12 találat

.





Kártyavár S6




Az a helyzet, hogy ha akarnám, sem tudnám elkerülni azon elmélkedést, miszerint, Mi lett volna, ha… ha Kevin Spaceyről nem derülnek ki mindazok a dolgok, amik ugye pont a hatodik évad előtt robbantak ki, és amik azt eredményezték, hogy a készítők kitették a sorozatból. Képtelenség nem gondolni rá, hogy teljesen más évadot kaptunk volna, ha Francis Underwood karaktere marad a történetben, egészen biztos, hogy egy teljesen más hangulatú és dramaturgiájú Kártyavár köszönt volna vissza a képernyőn ebben az esetben: ennek az évadnak szinte minden percéről süt, hogy Spacey kvázi kibaszott az alkotókkal botrányával, és hogy egyáltalán nem így képzelték az egészet. Nem lehet nem észrevenni azt a dühöt, azt a rengeteg ártalmatlannak tűnő, de hangsúlyos kiszólást, amit Francis (és általa Spacey) kap az évadban, azt, hogy kénytelenek voltak egy totál más finálét (?) kreálni az Underwood házaspár sztorijának. Mert oké, hogy Claire nekem is teljesen egyenértékű „gonosz” volt eddig is, sőt, kettőjük közül ő volt a „kegyetlenebb” és manipulatívabb, de valahogy úgy éreztem, a kétpólusú hatalomvágy egyik pólusának elvesztésével bizony picit csonka lett ez az évad. Csonka… igen, mert még a szokásos 13 részes hosszt sem tudták kitölteni nélküle, a mindösszesen 8 epizódos évad végére ráadásul egy olyan finálét csaptak össze, amitől rendesen felment a vérnyomásom.

Az alapfelállás az, hogy Kevin Spacey ugye egy erőszakos zaklató a valóságban (ilyenkor lehet elgondolkodni azon, mennyire is önmagát adta eddig a sorozatban) – ezért Francis Underwoodnak meg kellett halnia. Szerintem egyébként amúgy is meg kellett volna (egyszerűen egy ilyen produkció nem engedheti meg, hogy egy többszörös gyilkost a történet végén életben hagyjon, legalizálva ezzel némiképp a bűnt), de itt eleve úgy indulunk, hogy Claire már özvegy. Az előző évad után ugye ő az USA elnökasszonya, a Kártyavár pedig Francis nélkül az ő egyszemélyes Canossa járásává alakul: szegényemnek nem elég, hogy nőként el kell fogadtatnia magát a világgal és az amerikai hatalom háttérben megbúvó irányítóival, de kénytelen valahogy megszabadulni férje véres örökségétől és a szekrényből időnként kidőlő csontvázaktól is. Ez egész jó kis alapot ad az évadnak, mi nézők azonban tudjuk, hogy hiába is állítja, hogy semmiről nem tudott korábban, vastagon sáros minden korábbi gyilkosságban és törvénytelenségben. Francis öröksége azonban csak az egyik (remek) összetevője a motivációknak, amibe erősen beleszőtték Spacey valós életbeli kritikáját, a #meetoo mozgalmat, de ugyanolyan hangsúlyos a napi élet másik meghatározó gondolatisága, a női egyenjogúság kérdése is. A Kártyavár (egyébként ahogy a Homeland is) mindig is híres volt arról, hogy érzékenyen reagál az aktuálpolitikára, társadalmi problémákra – azonban ezt eddig szinte kizárólag a hatalmi, politikai viszonyrendszerek keretein belül tette, s talán most először lépett egy szintet azzal az egész, hogy beemel egyéb fontos társadalmi kérdéseket is…

Szóval Claire az elnök, Francis halott, és előkerül a semmiből egy gazdag család, akinek feltett szándéka, hogy Francis hiányában megbuktassák Clairet. Az évad első felében kialakuló hatalmi játszma Claire és a Shepard család között a sorozat legjobb perceit idézi: a titkok kiderítése és bevetése (külön kiemelve az abortuszos témát), az egész konspirációs vonal nekem iszonyat bejött. Fura, vagy nem – bár ezt én már évadokkal korábban is leírtam – a magam részéről egyértelműen az elnökasszony oldalán álltam, minden korábbi aljassága ellenére az írók elérték, hogy az ő sikeréért szurkoltam, és nagyon szorítottam, hogy a cicaharcból kialakuló pengeváltásokból ő jöjjön ki jobban. Az olyan finomságok pedig, mint a két gyerekkori barátnő (külön jók voltak a flashbackek) nagyközönség előtt széles vigyor mögé rejtett beszólásai igazán pikáns ízt kölcsönöztek a történetnek. Kb. az évad feléig nagyon jól elvoltam ezzel az egésszel, számomra ez egyértelműen Claire-ről, az ő túléléséről és pozícióban maradásáról szólt – aminek a csúcsa a női kabinet felállítása volt. Ebből az időszakból – s talán számomra az egész sorozatból – kiemelkedett a halotti toros epizód, abban, ahogy a kamera váltakozva követte a fontos szereplőket, ahogy a politikai, hatalmi manipulációkat a dialógusokon át hallgatva megismerjük, az szerintem zseniális. Ráadásul operatőri, rendezési szempontból is kiemelkedik az egész, kicsit olyan Birdmanos, Viktóriás élményem volt, mintha nem lenne benn vágás – csak váltás egyik karakterről a másikra. Iszonyat tetszett.

Aztán… aztán valahol az évad utolsó harmadára elromlott az egész. Mintha csak akkor tudták volna meg az írók, hogy rövidebb lesz ez a fejezet, mint tervezték és valami finálét kell csinálni a Kártyavárhoz – számomra kapkodó és átgondolatlan lett a sorozat. Claire húzása a babával alapban zseniális, de őszintén szólva hatásvadász és lóg a levegőben, a nagyléptű időugrások a fel- és eltűnő szereplőkkel, a már említett kiásott és visszaföldelt (?) Rachellel, a nem tudom én honnan előszedett Tommal (tényleg, hűtőház, vagy mi?), tisztogatásokkal mind azt az érzetemet erősítették, hogy csak jussunk már el az utolsó öt percig. Káosznak tűnt minden, ami történt, a korábban jól átgondolt és megírt dramaturgia ment a kukába – és innentől kezdve egyre több olyan esemény volt, ami hiteltelenné tette az eddig megismert eseményeket. Nem tudom elképzelni, hogy ezt, így, akármelyik elnök le tudná vezényelni, s bár igaz, hogy a CIA képes államérdekből sokszor sok ember elhallgattatni, ez már néha nekem is sok volt. A Shepard család szétesése után simán parkolópályára került, Doug pedig… nos, az évad eddig is egyik fő pillére, a Francishez holta után (is) betegesen ragaszkodó Doug Stamper kerül a középpontba, hogy aztán az ovális irodában részt vegyen a történelem egyik legfurább és számomra legidiótább fináléjában. Félreértés ne essék: bírtam, amit csinált, zseniális, de egyben zavaróan elmebeteg volt a függése Francistől – aminek magyarázata szerintem egészen kiválóra sikeredett –, de valahogy nem találtam a korábbi események tükrében annak a váltásnak a szükségességét, aminek következtében a Shepard családról rá helyezték a fókuszt. Nem is igazán tudtam, hányadán állok vele, de nem azért, mert olyan jól oldották meg azt a feszültségkeltő ötletet, miszerint kinek is az oldalán áll és megteszi-e azt, amit meg tervez tenni, hanem pont az ellenkezője miatt: azt éreztem, a stáb sem igazán tudja, mit akar a karakterével. Mindez pedig kiegészítve a már fentebb említett epizódjellegű, minden reális alapot nélkülöző halálokkal és eseményekkel (külön „kedvencem” a futás közben megmutatott, majd elszállított?? hulla), valamint a befejezéssel, a Kártyavár első felének, kétharmadának zsenialitását alaposan lehúzta.

Azt mondom, sok minden belefért már eddig is a Kártyavárba, ami Underwoodék mocskosságát volt hivatott érzékeltetni, de eddig valahogy mindig, mindennek volt racionális háttere. Na de ami itt a legvégén van – nos, azt nem vette be a gyomrom. Ezt szimplán hülyeség, ami az ovális irodában történik, egyszerűen baromság, hogy azt, ott, úgy következmény nélkül meg lehet úszni. A hab a tortán, ami miatt különösen mérges vagyok, hogy ez önmagában akkora cliffhanger, hogy már csak ezért jól fejbe kéne kólintani valakit – tudva, hogy nem lesz tovább, ezt, így baromság volt befejezni. Ha pedig az volt a cél, hogy ezzel fog összedőlni a Kártyavár (ami amúgy az egész sorozatnak a kvintesszenciája kellene, hogy legyen), akkor illett volna legalább a dőlés kezdetét némileg megmutatni. De nem… arra már nem futotta. Így viszont – nem csak konkrétan ettől, hanem úgy összességében az évad második felétől – meglehetősen kellemetlen élménnyel keltem föl a fotelből: hiába is volt Claire  mindig egy domináns szereplő, Francis nélkül csak egy félkarú óriás, akit talán idén még indokolatlanul meg is gyengítettek picit az írók. Mindez pedig úgy csapódott le számomra, hogy bizony a Kártyavár Francis és Claire Underwood – bocsánat, idén Hale – szimbiózisára épülő sorozat, ami egyik hiányában picit egy fércmű. Nekem annyira ugyan nincs róla rossz véleményem, mint az imdb hozzászólóinak, de hogy mind közül a leggyengébb, az biztos.




65%



.

.
Kártyavár / House of Cards S6




"El kell temetnem Francist egyszer és mindenkorra."

Bármilyen cím is van ott felül, aki egy kicsit is ismeri a műsor hátterét és az ötödik, részemről egyébként a kártyavár összedőlésével felérő évad utáni eseményeket, az tudja, hogy ez az írás nem a House of Cards hatodik évadáról fog szólni. Már csak azért sem, mert maga a hatodik évad sem a hatodik évadról szól. A hatodik évad ugyanis vélhetően arról szólt volna, hogy miután Frank és Claire Underwood rideg szövetségben évekig dolgoztak azon, hogy egy politikai bosszúhadjáratból indulva megszerezzék és megszilárdítsák az elnöki pozícióban Franket, bármi és bárki is volt ennek az ára, a csúcsra érve -mivel ott csak egyiküknek van hely- egymás ellen fordultak, és ennek a sajátos érdekházasságnak a felbomlása hozta volna el a címben már a kezdetektől beígért bukást mindkettejük számára.

Nem, a hatodik évad Kevin Spaceyről szól, és arról, hogy a mostanában érzékeny témának számító zaklatási botrányának hatására összedőlő karrierje hogyan temette maga alá a House of Cards hatodik évadát. Arról a Kevin Spacey-ről, aki nincs, nem is lehet itt, aki Frank Underwood képében olyannyira halott a sorozat számára, hogy nem is elégedtek meg a színfalak mögötti halálával, de még Frank temetésének fotóin sem lehet rajta, a diktafonra mondott naplójából sem hallatszik egy hang sem. És mert, ha már a stáb hitet tett a hatodik évad mellett, és mert tudták, hogy megkerülhetetlen lesz számukra, amit Spacey hagyatéka jelent, inkább teljes mellszélességgel beleálltak, és tették az évad szinte egyetlen témájává "Frank" hagyatékát. Mindkettőt. Azt is, amilyen holttestek vagy sérülések szegélyezték Frank útját, azt is, hogy milyen politikai hálót szőtt hány politikuson és emberek keresztül az évek során, például a szíriai helyzettel, az ICO néven futó terrorista csoporttal vagy Petrovval, vagy hogy milyen háttéralkukat kötött a gazdasági megahatalom olyan szereplőivel, mint az itt a színfalak mögül kilépő Sheperd-család (akik egyébként Claire gyermekkori ismerősei is egyben)... de közben nem hallgathat a valós eseményekről sem.

Mert amit az első előzetesek hangulatából, hangsúlyából kiéreztem, az tökéletesen úgy is lett: az egész évadnak kizárólag az a koncepciója, mind a valós események, mind a sorozat fikciós cselekménye szempontjából, hogy Claire-rel/Robin Wrighttal vitetik el azt a balhét, amit Frank/Kevin Spacey hagyott maga után. A stáb pedig, bármilyen visszás is maga a motiváció (sok minden oka lehet egy film vagy sorozat elkészítésének, a gazdasági hasznon túl akár önterápia vagy közléskényszer is lehet a háttérben... nos, a megvetés és a dac mindenképpen újszerű érzések ezek között), bravúrral oldotta azt meg, hogy ne létezzen egyik a másik nélkül. Miközben arról van szó, hogy Frank ügyei hogyan rántják magukkal, hogyan kötik gúzsba Claire-t (az egyetlen, saját jogon elkövetett bűnét, Tom megölését leszámítva), vagy miközben olyan mellékszálak kerülnek elő, mint az ipari mérgezéses baleset vagy egy lehetséges atomháború réme, a mondatokkal, az áthallásokkal elérik, hogy csak ott motoszkál a néző fejében, hogy ezek a mondatok igazából Spacey-nek és a helyzetnek szólnak. Például azoknak, akik már előre kijelentették, kommentek áradatával borítva el az évad készítését és bemutatását, hogy Robin Wrightnak nincs keresnivalója ott, ahol Spacey-nek kéne lennie, hogy ő csak bitorolja azt a helyet, és mindenkinek terhes a jelenléte. A sorozatnak Frank kiszólásain keresztül eddig is fontos jellegzetessége volt az ún. "negyedik fal" lebontása, vagyis hogy a szereplő tisztában van a nézők jelenlétével és kommunikál is velük. De amíg Frank inkább csak kommentált, betekintést engedve a terveibe és a trükkjeibe, a párhuzamosságokkal és Claire-n keresztül mintha maga a stáb szólna ki a képernyőn, és bár talán ezt nyíltan sosem mondanák ki, az évadon belül többek között egy égnek emelt középső ujjal és egy gyűrűvel fejezik ki, hogy mennyire utálják azt, amilyen helyzetbe Spacey hozta őket, és ebben a mindig kimért Wright sem marad Spacey adósa.

Ezt a párhuzamosságot nem nézve az évad nem igazán férne el a jobbak között. Bár egyéni drámákban megint erős (és ezzel a "visszatekerhető" párbeszédek is visszatértek), viszont annyira összekavarták időnként a cselekményszálakat, hogy akkor most ki, hova, hogyan és miért megy, vagy mit miért tesz, hogy én -bár elég edzettnek tartom magam ebből a szempontból- nem igazán tudtam követni. Igazán csak két ember feszül egymásnak, kikezdhetetlen érdekellentétük határoz meg, tükröz minden mást. Claire ugyanis úgy akarja lerázni magáról Frank bűneit, hogy ha fröccsen is rá a sárból, azt elnökként tudja átvészelni, Doug viszont halálában is ugyanolyan hálával és hűséggel van Frank iránt, mint életében, így számára csak az az egyetlen cél maradt, hogy lássa Claire (és csakis Claire!) bukását. Ehhez pedig rendelkezésére áll a teljes arzenál, ami szőnyeg alá lett itt söpörve az évek alatt, így például Tom Hammerschmidt nyomozása (nehogy Rachel legalább két évaddal a halála után nyugton maradhasson a sivatagi gödörben, ahova Doug elföldelte...), vagy a múltkor olyan kurtán-furcsán eltüntetett Cathy Durant. Ehhez vannak új szereplőként Shepardék, akik közül az egyébként haldokló beteg Bill képviseli a gazdasági-politikai hatalmat, rengeteg lekötelezettel és csatlóssal, Annette a társasági életet, mint a Shepard Holding bájos arca, aki Claire egykori barátnőjeként ismeri egy-két titkát (erről néhány snittnyi visszaemlékezés is készült), utóbbi fia, Duncan pedig a modern technika, az informatika hadrendbe állításával tesz a családi célok megvalósulásáért. Ezekből a karakterekből pedig össze lehet hozni egy szövevényes, gyilkosságokkal megtűzdelt sztorit, ami még mellette meglepetéseknek sincs híján (pl. ilyen Claire új kabinetje)... de ha más nem is, a befejezés egyértelművé tette, hogy ezek csak segítik lenyelni a keserű pirulát. Azt, hogy ezt az évadot megcsinálni és megnézni melyik fajta fájdalom volt...

Pontosan tudom, hogy szinte mindenki azt mondja, hogy a hatodik évadot le sem kellett volna forgatni ebben a helyzetben (már azok, akik nem azt mondják, hogy már a harmadikat sem kellett volna), hogy Kevin Spacey nélkül az egész nem ér semmit. Én nem csak azért gondolom máshogy, mert nekem Claire Underwood és Robin Wright már a kezdetektől méltó társa volt Franknek és Spaceynek, vagy mert ez az évad -még ha néha kicsit laposan is, túlbonyolítva is, de- egy sokkal érdekesebb és kellemesebb politikai krimi volt, mint az előző évad kontár módon összehányt parasztvakítása. Hanem azért is, mert megadja a végtisztességet egy jobb sorsra érdemes sorozatnak, amelyik amúgy is éppen visszavonulni készült volna... még ha időnként haraggal vagy összefüggéstelenül is teszi ezt.

Nyugodj békében, House of Cards.


7,5/10

.

.




Kártyavár S5




Az elmúlt négy évad alatt jómagam teljesen Kártyavár-függő lettem. Egyszerűen bámulatosnak tartom azt a politikai tablót, amit a showrunnerek a semmiből jött, a világ legtörtetőbb és legaljasabb politikusának, Francis Underwoodnak a karakterén keresztül elénk tárnak, a sok-sok  apró bosszúsága ellenére mindvégig nagy lelkesedéssel néztem a Férfi és a Nő csodás szimbiózisának következményeit. Talán kissé elítélhető módon, de a négy évad alatt az írók pedig elérték azt, hogy magam részéről egyértelműen Underwoodék pártjára álltam, magam részéről bizony képes voltam szurkolni neki(k), hogy minden mocskosságuk ellenére maradjanak a hatalomban – hiába tudom, hogy a sorozat címe is eleve Kártyavár, a kártyavárak pedig előbb-utóbb összeomlanak, én bizony azt kívánom, mindez ne történjen meg. Ha most pszichológiai mélyelemzésbe mennék egyszerű kis lelkivilágommal kapcsolatban, minden bizonnyal oda lyukadnék ki, hogy valahol Machiavelli (Anakin) – szindrómában szenvedek: a cél szentesíti az eszközt, a világnak, a birka emberiségnek pedig inkább van szüksége a diktatúrára („Ha működik”), mint a fene nagy demokráciára („Az úgyis túlértékelt dolog”).

A múltkor ugye ott hagytuk abba, hogy a veszni látszó elnökválasztási kampányban pont kapóra jött a korábban puccsal hatalomra került Franknek egy terrorista akció, aki így lehetőséghez jut pozíciójának erősítésére, illetve a szavazói számának növelésére – azt az egyszerű propaganda elemet felhasználva, hogy csak ő és a regnáló kormány képes megvédeni az amerikai népet az ICO (ISIS) fenyegetettségétől. És ekkor eszembe jutott néhány dolog... az a helyzet, hogy lehetne bármennyire is jó és drámai sorozat a Kártyavár, fele ennyire nem tudnám élvezni, ha nem találnék hozzá kapcsolódási pontokat a való életből, ha nem tudnám rögtön kötni az eseményeket, machinációkat azokhoz a politikai eseményekhez, amiket az elmúlt évtizedben láttam/hallottam a TV-ben.  Így rögtön beugrott a jó pár éve terrorfenyegetéssel betiltott ellenzéki nagygyűlés, a köddé vált rendőrségi székházra lövöldöző autó esete, s még ki tudja mennyi olyan húzás, ami befolyásolhatta, befolyásolja jövőre itthon (is) a „szabad” választásokat, demokratikus irányítást. A Kártyavár tükrén keresztül válik csak igazán nyilvánvalóvá, mennyire is manipulatív az egész világon a hatalom, mennyire is képes a regnáló vezetés mindent és mindenhol megtenni a saját pozícióinak megtartásáért – ja, hogy ez, ebben a soriban most épp az amerikai elnökválasztási kampányban van? Az nem számít, pont az utolsó előtti epizód nagybeszéde világít rá arra, hogy mindegy, hol vagyunk. És így, ezzel engem az elején teljesen már megfogott a sorozat, kéjes vigyorral figyeltem, hogy sikerül a totális bukást az Underwood családnak megakadályozni – hogy sikerül egy kvázi vereséget megfordítani.

Rohadtul tetszett az egész, kezdve a hisztérizált választási nappal, az – a már a Lincolnban is megismert módszerekkel elért – érvénytelenített államokkal, az egész idióta amerikai jogrendszerrel. A pénzfeldobás – ha igaz, márpedig miért ne lenne az – a hab a tortán, komolyan, ha egy nemzetnek ilyen szabályrendszere van, meg is érdemli a sorsát, de egyébként is: mindig is szívesen merülök el ebben a világban, ahol mindig és mindenki zsarolható és megvehető. Képtelen voltam csak a sorozat keretein belül maradni, képtelen voltam folyamatosan nem összefüggéseket találni a hazai történésekkel… itt egy kirúgott, azóta elszabadult csatahajót játszó barát, amott egy előzetesbe varrt, milliókkal támogatott ügyvéd… Ahogy néztem az egészet hol a szörnyülködés, hol a kéjes vigyor uralkodott el rajtam, hisz elég bekapcsolni a TV-t, érdektől függően csatornát választani és máris az Underwood világ köszönt vissza belőle. Nem is annyira az események menete, maga a sztori izgalmassága kötött le így elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy sorban fedeztem fel a sorozat való világhoz lévő kapcsait: a korábban behozott Petrov/Putyin párhuzam mellett ezúttal külön szálat találtam az NSA-nál dolgozó Aidan személyében Snowden allegóriájára, még ha nem is teljesen ugyanazon célokból ugyanazon események mentén zajlottak a dolgok.  Aztán itt van a felvételes dolog: rögtön tudtam kötni hazai eseményekhez is a kiszivárgott beszélgetéseket, amik politikai csatározásokat döntöttek/dönthetnek el... ez az egész sorozat, ez az évad is nekem olyan, mintha a közvetlen valóságot látnám játékfilm formájában, mintha valaki titokban filmezne a Parlamentben.

Persze, rengeteg balul sikerült, kevéssé szimpatikus eseményt találni az évadban. Van sok-sok felesleges – kifejezetten sehova nem vezető – szál, van, ami még sorozatszinten is kényelmetlenül félre van dobva (pl. maga Conway is), vagy lóg a levegőben, vannak dolgok, amik csak úgy megint megtörténnek – de egyrészt ezek nem csak és kizárólag a Kártyavár hibái, sokkal inkább műfaj specifikus kellemetlen mellékzöngék, másrészt meg nem érdekeltek. Egyedül a buzi személyi edző sehova sem vezető és teljesen felesleges léte zavart – de miután Niwrok kolléga remek írásásban erről már tett említést, felkészültem rá, sőt örültem neki, hogy kevesebbet foglalkoztak vele, mint vártam. De ezen kívül úgy igazából nálam minden klappolt: valóban fura elfogadni, hogy az elnöki édeshármas létezik és működik – az a mondtat, hogy „Ne csalja meg a feleségemet!” – az brutálisan erős és benn van az egész sorozat esszenciája. Az évad végébe belepakolt drámai eseményeket (halálokat) én kifejezetten szükségesnek tartottam karaktereink és a főszereplők fejlődése szempontjából: nélkülük a néző már-már elfelejti, kik is ezek az emberek és mit tettek idáig. Még azon csodálkozom, hogy „csak” ennyi áldozata van az Underwood érának, azt gondoltam, ahogy inog a Kártyavár, ahogy kezd összedőlni minden, mindenki, aki veszélyes a családra, pusztulni fog (jó, azért egy elnök sem biztos, hogy mindent megtehet – pedig de). Ezzel szemben a fináléra olyat húztak az alkotók, ami után ismét csak elégedetten csettintettem – amellett, hogy végig jó volt nézni a család újbóli egyesülését, zseniális húzás az „Eljött az én időm” felállás.

Lehet szégyen, de ennyi idő után képes vagyok Underwood fejjel gondolkodni, úgyhogy nagyjából kitaláltam, ki is a leak a Fehér Házban – széles mosollyal néztem az újabb nagyszabású játszmát, ami ráadásul nem csak azért van, hogy meglepetést okozzon, hanem racionális gondolatok mentén zajlik. A valóban kissé nevetséges csuklyás buli nélkül is nekem tök logikus volt – egyébként eddig is az volt, ld. még 24 egyik évadzárója – hogy a mindenkori elnök csupán gazdasági érdekcsoportok bábja, amit itthon korrupciónak, kint lobbinak hívnak, de Frank csak ekkor szembesült vele igazán… és ez jó, ezzel még inkább emberivé tették a figurát. Úgyhogy a finálé felépítése, az egész koncepció rohadtul bejött, ráadásul mindig azt mondják, hogy a sarokba szorított vad sokkal veszélyesebb, sokkal kiszámíthatatlanabb – márpedig az évad végére otthagyott Francis Underwood ezek után mindenre képes lehet. A másik, amitől dobtam egy hátast – kegyetlenül bejött – Claire első kiszólása a nézőkhöz: akkor még az ember nem is tudja, hova tegye az egészet, csak később válik tisztává minden… jó lesz ez, így, ezzel a leosztással. Azt mondjuk nem tudom, hogy az új adminisztrációban a végtelenül irritáló Jane Davis mekkora szerepet kap majd, magam részéről nagyon örülnék, ha Claire jönne ki győztesen kapcsolatukból, akár egy másik lépcső formájában … amúgy is, az öt évad alatt többször éreztem már azt, hogy Claire erősebb, mint Francis. Most bizonyíthat…

Tudom, látom, érzem az évad (sorozat) gyenge pontjait, de most ez az egész elnökválasztósdi, csalásos, hatalomgyakorlásos vonal nagyon bejött. Rengeteg kapaszkodót találtam hozzá, ezúttal nem volt annyira távoli, hideg és érthetetlen számomra, mint az előző évad választási kampányosdija. Frissnek, aktuálisnak, társadalom- és politikakritikusnak érzem az egészet – mindezt pedig az igazán magas labda, Trump felhasználása nélkül. Az meg, hogy az a bizonyos kártyavár, amire Francis Underwood eddigi ámokfutása épül, lassan összedőlni látszik, csak még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi számomra az egészet. A sztori szempontjából immár mindkét főszereplőnek csak egyetlen sorsa lehet – most már csak az a kérdés, ezt ki, mikor, hogyan teljesíti be. Tekintve pedig Francis utolsó epizódos ígéretét, még egy remek családi dráma előtt állunk: a nagyon kíváncsivá tettek, hogy MOST mire megy majd, most, hogy ő fújta el a saját kártyavára lapjait, most, hogy az erőviszonyok… hmmm… felborultak.




80%



.

.
Kártyavár / House of Cards S5



"The American people don't know what's best for them!"

Frank Underwood, miután négy évadon keresztül végigtaposta magát minden akadályon, a politikain túl az emberáldozattól sem visszariadva, célegyenesbe ért, hogy végre saját jogon, választás útján elnök lehessen. A "hordalék" azonban utolérte egy tényfeltáró újságcikk formájában, aminek az információit sokan szívesen felhasználnák, akár egy vizsgálóbizottság keretei között, de éppúgy problémát jelent a több területen is nyilvánvaló fölénnyel rendelkező republikánus ellenfele, Conway is. Pár héttel a választás előtt aztán egy terrortámadás olyan lehetőséget adott Franknek, amiből szándékában áll az utolsó csepp vért is kifacsarni, hogy ezzel bebiztosítsa a győzelmét.

Az előző évad végével biztos volt, és az előzetesek is ezt erősítették, hogy a kampány és a folytatás fő témája a terrorizmus elleni harc lesz. Frank minden botrány és kétség ellenére ezzel tudja leginkább bebiztosítani, hogy a Maslow-piramis alját, a biztonságot érezzék az emberek veszélyben, és a maga felkorbácsolta pánikban tudjon erőt mutatni. Az egy dolog, hogy ebben még az általánosságban militánsabb beállítottságú republikánusok sem értenek vele egyet teljesen, vagy hogy az ingatagabb körzetek remek alkalmat látnak arra a hajrában, hogy megpumpolják a felsővezetést pár százmillióra, de Frank közvetlen munkatársai, például a függöny mögé leginkább belátó Cathy Durant (aki előtt Frank igazából leleplezte magát, még ha félre is ütötte a halálos fenyegetését egy tréfával...) is egyre kevésbé biztos benne, hogy Frank első teljes elnöki ciklusához akar asszisztálni, aminek a szennyes levéből ő is könnyen kaphat. Mert ahhoz, hogy a szavazásig hátralevő két hét alatt kellően felfusson a téma, látványos "eredményeket" kell produkálni: tévés nyilatkozatokkal, plakátokkal kell bombázni az embereket, és gondosan megválogatni azokat a bűncselekményeket, robbanásokat, gyújtogatásokat, amik esetében "nem zárható ki a kapcsolat az ICO sejtjeivel". Sőt, vakmerőségében Frank az NSA-s kapcsolata segítségével egy olyan esetet is képes kiberterrornak eladni, ami amúgy éppen arra szolgál, hogy eltüntessék a korábbi manipulációik nyomait. Eközben Conway tetszeleghet az energikus háborús hős szerepében, de az idegeskedés mindkét oldalon óvatlanságot szül, olyan elszólásokat, amik éppen azt a hajszálat jelenthetik, amin az egész elnökválasztás múlik.

Csakhogy ahelyett, hogy az írók egy igazán feszült két hetet sűrítettek volna bele 12 órába, rengeteg ügyeskedéssel, inkább szétkenték az egészet, bőven túlnyúlva egy elnökválasztás keretein. Frank terve túl nagyot robbant, a félelem pedig olyan patthelyzetet eredményezett, amiben csak a Függetlenségi Nyilatkozat kétszáz éve porosodó módosításának apró betűs szövege lehet Frank esélye... a sorozat szempontjából viszont aligha volt ennél nagyobb baklövés eddig. Hiába sikerült egy elég kifacsart helyzetet kihozni belőle, meglepőnek is mondható csavarokkal, ha onnantól a fél évadon át előkészített, puhított Conway szinte teljesen kikerül a képből, mert csak a haját tépkedi szálanként, egyre jobban felhergelve magát a tényen, azt mantrázva, hogy már rég neki kellene az elnöknek lenni (ami miatt a háborús traumái is felfokozva hatnak a viselkedésére), Frank és Claire pedig a Szenátus és a Kongresszus tagjainak körbenyalásával ugyanarra a kulimunkára kárhoztattak, amit mondjuk az első évadban csináltak... Így az évad jelentős része nem lett más, mint a politikusok győzködésének elég dokumentarista feldolgozása, amik mellé az évad második felében kezdenek felzárkózni az ilyen helyzetben nem jól felépített stratégiának, hanem csak parasztvakításnak tűnő, szalmaláng-cselekményszálak. Olyanok, mint az oroszok és Petrov visszarángatása a történetbe, vagy aktuálpolitikai kikacsintásként a szíriai konfliktus, amik közül a legjobban talán az a gyorsan összecsapott, de legalább elfogadható puccskísérlet tetszett... A két igazán értékelhető, több részen átívelő dolog az volt, ahogy az új helyzetben Frank és Claire között egyre fokozódik a hatáskör-túllépésekből eredő feszültség, amit sem ők, sem a környezetük nem tud minden esetben jól kezelni, később pedig az, ahogy Jane-en és Markon keresztül megtapasztalják, hogy milyen is a valódi, mindenkin átnyúló hatalom, és annak a közelébe kerülni milyen áldozatokkal és következményekkel jár.

A politikai csatározások közepette azonban a sorozat visszatért a Fehér Házi Barátok közthöz, aminek sosem voltam akkora kedvelője, de volt már olyan, amikor ennek az arányai még a 10/10-es értékelést is lehetővé tették (ld. negyedik évad). Az, hogy Seth még mindig Doug helyére pályázik, ellenségeskedés szintjén bele is fért, ahogy Frank is egyértelművé tette, ha Claire-nek az elnöki hálószoba rejtekében szüksége van a Tom nevű toyboy-ra, ő nem fogja ezt szóvá tenni... nekem nagyjából ennyi magánélet fért volna bele, de ez is csak a háttérben, mintegy tudomásul véve, hogy ilyen is van. De egy pörgős, akár szó szerint öldöklő elnökválasztási versenyben aligha voltam felkészülve arra, hogy Doug hancúrjait kelljen néznem, vagy hogy Tom hogyan fekteti minden második részben kétvállra Claire-t, vagy enyeleg vele (az a szánalmas dugás a sajtóteremben meg mindennek az alja, a következményeivel együtt!), vagy éppen Conway-éket a dicsőség mámorában egymásnak esni. Közben, hogy feltöltsék az igencsak megritkult stáblistát, a két új, egyébként az eseményeken sokat dobó tanácsadó mellett az írók előtúrtak két rég elfeledett szálat is, mindkettőt nagy bánatomra. Ha van szó, amit nem akartam ebben a sorozatban még egyszer hallani, az a "Rachel", de persze, hogy elő kellett ásni a kis leszbi barátnőjét a második évadból. És ha már homoszexualitás... eddig mindössze egy-két jelenet utalt Frank efféle hajlamaira (pl.: az a bizonyos alkoholmámoros hármasszex), de most külön történetszálakat szánnak ennek, Frank régi és új szeretőinek, ami ismét csak hatalmas "facepalm"...

A korábban is tapasztalt, elfogadott negatívumokhoz képest azonban (amik talán kizökkentettek a hangulatból, de alapvetően nem befolyásolták azt) rákos daganatként zabálta fel ezt az évadot a tény, hogy ritka szarul van megírva. A House of Cardsot is elérte a rétestésztaként húzott sorozatok sorsa, amikor az ötlethiányban, vagy éppen a bizonyítási kényszerben már az írók nem érnek rá jó fordulatokat, erős párbeszédeket írni, amiknek a hiányáról hülyeségekkel és "tűzijátékokkal" próbálják elterelni a figyelmet, miközben a színészek beleunnak a rutinba, és már közel sem olyan erőteljes és hiteles a játékuk, mint volt, hanem vagy lustulnak vagy ripacskodnak (Frank kommentárjaiból, kiszólásaiból is sokszor csak unott "bitch please" fejek lettek), a megmaradt másodvonalbeli rendezők meg nem merik megmondani egyiküknek sem, hogy ezt nem kéne... Eddig mindig tucatjával voltak azok a jelenetek, amiket többször is visszanéztem, mert annyira hatásosak voltak, most meg nem hogy nem volt ilyen, csak talán egy, helyette azt, hogy az évad során hányszor idegesítettem fel magam az ív nélküli, egymásra hányt elemekből álló, a feszültségépítést hírből sem ismerő katyvasztól, a végére meguntam számolni. A csapongást a cselekményben, az ötletszerűen előrángatott majd hirtelen a kukába dobott, elfelejtett, esetleg pár másodperc alatt elvarrni gondolt szálakat pedig még tovább tudták rontani a hűha-élménynek szánt, belőlem csak unalmat vagy hitetlenkedést kiváltó ökörségek. Ezek közül csak azért nem az Elízium-mező a mélypont (az egész köpenyes rituáléval meg a Tusk-féle sci-fivel), mert a stáb célul tűzte ki, hogy ezt a remek politikai drámát az évad végére átműtik a Borgiák, esetleg a Macbeth modern kori megfelelőjévé, ami egy olyan Frankenstein-szerű szörnyet eredményezett, amit néha csak undorral, köpettel a számban tudtam végignézni.

Underwoodék csúcsokat ostromló, de ingatag alapokon álló karrierje helyett a sorozat volt az a "kártyavár", ami most összedőlt, de legalábbis bedőlni látszik. Szeretném azt hinni, hogy csak a "Watch out for each other, and yes, watch each other." mondatból sugárzó borzongás és felfokozott várakozás miatt mondom, de ez nem csak az eddigi legrosszabb évad a sorozatban, hanem egyszerűen rossz. Nagyon remélem, hogy a gárda összekapja magát, mert hiába az "It's my turn!" izgalma, legközelebb nem leszek ilyen elnéző, még ha nézőnek egyelőre meg is maradok.


6/10
.

.





Kártyavár S4




„Sohasem hittem el, hogy gyilkos lenne, most sem hiszem.”
Mi lesz itt majd, ha azt is elhiszik???  

Tavaly úgy hagytuk abba az Underwood család történetét, hogy Frank első elnöki éve sikeresen felemésztett gyakorlatilag mindent maga körül: népszerűsége és házassága is ráment az ovális iroda bársonyszékére. Jómagam nem voltam ugyan teljesen elalélva a harmadik évadtól (most, így utólag többet adnék rá), kicsit fura volt az az irányváltás, amit kényszerűségből elszenvedett a sorozat – mert hisz hova lehet taposni felfelé, ha már az ember felért a csúcsra, ugyebár… de mégis csak tűkön ölve vártam már az új szezont. Valahogy az elmúlt évben – mióta követem a Kártyavárat –, Underwood függő lettem, egyszerűen vártam már, mikor láthatom újra a világ egyik legaljasabb és legtörtetőbb politikusát, kíváncsi voltam, mire megy (mennek), ha a tökéletes szimbiózisban élő és működő házaspár egysége megbomlik. Már akkor is izgalmas lett volna ez az évad, ha csak a férfire és a nőre koncentrálnánk, ha kettejük pengeváltása töltötte volna ki a történetet… nos, örömmel jelentem, ennél jóval több van itt. Ajaj, de még mennyivel!

A sztoriról ismét csak dióhéjban lehet írni (hátha a négy év elmaradás még nem nagy visszatartó erő a belekezdéshez), a lényeg az, hogy Claire saját útra lép – ezzel a döntéssel azonban többé-kevésbé szándékosan férje útjába kerül. Nos, azt nem kell magyaráznom, hogy még egy ilyen erős nőnek is mennyi esélye van az USA elnöke és annak hatalmi gépezete ellen (pláne, ha azt az elnököt Francis Underwoodnak hívják), mégis, az évad első harmada egy tök hihető és jól felépített macska-egér játék a két karakter között. Nekem legalábbis rettentően bejöttek az állandó provokációk, azok a húzások, amiket egymás megfékezésére, lejáratására találtak ki – Claire új segítője, LeAnn (Neve Campbell) pedig tökéletes kiegészítője a First Ladynek. Itt jegyzem meg, hogy Niwrokhoz hasonlóan én is szentül meg voltam róla győződve, hogy Kate Mara újból szerepet kapott a sorozatban, a hasonlóság tagadhatatlan, kellett hozzá egy kis idő, míg az ember megszokta, kit is lát – és főleg milyen pozícióban. LeAnn, mint kampánymenedzser kiváló munkát végez, rendesen megizzasztják mr. Underwoodot, a sorozat tök jól beindul ezen a vonalon – viszont meglehetősen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a korábban együtt legyőzhetetlen páros külön-külön tipikusan a félkarú óriás esete.

Érezhették ezt az írók is, érezhették, hogy talán túl messzire távolodtak a sorozat eredeti koncepciójától – ennek ellenére nem számítottam arra, ami történt. Még ennyi sorozat és filmes fordulat után is meglepett, ahogyan és ahova küldték Franket… viszont, így, ezzel a zseniális húzással remek alapot adtak arra, hogy a szimbiózis újra működhessen – még ha nem is úgy, ahogy esetleg korábban az volt. Három dolgot tennék ehhez hozzá, ami egyenként is csillagos ötös írói szempontból: az egyik ugyebár a legutolsó képkocka legutolsó mondata, az évad abszolút csúcspontja… a néző dörzsölheti a tenyerét, hogy visszatérünk a régi kerékvágásba, a megszerzett hatalomtól felpuhult család újabb pusztításába. A másik, Doug karaktere: komolyan mondom, az évad ezen szakaszának talán legmélyebb benyomását ő tette rám. Az a fanatizmus, az a kegyetlen alázat és követés, ami őt ekkor jellemezte, azok a döntések, az az ár, amit fizettetett a világgal, szenzációsan megírt és előremutató forgatókönyvet rejt. Egy idő után már szinte kényelmetlen volt nézni, ahogy bánt mindenkivel, ahogy Frankért bármit megtett volna – ennek a csúcspontja nálam nem is a kvázi halálra ítélés volt, hanem az önfeláldozás lehetősége. Viszont ismét csak írói dicséret, ahogy a figurát visszahozták a „jó oldalra”, ahogy a bűntudat – no meg talán Seth – észhez téríti a faszit… igazi ínyencség (még ha némileg visszataszító tettekkel is párosul) az ő jellemfejlődése.

Harmadrészt említem, de tulajdonképp már évadok óta erősödő érzés, hogy az ominózus eseménnyel aztán végképp elérték az alkotók, hogy szívvel- lélekkel az Underwood család mellé tudjunk állni. Valahol az emberben benn van az a szánalom, aminek manipulálásával, annak felélesztésével totál el lehetett feledtetni a korábbi bűnöket: a kis korrupció, zsarolás, hatalommal visszaélés úgysem nagy dolog (szomorú, de a mai nemzetközi!! politikai valóságban egyáltalán nem lépi át a néző ingerküszöbét az ilyen), viszont most már ott tartottam, hogy a két korábbi gyilkosság is csak egy kellemetlen zökkenő hőseink rögös útján. Épp ezért – bármennyire is cuki volt – az új szereplő, Conway (Joel Kinnaman) szenátor egyetlen egy percre sem tudta magát belopni a szívembe. Sőt, a negyedik évad legfurcsább érzete az volt, hogy szinte mindenkit utáltam, aki Franket vagy Clairet támadta – s összetett ujjal szorítottam, hogy a csodapáros ismét együtt dolgozzon. Ezt is megértük: a második évad elején általam elevenen megnyúzásra ítélt figuráért és eredményeiért szorítottam… ez még nem beteges, ugye??? És épp ezért nem tetszett – nagyon nem tetszett – a nyugalmazott újságíró, Tom Hammerschmidt újbóli feltűnése és nyomozása sem. Nem tetszett, ahogy befűzte az embereket abba a bizonyos cikkben, nem tetszett sem Remy, sem Walker, sem Jackie reakciója. Egy valakié tetszett, Freddyé, az öreg négeré…   

Persze, ha már egyszer az egész sorozat címe Kártyavár, az ember joggal feltételezheti, hogy arra fog kimenni a végjáték, hogyan és mekkorát buknak majd Frankék. Nos, ez az évad két-három szálon is remekül megalapoz ennek (egyébként azt hittem, az egész cikk átkerül az ötödik szezonra), viszont ha nem történik semmi megdöbbentően rendkívüli, egyelőre nem fogok neki örülni, ha tényleg összedől minden. Kíváncsi vagyok ugyan, hogy azok a bizonyos csontvázak mikor és hogyan fognak kipotyogni majd a szekrényből (az ajtót már azért feszegetik), viszont a pakliban egyelőre az is benne van, hogy a terrornak lesz néhány nem várt civil áldozata is… újságírói és egyéb fronton. Majd meglátjuk, meddig és hogyan mernek elmenni a showrunnerek – bátorságból egyébként már eddig sincs hiány. Mert ide tartozik az, amitől vélhetően sikongatott Niwrok örömében, hogy ez a sorozat aztán kőkeményen belenyúl a valóság darázsfészkébe. Már a Putyin vs. Pussy Riot sem volt rossz, de itt a napnál világosabb néhány esemény, párhuzam az elmúlt évtizedek világpolitikai történéseivel. Konkrétan a „Háborúban állunk” kifejezés döbbentett meg… mert eddig eszembe sem juthatott, hogy az olajon kívül volt rá más indok, de ezek után, ki tudja, milyen szennyeseket rejt a mindenkori amerikai elnök irodája.

S ha már valóság: az egész évad ugyebár az amerikai előválasztások idején játszódik (kvázi most!!), amikor is a demokrata és a republikánus pártok jelöltjei versengenek egymással azon, ki legyen az elnök (és itt speciálisan kiterjesztve az alelnökre) jelölt. Na most, ez egyrészről szenzációs, amilyen alapossággal bemutatja a procedúrát, a politikai machinációkat, ahogy próbál a kulisszák mögé nézni, az zseniális. Viszont… viszont nekem már néha sok volt. Nem ismerve ezt a rendszert, nem is értve az egészet, néha már elvesztem az egész delegált állításban, ki mikor, miért és kivel van – nekem egy pont után érdektelen és unalmas volt az, ami esetleg egy amerikai nézőnek valódi izgalmakat és párhuzamokat rejthetett. A párhuzamokból meg amúgy sem volt hiány, ugyebár itt van az ISIS klón, aztán az olajválság (fura, hogy miért pont a fordítottja a valóságnak), no meg Szíria. Az évad végére, a kríziseknél nem kevés áthallás van más elnökös, terroristás sorozatokkal (24, Homeland), s ha már a múltkor a Homelandnál dicsértem az autentikusságot, itt ez hatványozottan igaz. Ha az ember nem tudná, hogy ez fikció, simán azt hihetné, hogy egy dokumentum játékfilm egy amerikai elnökről – jó, mínusz az első kettő évad, bár Bushék esetében ebben sem vagyok biztos. Az is érdekes ferdítés, hogy itt pont a demokrata párt van jobban kivesézve, holott (Trump kapcsán) talán az emberben épp a republikánusok között gondolna az ember ilyen viszonyokat… vagy… vagy mindegy?

Remek évad lett ez az S4, s hogy én mégsem adok rá maximumot, annak egyrészt a néha kissé zavaros és európai szemmel áttekinthetetlen választási viszonyai, pontosabban annak élvezhetősége az oka (konkrétan a nyílt szavazásos epizódot kifejezetten untam), másrészt meg nagyjából ugyanazok a nüánszok, amik korábban is jellemezték a Kártyavárat. Ezek közül az élre kívánkozik az ismételten csak roppant nagyvonalú idővezetés: többször ugrunk úgy az időben – amiről igazából semmi támpontunk nincs – hogy a korábban megkezdett szálak, gondolatok, interakciók nyitva maradnak. Néhány karakter feltűnik néha, aztán sokáig semmi, aztán megint csak eltűnik. Petrov és az olajválság is kurtán-furcsán rövidre van vágva: egyik részben még sorok állnak a kutakon, aztán többet nem foglalkozik vele a sztori… értem, hogy máshova került a reflektor, meg hogy telt az idő közben, de nekem ez olyan kibontatlannak tűnt. Mindazonáltal annak örültem, hogy Frank kevesebbet beszél ki a közönségnek – sőt, néha már vártam is, hogy szóljon – de ha szigorúan az alapkoncepcióhoz nézem, akkor ez is hiányos lett. Frank lázálmaival sem voltam teljesen kibékülve, bár nem vitatom, hogy abba a szituban elment… de legjobban ismét!!! a fura háromszögön akadtam fenn. Valahol nekem nem áll össze a kép, hogy ezt a kapcsolatot, így, ezekkel a résztvevőkkel végre lehetne hajtani… média, stb… csak  abban bízom, hogy ez egy újabb láncszem lesz a szimbiózis összekovácsolásában és/vagy egy újabb csontváz a szekrényben.

A „Mi vagyunk a terror” viszont mindent vitt.





85%





.

.
Kártyavár / House of Cards S4



"Nélkülem semmi vagy!"

A 2016-os előválasztás hajrájában, Frank szempontjából szinte a lehető legrosszabbkor Claire Underwood rádöbbent arra, ami olyan nyilvánvaló volt, mégis tudat alatt oly rég keserítette már a napjait: nem lehet már Frank társa úgy, ahogy eddig. Frank az USA elnöke, úton az újraválasztása felé, ő pedig minden poszton, akár ENSZ-nagykövetként is, csak az ő segítője lehet; "Itt csak egy szék van", és ezt tudomásul véve Claire kisétált Frank életéből.

Na persze túl messzire menni, és főleg észrevétlenül nem igazán tudott, hiszen First Ladyként autókonvoj és testőrség kíséri uszályként, így gyorsan kiderül, hogy csak hazament Texasba. Frank családjáról már leesett pár információmorzsa, Claire rokonsága, az anyja viszont eddig teljesen háttérbe szorult, de azon kívül, hogy Elisabeth gyűlöli Franket, nem tartja Claire-hez valónak, és ezt a lányával való kapcsolata is megsínylette (ezért is nem tudtunk eddig róla, hogy egyáltalán létezik), túl sok most sem derül ki róla. A lényeg, hogy Claire célja mindezzel az, hogy bebizonyítsa magának, Frank hátszele nélkül is képes megszerezni és megtartani egy pozíciót, önállóan, fokozatosan építve fel magát, ha már ENSZ-nagykövetként túl hamar akart túl nagyot ugrani. Felvesz egy saját asszisztenst, LeAnnt (a Sikolyos Neve Campbellről ebben a helyzetben az jutott eszembe, hogy kiköpött Zoe (azaz Kate Mara)), és nekilát a feladatnak... csak persze ahhoz még Franknek is lesz egy pár szava. És mert az elnökről van szó, az egész elég egyenlőtlen: Claire keresi, hol törhetne be a politikai erőtérbe, kit túrhatna ki (legyen az akár egy nyugdíjhoz közeli, texasi szenátornő, Doris Jones), Frank pedig legkésőbb másnapra kihúzza alóla a szőnyeget egy laza csuklómozdulattal. Ez csak akkor látszik megfordulni, amikor Claire egy óriási lehetőséghez jut, és minden kapcsolatát, tehetségét (ide értve természetesen a ridegségét és a lelkiismeretlenségét is) bevetve egy országos jelentőségű ügyben érhet el olyan eredményeket, amire senki más nem látszik képesnek. Olyat, ami segíthet egészen új alapokra építeni a szerepét a politikai életben.

Az előző évad izgalmas vonása volt, ahogy a történet a valós politikai eseményekre, szereplőkre próbált reflektálni, enyhe USA-propaganda utóízzel. Az utóíz megmaradt, az írók viszont kezdetben épphogy az ellenkezőjét szőtték a történetbe annak, ami jelenleg zajlik; az aggasztóan alacsony olajárak és a túltermelési válság helyett a House of Cardsban a készlethiányok és az egekbe szökő árak borzolják a kedélyeket. Aztán idővel bekerültek olyan témák, amiknél talán csak a sivatag forróbb: a fegyvertartási reform, a rendőri túlkapások a feketék ellen, a hírszerzési botrányok, külpolitikai szinten pedig az Iszlám Állam parafrázisa, itt éppen ICO néven, karöltve a terrorizmussal. Ezek, a még mindig zajló előválasztás, majd a tényleges elnöki versengés, és a korábban is levő egy-két epizódos ügyek azok, amik szinte mindegyik, eddig a sorozatban felbukkant sakkbábot visszahelyeznek a táblára. Eddig is voltak visszautalgatások, visszatérő szereplők, de itt minden epizódra jut legalább kettő, egészen visszamenve akár az első évad elejére, apróságokig is, mint amilyen a halálos áldozatot követelő víztorony volt, vagy a polgárháborús megemlékezés a második évadból. Így indul meg az eddigi legtöbb szálon futó, legtöbb embert megmozgató és legnagyobb téttel bíró játszma a sorozat eddigi történetében, de nem is nagyon látom, hogy ezt hova lehetne még fokozni. Nemzetközi színtéren egymásnak feszülnek az oroszok (természetesen még mindig Petrovval az elnöki székben), az USA és a kínaiak, ott a nemzetközi terrorizmus az arabokkal, a kampányban Frank és Heather, amibe úgy a felétől becsatlakozik a republikánusok elnökjelöltje, Conway is, de a versengés Házon belül is zajlik ugye, és nem csak az elnöki házaspár tagjai között, meg hogy ennyi konfliktussal körülvéve Franknek "szinte" az életéért kell küzdenie, hanem mintha az eddigiek feszültsége ragadna át a többiekre, Frank háta mögött az emberei is rivalizálni kezdenek egymással. Például Seth és Doug között régóta van ellentét, a sajtófőnök nagyon is jól tudja, hogy Doug a belső kör tagja, ahova ő is szívesen kerülne... nem is véletlenül próbálta egy kicsit távolabb tartani Franktől a legutóbb.

Conway pedig a legmeghatározóbb új szereplőként kiváló figura, majdnem tökéletes ellentéteként Underwoodéknak, amitől egyszerre lenyűgöző és borzongató a köztük levő kontraszt. A piros sarokban ott van a fiatal, háborús veterán családapa a kisportolt testével, a szenvedélyességével és a huncut kis feleségével, bevetve a közösségi média teljes arzenálját, ahogy például megosztják az együtt töltött vidám perceiket a szavazókkal egy-egy videón... a kék sarok félhomályában meg ez a két, gránitból faragott pók szövögeti a hálóját, amiből már ki sem látszanak, csak a gonosz kis szemük vöröslik ki a szürkeségből, éppen azon lamentálva, hogy az elnöki hatalom mely eszközeivel pusztíthatnák el leggyorsabban, de azért elég fájdalmasan a riválist, aki a területükre tévedt. Már eddig is izgalmas volt figyelni, ahogy a sorozaton keresztül kicsit kitárulkozott a politika, például egy olyan rendszer furcsaságai, ahol a pártok elnökjelöltjeit és szinte minden fontosabb hivatal vezetőjét a szavazók választják, állandósítva a kampányt és a párton belüli versengést, de ahogy itt olyan dolgok merülnek fel lehetőségként a szavazatszerzésért, amikhez képest a Watergate-ügy Frank saját bevallása szerint is csak gyerekes csínytevés (mert persze ilyen a valóságban teljességgel elképzelhetetlen lenne ugye; ez csak tévé, nem igaz, hogyan is lenne más...), úgy tapsoltam a tévé előtt, mint valami hülyegyerek, és nem is csak egyszer! De azért ne felejtsük, Conwaynél volt ott egy "majdnem", mert a politikai celeb kirakata mögött Conway sem veti meg a "szürkezónás" módszereket, ha szavazatszerzésről van szó, csak ő még csábít és megken, nem fenyeget és zsarol.

Aztán még ott vannak a csontvázak... Szó volt már arról a House of Cards kapcsán, hogy mi lesz a csontvázakkal a szekrényben, amiket Frank betömködött oda az elnökség felé vezető úton, és vártuk, hogy mikor esnek ki, beteljesítve a címben is foglalt elkerülhetetlen véget. Nos, egyre inkább úgy tűnik, hogy a cím legfeljebb Frank helyzetének ingatagságát hivatott jelezni, mivel a csontvázakat felemésztette, elavulttá tette az idő múlása, szétzúzta a metró, vagy biztonságosabb helyen vannak egy sivatagi gödörben, mint voltak a szekrényben... egyet, Lucast kivéve. A volt újságíró / elítélt "terrorista" viszont mostanra eleget segített az igazságügyiseknek ahhoz, hogy hajlandóak legyenek bevenni a tanúvédelembe, és azzal szabadon engedni. Nagy szerencséjére erről sem Doug, sem Frank nem szerez tudomást, különben talán őt is gondolkodás nélkül odafektetnék Rachel mellé, így Lucas megteheti, amire minden cellában töltött napon készült. Mostanra viszont nem csak az igazság utáni vágya vezérli, hogy leleplezze Frank Underwood hullákkal szegélyezett összeesküvését, vagy hogy a tudásával okozzon kárt Franknek, hanem a személyes bosszú is, és elég elszánt hozzá, hogy ha "szép" szóval nem megy, vagy a leülepedett iszap felkavarásával, akkor ne válogasson az eszközökben. Ő megint egy példa, hogy egy hosszan felvezetett mellékszál, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a fő cselekményhez, hogyan lesz az események hatására mégis döntő befolyással arra. De azért, hogy ne csak az ismert dolgok tegyék kiszámíthatóan fordulatossá az évadot, olyan "csontvázak" is előkerülnek, például pár kompromittáló csecsebecse Frankkel kapcsolatban, amiket valaki akár évekkel, évtizedekkel korábban tett félre, hátha jók lesznek még valamire...

A negyedik évadra már azt hittem, hogy a külsőségeket nem kell kiemelnem, mert úgyis automatikus, hogy abban aztán végképp nincs kivetnivaló; a mozifilmeket megszégyenítő képi világa minden, a díszlettel és a kellékekkel kapcsolatos igényt kielégít. De nem... arra már nem tudok mit mondani, amikor egy olyan jelenetben is képes voltam gyönyörködni, amiben aszott, sznob vénasszonyok tartottak teadélutánt   . Minden lelkesedésem és rajongásom mellett sajnos azonban a stáb nem képes elhagyni a rossz szokását: mindig van egy-két eleme az évadnak, amit nem negatívumnak mondanék, inkább csak kellemetlenségnek, mint egy köröm alá szorult tüskét. Legyen az a szerelmi afférok túlzott szerepeltetése, az értelmetlen bujálkodások erőltetése, vagy az időpocsékolás a rég dögrovásra érett karakterekkel, mindig van valami, ami miatt a szórakozásom és beleélésem nem felhőtlen. Mértékkel jó eszközök ezek, mondjuk egy kis lazításra, de ezt nem sikerült mindig eltalálni. Most a szürrealitás volt ilyen. Ez úgy indul, hogy Franknek álmatlan éjszakákat okoz, hogy 30 év után először Claire nincs mellette, később pedig rémálmok kezdik gyötörni, amiben az elkövetett bűnök emlékei is figyelmet követelnek maguknak. Persze látványos, ahogy Frank arról fantáziál, hogyan esnek egymásnak Claire-rel, és vívnak véres élet-halál harcot a hálószobában; ha csak ennyi lenne, az még simán egy kis plusz lenne. De amikor már Sejt-szerűen teszünk utazásokat Frank tudatalattijába, annak semmi helyét nem éreztem egy politikai thriller-drámában. Túl sok sorozat van, amik ezzel próbálnak izgalmasabbnak, látványosabbnak tűnni a Hannibal óta; kicsit meguntam már ezeket, ide meg abszolút nem is illik.

De most ez a "tüske", meg még pár apróság végre a kerekítési határon belül maradt! A legpörgősebb, a legtöbb konfliktussal felvértezett évad lett a negyedik egy amúgy is kimagasló sorozatnál, ami ezúttal a személyes drámák helyett szinte teljesen az összeesküvésekre, a politikai játszmákra helyezi a hangsúlyt, rengeteg aktuálpolitikai vonatkozással. Igazi kiteljesedése mindannak, amit a House of Cards eddig adott és adhat a nézőjének.


10/10
.

.
Kártyavár / House of Cards S3



"Mindketten gyilkosok vagyunk, Francis!"

Bármennyire is tetszett a House of Cards már az első két évad alkalmával is, úgy alakult, hogy csak most -ahogy a többi hasonló sorozattal is jártam-, az új évadra felzárkódásként került a lejátszóba, és érdekes aktualitást ad a dolognak, hogy azt az időszakot dolgozza fel az USA politikai életéből, ami jelenleg is zajlik, a 2016-os előválasztást.

Amíg nem láttam ezt az évadot, azt hittem, a House of Cardsnak az lesz a fordulópontja, hogy most, hogy Frank Underwood -még ha egyelőre csak "biztosítókötéllel" is, nem saját jogon- feljutott a csúcsra, és innentől elfogynak az eszközei, azokkal, nemzetközi tapasztalat híján nem tudja megtartani az elnökséget. Franket a gátlástalansága, a háttérben zajló manipulációi, a simulékonysága és a gyakran hátbaszúrt szövetségesei elnökké tehették, de onnan nincs tovább. Ehhez képest, ha néha tétován és hibákkal is, de az évad során elég jól lavírozik az új szerepében is, hiszen a célja végig adott, az újraválasztás. Ennek rendelődik alá a benyújtott törvényjavaslat a teljes foglalkoztatásról (lehet, hogy vannak áthallások, de ő legalább tudja, hogy csak úgy lehet bővíteni valamit, ha a másik oldalt leépítjük, és nem lehet odaígérni, még szóban sem, egyszerre a kecskét és a káposztát), a globális helyzetben végrehajtott manőverei, kiemelten az izraeli-palesztin konfliktussal és az oroszokkal kapcsolatban, de még az is, ahogy lemondani látszik az elnökségért indulásról. Ez a kettősség az elejétől kezdve, már Russo képviselő úrnál is zavart kicsit, hogy bár a narrációkon keresztül belelátunk Frank fejébe, és elég határozottnak látszik a céljaiban, de a túl éles váltások miatt mégis úgy látszik, az eseményeket inkább a szerencse alakítja, és kevésbé ő. Ettől még remekek a politikai játszmák bemutatásai, az izraeli ENSZ-nagykövet például nagyon jó, ahogy Heather Dunbar is a pártbeli riválisaként, de persze a lényeg Lars Mikkelsen Putyinként (ki más lenne ugye, ha egyszer ott Pussy Riot személyesen, és az egész az ő politikáját képezi le?!), még ha kicsit furcsa is... Lehet, hogy csak a sorozat hangulata ragadt rám, de ebből kiéreztem némi propagandát, hogy olyan szavakat adnak Putyin megszemélyesítőjének szájába, amik tompítják a politikájának élét. A politikai thriller néha döcögve, de Frankkel együtt a vége felé egyre jobban belelendülve, az előválasztási pörgésben egészen kíváló lesz, és végülis ez volt az eredeti oka a színészek mellett, hogy elkezdtem nézni ezt a sorozatot.

Csak hát azóta annyira bejött a képbe Francis és Claire házassága, hogy még a szakmai illusztrációt is ki tudja sokszor takarni. Aki nézi a Hose of Cardsot, tudhatja, hogy ennek a kapcsolatnak a szerelemhez aligha van köze. Már elsőre is azt írtam róla, hogy "mindketten túlságosan a karrierjüknek, a küldetésüknek rendelték alá az életüket, a házasságukat ahhoz, hogy szenvedélyről és meghittségről beszéljünk az esetükben, inkább bizalminak és támogatónak nevezném a kapcsolatukat", de aki szeret képekben gondolkodni, annak a sorozat maga siet most a segítségére: "Két, egymással mindenben megegyező elemi részecske hidegfúziójának eredménye". És bármilyen zseniális karakter is Kevin Spacey Frank szerepében, hozza a megállíthatatlan politikai úthengert -tudhatóan a gyilkosságtól sem visszariadva-, a motor ebben nekem az elejétől kezdve Robin Wright és Claire, aki a kétségek pontjai irányt tudott mutatni Franknek, hogy tovább mászhassanak felfelé. Eddig. Most volt először, hogy Frank tűnt a dominánsabb szereplőnek, ami természetes is lehet, mégiscsak ő az elnök, ráadásul az ellenfelei is nagyobb kihívást jelentenek, mint legutóbb Walker. Kellemes meglepetésként többször hallottam Spacey-t úgy megnyomni a hangját az akaratát és az alá-fölé rendeltségi viszonyokat tisztázandó, ahogy csak ő tudja. Ezzel párhuzamosan pedig, ha lassan is, mindkettejüknek rá kell jönnie, hogy eljutottak arra a pontra, amikor a feljebb jutás már csak úgy történhet, ha egyikük feláll a másik vállára. Ebben pedig még az eddigieknél is ügyesebben zsonglőrködnek az írók a szálakkal, mert a nézőt könnyen magukkal ragadják az "eddigi" Claire karakterétől elég távol eső jelenetek, ahogy morális kétségeket mutat, ahogy érzelmek látszanak tükröződni az arcán, ahogy az elvi kérdések felülemelkedni látszanak a puszta gyakorlatiasságon, ahogy úgy látszik, megroppantja a felelősség és a tét terhe, elgyengíti a következményekkel való szembesülés... de igazából csak önmagát, az eddigi céljait kérdőjelezi meg, és azt, amit elért vele... Bármennyi is a sallag, ennél jobb répa nem is kellett a bot végére, legalábbis nekem; a Claire bizonytalanságával való játék, ahogy ezt Frank egyre kevésbé tolerálja, majd az a határozottság, ahogy a végén helyrehozza ezt a jellembeli hibáját, parádés... már ha a hűséget és a lelkiismeretet annak tartjuk, de Claire számára az eddigiek alapján azok, és látszik is, hogyan rémül halálra, amikor úgy érzi, ezek okozzák majd a vesztét, a zuhanását.

Szóval sallang... az most is egyértelműen Doug. Üveges szemekkel feküdt a sárban az erdő közepén, ember!!! Attól, hogy nem elég, hogy "feltámasztják", de ráadásul az első rész szinte végig róla szólt, a rehabilitációjáról, alig láttam a pipától! Négy-öt résznek is el kellett telnie, amire a szerepeltetésének egyáltalán létjogosultsága lett, addigra kerekedett ki az ő személyes dilemmája és problémája: egy olyan emberé, aki képtelen létezni anélkül, hogy Frank Underwoodot szolgálja. Nekem, aki csak ez eddigi pár jelenetnek az erejéig látták a köztük levő köteléket, nem éltünk vele együtt évekig, az évad legérthetetlenebb eleme volt -mármint azon kívül, hogy így fokozzák a feszültséget-, hogy Frank, aki értelemszerűen jobban ismeri, miért akarja ennyire következetesen parkolópályára tenni Dougot, még ha bottal is kell járnia, de elismerem, érdekes volt figyelni, Doug milyen elkeseredett és őrült manővereket tesz annak érdekében, hogy a hasznosságát bizonyítsa... A többiekkel, még ha csak átvezető jelenetek is Underwoodék játszmái közt, közel sem volt ekkora bajom; töltelékek, de annak jók, és sokszor a személyes történetük is érdekes, a hosszú, háttérben zajló események után pedig jó ütemben döntő hatást tudnak gyakorolni Underwoodék életére. Ott van például Tom, aki szintén elég furcsa utat jár be megbízott írótól bizalmasig, és a mellékszála, a kavarása a tudósítócsajjal önmagában elég uncsi, ugyanakkor általa nyílik meg az elnöki pár, látunk át a gránit repedésein, és a végén ő adja meg a végső lökést Claire-nek. Mondjuk kibírtam volna, ha rajta keresztül nem érzékeltetik újfent, micsoda ellenállhatatlan bálványa a körülötte levő férfiaknak Frank és a benne megtestesülő hatalom, mert így, harmadszor már elég felesleges volt; részemről ezt a múltkori hármasszexszel kipipáltam, Do(u)g és Meechum elég lett volna most is. A régiek közül Jackie és Remy is inkább része a cselekménynek most, mint a múltkor, sőt, az a kínosan elnagyolt afférjuk lesz most a kapcsolatuk alapja. Végül örültem, hogy sikerült visszahozni azt a remek karaktert, akit az események alakulása miatt kiesni látszott a sorozatból.

Sokszor ki szoktam emelni, hogy külsőségeiben egy sorozat mennyit képes fejlődni, hogyan lesz látványosabb, ahogy a stáb egyre gyakorlottabb és ahogy bővül a kassza, de a House of Cardsnál ilyen nincs. Mert már eddig is tökéletes volt. A külső helyszínein, a belső tereken, a jelenetek hitelességén minden centje érződik annak a 100 milliónak, amibe egy évad az óvatosabb becslések szerint is kerül. Például csak azért a pár jelenetért buddhista szerzetesek csináltak egy mandalát ide! De a legjobb benne, hogy ettől nem lesz merev, poros és száraz, mert Frank ugyan a protokoll és annak külsőségei szerint éli a napjait, de az éjszakai pár perc szabadidejében meg egy "kocka". Már eleve Tomot is egy játékról írt cikke alapján választja ki, hiába van annak amúgy nem egy bestsellere, de amikor Frank nekiállt The Stanley Parable-t játszani   ... van, akinek a rockzene hoz közelebb a szívéhez egy karaktert, nekem meg ez   .

Nem kérdés, a House of Cards ott van a jelenleg futó sorozatok dobogója közelében, és ha felállni rá pár tényező miatt még nem is tudott (és most szúrós szemmel nézek Rachelre), ha Frankhez hasonló céltudatossággal, elszántsággal és kreativitással sikerül megszabadulni a ballaszoktól, a hátráltató elemektől, ennek aligha lesz akadálya.

9/10
.

.




Kártyavár S3





„Maguk meg mi a fenét bámulnak?”

Ejj, ha végig ez lett volna az érzésem az évad közben… ha többször láttam volna ezt a Francis Underwoodot, újra a régi fényében tündökölni… ejj, de jó lett volna ez az évad!! De így… így egyelőre azt sem tudom eldönteni, hova tegyem az egészet: az alkotók a frissítés jegyében alapjaiban forgatták fel az egész sorozatot, mint mikor egy ruhát kifordítva teszel ki száradni. A ruha attól ugyanaz marad, de minden pont visszájára fordul: a Kártyavár S3-nál így viszont pontosan azok a stíluselemek, emberi jellemek, motivációk szorulnak háttérbe, amik miatt az első két évad olyan (még ha néha gyűlölhetően is) maradandó volt…

Azt feltételezem, hogy ezt az írást csak az olvassa, aki látta már az előző két seasont, így a csak a harmadik évad tekintetében leszek spoliermentes: Francis Underwood, a csúcsra ért, miután sikeresen megbuktatta a korábbi amerikai elnököt, ő lett a világ első embere. Feleségével, Claire-rel beköltöztek a Fehér Házba, arra azonban talán egyikük sem számított, hogy milyen gyötrelmes év vár rájuk. Az elnöki pozíció sokkal stresszesebb, mint gondolták, Frank népszerűsége rohamosan csökken, az általa kitalált Amerika Dolgozik munkahelyteremtő program sem akar igazából beindulni. Elnökként most ő az űzött vad, ő kapja azt, amit eddig ő osztott… ráadásul a nemzetközi helyzetben egy kőkemény ellenfélre talál az orosz elnök személyében. Mindezek mellett csak jön egy hurrikán is, no meg közeleg a demokrata elnök-előválasztás, ahol szépen fejére tudják minden hibáját olvasni… nem csoda, hogy mindezt a kapcsolatuk is megsínyli. Az S3 nagyjából egy év története, Frank Underwood elnökségének első éve, a csőd első éve: csőd az igazgatásban, csőd a személyiségében és csőd a kapcsolatában.

Hoppá! Az első bukkanó! Az egész eddigi koncepció végig a nő és a férfi tökéletes szimbiózisára épül, a mindent felülíró, kegyetlenül racionális szerelmükre. Arra, hogy ketten, együtt bármit képesek elérni, sőt – ahogy azt korábban beszéltük – ami előre vetítette talán azt is, hogy kettejük közül talán Claire a csúcsragadozó, ő lenne az igaz gonosz. Erre mi történik??? Ha nem ismernénk a figurák előtörténetét, el se hinnénk, hogy két gyilkost látunk, két, végletekig erőszakos, törtető és hatalomittas figurát. Súlyosan önmaga alatt van mindkét főszereplőnk, Frank esetében még némi fellángolás ugyan tapasztalható, de Claire… nos, Claire pálfordulásra nincs magyarázat. Tök úgy néz ki az egész, mintha a showrunnerek elfeledtetni szándékoztak mindazt a gonoszságot, amit eddig az Underwood család a világgal és környezetükkel szemben produkált. Sőt, megkockáztatom, soha eddig nem volt sem Frank, sem Claire ennyire szánni való és teszefosza, mint ebben az évadban…

Aztán ugyebár ott van maga a koncepció. Eddig a törtetés, a mindenkin átgázolás volt a sorozat sava-borsa, no de hova lehetne még taposni az USA elnöki pozíciójából??? Valahogy az egész értelmét vesztette (hasonlóan, mint a Homeland a harmadik évad után), ez így nem lett más, mint egy Fehér Házas politikai történet, egy széteső kapcsolat drámája. Ráadásul iszonyat részletesen, gyakran borzasztó unalmasan tálalva: megint az a helyzet, hogy európai szemmel totál idegen az egész előválasztásos kampány, nekem, ez, itt, így vajmi kevés izgalmakat tartogatott. A fénykorában lévő Frank szívbaj nélkül intézett volna el minden vetélytársát, itt viszont, miután ügyelni kell a látszatra is, ez már nem megy. A fő szál (az elnöki szál) mellé így aztán az írók kénytelenek bevonni két másik eseményláncolatot is, az egyik Doug esete Rachellel, a másik meg egy új figura, az író Thomas Yates (Paul Sparks) története. Nos, egyik gázabb, mint a másik: Doug felépülése, mellőzése, nyomozása, majd a megoldása kimondottan vontatott – az íróról meg ne is beszéljünk. Mióta van szüksége az Underwood házaspárnak arra, hogy idegent engedjenek saját köreikbe, mit is várt Frank egy hímringyó sztárírótól??? Amúgy a mélypont egyértelműen a kézsimogatós jelenet volt, az majdnem olyan hatásvadász, mint a korábbi triumvirátus.

Az események megint csak össze-vissza történnek (ez mondjuk nem újdonság, ez eddig is így volt). Sokszor totál lineárisak az epizódok, de többnyire megindokolatlan időugrásokkal követik egymást: így viszont megint csak az a helyzet áll elő, hogy a karakterek motivációi lógnak a levegőben, néhány „büntetés” értelmetlenül elmarad, néhány gondolat, ötlet kidolgozatlanul lóg a levegőben. Azzal nem is igazán foglalkozok már, hogy megint szereplők kerülnek ok nélkül parkoló pályára, történetszálak várakoznak félbehagyva – a leginkább végig az zavart, hogy simán mindenki vigyorogva teszi a dolgát, bármekkorát is ártott Francisnek. A szokásos kiszólások, magyarázások, nézői bevonások pedig olyannyira megritkultak, hogy néha már meglepődtem, mikor bedobták őket. Ez már nem az a Kártyavár, amit én megismertem…

DE. Még így is meg lehet találni mindazon kapcsokat, amivel a Kártyavár S3 képernyőhöz láncol – viszont ehhez elengedhetetlenül szükséges valami féle politikai érdeklődés. Valami, ami miatt a néző képes 13 órát a Fehér Házban eltölteni, egy töketlen Frankkel és egy egyre mélyebb depresszióba süllyedő Clairrel. Nálam ez úgy kezdődött, hogy az első epizódban meghallottam az elnök vízióját az Amerika Dolgozik (AmDol) programról… nos, szinte felnevettem: most vagy szeretett kormányunk lopta el az S3 forgatókönyvét, vagy az írók figyeltek fel kishazánkra, de a teljes foglalkoztatottság, a közmunkára kísértetiesen hasonlító munkaerőpiac bevezetése széles vigyort váltott ki belőlem. Kár, hogy csak pár epizódon át volt ez a központi téma – hehe, ők is inkább leálltak vele, mintsem valós megoldást kínáltak volna a munkanélküliség megoldására.

Aztán menet közben több közhelynek tűnő állítás is felsejlett bennem, amivel az S3 nyilvánosan foglakozik. Az egyik ilyen a „megszerezni vagy megtartani nehezebb a hatalmat” illetve a „mindenki a győztes skalpjára vadászik”. Francis Underwood azzal, hogy elnök lett, elérte a célját, de –természetesen – rögtön hivatalba lépése után megindultak a konspirációk eltávolítására. Érdeklődéssel figyeltem, hogy az az ember, aki eddig abszolút racionális és következetes tetteiről volt híres, kőkemény ellenfele volt mindenkinek, az elnöki hivatal láncaitól béklyóba kötve vergődik a hőn várt pozícióban. Hogy az a jellem, ami idáig juttatta, elég-e a hatalom gyakorlásához, egyáltalán aki képes (elég ügyes és törtető) hatalmat szerezni, az tud-e élni is vele? Vagy az egy teljesen másik műfaj? Ami tehát az évad legnagyobb hibája is – mármint a főszereplő(k) erős jellemváltozás – az egyben egy új perspektívát is kinyitott: mennyire is meg van kötve az amerikai elnök keze, mennyire is nem csinálhatja azt, amit igazán szeretne. Ez egészen érdekes téma, bár néha nagyvonalúan, de tök hitelesen és életszerűen van bemutatva a pozíció minden rákfenéje. Érdekes volt a kötelező krízisek politikai megoldásai – a 24 akcióival szemben.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Frank Underwood (de főleg Claire) egy olyan homokozóba lépett be játszani, ahol mindenki legalább olyan erős, mint ő. Durva belegondolni, hogy ha ezt a valóságra vonatkoztatjuk – de legalábbis a sorozat valóságára -, akkor a világ vezető politikusainak nagy része mind-mind egy Frank/Claire Underwood: legjobb példa erre Petrov, az orosz elnök (Lars Mikkelsen), de az ENSZ diplomatái, nagykövetei sem igazán lógnak ki a sorból. Üdítő – de sorozatidegen - volt látni, hogy Frank nem egy helyzetből vesztesen jön ki, sőt, az évad végére gyakorlatilag minden összeomlik körülötte. De nem úgy, ahogy ezt esetleg várta volna az ember, ahogy esetleg a sorozat címe ezt sejteti, hanem csupán azért, mert vannak nála erősebb, törtetőbb és gecibb emberek a világon. Ilyen sem volt eddig – egy újabb perspektíva, egy újabb érdekes téma, amiben nyakig lehet merülni. Az évad talán legjobb epizódjai azok, amikben Petrov szerepel (nem kicsit Putyin áthallással), legyen az akár Moszkvában, akár Washingtonban, akár a Jordán-völgyben. S ha már Putyin: kíváncsi vagyok, ezt valaha bemutatják-e az oroszoknál, hisz az egyik részen a Pussy Riot személyesen teszi tiszteletét…

S végül, de ne utolsósorban nagyon alapos betekintést (néha már kissé unalmasat) kaptunk az előválasztásos rendszerből: sosem gondoltam volna, hogy egy párton belül ennyire késhegyre menő küzdelem alakulhat ki egy leendő pozícióért – Frank a női kihívójával  (Elizabeth Marvel), a TV vitával, az egész politikai csatározással a vélhetően valós kulisszák mögé kalauzol el. Az egész borzasztó aktuális, eszméletlenül életszerű – a kis párviadal pedig előrevetíti a következő évad elnökválasztási ceremóniáját. Egyébként: sokadik politikai beállítottságú sorozat játszik el egy női elnök lehetőségével, kíváncsi vagyok, a Kártyavár az utolsó jelenet tükrében meg meri-e azt lépni, amire én gondolok. Az még érdekes lehet, s akkor Niwroknak is igaz lesz a végén…

Ha nem, ha a negyedik évad is ilyen „újfajta” lesz egy év múlva, akkor viszont érdemes lesz elgondolkodni a befejezésen… esetleg egy címváltoztatáson. Mert a „Legkésőbb a 3. évadban úgyis megtudjuk, mire "jó" egy paranoid szociopata a nemzetközi porondon, egy rakás "csontvázzal" a szekrényében ” gondolatból a nemzetközi porondot megtudtuk, de csontvázak bizony még a szekrényben vannak, s Frank Underwood dicsősége sem omlott össsze kártyavár szerűen. Még. Azért azt én megvárom.




75%



.

.






Kártyavár S2





Igaz, hogy az első évadtól nem voltam teljesen elájulva, de azért az egész sorozat témája, Kevin Spacey meg Robin Wright mindenképp motiváló volt a folytatás tekintetében. Most meg ott tartok, hogy ha kész lenne a három napja megjelent harmadik évadhoz a magyar felirat, rögtön bele is vágnék, annyira bejött ez a felvonás – kb. ugyanolyan minőségi javuláson esett át számomra a Kártyavár, mint azt tette mondjuk korábban a Hannibal vagy a Da Vinci démonai. Iszonyat tetszett az egész, a gyors folytatástól viszont visszatart a magyar változat hiánya – ugyanis a Kártyavár nyelvezete mindennek mondható, csak könnyűnek nem: mindegy, pár hét, s talán megtudom, mit kezd Francis az újonnan kialakult helyzetével.

Annyit mindenképp szeretnék leszögezni, hogy elsősorban azok olvassák el ezt, akik az első évadon túl vannak. A második tekintetében igyekszek spoilermentes lenni, de úgy gondolom, úgysem egy történet második fejezetével kezdi senki a nézést – viszont néhány info egyszerűen kikerülhetetlen az első fejezetből. A múlt ugyanis erősen kihat az Underwood család ezévi kalandjaira, a korábban felizzított parazsak eloltása, a szálak elvarrása jó ideig meghatározza az évad eseményeit. Rögtön ott van ugyebár az első rész, ami olyan szinten megdöbbentett és kiakasztott (pozitív értelemben), hogy az államat kerestem a földön. A kis ribi újságírónő esete az alelnökkel a felütésben valami egészen kiváló sakkjátszmára sikeredett – Francis pedig gyakorlatilag feltette koronát az első évadbeli működésére. Egyébként itt ugyanazt éreztem, mint mondjuk korábban a Szökésnél szoktam, az első rész sokkal inkább tartozik az előző évadhoz, az ebben történő események „szépen” lezárnak egy ott kialakult konfliktust. Ráadásul egyfajta energia kitörésként fogtam fel az egészet Underwood részéről – hisz a második epizódtól én mintha egy teljesen más sorozatot láttam volna.

Egyrészt sokkal fontosabb és hangsúlyosabb lett a politika. Az egész Fehér Házas légkör, a hatalom machinációi, a szavazatszerzések, a helyezkedések iszonyat bejöttek, lényegesen fókuszáltabban van jelen, mint korábban voltak. Most már, hogy megismertük, mekkora patkány is Frank Underwood, nincs szükség arra, hogy gyomorforgató és megalázó tetteit kelljen nézni: tudjuk ezt azok nélkül is. Fura mód – és ez a második pozitív változás – Underwood ismét kegyeimbe került, az ember szinte hajlandó volt neki elfelejteni gyilkosságait. Tudom, hogy ez nem teljesen normális dolog, de a két szociopata ismét emberi közelségbe került hozzám, mint Claire, mint Frank sokat javított szerethetőségi indexén. Én legalábbis a hatalom érdekében kieszközölt árulásokat, megvezetéseket, kihasználásokat egyáltalán nem találtam olyan módon durvának, mint tettem azt korábban – minden bizonnyal galamb lelkem időközben sassá erősödött. Az, hogy ez az egész mennyire hiteles és életszerű, az majd külön bekezdést érdemel, mindenesetre a hideg racionalitás ezúttal nem lépte át az ingerküszöbömet. Talán mert a Raymond Tusk/ Remy Danton páros mellett (akik együtt gyakorlatilag a Góliát voltak idén) Francisnek egyértelműen a Dávid szerep jutott – az ember meg önkéntelenül a kisebbel van. S ide tartozik még talán az is, hogy az idegesítően sok kamerába kibeszélés érezhetően ritkult, az első epizódban pl. már majdnem el is felejtettem, hogy volt ilyen – mígnem Frank a végén megtörte a csendet. De amúgy az egész időmegállító, magyarázó jeleneteknek ezúttal valahogy nagyobb létjogosultságát éreztem, tényleg akkor használták őket, amikor kellettek, s lényegesen kisebb mértékben törték meg a lendületet.

A történetről nem igazán illik sokat beszélni: Franknek új célja van, amit ismét tűzön-vízen keresztül próbál elérni. A sorozat korábbi zsenialitását biztosító családi kapcsolat még erősebb, másodjára is lenyűgözött a feleségével való viszonya, fura szimbiózisa (bár… egy jelenetnél viszont majdnem kikapcsoltam a tv-t). A második évadban ugyanakkor számomra sokkal inkább Claire lett a csúcs gonosz, egyszerűen nem megy ki a fejemből, azzal az ártatlan mondattal, hogy „lefeküdt a főnökével” mennyire tudatosan manipulálja az eseményeket, mennyire alattomos módon képes rombolni. Igazi kígyó… aki szemét, de végül végtelenül racionális segítsége a férjének – nem hiába, az elérni kívánt cél legalább akkora dolog neki is, mint Franknek. Claire korábbi elvarratlan szálainak lezárásai ugyanakkor nem minden esetben tűnnek igazán átgondoltnak, a munkaügyi perből kibúvást – amellett hogy hatásos – inkább csak hatásvadásznak érzem. Az új karakterek viszont zseniálisak, különösen Jackie Sharp (Molly Parker) figurája, no meg Gavin (Jimmi Simpson), de nekem az egész évad talán legjobb és legmegindítóbb epizódja a bordaárus Freddy esete volt. Talán egyébként pont az ilyen esetekben tanúsított Underwood-viselkedés is segített a karakter közelebb hozásában, az ilyen szituációkban megnyilvánuló bajtársiasság volt az, ami miatt kevésbé utáltam. Mondtam már korában is: igazából akkor szerettem a sorozatot korábban is, amikor Francis ember volt, s ebben az évadban igazán sebezhető embernek tűnt. Akkor is, ha aztán a végére mégiscsak sikeresen összekuszálva a szálakat, oda került, ahova. A végén tényleg azt éreztem, hogy USA-nak jobb lesz így… ez beteg???

Azt azért hozzá kell tennem, hogy jócskán vannak kifogásaim is – eleve egy 11 órás időtartamú film óhatatlanul tartalmaz hülyeségeket – a szokásos sorozat betegségek azért itt is feltűnnek. Abba most nem is akarok belemenni, hogy néhány szál néhány szereplője nagyon gyorsan és talán megfontolatlanul tűnik el a történetből, majd kerül elő újra. Az is talán csak az én bajom, hogy ismét csak zavart a teljes időzavar: egyik pillanatban totál lineárisan zajlanak az események, utána meg minden támpont nélkül ugrunk az időben. Nem sokat, de annyi pont elég, hogy a karakterek tettei lógjanak a levegőben, az esetleg megváltozott gondolatok mögötti megváltozott motivációk kifejtése hiányzik. Niwrokhoz hasonlóan az első pár epizódban totál elvesztem én is, a politikai csaták mezején oly gyorsan történnek a dolgok, annyi új nevet kellene befogadni, hogy esélyünk sincs rá. Igazándiból egyik törvényjavaslat körüli hercehurcát sem értem – annyira azért nem vagyok képben az USA belpolitikai viszonyaival. Sőt: magát az egész nagy botrányt nem értem, miért is kellett ennek az ügynek az a hatást elérni, amit elért – pontosabban értem, csak fura, hogy ebbe kormányzati tisztviselők, milliárdosok tudnak belebukni. Ajaj, ha ez lehetne itthon is… ha kiderülhetne, honnan jöttek hazánkba a különböző színű kampánypénzek… ajaj... lenne itt fejhullás!

Mindezek azonban csak apró bosszúságok voltak. Csupán két-három olyan dolog, jelenet, szál volt, aminél erősebben felhúztam a szemöldököm: az egyik, hogy nem hiszem el, hogy ennyi balfasz, manipulálható képviselő van a szenátusban. Hogy Frank az apró kis hazugságaival így meg tud vezetni mindenkit. Hogy az USA elnöke ekkora balfék, meg hogy az Underwoodék manipulációi ilyen simán átmennek mindenhol. Egy idő után a Kártyavár S2 saját történetének rabja lett: kellett, hogy Frank haladjon előre, de ez egyre inkább csak egyre hiteltelenebb hazugságok árán tudták megvalósítani. Úgy, hogy közben mindenki hülye volt körülötte… A másik Rachel. Hát kérem, amit Doug azzal a nővel művelt, az egész rejtegetős szál, megfejelve a leszbi szcénával az égvilágon semmi szerepet nem szolgált. Erre jön rá aztán a finálé erdei eseménye – csupán hatásvadászat, kíváncsi vagyok, mit kezdenek vele, meg Rachellel is. Vajon láttak-e már előre benne potenciált, vagy csak a sokkolás miatt tették bele – következmények nélkül?  De az egész évad negatív mélypontja a Frank-Claire-Meechum triumvirátus volt…    anyám… Az megint minek???

Ezek miatt messze nem tökéletes a Kártyavár, de nálam bőven a jó kategóriába kerül. Parádés (politikai) hangulat, zseniális figurák, nagyszerű háttér – kicsit kevesebb ad-hoc ötleteléssel és sokkolni szánt jelenettel, icipicit hitelesebb és átgondoltabb történetvezetéssel zseniális lehetne. Spacey-n és Wrighton nem múlik, az biztos. Külön ki kell emelnem, hogy érdemes nézni, az egyes epizódok rendezőit is, igazi csemegék vannak köztük. A Netflix ezzel számomra végleg belépett az igazán nagyok közé, akikre érdemes majd figyelni – várom a folytatást.



85%


.

.






Kártyavár S1





Az ember, aki korábban héjastól ette a banánt, a nő, akiből rajzfilmfigura lett, no meg politika, politika, politika… más nem is kellett motivációnak a Kártyaváras kalandhoz. No meg végső lökésnek Niwrok ajánlója, aminek viszonylag magas tetszési indexe azért kétségkívül előbbre sorolta az évadot a soha le nem fogyó cetlin…

Francis Underwood (Kevin Spacey) egy paraszt. Egy rohadt mocskos, hataloméhes, undorító patkány. Amit a Kártyavár első évadában művel, az nálam simán kimeríti a szokásos „nemszeretem” karakter komplett tárházát – rajta keresztül viszont azt vettem észre, hogy az évad végére egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a TV előtt. Azt nem vitatom el a sorozattól, hogy egy borzasztó erős és kiválóan megkoreografált alkotás, viszont a magamfajta nézőnek a végére egyre kevesebb kapaszkodót volt képes nyújtani – így az egész négy napos kaland végére meglehetősen vegyes érzelmekkel álltam fel a képernyő elől. Furán éreztem magam, mert ismét csak láttam valamit, amiről eszemmel tudom ugyan, hogy nagyon jó, de érzelmileg inkább undort váltottak ki karakterei, mint szimpátiát – ami viszont kihatott az egész évadra, annak érzelmi alapon történő értékelésére is. Az indításkor kapott átvert képviselő mellé ugyanis még teljes szívből képes voltam odaállni, teljes szívből szurkoltam neki, hogy „büntesse meg” azokat, akik így kibasztak vele – de aztán a 13 részes ámokfutása végére abszolút nem tudtam örülni annak, amit végül is elért. Több szinten is próbáltam elmerülni a sorozatban, azonban valahogy úgy alakult a dolog, hogy egyik sík sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A politika. Igen, ami engem az egészben a legeslegjobban érdekelt. Most nem igazán akarok itt hangzatos, demagóg dumákat hozni a napi magyar és nemzetközi aktualitásokkal kapcsolatban, de az elején bizony mosolyra görbült szájjal mormogtam a fogaim között, hogy a komplett amerikai politikai elit a hivatalos lobbistáival, a hatalmi harcaival, a korrupcióival elmehet a jó büdös francba. Legalábbis semmi joga nincs a világon senkit kioktatni a demokráciáról és a korrupcióról – hisz ők maguk intézményesítették azt a milliárdos befektetők által fizetett érdekközvetítők alkalmazásával. A szívességekkel, azok viszonzásával, az emberek lefizetésével, az ártatlanok besározásával, a média könyörtelen kihasználásával. Őszinte lelkesedéssel merültem bele a Mocsokba, ahol Frank könyörtelenül leszámol politikai ellenfeleivel – az évad első harmada akár egy bosszúfilmként is megállja a helyét. A ráfázott főhős megtorolja sérelmeit, ahogyan ekkor ezt még teszi, akikkel teszi , ezzel még semmi bajom nem volt. Még az oktatási törvény körüli ellaposodó hercehurca sem zavart, az egésznek nem kicsit volt Lincoln érzete: megvesztegetés, zsarolás a szavazatszerzés érdekében – tök érdekes, hiteles, egyben ámulatba ejtő realitással és hitelességgel feldolgozott téma. Aztán a közepe felé az egész politikai hóbelevanc alaposan háttérbe szorul, Frank tettei (számomra) egyre átgondolatlanabbak és életszerűtlenebbek, mi több, visszataszítóak (Russo), néhány eseményre totál hülyén reagál. Gondolok itt mindenekelőtt Claire SanCorpos alkujára, majd az arra regáló hirtelen pálfordulására. Érteni vélem, hogy ezzel is csupán a politikai gerinctelenség és alkalmazkodóképesség bemutatása volt a cél, de nekem ez, így túl gyors volt. A jótékony időugrások, amik egyrészt jótékonyan ködbe burkolták a hitelességet, egyúttal zavart is okoztak a folytonosságban.. Az utolsó rész meg, abban a lóhalálában kieszközölt eredménnyel – hááát, totál nem illett a korábbi lassú és máshol járó epizódok sorába. Össze volt csapva rendesen. Mindezek következtében az oly nagyon áhított politikai szál csak felemás lett.

Ahogy Underwood is. Önmagában a karakter zseniális figura, nem kétlem, hogy vannak ennyire kemény emberek - sőt vélhetően az IGAZÁN sikeres üzleti, politikai élethez ennyire szemétnek is kell lenni – azonban úgy jártam vele, mint Robertson őrmesterrel. Mondjuk itt lényegesen racionálisabb minden, de ez a mindenkin keresztülgázolás nekem (itt is) fordítva sült el. Lehet, galamblelkű vagyok, de nézni sem szeretem az ennyire másokat – egyelőre büntetlenül – megalázó figurákat a képernyőn. Egyik bajom pont a büntetlenül-ön van, az egész sorozat kvázi legalizálja a törtetést, a másik bajom meg a következetlenségekkel. A legjobb példa Russo esete, akit már totál megkedveltem, mire odajutottunk, ahova, nem is egészen értettem, miért kellett azt csinálni vele – túl sokszor volt túl öncélú a „kiszívom a véred és utána eldoblak” szitu. Ugyanakkor más árulások következmények nélkül maradnak, Frank viselkedése minimum hektikus: nekem addig és akkor tetszett a figurája, amíg ember volt. Amíg egyáltalán volt benne valami emberi – ennek következtében az egyik legjobb résznek én pont azt az epizódot tartom (sokakkal szemben), amikor hazamegy a könyvtár avatására és a volt osztálytársaival van. Az olyam idilli volt… Már csak azért is, mert ahogy öregszik az ember, egyre inkább érzem én is azt a láthatatlan hálót, ami középiskolás osztálytársaimmal oly erősen összeköt. Underwood a történet előrehaladtával egyre inkább veszti el emberi mivoltát, s egyre inkább válik egyfajta alvilági figurává – ráadásul úgy, hogy tulajdonképp kicsit hiteltelen az, hogy semmi komoly ellenfele nincs. Ha távolról nézem, azt mondom rá, tiszta Faust…

Clairre Underwood csak picit más tészta. Nála hasonló ívet látok, mint férjénél, nála is értelmezhetetlen és hiteltelen cselekedetekkel. Mindazonáltal sokáig az egész Kártyavár legizgalmasabb szálának ezt a fura házasságot tartottam, lenyűgöző volt nézni a férfi és a nő szimbiózisát. Akinek a hatalom volt minden, akik ilyen tökéletesen kiegészítették egymást. Akik úgy szerették egymást, hogy közben egymás tudtával simán félrekúrtak – mégis, Claire kitérője, amiért elment, ahogy utána megbocsájtást nyert (anélkül, hogy ez igazán átbeszélték volna) nekem hiteltelen lett. Mint ahogy az egész Gillian-szál kezelése is: most vagy Claire mégsem olyan erős, mint azt véltük, vagy csupán az írók jobb ötlet híján előhúztak a kalapból egy felesleges konfliktust. S ha már mellékszereplők. Igazi kincs volt nekem Zoe figurája, de ő is csak az elején: ahogy fel volt építve a tudatos, okos, erős női jellem, annyira elcseszték és egy naiv picsává tették a végére Mindenesetre Kate Mara kisugárzása, lazasága, személyisége engem már a 24-ben megfogott, azóta örülök, ha látom – hát még ha Underwood helyében is lehettem volna bizonyos nyalakodáskor…

Netflixes sorozatként simán felveszi a versenyt a nagy csatornákkal, kimondottan jól sikerült, nagyszabású, jól összerakott, látványos és hangulatos. Kétségkívül jót tett David Fincher kézjegye az egésznek (már a főcím is zseniális vizuálisan), de azért Joel Schumacher rendezői közreműködését se felejtsük el. Bőven van benn még potenciál, mind az Underwood család figuráiban, mind az egész politikai szituban – főleg, ha nem ennyire csapongóan reagálnak a környezetükre. Hisz jócskán nőtt a tét, meglátjuk, ez mit hoz a második évadra. Február végén meg jön a harmadik, kíváncsi vagyok, mire viszi Frank. Ő lehet az új Damien Thorn…




75%




.

.
Kártyavár / House of Cards S2


"Egy szívroham választ el az elnökségtől, úgy, hogy senki sem szavazott rám. A demokrácia annyira túlértékelt dolog!"

Én nem tudom, mit szednek a Kártyavár írói és úgy egyáltalán a komplett stáb, de ezután az évad után azt mondom, hogy receptre kéne felírni más sorozatok íróinak (és csakazért sem írom le, hogy The Strain, amikor az a Kártyavár fingjáig nem ér fel!)! Persze, tudom én, hogy a pénz nagy úr, merthogy a Kártyavár hírhedten sokba kerül, de csak azzal nem lehet magyarázni, hogy ez milyen kiváló lett, nekem legalábbis baromira tetszett... na jó, mondjuk egy elég idegesítő mellékzöngét leszámítva.

Mert oké, az első évad is jó volt, mégiscsak az vezette fel Francis Underwood kongresszusi frakcióvezető bosszúhadjáratát és törtetését az alelnöki posztért, az ennek sodrában alakuló eseményeket a bábként használt újságírókkal és képviselőkkel, és ami nekem nagy kedvenc volt, a feleségével, Claire-rel való kapcsolatát. Viszont egyfelől nekem egy politikai drámához képest akkor túl sok volt a romantikázás, ahogy Frank és Claire is kifelé kacsingatott a házasságukból (részemről utóbbi volt a legunalmasabb szál, ahogy próbálták összeboronálni a brit fotóssal, de a kis Zoé-é sem volt sokkal jobb, ahogy a szaftosabb sztorikért kurválkodott), amik akár lehettek is jók, de a várt feszült szócsatáktól, manipulációktól vették el az időt. Aztán az első évad végén alelnökké választott (ennyi spoilert az első évadról meg kell engednetek) Frank elkocogott párjával az éjszakába, és amikor a második elején kifulladva hazatérnek, mintha egy másik dimenzióba léptek volna. Ezzel a rövid átmenettel mutatkozott meg egyébként, hogy mennyi szálat is kell Franknek kézben tartania, mert ahogy elkezdtem nézni, elsőre például zavaróan nem értettem semmit, kapkodtam a fejem, hogy ki a tök az a Rachel meg a Christina, és még gyorsan újranézve az előző évad utolsó részét is többször éreztem, tudnom kéne, hogy ezt vagy azt Frank mivel kötelezte le vagy tartja a markában, de ha lelőnek sem jut eszembe.

A legfontosabb változás, hogy végre Frank sakktáblája áttevődött a Fehér Ház irodáiba, de azért úgy, hogy még belógjon a Kongresszusba, és nem elégszik meg azzal sem, hogy szemmel tartsa az utódja kiválasztását, egymással szemben ki is használja ezt a két intézményt, hogy abból mindig ő jöjjön ki a legjobban, sok szerencsével. Ez az, amit mindig is a Kártyavár alapjának tartottam, amiért kevésnek találtam a feszült alkudozásokat és azok tétjét, mert hol van egy kezdő firkász meg egy alkesz képviselő (Corey Strollt, mindünk kedvenc Eph-jét akkor is ezzel a szenvedélybetegséggel találták meg... :hányás smiley:) szívatása ahhoz képest, hogy Frank egyszerre bábozik mondjuk az elnökkel, annak "titkos" üzleti tanácsadójával és a külügyminiszter-asszonnyal, és közben rájuk haragít egy komplett kínai delegációt?! Walker elnök esetében Frank amúgy is nevetségesnek tartja, hogy egy ilyen ingatag puhapöcs irányítsa a világ egyik szuperhatalmát. Van az a mondás, hogy "felfelé nyal, lefelé tapos", de mostanra Frank mindkét irányba csak tapos, miközben szemből mindenkit maximális egyetértéséről és támogatásáról biztosít, és hogy eközben olyan lapokat sem átall kijátszani, mint a teremőrség bevetése, az már az abszurdba hajlik, az egyéb színesítő körülményről (pl.: antrax) nem is beszélve. Sokszor jó, ahogy megvannak kis sztorik, mellékszálak, és ezeket mind idegőrlő gondossággal kell beleszőni a nagy tervbe, és néha a néző is csak találgatja, hogy "Na, ezzel vajon mi lehet Frank célja?"; ehhez a támpontokat a már jól ismert kiszólásokon, kikacsintásokon keresztül kapja a néző, néha csak egy lesajnáló pillantás formájában. Az is jó volt, hogy teljesült, amit hiányoltam, azaz most már nem csak a sors játszik Frank ellen, hanem igenis kemény ellenfele akadt az iparmágnás Raymond Tusk személyében, a konc pedig az elnök maga.

Hiába tudom, hogy Kevin Spacey Frank-alakítása és a politikai ármánykodás viszi a hátán a Kártyavárat, az én kedvencem továbbra is Claire. Sokszor érzem a "jelenlétében" a hidegrázós bizsergést, ahogy nyájaskodik, de négyszemközt vagy Franknek már nem kell megjátszania magát, és olyankor kiderül, talán még nagyobb szociopata, mint a becses férje. Robin Wrightnak mindehhez olyan apró gesztusai vannak, hogy csak lestem; volt például egy jelenet, ahol Claire "elgondolkodtató" híreket hall a tévében, és a felszínen csak annyi látszik, hogy sminkel, de ahogy megrezzen a kézfeje, látszik, hogy pattanásig feszültek az idegei. Az alelnök feleségeként természetesen sokkal több lehetősége van besegítenie Franknek, például hogy egy új frontot nyitva éket verjen Walker elnök és a felesége közé, a gyakoribb interjúkkal és befolyással viszont a nagyobb támadási felület is együtt jár, mert mondjuk a saját életének eddig titkolt részei is visszaköszönnek a bulvármagazinok címlapjairól, indítva egy igazán élvezetes tévéinterjúval. Ott látszik talán a legjobban, Claire is ismeri a manipuláció és a könyörtelenség minden csínját, és ahogy a riporter átlát Claire jól begyakorolt színjátékán a gyermekvállalás kérdéséről, kénytelen ellentámadásba lendülni, elkerülendő a további kényes kérdéseket.

Ezen felül a Kártyavár továbbra is az egyik legprofibban megvalósított sorozat. Általában megelégszem azzal, hogy a díszletek és a beállítások kellemesek a szemnek, és nem nagyon szoktam szóvá tenni mondjuk egy-egy jelenet kompozíciós összhangját, de ami itt van, amellett még én sem tudok elmenni szó nélkül. Ha már nekem feltűnik, hogy az adott beállítás micsoda mértani precizitással bír, az már valami, és ilyenből volt vagy egy tucat. A belsőépítészek meg eddig sem végeztek rossz munkát, de azért Zoé lepukkant lakásával nem kellett annyira grandiózusnak és alaposnak lenni, mint mondjuk az ülésterem képeinél. Mindennek a koronájaként volt egy olyan állati jó és korhű polgárháborús megemlékezés a 18. részben, hogy azt a sorozattól függetlenül is ajánlom!

Önmagukban a mellékszereplőkkel is meg voltam elégedve, legyenek akár a megmaradt régiek vagy az újak. Tetszett Lucas nyomozása az előző évad elvarratlan szálai után, főleg, ahogy ezt sokáig a "radar alatt" tudja tartani, még a "mély internetet" is megjárva egy hacker miatt. Tetszett a Frank utódjaként kinevezett Jacqueline, aki majdnem olyan gyakorlatias, mint Frank, és ha a módszereik különböznek is, az eredmény ritkán marad el. Egy kivétel van: Rachel minden perce időhúzás, az egész évad alatt csak talonban van, mint egy ász a kabát ujjába rejtve.

Amikor túl voltam az első öt részen, ujjongtam. Már fogalmaztam, milyen érzés, amikor egy sorozat ennyire egyben van nekem, amikor felváltva vagy éppen egyszerre vigyorgok és hitetlenkedek az egymásra halmozott apróságoktól, amikor annyira nem akarok egyetlen mondatot vagy képkockát sem kihagyni, hogy már menet közben többször visszatekerek jeleneteket, és még a pár apró logikai baki is észrevehetően, de nem feltűnően szolgálja a történet életben tartását. Arra készültem, hogy a kétségeim ellenére is örömmel írom a végére, "10/10". A politikai csatározásra vonatkozóan ez később is igaz volt, de onnantól a nevetségesnek ható ponyvásítás, amivel a középkorú női nézőket is a sorozat elé akarták ültetni, vagy éppen aminek a spontán sokkolás lehetett a célja, elvette az egésznek a zamatát, ahogy tette azt ugyanez a "hozzávaló" már az előző évadnál is. Ez rám legtöbbször csak "ponyv" nélkül hatott, de volt, ami zavaróan nevetséges lett, például ahogy a semmiből varázsoltak elő az írók egy-egy teljesen értelmetlen romantikus szálat. Külön röhejes volt Remy és Jackie egy ágyba kényszerítése, vagy hogy Rachellel is történjen valami a "depóban", kitaláltak hozzá egy pocsék szerelmi háromszöget. Azon meg a hitetlenkedéstől csak nevetni tudtam, hogy van szereplő, akinek a szexuális perverzióit előbb ismerjük meg, mint azt, hogy egyáltalán ki ő, és amikor -nyilván krónikus ötlethiányban- már-már a Római Birodalom arisztokráciájának orgiáit sikerült megidézni egy hármasszexszel... attól kész voltam.

Ez az egy hibája van a Kártyavárnak: valami vagy ilyen szinten próbál botránysorozat lenni, szoftpornóval és könnyes sztorikkal a címlapon, mint a Blikk, vagy krónikása lesz a fiktív Fehér Házban zajló deathmatchnek, amiben a magánélet csak mint drámai összetevő és politikai gyengeség jelenik meg. A kettő együtt nálam továbbra sem fér össze, de legalább az arány javult.

9/10
.

.
Kártyavár S1 / House of Cards S1


"Tudják, Freddy azt hiszi, ha az úton egy hűtő leesik egy furgonról elénk, a legjobb félrerántani a kormányt. Szerintem a hűtő dolga kipattogni az utamból."

Francis Underwood kongresszusi képviselő hosszú évek munkája és egy sikeres kampányban való részvétel után arra készül, hogy köszönettel elfogadja az újonnan megválasztott elnök -korábbi ígéretének megfelelő- felkérését a külügyminiszteri posztra. Az elnök személyzeti felelőse azonban közli Frankkel, hogy rá továbbra is inkább a Kongresszusban van szükség. A csalódott és magát elárultnak érző Franknél ezen a ponton ér véget a lojalitás, és úgy dönt, kíméletlenül félreállítja azokat, akik az útjában vannak, akik átverték. Minimális csapatával -a titkárával, egy feltörekvő újságíróval és egy csicskának használt képviselővel- és szerető feleségének támogatásával arra készül, hogy ismerve az elnöki kabinet működését és az abban résztvevők gondolkodását, mindig egy lépéssel előttük járva, következetesen rombolja, aláaknázza mindazt, ami egyáltalán csak megfordul a fejükben, hogy felépítsenek, és közben úgy helyezgesse a bábokat a sakktáblán, ahogy ő attól a legnagyobb hasznot reméli.

Azoknak, akik Az elnök emberein nőttek fel, biztosan kevés újdonságot fog nyújtani a Kártyavár az USA politikai elitjének ügyeiről és machinációiról, vagy egyáltalán bármilyen politikai szarkavarásról,de mert nálam az (is) elsikkadt, ezt is kihagytam volna valószínűleg, ha nincs két név: Kevin Spacey és Robin Wright. Meg persze ez is csak 13 rész ...

A sorozat Frank törtetését követi végig, általában epizódonként egy-egy állomásra, egy ügyre koncentrálva, és a kezdeti bemelegítés, majd a számomra gyengécske harmadik rész után kezdtem szórakoztatónak találni ezt. Addigra bővül ki kellően ez a világ, amikor már nem csak pár embert mozgat, hanem mindazokat, akikkel Frank és a segítői kapcsolatba kerülnek, amikor Frank tényleg kezd a Kongresszus pókjaként viselkedni, aki pontosan tudja, mikor melyik szálat kell megrántani ahhoz, hogy a légy, bárhol legyen is, bármi is legyen a célja, a hálójába pottyanjon. Ő sem készülhet fel persze mindenre, politikus, nem pszichológus, így a kiszámíthatatlan emberi viselkedés néha megakasztja, de abból is mindig megpróbál előnyt kovácsolni. Az mondjuk egy kicsit hiányzott, hogy valamifajta rivalizálás, tartós ellenállás mutatkozzon Frank tevékenységével szemben, ez csak az évad vége felé került elő; egyszerűen nem hittem el, hogy az egész Kongresszusban és a Fehér Házban csak Frank pirítja a saját pecsenyéjét, és nincs senki, akinek ő van az útjában, akár valami turbó-yuppie, aki az ő posztjára pályázik. Persze ott van egy az egész oktatásügyi törvényes dolog, ami végighúzódik az évad jelentős részében, meg utána egy kormányzóválasztási kampány, de elég hullámzóak tudnak lenni a részek: amilyen jó a jótékonysági gála az ötödik részben, annyira erőltetett és erőtlen a hatodikban a sztrájk, még ha Frank újabb mélységeit is sikerült bemutatni vele, a katonai akadémiás rész és környéke meg annyira feleslegesen időhúzós, hogy szinte már untam.

A pók szerepére kevés olyan jó választás lett volna, mint Kevin Spacey, aki még nyájas is úgy tud lenni, hogy az embert kirázza a hideg, amikor pedig fenyegetően valaki fölé magasodik, akár csak képletesen is, éppen egy félreutasíthatatlan ajánlatot téve, abban tutira fagypont alá hűl a zabszem... Mindezt kiválóan egészítik ki Frank szarkasztikus megjegyzései, életbölcsességei és kommentárjai - igen, ugyanis Frank folyamatosan kiszólogat a nézőknek, mondjuk pár szóban bemutatva, hogy éppen kit fog a padlóba döngölni, esetleg méltatlankodva egy keveset valami -persze átmeneti- kudarcon.

Viszont ha már a "fagyás" az előbb szóba került, hadd ne szaladjak el ilyen gyorsan mellette, ugyanis nekem nem Frank lesz a legemlékezetesebb szereplő. Azt szokták mondani, minden sikeres férfi mögött áll egy nő... és Claire Underwood az a nő, aki egy olyan férfi mögött állhat, mint Frank. Aki ösztönözni tudja, aki gatyába tudja rázni akár még Franket is. Láthatóan mindketten túlságosan a karrierjüknek, a küldetésüknek rendelték alá az életüket, a házasságukat ahhoz, hogy szenvedélyről és meghittségről beszéljünk az esetükben, inkább bizalminak és támogatónak nevezném a kapcsolatukat. Claire egy jótékonysági szervezetet vezet, ami leginkább azzal foglalkozik, hogy afrikaiaknak segítsen ivóvízhez jutni, és pontosan tudja, hogy minél több embert ismer Frank, minél magasabban van a politikai táplálékláncban, annál több embert tud megnyerni az ügynek, annál vastagabbak lesznek a csekkek, és neki ez számít. Frankhez hasonlóan nincsenek aggályai, ha valakit félre kell lökni, azt hiszem, három rész is eltelt, amire egyáltalán mosolyogni láttam, azon meg folyamatosan csak hitetlenkedni tudtam, hogy mennyire nincsenek titkaik egymás előtt Frankkel. Azt hiszem, a legjobban az mutatta be Claire személyiségét, ahogy Frank szeretőjével kapcsolatban is csak annyi kérdése volt: "ÉS mennyi előnyünk származik belőle?". Nagy színésznek tartom Spacey-t, de Robin Wright Claire-je mögött csak a második helyre szorult; milyen kár is lett volna, ha nem fedezem fel magamnak a The Congress c. filmben, pedig már a Cinkosban is lett volna rá alkalmam... és most veszem észre csak, hogy ez a két film milyen stílszerű...

Kettejük fő történetszála mellett ott vannak a többiek, az "alattvalóik" személyes szálacskái, épphogy csak megrezegtetve a pókhálót, mondjuk ahogy Frank "diktafonja", az újságíró-gyakornok Zoé rakétaként tör előre a Frank által kiszivárogtatott információk segítségével, vagy ahogy Mr. Csicska, azaz Russo képviselő úr élete szétmorzsolódik Frank markában, azt a kevés józanságot is kiölve belőle, amit a Kongresszus playboy-a előtte magáénak tudhatott. Róluk és a többiekről igazából nincs mit írni, egyszerű kellékek, leginkább talán azért, hogy a két megalomán szociopata mellett emberek, emberszerű lények is felbukkanjanak. Még talán a Herald igazgatónője a leginkább feltűnő jelenség a mellékszereplők között, de ő is csak azért, mert megmutatja, kb. milyen lesz Claire húsz év múlva. És ez baj, mert ezt a sorozatot öltönyösök és kosztümösök izzasztó szócsatáiért kezdtem el nézni, manipulációkért és összeesküvésekért, amihez elengedhetetlenek a jó mellékkarakterek, de főleg az évad közepén túl sok a yadda-yadda, ahogy a politikai krimiből már majdnem romantikus dráma lesz (Claire-t például részekre félreállítják, hogy valami brit fotós karjaiban keressen menedéket), és értem én, hogy az ötletekhez képest túl messze volt az évad vége, csak nem érdekel, főleg amilyen könnyed a sorozat előreugrik hónapokat. Ahogy például a vége felé mozgolódni kezdenek az újságírók, abból se az látszik, hogy ez milyen jól fel van építve, csak az, hogy mennyire kellett a cliffhanger a végére.

Összességében jó sorozat ez, csak nagy a szórás. Mivel a történet szinte adott volt (egy 90-es években vetített angol sorozat az alapja), ezért lehetett előre sejteni, hogy mennyi van a sztoriban (az évadonként három rész volt), és kár, hogy ezt nem sikerült jobban kitölteni. A színészeken nem múlt, a hangulaton nem múlt, és a sorozat stílusa, megjelenése is telitalálat, a sok fakóan hivatalos belső térrel és a félig leengedett redőnyökkel. Ez akkor érthető meg igazán, ha kiderül, hogy David Fincher neve ott van a stáblistán, aki nemcsak producere volt a sorozatnak, de rendezte is az első két részt. Remélem, a második évadban több ideje lett menedzselni a dolgokat, mert sajnálnám abbahagyni a Kártyavárat.

8/10
.