R2-D2 írásai 2.0

.






A harminchármak





Mindig fura olyan mozit nézni, aminek eseményei esetleg élénken élhetnek a nézők emlékeiben, aminek hitelességét és valóságtartalmát egy kattintással leellenőrizheti az ember – ez még akkor is fura, ha egy-két évtized távlatáról beszélünk, de az szerintem kifejezetten ritkán esik meg, hogy egy 4-5 éves történetet vigyenek vászonra. A 2010-es chilei bányaszerencsétlenség márpedig ilyen esemény, a jelen kor médiájának köszönhetően pedig a világ minden pontján emberek milliárdjai követhették figyelemmel a föld alatt ragadtak megmentését. Talán épp ezért nem egyszerű feladat úgy csinálni egy játékfilmet, hogy annak eseményeit még az alkotói szabadság nevében sem nagyon lehet kiszínezni, ha meg ráadásul az alapanyagban eleve nincs igazán dráma, akkor aztán szinte végképp lehetetlen küldetés. Az A harminchármak esetében pedig ez a helyzet: miután tudjuk, hogy mindenki élve kijön, miután anno az online hírportálok gyakorlatilag percre pontosan lekövették az eseményeket, könnyen beletörhetett volna még egy tehetséges rendező bicskája is a dologba… Patricia Riggen pedig minden tiszteletem mellett nem az.

Ahogy azt mindenki (??) tudja, 2010. augusztus 5-én a chilei San José arany- és rézbányában omlás történt, az aznapi műszakból pedig harminchárom bányász rekedt a mélyben. Szinte hihetetlen, de 69 napot töltöttek lenn a hegy gyomrában, mint ahogy az is hihetetlen, hogy mindegyiküket épen, egészségesen hozták a felszínre a végén. A cím szerint a 33-ak története, de szerintem a 69 napjobban illene a mozihoz (ahogy egyébként a német cím az is): a néha rettentő nagyvonalúan kezelt történetben ugyanis a külső tényezők, események majdnem nagyobb súllyal szerepelnek a képernyőn, mint a bányászok a menedékben. Persze, értem, hogy nagyobb biztonsági játék volt a mentés képeit megmutatni, a felszíni eseményekre koncentrálni (azokról bőven volt anyag), mint esetleg belemenni a lent rekedtek pszichés megterhelésének, egymás közötti viszonyainak bemutatására (azokból csak az van, amit elmeséltek, de az igazi érdekességek ilyenkor titokban maradnak). Mégis, a The 33 nem feltétlenül csak ezen bukik meg: én mindig szívesen nézek egy jól megcsinált, hatásos és érzelmileg manipulált mentőakciót, viszont ami itt van, arról sajnos süt a tanácstalanság és az amatörizmus.

Pedig olyan jól indul. A chilei környezet, az egész légkör, a készülődés tök hamar be tud szippantani, ahogy a fiúk lemennek dolgozni, ahogy nagyjából felskiccelik azt a világot, az nekem nagyon tetszett. Itt említem meg – nem szoktam ezzel foglalkozni, de itt már az elején feltűnt – James Horner egyik utolsó zenéjét: már a kezdő képsorok alá tett dél-amerikai dallamvilág is nagyon jó, de igazából a csúcs majd később, a baleset utáni jelentekben jön. Olyannyira, hogy néha bizony a zene nagyobb feszültséget csinál, mint az események önmagukban. Egyébként maga az omlás viszonylag hamar, kb. negyed óra után bekövetkezik, s leszámítva azt, hogy a vágás meg a sötétség miatt lófaszt se látni, egész hatásosra sikeredett. Kicsit tényleg olyan katasztrófafilm jellege van az egésznek, de én azt cseppet sem bántam. Az meg, hogy a fiúk hova és milyen körülmények közé kerültek, az rendesen meglepett: magam részéről egy bányabalesetet mindig is csak úgy tudtam elképzelni, hogy emberekre egy szűk alagútban ráomlik a föld – nos, itt 700 méter mélyen egy túlélőközpont van kiépítve, (elvileg) vízzel, élelemmel, rádióval, mindennel. Ha semmi másért, már ezért érdemes volt megnéznem a mozit, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy spirál alakban kivájt úton teherautók közlekednek a hegy mélyébe, hogy ekkora tér lehet egyáltalán ott lenn. Valahogy az ember úgy képzeli, a hegy egy tömör valami, aztán lószart, mama… ha ez nem is Mória, de azért laikusként megleptek a méretek.

A felütés remek, érdeklődés megvolt – innentől jött az unalom. A történet kétfelé válik, felváltva járunk a mentőcsapat és a bányászok között: engem sajnos egyik közeg sem győzött meg. Fenn, a felszínen, ahogy készülődnek a fúráshoz, az még tetszett is, vélhetően a rengeteg felvétel alapján roppant hiteles módon le lett másolva minden – csupán a lélek hiányzott belőle. Még Gabriel Byrne karaktere sem hozta azt a szükségszerű katarzist, amit neki, mint mentésvezetőnek kellett volna, helyette a fiatal (és épp ezért kissé hiteltelen) bányaügyi miniszter, a Rodrigo Santoro által játszott figura az, aki az ilyenkor kötelező megmentő szerepében tűnik föl. Nekem amúgy szimpatikus a srác, nem is vele volt bajom, sokkal inkább azzal a tömeggel, akik a lezárt bánya körül a férfiakra várakoztak. Nem tudok rá más szót mondani, mint hogy végtelenül teátrális majd minden jelenet, ami a sivatag/fennsík közepén kerítést rázó, majd kiabáló női bandát ábrázolja. Nem mentség erre az sem, hogy a színészek nagy része vélhetően amatőr volt, valahogy az egész hozzájuk köthető jelenetsor iszonyat életszerűtlen, és suta lett. Az sem segített a beleélésen, hogy nagyon nagy léptékben kell végigrohanni a történteken, két nap alatt átmeneti iskola (!!) létesül a várakozó családtagok gyermekeinek, meg kvázi az egész egy kerti partivá alakul – még ha a valóságban ez így is volt, akkor sincsenek meg a megfelelő hangsúlyok és támpontok ennek nézői befogadásához. S ha már hangsúly: arra bezzeg jut kép, hogy az amúgy zseniális 3D-s bányaimitációba beillesszék az Empire State Building képét… Az van ugyanis, hogy ELMONDJÁK, hogy a beomlott szikla súlya 2 db ESB, de hogy mindenki tényleg megértse, MEG IS MUTATJÁK, ráadásul úgy, hogy beillesztik abba az animációba, amiben a bánya metszete van. Dedó…  

Mégis, a film igazi érzelmi – egyáltalán bármilyen – hatását a felszín fogja majd produkálni, a történet végén sikeresen csalnak (öröm)könnyeket a nézők szemébe az alkotók. Kicsit ugyan itt is színpadiasan zajlanak az események – mintha minden mozdulatnak kényszeredetten olyannak kellene lennie, mint amilyen az a valóságban volt – de kétségkívül működik a nagy egymásra borulás a végén. És ilyenkor lehet elgondolkodni rajta, milyen zseniális mozi is lehetett volna ez, ha valóban lehetett volna aggódni a lent ragadottakért, ha valóban sikerült volna felépíteni bármi feszültséget a bányászokkal kapcsolatban. Sajnos erről szó sincs, az omlás utáni napok (ismét csak meglehetősen nagyvonalúan ugrálva) tragédiájából semmi nem jön át. Oké, az megvan, mekkora geci is a Társaság, hogy semmi nincs úgy, ahogy kellene, de a karakterek szinte végig érdektelenül majszolgatják a 33 felé elosztott 1 db tonhalkonzervet. Sötét is van, mindenki tök koszos, meg se ismerni őket… meg hát, az igazat megvallva az égvilágon semmi nem történik velük. Mert nem is tud: 700 méter mélyen a kijutással komolyan próbálkozni felesleges, idegileg meg úgy néz ki, mindenki topon van, mert a 69 nap alatt olyan igazán kemény és brutális ellentét ki sem alakult közöttük. A végére meg… miután már le tudtak juttatni hozzájuk ezt-azt, olyan volt, mint egy szanatórium 33 embernek. Apropó! Arra mondjuk vehették volna a fáradtságot az alkotók, hogy legalább EGYSZER a moziban tényleg megmutassák a 33 főt, mert bizony én többször megállítottam a képet a „tömegjeleneteknél”, de soha nem számoltam többet 18-20 embernél… csak a leges legvégén, a vége főcímben, ahol a valós személyek állnak sorban.

S ha már itt tartunk: megdöbbentő volt látni azt a különbséget a vélhetően bányászatot abbahagyó, korosodó, pocakosodó valódi személyek és a mélyben rekedt fiatal, sovány színészek között. Még nem döntöttem el, ez hiba-e vagy az élet formálja ugyebár a csodás testeket, de fura volt. Amit viszont mindenképp tudok, és amire talán az összes apróság közül a legjobban haragszok, az megint a teljesen elbaszott hangsáv/szinkron esete. Az van ugyanis, hogy Hollywood képes kétszer ugyanabba a szarba belelépni, az A 44-ik gyermek után ismét eljátszották azt, hogy az ottani orosz mintájára itt a spanyol nyelvet akcentussal beszélt angollal helyettesítették. Katasztrofális volt hallgatni – nem szokásom, de áttettem magyarra… itt meg az a meglepetés ért (és kissé fura is volt), hogy a híradós jelenetekben Azurák Csaba és Pachmann Péter volt a szinkronhang.    De összességében sokkal élvezhetőbb ez az egész is magyarul, mint eredetiben.

Érdekes, de nem túl jó film a The 33. Lehetett volna az, de az élet (vagy annak nyilvánosságra került része) nem tartogatott annyit, hogy igazán ütős mozit lehessen belőle csinálni. A szintén mélyben játszódó Sanctum ennél sokkal, de sokkal jobb lett - igaz, ott lehetett fokozni a feszültséget a fikcióval. Ez így unalmas, nagyvonalú, néha amatőr vállalkozás lett – néhány tényleg jó képpel, néhány jól működő érzelmi csúcsponttal. De most Antonio Banderas is kevés volt ahhoz, hogy valódi mélységet adjon a sztorinak, már ugye a 700 méteren túl. Csak arra volt jó az egész, hogy rácsodálkozhattam egy aranybánya belső felépítésére – a dél-amerikai munkakörülmények különösebb meglepetést nem okoztak. Ja, meg most már azt is tudom, hogy egy 3D-s animált kockán elfér a San José bánya meg 2 ESB is.  




70%




.

R2-D2 írta:

A harminchármak

Talán épp ezért nem egyszerű feladat úgy csinálni egy játékfilmet, hogy annak eseményeit még az alkotói szabadság nevében sem nagyon lehet kiszínezni, ha meg ráadásul az alapanyagban eleve nincs igazán dráma, akkor aztán szinte végképp lehetetlen küldetés. Az A harminchármak esetében pedig ez a helyzet: miután tudjuk, hogy mindenki élve kijön, miután anno az online hírportálok gyakorlatilag percre pontosan lekövették az eseményeket, könnyen beletörhetett volna még egy tehetséges rendező bicskája is a dologba… Patricia Riggen pedig minden tiszteletem mellett nem az.

Persze, értem, hogy nagyobb biztonsági játék volt a mentés képeit megmutatni, a felszíni eseményekre koncentrálni (azokról bőven volt anyag), mint esetleg belemenni a lent rekedtek pszichés megterhelésének, egymás közötti viszonyainak bemutatására (azokból csak az van, amit elmeséltek, de az igazi érdekességek ilyenkor titokban maradnak). Mégis, a The 33 nem feltétlenül csak ezen bukik meg: én mindig szívesen nézek egy jól megcsinált, hatásos és érzelmileg manipulált mentőakciót, viszont ami itt van, arról sajnos süt a tanácstalanság és az amatörizmus.

Az meg, hogy a fiúk hova és milyen körülmények közé kerültek, az rendesen meglepett: magam részéről egy bányabalesetet mindig is csak úgy tudtam elképzelni, hogy emberekre egy szűk alagútban ráomlik a föld – nos, itt 700 méter mélyen egy túlélőközpont van kiépítve, (elvileg) vízzel, élelemmel, rádióval, mindennel. Ha semmi másért, már ezért érdemes volt megnéznem a mozit, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy spirál alakban kivájt úton teherautók közlekednek a hegy mélyébe, hogy ekkora tér lehet egyáltalán ott lenn.

Amit viszont mindenképp tudok, és amire talán az összes apróság közül a legjobban haragszok, az megint a teljesen elbaszott hangsáv/szinkron esete. Az van ugyanis, hogy Hollywood képes kétszer ugyanabba a szarba belelépni, az A 44-ik gyermek után ismét eljátszották azt, hogy az ottani orosz mintájára itt a spanyol nyelvet akcentussal beszélt angollal helyettesítették. Katasztrofális volt hallgatni – nem szokásom, de áttettem magyarra… itt meg az a meglepetés ért (és kissé fura is volt), hogy a híradós jelenetekben Azurák Csaba és Pachmann Péter volt a szinkronhang.    De összességében sokkal élvezhetőbb ez az egész is magyarul, mint eredetiben.

70%

Pedig ha valamiért igazán érdekelt volna ez a film, az a lenti események drámája. Egy ilyen filmet jó esetben meg kell tudni úgy csinálni, hogy feszültség és érzelem legyen benne, és ez nem nagyon megy máshogy, mint úgy, ha a film be tud mászni a mélyben rekedtek fejébe, a kétségeikbe, a kudarcaikba. Hiába tudni, hogy majd kijönnek, ők ezt 68 napig nem tudják, és még ha van is rádió, azért 700m az 700m... Ha csak annyi, hogy némán eszik a halat a koszos sötétben, meg hogy néha edzenek (ez a részlet nagyon megmaradt az egyikük beszámolójából... legalábbis úgy emlékszem, az itt volt), kint meg bénáznak, az azért kevés. Van olyan film, ami elmegy egy dokumentarista illusztrációnak, de ez akkor ezek szerint nem az...

Az akcentusnál ugye "kettőezer-kétszázhuszonkétszer"-t akartál írni   ?
Én akkor ezek szerint gyakrabban nézek szinkronnal filmet, így már többször tapasztaltam, hogy néha ilyen formán poénra veszik a magyar hangnál az ismert hangok felbukkanását. Ha sportközvetítés van egy mozifilmben, már szinte várom a Hajdúbé hangját, de a legjobbat mostanában akkor nevettem, amikor a Zootropoliszban Erős Antónia és Szellő István hangján szólalt meg az Állathíradó   .
.

Niwrok írta:

A harminchármak

Az akcentusnál ugye "kettőezer-kétszázhuszonkétszer"-t akartál írni   ?

De, lehet... de én csak most szembesültem ezzel másodszor. Bosszantó.

.





Krampusz





„Ez az ördög formájú figura osztrák területről származik, neve is az ausztriai németből való: a német Krampus szó a karom jelentésű régi német Krampen szóból származik, a figurát egyes területeken Krampeln néven ismerik. A gyermekeket rémisztgető alak legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a láncát csörgeti, virgáccsal fenyegeti a gyerekeket, a rendetleneket megbünteti. A krampusz alakja minden bizonnyal a téli napforduló pogánykori hiedelemvilág szellemeinek testet öltője, ördög formájú, patás, szőrös, szarvakkal ellátott ábrázolása pedig a keresztény gondolatkör gonosz elképzeléseire vezethető vissza. A jóságos ajándékosztó megtestesítője mellett, aki a Mikulás, szükség volt a rosszaság és a büntetésosztó megformálására is. A keresztény néphagyomány következtében a jóságos Mikulás mellett a gonosz krampusz, az ördöggel azonosult. A krampusz mára már megszelídült, hiszen a bécsi cukrászdák kedves kis marcipán krampusz figurákat gyártanak és a játékboltok is szívesen árulnak vidám és mókás krampuszbábokat.” Wiki

Hát nem bazzeg, EZ a Krampusz bizony nem szelídült meg… ebben a 2015 év végi filmben (amit így utólag sajnálok, hogy kihagytam a moziban) mindent lehet mondani a Krampuszra, csak azt nem, hogy megszelídült. Felejtsétek el a bájos meséket, ahol idióta fekete ruhás pantominosok ijesztgetik a rossz gyerekeket, amiknek általában az a vége, hogy a nagy és igazságos Mikulás a végén csak rendreutasítja a segítőit. Nem, itt az „ördög formájú, patás, szőrös, szarvakkal ellátott” figura bizony nem függ senkitől és semmitől – és bizony, ha ő eljön valakiért valahova, akkor nem csak elviszi büntiből a rossz gyerekeket, hanem ki is irt mindenkit, aki útjába kerül. Michael Dougherty rendező pedig a 2007-es Adsz, vagy kapsz (ejj, ez is de régóta a cetlin van) után ismét remek kézzel nyúlt a mesék és a misztikum világához és remek kézzel csinált egy olyan filmet, amiben a  Karácsony családi szellemisége valami egészen szórakozató módon keveredik egy horrorfilmmel. Ez egyébként önmagában a film – számomra – legnagyobb kérdőjele is egyben: még mindig nem tudom, hova tegyem az egészet, de legfőképp azt nem tudom, hány éves kortól lehet megmutatni a gyerekeknek…    ez a hibrid „családi horror” nekem mára már kissé idegen kategória. Leginkább talán a Szörnyecskék lehetne a minta, de az sokkal bájosabban félelmetes – itt bizony Krampusz barátunk és az életre kelt játékok néha elég kemény látványnak bizonyultak.

Ráadásul az elején ebből mit sem érezni. A nyitó képsorok akár a Hull a pelyhesbe is elmehetnének, a karácsonyi zenére belassított, ajándékokért egymást „ölő” emberek látványa egyszerre komikus és végtelenül szomorú is. Tökéletes görbe tükre a jelen kor ünnepi készülődésének, vicces kifigurázása annak, mivé is vált mára a karácsony. Ebben a forgatagban próbál egy négytagú család „életben maradni”, ami család már önmagában is megér egy misét…    van egy kiskamasz fiú, Max, aki épp a Mikulásban való hit és nem hit határán áll, aztán nővére, az igazi tinikorban lévő Beth, annak minden nyűgével és dacával, anyu és apu a kissé klisés eltávolodásukkal, no meg a talán legérdekesebb figura, a németül beszélő nagyi. Itt jegyzem meg – csak a wikis idézet után állt össze a kép –, hogy mennyire is zseniális ötlet volt a krampusz eredetére utalva német származású szereplőt is betenni a filmbe… márpedig a nagyi minden kétséget kizárólag azért van itt, sőt, meglepő módon németül beszél!! (értsd: nincs szinkronizálva). Az alapban is nem kevés helyzetkomikumot rejtő közösségbe azonban karácsonyra megérkezik a rokonság, így pedig a kis családból egy nagy, igazi Addams Family válik… A film ezen szakaszában, az első harmadban egy kiváló karácsonyi hangulatot árasztó (talán a legjobb, legszínesebb, amit eddig láttam és talán még nem giccses) díszlet, háttér előtt egy igazi családi vígjátékot élvezhetünk, sok jó és ötletes poénnal. A hangsúly (itt még) a családin van, végre nem az idióta altesti humor van terítéken, hanem tényleg néhány életből szedett szituáció, sarkított figurákkal.

A baj akkor történik a filmben, mikor is Max – a sok cikizés ellenére – a francba kívánja az egész bagázst és úgy egyáltalán a karácsonyt, ezzel viszont tudtán kívül megidézi magát az ősi démont, a Krampuszt. No, és itt vált stílust a film, a patás feltűnésével egyre komorabb és félelmetesebb lesz – már ha valakinek félelmetes a megelevenedett játékbábuk és a mézeskalács figurák támadása. Így, felnőtt fejjel inkább aranyos ez a Chucky vonal, de gyerekfejjel (amit azért hamarosan letesztelek) akár még rémisztő is lehet: mindenesetre első nézésre nekem kissé fura ez az ilyen arányú mix. Aztán… aztán az is igaz, hogy a mai világban, a mai ingerküszöb mellett simán lehet, hogy az általános iskolások is gond nélkül képesek feldolgozni a támadó babák (és a láncos szörnyeteg) látványa okozta sokkot. Mert a helyzet egyre komolyabbá válik a moziban, először csak az áram megy el a kisvárosban, majd egy családtag tűnik el az évszázad hóviharában, aztán ahogy kialszik a tűz a kandallóban, s a Krampusz direkt fenyegetést kezd jelenteni. Jó poén volt amúgy, hogy nem cuki módon – ahogy a nagy, dagadt Mikulás – csusszan le a szűk kéményen, hanem bizony érkezésébe a fal is megreped   . Igaz, jöhetne simán az ajtón keresztül is, de úgy néz ki, az ilyen mítosz figurák igencsak hagyományőrzők: maradnak a jól bevált, hagyományos útvonalaknál… az alkotók meg bíznak abban, hogy senki nem kezd el azon gondolkodni, hogy egy két lábon járó kifejlett szőrös tenyészbika alatt hogy nem szakad be a tető…  

De ez teljesen lényegtelen. Ebben a filmben – ebben a sötét mesében – teljesen felesleges ilyeneken rágódni. Sokkal inkább hagyni kell, hogy magával ragadja az embert az a bizonyos hangulat, ami december vége felé minden fehér embert elér… ebben viszont eszméletlen profi a Krampusz. Eleve már az a fránya hóesés qrva sokat dob a filmen (ami bizony itthon évtizedek óta hiánycikk a szentestéből), aztán ott van ugye a szinte képeslapokra illő díszlet a házban. A családi perpatvar, a készülődés mind-mind az ünnepek velejárója, akinél meg hagyomány, az külön elmerülhet a rokoni látogatások megannyi kínjában. Nálam ez mondjuk nem játszott fontos szerepet – hagyjon engem mindenki békén, én is békén hagyok mindenkit – de simán átéreztem, milyen lehet egy idióta rokonságot koloncnak a nyakunkba kapni karácsonykor. A Krampusz mindezek mellet pedig – épp ezért gondolom, hogy jócskán számol a gyerekekkel is – egyfajta darkos Polár Expressz módjára sikeresen feszegeti az örök kérdést: az a bizonyos csengő, ami ugyebár kísértetiesen hasonlított a Mikulás csengőjére a Zemeckis filmjéből, meddig szól, mikor némul el örökké. Mert míg ott csak a Higgy! vonatjegy figyelmeztet arra, mennyire is nem jó felnőni, itt sokkal komolyabb következménye van, ha valaki rühelli az ünnepeket és szakítani akar Fehérszakállal…  

Itt bizony kész horror szakad a nyakába, amiben a családtagok hullnak, mint a legyek. Ahogy mondom, abban még nem vagyok biztos, hogy a mozi minden egyes jelente, látványeleme simán feldolgozható egy általános iskolásnak (oké, 16-os karika, de akkor meg már úgysem szól a csengő), de mindenestre egy szigorú tanmesének ideális. A Krampusz megjelenése, az életre kelt játékok egyenként zseniálisak – kíváncsi lennék, a kiskölkök ez után hogy néznek majd mondjuk a macijukra – és felnőtt fejjel is remekül élvezhetőek. A film végére nekem minden fenntartásom eloszlott, összességében egy rettentően szórakozató horrormesét láttam, ami igazodik a kor elvárásaihoz… ha jól belegondolok, 30 évvel ezelőtt a Rémecskék tölthetett be talán hasonló szerepet. Vér ebben sincs, csupán néhány ötletes és vicces kombinációja a Gonosz karácsonyi tombolásának. Magam részéről majd próbálom beilleszteni az A karácsonyi ének, az A reszkessetek betörők, a Hull a pelyhes, az A Polar Express mellé év végén – a hangulatában mindenképp méltó párja a felsoroltaknak.




80%




.

R2-D2 írta:

Krampusz

Hát nem bazzeg, EZ a Krampusz bizony nem szelídült meg… ebben a 2015 év végi filmben (amit így utólag sajnálok, hogy kihagytam a moziban) mindent lehet mondani a Krampuszra, csak azt nem, hogy megszelídült. Felejtsétek el a bájos meséket, ahol idióta fekete ruhás pantominosok ijesztgetik a rossz gyerekeket, amiknek általában az a vége, hogy a nagy és igazságos Mikulás a végén csak rendreutasítja a segítőit. Nem, itt az „ördög formájú, patás, szőrös, szarvakkal ellátott” figura bizony nem függ senkitől és semmitől – és bizony, ha ő eljön valakiért valahova, akkor nem csak elviszi büntiből a rossz gyerekeket, hanem ki is irt mindenkit, aki útjába kerül. Michael Dougherty rendező pedig a 2007-es Adsz, vagy kapsz (ejj, ez is de régóta a cetlin van) után ismét remek kézzel nyúlt a mesék és a misztikum világához és remek kézzel csinált egy olyan filmet, amiben a  Karácsony családi szellemisége valami egészen szórakozató módon keveredik egy horrorfilmmel. Ez egyébként önmagában a film – számomra – legnagyobb kérdőjele is egyben: még mindig nem tudom, hova tegyem az egészet, de legfőképp azt nem tudom, hány éves kortól lehet megmutatni a gyerekeknek…    ez a hibrid „családi horror” nekem mára már kissé idegen kategória. Leginkább talán a Szörnyecskék lehetne a minta, de az sokkal bájosabban félelmetes – itt bizony Krampusz barátunk és az életre kelt játékok néha elég kemény látványnak bizonyultak.

80%

Én meg azt nem tudom, hogy álljak ehhez a filmhez . A pár jelenet alapján, amit láttam, inkább valami kaotikus, ijesztgetős mesefilmnek tűnt... de ha inkább horror, mint mese...
Valami jó horror már jól esne, úgyhogy talán...
.

Niwrok írta:

Krampusz

Én meg azt nem tudom, hogy álljak ehhez a filmhez   . A pár jelenet alapján, amit láttam, inkább valami kaotikus, ijesztgetős mesefilmnek tűnt... de ha inkább horror, mint mese...
Valami jó horror már jól esne, úgyhogy talán...
.

A fene se tudja... annyira nem az a titpikus horror, inkább egy nagyon dark mese, némi ijesztgetéssel.
Tedd el karácsonyra.

.





A Vadász és a Jégkirálynő





Annak ellenére, hogy az első rész, amit a Hófehér és a Vadász címre kereszteltek, nem igazán volt a szívem csücske, érdeklődve vártam az új Vadász kalandot: tulajdonképp mindenhol csak azt olvastam róla, hogy az első fejezetnél sokkal jobban sikerült, egy érdekes koncepciójú remek látványvilágú mese, rengeteg jó színésszel meg a szokásos idiótaságokkal. Nos, ennek a leírásnak tökéletesen megfelelt a moziélmény: egész kellemes két órát ültem végig, amin úgy istenigazából nem éreztem kényelmetlenül magam, nem fogtam a fejemet (jó, csak egyszer) a baromságokon, a helyén kezelve – mármint hogy ez egy mese – a dolgokat, teljesen korrekt és vállalható filmnek tartom az A Vadász és a Jégkirálynőt. Egyúttal a magam részéről el is határolódom attól a szélesen elfogadott nézőponttól, miszerint a gyűlölt Alkonyat miatt gyűlölt Kristen Steward miatt olyan az első felvonás, amilyen… lószart mama. Az egy dolog, hogy nem ő volt annak a filmnek a motorja (hanem Ravenna), de azért ott aki a dialógusokat és a forgatókönyvet írta, meg aki az egészet levezényelte, sokkal jobban sáros a dologban.

Az első apró meglepetés a főcímben ért: a The Huntsman: Winter's War elé oda volt biggyeszteve, hogy The Snowhite’s Chronicles … ami abból a szempontból nem lep meg, hogy próbálnak belőle franchiset építeni, viszont a magam részéről inkább a The Huntsman’s Chroniclesre kereszteltem volna  a filmfolyamot. Már csak azért is, mert láthatóan a világ még mindig nehezen fogadja el Bellát, az ő Hófehérségére építeni nem tudom, mennyire okos ötlet, ráadásul ebben a filmben gyakorlatilag nem is szerepel (csak említés szintjén). Helyette a múltban kezdünk, az előző film eseményei előtt kb. 20 évvel, mikor Ravenna (Charlize Theron) még együtt élt húgocskájával, Freyával (Emily Bunt). Az élet, a tükör, meg Ravenna – hiába csak a film végén derül ki, ez teljesen nyilvánvaló már az elején is – úgy hozza, hogy az átélt tragédia által felszabadult sötét erők hatására Freya hús-vér jéggéppé válik, végtelen bánatában Északra költözik, ahol rövid idő – no meg néhány véres hadjáratot követően – rettegett királynő válik belőle. A csaj tisztára olyan, mint egy X-men, képes havat és jeget létrehozni, embereket, élőlényeket mozdulatlanná fagyasztani, sőt, egy perpatvarban jégfalat húzni a szereplők köré… ami amúgy manipulált képet mutat a két oldalán. A kiskertben pedig szépen ott sorakoznak a legyőzött ellenfelek jégszobrai, s ha valakinek esetleg a Narnia és Tilda Swinton Fehér Boszorkánya jutna eszébe, nem véletlen: a Jégkirálynő képessége, gyűjteménye kísértetiesen hasonlít a másik nőszemélyére… csak itt emberek vannak, nem hódok.

Ennek ellenére talán a film azon szakasza jött be nekem leginkább, mikor is a múltban járunk Északon: a Jégkirálynő ugyanis elrabolt gyerekekből hadsereget épít…   … hol is volt ez legutóbb…    na mindegy. Kifejezetten hangulatos volt az a pár képsor, ami a fiatalok képzésére fókuszált, és a történetben kötelezően kódolt konfliktust sem éreztem erőltetettnek. Fantasyhoz, meséhez képest meglepően jól összerakott motivációs háló épül ki, számomra érdekes karakterekkel: Eric, a Vadász (Hemsworth) a maga szemtelen lazaságával már az előző epizódban is bejött, a harcos amazonokat – Sara (Jessica Chastain) – meg mindig is bírtam. Valahol Freya karaktere is bejött, mert bár a mozi nagy részében ő volt a gonosz, ő volt, akitől rettegtek szerte földön, mégis, a film elején elkövetett árulás ismeretében sokkal inkább volt egy szánni való karakter, mint gyűlöletkeltő. S ha már minden hivatalos kritikus megemlíti, én is kénytelen vagyok megdicsérni Emily Buntot azért, hogy ezt a kettősséget bele tudta vinni a karakterbe… a szemét királynő és a becsapott húgocska dupla alakítása kifejezetten jó lett. Mondjuk, néha úgy nézett ki, mint egy hóbagoly, de hát azt is el kellett játszani.

Ha valaki amúgy nem olvasott volna utána, ez a mozi egy ritka furcsa hibrid. egyszerre előzménytörténet (hisz a film elején Ravenna még él), aztán folytatás, aztán valahol spin-off is a világ kitágítása miatt. A történet folyamán ugyanis ugrunk egyet az időben, s hirtelen már Ravenna bukása után vagyunk, Hófehér királysága nagy és erős, csupán az a fránya tükör okoz galibát: úgy néz ki, az az oka mindennek, a tükör Oculusi (vagy inkább Egy Gyűrűi) magasságokba emelkedve árasztja magából a sötétséget. Ki mást bízhatnának meg a biztonságos helyre szállításával, mint az időközben „megözvegyült” Vadászt… a film fő történeti szála pedig ez lesz: a tükör, mint a korlátlan hatalom forrása vajon jó kezekbe kerül-e, vagy esetleg végleg felébreszti a Jégkirálynőben rejlő sötétséget? Nem fogjátok kitalálni, mi fog történni… a csavar mindösszesen annyi az egészben, hogy nem elég a tükörtől, hogy mindenkit megöl/átváltoztat, aki sokat nézi, hanem még lelkeket is tárol… Nos, itt fogtam igazából egyedül a fejemet, mert hiába nézek mesét, néhány dolgot akkor sem szívesen dolgozok föl. Itt konkrétan azt, hogy évekig a tükörben lakik egy elpusztított figura, aztán egyszer csak valami mondvacsinált „varázslattal” életre kel: de nem csak úgy hipp-hopp, hanem deklaráltan valami élet és halál közötti köztes entitásként. Ahhoz képest viszont meglepően jól akciózik a fináléban, ami nem lett volna baj, ha valami fix szabályrendszer keretei között tudták volna tartani sebezhetőségét és elpusztíthatóságát… de nem.    Totál klisé minden – s erre ne mentség teljesen az sem, hogy mese – a jó és a rossz harcában a legcsekélyebb meglepetés sincsen. Nem mintha mondjuk pont a párba állított Narniában akkora meglepetésfaktor lenne, de annak a fináléja egy érzelmes és magával ragadó végjáték volt, ahol egy-egy kentaur elveszése is tudott fájni – itt viszont annyira mindegy volt, hogy alakulnak a dolgok, hogy szinte szégyenletes (tudjátok, mikor úgy néztek egy gigászi bunyót/ütközetet, hogy fixen meg lehet mondani ki éli túl és ki nem).

Viszont annak ellenére, hogy a film végére a mese és a kiszámíthatóság eluralkodott a vásznon, annak ellenére a mozi nem volt rossz. Először is, qrva jól nézett ki: majd minden helyszín, ahol a főszereplőink megfordultak, szinte hibátlan grafikával kegyetlen jó hangulatot árasztott. Néha tök szívesen sétáltam volna abban az erdőben, ahol mini emberek szitakötő szárnyakkal repkedtek fáról-fára, de akár a Deres várára emlékeztető északi székhelyen is körülnéztem volna. Annyira talán nem színes, mint mondjuk az Alice Csodaországban, de kifejezetten hangulatos az egész. A színészekről már ejtettem pár szót, én nem éreztem úgy, hogy a három nő és Thor között nem sikerült megtalálni a helyes arányt: mindenki pont súlyának megfelelően szerepel. Na persze, ehhez kell az is, hogy jómagam nem vizelek ágyba Charlize Therontól, a kifejezetten fos Mad Max 4 Furiosája után nekem elég volt Ravennából annyi, amennyit itt kaptunk… ellenben tudom, hogy a firkász szakma most piedesztára emelte angyalomat, úgyhogy most neki kellene lennie a központnak. Hát nem bazzeg, ebben a történetben pont annyit van, amennyit kell, sőt, nekem az újbóli feltűnésének a módja komoly százalékokat vett el az értékelésből. Még szerencse, hogy volt még valami, ami nagyjából vissza tudat hozni ezeket…

… ez pedig a humor és az abból fakadó hangulat. Ericre ugyanis ráakaszkodik két törpe, akiket nem tud levakarni magáról, s akik a film legtöbb humoros jelenetét és komikumát hozzák. Pláne, miután a kettő törpéből négy lesz, s kicsit bekukkanthatunk a törpék nemek közti viszonyaiba… az ilyen humor pedig nekem roppantul kedvemre való, kicsit talán gyermetegen aranyos, és nincs benne semmi altesti, hányós-fingós baszós elem. Az egész pont annyira idióta, amennyire a helyzet megkívánja amennyire esetleg egy „feszültebb” jelenetet oldani kell vele. Egyébként a két törpe (és a színészek) is jó – oké, nem Gimli szint, de akkor is – és a végén már csak azon tűnődöm, hogy miért van az, hogy a törpék a filmekben vagy gonoszak, vagy idióták…





75%



.

R2-D2 írta:

A Vadász és a Jégkirálynő

Köszi az írást. Mivel az első rész is úgy-ahogy bejött, minden bizonnyal ezt is meg fogom nézni. Hogy moziban-e, vagy majd itthon, az még eldől. Alapból jónak tűnik a koncepció, meg amiket írsz, sőt, még ebből a Chronicles dologból is ki lehetne hozni valami, bár ilyenkor mindig felvetődik bennem a kérdés, meddig is lehet életképes egy ilyen franchise? Mindenesetre annak örülök, hogy kapunk még a törpökből, az első részben is nagyon bírtam őket.

R2-D2 írta:

A Vadász és a Jégkirálynő

Annak ellenére, hogy az első rész, amit a Hófehér és a Vadász címre kereszteltek, nem igazán volt a szívem csücske, érdeklődve vártam az új Vadász kalandot: tulajdonképp mindenhol csak azt olvastam róla, hogy az első fejezetnél sokkal jobban sikerült, egy érdekes koncepciójú remek látványvilágú mese, rengeteg jó színésszel meg a szokásos idiótaságokkal. Nos, ennek a leírásnak tökéletesen megfelelt a moziélmény: egész kellemes két órát ültem végig, amin úgy istenigazából nem éreztem kényelmetlenül magam, nem fogtam a fejemet (jó, csak egyszer) a baromságokon, a helyén kezelve – mármint hogy ez egy mese – a dolgokat, teljesen korrekt és vállalható filmnek tartom az A Vadász és a Jégkirálynőt. Egyúttal a magam részéről el is határolódom attól a szélesen elfogadott nézőponttól, miszerint a gyűlölt Alkonyat miatt gyűlölt Kristen Steward miatt olyan az első felvonás, amilyen… lószart mama. Az egy dolog, hogy nem ő volt annak a filmnek a motorja (hanem Ravenna), de azért ott aki a dialógusokat és a forgatókönyvet írta, meg aki az egészet levezényelte, sokkal jobban sáros a dologban.

75%

Affrancba, pár órával megelőztél !
Én majd este jövök vele, mert még csiszolgatok rajta, de addig csak annyit tudok mondani rá: az én szívem ennél azért jegesebb lesz...
.

A Vadász és a Jégkirálynő

Weide írta:

Köszi az írást. Mivel az első rész is úgy-ahogy bejött, minden bizonnyal ezt is meg fogom nézni. Hogy moziban-e, vagy majd itthon, az még eldől. Alapból jónak tűnik a koncepció, meg amiket írsz, sőt, még ebből a Chronicles dologból is ki lehetne hozni valami, bár ilyenkor mindig felvetődik bennem a kérdés, meddig is lehet életképes egy ilyen franchise? Mindenesetre annak örülök, hogy kapunk még a törpökből, az első részben is nagyon bírtam őket.

Niwrok írta:

Affrancba, pár órával megelőztél !
Én majd este jövök vele, mert még csiszolgatok rajta, de addig csak annyit tudok mondani rá: az én szívem ennél azért jegesebb lesz...
.

, már kedd óta írom, de sosem tudtam befejezni. Most is csak azért sikerült, mert simábban ment le a ballagás, mint terveztem, aztán volt egy óra szabadidőm.

Kíváncsi vagyok, hogy láttad, engem jó hangulatban kapott el.

.






A kétkedő funtamentalista





2007-ben egy bizonyos Mohsid Hamib nevű pakisztáni jóember tollából megjelent egy regény – ez amúgy alapból is már egy adaptáció volt – ami aztán egy indiai származású rendezőnőnek, az eddig számomra totál ismeretlen Mira Nairnak annyira megtetszett, hogy rögtön lecsapott annak megfilmesítési jogaira. Így, kicsit utánanézve érthető, hisz Nair maga Amerikában él és dolgozik, a könyv és a film témája pedig az a 9/11, amihez new yorkiként vélhetően erős szálak fűzik. Az A kétkedő fundamentalista, mint könyv – de különösképp, mint film – izgalmas és érdekes vállalkozásnak tűnt, hisz egyrészt a terrortámadást arab oldalról igyekszik ábrázolni, filmként meg hát olyan színészeket sikerült a projektnek megnyerni, mint Kiefer Sutherland, Liev Schreiber no meg Kate Hudson. Lehet amúgy, hogy az ő gázsijuk – karöltve a közvélemény érdektelenségével és esetleg forgalmazói bénasággal – is vastagon szerepet játszott a film méretes buktájában: a 15 millás gyártási költséghez csupán 2,1 milla bevétel társult, mindenesetre, ha nincs a Filmfórum, erről a filmről sem szerzek soha tudomást.

Niwrok ugyanis másfél évvel ezelőtt már írt róla, nálam már azóta a kis cetlin szerepelt, de a gépen is már közel egy éve pihengetett. Többször elkezdtem, bele-belenéztem, de az az igazság, hogy ha nem kap el a hangulat az adott film megnézéshez, inkább hagyom a francba az egészet… na mármost ehhez a filmhez – már eleve az indítása miatt is – nem árt, ha valaki indiai/pakisztáni filmnézős kedvében van. Nálam többször van ilyen, csak ki kell fogni: ezúttal (sokadjára) tudtam élvezni kezdésnek azt a fura ünnepséget, azt az érdekes pakisztáni zenét, ami egy bizonyos Rainer professzor elrablásának hátteréhez szolgál. Az tény, hogy nem egyszerű az egész, nem könnyű elmerülni ebben a világban, nem könnyű felvenni a ritmust, legalábbis, míg nem tudjuk, ki kicsoda: európaiként alapból van az emberben egyfajta fura tanácstalanság más rasszok embereinek megkülönböztethetőségében, így az elején csak pislogtam, ki kicsoda és mit akar. A dolog akkor kezdett kicsit letisztulni számomra, mikor egy Bobby (Liev Schreiber) nevű amerikai fickó kerül a kamera fókuszába, s rajta keresztül jutunk el (vissza?) a történet eredeti főszereplőjéhez, a lahori egyetem ifjú tanárához, Changezhez (Riz Ahmed). Innentől vált kicsit követhetőbbé a filmfolyam, de ezen belül is inkább azok a részek, amik nem Pakisztánban játszódnak, hanem Amerikában… s talán ez is egy háttérben megbúvó, ösztönös érzés, ami azt okozza, hogy nekem a történet amerikai része jött be jobban.

Miután Niwrok eléggé jól felvázolta a mozi cselekményét, én ebbe nem is akarok mélyebben belemenni – inkább foglalkoznék azzal, melyik szál mit is jelentett nekem nézés közben. Nos, a kávézóban lefolytatott – kétségtelenül egyre feszültebb – beszélgetésnél engem sokkal jobban megfogott az, hogyan is élte meg a történet szerint 9/11-et egy Amerikában dolgozó arab származású (sikeres) ember. Changez ugyanis a pakisztáni egyetem elvégzése után rettentő gyorsan szép karriert fut be Amerikában, nagyon hamar egy pénzügyi elemző cég kiemelkedő tehetségű és képességű munkatársa lesz. Őszinte leszek: minden kétséget kizárólag szerepet játszik a pozitívabb értékítéletemben az, hogy ennek a cégnek a főnöke Jim Cross személyében az a Kiefer Sutherland, akit ugyebár Jack Bauer néven kifejezetten imádok… egyszerűen ha csak a hangját meghallom, már borzongok a gyönyörtől. És aki látta a 24-et az tudja milyen, ha Jack mérges: amit Niwrok kolléga felesleges ripacskodásnak érzett, az csak egy szokványos – de rettentő enyhe – kiborulás Jack Bauertől. Lehet, hogy objektíven semmi köze nem lehetne egy kedvelt színész feltűnése egy moziban, de nem tehetek róla, nálam komoly pluszt jelent – általa is lett nekem jobb az USA szakasz a moziban.

Az sem elhanyagolható érzelmi motiváció, hogy az elmúlt két évben a sáskajárással és az abból eredő európai terrortámadásokkal az ember kicsit másképp tekint az ilyen filmre. Mert elgondolkodhat azon, hogy az a sok idióta öngyilkos merénylő mekkora kárt tud okozni nemcsak a hitetlenek, hanem a saját népének is. Márpedig számomra az A kétkedő fundamentalista pont arra az aspektusra világít rá – ami ugyan valóban jelen volt már 15 éve New Yorkban is, de igazán bőrünkön csak most lehet érezni – hogy milyen szar lehet annak a kevés muszlimnak, akik már beilleszkedtek az európai társadalomba, akik hasznos tagjai a civilizációnak. Changez karakterén keresztül a siker, integráció után szinte bőrünkön érezhetjük az egyre inkább kialakuló megvetést, amit az amerikaiak vele szemben éreztetnek. Mennyire is rosszul tud elsülni a böszme vallási fanatizmus (megint), mennyire is képes a társadalom megbélyegezni olyanokat is, akik semmit nem tehetnek a dolgokról – s továbbgondolva a mai európai viszonyokra, mennyire is törvényszerű és logikus a szélsőségek megerősödése… mert senkinek ne legyenek illúziói, ha ez az undorító népvándorlás nem áll meg, ennek nagyon csúnya vége lesz. Amerika más, ott a hagyományos polarizáció mellett (ld. még Kártyavár, mint a végén kiderül, többszörösen is, ugye) kisebb teret kaphat az ún. szélsőjobb, de itt, nálunk úgyis az lesz előbb utóbb mindenhol a vezető irányzat/hatalom.

De számomra az A kétkedő fundamentalista magában hordozza valahol a megoldás kulcsát is, mégpedig pont Changez személyében. A lahori szál egyértelmű és legfontosabb tanulsága és üzenete ugyanis az, hogy a terrorizmus elterjedése ellen legtöbbet azok a muszlimok tehetnek, akiket az elmebeteg vezetők, imámok, parancsnokok be akarnak szervezni. Ugyebár a film központi kérdése végig az, hogy Changez – bár többször kijelenti, hogy szereti Amerikát – akkor most terrorista, vagy sem (ld. még Homeland): a kávéházi párbeszéd, kis kitérőkkel pedig csak nagyon lassan adja meg erre a választ. Talán túl lassan is, legalábbis egy idő után én kényelmetlenül éreztem magam a folyton mozgásban lévő pakisztáni környezetben, ahol megint csak nem tudtam, ki kicsoda, és a kissé történetlassító családi kitekintésekben. Ugyan szigorúan a történetvezetést tekintve ezek inkább az USA szálhoz kapcsolódnak, de én mégis Pakisztánhoz kötöm őket – idegen és ezúttal érdektelen volt számomra az egész civilizáció, amibe Changez elkalauzolt. A Bobby vs. Changez diskurzusban viszont tényleg volt potenciál, tényleg jól növelték a feszültséget, de engem Bobby folytonos kibeszélése, külső függősége legalább annyira zavart, mint az egész életszerűtlen szituáció a forrongó egyetemen halál nyugodtan élettörténetet mesélő Changez figurája. Valahogy nem igazán tudtam megérteni ezt a helyzetet, mit is akartak kihozni ebből az írók… ja, amit mellékesen megint csak tetéztek azzal az idiótasággal, hogy a karakterek (bennszülöttek) Pakisztánban, egymás között is angolul beszélnek. Több szempontból is eszembe jutott nézés közben a már említett Homeland, ez már csak hab volt a tortán: ott, az utolsó évadban volt az, hogy az arabok, hazafelé, egymás között németül dumáltak… hát persze.

Úgy összességében nem volt rossz film az A kétkedő fundamentalista. A gondolatisága azonban számomra sokkal fontosabb, mint maga mozi: a mozi helyenként unalmas, néha nem igazán találja el a szál-váltások közti megfelelő időpontot. Viszont az élet úgy hozta, hogy amiről szól, amivel foglalkozik, az váratlanul (?) legalább annyira aktuális, mint 15 évvel ezelőtt – akkor lenne ez igazán tökéletes, lenyűgöző és mélyreható alkotás, ha a roppant érdekes elutasításos, terroristás, arabos kérdéskörre tudna valami egyértelmű, esetleg sokkoló útmutatást adni. Ha ez mondjuk egy ütős tanmese lenne arról, hogy néhány barom tettéért nem minden muszlim felelős… rettentő nagy szükség lenne erre mostanság, mert jómagam is azon az állásponton vagyok, hogy ugyan nem minden muszlim terrorista, de minden terrorista (manapság már) muszlim. És… engem sem térített jobb belátásra ez a film. Pedig megtehette volna.




70%




.

R2-D2 írta:

A kétkedő funtamentalista

Az sem elhanyagolható érzelmi motiváció, hogy az elmúlt két évben a sáskajárással és az abból eredő európai terrortámadásokkal az ember kicsit másképp tekint az ilyen filmre. Mert elgondolkodhat azon, hogy az a sok idióta öngyilkos merénylő mekkora kárt tud okozni nemcsak a hitetlenek, hanem a saját népének is. Márpedig számomra az A kétkedő fundamentalista pont arra az aspektusra világít rá – ami ugyan valóban jelen volt már 15 éve New Yorkban is, de igazán bőrünkön csak most lehet érezni – hogy milyen szar lehet annak a kevés muszlimnak, akik már beilleszkedtek az európai társadalomba, akik hasznos tagjai a civilizációnak. Changez karakterén keresztül a siker, integráció után szinte bőrünkön érezhetjük az egyre inkább kialakuló megvetést, amit az amerikaiak vele szemben éreztetnek. De számomra az A kétkedő fundamentalista magában hordozza valahol a megoldás kulcsát is, mégpedig pont Changez személyében. A lahori szál egyértelmű és legfontosabb tanulsága és üzenete ugyanis az, hogy a terrorizmus elterjedése ellen legtöbbet azok a muszlimok tehetnek, akiket az elmebeteg vezetők, imámok, parancsnokok be akarnak szervezni.

A Bobby vs. Changez diskurzusban viszont tényleg volt potenciál, tényleg jól növelték a feszültséget, de engem Bobby folytonos kibeszélése, külső függősége legalább annyira zavart, mint az egész életszerűtlen szituáció a forrongó egyetemen halál nyugodtan élettörténetet mesélő Changez figurája. Valahogy nem igazán tudtam megérteni ezt a helyzetet, mit is akartak kihozni ebből az írók… Viszont az élet úgy hozta, hogy amiről szól, amivel foglalkozik, az váratlanul (?) legalább annyira aktuális, mint 15 évvel ezelőtt – akkor lenne ez igazán tökéletes, lenyűgöző és mélyreható alkotás, ha a roppant érdekes elutasításos, terroristás, arabos kérdéskörre tudna valami egyértelmű, esetleg sokkoló útmutatást adni. Ha ez mondjuk egy ütős tanmese lenne arról, hogy néhány barom tettéért nem minden muszlim felelős… rettentő nagy szükség lenne erre mostanság, mert jómagam is azon az állásponton vagyok, hogy ugyan nem minden muszlim terrorista, de minden terrorista (manapság már) muszlim. És… engem sem térített jobb belátásra ez a film. Pedig megtehette volna.

70%

Hagytad volna    ?

Olyan film, amilyennek ezt a leírás alapján vártad, ilyen "sokkolós-útmutatásos" szerintem nincs. Nincs olyan film, ami az emberekben hagyományosan meglevő fenntartásokat az idegenek iránt akár csak enyhíteni tudná, mert az nem múlhat egyetlen filmen; a félelemnél aligha van erősebb érzés, esetleg még a közöny lenne versenyben. Ha pedig lenne ilyen film, ami az emberek saját félelmükbe vetett hitének jogosságát kérdőjelezné meg, miközben az az "egyszerű" alternatíva, hogy minden lehetséges "veszélyforrás" húzzon haza a fenébe, vagy legalábbis el innen, az szinte mindenhol rögtön szemétre kerülne azzal, hogy "migráns-simogató" liberálbuzi propagandafilm, így pont azokhoz nem jutna el, akikhez az üzenete szólna. A 2,1 milliós bevétel is gondolom inkább ennek köszönhető, hogy a többséget a potenciális terroristák meghurcolásáról, emberinek mutatásáról szóló mozi a legkevésbé sem érdekelte. Meg hát azért filmként is vannak hibái...

Ez a film érzésem szerint mégis, a fentiek ellenére egy sokkal erősebb bizalmi kérdést csinált ebből, azaz hogy egy olyan emberről kellett volna elhinni, hogy nem veszélyes, akiről a kiábrándultságán, a meghurcolásán, a helyzetén, a kapcsolatain, a tettein és a róla lenyomozott információkon keresztül ezt még nehezebb elhinni, és Bobby-n keresztül egy olyan ember szerepébe bújva, aki tudósítóként már átélt ezt-azt, leginkább hozzászokhatott az ottani viszonyokhoz, kockázatokhoz, és még így is be volt szarva. Ha az USÁ-ban élő, öltönyös Changez is bekapcsolta a védelmi reflexeket, akkor milyen esélye van a terrorista fészekben kávézgató Changeznek... pedig ennek a kérdésnek is csak akkor van értelme, ha egyáltalán az ártatlanság, ártalmatlanság kérdését bárki is fontosnak tartja, és nincsenek túl sokan azok, akik gyengének, árulónak bélyegzik azokat, akik a kérdést felteszik.

Az is egy érdekes kérdés, hogy kinek lenne hatalma megdönteni egy ilyen mélyen beépült rendszert otthon, de milyen lehetőségek is lennének akkor, amikor a másik oldalon egy AK csöve van vagy egy machete, és annak nyomán nem csak az ő lelövésük, hanem az egész családjuk kiirtása. Még ehhez hozzáteszi az ember a külföldi hatalmi és mindennapi érdekeket, aztán kész is a katyvasz. Mi várható akkor, ha egy sokkal elpuhultabb, legyengítettebb vallási szervezetet sem lehet arra rávenni, hogy a saját korruptjait kivesse magából, ha a hívek sem sztrájkolnak ennek érdekében, hanem még a botrányok napvilágra hozóit kárhoztatják, hogy aljasul megpróbálnak bemocskolni egy ilyen szent embert, tovább gyengíteni egy ilyen nemes eszmét? Én csak egyszer dobtam fel egy fórumon, hogy a keresztény egyház megtisztulásáért, az általános megítélésének javulásáért a hívek is tudnának tenni... na, hát amit ott kaptam, azt nem tettem ki a vitrinbe. De a vallásig sem kell elmenni, mert ez a kérdés, az érdekek és azok eltérő erőszakosságú érvényesítése nem vallási sajátosság, a politika vagy a filmpiac éppen ilyen jó terepe ennek...

De ha vannak is egyszerű válaszok ezekre az összetett kérdésekre, azt nem mi fogjuk megtalálni, de ha mégis, akkor sem fog érdekelni senkit   .

Na, de látom a Kate Hudsonos romantikus szálat teljesen hanyagoltad... megértem, szerintem is kár rá szót vesztegetni . A többi meg hát... óda Jack Bauerhez, mit van mit tenni     ...

Más: csak én látok hasonlóságot Liev Schreiber plakáton levő képe és eközött az animáció között ? Csak mert nekem elsőre ez jutott róla eszembe   .

 

R2-D2 írta:

Amerika más, ott a hagyományos polarizáció mellett (ld. még Kártyavár, mint a végén kiderül, többszörösen is, ugye) kisebb teret kaphat az ún. szélsőjobb...

Na! Csak nem május van, és már nézed   ?!

.

.





Kártyavár S4




„Sohasem hittem el, hogy gyilkos lenne, most sem hiszem.”
Mi lesz itt majd, ha azt is elhiszik???  

Tavaly úgy hagytuk abba az Underwood család történetét, hogy Frank első elnöki éve sikeresen felemésztett gyakorlatilag mindent maga körül: népszerűsége és házassága is ráment az ovális iroda bársonyszékére. Jómagam nem voltam ugyan teljesen elalélva a harmadik évadtól (most, így utólag többet adnék rá), kicsit fura volt az az irányváltás, amit kényszerűségből elszenvedett a sorozat – mert hisz hova lehet taposni felfelé, ha már az ember felért a csúcsra, ugyebár… de mégis csak tűkön ölve vártam már az új szezont. Valahogy az elmúlt évben – mióta követem a Kártyavárat –, Underwood függő lettem, egyszerűen vártam már, mikor láthatom újra a világ egyik legaljasabb és legtörtetőbb politikusát, kíváncsi voltam, mire megy (mennek), ha a tökéletes szimbiózisban élő és működő házaspár egysége megbomlik. Már akkor is izgalmas lett volna ez az évad, ha csak a férfire és a nőre koncentrálnánk, ha kettejük pengeváltása töltötte volna ki a történetet… nos, örömmel jelentem, ennél jóval több van itt. Ajaj, de még mennyivel!

A sztoriról ismét csak dióhéjban lehet írni (hátha a négy év elmaradás még nem nagy visszatartó erő a belekezdéshez), a lényeg az, hogy Claire saját útra lép – ezzel a döntéssel azonban többé-kevésbé szándékosan férje útjába kerül. Nos, azt nem kell magyaráznom, hogy még egy ilyen erős nőnek is mennyi esélye van az USA elnöke és annak hatalmi gépezete ellen (pláne, ha azt az elnököt Francis Underwoodnak hívják), mégis, az évad első harmada egy tök hihető és jól felépített macska-egér játék a két karakter között. Nekem legalábbis rettentően bejöttek az állandó provokációk, azok a húzások, amiket egymás megfékezésére, lejáratására találtak ki – Claire új segítője, LeAnn (Neve Campbell) pedig tökéletes kiegészítője a First Ladynek. Itt jegyzem meg, hogy Niwrokhoz hasonlóan én is szentül meg voltam róla győződve, hogy Kate Mara újból szerepet kapott a sorozatban, a hasonlóság tagadhatatlan, kellett hozzá egy kis idő, míg az ember megszokta, kit is lát – és főleg milyen pozícióban. LeAnn, mint kampánymenedzser kiváló munkát végez, rendesen megizzasztják mr. Underwoodot, a sorozat tök jól beindul ezen a vonalon – viszont meglehetősen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a korábban együtt legyőzhetetlen páros külön-külön tipikusan a félkarú óriás esete.

Érezhették ezt az írók is, érezhették, hogy talán túl messzire távolodtak a sorozat eredeti koncepciójától – ennek ellenére nem számítottam arra, ami történt. Még ennyi sorozat és filmes fordulat után is meglepett, ahogyan és ahova küldték Franket… viszont, így, ezzel a zseniális húzással remek alapot adtak arra, hogy a szimbiózis újra működhessen – még ha nem is úgy, ahogy esetleg korábban az volt. Három dolgot tennék ehhez hozzá, ami egyenként is csillagos ötös írói szempontból: az egyik ugyebár a legutolsó képkocka legutolsó mondata, az évad abszolút csúcspontja… a néző dörzsölheti a tenyerét, hogy visszatérünk a régi kerékvágásba, a megszerzett hatalomtól felpuhult család újabb pusztításába. A másik, Doug karaktere: komolyan mondom, az évad ezen szakaszának talán legmélyebb benyomását ő tette rám. Az a fanatizmus, az a kegyetlen alázat és követés, ami őt ekkor jellemezte, azok a döntések, az az ár, amit fizettetett a világgal, szenzációsan megírt és előremutató forgatókönyvet rejt. Egy idő után már szinte kényelmetlen volt nézni, ahogy bánt mindenkivel, ahogy Frankért bármit megtett volna – ennek a csúcspontja nálam nem is a kvázi halálra ítélés volt, hanem az önfeláldozás lehetősége. Viszont ismét csak írói dicséret, ahogy a figurát visszahozták a „jó oldalra”, ahogy a bűntudat – no meg talán Seth – észhez téríti a faszit… igazi ínyencség (még ha némileg visszataszító tettekkel is párosul) az ő jellemfejlődése.

Harmadrészt említem, de tulajdonképp már évadok óta erősödő érzés, hogy az ominózus eseménnyel aztán végképp elérték az alkotók, hogy szívvel- lélekkel az Underwood család mellé tudjunk állni. Valahol az emberben benn van az a szánalom, aminek manipulálásával, annak felélesztésével totál el lehetett feledtetni a korábbi bűnöket: a kis korrupció, zsarolás, hatalommal visszaélés úgysem nagy dolog (szomorú, de a mai nemzetközi!! politikai valóságban egyáltalán nem lépi át a néző ingerküszöbét az ilyen), viszont most már ott tartottam, hogy a két korábbi gyilkosság is csak egy kellemetlen zökkenő hőseink rögös útján. Épp ezért – bármennyire is cuki volt – az új szereplő, Conway (Joel Kinnaman) szenátor egyetlen egy percre sem tudta magát belopni a szívembe. Sőt, a negyedik évad legfurcsább érzete az volt, hogy szinte mindenkit utáltam, aki Franket vagy Clairet támadta – s összetett ujjal szorítottam, hogy a csodapáros ismét együtt dolgozzon. Ezt is megértük: a második évad elején általam elevenen megnyúzásra ítélt figuráért és eredményeiért szorítottam… ez még nem beteges, ugye??? És épp ezért nem tetszett – nagyon nem tetszett – a nyugalmazott újságíró, Tom Hammerschmidt újbóli feltűnése és nyomozása sem. Nem tetszett, ahogy befűzte az embereket abba a bizonyos cikkben, nem tetszett sem Remy, sem Walker, sem Jackie reakciója. Egy valakié tetszett, Freddyé, az öreg négeré…   

Persze, ha már egyszer az egész sorozat címe Kártyavár, az ember joggal feltételezheti, hogy arra fog kimenni a végjáték, hogyan és mekkorát buknak majd Frankék. Nos, ez az évad két-három szálon is remekül megalapoz ennek (egyébként azt hittem, az egész cikk átkerül az ötödik szezonra), viszont ha nem történik semmi megdöbbentően rendkívüli, egyelőre nem fogok neki örülni, ha tényleg összedől minden. Kíváncsi vagyok ugyan, hogy azok a bizonyos csontvázak mikor és hogyan fognak kipotyogni majd a szekrényből (az ajtót már azért feszegetik), viszont a pakliban egyelőre az is benne van, hogy a terrornak lesz néhány nem várt civil áldozata is… újságírói és egyéb fronton. Majd meglátjuk, meddig és hogyan mernek elmenni a showrunnerek – bátorságból egyébként már eddig sincs hiány. Mert ide tartozik az, amitől vélhetően sikongatott Niwrok örömében, hogy ez a sorozat aztán kőkeményen belenyúl a valóság darázsfészkébe. Már a Putyin vs. Pussy Riot sem volt rossz, de itt a napnál világosabb néhány esemény, párhuzam az elmúlt évtizedek világpolitikai történéseivel. Konkrétan a „Háborúban állunk” kifejezés döbbentett meg… mert eddig eszembe sem juthatott, hogy az olajon kívül volt rá más indok, de ezek után, ki tudja, milyen szennyeseket rejt a mindenkori amerikai elnök irodája.

S ha már valóság: az egész évad ugyebár az amerikai előválasztások idején játszódik (kvázi most!!), amikor is a demokrata és a republikánus pártok jelöltjei versengenek egymással azon, ki legyen az elnök (és itt speciálisan kiterjesztve az alelnökre) jelölt. Na most, ez egyrészről szenzációs, amilyen alapossággal bemutatja a procedúrát, a politikai machinációkat, ahogy próbál a kulisszák mögé nézni, az zseniális. Viszont… viszont nekem már néha sok volt. Nem ismerve ezt a rendszert, nem is értve az egészet, néha már elvesztem az egész delegált állításban, ki mikor, miért és kivel van – nekem egy pont után érdektelen és unalmas volt az, ami esetleg egy amerikai nézőnek valódi izgalmakat és párhuzamokat rejthetett. A párhuzamokból meg amúgy sem volt hiány, ugyebár itt van az ISIS klón, aztán az olajválság (fura, hogy miért pont a fordítottja a valóságnak), no meg Szíria. Az évad végére, a kríziseknél nem kevés áthallás van más elnökös, terroristás sorozatokkal (24, Homeland), s ha már a múltkor a Homelandnál dicsértem az autentikusságot, itt ez hatványozottan igaz. Ha az ember nem tudná, hogy ez fikció, simán azt hihetné, hogy egy dokumentum játékfilm egy amerikai elnökről – jó, mínusz az első kettő évad, bár Bushék esetében ebben sem vagyok biztos. Az is érdekes ferdítés, hogy itt pont a demokrata párt van jobban kivesézve, holott (Trump kapcsán) talán az emberben épp a republikánusok között gondolna az ember ilyen viszonyokat… vagy… vagy mindegy?

Remek évad lett ez az S4, s hogy én mégsem adok rá maximumot, annak egyrészt a néha kissé zavaros és európai szemmel áttekinthetetlen választási viszonyai, pontosabban annak élvezhetősége az oka (konkrétan a nyílt szavazásos epizódot kifejezetten untam), másrészt meg nagyjából ugyanazok a nüánszok, amik korábban is jellemezték a Kártyavárat. Ezek közül az élre kívánkozik az ismételten csak roppant nagyvonalú idővezetés: többször ugrunk úgy az időben – amiről igazából semmi támpontunk nincs – hogy a korábban megkezdett szálak, gondolatok, interakciók nyitva maradnak. Néhány karakter feltűnik néha, aztán sokáig semmi, aztán megint csak eltűnik. Petrov és az olajválság is kurtán-furcsán rövidre van vágva: egyik részben még sorok állnak a kutakon, aztán többet nem foglalkozik vele a sztori… értem, hogy máshova került a reflektor, meg hogy telt az idő közben, de nekem ez olyan kibontatlannak tűnt. Mindazonáltal annak örültem, hogy Frank kevesebbet beszél ki a közönségnek – sőt, néha már vártam is, hogy szóljon – de ha szigorúan az alapkoncepcióhoz nézem, akkor ez is hiányos lett. Frank lázálmaival sem voltam teljesen kibékülve, bár nem vitatom, hogy abba a szituban elment… de legjobban ismét!!! a fura háromszögön akadtam fenn. Valahol nekem nem áll össze a kép, hogy ezt a kapcsolatot, így, ezekkel a résztvevőkkel végre lehetne hajtani… média, stb… csak  abban bízom, hogy ez egy újabb láncszem lesz a szimbiózis összekovácsolásában és/vagy egy újabb csontváz a szekrényben.

A „Mi vagyunk a terror” viszont mindent vitt.





85%





.

R2-D2 írta:

Kártyavár S4

Tavaly úgy hagytuk abba az Underwood család történetét, hogy Frank első elnöki éve sikeresen felemésztett gyakorlatilag mindent maga körül: népszerűsége és házassága is ráment az ovális iroda bársonyszékére. Jómagam nem voltam ugyan teljesen elalélva a harmadik évadtól (most, így utólag többet adnék rá), kicsit fura volt az az irányváltás, amit kényszerűségből elszenvedett a sorozat – mert hisz hova lehet taposni felfelé, ha már az ember felért a csúcsra, ugyebár…

Remek évad lett ez az S4, s hogy én mégsem adok rá maximumot, annak egyrészt a néha kissé zavaros és európai szemmel áttekinthetetlen választási viszonyai, pontosabban annak élvezhetősége az oka (konkrétan a nyílt szavazásos epizódot kifejezetten untam), másrészt meg nagyjából ugyanazok a nüánszok, amik korábban is jellemezték a Kártyavárat. Ezek közül az élre kívánkozik az ismételten csak roppant nagyvonalú idővezetés: többször ugrunk úgy az időben – amiről igazából semmi támpontunk nincs – hogy a korábban megkezdett szálak, gondolatok, interakciók nyitva maradnak. Néhány karakter feltűnik néha, aztán sokáig semmi, aztán megint csak eltűnik. Petrov és az olajválság is kurtán-furcsán rövidre van vágva: egyik részben még sorok állnak a kutakon, aztán többet nem foglalkozik vele a sztori… értem, hogy máshova került a reflektor, meg hogy telt az idő közben, de nekem ez olyan kibontatlannak tűnt. Mindazonáltal annak örültem, hogy Frank kevesebbet beszél ki a közönségnek – sőt, néha már vártam is, hogy szóljon – de ha szigorúan az alapkoncepcióhoz nézem, akkor ez is hiányos lett. Frank lázálmaival sem voltam teljesen kibékülve, bár nem vitatom, hogy abba a szituban elment… de legjobban ismét!!! a fura háromszögön akadtam fenn. Valahol nekem nem áll össze a kép, hogy ezt a kapcsolatot, így, ezekkel a résztvevőkkel végre lehetne hajtani… média, stb… csak  abban bízom, hogy ez egy újabb láncszem lesz a szimbiózis összekovácsolásában és/vagy egy újabb csontváz a szekrényben.

A „Mi vagyunk a terror” viszont mindent vitt.

85%

Csak aztán nehogy "megbánd", hogy ennél is jövőre jössz rá arra, hogy többet kellett volna adni rá ! De a változás, a "fejlődés" még ebből is látszik, ha azt nézem, hogy eddig olyan 7,5-8 körül szóródtak az évadok nálad, míg nekem inkább 9 körül, és ahhoz képest javult 1 pontot.

Nem sok konkrétumot írtál le, gondolom meghagyva a felfedezést az esetleges utólag csatlakozóknak , de még így is sorra jutottak eszembe a baromi erős jelenetek, amikből mindig is volt, de eddig soha nem ilyen gyakran. A "We are at war" most éppen nem jut eszembe, de a Frank és Conway közötti "párbájos" jelenetet (NSA) vagy tízszer megnéztem, annyi minden van benne és olyan szuggesztív benne Spacey, de mondhatnám a Claire és a terrorista közti párbeszédet a politikai pragmatizmusról, Catherine sarokba szorítását és kvázi halálosan megfenyegetését, és így tovább... Igen, még Doug is egy sokkal érdekesebb és színesebb szereplő lett, hogy megszabadult vagy 45 kilónyi "súlyfeleslegtől" .

Az egyetlen jelenet talán, amit egy kicsit untam...

Spoiler:

.

Niwrok írta:

A kétkedő funtamentalista
Hagytad volna    ?

Lehet... nem tudom. Azért annyira nem vagyok rasszista, aki normálisan viselkedik, azzal nekem semmi bajom nincs. Igaz, nem az én országomban, városomban robbantgatnak...  

Niwrok írta:

Olyan film, amilyennek ezt a leírás alapján vártad, ilyen "sokkolós-útmutatásos" szerintem nincs...

Egyetértek okfejtéseddel, de hát arra voltál kíváncsi, milyen gondolatokat ébreszett bennem. Csodákban én sem bízom, a világ úgy működik, ahogy Te is írtad... de lehetne másképp...

Niwrok írta:

A többi meg hát... óda Jack Bauerhez, mit van mit tenni     ...

   

Niwrok írta:

Más: csak én látok hasonlóságot Liev Schreiber plakáton levő képe és eközött az animáció között ? Csak mert nekem elsőre ez jutott róla eszembe   .

Nem ismertem a  második képet, de van benn valami...  

Niwrok írta:

Kártyavár S4

De a változás, a "fejlődés" még ebből is látszik, ha azt nézem, hogy eddig olyan 7,5-8 körül szóródtak az évadok nálad, míg nekem inkább 9 körül, és ahhoz képest javult 1 pontot.

Niwrok írta:

Nem sok konkrétumot írtál le, gondolom meghagyva a felfedezést az esetleges utólag csatlakozóknak   , de még így is sorra jutottak eszembe a baromi erős jelenetek, amikből mindig is volt, de eddig soha nem ilyen gyakran. A "We are at war" most éppen nem jut eszembe,

Hát nem ezt mondta Bush, mielőtt megtámadta Afganisztán? Meg Irakot? Nekem iszonyat erős ez az áthallás...
.