Niwrok írásai 2.0

.
Fences




A tavalyi botrány után -ami a fekete filmesek megbecsülését érintette leginkább- az Amerikai Filmakadémia az idei évet láthatóan egyfajta engesztelésnek szánta, így még a legjobb filmek jelöltjeinek listáján is erősen felülreprezentáltak voltak a feketék hátrányos megkülönböztetésével, polgárjogi problémáikkal foglalkozó, illetve megspékelt filmek. A Hidden Figures azt emelte ki remek alakítások segítségével és az űrhajózás mérföldköveinek bemutatásával, hogy ez a fajta fehér önérzet hogyan mehetett a hatékonyság, akár a szovjetekkel való verseny rovására, a Moonlight, ami ugye nyert is, duplán markolt bele a tutiba egy fekete meleg srác színműből adaptált történetén keresztül, a Fences pedig egy munkáscsalád történetét vitte vászonra valamikor az ötvenes évek Amerikájából.

Troy Maxson (Denzel Washington) és a felesége, Rose (Viola Davis) kevés pénzükből napról napra, egyszerűen, de sok vidámsággal élik az életüket. A férfi kukásként dolgozza végig a hetet, amíg az asszony otthon az ételről és a tisztaságról gondoskodik, továbbá neveli a 17 éves fiukat, Cory-t. Délutánonként aztán megélénkül a ház, mert még ha kevesen is járnak hozzájuk, de gyakori vendég a Troy előző házasságából született, már felnőtt Lyons, a környéken lakó barát és kolléga, Bono, és Troy testvére, Gabe, aki egy súlyos háborús sérüléssel kénytelen együtt élni. Ilyenkor Troy szívesen ül ki a hátsó udvarra, és vég nélkül ontja a történeteket, amikben a valóság keveredik a fantáziával és sok-sok baseballal, és amik a nehézségek ellenére is zálogai a jó hangulatnak. Ezek a jobb napok. Troy-nak azonban vannak rosszabb napjai is, amikor felszínre törnek azok az érzések, amiket gyerekkora óta magában hord, és ami egyik nap a határozottságát, a kiállását adja, az másnap talán megkérdőjelezhetetlen merevség, hogy megőrizze a családot olyannak, amilyennek ő akarja... és miközben Rose is csak ezt szeretné, attól fél, éppen Troy fogja lerombolni azt.

Az a jó ebben a filmben, hogy éppen annyira foglalkozik a diszkrimináció kérdésével, hogy az ne menjen a családi dráma rovására. Ez adja magát az olyan kérdéseknél, mint hogy Troy mennyit küzd a szakszervezetnél azért, hogy feketeként is sofőr lehessen belőle, de csak a kukák kiborogatására tartsák elég jónak őket, vagy hogy súlya legyen, amikor Cory a focira akarja feltenni az életét. De ahogy Troy a vidám történetekből kifogyva az apjáról kezd beszélni, és arról, hogyan kellett elszöknie előle a gyerekkorból épp csak kinőve, abban is felidéződik a rabszolgatartó társadalmi rendszer és annak utóhatásai, ami Lincoln után 40 évvel is éppúgy "szedte az áldozatait", mint jóval később is.

De ez a téma inkább csak a film közepén kerül elő, amire már a néző átvergődött a meglehetősen harsány első fél órán. Amire megismerte azt a kirakatot, amit a Maxson-család  maga előtt is mutatni szeretne magából: az egymásért kerge tiniként rajongó házastársakról, a dicső sportsikerek elé néző fiúról, ahol még a család fekete báránya, a klubokban zenélő Lyons is csak annyira "fekete", hogy időnként eljön az apjához lejmolni egy kis pénzt fizetésnapon. Ahol még nincs szó arról, hogy Troy gondolkodására hogyan nyomta rá a bélyegét az apja, később pedig az ifjúkori ballépései, amik akkor a létfenntartáshoz tűntek szükségesnek, és hogy az öregedésben megkeseredett beteljesületlen célok és vágyak hogyan kezdik el szétfeszíteni ennek a családnak a kereteit. Ahol igazán kiderül, hogy az alma mennyire nem esett messze a fájától, ahol a baseball-hasonlatok és a szigorúsággal vegyes tekintélyelvűség (ld. "Amíg az én kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit mondok!") réseibe egyre inkább beszivárog a félelem az ismeretlentől. Ahol még Rose nem mondta el a szívszorító beszédét a féltestvéreiről (tényleg erős jelenet, nem lennék meglepve, ha Viola Davis erre kapta volna meg az Oscart), ahol még nem került elő Gabe története, és hogy milyen viszonyban vannak Troy-jal, és ahol még Troy sem vallotta be, hogy mit is csinál akkor, amikor a haverokkal eljár sörözni. És ebben áll a cím magyarázata, a szimbólumként megjelenő kerítés, és ahogy ki is mondják: van, aki azért épít kerítést, hogy kint tartson valamit, más éppen azért, hogy bent.

Az epilógusnak is beillő vége, az utolsó húsz perc azonban eléggé lefelé görbítette a számat. Már az is zavart, hogy a harmadik "felvonást" lezáró konfliktus utóhatását egyszerűen átugorva a film előrelép vagy tíz évet, pedig engem az jobban érdekelt volna, mint amit maga az író fontosnak tartott megmutatni. Hiába jó érzelmileg a jelenet, összességében sokat nem ad a filmhez. A nagyobbik baj viszont az, hogy a talán pozitívnak szánt befejezés akkora fejesugrást csinál a meseszerű giccsbe, amitől épp az a valószerűség és mélység illan el, amire olyan sokat épített a film.

A Fences egy olyan férfi története, aki a múltja terhe alatt sok hibát elkövetett -ami miatt sok terve és álma csak terv és álom maradt-, és most, hogy ennek vezekléseképpen olyan sokáig próbált megmaradni a jó apa és a jó férj szerepében, megérezve az öregség és azon keresztül a halál szelét, úgy érzi, az életnek kell még mást is tartogatnia, mint ezt. Talán egy kicsit hosszúra nyúlt, de a sztori -egy elsőre egyszerűnek látszó családi drámán keresztül is- érdekes annyira, az alakítások meg vannak olyan hitelesek, hogy az eddig látott jelöltek közül talán leginkább ennek adtam volna az én díjamat... de ahhoz a lezárást valahogy máshogy kellett volna megadni ennek a filmnek, az az egyetlen, ahol Denzel Washington rendezése megbotlik. Így csak erős középmezőny.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Fences

A Fences egy olyan férfi története, aki a múltja terhe alatt sok hibát elkövetett -ami miatt sok terve és álma csak terv és álom maradt-, és most, hogy ennek vezekléseképpen olyan sokáig próbált megmaradni a jó apa és a jó férj szerepében, megérezve az öregség és azon keresztül a halál szelét, úgy érzi, az életnek kell még mást is tartogatnia, mint ezt. Talán egy kicsit hosszúra nyúlt, de a sztori -egy elsőre egyszerűnek látszó családi drámán keresztül is- érdekes annyira, az alakítások meg vannak olyan hitelesek, hogy az eddig látott jelöltek közül talán leginkább ennek adtam volna az én díjamat... de ahhoz a lezárást valahogy máshogy kellett volna megadni ennek a filmnek, az az egyetlen, ahol Denzel Washington rendezése megbotlik. Így csak erős középmezőny.


8/10
.

Köszi!

Időközben van felirat, úgyhogy a héten meg is nézem - pont végeztem Rickék kalandjaival, úgyhogy jó lesz kicsit mást nézni.

Niwrok írta:

téglagyári megálló írta:

Niwrok írta:

Daredevil S1

9/10

Jöttem, mint mindig, amikor nagyon tetszik egy írás.
Örülök, hogy a kitartó ajánlás végül pozitív eredménnyel zárult! A második évad is jó, de az máshogyan. Nyilván veszít a mostani varázsából, de kompenzálásképpen behoz új karaktereket, s a mostani szereplők sorsát is megkavarja kicsit. Luke Cage-szériája pedig igazán érdemel egy nézést. A Defenders-nívóban nálam 3. de még így is simán élvezetes. Egyébként most kezdem Iron Fist történetét.
Nálam a közös sztorival kapcsolatban van prekoncepció, mivel az eddigieket látva - és nagyon tetszve - nem tudom elképzelni, hogy milyen hiteles történettel terelik össze a különböző főszereplőket, úgy hogy az megmaradjon annál a Netflix-komolyságnál, ami miatt ezeket a figurákat jobban bírom, mint a S.H.I.E.L.D. ügynököket, beleértve Cartert is.

Kösz, duplán is   .

Azt jó tudni, hogy a Luke Cage-ben van más is a "madárvédő golyókapkodón" kívül, a maffiás vonal meg eddig is bejött. Nem zártam ki amúgy sem, hogy megnézem, de most csak a mindig újratermelődő lista alján van. Még az Iron Fist is megelőzi, arról legalább még nem tudok semmit   .

Na, az első néhány rész alapján lehet, mégis jobb lett volna az Iron Fist helyett a Luke Cage-et választani .
.

.
Holdfény / Moonlight




Minimum szemöldök-ráncoltató flegmaság, ha egy magát a "filmek világában" elhelyező oldal meg sem emlékszik az év legnagyobb publicitást kapó filmes seregszemléjének, az Oscarnak a győzteséről, de a Holdfényre majdnem ez a sors várt itt. Részemről leginkább azért, amiért ez a film két oldalról is fuldoklott a nyálban; egyik részről a Holdig nyalták fel, hogy hú, micsoda bátor témaválasztás, mert feketék meg melegek, a másik oldaltól meg rengeteg köpetnek volt céltáblája, hogy fúj, feketék meg melegek. Én meg úgy voltam vele, hogy egy film nem attól lesz jó, hogy feketék meg melegek, de ettől önmagában rossz sem, így leginkább azért kezdett érdekelni, hogy van-e benne bármi más, amiért én magam díjat adnék neki.

Azt előzetesen is tudtam, meg a plakát is utalt rá, hogy a történet egy srác életének három fázisáról szól, tíz éves ugrásokkal: egyszer belenézünk pár napjába olyan hét-nyolc év körül, még alsósként, aztán valamikor a középiskola vége felé, végül pedig közel a harminchoz. Little-Chiron-Black pedig eléggé megszenvedi mindegyik korszakot, több okból is. Az egyiket a családi körülményei jelentik, az, hogy egyedül az anyja, Paula neveli, már ha annak lehet nevezni, ahogy a kábszeres ribanc bánik vele (Naomie Harris alakítása ebben a szerepben sokkal intenzívebb és meggyőzőbb, mint a másik Oscar-jelölt Mahershala Alié). Naponta ordítja le a gyerek fejét, mert zavarja a "munkában" a létezésével, buzizza és kisköcsögözi, amikor csak éri, ami igazán csak akkor változik meg, amikorra Chiron már tud pénzt hozni a házhoz, és akkor le lehet azt lejmolni tőle, mert anyu szeret, és szüksége van egy kis "nyugira". A másik tényező Chiron személyisége, viselkedése, hiszen talán nehezen lehet csodálkozni rajta, hogy ilyen helyzetben, ilyen napi rutinná váló érzelmi földbe döngöléssel a vézna fiú csendes lesz és befelé forduló... így elsődleges céltáblája lesz azoknak a keménylegényeknek, akik a kisebbeken, gyengébbeken kívánják és szokták demonsrálni, hogy ők milyen keménylegények, természetesen újabb adag buzizás és kisköcsögözés kíséretében.  

Bár csak rövid időszakot látunk, de ebben a három "ablakban" mindössze három ember van, akik egyáltalán emberszámba veszik Chiront. Ebből Juan nekem (és ahogy olvastam, nem csak nekem) kicsit kérdőjel volt, ugyanis igazán semmi előjele és oka nem látszik, hogy a piti drogdíler (Paulának is ő teríti a cuccost...) miért karolja fel az aznapi üldözői elől egy elhagyatott lakásba menekülő fiúcskát, és nem is csak megnyugtatja, megeteti, hanem még haza is viszi a barátnőjéhez, Theresához. Ők ketten, talán saját gyereküket pótolva ezzel, gondoskodni kezdenek Chiron-ról, az évek alatt a fogadott szülei lesznek, amit Paula nehezen visel, a féltékenység és az irígység meg csak tovább ront az ugye amúgy sem idilli helyzeten. A harmadik "menedéke" Chironnak pedig Kevin, a gyerekkori barát, aki ugyan szívesen ugratja a megszeppent, visszahúzódó fiút, de közben ugyanakkor ösztönzi és bátorítja is, és szinte elválaszthatatlanok, amíg egy eldurvuló középiskolai balhé miatt szét nem válnak az útjaik, nagyjából egy évtizedre...

Chiron története így a magányról és a kötődésről vázol fel egy olyan pszichológia drámát, ami alapvető elméleti kérdéseket és megfigyeléseket is magába foglal az emberi viselkedésről. Például hogy hogyan épülnek be a személyiségünkben azok a minták, amiket maguk körül látunk, hogyan kezdjük el követni azokat. Hogy mekkora szerepe és milyen jelentősége van az utánzásnak a fejlődésben. Hogy hogyan próbálunk megfelelni másoknak, hogy hogyan "fizetünk" azért a szeretetért, amit egy másik embertől kapunk, hogy hogyan alakítunk a viselkedésünkön azért, hogy kifejezzük, a másik mennyire fontos számunkra... és hogy ennek milyen furcsa megnyilvánulásai lehetnek (aki esetleg már megnézte az ajánlásomra a The 9th Life of Louis Draxet, az ott láthatott is erre egy bizarr példát). Mert biztos lehet annak némi köze a teljes közösséghez, amiben a fiú felnőtt, hogy Chiron ugyanúgy piti drogdíler lesz a későbbiekben, ahogy Juan is az volt (még ha persze a börtönévek is könnyen rásegítenek erre), de ez a fajta "örökség" még sok mindent kifejezhet... mert Chiron nem egyszerűen drogdíler lesz, hanem egy ugyanolyan drogdílerré válik, a gesztusai, a mondatai szintjéig. És nem is csak Juanról van ezesetben szó...

Az az érdekes helyzet állt így elő -visszakanyarodva az elején felvetett kérdésre-, hogy ha a legjobb film díját nem is ennek adtam volna, lehámozva a rásütött bélyegeket, pusztán drámaként nézve, ez egy jó film. Kicsit merengősen, de szép beállításokkal, ugyanakkor sokféle és hullámzó érzelemmel tudja bemutatni egy fiú férfivá válását, az emberekkel való kapcsolatát, belesve életének három szakaszába. Ebben annak, hogy Chiron fekete, nagyjából semmi jelentősége, nem befolyásolja a sztori menetét, az meg, hogy őt egyszerűen melegként azonosítják, végletesen leegyszerűsíti azt, ami a fiú személyiségét meghatározza (ún. "meleg-jelenet" is a puszta nézéseken kívül egyetlen egy van, egy stilizált, hátulról, ruhában mutatott "kézimunka"), és ami a laikusnak jobbára közömbös technikai bravúrokon kívül kiemelné ezt a filmet a több száz hasonló közül. Hiszen éppen ebben áll a Holdfény legfontosabb kérdése, hogy mitől is tekintenek és neveznek a társadalom egyes tagjai valakit melegnek, és miért... Ez nekem akkor is így jött le, ha egyébként olvastam, hogy valós eseményeken, egy meleg srác életén alapul a sztori.

8/10
.

Niwrok írta:

Holdfény / Moonlight


Minimum szemöldök-ráncoltató flegmaság, ha egy magát a "filmek világában" elhelyező oldal meg sem emlékszik az év legnagyobb publicitást kapó filmes seregszemléjének, az Oscarnak a győzteséről, de a Holdfényre majdnem ez a sors várt itt.

Köszi az írást, most már tényleg csak a kaliforniai álomról nincs bővebb írás... ... esetleg... nem-e lehetne-e???

Niwrok írta:

Az az érdekes helyzet állt így elő -visszakanyarodva az elején felvetett kérdésre-, hogy ha a legjobb film díját nem is ennek adtam volna, lehámozva a rásütött bélyegeket, pusztán drámaként nézve, ez egy jó film. Kicsit merengősen, de szép beállításokkal, ugyanakkor sokféle és hullámzó érzelemmel tudja bemutatni egy fiú férfivá válását, az emberekkel való kapcsolatát, belesve életének három szakaszába. Ebben annak, hogy Chiron fekete, nagyjából semmi jelentősége, nem befolyásolja a sztori menetét, az meg, hogy őt egyszerűen melegként azonosítják, végletesen leegyszerűsíti azt, ami a fiú személyiségét meghatározza (ún. "meleg-jelenet" is a puszta nézéseken kívül egyetlen egy van, egy stilizált, hátulról, ruhában mutatott "kézimunka"), és ami a laikusnak jobbára közömbös technikai bravúrokon kívül kiemelné ezt a filmet a több száz hasonló közül. Hiszen éppen ebben áll a Holdfény legfontosabb kérdése, hogy mitől is tekintenek és neveznek a társadalom egyes tagjai valakit melegnek, és miért... Ez nekem akkor is így jött le, ha egyébként olvastam, hogy valós eseményeken, egy meleg srác életén alapul a sztori.

8/10

Nem tudom, mint dráma talán érdekelne, sőt, amíg nem tudtam, mi ez és ki ez, vártam is... de az általad említett sztereotípia miatt radar alá került. De lehet, hogy valamikor mégis csak teszek vele egy próbát... nem tudom.

.

R2-D2 írta:

Köszi az írást, most már tényleg csak a Kaliforniai álomról nincs bővebb írás...    ... esetleg... nem-e lehetne-e???  

Arról legalább van a mozis topikban egy pár sor, pro-kontra... majd meglátom, hogy egy esetleges újranézésnél lesz-e kedvem tovább rágni ugyanazt a gittet .
.

Niwrok írta:

.

Arról legalább van a mozis topikban egy pár sor, pro-kontra... majd meglátom, hogy egy esetleges újranézésnél lesz-e kedvem tovább rágni ugyanazt a gittet   .
.

Niwrok írta:

Niwrok írta:

téglagyári megálló írta:

Niwrok írta:

Daredevil S1

9/10

Jöttem, mint mindig, amikor nagyon tetszik egy írás.
Örülök, hogy a kitartó ajánlás végül pozitív eredménnyel zárult! A második évad is jó, de az máshogyan. Nyilván veszít a mostani varázsából, de kompenzálásképpen behoz új karaktereket, s a mostani szereplők sorsát is megkavarja kicsit. Luke Cage-szériája pedig igazán érdemel egy nézést. A Defenders-nívóban nálam 3. de még így is simán élvezetes. Egyébként most kezdem Iron Fist történetét.
Nálam a közös sztorival kapcsolatban van prekoncepció, mivel az eddigieket látva - és nagyon tetszve - nem tudom elképzelni, hogy milyen hiteles történettel terelik össze a különböző főszereplőket, úgy hogy az megmaradjon annál a Netflix-komolyságnál, ami miatt ezeket a figurákat jobban bírom, mint a S.H.I.E.L.D. ügynököket, beleértve Cartert is.

Kösz, duplán is   .

Azt jó tudni, hogy a Luke Cage-ben van más is a "madárvédő golyókapkodón" kívül, a maffiás vonal meg eddig is bejött. Nem zártam ki amúgy sem, hogy megnézem, de most csak a mindig újratermelődő lista alján van. Még az Iron Fist is megelőzi, arról legalább még nem tudok semmit   .

Na, az első néhány rész alapján lehet, mégis jobb lett volna az Iron Fist helyett a Luke Cage-et választani      .
.

Azt néztem én is, hogy eddig ennek van a leggyengébb osztályzata, de mivel egy négykarakteres franchise-ról van szó - ennyien vannak a The Defenders tagjai és nem többen - ezért az utolsó szereplő sorozatát már nem hagyom ki. Még nem kezdtem el, mert most az összes előre felhalmozott sorozatból levadászom a nagyfelbontású verziókat. Iron Fistből pl. van már 2160p-s minőség is 288 GB méretben, de azt hiszem, hogy azt kihagyom.

.
Halálos iramban 8. / Fast & Furious 8.




"Vrooom... Pruff! És akkor... és akkor ott van egy csapat! Báámmm! És akkor ott vannak a jégen, és jön... jön egy tengeralattjáró, mer' a faszé'ne! És bruuruurmmm! És ők a CSALÁ-Dom!"

Könnyen lehetnék azon az állásponton, amit Szirmai Gergő képvisel a Halálos irambannal kapcsolatban, hogy egy ötéves írja azokat egy láda meccsboksszal a kezében, de én a 6. rész tankos jelenetével megtörtem, és beláttam, akciófilmek szempontjából véglegesen elavultam, ha olyanokra várok, amiket nem egy középsős ír egy maroknyi játékautó/gumiszörny/óriásrobot felhasználásával... úgyhogy a 7. részt már kifejezetten élveztem. Ráadásul az a csúfság is megesett mostanra, hogy még az előzetesben látott baromságok sem képviseltek új szintet az akciómesék között (Vin Diesel kétes dicsősége, hogy azt is ő tartja, a mélypont nálam jelenleg az új XXX), így viszonylag nyugodtan ültem be a terembe, várva a sportkocsikat üldöző tengeralattjárót.

Az alaphangulatot rögtön a havannai kis bevezető megadta (gondolnátok-e például, hogy Kuba pont úgy néz ki verdák és csajok szempontjából, mint Los Angeles vagy Miami, csak az autók régebbiek, és több bennük a házibarkács ) újabb szintet állítva be az autós gyorsulási versenyek képtelenségi listáján. Abból is látszott, hogy mennyire együtt edződtem ezzel a csapattal, hogy már attól is csak egy enyhe rándulás fut végig a vállamon, ha Vin Diesel öt méteren sértetlenül kigurulja, ha kiugrik egy kétszázzal száguldó autóból (majd később ugyanezt robbanással együtt is, de ne szaladjunk ennyire előre). Utána kerül csak elő a szőke raszta csajszi (Charlize Theron), megzavarva Dom és Letty kubai nászútját, téve egy olyan "visszautasíthatatlan" ajánlatot, ami Domot láthatóan sokkolja, anélkül, hogy ekkor egyáltalán azt tudnánk, hogy a nő kiféle, miféle és hogy k*fél-e. És hogy mire is vonatkozik az ajánlat, az rögtön kiderül, amikor az árnyékügynökség újabb megbízásából Dom és a csapata bevetésre mennek Berlinbe, és az akció végén Dom a társai ellen fordul... a Családja ellen, amiről nyolc részen át megállás nélkül papolt, hogy annál számára nincs fontosabb, mint a Család, mert a Család az első.

Annyira közhelyes és csöpögős lett mostanra az állandó rizsa a családról, annyian róhatták ezt fel az íróknak, hogy ezt kihasználva aztán teljesen belefeküdtek az alkotók az öniróniába. Az eddigi egy Család helyett most aztán vagy három-négy család keveredik itt folyamatosan (bár ugye már legutóbb is ott voltak a Shaw-tesók), olyan kis mellékszálakkal, mint Dwayne Johnson jelenete a focipályán, hogy még az ő lánya is bekerüljön a képbe, és ott ülhessen az asztal körül, ahol szokott a Család. Ennek a "családcentrikusságnak" a része az is, hogy ahogy az új James Bond megpróbálta egy háttérben a bábokat mozgató főellenféllel összefűzni a Craig-éra filmjeit, ugyanezt a szerepet szánták itt a kiberbűnöző Ciphernek, akivel nagyjából az elmúlt négy FF-filmet kötötték egy csokorba. Amúgy is az egyre több utazgatással, az egyre bőségesebb luxusautó-kínálattal, az egyre jobban eleresztett költségvetéssel, és a stílussal, ahogy most már tulajdonképpen a világ megmentése a cél, egyre kevésbé lehet letagadni, hogy a 007-es mekkora inspirációként szolgált, de nem tudtam nem észrevenni, hogy negyed órában újraforgatták az egész Szupercellát, hogy Helen Mirren felbukkanásával beköszönt a RED, és én azért megint beleláttam egy kis Feláldozhatókat is. Utóbbiról annyit, hogy ahogy a Johnson-Statham páros froclizza egymást, az Roman önreklámmal kevert nyavalygása mellett a fő humorforrás lett (és itt jár a kalapemelés Speier Dávid utalásokban bővelkedő, remek fordításának!)... de sajnos igaz ez annyiból is, hogy az akciójelenetek, a verekedések vágásai nagyjából öt-tíz évvel vannak csak lemaradva Liam Neeson kerítésugrása mögött.

Amennyire a németországi jeleneteket meghatározza a bontógolyó, az orosz jégmezőket meg az emblematikus tengeralattjáró, egyfelől azt kell mondanom, hogy közel sem ezek voltak a legelborultabb, legabszurdabb jelenetek (a konkrétumok persze spoileresek lennének, de talán ha azt kiemelem, ahogy Statham végigverekszi magát a repülőn, a filmet ismerők egyet fognak velem érteni), másrészt meg a harmadik nagyobb szakasz, a középső, New York-i behoz egy olyan vonást a hacker-vonallal, ami még mindig nevetséges volt, de még így is inkább a valóságon alapult, mint bármi más a filmben. Bár az utcán hömpölygő meg a házakból kifolyó autók (valakinek a stábból a World War Z is nagyon tetszhetett ) megmosolyogtatóak, és az aztán tényleg olyan jelenet, mintha egy ötéves tömegkarambolt imitálva beleborította volna az összes játékautóját egy dobozba... de mindennel együtt is olyan fricska volt napjaink "okosautóinak" és guruló számítógépeinek, amihez foghatót talán a Mr Robotban láttam utoljára.

A Halálos iramban széria lépésenként ment át egy utcai autóversenyzős sorozatból egy, az önparódiát dülledő mellkassal vállaló luxusautó-roncsderbivé, ami az elmúlt években már mindent kimaxolt, amit az ember levegőben, földön és most már vizen el tudott, aztán azt is, amit el sem tudott képzelni. A következő rész, hogy az überelési kényszer ki legyen elégítve, nyilván belép az űrprogramba... mer' a faszé'ne !

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Halálos iramban 8. / Fast & Furious 8.

A Halálos iramban széria lépésenként ment át egy utcai autóversenyzős sorozatból egy, az önparódiát dülledő mellkassal vállaló luxusautó-roncsderbivé, ami az elmúlt években már mindent kimaxolt, amit az ember levegőben, földön és most már vizen el tudott, aztán azt is, amit el sem tudott képzelni. A következő rész, hogy az überelési kényszer ki legyen elégítve, nyilván belép az űrprogramba... mer' a faszé'ne   !


8,5/10

Köszi!

Niwrok írta:

... Amennyire a németországi jeleneteket meghatározza a bontógolyó, az orosz jégmezőket meg az emblematikus tengeralattjáró, egyfelől azt kell mondanom, hogy közel sem ezek voltak a legelborultabb, legabszurdabb jelenetek...

Most más nem jut eszembe...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Halálos iramban 8. / Fast & Furious 8.

Amennyire a németországi jeleneteket meghatározza a bontógolyó, az orosz jégmezőket meg az emblematikus tengeralattjáró, egyfelől azt kell mondanom, hogy közel sem ezek voltak a legelborultabb, legabszurdabb jelenetek...

Most más nem jut eszembe...  

Csak hogy tudd értékelni az igazi zsenialitást, hátha ez meghozza az ihletet a kifakadáshoz :

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Halálos iramban 8. / Fast & Furious 8.

Csak hogy tudd értékelni az igazi zsenialitást, hátha ez meghozza az ihletet a kifakadáshoz   :

Spoiler:

.

Ezt megmutatom a barátomnak...

.
Iron Fist S1




A nemrég nézett Daredevil meghozta a kedvem a Netflix-Marvel együttműködés további darabjaihoz, de mert Mattnek kijárt egy kis pihenő, a Jessica Jonesból még nincs folytatás, Luke Cage-t pedig egy kicsit érlelni gondoltam, így maradt a The Defenders "vonósnégyesének" utolsó tagja, az Iron Fist.

Amikor a Rand Enterprises irodaházába egy mezítlábas, hajléktalanforma fickó érkezik, és bejelenti a recepción, hogy az igazgatóval jött beszélni, aligha lehet csodálni, hogy a biztonságiakkal dobatják ki az utcára. Még akkor sem talál megértő fülekre és a várt lelkes fogadtatásra, amikor elmondja, hogy ő Danny Rand, vagyis a céget alapító üzletember-páros egyikének fia és egyetlen örököse... sőt, már ezzel is szálka lesz egyesek szemében. Mindenki úgy tudja ugyanis, hogy Danny is odaveszett abban a repülőszerencsétlenségben, amiben a szülei meghaltak, amikor egy üzleti úton lezuhant a gépük a Himalája zord vidékén, és az, hogy 15 évvel később felbukkan, igencsak kényes helyzetbe hozza a másik cégtárs utódait, Ward és Joy Meachum-ot, akik jelenleg a céget vezetik. Joy még talán hajlana is arra, hogy elhiggye, Danny tényleg él, Wardnak azonban esze ágában sincs osztozni gyerekkori barátjával, így szeretne így vagy úgy, de mielőbb megszabadulni tőle. Csak hát Danny sem az a tizenéves nyápic már, az eltelt idő alatt szerzett némi tudást a túléléshez. Merthogy a fagyos roncsok között fekvő, sebesült fiút annak idején egy titkos himalájai harcos szerzetesrend tagjai találták meg, fogadták be maguk közé, az évek alatt megosztva vele a tudásukat is. Danny pedig olyan tehetséges tanítványnak bizonyult, hogy a kung-fu művészetének és a buddhista filozófia megtanulása mellett különleges technikákat is elsajátított, olyat is, amivel képessé vált a chi-jét koncentrálni az ütéseiben és a rúgásaiban, melyet egyetlen cél szolgálatába kell állítania: hogy legyőzze az ősi, misztikus háttérhatalmat, amit mindenki csak úgy ismer, a Kéz.

Ha a fenti szöveg kicsit gagyinak tűnik, az talán nem csak az én hibám. Én igyekeztem az alapsztoriból kihozni a legtöbbet, de nincs mit tenni akkor, ha az írók nem csináltak mást, mint az összes lehetséges kung-fus, "B" kategóriás bunyós filmes klisét egybeborították (az olyan gyöngyszemeket, mint az illegális utcai verekedések és a féltékeny társ-tanítvány felbukkanása még hanyagoltam is), lett belőlük egy akkora hegy, mint a Himalája, és addig gyurmázták azokat, míg Danny Rand lett belőle. Vele meg egyszerűen az van, hogy kezdetben még aranyos, ahogy gyermeki naivitással keresi azt, ami ismerős számára, és szerzetesi értetlenséggel fogadja mindazt az elutasítást, amit ennek keretében kap, hiszen ez a fajta környezet idegen számára... de gyorsan unalmassá, irritálóvá, végül abszurdan nevetségessé válik az, hogy tényleg azt hiszi, redvásan és szakadtan is mindenkinek a keblére kéne ölelnie (mindezt úgy, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan jutott el így egyáltalán Manhattanig... a Himalájából, és főleg Marokkón keresztül   ), később pedig azt, hogy a buddhizmus megfelelő alap egy olyan cégbirodalom megreformálásához, mint a Rand. A pszichiátriás "kiruccanástól" például a falra másztam, annyira érdektelen és unalmas az a "nyomozás", amit annak kiderítésére folytatnak, hogy Danny tényleg Danny-e. Lehet, hogy Danny itt a hazatért hős kis árva a sárgán világító öklével, aki olyan, mint egy kerge tini, akinek közben mindenről valami évezredes bölcselet jut eszébe, és mesél hosszan úgy K'un-Lun misztikus világáról, mintha magától értetődő lenne, hogy azt mindenki ismeri (miközben a néző is inkább csak gagyi green-box bevágásokat lát belőle, ahogy Danny meditál a hegyen)... de ugyanezt nagyjából Po is tudja a Kung Fu Pandából, aztán mégsem az jut eszembe róla, hogy egy irritáló, tudálékos kis "pötsch"... legalábbis már nem   ...

Amíg a Jessica Jonest egy kicsit feljavították, a Daredevilt pedig remekül kiegészítették a kiváló mellékszereplők, az Iron Fist még bennük is elbotlott. Mert bár akadnak jobbak, nincs igazán olyan összetettség vagy meglepetés bennük, mint a többiek sleppjében voltak (kétszer sikerült meglepődnöm az egész évad alatt). Ward szétforgácsolódása az apja "árnyékában", drogfüggőséggé fokozódó gyógyszerfüggősége, majd a haluzásai, vagy Joy egyensúlyozása az "emberarcú" cégvezető szerepében még nem is lenne rossz, ahogy Coleen karaktere is hordoz magában érdekes kihívásokat. De amikor viszonyításképpen felbukkannak pár rész vagy jelenet erejéig olyan vendégszereplők, mint Madame Gao (mondjuk ezúttal szívesebben hívtam magamban Ripacs Gaonak), Claire (ő lenne Rosario Dawson) vagy Hogarth (ha még nem mondtam volna, Carrie-Ann Moss játssza), akkor az ittenieknek egyszerűen nincs máshol helyük, csak a "futottak még" kategóriában. Már csak azért is, mert a "beugrósok" azok, akik ahogy eddig, ügyesen megteremtik a kapcsolatot a szériák között már azelőtt, hogy a főhősök találkoznának... bár attól már egy kicsit herótom van, hogy Claire az egyetlen egészségügyis a környéken. És akkor jön a kérdés, hogy mit lehet egyáltalán kezdeni egy olyan sorozattal, aminek a legjobb szereplői nem ehhez a sorozathoz tartoznak...

És sajnos ugyanez igaz a színészekre, a hangulatra és a látványvilágra is. A Danny Randet alakító Finn Jonesnak azt még el tudtam volna nézni, hogy az átvezetőkben bágyadtan tolja el az üres szövegeket, ahogy azt is, hogy egy maszk jótékony takarása nélkül (ami azért óriási segítség volt a Daredevil stábjának) bizony neki kellett megtanulni a verekedések koreográfiáját, amennyire tudta, így azok sokszor éppen ilyen bágyadtak, agyonvágottak és erőtlenek lettek... de legalább ha már erőltetik a formagyakorlatokat, abban vitt volna a gyerek némi dinamikát és erőt, az ég szerelmére! Miközben ő lenne a kung-fu félistene, Jessica Henwick (ő a kötelező romantikus szál és a harcostárs 2-in-1 Coleen) bármelyik jelenete kenterbe veri, némelyik meg annyira béna, hogy csodálkoztam, a kis lajhár nem aludt el a kamera előtt. És hiába a többször is Danny-nek szegezett kérdés arról, hogy ha ő Iron Fist, K'un Lun védelmezője, akkor miért nem K'un Lunt védelmezi a manhattani luxuskiruccanás helyett, vagy ha bejön a képbe a mások életéről döntés morális dilemmája, ha erre a csávó egyetlen reakciója a megszeppenés, mintha anyu megszidta volna, mert eltörte a kedvenc vázáját. A Meachum-testvérek esetében egy fokkal jobb a helyzet. Jessica Stoupon legalább látszottak azok a kétségek, amit a két balfék mellett nap mint nap megélt, nem egyszer egyedüliként maradva a Rand kormányrúdja mellett, amíg a tesó és Danny a magánügyeiket intézik, de ha a "beugrósokat" nem számítom, akkor hitelességben és kihívásban messze Tom Pelphrey teljesített az élen Wardként. A fickó a Banshee-beli alakításával egy életre beírta magát a fejembe, és legalább benne nem kellett csalódnom itt sem (na jó, talán egyszer-kétszer)... sőt, külön örültem, hogy abból a sorozatból nem csak ő került be az Iron Fist stábjába, hanem Hoon Lee is, igaz, csak egy-két percre. A látványvilágról és a hangulatról pedig (mert hát Manhattant filmezni nem kunszt) azt a nevetségesen olcsó megoldást kell kiemelnem, amikor megpróbáltak egy lepukkant, romos kikötői raktárat kínai helyszínnek eladni, ami (a 8. rész ezen szakasza) annyira szánalmasan röhejes, részeges kung-fu mesterestől, koldusostól (ne már, hogy kilométerekre bármilyen lejmolható embertől csak azért odaültetnek egy koldust az írók, hogy Danny-éknek legyen kitől megkérdezni, hol dekkolnak a triádosok   !), hogy annál még a Youtube-on is láttam jobb rajongói kisfilmeket... De szorosan a nyomában ott van az a Mortal Kombatra hajazó kínlódás az építési állvánnyal meg a wannabe Fekete Özveggyel a szakadt takarófóliák között, amikor is Danny-nek először kéne bizonyítania Iron Fistként.

Mindkettőnk szerencséje, hogy olyan időben néztem az Iron Fistet, amikor amúgy sem volt nagyon agykapacitásom másra, így amin máskor felcsesztem volna magam, azt most inkább kiröhögtem. Így a sok "vidám" perccel egy közepes akciósorozatnak elment, máskülönben én is jobban koncentráltam volna a chi-met, és egy acélos köpés formájában be is terítettem volna vele a Netflix eddigi egyik leggyengébb próbálkozását. Azt mondanám a legnagyobb előnyének -és talán ebből is kiderül, mennyire vézna is lett ez a "kung-fu félisten"-, hogy az eddigi Bosszúállókos-szuperhősös hangulatba behozta egy kicsit a Doctor Strange féle mágiát és misztikumot is.


6/10
.

Niwrok írta:

.
Iron Fist S1

Így a sok "vidám" perccel egy közepes akciósorozatnak elment, máskülönben én is jobban koncentráltam volna a chi-met, és egy acélos köpés formájában be is terítettem volna vele a Netflix eddigi egyik leggyengébb próbálkozását. Azt mondanám a legnagyobb előnyének -és talán ebből is kiderül, mennyire vézna is lett ez a "kung-fu félisten"-, hogy az eddigi Bosszúállókos-szuperhősös hangulatba behozta egy kicsit a Doctor Strange féle mágiát és misztikumot is.


6/10
.

Inkább nem is kezdek bele (az egészbe), hátha én nem tudnám visszatartani...

De köszi az írást!


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Iron Fist S1

Így a sok "vidám" perccel egy közepes akciósorozatnak elment, máskülönben én is jobban koncentráltam volna a chi-met, és egy acélos köpés formájában be is terítettem volna vele a Netflix eddigi egyik leggyengébb próbálkozását. Azt mondanám a legnagyobb előnyének -és talán ebből is kiderül, mennyire vézna is lett ez a "kung-fu félisten"-, hogy az eddigi Bosszúállókos-szuperhősös hangulatba behozta egy kicsit a Doctor Strange féle mágiát és misztikumot is.

6/10

Inkább nem is kezdek bele (az egészbe), hátha én nem tudnám visszatartani...

Mit, a lelkesedést ?

Az "egészbe" én is egyre kevésbé hiszem, hogy bele fogsz kezdeni, hiszen az már most is 5x10 rész, és akkor még a The Defenders, mindezt egy olyan műfajban, amit amúgy is háttérbe szorítottál. Talán, ha majd nem lesz mit nézned ...

Ezzel együtt mondom, hogy a Daredevil S1 egy baromi jó eredettörténet, ami önállóan is kerek... persze ha érdekel maga a karakter, vagy egy szerintem jó krimi-akciót akarsz látni. Az pedig, amit a Jessica Jonesból láttam eddig, a legkülönlegesebb sztori volt a képregények eddig általam megismert sorában: a cinikus, alkesz szuperhősé, akit az rántott le a köpenyes-jelmezes csingiling világból, hogy egy másik szuperhős, egy mutáns bábként kezdte el rángatni, és egy csomó olyan dolgot megcsináltatott vele, a gyilkosságtól a nemi erőszakig, amiktől szinte csak az undor, a félelem és az önutálat keveredik a mostani érzéseiben. Gyakorlatilag mindkettő lezárul, tehát ...

Danny esete duplán más. Nem is csak azért, mert önmagában is elég bénácska, hanem mert többször is azt éreztem- még ha ez persze az én saram is-, hogy a két kimaradt évad (Luke Cage S1, Daredevil S2) hiányában nem olyan a történet, mint amilyen velük lett volna.
.