R2-D2 írásai 3.0

.





Expedíció / Annihilation





Tudtam… annyira biztos voltam benne… tudtam, hogy ez az Expedíció megint a „szakértők” kedvence lesz… megint az lesz a helyzet, hogy kultstátuszba emelnek valamit, aminek se füle, se farka, aminek nincs egy épkézláb olyan gondolata, amit meg is válaszolna, ami teljesen tanácstalanul hagyja a nézőjét. Amire megint igaz az, hogy „Nem értem, de ezt nem merem bevallani, ezért kultstátuszba helyezem”… hát, kedves többség, én nem. Megint nem. Ez egy pocsék mozi, pocsék dramaturgiával, végtelenül lassú és unalmas történetvezetéssel, agyoncseszett művészi kép- és színbeállításokkal és millió megválaszolatlan kérdéssel… amiben még talán gyakran a kérdés is megkérdőjelezhető. Én nem csodálom, hogy ezt nem küldték moziba – és ha ez azt jelenti, hogy én is buta vagyok hozzá az átlagnézőkkel egyetemben, ám legyen - és ebben az egészben még az a legkisebb baj, hogy a Megsemmisítést Expedíciónak fordították...

A mozi úgy kezdődik, hogy egy fiatal lány, Lena (Natalie Portmann) épp egy vegyvédelmi ruhás jóember előtt ül, amolyan kihallgatás szerűen – a sok „Nem tudom”, mint válasz nagyjából előre is vetíti mindazt, amit a filmtől kapni fogunk. A lány lesz az, aki elmeséli mi történt vele, miért van ott, ahol, az ő története tárul föl a két órában – de ez sem lineárisan, mert az túl snassz lenne, hanem a visszaemlékezések is többször idősíkot váltanak. Tulajdonképp három, jól elkülöníthető eseménysor van: a kihallgatás, a Vibrálásban eltöltött idő és a férjével, Kane-nel eltöltött idő emlékei… igaz, az is kapásból két síkon. Mielőtt belemennék, két dolgot jegyeznék meg: ha igazán jó film lenne, akkor az által, hogy mindent Lena mesél el, az által alapból meg kellene kérdőjelezni mondandóját (ld. még Contratiempo), alapból lehetne építeni egy egész paranoiás, thrilleres hangulatot az egész mozinak – de nem teszik, helyette egy filozofikus, önmaga fejtegetéseibe belegabalyodó, felvetéseit meg nem válaszoló sci-fi lesz. Attól pedig még szimplán semmi nem lett soha jó, hogy nem érteni, mit akar… a másik, ami meg eszembe jutott, hogy Amidala férje lett Poe… a SW két generációja egy moziba került.

Kezdjük Kane szálával, mert az tűnik egyszerűbbnek és logikusabbnak. A sztori kezdetén Lena épp egy gyászoló özvegy, férjéről egy éve nincs hír, valami titkos katonai bevetésről nem tért haza, s az egységéről sem tudni semmit. A lány magába roskadva éli mindennapjait, nem lenne muszáj, de kizárja a külvilágot: mellesleg biológus, az egyetemen tanít, ráadásul hét évig volt katona is. Ott jött össze férjével Kane-nel (Oscar Isaac), aki egy nap váratlanul beállít: viselkedése azonban tök fura, Lenan kívül mindenki látja, hogy ez nem ugyanaz a faszi, mint aki volt. Egyébként az, hogy milyen volt, az még majd csak flashbackekből derül ki (mert még ezen emlékeken túl is van hátrébb), ez a szál nagyjából elvezet oda, hogy Lena miért is megy be a többi nővel az ismeretlenbe. De ez még csak mondjuk a második múlt, amit egy kihallgató szobában ülő nő mesél a maszkos férfinak. A harmadik lesz ezen belül az, ami Kane és Lena házasságából való képekből áll, ami idilli mivolta mellett sok apró részletre fényt derít (itt hívom fel valamelyik kritikus figyelmét, aki figyelmetlenül nézte a mozit, hogy Lena már az előtt együtt volt a néger csókával, mielőtt Kane eltűnt volna) – többek között arra is, hogy ki miért vállalta az öngyilkos küldetést a Vibrátorba… bocsánat, a Vibrálásba.

A központi szál – kvázi az első múlt – ugyanis az, hogy valamikor egy világítótoronyba belecsapott a ménkű, majd abból kiindulva egy fura burok kezdett kialakulni, ami egyre csak nőtt és nőtt – a Déli Végek nevű cég területét elfoglalva. A három év alatt, amióta a jelenség létezik, több kutató- és katonai csoport ment be felderíteni, de ki már senki nem jött belőle… leszámítva egy katonát, aki azonban súlyos tüneteket produkálva épp karanténban fekszik. Azt amúgy érdemes megkérdezni az íróktól, hogy ez az egész bigyó hogy létezik csak úgy, a filmből még az sem tiszta, ez a cég ez magáncég-e, vagy állami kutatószervezet, hogy minderre hogy reagál  a világ… ja, hogy megint az van, hogy hülye néző, ne gondolkodj, ez van és kész? Értem… Mindegy, úgy alakul az élet, hogy Lena és még négy másik nő (elvégre metoo van) elindul a búra alá, ahol talán az idő sem úgy működik, ahogy kinn, és ahonnan talán egyikük sem tér vissza. Egyébként itt az említett dramaturgiai baklövés: Lena a mozi legelején nyilvánvalóvá teszi, hogy ő maradt egyedül – viszont ezzel kinyírja azt a lehetőséget, hogy valójában lehessen izgulni a karakterekért. Lenárért azért nem, mert kijut, a többiekért meg azért nem, mert nem jutnak ki. Ebből nehéz érdekes és izgalmas mozit csinálni.

Pedig a helyszín, a kis csapat, a rejtelmes felfedezések tök jó alapot adnának erre. A dzsungelben eltöltött idő a maga titkaival, állataival, megállapításaival tök tetszett – néha már a Lostban jártam gondolatban –, volt néhány egészen zseniális kép, ötlet: mindenekelőtt az ember formájú növény. Maga az okfejtés, a magyarázat is rohadt jó és továbbgondolható volt, ezzel a szétszórt DNS-sel… a néhány véresebb, brutálisabb jelenet meg tök jól súlyt adott az útnak, a veszélynek (de ettől még minden ez a mozi, csak nem horror!!), ám az egészre rátelepszik valamiféle elvont, pszichotronikus felsőbbrendű képi világ és gondolatiság. Az egy dolog, hogy a legutolsó percig nem tudjuk meg, mi miért történik, ki csinálja és miért mindezt… de hogy az egész mozi egy jottányi választ ne adjon rá, az bosszantó. Olvasom, hogy ez is egy könyv trilógia megfilmesítése, s hogy abban még inkább csak kérdések vannak és még kevesebb a válasz… s hogy ez valakinek tetszik? Lelke rajta. Én rühellem, ha nézek valamit, ami menet közben még csak-csak felcsigáz, de aztán a végén meg úgy kelek föl előle, hogy ez mi a fasz volt. Ennek, így az égvilágon semmi értelme nem volt, bevinni egy halom embert a dzsungelbe kinyírni, teljesen megmagyarázatlan események, lények tarkítják az utat, majd elérni a forráshoz – és ott sem tudni meg semmit. A legjobb példa erre a kihallgatás, amire Lena mindenre megint (!!!) csak azt tudta mondani, hogy ”Nem tudom”. Mi vagyok én bazzeg, Uri Geller, hogy találjam ki, mit gondol a költő, vagy mit akart az író? Egyáltalán gondolt valamit, vagy csak beszívva volt egy látomása???

Olvasom több helyen, hogy ez milyen magvas gondolatokat tartalmazó sci-fi és mindenkinek nem való, stb… de tessék már elmagyarázni nekem, el hol szól a saját démonaid leküzdéséről??  Mi a célja és mi a tanulsága mindannak, ami a Vibrátorban történik?  Lena mondjuk meg is mondja, hogy semmi, de én elgondolkodtam. Megleckézetni az emberiséget? Megváltoztatni? Megmenteni a bolygót? Leigázni a Földet? Miért jó az az evolúciónak, vagy bárkinek, hogy összekeveri a fajok DNS-ét, hogy lemásol valamit/valakit aztán mikor elég, akkor eltűnik belőle. Mi van??? Egy ideig lehet húzni a néző agyát a bizonytalansággal, a rejtéllyel, de aztán a végén illene a sok hülyeséget egymás mellé ragasztani. Másodszor hozom példának a Lostot, mert ez nagyon sok mindenben arra emlékeztetett, abban voltak hasonlóan feldobott lasztik, amik eltűntek valahol a felhők között és soha nem estek le… a kettő között annyi a különbség, hogy ott az idő miatt sokkal jobban lehetett azonosulni a karakterekkel. Itt még az sem megy, borzasztóan felületes mindegyik: leszbi az van, mert manapság buzik nélkül nem lehet filmet csinálni, aztán van egy eszméletlenül idegesítő hangú pszichológusnő (a neve legalább jó volt, Ventress), aki fogalmam sincs, valójában mit akart, van egy szimpatikus szőke, meg még egy fekete. Egyikük sincs igazából kidolgozva, néhány elejtett mondatból kéne tudnunk, kicsodák, micsodák és miért vannak itt…

Mindezen kétségek mellé ráadásul még a tempó is borzasztó lassú. Sokszor percekig semmi nem történik, még dialógus sincs – ahogy fogynak, úgy ez egyre logikusabb –, nem feltétlenül várok akciót mindig, de ez a színes őserdőben mászkálás a sok nyomasztó kérdéssel nagyon nem jött be. Néha teljes agyrémként és tényleg egy drogos utazásként éltem meg az egészet, amiben a szereplők látomásokon keresztül jutnak A pontból B pontba, s nemcsak ők nem tudják, mi történik velők, de én sem. A film egyes pontjain olyan szinten leül, hogy simán be lehet aludni rajt – hanghatás ki nem fog robbantani az álomból, az biztos, ugyanis végig altatózene szól alatta. Ami jó, az a hangulat, a színek, a képi világ, néhány remek ötlet – kár, hogy a CGI medve irtó cikis a mai trükk világban. Natalie Portmann jó, jól áll neki a katona szerep, aztán rajta kívül senkit nem lehet kiemelni a szereplők közül. De még ez sem lenne baj, ha egy érthető, átélhető, elgondolkoztató sztori és mondanivaló lenne a filmben. Az elgondolkoztató azonban sajnos itt annyit jelent, hogy ez mi a fészkes fene akart lenni. Sokan emlegetik Tarkovszkijt és a Sztalkert ezzel kapcsolatban… nos, azt hiszem, ez az egy legalább szomorúan találó.





60%



.

R2-D2 írta:

Expedíció / Annihilation

Tudtam… annyira biztos voltam benne… tudtam, hogy ez az Expedíció megint a „szakértők” kedvence lesz… megint az lesz a helyzet, hogy kultstátuszba emelnek valamit, aminek se füle, se farka, aminek nincs egy épkézláb olyan gondolata, amit meg is válaszolna, ami teljesen tanácstalanul hagyja a nézőjét. Amire megint igaz az, hogy „Nem értem, de ezt nem merem bevallani, ezért kultstátuszba helyezem”… hát, kedves többség, én nem. Megint nem. Ez egy pocsék mozi, pocsék dramaturgiával, végtelenül lassú és unalmas történetvezetéssel, agyoncseszett művészi kép- és színbeállításokkal és millió megválaszolatlan kérdéssel… amiben még talán gyakran a kérdés is megkérdőjelezhető. Én nem csodálom, hogy ezt nem küldték moziba – és ha ez azt jelenti, hogy én is buta vagyok hozzá az átlagnézőkkel egyetemben, ám legyen - és ebben az egészben még az a legkisebb baj, hogy a Megsemmisítést Expedíciónak fordították...

Sokan emlegetik Tarkovszkijt és a Sztalkert ezzel kapcsolatban… nos, azt hiszem, ez az egy legalább szomorúan találó.

60%

Nekem elsőre is, és az írásodba bele-bele olvasva is az Érkezés jutott eszembe... de majd meglátom.

.

R2-D2 írta:

Szemfényvesztők 2

Tessék mondani, kedves írók, miért kell mindig hülyének nézni a szerencsétlen polgárt?  Miért kell azt hinni, hogy a néző semmire nem emlékszik egy film első részéből, hogy nem nézi azt újra, sőt – jelen esetben ez a fontosabb – nem nézi meg az Önök által kiadott BD bővített változatát? Meg esetleg az extrákat? Vagy azt hiszik, szimplán csak tényleg ennyire amnéziás mindenki? Vagy... vagy tényleg ennyire idióta a közönség nagy része, hogy egyazon film(sorozaton) belül mindent meg lehet neki változtatni, minden korábbi eseményt fel lehet rúgni, csak azért, hogy az új mozgókép esetleg ütősebbnek tűnjön a szemében? Hát tényleg ennyire nem számít semmi???

A film képi világa, látványa amúgy rendben van, ahogy színészei is. Újként Daniel Radcliffe kicsit fura a szerepében, de neki sem a játékával volt problémám, sokkal inkább a semmitmondó karakterével. A többieket jó volt újra látni, kár, hogy az írók úgy gondolták, jó az, ha majdnem minden szereplőn csavarni kell egyet-kettőt és ez által teljesen a korábbi útjukkal ellentétes irányba küldeni őket. Egy (bűvész) film nem attól lesz jó, ha minden öt percében van valami eszement és erőltetett fordulat, hanem ha a néző elégedetten csettinthet a végén... itt lófasz se volt, nem csettintés

Önálló heist-moziként még csak-csak megállná a helyét, de Szemfényvesztők filmként gyengus...

65%

Sok mindent elmond az egészről, hogy közel két évet kellett rá várni, hogy egyáltalán legyen kedvem újranézni. Véleményem nagyjából nem változottt, annyi a különbség, hogy miután most az előzményét nem néztem meg előtte, az első bekezdésben leírtak nem zavartak. Ebből viszont tényleg az is következik, hogy az írók, producerek nagy ívben leszarnak mindent és mindenkit, és tényleg azzal számolnak, hogy senki nem emlékszik rá, mit csináltak két éve...

Mindegy, a mozi első harmada most is kifejezetten tetszett, bár továbbra is állítom, hogy az a bemutató inkább egy Focus szerű heist mozi volt, mint Szemfényvesztők film. A Makaói középső szakasz ma is kifejezetten kínos, a mozi mélypontja a kártyás dobálózás, továbbá az, ahogy és amiért kijön Thaddeus a börtönből. A londoni szakasz már jó, ott tényleg van átverés, trükk, minden - de még másodjára is hiányzik a magyarázat arra, hogy Atlas például hova tűnt az esőben. Aztán így, másodjára azon is eltűnődtem, mennyi esély van arra - és legfőképp milyen hosszú csúszda kell hozzá-, hogy mindenkit, percek alatt, órákig tartó hipnózisba süllyesszen.

Nem volt akkora lelkesedésem és elvárásom, mint a zseniális első rész ráhangolódása után a moziban, így most kevésbé fájt: néha széles vigyorral tudtam nézni, különösen az új csaj Lula karakterét (aki - legalábbis most úgy éreztem - el is lopta a showt a többiek elől). Marad a besorolás, de most már pozitív kilátással.


.

R2-D2 írta:

R2-D2 írta:

Szemfényvesztők 2

Tessék mondani, kedves írók, miért kell mindig hülyének nézni a szerencsétlen polgárt?  Miért kell azt hinni, hogy a néző semmire nem emlékszik egy film első részéből, hogy nem nézi azt újra, sőt – jelen esetben ez a fontosabb – nem nézi meg az Önök által kiadott BD bővített változatát? Meg esetleg az extrákat? Vagy azt hiszik, szimplán csak tényleg ennyire amnéziás mindenki? Vagy... vagy tényleg ennyire idióta a közönség nagy része, hogy egyazon film(sorozaton) belül mindent meg lehet neki változtatni, minden korábbi eseményt fel lehet rúgni, csak azért, hogy az új mozgókép esetleg ütősebbnek tűnjön a szemében? Hát tényleg ennyire nem számít semmi???

Önálló heist-moziként még csak-csak megállná a helyét, de Szemfényvesztők filmként gyengus...

65%

Sok mindent elmond az egészről, hogy közel két évet kellett rá várni, hogy egyáltalán legyen kedvem újranézni. Véleményem nagyjából nem változottt, annyi a különbség, hogy miután most az előzményét nem néztem meg előtte, az első bekezdésben leírtak nem zavartak. Ebből viszont tényleg az is következik, hogy az írók, producerek nagy ívben leszarnak mindent és mindenkit, és tényleg azzal számolnak, hogy senki nem emlékszik rá, mit csináltak két éve...

Nem volt akkora lelkesedésem és elvárásom, mint a zseniális első rész ráhangolódása után a moziban, így most kevésbé fájt: néha széles vigyorral tudtam nézni, különösen az új csaj Lula karakterét (aki - legalábbis most úgy éreztem - el is lopta a showt a többiek elől). Marad a besorolás, de most már pozitív kilátással.

Én meg ugyanezért nem néztem még újra, és nem is hiszem, hogy újra fogom nézni... Valahányszor eszembe jut, inkább az első részt nézném újra, aztán azt sem nézem meg, úgyhogy eléggé esélytelen a dolog.

.

R2-D2 írta:

Expedíció / Annihilation


Tudtam… annyira biztos voltam benne… tudtam, hogy ez az Expedíció megint a „szakértők” kedvence lesz… megint az lesz a helyzet, hogy kultstátuszba emelnek valamit, aminek se füle, se farka, aminek nincs egy épkézláb olyan gondolata, amit meg is válaszolna, ami teljesen tanácstalanul hagyja a nézőjét. Amire megint igaz az, hogy „Nem értem, de ezt nem merem bevallani, ezért kultstátuszba helyezem”… hát, kedves többség, én nem. Megint nem. Ez egy pocsék mozi, pocsék dramaturgiával, végtelenül lassú és unalmas történetvezetéssel, agyoncseszett művészi kép- és színbeállításokkal és millió megválaszolatlan kérdéssel… amiben még talán gyakran a kérdés is megkérdőjelezhető.

Pedig a helyszín, a kis csapat, a rejtelmes felfedezések tök jó alapot adnának erre. A dzsungelben eltöltött idő a maga titkaival, állataival, megállapításaival tök tetszett – néha már a Lostban jártam gondolatban –, volt néhány egészen zseniális kép, ötlet: mindenekelőtt az ember formájú növény. Maga az okfejtés, a magyarázat is rohadt jó és továbbgondolható volt, ezzel a szétszórt DNS-sel… a néhány véresebb, brutálisabb jelenet meg tök jól súlyt adott az útnak, a veszélynek (de ettől még minden ez a mozi, csak nem horror!!), ám az egészre rátelepszik valamiféle elvont, pszichotronikus felsőbbrendű képi világ és gondolatiság. Az egy dolog, hogy a legutolsó percig nem tudjuk meg, mi miért történik, ki csinálja és miért mindezt… de hogy az egész mozi egy jottányi választ ne adjon rá, az bosszantó. Olvasom több helyen, hogy ez milyen magvas gondolatokat tartalmazó sci-fi és mindenkinek nem való, stb… de tessék már elmagyarázni nekem, el hol szól a saját démonaid leküzdéséről??  Mi a célja és mi a tanulsága mindannak, ami a Vibrátorban történik?  Lena mondjuk meg is mondja, hogy semmi, de én elgondolkodtam. Megleckéztetni az emberiséget? Megváltoztatni? Megmenteni a bolygót? Leigázni a Földet? Miért jó az az evolúciónak, vagy bárkinek, hogy összekeveri a fajok DNS-ét, hogy lemásol valamit/valakit aztán mikor elég, akkor eltűnik belőle. Mi van??? Egy ideig lehet húzni a néző agyát a bizonytalansággal, a rejtéllyel, de aztán a végén illene a sok hülyeséget egymás mellé ragasztani.

Sokan emlegetik Tarkovszkijt és a Sztalkert ezzel kapcsolatban… nos, azt hiszem, ez az egy legalább szomorúan találó.

60%

Eredetileg azt mondtam, hogy az Érkezésre emlékeztet a film, ami mellé így a film után, főleg a te írásod hatására még társultak az Ender-könyvek... és bár ezekkel együtt jobban bejött a film, mint neked, azért hanyatt én sem ájultam tőle.

Vannak részek, amihez nincs hozzáfűzésem, hiszen ahhoz képest, hogy mennyi időbe kerül, amíg egyáltalán belép a csapat a Búrába, amíg csak pofázás meg a bambulás megy... hát bizony két mondatnál többet egyik mellékszereplőről sem sikerült elmondani, és a kettőből az egyik az, hogy kinek mi a foglalkozása. Lenáról persze többet, és a Kane-nel való kapcsolatának képei még kis drámát is adtak a dologhoz, hiszen mégiscsak az ő megmentéséért vállalta a küldetést... de hogy például az a szoftpornós-szeretős szál mit tett a filmhez Portman meztelen hátát leszámítva, szerintem a rendező sem tudja. Az is stimmel, hogy ez a színvilág igencsak bántotta a szemem, de nem a Búra alatt (oda illett), hanem azon kívül; már Lena házára is olyan giccsparádéval közelít rá a kamera, hogy azt hittem, már akkor a Búra alatt vagyunk... És végül a visszaemlékezés nekem is egy kicsit zavaró volt az elején, mert ahhoz képest, hogy Lena maga is beszámolt amnéziáról, és hogy amolyan Kapcsolat-módra zavar volt az időben... hát egy kicsit túl precíz az, amit mindezeken kívül elmesél.

De a sci-fi része alapvetően tetszett, lassúságra pedig nem volt lassabb, mint az Érkezés. Tulajdonképpen elég jó lett a bevezető a ráksejtekkel és az atomok közötti térrel és erőhatásokkal, mert igazából az azokból eredő kérdéseket vetítették ki később a Búra alatti dolgokra. Lehet, az is segített, hogy nemrég néztem a Zoo sorozatot, és az ugyanezt a témát boncolgatta, persze sokkal visszafogottabban. Mert ez a kérdés, azaz hogy a világon minden ugyanazokból az atomokból épül fel, aztán mégis mit hoz létre ezeknek a végtelen kombinációja, pedig önmagukban is csak energiagócokként és az azok között levő térként léteznek, illetve hogy létezett-e valóban egy valamikori őssejt, aminek a mutációi létrehozták az élet sokszínűségét, amely életet nem is igazán tudjuk meghatározni... ezek a biológia legizgalmasabb kérdései. Nem is a DNS keveredik itt össze, hanem atomi szinten bontja le és építi újra a Búra sugárzása azt, amit Lena lát, és szépen felépítve, minél beljebb haladnak a Búrában, annál durvábbakat hoz létre. Hiszen a növény-növény (virágok), állat-állat (aligátor), állat-növény (szarvasok), ember-növény (a halott katona), növény-ember (szoborpark), állat-ember (medve) kombinációk után a világítótorony mellett már szerves-szervetlen kombinációk is léteznek (kristályfák). Ezzel sorra is vettem a film legjobb jeleneteit   , a medvés például brutálisan bizarr volt, és nekem a CGI-jével sem volt bajom. Tetszett, hogy a kérdés így nagyon is valós, a válasz pedig kb. Nobel-díjat érne, egyszerre kb. hármat   ... Nyilván nem egy film fogja ezt megtenni, de hogy kérdez és elgondolkodtat az élet természetéről, visszavezetve a nézőket a gyökerekhez, már ezzel többet tesz, mint a filmek 99%-a.

Hogy most ezzel a Búrával volt-e valakinek célja, hogy a meteor csak egy bizarr sugárzást hozott magával, vagy szondaként jött ide, esetleg valaki ezzel akarta elfoglalni a Földet... azt meg megválaszolja, aki tudja és akarja   ... A mutációban is a véletlenszerűsége az izgalmas, elvileg azt sem vezérli senki, különben még a végén hinnünk kéne egy felsőbb hatalom, egy Isten létezésében   .


7/10
.

Niwrok írta:

Expedíció / Annihilation


Eredetileg azt mondtam, hogy az Érkezésre emlékeztet a film, ami mellé így a film után, főleg a te írásod hatására még társultak az Ender-könyvek... és bár ezekkel együtt jobban bejött a film, mint neked, azért hanyatt én sem ájultam tőle.


Hogy most ezzel a Búrával volt-e valakinek célja, hogy a meteor csak egy bizarr sugárzást hozott magával, vagy szondaként jött ide, esetleg valaki ezzel akarta elfoglalni a Földet... azt meg megválaszolja, aki tudja és akarja   ... A mutációban is a véletlenszerűsége az izgalmas, elvileg azt sem vezérli senki, különben még a végén hinnünk kéne egy felsőbb hatalom, egy Isten létezésében   .


7/10
.

Igen, lehet... de ha jól emlékszem, nekem már az Érkezéssel is gondjaim voltak. Ender nem jutott eszembe, bárcsak eszembe jutatta volna...

"különben még a végén hinnünk kéne egy felsőbb hatalom, egy Isten létezésében"





.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Expedíció / Annihilation

Eredetileg azt mondtam, hogy az Érkezésre emlékeztet a film, ami mellé így a film után, főleg a te írásod hatására még társultak az Ender-könyvek... és bár ezekkel együtt jobban bejött a film, mint neked, azért hanyatt én sem ájultam tőle.

7/10

Igen, lehet... de ha jól emlékszem, nekem már az Érkezéssel is gondjaim voltak. Ender nem jutott eszembe, bárcsak eszembe juttatta volna...

Az Érkezéssel nekem is voltak gondjaim, azért lett az is csak 7 pontos   .
Enderék pedig abból a szempontból jutottak eszembe, hogy Card a 3. meg a 4. könyvben nem egyszer nekiállt filozofálni az élet mibenlétéről, akár oldalakon keresztül, akár felvezetés vagy lezárás nélkül, a szereplőket használva szócsőnek   , és szinte kiéreztem a sértettséget az utánuk következő események összecsapottságában, hogy a cselekménnyel is kéne foglalkozni   .

.

.






A négyzet





Eddig azt hittem, hogy az idegen nyelvű Oscar jelöltek között nincs ipari hulladék – ha nem is mindegyik hibátlan, és áll-leejtő alkotás, azért csak valami oka van, hogy az aranyszobrocska árnyékáig eljutottak… a két magyar mozi ugyan előrevetítette, hogy nem mind arany, ami fénylik – de azokat meg nagyközönség előtt azért csak nem szidom. Erre most jön ez a svéd agymenés, ez az A négyzet, ami nálam Anyám! és az Egy szent szarvas meggyilkolása szintű mélységekbe jutott, én még nem láttam a fent nevezett mezőnyben ennyire pocsék, unalmas, érthetetlen, idegesítő és borzalmas mozit. Azt ugyan érteni vélem, miért került a kalapba (erről később), de hogy ezt miért így kellett megcsinálni… azt már kevéssé.

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. De annak még volt legalább valami dramaturgiája, amit követni lehetett, amire fel lehetett fűzni a széteső család drámáját… itt bazzeg ilyen nyomokban sincs. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Christian (Claes Bang) ennek a múzeumnak az igazgatója – s mint olyan a legtipikusabb művészlélek. Pénz van, Tesla van (bár egyszer sem látni), ego az egekben, tipikusan az a fajta, akit én nagyon messze kerülök: nem csak azért, mert az ilyenek látványosan nem „evilági” lények, hanem mert a nagyképűségükkel, művészi felsőbbrendűségükkel nem tudok mit kezdeni. Szóval van ez a karót nyelt faszi, aki egy nap az utcán egy remekül megszervezett rablás áldozata lesz: ellopják telóját, iratait, pénzét, sőt még mandzsetta gombjait is. A direktor úr aztán – részben egója miatt – nem hagyja annyiban a dolgot, a rendőrség helyett saját nyomozásba kezd (miért is???), meg is találja a telefonját egy csóró lakótelepi környéken… és mindent megtesz azért, hogy visszakapja azt. Nem írom le, mit s hogyan, illik valami meglepetést is hagyni a papírvékony történeti szál izgalmaiból és tanulságaiból – a lényeg az, hogy Christian nem várt bonyodalmakat kavar az amúgy röhejes húzásával és annak még röhejesebb kivitelezésével. S két apró megjegyzés még ide: ha csak egy ilyen végtelenül egyszerű kis dráma lenne a film, amiben egy faszi visszaszerzi a telefonját és a végére más ember lesz belőle, közben néha kipillantunk a társadalmi közegre, még jó is lehetne a mozi. De azzal, hogy percekig kell időznünk olyan baromságokkal, mint maga a Négyzettel, mint műalkotással ( ), a kavicskupacokkal a kiállító teremben, a kupacba pakolt irodai székekkel,vagy elmélkedni azon, hogy egy múzeumban ott felejtett táska az már műtárgy-e… szóval így már nagyon gáz az egész.  

Ugyanis a film semmiféle logikus és következetes történetvezetést nem tartalmaz.    Vannak jelenetek, képek, van Christian magánélete epizódokban, de ezek között az égvilágon semmi, de semmi kohézió nincs. Vegyük például a kicsit csúnya kis szolgálólány meséjét: Elisabeth Moss ezúttal az amerikai újságíró, akivel Christian összejön, majd egy ágyjelenet, egy ide-oda cibált kotongumi (enyém-nem a tied-de az enyém    ), egy másnapi rém kínos beszélgetés után hipp-hopp, csak úgy eltűnik… mert a következő jelenetekben a fickó már két lányával van, akiről ez eddig szó sem esett. Interjúk, amiknek a kérdéseit sem érteni, a válaszait még kevésbé nem, értekezletek, előadások, amiken gyakorlatilag mindenki idióta, egy borzasztóan morbid performansz, no meg a múzeumi körséták a már említett tárlatokkal. Néha már sírni sem tudtam azon, amit láttam, pedig biztos, hogy vannak ilyen múzeumok és tárlatok szerte a világban. Amikben még talán Picasso és Dali is egy komoly megfontolt művész lenne, amik oly szinten tökélyre fejlesztik az emberi hülyeséget, hogy azt már mutogatni kellene a bolondok házában – filmünkben pedig, miután ennek a múzeumnak a vezetője a főhős, bőven találni ezekből. Vegyük például a címadó kiállítási tárgyat, a Négyzetet. Ez nem más, mint egy, a múzeum előtt kialakított, leddel körbevilágított terület, ahol az alábbi szabály (lenne) érvényes: „A Négyzet egy szabad zóna, ahol a bizalom és a törődés van érvényben. Határain belül mindenkinek egyenlő jogai és kötelezettségei vannak.”. És ugye, ha már ez a film címe, illendő lenne ezt több ízben, mélyebb összefüggéseiben is használni – úgy a „tárgyat” is, mint ahogy a mondandóját egyaránt.

Igaz, hogy tulajdonképp a mozi minden egyes szatirikus jelenetét (amik állítólag megtörténtek) valahol rá lehet húzni erre a szabad zónára, de minden visszájára képes fordulni. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy bizonyos értelmezésben a Négyzet lehet maga akár az egész ország is, és mint kifejezési forma, annak állapotára reflektál… Két-három példa: milyen világ (ország, ideológia) az, ahol egy színpadi interjún nyilvánvalóan bolond, hibbant ember trágár bekiabálásait el KELL tűrnie a közönségnek és a sértettnek, sőt, erre külön felszólítja őket a közönség egy másik tagja? Milyen ideológia az, amiben egy nyilvánvalóan botrányos videóban egy szőke hajú (miért szőke? – kérdés) kislányt felrobbantanak, majd amikor a botrány hatására az igazgató lemond, akkor még őt kritizálják a szólásszabadság megsértésével? Ahol tök természetes, hogy az értekezletre bébihordóban az ötvenes faszi viszi magával a gyerekét… ahol a koldus a gyorsétteremben hagyma nélkül kéri az őt kisegítőtől burittot, vagy mi a faszomat? Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

És nagyon nem is tudok pozitívumokat találni benne: karakterek nullák (szerintem ráadásul a két marketinges buzi), senki nem fogott meg, az egész közeg amiben a film játszódik, végtelenül irritál. Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni. De még ettől nem kapartam volna a falat, csak maximum megjegyeztem volna, hogy egy kihagyott lehetőség, egy átlagosan unalmas északi mozi… no de amit az egész filmmel tett, amibe a semmit becsomagolta, az botrány. Utálom a művészfilmeket, ez pedig az lett a javából: tipikusan olyan, amit a rendező magának készített, mert az előző műve kicsit sikeresebb lett, kicsivel több emberhez eljutott, kicsit populárisabbnak tartják, mint ahogy azt ő esetleg szerette volna.  Szóval… ez megy a kukába a több mellé, Östlund meg átmeneti elzárást a Bolond Rendezők Szobájába.




35%



.

R2-D2 írta:

.
A négyzet

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni.

35%

Ha már így "kedvet csináltál" hozzá, megnéztem most... mert amúgy is akartam, már csak a jelölés miatt is, de enélkül talán ráért volna.

Három Östlund-filmmel a hátam mögött úgy éreztem, ez a leggyengébb mind közül, bármennyire is ezt emelték piedesztálra. Nem azért, mert nem foglal állást, hiszen már önmagában azzal állást foglal, hogy a szélsőségeket kiemelve megmutatja a társadalom, a civilizáció betegségeit, és nem arról csinál habos-babos filmet, hogy ott minden milyen fasza... de valóban "csak" vitát próbál generálni, és nincs minden képkockán, hogy "STOP!"    . Nem azért, mert a művészvilág agybajairól szól, hiszen te is írtad, biztosan vannak ilyen múzeumok, ilyen művek a világban, ahol egy kupac sóder már attól műalkotás lesz, mert a múzeumon belül van, és a marketingesek is tudnak "fura" dolgokat kitalálni, hogy figyelmet generáljanak a mindenre ráépülő közösségi médiában. Még csak nem is azért, mert a karakterei olyanok, amilyenek, hiszen "kedvelhető karakterekkel" nehéz kritizálni, ahogy Östlund stílusát is volt alkalmam megszokni, mert a kedveléstől azért elég messze vagyok.

Hanem azért, mert nemhogy nem kaptam igazán ettől a filmtől semmi újat, és ezért meglehetősen untam a két és fél óráját, de hogy egy olyan mesterséges világba helyezte azokat a kérdéseket, azokat a szituációkat, amiket én már hallottam/láttam Östlundtól, mint a művészvilág, és a konfliktusokat olyan abszurditásokból indítja, mint a postaládákba bedobált üzenetek, ezzel sokat elvett abból a közvetlenségéből, abból a hétköznapiságából, amiért minden hibája ellenére is izgalmas rendezőnek tartom Östlundot, amiben éppen az volt az ütős, hogy mindennapi helyzetekben mutatta meg, mennyire elpuhult, elkényelmesedett is lett a civilizáció... és ne áltassuk magunkat, nem csak a svéd   . És ez így nem is igazán szatíra, hiszen az a túlzásain keresztül általában keserű nevetésre akarja kényszeríteni a nézőit, ebben meg olyan sok nevetnivaló nincs...

Részemről nem Östlund gyáva, hanem a társadalmat mutatja be gyávának, amelyikről filmet forgat, és ezt eddig mindkétszer erősebbnek éreztem, mint most. Lehet, hogy van, akinek egy majomemberként ugráló performanszművész kell, hogy megmutassa, az emberek már akkor is csak a rejtőszín felvételével, a környezetbe olvadással foglalkoznak (kb. mint a diákok, ha feleltetés van az órán), csak nehogy őket is bántalmazza, vagy csak piszkálni kezdje a majomember, az állatias ösztönlény, amikor már a hajánál cibál a "barlangjába" egy nőt, hogy magáévá tegye, amíg nincs egy Első, aki ezt megelégeli... De rám jobban hat az életszerűsége miatt az, amikor egy buszon randalírozó kis galeri a téma, ott igyekeznek az utasok láthatatlanná válni, és ott teszi fel a kérdést egy film, hogy "Na, te mit tennél ebben a helyzetben?".

Így pedig az A négyzet nekem csak egy felesleges önismétlés sokkal gyengébb filmes eszközökkel, sokkal kevésbé elgondolkodtató formában, mint amiket eddig Östlundtől láttam (aki egyébként Ruben, nem Robert   ). Igazán éppen a szendvicses jelenet tetszett benne (mert már azt mondani forradalmi tett volt ebben a környezetben, hogy "Szedd ki magadnak, ha nem tetszik!"   ), az, ahogy Christian a lányainak mutatja be az előadást, és még pár apróság... de semmi olyan, amiért megérte volna belefektetni ezt az időmennyiséget.


5,5/10

A migráció kérdéséről hiányolt filmet pedig annyira le lehet forgatni ebben a társadalomban -hiszen ha nem lehetne, az a szólásszabadság megsértése lenne, ugyebár   -, hogy már le is forgatták, ráadásul éppen Östlund, és úgy hívják, hogy Play.

.

Niwrok írta:

A négyzet

Ha már így "kedvet csináltál" hozzá, megnéztem most... mert amúgy is akartam, már csak a jelölés miatt is, de enélkül talán ráért volna.

     

Niwrok írta:

Hanem azért, mert nemhogy nem kaptam igazán ettől a filmtől semmi újat, és ezért meglehetősen untam a két és fél óráját, de hogy egy olyan mesterséges világba helyezte azokat a kérdéseket, azokat a szituációkat, amiket én már hallottam/láttam Östlundtól, mint a művészvilág, és a konfliktusokat olyan abszurditásokból indítja, mint a postaládákba bedobált üzenetek, ezzel sokat elvett abból a közvetlenségéből, abból a hétköznapiságából, amiért minden hibája ellenére is izgalmas rendezőnek tartom Östlundot, amiben éppen az volt az ütős, hogy mindennapi helyzetekben mutatta meg, mennyire elpuhult, elkényelmesedett is lett a civilizáció... és ne áltassuk magunkat, nem csak a svéd   .


5,5/10

Kiemeltem a film esszenciáját - ami engem sokkal jobban felhúzott, mint Téged. Ez nálam listás lesz év végén. Tuti.  

Niwrok írta:

A migráció kérdéséről hiányolt filmet pedig annyira le lehet forgatni ebben a társadalomban -hiszen ha nem lehetne, az a szólásszabadság megsértése lenne, ugyebár   -, hogy már le is forgatták, ráadásul éppen Östlund, és úgy hívják, hogy Play.

Igen, emlékszem rá, fejemben is volt, hogy megnézzem, de most egy pici szünet kell Östlund-téren.  És tényleg Ruben, bocsi.  


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A négyzet

Hanem azért, mert egy olyan mesterséges világba helyezte a kérdéseket, a szituációkat, mint a művészvilág, és a konfliktusokat abszurditásokból indítja....

5,5/10

Kiemeltem a film esszenciáját - ami engem sokkal jobban felhúzott, mint Téged. Ez nálam listás lesz év végén. Tuti.

Igen, mert nekem ez inkább csak csalódás volt, mint hogy kiakadtam volna rajta. Az meg az én listámhoz kevés lesz   .

.

.





When We First Met




Ha már a múltkor büszkén hirdettem, hogy majdnem minden időutazásos, időhurkos filmet láttunk itt a fórumon, ami elérhető, akkor azt hiszem, nem mehetünk el szó nélkül egy újabb, Netflixes, ezúttal romantikus kosztümbe öltöztetett, majdnem két hónapos film mellett sem (egyébként annyira friss, hogy még magyar hivatalos címe sincs, maszek fordítás az, amit néha használok). Miután pedig kollégáim néhány szóban és sorban elintézték az egészet, úgy gondoltam – Fórumunk hagyományait és időutazásos nívóját megőrizendő –, írok róla egy hosszabb értekezést is… még ha ez nem is lesz minden tekintetben és feltétlenül ajánló.

Eddig nagyjából úgy voltam vele, hogy igazándiból mindegy, mibe csomagolják a témát, mindig is megtaláltam benn azt, amit előtérbe tudtam helyezni a nekem kevéssé tetsző elemek rovására – az idő, mint játékszer egy filmben, történetben mindig remek alapot kínál arra, hogy egy változatos, csavaros, meglepetésekkel és további gondolatokkal teli kalandot hozzon létre. Még a romantikával szemben is: az Időről időre úgy lett egyik kedvencem, hogy nem nagyon bírom azt a zsánert, mégis a felvetett ötletei, hasonlósága az A pillangó-hatással (ami nálam e témában a ground zéró) majdnem mindent feledtetett. A When We First Met hasonló gondolatok mentén lehetne egy újabb zseniális közeli időutazásos film, azonban két óriási különbség van kettő között: az egyik a főszereplő karaktere, a másik meg a (néha túltolt) vígjáték jellege. Márpedig két, nem túl kedvelt zsáner egymásra épülését ellensúlyozni számomra az időutazással… nos, fel van adva a lecke bármelyik forgatókönyvírónak. Persze, ez egyben azt is jelenti, hogy aki alapból kedveli a romantikus (tini) vígjátékokat és az időutazásos mozikat, az még az is lehet, egészen kiválóan fogja érezni magát rajta. Már persze, ha képes befogadni Noah figuráját és azonosulni is vele…

Noah (Adam Devine) ugyanis egy végtelenül irritáló, idegesítő, teszefosza pöcs. Egy fiatal srác, aki a film kezdetén épp egy eljegyzési eseményen álldogál: nézőként, meghívott vendégként kénytelen végignézni, hogy a csaj, akivel három évvel ezelőtt majdnem összejött, épp egy barátját gyűrűzi meg. Ebben a közegben, kvázi flashbackben ismerjük meg a nulladik nap, azaz a három évvel ezelőtti eseményeket, amiben Noah egy Halloween partyn összejön Averyvel (Alexandra Dadario – a Törésvonalban jobban nézett ki), s rögtön fülig szerelmes lesz belé. Mégis, három évvel később most úgy áll ott az első sorban, hogy kénytelen gratulálni Ethannak (Robbie Ammel), hogy eljegyzi élete nőjét. Ahogy lenni szokott, ilyenkor az alkohol biztos segít, Noah seggrészegre issza magát, egy másik lány, Avery barátnője és szobatársa, Carrie (Shelley Hening) próbálja hazatranszportálni – de csak egy jazz bárig jutnak, ahol Noah zongorista… s ahol van egy ősrégi fotómasina. Olyan, amibe bele kell ülni, elhúzod a függönyt, bedobsz egy érmét, s négy képet csinál rólad – itthon nem nagyon láttam ilyet élőben, de több tengerentúli filmben feltűnt már. Noah-t az alkohol bevezeti a gépbe, bedob egy érmét, a lámpa pirosra vált – és hopp, három évvel korábban van: a foto masina maga egy időgép, s ugyan az nem derül ki, milyen spirituális kapcsolat van Noah és közte, de igazából nem is fontos. A fontos az, hogy kb. húszpercnyi idegesítő és kínos jelenetek után végre elkezdődik a film érdemi része.

Noah ugyanis visszajut arra a napra amikor megismerte Averyt, és rögtön az jut eszébe, hogy természetesen változtat a történteken ahhoz, hogy meg is tartsa a lányt: apró kis szurkálódás csupán részemről, hogy a bemutatottak (egy nap) alapján hogy lehet és miért is kell az eseményeket végérvényesen megváltoztatni – hisz semmi nem utal rá, hogy aznap romlott el valami köztük… sőt. Persze, a köztes három évet nem ismerjük – s nem is ismerjük meg semelyiket sem, mindig csak a kezdet és a vég váltakozik – de azért nem feltétlenül a megismerkedésen múlik egy ilyen kapcsolat.  Mindegy, a forgatókönyv innentől a megszokott mederben halad, szinte kötelezően mondja fel a zsáner sablonjait: valóban nagyon erős a Mormota-nap    hatása, de aztán nekem többször ugrott be a már említett az A pillangó-hatás (ideje lenne újranézni azt is), vagy épp a Project Almanach.  Noah ugyanis a szokott módon tanulja is a folyamatokat, egyre több rutinnal és egyre határozottabb céllal indul vissza a múltba – viszont azzal nem számol, hogy tetteinek mindig van több-kevesebb, zömében kellemetlen mellékhatása. Nem mondom, hogy minden annyira megromlik, mint mondjuk Evan esetében a másik moziban, de egyre inkább érezhető az eredmények negatívabbá fordulása… ha mindehhez hozzáveszem azt is, hogy bizonyos szemszögből az eleve elrendelés teóriája is beépül a sztoriba, egész érdekes kis kaland bontakozhatna ki.

Nem leszek gonosz, tulajdonképp ki is bontakozik: nekem nagyon tetszett minden egyes kísérlet, annak következménye, ahogy Noah a környezetéből összeszedi a szükséges információkat Avery meghódítására – s ahogy azzal végérvényesen megváltoztatja ezt a környezetét. Nem ért ugyan váratlanul, de nem is zavart maga a végkifejlet, ahova eljutottak a szereplők és az események, valahol rutinos néző számára egyértelműnek tűnt az, ami a legvégén lett. Néhány ötlet, szituáció nagyon bejött, ráadásul a körülményeket bonyolítandó ugye Noah sosem emlékszik az elmúltháromév-re    , neki az nem létezik… ez pedig biztosít némi szabadságot az íróknak dráma és vígjáték terén is. Ami számomra a baj volt, hogy inkább a vígjáték felé tolták el a hangsúlyt, de nem csak a szituációs poénokkal, amik belefértek volna ebbe az egész láncolatba, hanem nagyon ráfeküdtek Noah topaságára és idiotizmusára is. A cserepes jelenetről (kétszer!!!) meg ne is beszéljünk – bár azt el kell ismerni, hogy mikor meg arrébb rakja, azon jót mosolyogtam. Így azonban az Amikor először találkoztunk-ból szinte csak a főszereplő srác idióta és bárgyú vigyora és bénázása maradt meg, ha behunyom a szemem az ő bamba arcát látom magam előtt – nem pedig azokra a finom kis csavarokra, meglepő fordulatokra, paradoxonokra emlékszem, amik egy ilyen filmnek kötelező velejárói. S azt is csak úgy megjegyzem (sokadszorra), hogy annak ellenére, hogy nem a központi témája ezeknek a filmeknek, de én nem tudok elképzelni olyan valós és hiteles élethelyzetet, amiben az időutazásra képes, az eseményeket megváltoztatni tudó utazó ne nézné meg a lottószámokat. Biztos e tekintetben túl földhöz ragadott vagyok, de valahol az lenne az életszerű, nem?? Oké, lehet a film témája még attól a hőn szeretett lány meghódítása, meg lehet a főszereplőnek írni egy jellemfejlődési görbét is, de azért csak könnyebb boldogulni vastag bankszámlával – akár zongoristaként is…

De ez csak részletkérdés. A When We First Met hozza a kötelezőt időutazás terén, de sajnos messze túltolt vígjáték téren. Annyira kínos és erőltetett néha, annyira béna helyzetkomikumai vannak, annyira próbál a mai trendeknek megfelelni, hogy néha fájt. Nevetni szinte egyszer sem sikerült, mosolyogni is csak néha – ahogy nézem, ez az Ari Sandel nevű rendező eddig nem sok mindent csinált: ja, van egy rövidfilmes Oscar díja… de az nem jelenti automatikusan azt, hogy tud egy jó időutazásos mozit is csinálni (elnézve pedig a következő projektjeit… lehet, ez lesz élete főműve). Persze, ahogy írtam is az elején, annak, akinek maga a modern kori vígjátékok stílusa bejön, ráadásul kedveli az időutazásos filmeket – de még nem sokat látott!!! – annak ez a film minden kétséget kizárólag tetszhet is. Számomra csak egy „kötelező olvasmány” volt, semmi, de semmi újdonságot nem tett hozzá az eddig ismertekhez (nem úgy, mint pl. a Boldog Halálnapot!, vagy az ARQ, esetleg a Repetaers), ugyanakkor végtelenül irritáló volt a főszereplő srác majd minden megmozdulása. Nem akarom bántani ezt a srácot, nekem totál ismeretlen volt, eddig sem láttam tőle semmit, de ha marad a skatulyáinál, szerintem továbbra sem fogok találkozni vele. Szegény Adam Devine – bár nem tehet róla – de rendesen megnyirbálta a film élményt, amit amúgy maga a film tudott volna nyújtani. Mindegy, a múltkori lista újabb egy filmmel bővült.




70%



.

R2-D2 írta:

When We First Met

Így azonban az Amikor először találkoztunk-ból szinte csak a főszereplő srác idióta és bárgyú vigyora és bénázása maradt meg, ha behunyom a szemem az ő bamba arcát látom magam előtt – nem pedig azokra a finom kis csavarokra, meglepő fordulatokra, paradoxonokra emlékszem, amik egy ilyen filmnek kötelező velejárói.

70%

Ebben a mondatban benne is van, hogy miért nem írtam róla hosszabban... Jobb a békesség ...

.

.





Én, Tonya




Ha valaki azt mondja nekem, mondjak egy női műkorcsolyázót, kapásból rávágom: Katarina Witt… ami nem is csoda: az NDK akkori kétszeres olimpiai bajnok üdvöskéje jó mélyen beépült a keleti köztudatba, most, hogy nézegetem az olimpiai éremlistát, rajta kívül talán még egy név ugrik be. Tonya Hardingról, az 1970-ben született amerikai műkorcsolyázóról viszont még életemben nem hallottam, pedig ő volt az első nő a korcsolyázás történetében, aki megugrotta versenyen a tripla axelt… sőt, az első, aki versenyen két tripla axelt is ugrott. Hároméves korában kezdett korcsolyázni, de gyerekkorában, apja mellett vadászni és autót vezetni/szerelni is megtanult. Kivételes tehetsége volt, ami talán a sajátos és szomorú nevelési módszer miatt sosem tudott teljes egészében kibontakozni: amerikai bajnokságokon kívül nagy világversenyt sosem nyert, valahol mindig is riválisa, Nancy Kerrigan árnyékában élt. Egyébként fura, de ez a lány sem nyert semmit, mégis ő a másik az eredménytábláról, akiről legalább emlékeim vannak… de aztán lehet, csak a tudatalattim játszik velem és az emlékeztet a korabeli híradóbejátszásokra, az „incidensre”, amiről tulajdonképp ez a mozi szól. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia előtti esetről, ami gyakorlatilag megszüntette Tonya karrierjét – és ami a sport egyik legszomorúbb eseménye talán máig.

Azt le kell szögeznem, nem szeretem a műkorcsolyát – de más sportághoz hasonlóan elismerem azt a munkát és tudást, amit a versenyzők beletesznek egy-egy programba. Mondjuk, le nem ülök elé, de ha a családban valaki nézi (van ilyen), akkor nem is kapcsolok el onnan. Így nem az első és nem is az utolsó sportfilm az Én, Tonya, ami elé úgy ültem le, hogy maga a sportág annyira nem is érdekelt – az volt itt is a fontos, ki az ember és mit csinált, ami miatt érdemes volt filmet forgatni. Pontosabban: képes-e egy jó esetben közömbös sport a művelője által érdekelni, van-e ebben a sportolóban annyi, hogy izgalmassá, mozgalmassá tud tenni egy mozit… nos, örömmel jelentem, hogy Tonya Harding életében nem egy filmre, hanem egy egész sorozatra való van. Ebből kifolyólag roppantul élvezem ezt az egész kalandot, ami nem csak hogy egy sima sportdráma lett, hanem vannak olyan stíluselemei, technikai megoldásai, ami miatt az átlagos dramaturgiájú moziknál is képes többet nyújtani. Az egész ugyanis egy riportfilmmel kevert játékfilm, amiben az interjúalanyok által elmesélt történet a riportalanyok emlékeinek, érdekeinek és nézőpontjának megfelelően többször és különféleképp elevenedik meg a képernyőn – de természetesen mindenekelőtt a fő mesélő magam Tonya Harding. E szempontból persze roppant szubjektív is lett a mozi – vádolták is érte rendesen, de hát ha valaki leül elé és elolvassa a címet, csak tudja, mire számíthat. Nekem, így utólag csak és kizárólag egy dolog hiányzott belőle: egy minimális Karrigan interjú, már csak azért is, hogy ő hogy élte meg az eseményeket, és hogy ez milyen következményekkel járt kettejük kapcsolatára.

Igaz, ez nem az a tipikus rivalizálós sportfilm, mint mondjuk a Rush, vagy a Borg/McEnroe (bár is inkább Borgról szólt). Ez csont nélkül Tonya története, a kezdetektől: amikor anyja háromévesen először levitte a jégre edzésre… és rögtön az elején szeretnék túl is lenni az egyik legfontosabb infón, ami miatt érdemes megnézni a mozit. S ami mellesleg engem szinte végletekig kiakasztott: Tonya anyja, Lavona (Allison Janney) figurája: nagyon ritkán találkozom ennyire remek színészi alakítással (ugye legjobb női mellékszereplő díj!!) megformált, de undorító, idegesítő, ellenszenves, agyonütni és kibelezni való vén picsával. Valami hihetetlen, amit a nő Tonyával művelt több mint egy évtizeden át, a folyamatos verés, megalázás, az egész lénye, stílusa, viselkedése olyan szinten képes ellenszenvet kiváltani a nézőből, hogy legszívesebben bemászna a tv-be és ott helyben kicsontozná a vén qrvát. Ráadásul az interjúcsokorban szerepel az igazi anya is – és tulajdonképp büszke is arra, ahogy bánt a lányával, amit csinált belőle. Azt nem feltétlenül vitatom, hogy a keménység ki tud hozni az emberből pluszt (ld. még Whiplash), de azért mindennek van határa… s ha már ez így eszembe jutott, érdekes házasság lenne a karmester és e nő közötti kapcsolat. Bár szerintem Lavone leugatná a fejét: ilyen suttyó, redneck, tapló parasztot nőben még nem láttam, a mozi egyik alappillére az ő viselkedése, dumája – még akkor is, ha a néző pont megutálja érte.

Így viszont valahol óhatatlanul Tonya (Margot Robbie csodálatos átalakulásában) mellé állunk az első pillanatban, vagánysága, butasága/parasztsága abszolút nem zavaró – sőt, nekem tök szimpi volt a világgal és az amerikai korcsolyaszövetséggel dacolni kívánó lány. Mindig is bírtam az ilyen lázadó figurákat – igaz, itt a lázadás sok esetben a csóróság és a nevelés következménye – és maxi megértem, mikor valaki a tudása ellenére rosszabb eredményt ér el öltözködése miatt. A fősulin konkrétan én is átéltem ezt… mindegy, az is rég volt. Tonya története szívszorító és bicskanyitogató egyben, nem elég, hogy volt egy balfasz anyja, talál magának egy hasonlóan erőszakos és agresszív pasit is: Jeff (Sebastian Bucky Stan) ugyanaz az állat, csak férfiban és ezúttal férjben. Fura belegondolni az egészbe, hogy – pláne aktuális ez a téma manapság, érthető az Oscar közelsége – mi tart egy nőt egy ilyen kapcsolatban, egyáltalán hogy lehet mindezt elviselni… én pl az első pofon után úgy hagytam volna ott Jeffet, mint eb a szarát. De komoly pszichológiai összetevői vannak ennek, ezek szerint vannak, akik erre kevésbé fogékonyak, esetleg ez is kell nekik – Tonya pedig e szerint ilyen volt. Mintha valahol inspirálta is volna az az erőszak, amit vele szemben elkövettek: a mozi ezekben az esetekben nem is annyira sportfilm, mint dráma. Egy sportoló drámája, szívszorító, megindító, döbbenetes…

… lenne, ha nem öntenék az egészet le humorral. Fekete humorral, aminek döntő többsége a dumában nyilvánul meg, de egyúttal roppantul fel is erősíti magát azt a redneckséget, ami Tonyát magát és környezetét is körbelengi. Kicsit ugyan ezzel elvész a dráma éle, de ezúttal azt mondom, nem zökkent ki az eseményekből az, hogy nevetnem kell valamin – mert ezúttal tényleg lehet mosolyogni azon a hihetetlen taplóságon, amit itt a többség produkálni képes. Tonya talán a legszolidabb, de anyja, aztán Jeff, annak tesója eszméletlen – az egész egyaránt humorforrás és szomorú társadalomrajz is egyben. S ha már Jeff tesójánál tartunk: ugye Shawn (Paul Walter Hauser) lesz az „incidens” egyik főszereplője, azé az „incidensé”, amire maga a film fel van fűzve és ki van hegyezve, de amiről én engedelmetekkel egy szót sem mondok. Eddig sem véletlenül dumáltam ennyit mellé: azt gondolom, ezt a filmet a benne zajló eseményektől függetlenül, önmagukban a karakterekért érdemes megnézni, nem kell tudni, mire is megy ki a játék. Azt mindenki fedezze fel maga, mindenki jusson el maga abba a lelkiállapotba, amiben az „incidens” egyáltalán felmerülhetett, mindenki élje át maga, szörnyülködjön rajta, sajnálja, esetleg utálja meg érte Tonyát – de most már semmiképp ne kutakodjon a neten, mi volt ez. Az Én, Tonya egy tulajdonképp felkavaró út 1974 és 1994 között, egy elnyomott, megalázott, vert műkorcsolyázónő útja, amit vele együtt jobb úgy átélni, hogy nem tudjuk, mi az út vége. Így talán még megdöbbentőbb és bosszantóbb az egész…

Bónuszként meg ott van egy tök jó korrajz, amire még simán emlékezhet mindenki, egy remek, újszerű és hitelessé tevő filmkészítési forma a váltakozó interjú/játékfilm betétekkel, no meg minimum kettő eszméletlen színészi alakítás. És senkit ne zavarjon meg ez a kissé fura poszter a pink színekkel, minden a film, csak nem rózsaszín…  Hogy mindezek ellenére én icipicit gyengébbnek éreztem más sportfilmeknél, az tulajdonképp két dologra vezethető vissza. Az egyik az, hogy az a sok negatívum, taplóság, bántás, szenvedés, amit Tonya átél 24 év alatt, az átfordul kontraproduktívba: egy idő után unalmassá, érdektelenné, szinte idegesítővé válik, a sajnálat a lány iránt átfordul „hülyének nézésbe”, miért nem lép ki az egészből. A másik meg, hogy istenigazából maga az „incidens” és annak következményei sincsenek úgy rendesen feldolgozva a filmben – ezért mondtam, hiányzik a Nancy interjú – az egész mintha csak egy mellékzönge lett volna Tonya életében. Pedig gyakorlatilag tönkretette azt… mindenesetre a néző elgondolkodhat azon, hogy mi lehetett volna ebből a lányból, ha normális családból származik, kevésbé erőszakos és önfejű... és mondjuk betartja a dresszkódot.




80%





.

R2-D2 írta:

Én, Tonya

Fura belegondolni az egészbe, hogy – pláne aktuális ez a téma manapság, érthető az Oscar közelsége – mi tart egy nőt egy ilyen kapcsolatban, egyáltalán hogy lehet mindezt elviselni… én pl az első pofon után úgy hagytam volna ott Jeffet, mint eb a szarát. De komoly pszichológiai összetevői vannak ennek, ezek szerint vannak, akik erre kevésbé fogékonyak, esetleg ez is kell nekik – Tonya pedig e szerint ilyen volt. Mintha valahol inspirálta is volna az az erőszak, amit vele szemben elkövettek: a mozi ezekben az esetekben nem is annyira sportfilm, mint dráma. Egy sportoló drámája, szívszorító, megindító, döbbenetes…

… lenne, ha nem öntenék az egészet le humorral. Fekete humorral, aminek döntő többsége a dumában nyilvánul meg, de egyúttal roppantul fel is erősíti magát azt a redneckséget, ami Tonyát magát és környezetét is körbelengi. Kicsit ugyan ezzel elvész a dráma éle, de ezúttal azt mondom, nem zökkent ki az eseményekből az, hogy nevetnem kell valamin – mert ezúttal tényleg lehet mosolyogni azon a hihetetlen taplóságon, amit itt a többség produkálni képes.

80%

Annyira nem mozdultam rá valamiért a filmre, pedig mindenhol dicsérték... felírtam.

.