R2-D2 írásai 3.0

.






Attraction / Притяжение





Kis fórumunk egyik nem titkolt célja, hogy a mainstream, hollywoodi filmkínálat mellett időnként – néha elég gyakran – kikacsintson más, kevésbé ismert nemzetek filmiparára is. Ha valaki aktív olvasónk (vagy esetleg veszi a fáradtságot és visszaolvas), tudhatja, hogy itt aztán gyakorlatilag a világ minden tájáról származó mozgóképről található már írás: Kolumbiától Svédországig, Argentínától Dél-Koreáig, gyakorlatilag mindenhonnan. Az Attraction sem az első orosz film a palettán (egyszer poénból majd keresek valami szovjet alkotást is, ígérem), sőt, az eddigi innen érkező mozik nem csak, hogy nézhetők, de kifejezetten jóra is sikerültek – ld. például a helyenként megdöbbentően kemény Otthont. Ugyanakkor a sci-fi azért kényes téma, az még az Álomgyárban sem sikerül mindig jól, a látvány, az innováció, a karakterek és a történet kombinációjában gyakran véreznek el komoly reményekkel kecsegtető filmek is. Az eddig látott orosz fantasztikus filmeknél leginkább előbbi az, ami kockázatos volt, a látvánnyal néha még akadtak problémák… mert… ha nem is szükségszerű és egyértelmű a kapcsolat a forgatókönyv és a múlt között, azért egy olyan közegből érkező ötletnek, mint az orosz/szovjet sci-fi irodalom, illik működni vásznon is. Sőt, továbbmegyek: a sok, néha agyament jelenkori forgatókönyvek helyett simán vissza lehetne nyúlni a 80-as évek Galaktika/Metagalaktika világához, emlékeim szerint egészen kiváló sztorikat gyűjtöttek ott össze – értelem szerint, akkor majdnem csak keleti írók tollából. De simán lehetne egy-két korai Nemere könyvet is adaptálni…

Az Attraction tulajdonképp tökéletesen beleillik az eddigi elmélkedésbe. Maga a történet első blikkre meglehetősen közhelyes és felszínes, de aztán az inváziós sci-fi mögött érdekes és értékes gondolatok lapulnak az idegenekről és magáról az emberiségről. Egyúttal az egész mozit nagyon erősen átjárja az a tipikus orosz feeling (mínusz vodka, szerencsére), ami kimondottan jót tesz a hangulatnak és kimondottan egyedivé teszi – érdekes, talán az működik a legkevésbé a sztoriban, amit amerikanizáltak rajta. Gondolok itt mindenekelőtt az apa-lánya kapcsoltra, de magam részéről a szerelmi háromszöget is ide sorolom. Látványra viszont óriási a fejlődés pl. a Lakott szigethez képest, az űrhajó lezuhanása, a romokban heverő Moszkva látványa, vagy a finálé bunyója bármelyik hollywoodi produkcióban megállná a helyét.

Egy meteorzápor megfigyelése kapcsán a fél Moszkva utcára tódul, a történetbe a helyi iskola osztálytermében kapcsolódunk be, két barátnő, Yulya (Irina Starshnbaum) és Svetlana (Darya Rudenok) révén. A lányok épp az esti bulit szervezik, a csillaghullás ugyanis szokásos népünnepéllyel jár együtt… azt viszont ekkor még senki nem tudhatja, milyen tragikus kimenetelű is lesz az egész esemény. Nem mellékes az sem, hogy Yulya apja, bizonyos Lebedev (Oleg Menshikov) az orosz katonaságnál (nemzeti gárdánál?) ezredes, s mint ilyen, roppant módon maradi, konzervatív és szigorú. Kicsit párhuzamba lehet állítani a Taxi Edmond tábornokával, csak ott ugye sokkal komikusabbra vették a figurát. Lebedev, mint lányát egyedül nevelő és féltő apuka, nem akarja elengedni a csajt este, de az természetesen lázadó tinit játszva megszökik, hogy barátjával, Tyimoval töltse az estét… mint kiderül, inkább a testi örömöknek hódolva, mint holmi csillaghullást nézve. Csakhogy közben beüt a krach, ugyanis a meteorzápor miatt megsérül a Föld felé tartó (Föld körüli pályán lévő?) idegen űrhajó, ami aztán jól Moszkvára zuhan. Igen, végre nem New Yorkra – a zuhanás és a pusztítás látványa pedig lenyűgöző, különösen orosz szemmel. Az tény, hogy maga az űrhajó roppant mód hasonlít arra a szerkezetre, amibe a Kapcsolatban Jodie Foster beszáll… mint ahogy az első kontakt felemás sikere is ismerős lehet más mozikból, de szerencsére nem minden csak és kizárólag másolás, s bár később eszünkbe juthat az Amikor megállt a Föld is, az egésznek van valami visszautasíthatatlan egyedi íze.

Lehet, hogy csupán a díszlet, háttér, vagy a nyelv, esetleg a tipikus orosz fejek teszik, de nekem végig sokkal inkább a frissesség érzése dominált, mintsem hogy azon rágódjak, mit hol láttam már. Az is külön jó és érdekes volt, hogy a film sokkal inkább próbálta meg az átlagemberek szemszögéből megragadni az eseményeket, mintsem azt eddig megszokhattuk – természetesen itt is van katonai szál, de itt például megmagyarázhatatlan módon a seregben az értelem győzedelmeskedik. A polgári lakosság az, aki neki akar menni az idegeneknek, ők azok, akik családtagjaik, barátaik elvesztése iránti dühükben manipulálhatók annyira, hogy akár nyílt támadást intézzen az űrhajó ellen. Közben meg az egyik humanoid űrhajós épp sebesülten fekszik egy épületben, Yulya megtalálja, majd kezdeti ellenszenvét legyőzve segít is neki. Először csak azért, hogy mielőbb húzzanak el a francba, később már a szimpátia/szerelem is szerepet játszik ebben… ráadásul, miután gyakorlatilag ő az egyetlen, aki kommunikál  a sráccal (na jó, ott s kocka osztálytárs is, Google néven), a végére ő lesz az egyetlen, aki meg is érti az idegen fajt. Az Attraction a kezdeti légikatasztrófa után, az inváziós sci-fi helyett egy idegen faj megmentése a feldühödött emberektől illetve a kíváncsi hatalmotól stílusú moziba vált át… és ez bizony kifejezetten jó lett.

Az alkotók nagyon jól sáfárkodtak azzal, hogy ez is egy földön játszódó fantasztikus film, a költségvetés kereteihez hozzá igazították a hátteret. Olyan nagyon sokat nem látunk ugyan Moszkvából – nincs marketing céllal fókuszált Kreml például – viszont ami van, az tök jó, hogy eltér a megszokottól. Olyan valós, reális és hiteles szaga van az egésznek, a finálé bunyóját leszámítva az akciójelenetek sincsenek túltolva. Viszont vágásban, színekben, hangulatban remekül teljesít a film, s a karaktereire sem lehet igazán panasz. Jók a híradóbejátszások, az aktuális politikai reakciók egy ilyen esetre, egy cseppnyi kétségem nincs felőle, ha ez megtörténne, Moszkvába nem nagyon menne be nemzetközi kutatócsoport – sokkal inkább tűnik így más, népszerű sci-fi e tekintetben rózsaszín illúziónak. Ezzel kapcsolatban egyébként kissé húzhatjuk is a szánkat: valahogy mégis elnagyoltnak éreztem egyébként az egész balesetet, az arra adott nemzetközi és orosz visszhangot… hiába nem volt fontos a kormányzati beavatkozás az ügyben, hiába volt a lakosság a középpontban, nekem kissé fura volt a reagálás. Mert az addig hagyján, hogy nem mentek rögtön neki fegyverekkel az idegeneknek, viszont ez, így, kissé fura lett – mármint csak úgy hagyni, hogy megjavítsák a hajót és elmenjenek. Úgy képzelném ebben az esetben, hogy azért határozottabban próbálná az aktuális ország (pláne az oroszok) kicsikarni a technikai tudást az idegenektől. Oké, hogy a lezuhant űrhajós, Artyom (Alexander Petrov) egyértelművé teszi a nézők számára, hogy a hajó, annak agya inkább megsemmisíti magát, mintsem átadjon bármi tudást, de nekem hiányzott az, hogy ezt a vezetés is megtudja. Egyébként jó a srác, jó a kis elmélkedése az emberiségről, a végére meg kifejezetten jó és értékes szerepe lesz… mégis, valahogy én mást vártam egy ilyen volumenű esettől. Mert eddig máshoz szoktam…

Ide tartozik a másik negatívum, ami pont abból fakad, hogy az alkotók próbálták kicsit populárisabbá tenni az egészet. Van néhány hollywoodi stíluselem, ami nem biztos, hogy jól áll a filmnek, gondolok itt mindenekelőtt a film végi ütközetre, de részemről ide tartozik a már említett apa/lánya konfliktus és a szerelmi háromszög, annak végkifejlete is. Jó, filmes szempontból mindkettő elfér, sőt valahol mindkettőnek van egyedi íze is, de ezek kicsit csökkentik az orosz/szovjet irodalomtól elvárt komolyságot, gondolatiságot… és ezzel a film exkluzivitását, kvázi értékét. Ilyenek ugyanis látunk tucatjával az amerikai mozikban, ez nem nyújt nagy élvezetet: az Attractionban pedig benn volt a lehetőség, hogy a maga képi világával, helyszíneivel, ötleteivel igazán egyedi legyen. A hi-tech sci-fi, vagy kötelező kliséket felvonultató tömegtermék helyett egy jó kis agyalós, elgondolkodtató, moralizáló, esetleg kissé szürreális orosz fantasztikus film, a nagy szovjet elődök nyomán építkezve. Így azt mondom, hogy ugyan meg nem bántam a két órát (icipicit hosszú is ez, így), csalódást semmiképp nem okozott, de úgy istenigazából maradandó emlékeket sem… leszámítva a zuhanást Moszkvára. Jó, hogy láttam, tudok róla, de aztán ennyi.





70%



.

R2-D2 írta:

.
Attraction / Притяжение

Van néhány hollywoodi stíluselem, ami nem biztos, hogy jól áll a filmnek, gondolok itt mindenekelőtt a film végi ütközetre, de részemről ide tartozik a már említett apa/lánya konfliktus és a szerelmi háromszög, annak végkifejlete is. Jó, filmes szempontból mindkettő elfér, sőt valahol mindkettőnek van egyedi íze is, de ezek kicsit csökkentik az orosz/szovjet irodalomtól elvárt komolyságot, gondolatiságot… és ezzel a film exkluzivitását, kvázi értékét. Ilyenek ugyanis látunk tucatjával az amerikai mozikban, ez nem nyújt nagy élvezetet: az Attractionban pedig benn volt a lehetőség, hogy a maga képi világával, helyszíneivel, ötleteivel igazán egyedi legyen. A hi-tech sci-fi, vagy kötelező kliséket felvonultató tömegtermék helyett egy jó kis agyalós, elgondolkodtató, moralizáló, esetleg kissé szürreális orosz fantasztikus film, a nagy szovjet elődök nyomán építkezve. Így azt mondom, hogy ugyan meg nem bántam a két órát (icipicit hosszú is ez, így), csalódást semmiképp nem okozott, de úgy istenigazából maradandó emlékeket sem… leszámítva a zuhanást Moszkvára. Jó, hogy láttam, tudok róla, de aztán ennyi.

70%

Ha megnézem, az is inkább az egyedisége/ritkasága miatt lesz, mert te is inkább ezt hangsúlyoztad ki, mint hogy milyen jó.

Ha már ezen a területen vagyunk, én leginkább a medvés "orosz X-Men" írást várom .
.

Niwrok írta:

Attraction / Притяжение

Ha már ezen a területen vagyunk, én leginkább a medvés "orosz X-Men" írást várom   .
.

, azt el is felejtettem, pedig volt róla szó. Beütemezem...

.






Transformers: Az utolsó lovag





Még emlékszem, mennyire lenyűgözött a harmadik epizód elején a Holdas indítás, mennyire is nagyszerű ötletnek éreztem, hogy a nyilvánvaló fikciót valós események közé helyezték. A korabeli bevágások, az egész háttér illeszkedése a sztoriba zseniális volt – a kezdeti bizonytalankodás után én a Transformers 3-mal kedveltem meg igazán ezt a világot. Aztán, pár évvel később jött az ominózus az A kihalás kora, ami után bizony azt kívántam, haljon ki az összes fatökű filmkészítő, aki azt az idiótaságot dollármilliókból a vászonra hányta. Nem tetszett, nagyon nem (megvan BD-n, de azóta sem vettem rá magam, hogy megnézzem… talán majd most), mert hiába is volt mindig mellékes egy TR film története, abban még önmagához képest is katasztrofálisra sikeredett a látványon kívül minden. Ezek után – no meg a hihetetlen mennyiségű fikatenger után – kicsit félve ültem be a moziba, tulajdonképp semmit sem várva az új filmtől: nos, a nulla elvárásaimat messze túlteljesítette az Az utolsó lovag. Ez egyáltalán nem annyira rossz, mint amilyen rossz híre keltve vagyon – tény, hogy menet közben néha fájt, hogy néha bántóan ostoba és összecsapott, hogy totál követhetetlen és kapkodó, de a végére, amikor nagyon kell, még mindig képes az emberből azt a bizonyos yesss érzést kiváltani.

A történelemóra ezúttal 486-ban kezdődik: megtudhatjuk, hogy a nomád seregeket egy háromfejű transformers sárkány segítségével tudta csak legyőzni Arthur – amit pedig egy részeges, viccesnek szánt, de inkább kínos Merlin irányított. Most abba ne menjünk bele, ez az egész nyitány önmagában mekkora idiótaság, mert arról oldalakat lehetne írni, meg különben is, az egész tükrében még nem is annyira gáz ez a felütés: úgyis csak azt a célt szolgálta, hogy Gandalf transformers botját behozzák a képbe. Merthogy van egy titokzatos erejű bot, amit 12 transformers lovag a másik bolygóról itt rejtett el a Földön, aztán amit Merlinnel őriztetnek egy ideig. Tök logikus, nem? Van egy bolond alkoholista, akire rábíznak egy kozmikus erőt, ezek 12-en segítik a Kerekasztal Lovagjait… de gondolom, azok kihalása után ezek meg egy jó ideig standby állapotba kerülnek. Egy olyan űrhajón, ami a film elején még a szárazföldön van, de később a vízbe kerül… egyébként ez is jó téma, sokat gondolkodtam film közben, milyen zsiliprendszere van, hogy pont ott nincs víz benn, ahol a főhősök mászkálnak. Mindegy, robotlovagok menni aludni (ekkor még csak Arthurral lehetett szerződésük), és bár később a Föld összes fontos csatájában részt vettek, 1600 évig mégis senki nem is hall róluk. Tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de így van prezentálva.

Napjainkban pedig aztán zajlanak az események a Földön, minden óriásrobot időközben ellenség lett, amit a világ új robotellenes katonai szervezete üldöz. Akik amúgy néha meglehetősen szegényesen vannak ellátva technikailag (a műhold pl csak akkor játszik, amikor azt a dramaturgia megkívánja), néha meg abszolút high-tech cuccokkal nyomulnak (Tie-vadász utánzatú drónok) és akik szisztematikusan felkutatják az utolsó jediket… bocsi transformereket. Ez is tök logikus, eddig négy filmen keresztül mentettek meg minket Optimusék, de csak azért is ellenség mindenki… az Autobotok is. De szerencsére Űrdongó és aktuális barátja, Cade megmenti akit csak lehet a csúnya gonosz katonák elől. Ez az alapfelállás, kb. erre megy el egy óra, közben robotok potyognak az égből, a Föld különböző pontjain meg kinő a talajból valami… amiről fogalmunk sincs (s nem is lesz). Arra azért kíváncsi lettem volna, ez a valami hogyan egyesítené az összes kontinens egy ősrégi Pangeává, de erre nem kerül sor. Ez csak egy kósza ötlet a szinte megszámlálhatatlan közül, ami ebben a filmben szerepel: az egész tulajdonképp egy kibaszott ötletbörze, egy követhetetlen maszlag, amiben gyakorlatilag egyik jelenetnek, dialógusnak nincs súlya – és sokszor értelme sem.

Nem állt szándékomban annyira szétcincálni az egészet, de néha szabályosan felnyögtem fájdalmamban azokon az eseményeken, dialógusokon, amiket láttam/hallottam. Már az mekkora nonszensz, hogy egy ilyen típusú filmben az egyik szereplő a fizikát hozza példának – mondjuk akkor, mikor a Föld légterébe minden különösebb kataklizma nélkül egy idegen BOLYGÓ!! érkezik, s ami kvázi lehorgonyoz a Földön. De napestig sorolhatnám mindazon agyrém eseményeket, akciókat, amiknek természetesen (és tulajdonképp) elvárhatóan köze nincs a fizikához… amiknek csupán egyetlen egy, minden alárendelő szerepe van: mégpedig kiegészíteni a látványt. Az egész szinte kizárólag a látványról szól, a zúzásról (azért Stonehenget tök jól megkímélték, ott minden lövedék tök jól elkerülte a műemléket): az alkotók az első három fejezetben még csak-csak próbáltak valami épkézláb sztorit és kontuinitást összerakni, de a negyedik résztől kezdve már nem is kísérleteznek. S hogy mindez ne legyen annyira szembetűnő, körkapcsolást csinálnak a világban a filmen belül: teljesen random módon szakítanak meg jeleneteket, össze-vissza ugrálnak helyszínek és szereplők között, és néha nem csak térben, hanem időben is. Ettől viszont a nézőnek teljesen káosz érzése lesz, teljesen elveszti a fonalat, ki, mikor mit és miért akar: igaz mindazon kritika, ami a film hosszát és átláthatóságát bírálja.

De sem az emberi, sem az ember-robot kapcsolatokkal nem állunk jobban. Optimus pálfordulása valami hihetetlenül elcsépelt klisé, Cade viszonya az új bigékhez szintén. Bénábbnál-bénább párbeszédek és események, az új szereplők pedig egyszerűen nem működnek. Hopkins, mint a Titkok Őrzője néha kimondottan röhejes, nála jobban már csak a Thripióra emlékeztető komornyikja idegesített. Nem jobb a helyzet új robotfigura fronton sem: az első trilógiában még mind az Álcáknak, mind az Autobotoknak volt nevük, egyéniségük – itt annyi új idióta robotot behoztak részben a humor leple alatt, hogy azt se lehet tudni ki kicsoda. Ide tartozik a film egyik leghajmeresztőbb húzása, ami komplett komikumba fullad: Megatron és az Öngyilkos Álca Osztag összeszedése – hogy mi viszi rá a Kormányt, hogy az Álcákkal együtt dolgozzon, a mai napig nem értem… de szerintem ők sem. Mindegy, totál jellegtelen és lényegtelen a szereplők tömkelege, van, amelyik csak „meghalni” kerül képernyőre – persze a kötelezően előszedett régi figurák mellett. Mert azok kellenek egy ilyen ötödik részben, még ha szegénykéimnek is alig pár perc jut csak: a néző meg majd maga alá vizel örömében, ha meglátja őket. És itt nem Űrdongóról van szó…

A TR5 tökéletesen viszi tovább a TR4 örökségét. Már ott nagy ívben leszartak minden logikát és kohéziót, sosem gondoltam volna, de visszasírom a Witwicky érát, a szülőkkel együtt. Ez, így ebben a formában csak és kizárólag a vizualitása és az akciójelenetei miatt fogyasztható, de nem szabad egy percig sem azon gondolkodni, ez most miért is van. Hogy ki, mikor és hogy került abba a pozícióba, vagy fizikai helyre, ahol van – mert ha ezen agyalunk közben nagyon csúnyán összeomolhat az idegrendszerünk. Örvendjünk inkább a fene jól megcsinált képi világnak és szurkoljunk együtt annak, hogy Optimus megtalálja a Teremtőjét, illetve hogy visszataláljon a helyes útra (szerintetek? vissza fog??). No meg merüljünk el a fináléban, különösen annak érzelmi hatásában: az van ugyanis, hogy akárhány éves is az ember, mindig olyan jól eső élmény átélni, mikor valaki(k) megmentik koszos kis Földünket a pusztulástól. S a végére, bármennyi szarság is próbált kizökkenteni, bármennyi negatívum is ért közben, a végére egy megfelelő érzelmi manipulációval a siker átélése pozitív összképet ad az egésznek. Már aminek még lehet…

Én a moziszékből a kicsit SW-ra és Galaxis Őrzői 2-re emlékeztető finálé miatt végülis kellemes érzéssel keltem föl, egyszerűen jó érzés volt hallani Optimus Fővezért. Jó volt látni, hogy a csúnya gonoszok megint ráfáztak, jó volt a csata (néha full háborús film hangulat), hogy a Föld megint megmenekül. Tudom, hogy önmagában ettől nem lesz egy fikarcnyit sem jobb a mozi, hogy egy csapásra nem tűnik el az összes baromsága, de valahol képes volt biztosítani azt a sikerélményt, ami miatt az ember ilyesmire beül. És be fog ülni még sokszor… hogy aztán szidhassa azt. Mert miután pedig tudható, mekkora Univerzumot próbálnak e köré (is) építeni, számíthatunk rá, hogy a majdani 6-ik, 7-ik, 10-ik epizód hasonló úton fog járni. Egyszerűen, amíg Hollywood nincs rákényszerítve arra, hogy egy ilyen kategóriájú és stílusú filmhez (nem csak ehhez, máshoz is), normális történetet és forgatókönyvet írjon, addig nem is lesz más. Ritkán idézek be más írást, de az ING vonatkozó kritikája telitalálat … bár én ezúttal megengedőbb vagyok, de minden igaz, amit jama leírt.

Aki szereti ezt az egészet, esetleg nincs még 10 éves, annak bátran ajánlom… a többiek meg… próbáljanak lazítani.




65%



.

R2-D2 írta:

Transformers: Az utolsó lovag

Még emlékszem, mennyire lenyűgözött a harmadik epizód elején a Holdas indítás, mennyire is nagyszerű ötletnek éreztem, hogy a nyilvánvaló fikciót valós események közé helyezték. A korabeli bevágások, az egész háttér illeszkedése a sztoriba zseniális volt – a kezdeti bizonytalankodás után én a Transformers 3-mal kedveltem meg igazán ezt a világot. Aztán, pár évvel később jött az ominózus az A kihalás kora, ami után bizony azt kívántam, haljon ki az összes fatökű filmkészítő, aki azt az idiótaságot dollármilliókból a vászonra hányta. Nem tetszett, nagyon nem (megvan BD-n, de azóta sem vettem rá magam, hogy megnézzem… talán majd most), mert hiába is volt mindig mellékes egy TR film története, abban még önmagához képest is katasztrofálisra sikeredett a látványon kívül minden.

A TR5 tökéletesen viszi tovább a TR4 örökségét. Már ott nagy ívben leszartak minden logikát és kohéziót, sosem gondoltam volna, de visszasírom a Witwicky érát, a szülőkkel együtt. Ez, így ebben a formában csak és kizárólag a vizualitása és az akciójelenetei miatt fogyasztható, de nem szabad egy percig sem azon gondolkodni, ez most miért is van. Hogy ki, mikor és hogy került abba a pozícióba, vagy fizikai helyre, ahol van – mert ha ezen agyalunk közben nagyon csúnyán összeomolhat az idegrendszerünk. Örvendjünk inkább a fene jól megcsinált képi világnak és szurkoljunk együtt annak, hogy Optimus megtalálja a Teremtőjét, illetve hogy visszataláljon a helyes útra (szerintetek? vissza fog??). No meg merüljünk el a fináléban, különösen annak érzelmi hatásában: az van ugyanis, hogy akárhány éves is az ember, mindig olyan jól eső élmény átélni, mikor valaki(k) megmentik koszos kis Földünket a pusztulástól.

Aki szereti ezt az egészet, esetleg nincs még 10 éves, annak bátran ajánlom… a többiek meg… próbáljanak lazítani.

65%

Ahhoz képest, hogy az első rész felért a gyerekkori rajzfilm-élményeim levizelésével, a harmadikat viszont kifejezetten szerettem, az ötödik valahogy egyáltalán nem tud megmozgatni. Lehet, hogy az FF8 kimerítette minden kapacitásomat az agyhalott CGI-pornóra, de ugyanúgy, ahogy a Múmiánál -franchise ide vagy oda- az érdeklődés szikrája sincs meg bennem. De az is lehet, hogy tudom, azt az időt szánhatom jobb filmekre is...

Ettől még lehet, hogy beülök rá... hűsölni. Annyit legalább biztosan kaphatok tőle.
.

Niwrok írta:

az FF8 kimerítette minden kapacitásomat az agyhalott CGI-pornóra,

Ez minden bizonnyal így van...

.






A szökés S5





Tudom, hogy pár írással, egy másik sorozat kapcsán már mérgelődtem egyet, de hátha nem mindenki emlékszik már minden szavamra… szóval…  az új A szökés kapcsán megint csak morfondírozhatok ugyanazon gondolatok mentén. Hogy ugyan tudom, hogy az egész filmvilágot szinte kizárólag a pénz mozgatja, hogy sokszor kár bármiféle racionális magyarázatot keresni egy-egy stúdió döntésére – de még ennyi idősen is rácsodálkozok arra, mennyire is képtelenek felmérni a fejesek, minek hol a határa… és a vége. Amúgy sem csinálnak nagyon mást mostanában, mint folytatásokat, remakeket, de ez az év úgy néz ki az újraindított sorozatok éve is egyben: nem igazán tudom, miért is gondolja bárki, hogy valami új főszereplővel működni fog, vagy esetleg a főszereplő halálával egy már lezárt sztori, újraindítva sikeres – de legfőképp jó lesz. Az A szökés ötödik évada tökéletes példája ez utóbbinak: az égvilágon semmi értelme nem volt elkészíteni, a szimplán nosztalgiára épített történeti szál ideig-óráig működik csak… utána meg marad az unalom és az értetlenkedés.

Michael Scofield él. Ez nem spoiler, hisz a sorozat összes eddigi promója erről szólt – viszont mindenképp meglepő az előzmények ismeretében. Nem számít, hogy halálos beteg volt korábban, nem számít, hogy testvére, felesége és barátai mind megsiratták – ő köszöni szépen, elvan, mégpedig (hol máshol?) természetesen egy börtönben. Jemenben. Logikus, nem? Létéről pedig nem más kap értesítést, mint egyik legrégebbi ellensége, vetélytársa, Zsebes, alias T-Bag. Ez is logikus, nem? Zsebes, aki 7 év után épp most szabadul (miért is?? ) a Fox Riverből, kap egy fényképet, amin Michael látható egy börtöncellában – az ő feladata meggyőzni az időközben testvére nélkül újból lecsúszott Lincet és az időközben megözvegyült, majd újból megházasodott Sarah-t arról, hogy a tetovált Houdini él. Zsebes amúgy kap egy műkezet is, de azt nem igazán értem, miért és kitől… mindegy. Egyébként, az, ahogy kimagyarázzák Scofield életben maradását, azzal még különösebb bajom nem is volt, azzal már inkább, hogy mit is csinált a jóember hét évig… vagyis hát a hétből három, mert ugye négy éve a jemeni Ogygiában van. Nem árulhatom el, de ha majd nézitek, gondoljatok csak bele, mekkora ökörséget találtak ki az írók Michael „hasznosításásra”: ez egyáltalán hogy fér bele az időbe, no meg hogy nem tűnik fel senkinek sehol, hogy egy szabadulóművészt engednek be közéjük. Persze, jól hangzik az egész, de qrvára nincs átgondolva.

Ahogy sok más sincs. Eleve már az egész jemeni polgárháborús, ISIL-es helyzet. Nekem az sem jött be egyértelműen, hogy a Homeland és a 24 után most már az A szökés is próbál roppant mód aktuálpolitikai lenni, valahogy ennek a sorozatnak nem áll jól ez az egész arabos, terroristás beütés. Az ISIL-ISIS párhuzam nem kérdés, de a terroristák többnyire totál agyalágyultak a történetben, a két amerikai – különösen Linc – viszont meglepően szabadon futkos a háborús övezetben. Ráadásul, az egész sorozatnak a korábbi alfája-omegája, nevezetesen, hogy Michael megszökik a börtönből, össze van csapva… mondjuk kettő epizódra. Látszik, öregszik, hisz az itt felépített koncepciója kétszer is megbicsaklik (hogy finoman fogalmazzak), ráadásul a másodiknál totál olyan miatt, amivel egy ekkora észnek számolnia kellett volna. Az új A szökésben a börtönből való szökés tulajdonképp nem is s fő csapásirány, egyáltalán nincs kidolgozva, semmi tétje nincs is az eseményeknek – maga a szökés sokkal inkább értelmezhető a Jemenből való kijutásra. Az meg… hát… nem mondom, hogy nézhetetlen, meg unalmas, mert amikor benne voltam az eseményekben, magával ragadott a lendülete, de miután kicsit leülepedett az egész, csak eszembe jutottak a teljesen nyilvánvaló ökörségek közben. És akkor itt még nem is szimplán arról beszélek, hogy egy-egy golyó mennyivel megkönnyítené a szereplők életét, hogy mindkét oldalon milyen gyorsan rövidre lehetett volna vágni a problémákat… de nem, itt mindenki életben van egészen a végsőkig, hogy lehessen még problémát okozni.

Sokkal jobb helyzet otthon, Amerikában sincs. Ugye az első epizódban elindult vonalon T-bag és Sarah próbálja terelgetni a dolgokat, Sarah új férje első blikkre egy tutyimutyi fasz, meg van egy titokzatos Posszeidon nevű valakik, aki mindent intéz a háttérből… no meg nem mehetünk el szó nélkül a csodás bérgyilkos páros mellett sem. Míg Michael távol van, kissé nagyvonalú az otthoni szál, aztán majd mikor visszaérkezik a történet az Államokba, akkor kezd beindulni az egész: sok minden kiderül, aztán visszaderül, aztán megint kiderül… néha megmosolyogtatóan idióta csavarokkal. Van egy dolog, ami, mikor néztem, iszonyat tetszett, nevezetesen a zárt szobába bejutás – csak utána gondoltam bele, mekkora ökörség már egy ilyen szkenner ilyen módon való átverése. De vonatkozik ez tulajdonképp az egész sorozatra: van sok-sok ötlet (helyenként jó ötlet), de iszonyat felületes és kidolgozatlan azok beépítése a történetbe. Maga Poszeidon is az, egy titkos titkos ügynök, aki a CIA-n belül, de a CIA elől rejtve kiépített egy titkos hálózatot, akinek közben olyan hatalma és kapcsolatai vannak, amik a CIA górénak sincsenek. Aki saját igénye és elképzelése szerint új világrendet épít, mert arra a kormánya alkalmatlan. No persze…

Szóval az van, hogy ennek az egésznek a sztorija… hogy is fogalmazzak finoman… kissé nagyvonalú. Tök látszik, hogy az egész semmi másról nem szól, mintsem a nosztalgiáról: hozzunk össze egy érettségi találkozóra mindenkit a korábbi évadokból, mert az olyan menő dolog. Nem számít, ha valaki már meghalt, nem számít, hogy valakit többszörös életfogytiglanra ítéltek, ha kell, szabadon mászkáljon a világban. Nem számít, milyen évszám van a síron, nem számít, ha valaki korábban meddő volt és most gyereke van, a lényeg az, hogy Sucretől kezdve Kellermanig mindenki visszatérjen picit. Mert az tök jó… ami igaz. Tényleg igaz, tényleg tök jó. Sokkal jobb, mint az új 24 egy új ügynökkel, tényleg működik az a fránya nosztalgia: ahogy bukkantak föl a korábbi évadok ikonikus figurái, az embert kellemes emlékek öntötték el. Mahone talán még jó lett volna, bár akkor meg még szembetűnőbb kontraszt lett volna a korábbi ellenfelek és e között a Poszeidon között… Viszont azt kell mondjam, ha már nosztalgia, illett volna még inkább koherens lenni a korábban megtörténtekhez. Mert bizony nem csak a nyilvánvaló logikai bukfencek, negondolkodjrajta események húzzák le a történetet, hanem jó néhány olyan fogás is, ami simán felrúgja a múltat.  

Bezzeg arab terrorista, ISIS, meg buzik megint vannak. Mert az olyan trendi és kötelező manapság. Utóbbiból ráadásul kettő szál is van, az egyiknek még csak van létjogosultsága – a csúnya arab világ hogy kirekeszti őket – a másik viszont tök egyértelműen divatból van benne. Nélkülük manapság nem is lehet jóformán semmit csinálni… Az évad hangulata úgy nagyjából rendben van, minden karakter ugyanazt hozza, amiben és ahogy megismertük - igen, a tipikus Scofield nézés sem hiányzik. A feszességre sem lehet panasz, ebben a kilenc epizódban túlságosan nem is lehetett volna nyújtani az eseményeket: többnyire pörgős és izgalmas a történet. Ami egyébként tipikusan az az eset, hogy darálva, nézés közben úgy igazándiból nem is foglalkozol a hülyeségekkel (az egészet 2-3 nap alatt meg lehet nézni), hanem inkább utána rágódsz mindazokon a dolgokon, amiket az írók prezentáltak. Leginkább például azon, hogy Scofield hogy az istenben tudott a börtönből ilyen jól felépített visszavágást leszervezni, annyi évvel azelőtt hogyan tudott mindent úgy kitalálni, hogy a fináléban működjön. Kicsit beugrott a The Following Joe Carollja, aki börtönévei alatt egészen elképesztően megtervelt és kiszámított világot hozott létre – a börtön falain kívül. Úgy látszik, ez is divat lett.

Végszóként annyit: egyáltalán nem volt kellemetlen élmény végignézni az egészet, az, hogy a rég kedvelt figurákat újra láthattam, az tényleg egy jó érzés volt. Csak az a baj, hogy nem pszichológus kellene egy újjáélesztett sorozat tetszési indexének növelésére, hanem mondjuk egy alapos, korábbi eseményeket, évszámokat, mondatokat figyelembe vevő forgatókönyv. Azt kellett volna megfűszerezni a nosztalgiával, nem pedig a nosztalgiavonatot kipingálni némi sztorival. De még így is nézhető volt.




70%




.

R2-D2 írta:

A szökés S5

Az A szökés ötödik évada tökéletes példája ez utóbbinak: az égvilágon semmi értelme nem volt elkészíteni, a szimplán nosztalgiára épített történeti szál ideig-óráig működik csak… utána meg marad az unalom és az értetlenkedés.

Michael Scofield él. Ez nem spoiler, hisz a sorozat összes eddigi promója erről szólt – viszont mindenképp meglepő az előzmények ismeretében. Nem számít, hogy halálos beteg volt korábban, nem számít, hogy testvére, felesége és barátai mind megsiratták – ő köszöni szépen, elvan, mégpedig (hol máshol?) természetesen egy börtönben. Jemenben. Logikus, nem? Létéről pedig nem más kap értesítést, mint egyik legrégebbi ellensége, vetélytársa, Zsebes, alias T-Bag. Ez is logikus, nem? Zsebes, aki 7 év után épp most szabadul (miért is?? ) a Fox Riverből, kap egy fényképet, amin Michael látható egy börtöncellában – az ő feladata meggyőzni az időközben testvére nélkül újból lecsúszott Lincet és az időközben megözvegyült, majd újból megházasodott Sarah-t arról, hogy a tetovált Houdini él.

Sokkal jobb helyzet otthon, Amerikában sincs. Míg Michael távol van, kissé nagyvonalú az otthoni szál, aztán majd mikor visszaérkezik a történet az Államokba, akkor kezd beindulni az egész: sok minden kiderül, aztán visszaderül, aztán megint kiderül… néha megmosolyogtatóan idióta csavarokkal. Tök látszik, hogy az egész semmi másról nem szól, mintsem a nosztalgiáról: hozzunk össze egy érettségi találkozóra mindenkit a korábbi évadokból, mert az olyan menő dolog. Nem számít, ha valaki már meghalt, nem számít, hogy valakit többszörös életfogytiglanra ítéltek, ha kell, szabadon mászkáljon a világban. Nem számít, milyen évszám van a síron, nem számít, ha valaki korábban meddő volt és most gyereke van, a lényeg az, hogy Sucretől kezdve Kellermanig mindenki visszatérjen picit.

70%

Meg sem akarom tippelni, hogy ebből a pontszámból mennyi jön a nosztalgiából és mennyi a tényleges tartalom... de ha kéne, azt mondanám a fentiek alapján, hogy fele-fele. Ami mondjuk nálam annyit jelent, hogy csak néha felháborítóan szar, legtöbbször úgy alapjáraton, és azért van benne egy-két jobb dolog, amiktől nem fullad a pöcébe, csak evickél benne.

Eddig sem néztem, és nem ez csinált kedvet hozzá ...
.

Niwrok írta:

A szökés S5

Eddig sem néztem, és nem ez csinált kedvet hozzá   ...
.

Ezt viszont nem tudtam... ... mármint hogy nem nézted.

Nem mondom, hogy fejest ugorj bele, de ennél sokal rosszabb sorikat is néztünk már (persze, nem erről az évadról beszélek)... Az első jó, a második nagyon jó, a harmadik nagyon jó, aztán csökken a színvonal. De megszerettem őket annyira, hogy szívesen vágtam bele az ötödikbe is.

Szóval, akárki találta ki ezt az osztálytalálkozó feelinget, jelentem, működött.
AZ működött.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A szökés S5

Eddig sem néztem, és nem ez csinált kedvet hozzá   ...

Ezt viszont nem tudtam...  ... mármint hogy nem nézted.

Persze, ha az ember már megkedvel karaktereket, akkor többet elnéz nekik, viszont éppen ez nehezíti a belevágást is.

Ez is része volt ("kellett legyen") azoknak a Nagy Sorozatoknak, amiket a 2000-es években nem néztem, meg ugye kimaradt a 2010-es évek első fele is nagyrészt. Ezen a fórumon gyakorlatilag végig lehet követni, hogy hogyan szoktam ("szoktattál") vissza a sorozatokra az elmúlt két-három évben, de vannak, amik egyelőre úgy tűnnek, végleg a feledés és az érdeklődés hiányának ködébe vesztek, mert úgysem lehet egy teljes "kiesett" évtizedet bepótolni... még sorozat szempontból sem.

A Prison Break ötlete még tetszett is annak idején, de "téka" nélkül lehetetlennek tűnt lépést tartani a dramatizált sorozatokkal, ezért is néztem legfeljebb olyan szérializáltakat, mint a CSI, mert abból nem volt baj, ha kimarad egy-kettő... aztán persze ezért is untam rájuk annyira, hogy most meg olyanokra nem tudom rávenni magam, pedig a How to Get Away With Murder? az indulása óta érdekel.
.

Niwrok írta:

a dramatizált sorozatokkal, ezért is néztem legfeljebb olyan szérializáltakat,

Ma is tanultam valamit.

R2-D2 írta:

A régi város

Ugyanis míg a Hell of High Waternél nem értettem, mit keres az Oscar mezőnyében, de attól még egy nézhető film volt, az A régi várost most értem, viszont ez meg közel nézhetetlen… a történetéhez képest idegesítően nihilista és ingerszegény.

Azt el kell ismernem, az A régi város, mint film, magában hordozza az elnyomott feszültséget, karaktereinek robbanását, a mozi tényleg minden rezdülésében benn van az, hogy előbb-utóbb kiborul a bili valakinél. Innentől igazából két dolog van, amire várnunk kell: az egyik az, hogy mikor és milyen intenzitással történik meg mindez, a másik meg – ami amúgy engem sokkal jobban érdekelt – mi a fene is történhetett Lee-vel korábban, hogy ilyen búvalbaszott lett. Nos, természetesen mindkettő eljön… csak az a baj, hogy mindkettőre rengeteget kell várni. Persze, lehet azért dicsérni az A régi várost, hogy a szomorúság lefolyik a vászonról – de nekem szükségem van valami pozitív attitűdre is, ha filmet nézek. Előbbi, a bili kiborulása a mozi második felében jön el, viszont akkorra meg már tulajdonképp tökmindegy volt nekem, mi is történik a karakterekkel. Lee egy teljesen introventált, majdnemhogy antiszociális figura lett, a nagy kiborulása inkább csak hebegés-habogás egy bizonyos szituban, Patrick meg… nos a mirelites hűtőnél levágott jelenete inkább volt kínos, mint megható. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy milyen a temetkezés az USA-ban, ha tavaszig kell várni egy iparos elültetésére??

60%

Eredetileg úgy terveztem, hogy erről a filmről hosszabban írok, ha már Oscar-jelölt volt, és előzetesen a jobbak közé soroltam, de filmként sajnos nem sok írnivaló maradt róla, mert az inkább a drámai helyzet elemzéséről szólna, mint a technikai részletekről.

Egy dolog biztos: hosszú! Nem azért, mert a témában nem lett volna ennyi, hanem mert sok olyan vágókép van benne, aminek csekély köze van a cselekményhez (például a zenekari próbás cuccok), ellenben egy jó pár olyan szál elnagyolt lesz, ami viszont javítana a kapcsolati háló bemutatásán (ilyen lett volna a két nő tartalmasabb bemutatása, még ha ebből is kitalálható volt sok minden, pl. a függőséget váltó alkesz picsa elmúlt tíz éve).

Spoiler:

Úgyhogy a színészek részemről abszolút megérdemelték a jelölésüket (Michelle Williams főleg), Affleck azért a két-három jelenetért a díjat is. Nálam a forgatókönyv jelölése az, ami érthetetlen, mert jó a történet, csak kidolgozva nincs rendesen.

7,5/10
.

.





Mielőtt elmegyek / Before I Fall




Azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatnom, kicsi fórumunk még kisebb alkotótábora mekkora rajongással és kíváncsisággal tekint az időutazásos, időhurkos filmekre. Kis túlzással talán azt is állíthatom, hogy majdnem minden, itthon elérhető mozit – amiről tudomásunk van – láttunk már a témában, s azt is elmondhatom, hogy többségben vannak azok, amik tetszettek is nekünk… így nem is volt kérdés, hogy a Before I Fall címre keresztelt újabb, témába vágó mozgókép is célkeresztbe kerül. Pláne, ha már egyszer előzetest is tettünk be ide róla... Magáról a filmről egyébként annyit érdemes tudni, hogy egy azonos című, bizonyos Lauren Oliver nevű hölgyemény tollából megjelent könyv adaptációja – és a tisztánlátás végett azt is illik elárulni, hogy az írónő Young Adult regényeket ír.

Ezek után nem meglepő, hogy a Mielőtt elmegyek is egy YA film. Egy időhurkos YA film, amiben a főszereplő középiskolás lány pont a Cupido napon (02.12) napon kerül csapdába: az esti balesetét követően minden ébredéskor ugyanaz a péntek fogadja… épp egy origamival az ágyon. Az, hogy ez egy YA film, egyáltalán nem baj, pár éve pont arról beszéltünk, hogy ha nem évente hármat akarnak lenyomni a torkunkon, hanem mondjuk háromévente egyet, akkor az még rendben is lenne – esetünkben a nagyobb probléma a lányos vonal lesz. Egészen pontosan az, hogy az író és a rendező is nő, a középpontban pedig egy tinilány csapat, annak is egyik tagjának a története áll… ez pedig egy meglett férfiember számára bizony tartogathat meglepetéseket és befogadási nehézségeket. Én legalábbis így voltam vele, nekem nem minden esetben volt értelmezhető a középiskolás lányok humora és gondolkodásmódja, sokszor éreztem magam elveszettnek a motivációkban és kapcsolati hálóban. Persze, ebben szerepet játszik azért a rendező is, gyakran érezni a filmen, hogy kicsúszik az sztori Ry Russo-Young kezéből… és bizony csak némi tántorgás után tér vissza a helyes útra.

Samatha (Zoey Deutch) igazából egy átlagos, sikeresnek mondható amerikai tini. Menő barátnői vannak, a suli egyik legjobb pasija az övé, kishúga nyűg neki, anyjával meg egyszer úgy összeveszett, hogy azóta anyu ki van tiltva a szobából. Az idei Cupido-nap (kb. a mi Valentin napunk) egy ideig a megszokott mederben zajlik, jön érte barátnője Lindsey (Haltson Sage), majd sorban szállnak be a kocsiba a lány quartett többi tagjai. Először egyébként azt hittem, reggel lesz valami, de aztán rájöttem, hogy muszáj eltelni valami időnek, hogy újra lehessen élni a napot. A mozi kezdése egyébként egy idegesítő, hisztis picsás tinifilm, amiben túl sok kapaszkodót nem nagyon lehet találni – sőt, a gonosz kisördög még azt is suttogta a fülembe, mennyire is valószerűtlen (egyébként az amerikai filmek döntő többségében), hogy valaki 6:30-kor így kiugorjon az ágyból, majd a teljesen friss és vidám családon keresztülgázolva beüljön a hasonlóan friss barátnői mellé. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én alig látok reggelente… még később is. Szóval, a film első szakaszában szükségszerűen végigmegyünk azon a bizonyos napon, együtt átéljük a lányokkal az egészet: a sulit, a népszerűséget szimbolizálni hivatott virágátadást, majd az esti bulit – amin Samnek el kéne veszíteni a szüzességét. Igaz, én nem találtam meg a nap minden szakában a kapaszkodót, de természetesen aláírom, hogy ennek dramaturgiailag így kellett lennie – hogy aztán másnap, mikor előről kezdődik minden, Samnek legyen mit és miért változtatnia.

Este ugyanis történik valami, ami miatt Samnek innentől minden napja ugyanaz a péntek lesz. Természetesen mindenkinek az Idétlen időkig kell, hogy eszébe jusson a témáról, s a párhuzam több szempontból is megállja a helyét – egy ideig. A lány nagyjából hiteles módon reagálja le az eseményeket, én legalábbis nem éreztem azt, hogy most hirtelen túlságosan elfogadná a dolgokat – de azt sem, hogy összeomolna tőle. Gondolom, pár nap, míg rájön az ember, hogy ez van, ezzel kell együtt élni – a kezdeti kitörési kísérletek után van idő rengeteg mindent kipróbálni: kibékülni/összeveszni emberekkel, családdal, kipróbálni olyanokat, amiknek nem számítna a következménye. Magam részéről egyébként az első fél év "Mindig péntek"-ét (copyright by TCS) tuti arra használnám, hogy bepótoljak minden nézni és olvasnivalót…Szóval a mi kis Samünk (aki egyébként egy tök szimpi főszereplő) próbál megoldást találni a helyzetére, a kiútkeresés után pedig próbál egy nap alatt minden korábban félrecsúszott emberi kapcsolatát rendbe tenni… és azt hiszem, úgy gondolom, a Mielőtt elmegyeknek ez az elsőszámú és legfontosabb üzenete, értéke. Hogy ha lehet, és ha van időd, próbáld megtalálni az igazán fontosat magad körül, próbálj szembenézni magaddal, felismerni hibáidat és kijavítani azokat.

Ha ebből a szemszögből nézem, akkor az egész film nem más, mint Samantha purgatóriuma. Ha a Triangle kapcsán is felmerült ez a téma, akkor itt is megállja a helyét: a lány addig nem tud kikerülni a körforgásból, míg nem tisztázza, javítja ki kapcsolatait, érzelmeit. Sőt, továbbmegyek: az az ominózus „szemét vagyok, mindenkinek beolvasok” nap sikertelensége után következő „szeretlek” nap egyértelmű célzás és útmutató a mai fiataloknak arra, hogy hogyan is éljék életüket, mit is tekintsenek fontosnak környezetükben. Ennek egyértelmű csúcspontja ugyebár a pszicho lány, Julia története, akinek múltja, tragédiájának feltárása hozza majd el az igazi feloldozást – de én ideveszem például a lenézett és hanyagolt kistesóval, esetleg anyuval és apuval eltöltött napot is. Érdekes egyébként továbbgondolni az egészet, mármint hogy ha a többieknek folytatódik az élet, a következő napot, a szombatot, ki, milyen emlékekkel élné meg… mindig is érdekelt a téma, mi van másnap, van-e élet és történet az időhurkon túl. A rengeteg alternatív jövő, amit Sam az ominózus péntekkel felépített, milyen kihatással fog járni a többiek életére – mert hisz ez a film egy ember hurka, a végeredmény, a másnap, a többiek számára mind-mind egyforma…

Valahol azt olvastam, ezt kötelezővé kellene tenni a középiskolákban – s ez tulajdonképp igaz. Szomorú aktualitása az egésznek a napokban netre került két ukrán lány hali balija, amit élőben közvetítettek azt hiszem, az Instagrammon, de nem csak és kizárólag azért lenne fontos, hogy a tipikus buli/diszkóbalesetek veszélyeire felhívják a figyelmet. Sokkal inkább arra, hogy a fiatal lányok, fiúk értékrendje bizony mennyire is félrecsúszott manapság, mennyire is szemét és aljas dolgok képesek irányítani őket, mennyire is beteges ez a napjainkat eluraló kedveltség (like) mánia – ld még Black Mirror. Mennyire fontos is lenne, ha a saját egójukon túl tekintve meglátnák másban is az értéket, a sok szivatás, kiközösítés helyett tényleg a szeretet, az egymásra figyelés venné át a szerepet – tudom, hogy ez, a mai világban hiú ábránd, de egy próbát megér. Számomra a Mielőtt elmegyek (így, utólag milyen jó is ez a cím) legfontosabb mondandója, üzenete feltétlenül ez - persze amellett, hogy ismét láttam egy önmagában zseniális témájú mozit. Viszont azt is meg kell mondjam, hogy maga a környezet, amibe ezt beültették, az nem nyerte el minden tekintetben a tetszésemet.

Egyrészt ugye nem vagyok középiskolás lány, így a csajok napi problémái, viccei, érzései teljesen idegenek voltak számomra. Sok esetben csak hisztinek és ripacskodásnak tűnt az, ami esetleg adott korban és környezetben természetes lenne. Aztán ott van a kissé fura és rendszertelen mesélés, néha Sam egy-egy napja, az adott péntek motivációja, változtatási, változási kényszere csak úgy van, mintha a lánynak épp eszébe jutna, hogy na, most ezt kell végigcsinálnom. Nem éreztem az egésznek az ívét, a jól átgondolt, felépített tanmese feelinget – kissé csapongó a sztori és a lány is. Maga a dráma az ugyan átjött (a második, harmadik esténél látni picit a baleset okát), de valahogy az sem érintett meg igazán – ehhez képest mondjuk a legvégső ütközet az tényleg sokkoló… ámbár tulajdonképp törvényszerű is. A zene mindazonáltal tényleg jó és hangulatos, annak ellenére, hogy messze nem az én stílusom, friss volt és remekül egészítette ki a képeket. Talán a mozi nem használja ki minden tekintetben a zsánerben rejlő összes csavar lehetőségét, talán tényleg túlságosan is Young Adult próbál lenni – de, mint mondtam, időnként kifejezetten jól esik látni egy ilyet. Időhurkos YA meg még úgysem volt…





80%



.

R2-D2 írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Ha ebből a szemszögből nézem, akkor az egész film nem más, mint Samantha purgatóriuma. Ha a Triangle kapcsán is felmerült ez a téma, akkor itt is megállja a helyét: a lány addig nem tud kikerülni a körforgásból, míg nem tisztázza, javítja ki kapcsolatait, érzelmeit. Sőt, továbbmegyek: az az ominózus „szemét vagyok, mindenkinek beolvasok” nap sikertelensége után következő „szeretlek” nap egyértelmű célzás és útmutató a mai fiataloknak arra, hogy hogyan is éljék életüket, mit is tekintsenek fontosnak környezetükben. Ennek egyértelmű csúcspontja ugyebár a pszicho lány, Julia története, akinek múltja, tragédiájának feltárása hozza majd el az igazi feloldozást – de én ideveszem például a lenézett és hanyagolt kistesóval, esetleg anyuval és apuval eltöltött napot is. Érdekes egyébként továbbgondolni az egészet, mármint hogy ha a többieknek folytatódik az élet, a következő napot, a szombatot, ki, milyen emlékekkel élné meg… mindig is érdekelt a téma, mi van másnap, van-e élet és történet az időhurkon túl. A rengeteg alternatív jövő, amit Sam az ominózus péntekkel felépített, milyen kihatással fog járni a többiek életére – mert hisz ez a film egy ember hurka, a végeredmény, a másnap, a többiek számára mind-mind egyforma…

80%

Az előzetes óta ketyeg nálam a film, csak éppen a "tinipicsás" stílus miatt nem volt hangulatom rá. Aztán olvastam, hogy legálisan is nézhetem majd (Netflix), és akkor gondoltam, már nem sietek vele annyira... Az lesz 2 nap múlva   ... Csak ennyit késtem . Úgyhogy szerintem még a héten jövök vele, de nem nagyon hiszem, hogy ezt annyira máshogy látom majd.

Nem tudom egyébként, mikor kerül sorra nálam, mert még nem kerültem vissza a "ritmusba", de YA-ból van mostanában egy érdekes(nek tűnő) sorozat, hátha érdekel. Az annyiból időhurkos, mint a Nyolc tanú, vagyis hogy több oldalról mutatja be ugyanazt a sztorit, egészen pontosan egy lány öngyilkosságához vezető okokat, egyre bővítve az összképen. Ez a "13 Reasons Why".
.

Niwrok írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Nem tudom egyébként, mikor kerül sorra nálam, mert még nem kerültem vissza a "ritmusba", de YA-ból van mostanában egy érdekes(nek tűnő) sorozat, hátha érdekel. Az annyiból időhurkos, mint a Nyolc tanú, vagyis hogy több oldalról mutatja be ugyanazt a sztorit, egészen pontosan egy lány öngyilkosságához vezető okokat, egyre bővítve az összképen. Ez a "13 Reasons Why".

.

Erről olvastam, köszi. Már van hozzá felirat is, valamikor meg is nézem.


.