R2-D2 írásai 3.0

.






A négyzet





Eddig azt hittem, hogy az idegen nyelvű Oscar jelöltek között nincs ipari hulladék – ha nem is mindegyik hibátlan, és áll-leejtő alkotás, azért csak valami oka van, hogy az aranyszobrocska árnyékáig eljutottak… a két magyar mozi ugyan előrevetítette, hogy nem mind arany, ami fénylik – de azokat meg nagyközönség előtt azért csak nem szidom. Erre most jön ez a svéd agymenés, ez az A négyzet, ami nálam Anyám! és az Egy szent szarvas meggyilkolása szintű mélységekbe jutott, én még nem láttam a fent nevezett mezőnyben ennyire pocsék, unalmas, érthetetlen, idegesítő és borzalmas mozit. Azt ugyan érteni vélem, miért került a kalapba (erről később), de hogy ezt miért így kellett megcsinálni… azt már kevéssé.

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. De annak még volt legalább valami dramaturgiája, amit követni lehetett, amire fel lehetett fűzni a széteső család drámáját… itt bazzeg ilyen nyomokban sincs. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Christian (Claes Bang) ennek a múzeumnak az igazgatója – s mint olyan a legtipikusabb művészlélek. Pénz van, Tesla van (bár egyszer sem látni), ego az egekben, tipikusan az a fajta, akit én nagyon messze kerülök: nem csak azért, mert az ilyenek látványosan nem „evilági” lények, hanem mert a nagyképűségükkel, művészi felsőbbrendűségükkel nem tudok mit kezdeni. Szóval van ez a karót nyelt faszi, aki egy nap az utcán egy remekül megszervezett rablás áldozata lesz: ellopják telóját, iratait, pénzét, sőt még mandzsetta gombjait is. A direktor úr aztán – részben egója miatt – nem hagyja annyiban a dolgot, a rendőrség helyett saját nyomozásba kezd (miért is???), meg is találja a telefonját egy csóró lakótelepi környéken… és mindent megtesz azért, hogy visszakapja azt. Nem írom le, mit s hogyan, illik valami meglepetést is hagyni a papírvékony történeti szál izgalmaiból és tanulságaiból – a lényeg az, hogy Christian nem várt bonyodalmakat kavar az amúgy röhejes húzásával és annak még röhejesebb kivitelezésével. S két apró megjegyzés még ide: ha csak egy ilyen végtelenül egyszerű kis dráma lenne a film, amiben egy faszi visszaszerzi a telefonját és a végére más ember lesz belőle, közben néha kipillantunk a társadalmi közegre, még jó is lehetne a mozi. De azzal, hogy percekig kell időznünk olyan baromságokkal, mint maga a Négyzettel, mint műalkotással ( ), a kavicskupacokkal a kiállító teremben, a kupacba pakolt irodai székekkel,vagy elmélkedni azon, hogy egy múzeumban ott felejtett táska az már műtárgy-e… szóval így már nagyon gáz az egész.  

Ugyanis a film semmiféle logikus és következetes történetvezetést nem tartalmaz.    Vannak jelenetek, képek, van Christian magánélete epizódokban, de ezek között az égvilágon semmi, de semmi kohézió nincs. Vegyük például a kicsit csúnya kis szolgálólány meséjét: Elisabeth Moss ezúttal az amerikai újságíró, akivel Christian összejön, majd egy ágyjelenet, egy ide-oda cibált kotongumi (enyém-nem a tied-de az enyém    ), egy másnapi rém kínos beszélgetés után hipp-hopp, csak úgy eltűnik… mert a következő jelenetekben a fickó már két lányával van, akiről ez eddig szó sem esett. Interjúk, amiknek a kérdéseit sem érteni, a válaszait még kevésbé nem, értekezletek, előadások, amiken gyakorlatilag mindenki idióta, egy borzasztóan morbid performansz, no meg a múzeumi körséták a már említett tárlatokkal. Néha már sírni sem tudtam azon, amit láttam, pedig biztos, hogy vannak ilyen múzeumok és tárlatok szerte a világban. Amikben még talán Picasso és Dali is egy komoly megfontolt művész lenne, amik oly szinten tökélyre fejlesztik az emberi hülyeséget, hogy azt már mutogatni kellene a bolondok házában – filmünkben pedig, miután ennek a múzeumnak a vezetője a főhős, bőven találni ezekből. Vegyük például a címadó kiállítási tárgyat, a Négyzetet. Ez nem más, mint egy, a múzeum előtt kialakított, leddel körbevilágított terület, ahol az alábbi szabály (lenne) érvényes: „A Négyzet egy szabad zóna, ahol a bizalom és a törődés van érvényben. Határain belül mindenkinek egyenlő jogai és kötelezettségei vannak.”. És ugye, ha már ez a film címe, illendő lenne ezt több ízben, mélyebb összefüggéseiben is használni – úgy a „tárgyat” is, mint ahogy a mondandóját egyaránt.

Igaz, hogy tulajdonképp a mozi minden egyes szatirikus jelenetét (amik állítólag megtörténtek) valahol rá lehet húzni erre a szabad zónára, de minden visszájára képes fordulni. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy bizonyos értelmezésben a Négyzet lehet maga akár az egész ország is, és mint kifejezési forma, annak állapotára reflektál… Két-három példa: milyen világ (ország, ideológia) az, ahol egy színpadi interjún nyilvánvalóan bolond, hibbant ember trágár bekiabálásait el KELL tűrnie a közönségnek és a sértettnek, sőt, erre külön felszólítja őket a közönség egy másik tagja? Milyen ideológia az, amiben egy nyilvánvalóan botrányos videóban egy szőke hajú (miért szőke? – kérdés) kislányt felrobbantanak, majd amikor a botrány hatására az igazgató lemond, akkor még őt kritizálják a szólásszabadság megsértésével? Ahol tök természetes, hogy az értekezletre bébihordóban az ötvenes faszi viszi magával a gyerekét… ahol a koldus a gyorsétteremben hagyma nélkül kéri az őt kisegítőtől burittot, vagy mi a faszomat? Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

És nagyon nem is tudok pozitívumokat találni benne: karakterek nullák (szerintem ráadásul a két marketinges buzi), senki nem fogott meg, az egész közeg amiben a film játszódik, végtelenül irritál. Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni. De még ettől nem kapartam volna a falat, csak maximum megjegyeztem volna, hogy egy kihagyott lehetőség, egy átlagosan unalmas északi mozi… no de amit az egész filmmel tett, amibe a semmit becsomagolta, az botrány. Utálom a művészfilmeket, ez pedig az lett a javából: tipikusan olyan, amit a rendező magának készített, mert az előző műve kicsit sikeresebb lett, kicsivel több emberhez eljutott, kicsit populárisabbnak tartják, mint ahogy azt ő esetleg szerette volna.  Szóval… ez megy a kukába a több mellé, Östlund meg átmeneti elzárást a Bolond Rendezők Szobájába.




35%



.

R2-D2 írta:

.
A négyzet

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni.

35%

Ha már így "kedvet csináltál" hozzá, megnéztem most... mert amúgy is akartam, már csak a jelölés miatt is, de enélkül talán ráért volna.

Három Östlund-filmmel a hátam mögött úgy éreztem, ez a leggyengébb mind közül, bármennyire is ezt emelték piedesztálra. Nem azért, mert nem foglal állást, hiszen már önmagában azzal állást foglal, hogy a szélsőségeket kiemelve megmutatja a társadalom, a civilizáció betegségeit, és nem arról csinál habos-babos filmet, hogy ott minden milyen fasza... de valóban "csak" vitát próbál generálni, és nincs minden képkockán, hogy "STOP!"    . Nem azért, mert a művészvilág agybajairól szól, hiszen te is írtad, biztosan vannak ilyen múzeumok, ilyen művek a világban, ahol egy kupac sóder már attól műalkotás lesz, mert a múzeumon belül van, és a marketingesek is tudnak "fura" dolgokat kitalálni, hogy figyelmet generáljanak a mindenre ráépülő közösségi médiában. Még csak nem is azért, mert a karakterei olyanok, amilyenek, hiszen "kedvelhető karakterekkel" nehéz kritizálni, ahogy Östlund stílusát is volt alkalmam megszokni, mert a kedveléstől azért elég messze vagyok.

Hanem azért, mert nemhogy nem kaptam igazán ettől a filmtől semmi újat, és ezért meglehetősen untam a két és fél óráját, de hogy egy olyan mesterséges világba helyezte azokat a kérdéseket, azokat a szituációkat, amiket én már hallottam/láttam Östlundtól, mint a művészvilág, és a konfliktusokat olyan abszurditásokból indítja, mint a postaládákba bedobált üzenetek, ezzel sokat elvett abból a közvetlenségéből, abból a hétköznapiságából, amiért minden hibája ellenére is izgalmas rendezőnek tartom Östlundot, amiben éppen az volt az ütős, hogy mindennapi helyzetekben mutatta meg, mennyire elpuhult, elkényelmesedett is lett a civilizáció... és ne áltassuk magunkat, nem csak a svéd   . És ez így nem is igazán szatíra, hiszen az a túlzásain keresztül általában keserű nevetésre akarja kényszeríteni a nézőit, ebben meg olyan sok nevetnivaló nincs...

Részemről nem Östlund gyáva, hanem a társadalmat mutatja be gyávának, amelyikről filmet forgat, és ezt eddig mindkétszer erősebbnek éreztem, mint most. Lehet, hogy van, akinek egy majomemberként ugráló performanszművész kell, hogy megmutassa, az emberek már akkor is csak a rejtőszín felvételével, a környezetbe olvadással foglalkoznak (kb. mint a diákok, ha feleltetés van az órán), csak nehogy őket is bántalmazza, vagy csak piszkálni kezdje a majomember, az állatias ösztönlény, amikor már a hajánál cibál a "barlangjába" egy nőt, hogy magáévá tegye, amíg nincs egy Első, aki ezt megelégeli... De rám jobban hat az életszerűsége miatt az, amikor egy buszon randalírozó kis galeri a téma, ott igyekeznek az utasok láthatatlanná válni, és ott teszi fel a kérdést egy film, hogy "Na, te mit tennél ebben a helyzetben?".

Így pedig az A négyzet nekem csak egy felesleges önismétlés sokkal gyengébb filmes eszközökkel, sokkal kevésbé elgondolkodtató formában, mint amiket eddig Östlundtől láttam (aki egyébként Ruben, nem Robert   ). Igazán éppen a szendvicses jelenet tetszett benne (mert már azt mondani forradalmi tett volt ebben a környezetben, hogy "Szedd ki magadnak, ha nem tetszik!"   ), az, ahogy Christian a lányainak mutatja be az előadást, és még pár apróság... de semmi olyan, amiért megérte volna belefektetni ezt az időmennyiséget.


5,5/10

A migráció kérdéséről hiányolt filmet pedig annyira le lehet forgatni ebben a társadalomban -hiszen ha nem lehetne, az a szólásszabadság megsértése lenne, ugyebár   -, hogy már le is forgatták, ráadásul éppen Östlund, és úgy hívják, hogy Play.

.

Niwrok írta:

A négyzet

Ha már így "kedvet csináltál" hozzá, megnéztem most... mert amúgy is akartam, már csak a jelölés miatt is, de enélkül talán ráért volna.

     

Niwrok írta:

Hanem azért, mert nemhogy nem kaptam igazán ettől a filmtől semmi újat, és ezért meglehetősen untam a két és fél óráját, de hogy egy olyan mesterséges világba helyezte azokat a kérdéseket, azokat a szituációkat, amiket én már hallottam/láttam Östlundtól, mint a művészvilág, és a konfliktusokat olyan abszurditásokból indítja, mint a postaládákba bedobált üzenetek, ezzel sokat elvett abból a közvetlenségéből, abból a hétköznapiságából, amiért minden hibája ellenére is izgalmas rendezőnek tartom Östlundot, amiben éppen az volt az ütős, hogy mindennapi helyzetekben mutatta meg, mennyire elpuhult, elkényelmesedett is lett a civilizáció... és ne áltassuk magunkat, nem csak a svéd   .


5,5/10

Kiemeltem a film esszenciáját - ami engem sokkal jobban felhúzott, mint Téged. Ez nálam listás lesz év végén. Tuti.  

Niwrok írta:

A migráció kérdéséről hiányolt filmet pedig annyira le lehet forgatni ebben a társadalomban -hiszen ha nem lehetne, az a szólásszabadság megsértése lenne, ugyebár   -, hogy már le is forgatták, ráadásul éppen Östlund, és úgy hívják, hogy Play.

Igen, emlékszem rá, fejemben is volt, hogy megnézzem, de most egy pici szünet kell Östlund-téren.  És tényleg Ruben, bocsi.  


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A négyzet

Hanem azért, mert egy olyan mesterséges világba helyezte a kérdéseket, a szituációkat, mint a művészvilág, és a konfliktusokat abszurditásokból indítja....

5,5/10

Kiemeltem a film esszenciáját - ami engem sokkal jobban felhúzott, mint Téged. Ez nálam listás lesz év végén. Tuti.

Igen, mert nekem ez inkább csak csalódás volt, mint hogy kiakadtam volna rajta. Az meg az én listámhoz kevés lesz   .

.

.





When We First Met




Ha már a múltkor büszkén hirdettem, hogy majdnem minden időutazásos, időhurkos filmet láttunk itt a fórumon, ami elérhető, akkor azt hiszem, nem mehetünk el szó nélkül egy újabb, Netflixes, ezúttal romantikus kosztümbe öltöztetett, majdnem két hónapos film mellett sem (egyébként annyira friss, hogy még magyar hivatalos címe sincs, maszek fordítás az, amit néha használok). Miután pedig kollégáim néhány szóban és sorban elintézték az egészet, úgy gondoltam – Fórumunk hagyományait és időutazásos nívóját megőrizendő –, írok róla egy hosszabb értekezést is… még ha ez nem is lesz minden tekintetben és feltétlenül ajánló.

Eddig nagyjából úgy voltam vele, hogy igazándiból mindegy, mibe csomagolják a témát, mindig is megtaláltam benn azt, amit előtérbe tudtam helyezni a nekem kevéssé tetsző elemek rovására – az idő, mint játékszer egy filmben, történetben mindig remek alapot kínál arra, hogy egy változatos, csavaros, meglepetésekkel és további gondolatokkal teli kalandot hozzon létre. Még a romantikával szemben is: az Időről időre úgy lett egyik kedvencem, hogy nem nagyon bírom azt a zsánert, mégis a felvetett ötletei, hasonlósága az A pillangó-hatással (ami nálam e témában a ground zéró) majdnem mindent feledtetett. A When We First Met hasonló gondolatok mentén lehetne egy újabb zseniális közeli időutazásos film, azonban két óriási különbség van kettő között: az egyik a főszereplő karaktere, a másik meg a (néha túltolt) vígjáték jellege. Márpedig két, nem túl kedvelt zsáner egymásra épülését ellensúlyozni számomra az időutazással… nos, fel van adva a lecke bármelyik forgatókönyvírónak. Persze, ez egyben azt is jelenti, hogy aki alapból kedveli a romantikus (tini) vígjátékokat és az időutazásos mozikat, az még az is lehet, egészen kiválóan fogja érezni magát rajta. Már persze, ha képes befogadni Noah figuráját és azonosulni is vele…

Noah (Adam Devine) ugyanis egy végtelenül irritáló, idegesítő, teszefosza pöcs. Egy fiatal srác, aki a film kezdetén épp egy eljegyzési eseményen álldogál: nézőként, meghívott vendégként kénytelen végignézni, hogy a csaj, akivel három évvel ezelőtt majdnem összejött, épp egy barátját gyűrűzi meg. Ebben a közegben, kvázi flashbackben ismerjük meg a nulladik nap, azaz a három évvel ezelőtti eseményeket, amiben Noah egy Halloween partyn összejön Averyvel (Alexandra Dadario – a Törésvonalban jobban nézett ki), s rögtön fülig szerelmes lesz belé. Mégis, három évvel később most úgy áll ott az első sorban, hogy kénytelen gratulálni Ethannak (Robbie Ammel), hogy eljegyzi élete nőjét. Ahogy lenni szokott, ilyenkor az alkohol biztos segít, Noah seggrészegre issza magát, egy másik lány, Avery barátnője és szobatársa, Carrie (Shelley Hening) próbálja hazatranszportálni – de csak egy jazz bárig jutnak, ahol Noah zongorista… s ahol van egy ősrégi fotómasina. Olyan, amibe bele kell ülni, elhúzod a függönyt, bedobsz egy érmét, s négy képet csinál rólad – itthon nem nagyon láttam ilyet élőben, de több tengerentúli filmben feltűnt már. Noah-t az alkohol bevezeti a gépbe, bedob egy érmét, a lámpa pirosra vált – és hopp, három évvel korábban van: a foto masina maga egy időgép, s ugyan az nem derül ki, milyen spirituális kapcsolat van Noah és közte, de igazából nem is fontos. A fontos az, hogy kb. húszpercnyi idegesítő és kínos jelenetek után végre elkezdődik a film érdemi része.

Noah ugyanis visszajut arra a napra amikor megismerte Averyt, és rögtön az jut eszébe, hogy természetesen változtat a történteken ahhoz, hogy meg is tartsa a lányt: apró kis szurkálódás csupán részemről, hogy a bemutatottak (egy nap) alapján hogy lehet és miért is kell az eseményeket végérvényesen megváltoztatni – hisz semmi nem utal rá, hogy aznap romlott el valami köztük… sőt. Persze, a köztes három évet nem ismerjük – s nem is ismerjük meg semelyiket sem, mindig csak a kezdet és a vég váltakozik – de azért nem feltétlenül a megismerkedésen múlik egy ilyen kapcsolat.  Mindegy, a forgatókönyv innentől a megszokott mederben halad, szinte kötelezően mondja fel a zsáner sablonjait: valóban nagyon erős a Mormota-nap    hatása, de aztán nekem többször ugrott be a már említett az A pillangó-hatás (ideje lenne újranézni azt is), vagy épp a Project Almanach.  Noah ugyanis a szokott módon tanulja is a folyamatokat, egyre több rutinnal és egyre határozottabb céllal indul vissza a múltba – viszont azzal nem számol, hogy tetteinek mindig van több-kevesebb, zömében kellemetlen mellékhatása. Nem mondom, hogy minden annyira megromlik, mint mondjuk Evan esetében a másik moziban, de egyre inkább érezhető az eredmények negatívabbá fordulása… ha mindehhez hozzáveszem azt is, hogy bizonyos szemszögből az eleve elrendelés teóriája is beépül a sztoriba, egész érdekes kis kaland bontakozhatna ki.

Nem leszek gonosz, tulajdonképp ki is bontakozik: nekem nagyon tetszett minden egyes kísérlet, annak következménye, ahogy Noah a környezetéből összeszedi a szükséges információkat Avery meghódítására – s ahogy azzal végérvényesen megváltoztatja ezt a környezetét. Nem ért ugyan váratlanul, de nem is zavart maga a végkifejlet, ahova eljutottak a szereplők és az események, valahol rutinos néző számára egyértelműnek tűnt az, ami a legvégén lett. Néhány ötlet, szituáció nagyon bejött, ráadásul a körülményeket bonyolítandó ugye Noah sosem emlékszik az elmúltháromév-re    , neki az nem létezik… ez pedig biztosít némi szabadságot az íróknak dráma és vígjáték terén is. Ami számomra a baj volt, hogy inkább a vígjáték felé tolták el a hangsúlyt, de nem csak a szituációs poénokkal, amik belefértek volna ebbe az egész láncolatba, hanem nagyon ráfeküdtek Noah topaságára és idiotizmusára is. A cserepes jelenetről (kétszer!!!) meg ne is beszéljünk – bár azt el kell ismerni, hogy mikor meg arrébb rakja, azon jót mosolyogtam. Így azonban az Amikor először találkoztunk-ból szinte csak a főszereplő srác idióta és bárgyú vigyora és bénázása maradt meg, ha behunyom a szemem az ő bamba arcát látom magam előtt – nem pedig azokra a finom kis csavarokra, meglepő fordulatokra, paradoxonokra emlékszem, amik egy ilyen filmnek kötelező velejárói. S azt is csak úgy megjegyzem (sokadszorra), hogy annak ellenére, hogy nem a központi témája ezeknek a filmeknek, de én nem tudok elképzelni olyan valós és hiteles élethelyzetet, amiben az időutazásra képes, az eseményeket megváltoztatni tudó utazó ne nézné meg a lottószámokat. Biztos e tekintetben túl földhöz ragadott vagyok, de valahol az lenne az életszerű, nem?? Oké, lehet a film témája még attól a hőn szeretett lány meghódítása, meg lehet a főszereplőnek írni egy jellemfejlődési görbét is, de azért csak könnyebb boldogulni vastag bankszámlával – akár zongoristaként is…

De ez csak részletkérdés. A When We First Met hozza a kötelezőt időutazás terén, de sajnos messze túltolt vígjáték téren. Annyira kínos és erőltetett néha, annyira béna helyzetkomikumai vannak, annyira próbál a mai trendeknek megfelelni, hogy néha fájt. Nevetni szinte egyszer sem sikerült, mosolyogni is csak néha – ahogy nézem, ez az Ari Sandel nevű rendező eddig nem sok mindent csinált: ja, van egy rövidfilmes Oscar díja… de az nem jelenti automatikusan azt, hogy tud egy jó időutazásos mozit is csinálni (elnézve pedig a következő projektjeit… lehet, ez lesz élete főműve). Persze, ahogy írtam is az elején, annak, akinek maga a modern kori vígjátékok stílusa bejön, ráadásul kedveli az időutazásos filmeket – de még nem sokat látott!!! – annak ez a film minden kétséget kizárólag tetszhet is. Számomra csak egy „kötelező olvasmány” volt, semmi, de semmi újdonságot nem tett hozzá az eddig ismertekhez (nem úgy, mint pl. a Boldog Halálnapot!, vagy az ARQ, esetleg a Repetaers), ugyanakkor végtelenül irritáló volt a főszereplő srác majd minden megmozdulása. Nem akarom bántani ezt a srácot, nekem totál ismeretlen volt, eddig sem láttam tőle semmit, de ha marad a skatulyáinál, szerintem továbbra sem fogok találkozni vele. Szegény Adam Devine – bár nem tehet róla – de rendesen megnyirbálta a film élményt, amit amúgy maga a film tudott volna nyújtani. Mindegy, a múltkori lista újabb egy filmmel bővült.




70%



.

R2-D2 írta:

When We First Met

Így azonban az Amikor először találkoztunk-ból szinte csak a főszereplő srác idióta és bárgyú vigyora és bénázása maradt meg, ha behunyom a szemem az ő bamba arcát látom magam előtt – nem pedig azokra a finom kis csavarokra, meglepő fordulatokra, paradoxonokra emlékszem, amik egy ilyen filmnek kötelező velejárói.

70%

Ebben a mondatban benne is van, hogy miért nem írtam róla hosszabban... Jobb a békesség ...

.

.





Én, Tonya




Ha valaki azt mondja nekem, mondjak egy női műkorcsolyázót, kapásból rávágom: Katarina Witt… ami nem is csoda: az NDK akkori kétszeres olimpiai bajnok üdvöskéje jó mélyen beépült a keleti köztudatba, most, hogy nézegetem az olimpiai éremlistát, rajta kívül talán még egy név ugrik be. Tonya Hardingról, az 1970-ben született amerikai műkorcsolyázóról viszont még életemben nem hallottam, pedig ő volt az első nő a korcsolyázás történetében, aki megugrotta versenyen a tripla axelt… sőt, az első, aki versenyen két tripla axelt is ugrott. Hároméves korában kezdett korcsolyázni, de gyerekkorában, apja mellett vadászni és autót vezetni/szerelni is megtanult. Kivételes tehetsége volt, ami talán a sajátos és szomorú nevelési módszer miatt sosem tudott teljes egészében kibontakozni: amerikai bajnokságokon kívül nagy világversenyt sosem nyert, valahol mindig is riválisa, Nancy Kerrigan árnyékában élt. Egyébként fura, de ez a lány sem nyert semmit, mégis ő a másik az eredménytábláról, akiről legalább emlékeim vannak… de aztán lehet, csak a tudatalattim játszik velem és az emlékeztet a korabeli híradóbejátszásokra, az „incidensre”, amiről tulajdonképp ez a mozi szól. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia előtti esetről, ami gyakorlatilag megszüntette Tonya karrierjét – és ami a sport egyik legszomorúbb eseménye talán máig.

Azt le kell szögeznem, nem szeretem a műkorcsolyát – de más sportághoz hasonlóan elismerem azt a munkát és tudást, amit a versenyzők beletesznek egy-egy programba. Mondjuk, le nem ülök elé, de ha a családban valaki nézi (van ilyen), akkor nem is kapcsolok el onnan. Így nem az első és nem is az utolsó sportfilm az Én, Tonya, ami elé úgy ültem le, hogy maga a sportág annyira nem is érdekelt – az volt itt is a fontos, ki az ember és mit csinált, ami miatt érdemes volt filmet forgatni. Pontosabban: képes-e egy jó esetben közömbös sport a művelője által érdekelni, van-e ebben a sportolóban annyi, hogy izgalmassá, mozgalmassá tud tenni egy mozit… nos, örömmel jelentem, hogy Tonya Harding életében nem egy filmre, hanem egy egész sorozatra való van. Ebből kifolyólag roppantul élvezem ezt az egész kalandot, ami nem csak hogy egy sima sportdráma lett, hanem vannak olyan stíluselemei, technikai megoldásai, ami miatt az átlagos dramaturgiájú moziknál is képes többet nyújtani. Az egész ugyanis egy riportfilmmel kevert játékfilm, amiben az interjúalanyok által elmesélt történet a riportalanyok emlékeinek, érdekeinek és nézőpontjának megfelelően többször és különféleképp elevenedik meg a képernyőn – de természetesen mindenekelőtt a fő mesélő magam Tonya Harding. E szempontból persze roppant szubjektív is lett a mozi – vádolták is érte rendesen, de hát ha valaki leül elé és elolvassa a címet, csak tudja, mire számíthat. Nekem, így utólag csak és kizárólag egy dolog hiányzott belőle: egy minimális Karrigan interjú, már csak azért is, hogy ő hogy élte meg az eseményeket, és hogy ez milyen következményekkel járt kettejük kapcsolatára.

Igaz, ez nem az a tipikus rivalizálós sportfilm, mint mondjuk a Rush, vagy a Borg/McEnroe (bár is inkább Borgról szólt). Ez csont nélkül Tonya története, a kezdetektől: amikor anyja háromévesen először levitte a jégre edzésre… és rögtön az elején szeretnék túl is lenni az egyik legfontosabb infón, ami miatt érdemes megnézni a mozit. S ami mellesleg engem szinte végletekig kiakasztott: Tonya anyja, Lavona (Allison Janney) figurája: nagyon ritkán találkozom ennyire remek színészi alakítással (ugye legjobb női mellékszereplő díj!!) megformált, de undorító, idegesítő, ellenszenves, agyonütni és kibelezni való vén picsával. Valami hihetetlen, amit a nő Tonyával művelt több mint egy évtizeden át, a folyamatos verés, megalázás, az egész lénye, stílusa, viselkedése olyan szinten képes ellenszenvet kiváltani a nézőből, hogy legszívesebben bemászna a tv-be és ott helyben kicsontozná a vén qrvát. Ráadásul az interjúcsokorban szerepel az igazi anya is – és tulajdonképp büszke is arra, ahogy bánt a lányával, amit csinált belőle. Azt nem feltétlenül vitatom, hogy a keménység ki tud hozni az emberből pluszt (ld. még Whiplash), de azért mindennek van határa… s ha már ez így eszembe jutott, érdekes házasság lenne a karmester és e nő közötti kapcsolat. Bár szerintem Lavone leugatná a fejét: ilyen suttyó, redneck, tapló parasztot nőben még nem láttam, a mozi egyik alappillére az ő viselkedése, dumája – még akkor is, ha a néző pont megutálja érte.

Így viszont valahol óhatatlanul Tonya (Margot Robbie csodálatos átalakulásában) mellé állunk az első pillanatban, vagánysága, butasága/parasztsága abszolút nem zavaró – sőt, nekem tök szimpi volt a világgal és az amerikai korcsolyaszövetséggel dacolni kívánó lány. Mindig is bírtam az ilyen lázadó figurákat – igaz, itt a lázadás sok esetben a csóróság és a nevelés következménye – és maxi megértem, mikor valaki a tudása ellenére rosszabb eredményt ér el öltözködése miatt. A fősulin konkrétan én is átéltem ezt… mindegy, az is rég volt. Tonya története szívszorító és bicskanyitogató egyben, nem elég, hogy volt egy balfasz anyja, talál magának egy hasonlóan erőszakos és agresszív pasit is: Jeff (Sebastian Bucky Stan) ugyanaz az állat, csak férfiban és ezúttal férjben. Fura belegondolni az egészbe, hogy – pláne aktuális ez a téma manapság, érthető az Oscar közelsége – mi tart egy nőt egy ilyen kapcsolatban, egyáltalán hogy lehet mindezt elviselni… én pl az első pofon után úgy hagytam volna ott Jeffet, mint eb a szarát. De komoly pszichológiai összetevői vannak ennek, ezek szerint vannak, akik erre kevésbé fogékonyak, esetleg ez is kell nekik – Tonya pedig e szerint ilyen volt. Mintha valahol inspirálta is volna az az erőszak, amit vele szemben elkövettek: a mozi ezekben az esetekben nem is annyira sportfilm, mint dráma. Egy sportoló drámája, szívszorító, megindító, döbbenetes…

… lenne, ha nem öntenék az egészet le humorral. Fekete humorral, aminek döntő többsége a dumában nyilvánul meg, de egyúttal roppantul fel is erősíti magát azt a redneckséget, ami Tonyát magát és környezetét is körbelengi. Kicsit ugyan ezzel elvész a dráma éle, de ezúttal azt mondom, nem zökkent ki az eseményekből az, hogy nevetnem kell valamin – mert ezúttal tényleg lehet mosolyogni azon a hihetetlen taplóságon, amit itt a többség produkálni képes. Tonya talán a legszolidabb, de anyja, aztán Jeff, annak tesója eszméletlen – az egész egyaránt humorforrás és szomorú társadalomrajz is egyben. S ha már Jeff tesójánál tartunk: ugye Shawn (Paul Walter Hauser) lesz az „incidens” egyik főszereplője, azé az „incidensé”, amire maga a film fel van fűzve és ki van hegyezve, de amiről én engedelmetekkel egy szót sem mondok. Eddig sem véletlenül dumáltam ennyit mellé: azt gondolom, ezt a filmet a benne zajló eseményektől függetlenül, önmagukban a karakterekért érdemes megnézni, nem kell tudni, mire is megy ki a játék. Azt mindenki fedezze fel maga, mindenki jusson el maga abba a lelkiállapotba, amiben az „incidens” egyáltalán felmerülhetett, mindenki élje át maga, szörnyülködjön rajta, sajnálja, esetleg utálja meg érte Tonyát – de most már semmiképp ne kutakodjon a neten, mi volt ez. Az Én, Tonya egy tulajdonképp felkavaró út 1974 és 1994 között, egy elnyomott, megalázott, vert műkorcsolyázónő útja, amit vele együtt jobb úgy átélni, hogy nem tudjuk, mi az út vége. Így talán még megdöbbentőbb és bosszantóbb az egész…

Bónuszként meg ott van egy tök jó korrajz, amire még simán emlékezhet mindenki, egy remek, újszerű és hitelessé tevő filmkészítési forma a váltakozó interjú/játékfilm betétekkel, no meg minimum kettő eszméletlen színészi alakítás. És senkit ne zavarjon meg ez a kissé fura poszter a pink színekkel, minden a film, csak nem rózsaszín…  Hogy mindezek ellenére én icipicit gyengébbnek éreztem más sportfilmeknél, az tulajdonképp két dologra vezethető vissza. Az egyik az, hogy az a sok negatívum, taplóság, bántás, szenvedés, amit Tonya átél 24 év alatt, az átfordul kontraproduktívba: egy idő után unalmassá, érdektelenné, szinte idegesítővé válik, a sajnálat a lány iránt átfordul „hülyének nézésbe”, miért nem lép ki az egészből. A másik meg, hogy istenigazából maga az „incidens” és annak következményei sincsenek úgy rendesen feldolgozva a filmben – ezért mondtam, hiányzik a Nancy interjú – az egész mintha csak egy mellékzönge lett volna Tonya életében. Pedig gyakorlatilag tönkretette azt… mindenesetre a néző elgondolkodhat azon, hogy mi lehetett volna ebből a lányból, ha normális családból származik, kevésbé erőszakos és önfejű... és mondjuk betartja a dresszkódot.




80%





.

R2-D2 írta:

Én, Tonya

Fura belegondolni az egészbe, hogy – pláne aktuális ez a téma manapság, érthető az Oscar közelsége – mi tart egy nőt egy ilyen kapcsolatban, egyáltalán hogy lehet mindezt elviselni… én pl az első pofon után úgy hagytam volna ott Jeffet, mint eb a szarát. De komoly pszichológiai összetevői vannak ennek, ezek szerint vannak, akik erre kevésbé fogékonyak, esetleg ez is kell nekik – Tonya pedig e szerint ilyen volt. Mintha valahol inspirálta is volna az az erőszak, amit vele szemben elkövettek: a mozi ezekben az esetekben nem is annyira sportfilm, mint dráma. Egy sportoló drámája, szívszorító, megindító, döbbenetes…

… lenne, ha nem öntenék az egészet le humorral. Fekete humorral, aminek döntő többsége a dumában nyilvánul meg, de egyúttal roppantul fel is erősíti magát azt a redneckséget, ami Tonyát magát és környezetét is körbelengi. Kicsit ugyan ezzel elvész a dráma éle, de ezúttal azt mondom, nem zökkent ki az eseményekből az, hogy nevetnem kell valamin – mert ezúttal tényleg lehet mosolyogni azon a hihetetlen taplóságon, amit itt a többség produkálni képes.

80%

Annyira nem mozdultam rá valamiért a filmre, pedig mindenhol dicsérték... felírtam.

.

.





Ready Player One





Most legszívesebben azt mondanám, hogy megvan az idei év Valerianja… ugyanis csak azt a tavalyi sci-fit tudom az utóbbi időkből ehhez mérni – látványban, ötletben, képi világban mindenképp – azonban minden látványa és egyéb finomsága mellett még az is elmarad ebben Spielberg új művétől. Mindazonáltal őszinte is leszek: Mester ide vagy oda, első benyomásra – de szigorúan csak első benyomásra – úgy érzem, a Valerian akkor, új filmként jobban megfogott: a Ready Player One, legyen bármilyen jó mozi, olyannyira tömény minden tekintetben, hogy az már az élvezet rovására megy – mindez pedig közel két és fél órában – mert a néző, az igazán értő néző látni akar minden geget, fel akar ismerni minden utalást és rejtett jelenetet, kikacsintást, minden nosztalgikus élményt. Ami azonban egyszerűen képtelenség: kíváncsi leszek, ennek a filmnek mekkora utóélete lesz, ha majd ki lehet kockázni, a kockák hány száz (??) popkult utalást találnak meg benn.

Részemről egyébként a Were Not Gonna Take It tette fel az i-re a pontot, az volt az, amikor úgy éreztem, végleg maga alá temet a mozi: a Twisted Sister gyerekkorom annyira meghatározó zenéje volt, hogy bármikor, bárhol meghallom ezt a dalt, elönt egyfajta melegség (még ha nem is ezt tartom a legjobb TS dalnak). E tekintetben nekem amúgy is alapból jól kezdődik a film, a Van Halen Jump!-jára feltűnő konténerváros, az egész 2045-ös környezet kétségkívül hatásos és magával ragadó. Még gondolkodtam is rajt, mennyivel könnyebb CGI-vel egy ilyen környezetet megalkotni, mint mondjuk egy majmot, meg hogy majd figyelek, mikor csap be a kamera a váltással és mikortól díszlet az egész – lószart, mama, egyszer csak azt vettem észre, hogy Wade mászik le a lakásból, hogy egy roncstelep mélyén megbúvó autóban magára vegye a cuccát és belépjen az OASISBA. Igen, ahogy máshol is olvashatjátok, 2045-re a Föld egy szar hely (persze, nem mindenkinek), ahonnan az emberek nagy része az OASISBA, a virtuális világba menekül. Most azzal ne foglalkozzunk, hogy pont a világ csóró fele hogy tud költeni a játékra és annak kiegészítőire – vélhetően ez is a végére kibontakozó tanmese finom utalása arra, hogy mennyire is nyomorba tud dönteni a játékszenvedély. Mindegy, a Föld sokaknak szívás, a sokak pedig játszanak – egy bizonyos Halliday által kifejlesztett virtuális világban, ahol bárki, bármi lehet és ahol bármi megtörténhet.

Wade Watts (Tye Sheridan) is egy ilyen srác, az ő narrációjában kerülünk képbe… már mennyire erre képesek lehetünk. Az van ugyanis, hogy a szöveges info és a látott képi anyag befogadása már az első percekben szinte lehetetlen, ahogy a srác elmondja, mi is ez az egész, addigra szerintem már utalások tömkelege fut át előttünk a vásznon: az biztos, hogy az első percek teljesen tökéletesen leképzik a mozi egészét, előre vetítik, mire számíthatunk. Már ekkor iszonyat tömény az egész, annyit lehet nagyjából kihámozni, hogy a játékban a fejlesztő elrejtett három kulcsot, ami három kulcs elvezet egy easter egghez, ami pedig magának a játéknak a jogtulajdonlását jelenti. Aki tehát megszerzi a három kulcsot, az örökre milliárdos lehet – erre pedig természetesen minden játékos vágyik, sőt egy játékosok százait alkalmazó, profi technológiával csak a kulcsvadászatra építő cég, az IOI is. Wade a játékban Parsifal néven nyomul, s meglehetősen ügyesen teszi azt, vannak avatar barátai (egyik egy törpe sárga Deadpool    ), sőt, az egyik versenyen összefut egy bizonyos Artemisszel, egy vagány csajjal is (a fülei miatt ő is kicsit Villangós), akibe gyakorlatilag rögtön beleszeret. Van egy brutális autóverseny, aztán majd ugyanaz még egyszer, máshogy (nem tudok rá jobb szavakat, zseniális!!    ), aminek végén nem marad el a jutalom… valami hihetetlenül szédítő élmény volt ezt látni. És nem csak azért, amilyen versenyt itt mutatnak – egyébként sem a verseny, sem maga a virtuális világ nem egetrengető újdonság – hanem mindazokért az egyéb dolgokért, amiről még évekig beszélnek majd e film kapcsán.

Az van ugyanis, hogy Spielberg az elmúlt 50-60 év majd összes fontos mozis, játékos és zenei pillanatát beletette ebbe a filmbe. Talán ő maga sem tudja, mennyit, de szédületes lehet ez a szám: az egy dolog, hogy a verseny mondjuk úgy néz ki, mint egy Halálfutamba változtatott Speed Racer, de hogy a Jurassic World T-Rexe, vagy az Empire State Buildingről leugró King Kong próbálja a versenyzők útját állni, az sokk volt. És akkor nem beszéltem még a Tronból szedett motorról, vagy a DeLorienről, amit maga Parsifal vezet (hello, McFly). Az ember csak kapkodja a fejét, mert annyi, de annyi utalás van szinte minden percben: akár a háttérben, rejtve, akár nyilvánvalóan, az arcunkba tolva. Fantasy játékok, mozik, minden – minden a három kulcs megszerzésének útja mellett sorakozik. Külön kiemelném a második kulcs helyszínét, ami felületes filmesnek talán kissé meglepő, de aki ismeri az A.I. készülésének történését, no meg annak az írónak a hozzáállását a megidézett művéhez, amit itt használnak, olyan csemegét nyújt, mint mondjuk egy pohár tokaji a kajához. Én meg ugyebár vevő vagyok a popkult utalásokra, egyik kedvenc sorozatomat, az Odaátot is ezért kedvelem talán az átlagnál kicsit jobban… szóval én egyik ámulatból a másikba estem. Még úgy is, ha természetesen nem ismertem fel mindent és nem is láthattam meg mindent elsőre.

Persze a mozi nem csak a virtuális világban játszódik, hisz kell egy kontraszt is az egész sztorinak – no meg egy főgonoszt egy játékban ki vesz komolyan – ezért a való világban is jócskán töltünk időt. A cég, a bizonyos IOI, illetve annak vezetője, Nolan Sorrento (Ben Krennic Mendelsohn) lesz az antagonista, aki nem csak a játékban kívánja legyőzni Parsifalt, hanem a való életben is vadászni kezd rá – így lesz egy zseniális húzással a játéknak és a filmnek is hirtelen tétje. Túl sokat nem árulok el az egészről, de vannak egész kellemes meglepetések ezen a szálon is, tök jó, hogy kiket ismerünk meg és hogy Samantha hol jár és mit csinál, tök jók pl. azok a jelenetek, amikben emberek az utcán VR szemüvegben futkosnak és harcolnak… és bár kissé klisés módon, de tök jó az egész IOI szerepe, súlya és célja is. Miután pedig a játékban megszerzett tudás, pénz és hatalom a való életben fog realizáldni, szükség is van erre a szálra – még ha a néző szívesebben is nézi azokat a képeket, amik az OASISban játszódnak. És még valami… tudjátok, időnként tényleg ki kell szakadni onnan, hogy le tudjon ülepedni a mérhetetlen információ.

A mozi a végére felváltva fut a virtuális és a való világban, a virtuálisban egy gigászi csata keretében találkoznak a jó és a rossz erői (a Mechagodzillán majdnem felnevetem), míg a valóságban a rosszak próbálják elkapni a jókat. Amúgy, ide kívánkozik az egyetlen, mire felhúztam a szemöldökömet: kicsit ugyan még korábban, de az komolytalan volt, ahogy az a postásautó meglép és nem követi senki és semmi – holott addig drónokkal volt tele minden. Mindegy, a finálé a filmhez illően kellően grandiózus és látványos, talán annyira nem is szentimentális, mint ahogy a Mestertől elvárnánk, és talán a zárójelenet túlságosan szájbarágós, de úgy összességében remek lezárása ennek a két és fél órás geek- és látványorgiának. Aminek különben még az is a nagy erénye, hogy mindenki a maga kockasága és tudása szerint érti és fedezi fel az egészet – itt most az van, hogy a részletek nem ismerése nem csorbítja a moziélményt, ellenben minél több dolgot szúr ki az ember (a nyilvánvalókon kívül), annál nagyobb lesz az ámulat közben. Tudom, hogy nagyon erőltetett párhuzam, de néha úgy éreztem magam, mintha Pálfi György Final Cutját néztem volna – ott tudtam gyerekként örülni annak, mikor felismertem valamit valahonnan. Mint egy kvíz a neten, hogy tudod-e egy villanásból, mi honnan is jött az univerzumba. És akkor még nem is említettem a mozi humorát: valahogy nagyon jól adja magát minden beszólás, és helyzetkomikum, egyedül a „Rárepülnek, mint kurvák a Mikulásra” poént nem igazán tudtam hova tenni és a film stílusához hozzáigazítani. De a többi… az remek.

A színészek meglepő módon jobbak az OASISBAN, mint a való világban., legalábbis az avatarok szerintem sok esetben több érzelmet, jobb és hitelesebb viselkedést produkálnak, mint való életbeli társaik – de az is lehet, ez csak azért van, mert több időt töltünk velük és/vagy mert egyszerűen több minden történik is velük. Az egész kulcskereséses, rejtvényfejtős, kódolt üzenetolvasós történetszál érezhetően erősebb a valódi élet eseményeinél, de minden kritika ellenére én úgy vagyok vele, hogy egyik a másik nélkül elképzelhetetlen, Mint mondjuk a Mátrixban… csak itt az avatar halála anyagi halált jelent a valóságban, nem igazit. Persze, ha az emberre az IOI vadászik, bármi megeshet… Azt meg, hogy ezt miért egy 71 éves embernek kellett megrendezni, ne kérdezzétek. De a kor egyetlen előnye, hogy az ember sokat lát és hall, sok mindent él át és szeret meg – és úgy néz ki, erre filmet lehet építeni. Azt mondjuk nem tudom, a könyv, ami alapján a mozi készült, valójában mit tartalmaz, de kétlem, hogy ezt itt mind. Ja, meg hát nem lehet a könyvben Twisted Sistert hallgatni.  



85% (elsőre)




.

R2-D2 írta:

Tűzgyűrű


Vannak a robotok, az óriásrobotok, meg vannak a Jaegerek… Vannak az állatok, az ősállatok és vannak a Kaijuk… Minden mást, amit eddig a (film)világban nagynak és hatalmasnak hittél, felejtsd el: a Tűzgyűrű gigászi méretei mellett minden eltörpül…


Hibát keresni aztán persze ebben is lehet. Néhány méretarány még mindig nem stimmel, a Jaegerek 75-80 méteres magasságához sehogy sem tudom párosítani az óceán sekélységét, de fogjuk rá, hogy minden öblökben történt. Ismerve Del Toro hozzáállását – aki még arra is ügyelt, hogy a felemelt konténerekből kész lakberendezés hulljon ki – biztosan én vagyok túl szőrösszívű. Ugyanígy vagyok a karddal is: kissé fura, hogy csak akkor használták, mikor már minden veszni látszott, de mindegy. Talán egyedül a legeslegvégével békülök meg nehezen, az kicsit szirupos lett, a 24 helikopterrel együtt. De ezektől függetlenül oltári jó szórakozás az egész film, különösen HD-ben…


Eddig nem igazán vártam az új Godzilla filmet, de miután megtudtam,hogy tulajdonképp ő is egy Kaiju, ennek a képzelt világnak a része, most már kíváncsi vagyok rá.

95%

Jé... hogy ennek én miért adtam ilyen magas értékelést...

Biztos azért, mert ott, akkor hihetetlen élmény volt, még emlékszem rá, már a moziból is milyen tátott szájjal jöttem ki. S most, hogy olvasom, anno négyszer is megnéztem... ... lehet. Mindegy, ötödikre icipcit múlt már a varázsa, de még mindig első osztályú szórakozás. Minden pont megfelelő arányban keveredik benne, végre az akciókat és a gépeket/szörnyeket lehet LÁTNI is, a látvány meg így évek múltán is hibátlan.

A méretekkel meg a karddal továbbra sem tudok mit kezdeni (előbbire direkt figyeltem, hát, van káosz rendesen), de egyébként továbbra is rendben van a film. Nagyon rendben.  

A Godzillát meg hagyjuk. Az év egyik legnagyobb baklövése volt - hiába kaiju.  

.





Tűzgyűrű: Lázadás




2013-ban az év egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra Del Toro gigantikus zúzdája, ami már akkor messze túlnőtt holmi Álcák ás Autobotok bunyóján – pedig aztán az első robotos filmek még nem is voltak annyira rosszak. 5 évvel később, a rosszabbnál rosszabb Transformers filmek után így kifejezetten lelkesen vártam az amúgy nem feltétlenül indokoltnak tűnő folytatást, tettem ezt mindazon „rossz” hangok ellenére, amik nem voltak épp kedvesek a Tűzgyűrű 2-vel kapcsolatban. Nos, a véleményem így előzetesen és röviden az, hogy azért lehet hinni a negatívabb kritikáknak, a folytatás valóban egy Del Toroval rövidebb elődjénél, szinte minden folytatásfilm-hibát és rossz klisét felvonultat, megint beleesik a még nagyobbat, még látványosabbat, még értelmetlenebbül spirálba… viszont mindezek ellenére és mellett simán meg lehet nézni. Sajnos az egészhez a legjobb viszonyítási lap pont a Transformers: a Tűzgyűrű: Lázadás addig pocsék, amíg próbál egy Transformers kópia lenni és onnantól lesz érdekes, mikor önmagává válik – sajnos a mozi első harmada, fele teljesen nélkülözi a Kaijukat, amik meg ugye a Pacific Rim franchise lelkét kellene, hogy adják. Ja, hogy ez egyben talán azt is jelenti, hogy a Lázadásnak egy ideig nincs lelke? Lehet…

Ugye, 5 éve úgy hagytuk abba, hogy néhány hős Jaeger pilóta sikeresen megállította a Kaijuk e világra jutását (2025), az átjáró bezárult, a háborúnak vége. Na de nem lenne Hollywoood Hollywood, ha egy lezárt ajtó, átjáró gondot okozna egy történet folytatásában – minden azért van csak zárva, hogy ki lehessen nyitni. Gondolták ugye ők, meg azt is gondolták talán, hogy mindez a nézőket úgy istenigazából nem zavarja, csak nagyon kevesen fognak egyáltalán azon elgondolkodni, hogy lehet hitelesen kinyitni egy atomrobbanással bezárt dimenziókaput. Vélhetően azt már csak én gondolom túl, hogy az a robbanás rendesen meg kellett, hogy tizedelje a túloldalon lévőket is (akikről azért valami minimális információt nem ártott volna csepegtetni), és mennyire is hihető az, hogy egy gyakorlatilag rájuk omoló átjáró túloldalán ülve 10(!!)  évet várnak, hogy visszatérhessenek… de mindegy. A lényeg, hogy állítólag akkor 2035-ben járunk, és rögtön az elején kapunk egy kis montázst, hova is jutott a világ ez idő alatt – mihez kezd az emberiség a békével. Nos, megmondom őszintén, nekem ez az egész felvezetés kifejezetten tetszett. Jó ötletekkel volt tele: van, ami újjáépült, van, ami nem, van, ahol Kaiju csontvázak díszítik a partot, van, ahol lerombolt városokban mindenféle emberek kutatnak elhullott Jaeger alkatrészek után. Nem kicsit volt ismerős a szitu a jakkui roncsvadász, Rey mintájára: ráadásul itt is egy Star Wars színész, bizonyos Boyega a főszereplő – ő az előző epizód sugárfertőzött parancsnokának fia. Amolyan roncsvadász, aki mindenféle alkatrészekkel kereskedik, s aki egy balul sikerült üzlet következtében összejön egy kislánnyal – aki egy törpe Jaegert épített. És itt álljunk meg két pillanatra…

Az egyik, hogy ekkorra már másodszor volt EPVII érzésem (ami ugye nem jó), ahogy Jake-t (John Boyega) körülfogják az üzlettársak, ahogy a fejére olvassák, milyen svindlis – nos, az tök olyan volt, mint mikor Solohoz jött a két banda azon rathar szállító teherhajón, az Eravana-on. A másik meg a Törpejeager… most komolyan? Egy tizenvalahány éves csaj, lopott Jaeger alkatrészekből (amik lopása, összeszedése bűncselekmény) titokban épít egy transformerst, ami aztán tökéletesen működik, sőt egy ideig még harcba is tud szállni egy igazi Jaegerrel. Azt nem mondom, hogy a kicsi és a nagy óriásrobot kergetőzése nem szórakozató, de összehúztam a szemöldökömet, hogy akkor én most mire is ültem be: egy újabb Transformers filmre vagy a Tűzgyűrű folytatására. Az érzés pedig nem múlt el, mikor is később egy szuper Jaeger tűnik föl a semmiből (hol is tudták ezt titokban megépíteni?), ami paradox módon épp az emberiség ellen fordul, és ami jó negyed órán át a mozi antagonistája volt, s ami ellen Gipsy Avengernek kell fellépni. Két óriásrobot üti, lövi egymást Sydneyben – csak néztem, mi is akar ez az egész lenni, nem értettem, miért nem a Kaijukkal foglalkozunk (ja, mert a kapu zárva – de akkor mi értelme a mozinak??) … valahogy az egész nem illett bele a korábbi koncepcióba.

Aztán szerencsére a forgatókönyv és a dramaturgia összekapta magát és úgy nagyjából előálltak egy viszonylag épkézláb és hihető magyarázattal vele kapcsolatban – már ha azt az apróságot nem vesszük, hogy mekkora baromság ez az egész hibrid gépszörny. Mindegy, az akció és a látvány jó, az meg legyen az én bajom, hogy azon gondolkodtam közben, hogy mire jó mindez. Jake, újdonsült barátja, Amara (Cailee Spaeny) a már ismert körülmények közé, a Jaegerpilóta képzés helyszínére kerül, ahol aztán a múlt a szereplők kapcsolati hálóját rendesen megkavarja. Mint minden folytatásban, itt is örültem a korábbi karakterek visszatérésének (azért Raleigh-t megemlíthették volna, most hol is van), jó volt Mako és a két bolond tudós visszatérése – valahogy ők kellettek ahhoz, hogy a helyes útra lépjen a mozi. Érzelmileg, kötődésileg, franchise illeszkedésileg mindenképp: Hermann és Newton figurája rengeteget dob a filmen, és az a helyzet, hogy a kínkeserves és rettentő hosszú pettinghez hasonlító Transformerses felvezető után az ember kifejezetten örül annak, amit lát.

Ugyanis kiderül, hogy a Kaijuk nem tűntek el teljesen, valaki az emberek közül segít nekik újra e világra jönni – új átjárók nyílnak, ahonnan új szörnyek jönnek elő, most már nem is aprózzuk el: rögtön két négyes és egy ötös Kaiju személyében. Ezek azok, akik letarolják az előzetest is, s akikkel szemben a mozi utolsó harmadában egy gigászi zúzás veszi kezdetét. Az, hogy mit, miért és hogyan akarják, az ugyan vet fel némi ésszerűségi kérdést, de hát egy ilyen popcornmoziban nem kell mindig az ésszerűségbe kapaszkodni: egyszerűen hátra kell dőlni és élvezni azt, amit látunk. Ebben nincs hiba, ezúttal majd Tokió lesz az, amit porig rombolnak (a legkínosabb az egészben az mondat, miszerint „Mindenki eljutott az óvóhelyre, mehet a bunyó!”       ), s központi szerepet kap maga a Fuji vulkán is. Nem igazán akar ez másról szólni, mint a látványról, amiben 3000 tonnás gépszörnyek küzdenek hatalmas dínószerű valamikkel, a második rész már szinte minden olyan finomságot, ötletet, eredetiséget mellőz, ami miatt az első megszerettem. Itt tényleg nincs más, mint a nagyipari zúzda, nem számít senki és semmi, van egy egészen meghökkentő egyesülés (újabb transformers dolog), ami szerintem a mozi egyik mélypontja, és ami mellett még azok az innovatív dolgok is háttérbe kerülnek, amik megmenthették volna a filmet. Teszem azt, én szívesebben pillantottam volna be mindkét kutató/irányítóbázis mélyebb bugyraiba, a 3D, hologramos kivetítő és térkép továbbra is veszettül tetszik. Igaz, akkora szájtátást már nem okoz, mint anno a Prometheusban, de örülök neki, hogy használták. Az egész idegen befolyásoltság – még ha rendesen sci-fi sablon, akkor is – jó volt, kár, hogy igazából sem annak morális kérdéseivel, sem mélyebb rétegeivel nem foglalkoznak. Van az áruló és kész: kicsit furának, de azért még a kereteken belülinek éreztem az adott karakter pálfordulását. Magának az átjáró nyitásnak a konkrét eseményei, folyamata szerintem rendben van, s úgy istenigazából nekem a karakterekkel és a színészekkel sincs bajom.

Boyega ugyanaz a nulla, mint az új SW filmekben, semmivel nem rosszabb, de szerethetően mulya, Eastwood fia sem nyújt semmi olyan rosszat, amire haragudhatnék. A kis csaj, Spaeny kifejezetten szimpi, Mako (bár Rinko Kikuchi kicsit megváltozott) szintúgy, de összekötésként tetszett például a hősök emlékfala is a bázison. S ha már bázis: igaz, saját maguk végül is kifigurázták saját magukat, de amíg ezt a végén nem hallod, addig valószínűleg a falat kaparod attól a beszédtől, az egész, unalomig ismételt lelkesítő beszédtől, amit Jake tart az ifjú kadétoknak. Iszonyat kínos, de ezek szerint elengedhetetlen hollywoodi sablon, nélküle az amerikai filmekben nem indulnak csatába a katonák. Abba a csatába, ami mellesleg tényleg jól sikerült, van dinamikája, két elpusztíthatatlannak tűnő ellenfél (pontosabban 7) gyepálja egymást, a Tűzgyűrű hagyományoknak megfelelően LÁTNI IS MINDENT, és most a semmiből előkerülő kard sem vágja le a biztosítékot. Pörgős, brutális utolsó fél óra, erre nem lehet semmi panasz… arra a sok egyébre, amit érintettem, viszont már annál inkább. Kicsit lelketlen az egész, rengeteg, teljesen felesleges Transformers koppintással: a film nem egyszer hasonlít jobba arra a franchise-ra, mint a sajátjára. Aztán, itt van a humor: valahogy kevésbé éreztem azt a vidámságot, amit el lehetett várni tőle – és nem, nem azért, mert annyival darkosabb lenne a film. De mondjuk egy Ron Perlman féle figurával is kevesebb van, no meg ugye a tudós párosunk sem dolgozik együtt – sok, sok apró hiányból áll össze az az érzés, hogy a mozit inkább a hülyeség, mint a szórakoztatás uralja. Pedig – ahogy említettem volt – a történet még nagyjából rendben is van, legalábbis érdekesen elgondolkodtató. A folytatás meg adott, tekintve, hogy ki is jelentették: most mi megyünk hozzátok.




70%



.

R2-D2 írta:

.
Tűzgyűrű: Lázadás

Sok, sok apró hiányból áll össze az az érzés, hogy a mozit inkább a hülyeség, mint a szórakoztatás uralja. Pedig – ahogy említettem volt – a történet még nagyjából rendben is van, legalábbis érdekesen elgondolkodtató. A folytatás meg adott, tekintve, hogy ki is jelentették: most mi megyünk hozzátok.

70%

A Transformers, legalábbis a legutóbbi 5. része nálam nem mérce, mert annál a reggeli fingásomat is szórakoztatóbbnak tartom, így én ahhoz nem tudom hasonlítani... de nekem is feltűnt, hogy több elem a sztoriból, az egésznek a hangulata visszaköszön onnan. Viszont a hülyeségek ténye mellett sem éreztem, hogy az írók versenyeznének a hülyeség mértékében, így ennyivel jobban éreztem magam alatta.

Pont annyi sztorija volt, amennyi két órányi robotgyepáláshoz nekem a minimum, a látványa elment, így két órányi gyorsan kiürülő, a folyamatos üvöltözés és a robbanások ellenére is kicsit álmosító szemrágót jelentett.

6/10
.

.





Képmás S1





Kedves néző/olvasó! Mondd csak, mit tennél, ha egyik nap ablak nélküli, gyengén világított, kihallgató helyiségnek tűnő egy szobába kísérnének ügynök kinézetű emberkék, leültetnének egy székre és anélkül, hogy bármit mondanának neked, egyszer csak besétál hozzád… te magad??? Mondom: semmit, de semmit nem tudsz hogy lehet ez, nem hasonmás, nem elrejtett ikertesó, nem. Ez te vagy. Mondd csak, mit lépnél??

Van néhány sorozat, aminek egyszerűen annyira zseniális az alapötlete, hogy az ember szinte keresi az állát attól, amit valahol, valaki kitalált (esetünkben bizonyos Justin Mark) – ebben a dömpingben pedig az unalomig ismert és ismételt filmes sablonok között ritka kincs az, ami már a felállásával be tud szívni. Nekem legutóbb talán a 13 okom volt hasonló élmény – de elég csak a Flashforwardra is gondolni, ami szerintem az egyik legjobb félbehagyott történet lett a sorozatok között – ráadásul valahol az is közös mindben, hogy minőségükhöz képest sem a média, sem a közönség nem kapta föl őket annyira. Persze, nem könnyű egyszerre okos és szórakoztató sorozatot is csinálni, általában, ami kicsit lassabb, elgondolkodtatóbb, komorabb, arról hamar lemorzsolódnak a nézők… márpedig a mi Képmásunk minden, csak nem egy vidám Marvel világ. Ez az egész egy rettentő nyomasztó, hangulatában, képi világában a hidegháborút megidéző kémtörténet, amiben két szomszédos ország (esetünkben világ) próbál minél több ügynököt beküldeni a másikba, az egyetlen nyitva tartó határon (esetünkben átjárón ) keresztül.

No, nem húzom tovább az idegeiteket: 1987-ben, Berlinben valami kísérlet következtében a világ megduplázódott: a tudósok sem értik hogyan, de létrejött egy átjáró, ami átjáró másik oldalán a miénkkel totálisan megegyező Berlin (és az egész bolygó) jelent meg. Minden és mindenki ugyanaz, mint a mi oldalunkon (ugye, ez is csak nézőpont kérdése), mindenkinek megvan a párja, aki ugyanazokkal az emlékekkel rendelkezik, mint eredetije… legalábbis a másolat létrejöttének időpontjáig. Mikor sorozatunk kezdődik, már 30 év telt el az esemény óta, Berlinben járunk, s egy nagy, központi kormányzati épületben dolgozó néhány tucat embert leszámítva senki nem tud önnön kópiájának létezéséről. Még jó, hogy nem, én magam sem tudom, hogy reagálnék a másik magam másik életére – ugyanis a történet zsenialitása abban rejlik, hogy a két világ idő- és fejlődési vonala egyre inkább eltér a másikétól. Olyan, mint egy Y betű, aminek két szára egy pont után távolodik egymástól: a két világ a 30 év alatt teljesen más dolgokat élt meg és néhány dolgokban teljesen más irányba fejlődött. Az emberek ugyan ugyanazok, emlékeik, neveltetésük (már azoké, akik éltek ugye ’87 előtt), de például egyáltalán nem biztos, hogy kapcsolati hálójuk is úgy alakult. Sőt, semmi garancia, hogy a két világban egy házaspár ugyanúgy együtt is van, vagy hogy gyerekük is van. Az így keletkezett különbségek pedig csak mélyítik a spirált, hisz előbb-utóbb a máshol nem létező egyedek szaporulata totál más populációt hoz majd létre… ha meg mindehhez hozzávesszük azt, hogy a Másolat világban 1994-ben egy gigantikus influenza járvány söpört végig, s elpusztította a teljes lakosság 7%-át, akkor ez a kérdés, felvetés és annak következményei még komolyabbak.  Nem véletlenül írok ám ennyit erről az egészről – oldalakat tudnék – de engem annyira lenyűgözött ez a duplikált világ, annak minden kérdésével és következményeivel, a finoman és lassan csöpögtetett információival, hogy önmagában, egy mezei sci-fiként is egészen parádésnak gondolom a Képmást.

Pedig aztán nem is elsősorban sci-fi, csupán egy fiktív, alternatív jelenbe átültetett kémtörténet – no nem olyan idióta, James Bondos módon, de nem is az akciódús, Jason Bourne stílusban, hanem a régi, hagyományos, sötét és komor előadásban. Howard Silk (J.K.Simmons) egy szürke hivatalnok, aki a már említett kormányzati intézet Kapcsolatok osztályán dolgozik, feladata pedig egy üvegfallal ellátott fülkében információkat cserélni egy másik, valahonnan érkező hasonló szürke emberkével. Monoton, ingerszegény munka, ráadásul a hivatalos kommunikáción túl felmerülő mindennemű érintkezés tiltott – Howardnak, a kissé mulya, egyszerű, félénk kisembernek ez így is tökéletes. Munka után minden nap rohan be a kórházba, ahol felesége, Emily (Olivia Williams) fekszik kómában, hat hete ütötte el egy autó. Howard napjai a munkahely, a kórház és az otthon magánya között telnek unalmasan – mígnem egyik nap berobban az életébe Howard Silk (J.K.Simmons) a túloldalról. Nem véletlen írtam ezt így: a másik Howard ugyanis szöges ellentéte ennek a jóembernek, egy agresszív, magabiztos de nagyképű pöcs – aki látta a Whiplasht, annak itt írom, hogy kvázi a karmester jelent meg a szobában. Ráadásul képzett ügynök, egy úgynevezett Utazó, aki rendszeresen jár-kel a két oldal között, s aki azért jött, hogy egy túloldalról küldött bérgyilkost, egy Baldwin nevű lány megállítson. Ahogy tágul a kép, ahogy avatnak be minket az írók a szituáció rejtelmeibe, úgy lesz egyre érdekesebb a két világ kapcsolata, amiben a Kapcsolat mellett  a Diplomácia és a Stratégia osztályok játsszák a legfőbb szerepet – s amikben a hivatalos konzuli, képviselő utazgatások (szigorú határátléptetést és vízumkényszert követően!!!) mellett egyre nyilvánvalóbb az, hogy a két világ messze nem oszt meg minden információt egymással, sőt inkább néz gyanakvással egymásra. Most abba még ne is gondoljunk bele, hogy az adott világok adott emberi így tulajdonképp a hasonló pozícióban lévő saját magukra kellene, hogy gyanakodjanak… már csak azért sem, mert ezt az írók sem tolták túl. Tulajdonképp 3-4 figura dupla életét követjük csak 10 epizódon át, a többiek vagy meghaltak, vagy máshova sodorta őket az élet…

A sztori nagyjából annyi, hogy Howard 2 (így egyszerűbb) átjön ide, elkapni a bérgyilkost, de persze idegen ország „rendőreként” jóval kevesebb lehetősége van – ráadásul a kölcsönös bizalmatlanság elve alapján folyamatosan figyelik is. Howard 1 pedig a mulyaságával inkább akadály neki – aztán jön egy balszerencsés haláleset, Howard 2 pedig úgy dönt, hogy a legjobb, ha a lejáró vízumával a szerencsétlen Howard 1 menne haza, ő pedig itt maradna nyomozni tovább a bérgyilkos után. S ha már itt tartunk: Nadia/Baldwin (Sara Serraiocco) karaktere, illetve jelleme zseniális, ahogy a nő önmagához viszonyul, ahogy és amennyit ebből változik, az kiváló, ráadásul a millió kérdés közül egy újabbat is felvet… ha valaki leszbi az egyik életében, akkor szükségszerű, hogy az legyen a másikban is? Valamint: ha temetésed után valaki szembe jön veled, aki addig ágyasod volt, és nyilvánvalóan ISMER, azt hogy reagálod le???  Ez azonban csak egy rövid kitérő, egy kósza gondolat az amúgy is bőséges ötletbörzéből: a Képmás legeslegjobb húzása, az évad legzseniálisabb megoldása, mikor Howard 1átmegy a másik világba – totál szerencsétlen flótásként kellene neki helyt állni egy profi ügynök bőrében. Ez lesz az, ami meghatározza ezt a sorozatot, ami maga is erkölcsi és pszichés kérdések tömkelegét veti fel, s ami elhozza azt a minden mozgóképtől elvárt jellemfejlődéses elemet. Sok embernél, de különösen Howardéknál: a Képmás alapfelvetése ugyanis az, hogy hiába alakult életed elmúlt 30 éve totál máshogy, attól még végeredményben ugyanaz az ember vagy (vagy nem???)…az a bizonyos inga, ami két életben a két végletig kilengett, mikor és milyen áron jut középponti nyugovóra. Ez kicsit sejtelmes, de hát csak nem árulok el mindent előre.

Ahogy azt sem, milyen szenzációs kis meglepetések várnak ránk az évad folyamán. Kémtörténethez hűen itt nagyon kevesen mondanak igazat, ráadásul a szerepcsere eleve hordoz olyan lelepleződéseket és veszélyeket, amiket nem lehet elkerülni. Nagyon jól fel van építve az a konfliktus, ami az egész történet alapját adja, ami a háttérben az igazi szándék, az erre építő E7 a maga fleshbackével, illetve a következő epizód szörnyű tetteivel kiválóak. Clare (Nazadin Boniadi) története az egyik legjobb, amit manapság láttam, ráadásul az utolsó percig nem tudni, mi a játék és mi a valóság vele kapcsolatban. A finálé meg… nos, ilyet sem nagyon csinálnak, hogy gyakorlatilag felborítják a sakktáblát, most már nem csak az a kérdés marad, kiderül-e valaha , ki kém is ki nem, hanem alapban az is, hogy hogy jutnak most el emberek és információk egyik világból a másikba. Ha meg eljutnak, tuti nem ugyanazok lesznek, mint amikor kezdődött az évad… beszarás. Órákig tudnék még róla írni, annyi, de annyi finom rétege van, annyi, de annyi felvetett kérdéssel – részben kém vonalon, de a számomra talán érdekesebb párhuzamos világok vonalán is. Apropó, mekkora már az az állandó vágás, amiben ugyanazon kamera beállítással váltunk a két dimenzió között – s aminél fizikai megnyilvánulásai vannak az eltérő fejlettségnek. A Prince kaland meg… szavak nincsenek rá.

Ahogy olvastátok, nem igazán kerestem a hibákat benne, engem teljesen elvarázsolt a két világ és két Howard története. Több helyről hallottam, hogy a közepén leül egy kicsit, én még ezt a véleményt sem osztom: amikor nem pörög ezerrel a konspirációs szál, akkor van idő igazán elmerülni a részletekbe és elgondolkodni azon, hogy érdemes-e átmenni a másik oldalra, hogy lásd a másik te gyerekét, aki esetleg nem halt meg influenzában. J.K. Simmons elmondhatatlanul jól játssza mindkét énjét, az egész Képmás látványilag, hangulatilag, történetileg közel hibátlan.  Starz sorozatról lévén szó, van benn némi leszbiszex, de szerencsére nincs túltolva, mint ahogy az erőszak sem: van benn rendesen gyilkosság, de nincs explicit magamutogatás. Ha most mindenképp kell írjak valami rosszat is, akkor annyi lenne talán, hogy többször elvesztem abban elsőre, mikor, melyik világban vagyok. Más… komolyan nincs. Ja, de. Messze van a második évad.




90%



.

R2-D2 írta:

.
Képmás S1

Ahogy olvastátok, nem igazán kerestem a hibákat benne, engem teljesen elvarázsolt a két világ és két Howard története. Több helyről hallottam, hogy a közepén leül egy kicsit, én még ezt a véleményt sem osztom: amikor nem pörög ezerrel a konspirációs szál, akkor van idő igazán elmerülni a részletekbe és elgondolkodni azon, hogy érdemes-e átmenni a másik oldalra, hogy lásd a másik te gyerekét, aki esetleg nem halt meg influenzában. J.K. Simmons elmondhatatlanul jól játssza mindkét énjét, az egész Képmás látványilag, hangulatilag, történetileg közel hibátlan. Ha most mindenképp kell írjak valami rosszat is, akkor annyi lenne talán, hogy többször elvesztem abban elsőre, mikor, melyik világban vagyok. Más… komolyan nincs. Ja, de. Messze van a második évad.

90%

Beszéltük. Nézem .

.

Niwrok írta:

Képmás S1

Beszéltük. Nézem .

.

Igen, igen. Meg a Darkot is meg a 13 okom voltot is.