R2-D2 írásai 2.0

.





Összeomlás




A múltkori Eszeveszett mesék után muszáj volt…

Kaliforniában bizony qrva meleg van… nem is csoda, hogy William Foster (Michael Douglas), a jól szituált, elegáns üzletembernek tűnő férfi egyre nehezebben viseli, mikor autójával épp egy dugó kellős közepén ragad, valahol egy Los Angelesi autópálya belvárosi szakaszán. A felforrósodott levegő lassan az agyvizére is hatással lesz, így a kocsiban lévő légy zümmögése, a szomszéd buszban utazó gyerekek visítása szinte elviselhetetlen teherként nehezedik rá: fogja hát a kis diplomatatáskáját, kiszáll az autóból, majd azt hátrahagyva gyalog indul a nagyvilágba. Egészen pontosan haza, a lánya születésnapjára, de ez majd csak később derül ki – mint ahogyan az is, hogy Mr. Foster igazándiból egy szerencsétlen flótás, akinek az utóbbi időben rendesen nyakába borult a kaki. Az Összeomlás pedig nem más, mint Mr. Foster útja az autópálya felüljáró alól a családi ház közelében található mólóig, egyfajta foot-road mozi, a főhős egy napi kalandja, sétája a multikulti (1993!!!!) Amerikában.

Még mindig zseniális. Douglas minden egyes perce, amit a vásznon tölt, maga a tökély, a film egyes jelenetei, szövege, üzenete pedig 20 év távlatából nézve örökérvényű klasszikussá váltak. Gondolom, a nagy többségnek nem maradt más meg belőle, mint az ominózus McDonald’s-es jelenet (ami igazából Wendy’s), esetleg a katonai boltos, meg talán az útfelbontásos - kétségkívül ezek a legemlékezetesebbek, de van bőven más is.  Még nekem is - pedig én aztán tényleg  jó párszor láttam ezt a filmet - is ezek azok a szcénák, amik a legszórakoztatóbbak és legjelentőségteljesebbek, a többire annyira még én sem emlékeztem. Sőt, a Fostert üldöző, nyugdíjba készülő zsaruról, Prendergastról (Robert Duvall), az ő történeti száláról vajmi kevés emlékem volt. Amúgy is ezt tartom a mozi leggyengébb összetevőjének, a felsége most kimondottan idegesítő volt, de túlságosan az ideiglenes partnerét játszó Sandra (Rachel Ticotin) sem varázsolt el. Az Összeomlás mindig is Michael Douglas filmje marad nekem, Duvall ugyan nem rossz, de ebben a moziban teljesen másodhegedűs szereplő: még akkor is, ha némi párhuzamot vélek felfedezni az ő karaktere és Foster összeomlása között is. Meg még akkor is, ha a filmtörténelem egyik legjobb szójátéka az ő száját hagyja el: a „Fuck you very much!” azóta is rendszeresen idézett mondat nálam.

Szóval Foster. A fehér ingben, nyakkendőben hazainduló kispolgár ámokfutása azóta ikonikus lett, az éttermi jelenete szinte hivatkozási pont – ugyanakkor ennyi idős fejjel én már sok mindent belelátok a moziba, ami fölött esetleg évekkel ezelőtt átsiklottam. Teljesen más megvilágításban látom már a családjától távoltartási végzéssel eltiltott apa karakterét (fura mód a SoA S1-ben is volt egy távoltartási végzés és annak is csúnya vége lett), aki ráadásul egy vélt erőszak miatt lett kitiltva otthonról, mint ahogy másképp nézek a munkahelyét elvesztő mérnök esetére is. De mindenekelőtt másképp nézek az út egy-egy állomására: csak most döbbentem rá, ez a film milyen mélyen belevág az USA akkori liberális viszonyaiba, mennyi rétege is van azoknak az eseményeknek, amiket Foster kiprovokál. Tulajdonképp mennyire is popularista témákat vet fel a film, mennyire is azokat az élethelyzeteket dobálja Foster útjába, amik esetleg az amerikai átlagembert foglakoztathatják. Ezekből persze az is következik, hogy a film meglehetősen manipulatív, hisz ki ne mérgelődne a gyorséttermek promoképein, esetleg a fajgyűlölő boltoson, vagy fordított esetben a buzikon, a milliomos villákon, stb… Az Összeomlás azért is egészen kiváló alkotás, mert a rengeteg problémája közül valamelyikbe biztosan lehet kapaszkodni, valamelyiket biztosan magunkévá tehetjük: legalább egy a sok közül mindenképp beleég az emlékezetünkbe.

Vegyük pl. rögtön az elsőt. Foster a dögmelegben betér pénzt váltani egy kis vegyeskereskedésbe, ahol egy kínai kinézetű faszi a tulaj – s aki nem hajlandó aprót adni neki a telefonáláshoz, csak ha vesz valamit. Hát nem ismerős??? Hát nem átélhető??? Ugye, mindenki volt már hasonló helyzetben???  Hát persze, hogy Fosternek elborul az agya, amikor a saját országában, a saját nyelvét normálisan beszélni nem tudó boltos még őt oktatja ki/támadja meg… ki ne tett volna ugyanígy? Ehhez szorosan kapcsolódik egyébként az a korábban már belinkelt kis filmklip az Az utolsó éjjelből, amiben ugyebár Edward Norton elemzi a multikulti ártalmas jelenlétét az országában: zseniális összecsengés, kvázi az Összeomlás kivonata. De aztán mehetünk tovább. Hát ki ne vágná jól kupán azt a két színesbőrűt (ááá, semmi áthallás), aki csupán az elegánsabb külső mögött rejlő vélt anyagi haszonszerzés miatt épp ki akar rabolni? Valami területi dumára hivatkozva??? Jómagam konkrétan átestem hasonlón, mikor is két fiatalember hajdanán felszólított, hogy takarodjak arról a padról, ahol ülök a barátnőmmel, mert ez itt a színesek parkja és nem akarnak meglátni itt fehér embert… ejj, de jó lett volna egy baseball ütő…

Aztán kinek nincs elege a sok erőszakos alkoholista kéregetőből az áruházak parkolójában??? Az indokolatlannak tűnő, rosszul időzített útfelbontásokból, felújításokból (ld. BP napjainkban), a hatalmas területeken terpeszkedő milliomosok (politikusok) palotáiból? No meg mindenekelőtt a gyorséttermek átveréseiből? Mikor is az a fránya szendvics a fényképen sokszor tényleg nincs köszönőviszonyban sem a megvásárolt termékkel? Mikor tényleg név szerint tudod, ki kicsoda, anélkül, hogy akarnád? Jó, most a reggeli/ebéd időpontja tényleg mondvacsinált ok, de amúgy valós probléma… Szóval, amit Foster tesz, amivel szembesül, az mind-mind a kisemberek napi problémájából vett esemény, így az Összeomlás számomra elsősorban egy borzasztó jó korszakkritika is. Főhőse pedig az esendő kisember, aki mellett az utolsó percig képesek vagyunk kitartani, aki tulajdonképp nem árt olyan embernek, akiről magunk ne gondolnánk úgy, hogy ne érdemelné meg. Akinek tetteit simán átsoroljuk a törvény ezen oldalára – s hiába is lenne ő az antihős, hiába üldözik őt a zsaruk, egy percig sem érezni, hogy valós fenyegetettséget jelent a normális emberre. Még a családjára sem – külön fejezet lehetne, mennyire nem véletlen, hogy felesége olasz… Nem vitás, hogy ennek az egésznek az ilyen formában elkészítése nagymértékben az akkortájt hibázni nem tudó Joel Schumacher érdeme, de én bekeretezném egy bizonyos Ebbe Roe Schmidt nevű úriember nevét, aki ezt írta.

Felületesen nézve az Összeomlás ugyanakkor egy sima thriller. Faszi megbolondul, ámokfut, fenyegeti a családot, nyugdíjba vonuló rendőr utolsó napján meg utána ered. Kétségkívül lehet így is nézni – csak így jóval kevesebb élményt ad. Egyrészt mert a nyomozós szál meglehetősen sablonos, nagyvonalú és (a rendőrfeleség lévén) idegesítő, másrészt meg hiányzik belőle az a valódi elkaplak- nem kaplak el izgalom. Foster motivációinak feltárása, a múltjának megismerése jó, hiteles és picit meglepő is – a fene se gondolta volna az elején, mikor kiszállt a kocsiból, hogy miért teszi -, de a háttértanulmány nélkül tényleg csak egy céltalan balhés hazaút. Bizony, kellenek azok a plusz érzelmi indítékok, amik teljessé teszik a filmélményt… mint pl. nekem a szándékosan végére hagyott kedvenc jelenetem, a katonai boltos.  Van valami abban a pár percben, ami számomra az egész Összeomlást egy magasabb szintre képes emelni, a náci eladó, a két buzi, Foster tette úgy unblock leírhatatlan harmóniában van.



95%



.

"Az A lázadó méltó folytatása elődjének, sőt, megkockáztatom, az Éhezők viadala 3/1-él is jobb. "

Annál mindenképpen. Ettől függetlenül feszengtem, mozgolódtam egész film alatt. Valahogy nem kapott el az a hangulat mint az első résznél.
Úgy éreztem túlságosan teletűzdelték a főszereplő meghatódós, érzelgős, néha hisztis megnyilvánulásaival.
Mondjuk a lányka alapból nem szimpi valamiért és a legnagyobb jóindulatom ellenére sem tudtam leküzdeni ezen ellenszenvemet, igaz ez nem a film hibája.
Na mindegy a filmet görcsösnek és erőltetettnek éreztem, így nálam abbamarad a sorozat az első rész után.
Maximum 30%-ot adok.

R2-D2 írta:

Összeomlás

Az Összeomlás pedig nem más, mint Mr. Foster útja az autópálya felüljáró alól a családi ház közelében található mólóig, egyfajta foot-road mozi, a főhős egy napi kalandja, sétája a multikulti (1993!!!!) Amerikában. De mindenekelőtt másképp nézek az út egy-egy állomására: csak most döbbentem rá, ez a film milyen mélyen belevág az USA akkori liberális viszonyaiba, mennyi rétege is van azoknak az eseményeknek, amiket Foster kiprovokál. Tulajdonképp mennyire is populista témákat vet fel a film, mennyire is azokat az élethelyzeteket dobálja Foster útjába, amik esetleg az amerikai átlagembert foglalkoztathatják.

95%

Nem értem, hogy miért akkora megdöbbenés a multikulti 1993-ban Amerikában, amikor az USA világ életében az volt. Nincs olyan náció, aminek egy-két kolóniáját ne fújta volna oda a szél akár csak az elmúlt kétszázötven évben, plusz egy-két évszázadig zajlott az erőszakos néger-import... Már a New York bandái is a multikultiról szól .

Ha már multikulti meg Schumacher: a "Ha ölni kell"-t megnézted már?
.

arzo írta:

"Az A lázadó méltó folytatása elődjének, sőt, megkockáztatom, az Éhezők viadala 3/1-él is jobb. "

Annál mindenképpen. Ettől függetlenül feszengtem, mozgolódtam egész film alatt. Valahogy nem kapott el az a hangulat mint az első résznél.
Úgy éreztem túlságosan teletűzdelték a főszereplő meghatódós, érzelgős, néha hisztis megnyilvánulásaival.
Mondjuk a lányka alapból nem szimpi valamiért és a legnagyobb jóindulatom ellenére sem tudtam leküzdeni ezen ellenszenvemet, igaz ez nem a film hibája.
Na mindegy a filmet görcsösnek és erőltetettnek éreztem, így nálam abbamarad a sorozat az első rész után.
Maximum 30%-ot adok.

Szerintem te hagyd a fenébe az egész young adult stílust... Nem neked találták ki őket...  

Niwrok írta:

Nem értem, hogy miért akkora megdöbbenés a multikulti 1993-ban Amerikában, amikor az USA világ életében az volt. Nincs olyan náció, aminek egy-két kolóniáját ne fújta volna oda a szél akár csak az elmúlt kétszázötven évben, plusz egy-két évszázadig zajlott az erőszakos néger-import... Már a New York bandái is a multikultiról szól .

Ha már multikulti meg Schumacher: a "Ha ölni kell"-t megnézted már?
.

Félreértettél. Inkább úgy gondoltam, hogy ott már akkor is húsbavágó volt, míg itt Európában még csak most kezd igazából széles társadalmi problémává válni. Persze, hogy USA története alapból az, de az Összeomlás nekem most újdonságot jelentett e tekintetben, nem emlékeztem konkrétan az ilyen erős áthallásokra.

Igazából eddig nem is nagyon érdekelt, csak mostanában foglalkoztat, mióta többet járok Németországban vidámparkozni. A sok csadoros nő a hullámvasutakon megmozdított bennem vavalmit...


Nem, a Ha ölni kellt még nem láttam. Vagyis, most, hogy olvastam, miről szól, lehet. Nyáron megnézem.


.

.






Sons of Anarchy S4





Hogy is szokták mondani? Ez már az őrület egy másik szintje…

Ha az előző évadnál a katarzist emeltem ki, mint maradandó élményt a sorozattal kapcsolatban, addig itt nem tehetek mást, mint ugyanezt tegyem a zseniális forgatókönyvvel: kérem szépen, ilyen egy tökéletesen megírt sorozatévad, ilyen, mikor minden szónak, eseménynek, tettnek súlya és következménye van. Ilyen, mikor a nézőn kívül az írók is rájönnek arra, hogy a végtelenségig nem működnek azok a panelek, amiket esetleg korábban évadokon keresztül használtak, amik újabb előhozásával a becses néző lendületét és érdeklődését esetleg megtörnék: a SoA S4 ugyan nem nélkülözi ezeket – bizonyos szempontból kénytelen is használni, hisz ez egyfajta védjegye lett – de egyúttal nagyon jókor is tesz pontot ezek végére. Így szerencsére sem az újabb előkerült titok (ami az előző évad végében volt kódolva), sem pedig az újabb árulós szál nem megy az ember idegeire: ráadásul mindkettőt egyszerre vágták át egy olyan zseniális csavarral, hogy komolyan kerestem az állam a földön utána. Parádés történetvezetés, szenzációs írói munka – az egyik legjobb, amit valaha láttam…  de tekinthető az egész évad egyfajta rebootnak is, egy új kezdetnek, ami valóban egy másik szintre emeli a tétet, hisz azért az előző évadban véget ért egy korszak Charmingban.

Egyébként mostanra telt meg az a bizonyos szarosbödön és ebben az évadban borul a kis csapat nyakába. Minden tekintetben, mindenekelőtt Clay (Perlman) hathatós tevékenysége nyomán – ugyanakkor talán egyszer és mindenkorra megtanulják, hogy a titkok veszélyesek, mi több halálosak s lehetnek. A titkok rengeteg indulatot szülnek, millió véres félreértéshez vezethetnek, a titkokat nem szabad sokáig őrizgetni. Mert egy idő után kezelhetetlenek lesznek, mélyen beágyazódnak azok hordozóiba, azok nem ismerőiben pedig gyilkos gondolatokat generálhatnak. Pláne igaz ez egy törvényen kívüli motoros banda tagjaira, ahol egyre inkább úgy néz ki, hogy az egyetlen józan gondolkodású lény Jax (Hunman), a fiatal alelnök, no meg annak barátnője, Tara. Talán ők a legkevésbé ösztönlények ebben az őrültek házában – no persze, ha a törvény szolgáit nem számítjuk. Mert aztán higgadtságban, konspirációban senki nem veheti fel a versenyt az újonnan színre lépő államügyész-helyettessel, Lincoln Potterrel (Ray McKinnon), aki ha lehet, még Stahl ügynöknél is hatékonyabb.

Szóval a szar és annak kiborulása. Pedig olyan jó ötletnek tűnt a Gallindo Kartellel szövetkezni, akik nagy tételben vennének fegyvert az IRA-tól… legalábbis először jó ötletnek tűnt. Másfél évet ugrunk az időben, de ez a másfél év sem csak úgy lóg a levegőben, ahogy más sorozatoknál szokott: itt oka van mindennek. A SoA fele ugyanis jól megérdemelt börtönbüntetését tölti, az évad indítása pedig a Stocktoni sitten kezdődik. Jómagam féltem is egy kicsit, hogy túl sokat fogunk időzni a rácsok mögött (Szökés módra), féltem attól, hogy az írók ötlethiányukat egy börtönös évaddal igyekeznek pótolni… áááá…, lófaszt. A fiúk öt perc után már motoroznak haza, ahol azonban alaposan megváltoztak a körülmények és az erőviszonyok. Egyrészt Hale polgármester, a csapat egyik legádázabb ellenfele Charming lankáin épp lakóparkot építtet, másrészt meg két új kakas is feltűnik a kisváros szemétdombján. Miután a sok korábbi balhé miatt a helyi rendőrőrs önállósága, ezzel az őket segítő, öreg Unser hatalma megszűnt, a kisváros átkerül a megyei seriff hatáskörébe, Charmingra új idők köszöntöttek. Eli Roosevelt (Rockmond Dundbar a Szökésből) az új főrendőr, s láthatóan rövid pórázra próbálja fogni az épp hazaérkező fiúkat. A másfél év alatt azonban a klub nem épp egy aránybánya volt, így aztán kapóra jött Clay üzlete a mexikóiakkal, a baj csak annyi, hogy a rendkívül jól jövedelmező új partnereknek történő fegyverellátás mellékeseként visszafelé drogot is kell már szállítani – ami azonban rendkívüli mértékben megosztja a csapatot. Egyébként zseniális módon ez a megosztottság, az ebből eredő belső feszültség végigvonul az egész évadon, ráadásként qrva jó kis konfliktusokat generálva.

Ha az előző évad az "ír" évad volt, akkor ez a "mexikói" - először azt hittem, "orosz" lesz, de azt a szálat nagyon hamar (és parádésan) rövidre zárták. A mexikói Gallindo Kartell, akinek kapcsolattartója Romeo Parada (kapaszkodjatok meg, Danny Trejo!!) először még kiváló üzleti partnernek bizonyul, csak mikor a másik Kartell, a Lobo is beszáll a képbe, akkor döbbennek rá kis motorosaink, hogy talán túl nagy fába vágták fejszéjüket. Innentől a cél egyértelműen a túlélés, illetve egy utolsó nagy balhé megcsinálása – az ezért kapott dollár százezrekkel meg néhányuknak a visszavonulás. Viszont az egyre durvább golyózápor közepette életben maradni is nehéz (sajnos vesztünk is el néhány qrva jó arcot), az államügyész pedig egyre szorosabbra húzza a hurkot a SoA nyaka körül. Egyébként Potter figurája telitalálat, egy igazi antiszociális elmebeteg, akit talán csak a jelvénye helyez a világos oldalra: az a szisztéma, amivel meggyengíti a klubot, zseniális. Ide tartozik a két árulásra felbujtás is, egyik kellemetlenebb, mint a másik, szinte forrtam a dühtől hogy két kedvencemet is behálózta ez a fasz – hatalmas katarzis lett volna egy Stahl szerű finálé részéről. Az írók azonban nem így gondolták… sőt, megint megvezettek rendesen, mert a végén még majdnem meg is sajnáltam szerencsétlent. A Brick című E5 pedig dupla jelentésével pedig elismerő csettintést váltott ki belőlem…

Azonban Kartell ide vagy oda, a SoA S4 egyértelműen Clay évada. Kérem, ott tartunk, hogy az évad végére a vezér lett a szemben az elsőszámú közellenség, az egész sorozat legutáltabb figurája. Amiket tesz, ahogy viselkedik, amilyen beteges módon védi pozícióját, az minden határon túlmegy. Minden szerethetőségi határon – erre mit csinálnak az írók?? Na mit??? Nem mondom meg, de qrvára kiakadtam, mikor amúgy a zseniális csavar egyik eleme épp Clayhez kötődik…       . Szegény Jax… S hogy miért is van ez? Mert az a titok, amiről egyébként azt hittem, az egész sorozatot kitölti majd, ebben az évadban felrobban, magával ránt sok jó embert – ismét egy meglepően jól megtervezett dramaturgia szerint. Nem győzöm dicsérni Kurt Suttert, az ötletgazdát, a sorozat agyát, de annyira látszik, hogy egyben van az egész SoA, annyira látszik, hogy az ötletelés helyett határozott irányban viszi a történetet, hogy egyik ámulatból a másikba esek. Nem mondom, hogy minden epizód egyformán zseniális, de hogy mindennek van szerepe, az biztos. Legyen az egy félredugás egy pornórendezővel, egy fénykép a fináléban, egy összetört kézfej, meg esetleg egy ironikus légzőkészülék a következő évadra…

Iszonyat egyben van az egész. Meglepő módon talán kevésbé cliffhangeres, mint azt az ember elképzelné, de az egész eseményszál íve, annak csavarja, a felvetett konfliktusok és azok megoldásai döbbenetesen jók. Fura mód – ahogy a TWD sem elsősorban zombisorozat – a SoA elsősorban dráma, a motorozás, annak feelingje csak ritkán kerül előtérbe. A hitelesség a negyedik évadra sokat javult, az új rendőrség már látványosan dolgozik is. A karakterekről már nem is áradozok többet, ezt a 8-10 srácot ezentúl ujjongva fogom üdvözölni, akárhol is találkozom velük – a már említet Brick című epizódban cameozó színész láttán meg széles vigyorra görbült a szám. Ha mindenképp negatívumot akarnék keresni, azt most elsősorban Gemma karakterében találnám meg, az a nő messze nem az már, aki volt… ráadásul meglehetősen hiteltelen is, amiket csinál/gondol/érez. No meg talán a szokásos időszakosan félretett és előkerített szereplők miatt húzhatom a számat, Wendy feltűnését két év után egyelőre nem tudom hova tenni. Bár… ahogy írtam is, semmi nincs véletlenül. Az sem derült ki, hogy Tig és Kozik között mi a balhé tárgya, továbbra is kutyára gyanakszom, meg talán az államokon észrevétlenül keresztülcipelt egy kamionnyi RPG és hasonló finomságok hihetősége lehet zavaró.

De mindezek csak kósza gondolatok közben – amiket aztán az olyan WTF pillanatok (igen, visszatértek!!) űznek el, mint pl. Chucky chili főzése. A levágott ujjú barátunknak protézisa van, és levest főz – egy, véletlenül az udvaron felejtett emberfej felhasználásával. De közben ebédidő lett a helyszínelőknek is…



95%



A végére meg a szokásos dal: a finálé zárásáról: House of the Rising Son (SPOILERES!!)







.

R2-D2 írta:

Leviatán

Azt azért nem ártott volna tudnom a film előtt, ki a faszom is az a Jób, meg mi a franc az a Leviatán… akkor talán más élmény ért volna. De miután a bibliai vonatkozású általános műveltségem köztudomásúan a béka segge alatt van – és ott is marad -, a Leviatán című, erősen vallási ihletésű orosz produkcióból csak a vodka vedelése maradt meg emlékeimben…

Oroszország, valahol északon (legalábbis tenger van, meg halászat, meg hideg). Kolja épp perben áll a város teljhatalmú polgármesterével, Vadimmal. A per tárgya pedig Kolja ingatlana, annak fura és áron aluli kisajátítása, s mivel az ifjú ügyvéd is tudja, hogy annak kimenetele a végtelenül korrupt orosz ítélkezésben eleve elrendeltetett – egy jókora fekete dossziéval a hóna alatt érkezik a városba. Amiben terhelő adatok vannak a kis köpcös, full alkoholista polgármesterre nézve…

Ha ennyi lenne, ha ez lenne a fő csapásirány – mármint a politikai vonal, a rendszert átszövő tekintélyelvű korrupció -, qrva jó mozi lehetne a Leviatán. A felütés kifejezetten hangulatos, a lassú építkezés a számunkra idegen, de érdekes tabló előtt nagyon bejött.

De aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem Amerika. Sőt, a Leviatán semmit nem akar kezdeni ezzel a szállal, hanem belegabalyodik egy tök felesleges szerelmi háromszögbe, amiből átvált egy thrillerbe, majd a végére egy ortodox vallási faszságba. Közben pedig az egész képernyőt és a filmet egyre jobban elárasztja az a kibaszott alkohol…

70%

"Tulajdonképpen örülök, hogy csak a Cirkóból kibotorkálva, a dolgoknak kissé utánanézve tudatosult bennem, hogy A visszatérés rendezőjének új filmjének szavaztam bizalmat, ugyanis félő, hogy a jó tíz évvel ezelőtt körbedicsért, általam nem túlzottan kedvelt darabra visszagondolva meglehetős előítélettel viseltettem volna a Leviatán iránt: az orosz nihilt vártam volna visszaköszönni, és azt is láttam volna meg benne." by aeonflux

Én nem láttam azt a filmet, de akkor is az orosz nihil köszönt vissza a Leviatánból, és ez ilyen hosszan már a hangulat rovására ment. Azt az orosz nihilt, amiben a vodka sem tesz már senkit még átmenetileg sem boldogabbá, csak puszta időtöltés az unalom ellen. Ahol a politika, az egyház, a karhatalom és a törvénykezés egymás kezét mossa, felmentve egymást a "bűneik" alól (erre ment ki szerintem az "ortodox vallási faszság", mert az egész a templomért volt), de hát alig száz évvel a cári rendszer után, tapasztalatlanul egyik autokráciától a másikba esve hogyan lehetne ez máshogy?

Úgyhogy ha nem is ilyen sarkosan, de a te véleményedhez áll közelebb az enyém. Még a piát is elviseltem, végülis oroszokról van szó, ahol a tájképeket is, és a vallásnak is akadt funkciója a záró "papolással" az igazságról, de hogy az a muszáj-félrekúrás mennyire elcseszte a filmet... arról már éppen eleget írtál te is. Annyira rossz "banánhéj" az egész az amúgy kiváló elemekkel és szereplőkkel (Vadim tsz-elnököket kenterbe verő alkesz disznóképe mellett Romat azért még kiemelném, mert jó volt a srác, belőle legalább még nem ölte ki az érzéseket a vodka) bíró filmben, hogy csak az marad, hogy "kár érte"...

7,5/10
.

Niwrok írta:

Leviatán

Úgyhogy ha nem is ilyen sarkosan, de a te véleményedhez áll közelebb az enyém.

7,5/10

Ennek örülök.

.




A fekete ruhás nő: A Halál angyala




Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem a film után az volt, hogy „Hát ez meg mi volt?” Olvastam ugyan, hogy az első epizód félelmetességét nem közelíti meg, no de hogy ennyire egy nulla horrort sikerüljön csinálni az utóbbi idők egyik legparásabb történetének folytatásából, azon picit meglepődtem. Már alapban a gótikus, bolyongós hangulatot sem sikerült teljes mértékben reprodukálni, de nekem még az ijesztgetésre kihegyezett jelenetek nagy része is csupán egy enyhe szemrebbenést okozott… többségében.  

A legelején olyan, mintha a Narnia kezdődne. 1941, London bombázása, kis (gyerek)csapat a föld alatt az óvóhelyen, majd ez a kis csapat elindul egy vidéki házba, a biztonság felé. A gyerekeket két felnőtt kíséri, egy Eve Parkins nevű fiatalabb tanárnő (Phoebe Fox), valamint egy Jean Hogg nevű idősebb felügyelő (Helen McCroy) személyében. Az úticél pedig nem más, mint az a ház, ahol legutóbb a híres Harry Potterre hozta a frászt a Fekete ruhás néni, aki elvesztette gyerekét. Az első epizódhoz képest több évtizedes ugrás csupán annyi szerepet játszik, hogy különösebben ne legyen okunk azon tűnődni, mi is lett a ház sorsa, hogyan is lehet benne több osztálynyi gyerek elszállásolására alkalmas terem, étkező, könyvtár stb. Ez van, valaki biztos magángimnáziumot vizionált bele – mindenestre a kanyargós út, a dagály, a temető a ház mellett (ez is milyen hülyeség, egy szigeten temető???) mind változatlan. A tucatnyi gyerek és a két nő beköltözik a házba, ahol aztán természetesen a csúnya gonosz néni kinézi magának a lelkileg leginkább sérült kiskölköt - akit természetesen a fiatalabb nő leginkább kedvel -, hogy részben írányítva őt, magáénak tudhassa.

Nem mondom, hogy az alapötlet és a történet rossz lenne, legalábbis nem rosszabb, mint a horrorok többségénél. A helyszín, a szellem lehetne garancia a megfelelő hangulatra, hisz ez már az első epizódban működött – mégis, az egész valahogy nem képes összeállni. Ahogy haladunk előre a történetben, tűkön ülve vártam, mikor is kezdhetek el félni rajta, mikor vált át az egész egy parás moziba… nos, erre várhattam 98 percen át. Mert nem vált. A film első harmada nem más, mint egy helyszín és jellemrajz, a megszokott és a trailerben látott elemek felhasználásával egy kis körkép, hol és kikkel is vagyunk. Sajnos azonban már ekkor sem, de az egész filmet tekintve sincs olyan karakter, aki mellé érzelmileg oda tudnánk állni, a gyerekek teljesen jellegtelenek, az idősebb nő inkább tűnik egy bigott picsának, mint egy határozott, féltendő, csoportvezetőnek. Ő volt egyébként az ilyen történetekben tipikusan hitetlen szereplő, aki mindent megkérdőjelez. Eve kutakodása viszont többnyire hiszti és komikum lett (meg már megint, mit keres egy nő éjjel, egyedül, egy db lámpával a sötét pincében???), akinek figuráját ezzel a tök felesleges szerelmi szállal nem hogy árnyalni nem sikerült, hanem inkább érdektelenné tették. A nő ugyanis még a vonatúton megismerkedik egy pilótával, Harryvel (Jeremy Irvine), ő lesz majd a hős férfi a történetben. Hogy aztán ne legyen minden egyszerű – pedig talán jobb lett volna – az írók mindenkinek a múltjában elrejtenek valami sötét titkot, hogy az mozgassa majd a szereplőket. Nos, ez Eve-nél még csak hagyján, de a fóbiás pilótánál már sok volt a jóból…

Ahogy mások is írták, a ház felfedezése semmi új és váratlan dolgot nem rejt. Eve bóklászásából ráadásul tök hiányzik az a félelmetesség, ami korábban, az ügyvéd Kipps gyertyás felfedezését kísérte. Egyszerűen a már bejárt ház, a folyosó végén található szoba berendezési tárgyai, azok szolgamód ismétlése minden korábbi izgalmi faktorukat elvesztették (és itt megint bele sem érdemes gondolni abba, hogy mi is történt a házzal 30-40 évig). A szellemház már nem egészen az a szellemház, mi volt korábban, mert nincs meg az a sejtelmessége, kiszámíthatatlansága, ami először lesokkolta az embert. A részleteket boncolgatva minden bizonnyal nagy szerepe van a hangulatkeltésben a rendezőnek is (őt szidják a legtöbben), ugyanakkor én azt érzem, másodszori bejárásra sehogy sem működött volna a történet. Ami új ötlet volt benne, az még így is működött – ilyen pl. a mennyezeten lévő lyuk -, de nekem a legjobb részek, a leghangulatosabb jelenetek nem is a konkrét Black Ladyhez kapcsolódnak, sokkal inkább Eve sötét múltjához, illetve látomásaihoz.  Kimondottan ötletesnek tartottam, ahogy az újabb és újabb víziókban egyre jobban felsejlik a fiatal nő tragédiája, a korai szülőszoba majdnem félelmetesebb volt, mint a ház. További jól sikerült jelenet – érdekes, ez sem a házban volt – a reptéri bunkerben a kézfogós szcéna, annak legalább éreztem némi félelmetességét. Ugyanakkor a grand finálé fürdése kimondottan röhejes, egy gyengébb sellős mesefilm jelenete is lehetne.

Sokan mondják, hogy az egész A Halál angyala az ún. jump scare jelenetekre van kihegyezve. Hááát.. nem tudom. Kétségkívül van benne valami, a megfelelő hanghatással működnek a rémisztgetések, sokszor pont azért, mert a legváratlanabb helyzetekben történnek - csupán egy bajom volt van velük. Lófaszt sem láttam. Sokkal inkább ijedtem mg a remek hangkeveréstől, mint a látványtól, a mozi jelentős része borzasztóan sötét, sokszor csak találgatni lehetett, most mitől is ijedtem meg. Ugyanakkor egyértelműen nem akarok e témában állást foglalni, tekintve nem moziban láttam (hogyan is láthattam volna itt, vidéken), így könnyen előfordulhat, hogy a kópia, ami hozzám került, önmagában volt aránytalanul sötét, de mindenestre az történt, hogy a rémület okának keresése kiölte a rémületet magát. Kíváncsi lennék, mit nyújtana ez a film BD-n, de azt meg vélhetően magyar vonatkozással a büdös életben nem tudhatom meg…

Az A Halál angyalát legkönnyebben úgy tudom összefoglalni, hogy képzeljétek el a trailert, kiegészítve másfél órányi világháborús iskolai körítéssel, egy vidéki helyszínen. Ami fontos, ijesztő és lényeges, az az előzetesben szinte kivétel nélkül benne van, az összes többi rész nagyjából töltelék. Vagy unalmas jellemrajz-festési kísérlet, vagy pedig egy retúrjegy egy már feltérképezett házba - szóval ez esetben sajnos megint igaz, hogy ha láttad az előzetest, láttad a filmet. Ránézve mondjuk a korhatár besorolásra, nagyjából mindent értek is, az egész tényleg a tucat-tinihorrorok szintjére esett vissza. Bevétel szempontjából gondolom racionális döntés a PG-13, de ezzel kvázi elveszett amiért korábban rajongtunk. Azon meg szerintem megint csak én tűnődöm el, a két tanárnő miből, mikor és hogyan rittyentett olyan kaját a tucatnyi gyereknek, meg hogy most akkor miért is a halál angyala... eh, de mindegy is. Nem ezen múlt.



50%



.

R2-D2 írta:

A fekete ruhás nő: A Halál angyala

Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem a film után az volt, hogy „Hát ez meg mi volt?” Olvastam ugyan, hogy az első epizód félelmetességét nem közelíti meg, no de hogy ennyire egy nulla horrort sikerüljön csinálni az utóbbi idők egyik legparásabb történetének folytatásából, azon picit meglepődtem. Már alapban a gótikus, bolyongós hangulatot sem sikerült teljes mértékben reprodukálni, de nekem még az ijesztgetésre kihegyezett jelenetek nagy része is csupán egy enyhe szemrebbenést okozott… többségében.  

50%

A Tükröket sokkal jobban szeretem, sokkal parásabbnak tartom, mint a Fekete ruhás nőt, de múltkor még 500 forintot sem szántam annak a második részére... és az ok kb. ugyanaz, mint amit írtál, és amiért ezért sem kapkodtam, hogy megnézhessem. Rókabőr.
.

.




The Fifth Estase




Nem terveztem nagyon messziről indítani az írásomat, hisz tavaly Niwrok ajánlója elhelyezte ezt a filmet a palettán, ámde a környezetemben tapasztalt meglepő információhiány e témáról mégiscsak arra ösztönöz, hogy icipicit mélyebben belemenjünk abba, mi is ez a wikilieaks. A magyarul elérhető anyag megdöbbentően szegényes róla, így az angolul tudóknak javaslom ezt böngészni: a lényeg az, hogy a Wikileaks egy nonprofit (ezen amúgy mindig, mindenhol jót mosolygok) szervezet, ami titkos dokumentumok nyilvánosságra hozására szakosodott.  Különféle névtelen beküldők, akik saját cégeiktől, kormányaiktól kilopják a titkos dokumentumokat, önként feltöltik ezeket a cég szerverére, ez pedig anonimitást biztosítva a forrásainak, változatlanul nyilvánosságra hozza azokat. Izgalmas téma, kormányzati kényes dokumentumok, összeesküvések kínos anyagai: mindez pedig az igazság égisze alatt. Mármint azon nemes szándék címkéjével, hogy a közvéleménynek kendőzetlenül joga van tudnia mindent, ami a világban történik – az egész kvázi egy antititkosszolgálat szerepében tetszeleg.

A wikileaks.org webcímet 2006-ban jegyezték be, az első publikált kényelmetlen anyag 2006 év végén jelent meg a neten, a siker innentől töretlen és exponanciálisan növekvő: filmünk pedig az alapítás utáni évtől a nagy balhé kirobbanásáig követi az eseményeket. A cég és a film (és az elmúlt évek közéletének) központi szereplője egy bizonyos Julian Assange nevű jóember, egy ausztrál hacker, aki az egész wikileakset elindította – s aki napjainkban a londoni ecuadori nagykövetségen bujkál. Nem hiába, aki beleköp a nagypolitika levesébe, hamar azok célkeresztjében találja magát: nos, a The Fifth Estase ennek a története, hogyan lesz az igazságosztóból első számú közellenség. Hogyan válnak a titkok gyilkos fegyverré, van-e joga bárkinek az mások életének veszélyeztetése árán is nyilvánosságot követelni. Nem jobb-e néha, ha az a titok sem derül ki…

Mindig fura nézni egy olyan filmet, egy olyan történelmi eseménysort, amit átélt az embert. Pláne, ha van hozzá valamilyen személyes kötődése, plusz érdeklődése, látta és érzékelte azokat az eseményeket, amik a filmben szerepelnek. Az ilyen kortárs moziknak ugyanakkor mindig nehezebb dolguk is van – hitelesnek kell tűnniük, mert a néző emlékszik a dolgokra, nem lehet több száz év távlatából az alkotói szabadságra hivatkozva felturbózni a történteket – ugyanakkor érdekfeszítőnek is kell lennie, hogy az ember kibírja a két órás játékidőt. Hogy a felélnél ne érezze úgy, a fene, bekapcsolom a híradót, abban ugyanez megy… szóval kétségkívül bonyolultabb. A The Fifth Estase-nek sem sikerül minden 100%-osan, az egész filmet tekintve jócskán van benn üresjárat, de a remek színészgárda, illetve önmagában a téma átsegít a holtpontokon.

Az eseményekbe 2010-ben kapcsolódunk be, amikor is a világ talán három legjelentősebb újságja, a The Guardian, a The New York Times és a Der Spiegel egy időben hozza nyilvánosságra az „Afgán Háborús Napló” elnevezésű több ezer oldalas dokumentumcsomagot – ami lerántja a leplet a szövetségesek háborús melléfogásairól, a rengeteg civil áldozatról, mindenről. A The Guardian újságírója, a hajdani Remus Lupin professzor (David Thewlis) épp azon mérgelődik, hogy az amerikaiak megint nem tartják be a szavukat, hogy pár percet nem tudtak még várni – mikor hirtelen visszaugrunk a kezdetekhez, 2007-be, ahol egy fehér hajú fiatalember, Julian Assange (Benedict Cumberbatch) épp azon fáradozik, hogy társat és támogatót szerezzen újonnan alapított cégéhez. Némi hazugsággal én manipulációval meg is találja ezt egy bizonyos Daniel Berg (Daniel „NikiLauda” Brühl) személyében, a mozi pedig elkalauzol minket a wikileaks indulásától először a nyitóképbe, majd a két fiú vitáján át a annak bukásába.  Mert igen, bukásnak tekinthető, hogy a vezér kiiktatása miatt az utóbbi időben semmi eget rengetőt nem hoztak nyilvánosságra, s hiába van valami titkos kóddal kinyitható mappa a legutóbbi csomagban – a média régóta nem hangos tőlük.

A The Fifth Estase számomra legalább két szinten minimum érdekes és figyelemre méltó film lett. Az egyik mindenképpen maga a wikileaks, illetve mindaz, amit ez jelent, jelentenie kellene. Mindaz, amire szánták, és ami lett belőle. Egyszerűen órákat lehet beszélgetni már önmagáról arról a témáról – ami egyébként a film egyik központi eleme is – hogy egy birtokunkba került, nyilvánvalóan titkos dokumentummal mit szabad kezdeni. Van-e az igazságnak egyáltalán olyan elsöprően szükséges nyilvánossága, ami felülírhat bármi emberéletet, egyáltalán fel van-e készülve az istenadta nép ezen igazságok befogadására? Mert persze, az szép és jó dolog, amikor korrupt politikusok, kormányok, cégek titkairól hull le a lepel, meg még az is elmegy, mikor a titkolt civil áldozatokról, egyáltalán azok létéről van hír – no de szabad-e egy komplett nemzetbiztonságot veszélybe hozni az ügynökök kiadásával? Erősebb-e az igazságérzet mindennél? Lehetne-e a világot titkok nélkül irányítani?? Ugyanakkor lehet-e szembeszállni a világ legerősebb országaival vagy rendszereivel? Érdemes-e? Nem naiv dolog-e azt hinni, hogy a nyilvánosság mindenképp megvéd mindenkitől??

Másrészt a The Fifth Eastase feltétlenül tekinthető egyfajta életrajzi filmnek – legalábbis életszakasz-rajzi filmnek. Hiába szól hivatalosan és látványosan a Wikileaksól, miután igencsak úgy néz ki, hogy a cég maga Assange, ezért az egész mozi az ő pályafutásának egy kiragadott szakasza – mint ilyen azonban nem kicsit manipulatív és elferdített. Tekintve, hogy a film Berg könyve alapján készült - márpedig ők nem igazán szépen váltak szét -, így alapban felveti a kérdést Assage személyiségének hitelességével kapcsolatban. Oké, hogy egy arrogáns egoista seggfejnek van ábrázolva, de az ő nézőpontját igazándiból csak elferdítve ismerjük meg – és én ezt tartom a film talán legnagyobb hibájának. Ha ezt Assange filmjének tekintjük, neum pedig Bergének (viszont miután a Wikileaks maga Assange, nehéz ezt másképp gondolni), akkor bizony egy meglehetősen egyoldalú nézőpontot láthatunk. Fura, hogy D. Brühl megint csak egy olyan figura bőrébe bújik bele, aki egyértelműen a dolgok egyik oldalán áll, s ismét csak ott a nagy kérdőjel, mit szólna ehhez a másik fél: a legutóbbi zseniális Rush után, ahol Hunt már nem tudja véleményezni a róla (is) készült művet, egy újabb olyan életrajzi filmet látunk, amiben kíváncsi lennék az IGAZI Assange véleményére. Mert nem vagyok benn biztos, hogy a záróképben azok az ő szavai voltak…

Amúgy a mozi zseniálisan alkalmazza a korabeli (pár éves) híradóbejátszásokat, totál autentikussá téve a történetet. Különösen az elején dominál ez – kicsit talán szárazzá és töménnyé is teheti a cselekményt -, de később is lehet mosolyogni azokon a jól ismert arcokon, akik az elmúlt évtized világpolitikáját meghatározták. A két fő színész zseniális, különösen Cumberbatch lényegült át teljesen Assange-á, de amúgy is, a mozi szereposztása egyszerűen parádés. Moritz Bleibtreu mániámat meg ugyebár ismeritek, így külön örültem, hogy egy valóban komikus szituációban ő is feltűnt a filmben. Tulajdonképp nem is értem, ez a mozi miért és hogyan tűnhetett el a süllyesztőben – báár, ha belegondolok, mennyire ismeretlen ez a név, téma kis világomban is, nem meglepő. A túl rövid időtáv, a minden csoda három napig tart/15 perc hírnév világában még egy Wikileaks sem törte át a közöny falait. Sem a róla készült film - hozzánk meg még moziforgalmazásig se jutott.

Pedig sok hibája nincs, olyan legalábbis nincs, ami miatt ekkora csönd vehetné körül. Néha talán unalmas picit (pláne Berg útkeresése, a két fiú kapcsolatának árnyalása), néha talán követhetetlenül gyors és száraz (híradóbejátszások) – de egyébként már maga a főcím székbe szögezheti a nézőt. Ahogy írtam, nekem leginkább a másik fél álláspontja hiányzik belőle, láttam egy életrajzi filmet, amit nem az mesélt el, akinek az életéről szól a film – ilyen rövid időtávról ez kicsit zavaró és hiányos. De ettől az egész iszonyat rendben van. A valóságot meg úgyis megtudom a hamarosan megnézendő dokumentumfilmből.




80%



.

.




Sons of Anarchy S5




Hát bazzeg, ebben aztán minden volt… sőt, olyannyira minden, hogy egy nyamvadt összefoglalót is nehezemre esne írni. Egy pillanatnyi üresjárat nincs benne, az egészet átszövik az árulások, titkok, szervezkedések, a gyűlölet és a bosszú. Kicsit olyan, mintha egy csajos sorozatot néznék (még sosem láttam olyat), amiben a hisztis picsák egy évadon keresztül próbálnának keresztbe tenni egymásnak. Itt ugyanazt teszik a marcona, coloros motoros fiúk, ír szabadságharcosok, a mexikói kartell emberei, a CIA, no meg ha már ilyen szépen megszólíttattak, maguk a nők is…

Kezdhetném azzal az idézettel, amit Jax Teller, a SoA frissen megválasztott elnöke mond az első epizód elején magáról a motorozásról. Abban minden benne van, amit magam is gondolok róla, amiért az ember időnként felül a vasra. Aztán kezdhetném szintén Jax monológjával a gyűlöletről, arról az érzésről, ami teljesen tönkreteheti az embert – egy másik franchiseban a Sötét Oldalra taszítva azt, aki nem elég erős, hogy ellenálljon neki. Aztán kezdhetném simán a történet folytatásának vázolásával, a legutóbbi évad áll-leejtő csavarjának következményivel, azzal, hogy milyen ironikus, hogy a tüdőbeteget lelövő faszi tüdőlövést kap, és ugyanúgy oxigénre van szüksége a létezéshez. Aztán kezdhetném azzal, hogy két olyan új színész tűnik fel a sorozatban, akik miatt önmagában érdemes belevágni az egészbe: az egyik egy Damon Pope nevű feka gengszter szerepében az a Harold Perrineau, aki kedvenc Linkem volt a Mátrix 2-3-ban, valamint itt van – tetkókkal!!! – egy Nero Padilla nevű spanyolajkú escortszolgálat-vezető, akit pedig nem más játszik, mint egy bizonyos Jimmy Smith… igen, Bail Organa szenátor az Alderaanról. Kicsi a világ.

Már szinte fura volt, hogy ez az évad nem valamilyen nációhoz kapcsolódik, így most nem tudok beszámolni semmilyen népcsoportról, akikkel a fiúk harcolnak. Pontosabban már ott tartunk, a fiúk mindenkivel harcolnak,  színtől és országtól függetlenül. A 13 rész alatt (ami eléggé becsapós, mert az utolsó 5 epizód egy órás!!) gyakorlatilag összevesznek mindenkivel, mindenhol, ropognak a fegyverek, hullanak az emberek. Az írók azonban már nem mindig veszik a fáradtságot, hogy csak olyanok haljanak meg, akik rosszabbak náluk, rettentő manipulatív módon a konkrét gyilkosságoknál már nem is kívánjuk az illető halálát. Hajlamosak elfelejtetni, hogy az a szemét állat mit is tett korábban, a néző még így, darálva is képes megbocsájtani neki – egyszerűen olyan mennyiségű információt kapunk egy adott  3-4 rész alatt, olyan zseniálisan át tudják fordítani az ember szimpátiafaktorát, hogy mire odáig jutunk, már azért szurkolunk, a SoA ne húzza meg a ravaszt. De nem is igazándiból kell most külső ellenséget kapni a motoros klub tagjainak – minek, ha van belső is??? Az egész SoA S5 váza egy konspirációs történet, egy belső árulás, belső hatalmi harc, annak felderítése, annak minden izgalmával. Igen, mint a filmekben: mikor a gyanúsított pont el tudná mondani, ki az áruló, pont lelövik… de nem erőltetetten!! Inkább sokkolóan. És ez csak az egyik, központi szál. Mellette ott van Gemma, a keresztanya története, az anyatigris, aki alól teljesen kicsúszott a talaj, aki gyakorlatilag minden tekintélyét elveszti, a fű és az új pasi (50 fölött!!!) jelenti az egyetlen életcélt – hogy aztán a fináléra visszatérjen abba az undorító, manipulatív, hazug szemétláda nő szerepébe, amiben megismerhettük. Kétségkívül erős íve van az ő figurájának – ami egyébként nekem nagyon sokszor nem is tetszett -, de az évad még így sem róla szól. Sőt, ezúttal talán nem is annyira magáról a SoA-ról…

… hanem Jaxről. A fiatal, szimpatikus srácról, akinek nyakába szakadt az elnöki pozíció, aki ki akart szállni az őrületből, hogy családjával biztonságban legyen. A fiatal srác, aki felépíthet(ett volna) egy másik világot, egy olyan világot, ami legális bevételi forráshoz juttathatja a SoA klubot. A fiatal srácról, akinél az évad harmadik-negyedik részében végleg összetört valami. S ha már itt tartunk: az előző évad drámáját sikerült überelniük, ahogy, ami és akivel történik – letaglózó. Jómagam egy szerencsétlen elszólásnak köszönhetően tudtam, mi lesz, de még így sem maradt a szemem szárazon. Én is a világ összes haragját rá tudtam volna önteni a szereplőkre, nem is csodálom, hogy Jax is ezt tette. Az egész évad egy kibaszott bosszúhadjárat, egészen megdöbbentő jelentekkel, indulatokkal és gyilkosságokkal, maximálisan kihasználva a nézői ingereket: ölni kell, mert ami történt, vért kíván. Az évad konspirációs szála mellé egyértelműen a bosszút tudom megnevezni, mint fő motívum, Jaxhez kötődve ez ráadásul több szinten jelen van – viszont ez, Jaxhez kötve nekem már sokszor nagyon-nagyon nem tetszett.

Egyrészt: ezzel, amiket itt a fiú tett, sikerült őt is átbillenteni a másik oldalra. Sikerült az eddigi abszolút kedvencemet nemszeretem figurává formálni… Ahogy Opi mondta: „A kalapács mindenkit megváltoztat” – nos, igen, de én nem éreztem mindezt minden esetben feltétlenül szükségesnek. A düh, a harag, az indulat, az arrogancia ilyen mértékű megnyilvánulása Jax részéről (hiába társul mellé szervezési zsenialitás is) nálam átlökte a fiút a Sötét Oldalra. Nem tudtam mindig, minden esetben szeretni őt, sokszor – túl sokszor – éreztem azt, hogy felesleges az agressziója. Nem éreztem azt, hogy feltétlenül ezt az utat kellene járnia, amit jár, így az évad végére mégiscsak Bobbyval éreztem együtt. Amúgy is: az egész SoA karaktermanipulálása egy idő után sokk – több szereplőn keresztül le lehetne vezetni, ki mit tett, ami miatt nem kellene visszafordítani a jellemét, mégis megteszik. Eleve már Tig múlt évadbeli tette, szerepe az egész őrült, drámai eseménysorban kívánna egyfajta büntetést, de az csak nem akar jönni a fináléig… mert bűn és bűnhődés. Dosztojevszki után szabadon – erről szól az évad. S hogy mi a másrészt, ami miatt kicsit elkeseredetem??? Az, hogy ugyanazt érzem, mint a Breaking Bad autós-elütéses jelenete után éreztem: innen nincs visszaút. Sajnos ennek az egésznek innentől egyfajta (hiteles) vége lehet, én legalábbis nem nagyon látok másik kiutat: börtön vagy halál. De mindenképp a vég. És én ezt nagyon sajnálom, mert Jax Tellernek nem kellett volna Clay Morrow útját járnia, nem kellett volna hagynia, hogy a sötétség hatalmába kerítse őt. Kb. itt intézte el a jövőt…

Ugyanez vonatkozik kb. mindenre és mindenkire az egész sorozatban. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a bűn nem maradhat büntetlenül hogy az a sok szar, amit a fiúk maguknak kavartak, az egyre inkább drámaibb módon a nyakukba borul, de most először éreztem azt, hogy néha már értelmetlenül. Különösen Tarára vonatkozik ez, aki olyan szinten hozzáidomult a klubhoz, a férjéhez, hogy ha ezt így folytatja, a saját pusztulásába rohan. Igenis ki kell tudni lépni, igenis kell lenni egy pontnak, hogy elég volt – eddig hiába tetszett Tara egyre tökösebbé válása, most már ő is átesett a túloldalára. A hozzá kapcsolódó két icipici maszturbálós, vagy maszturbációt sejtető jelenettel meg aztán végképp nem tudok mit kezdeni – szimpla hatásvadászat, semmi több. Szóval, az a helyzet, hogy úgy érzem, kedvenc kis klubom életében elromlott valami és már nincs, aki helyrehoztatja. Épp ezért az összes évad közül nekem ez tetszett a legkevésbé. Nem azért, mert rossz lenne, hisz a színészek, a csapat, az egész hangulat továbbra is zseniális, semmivel több „sorozatbetegség” nincs benne, mint amennyi eddig is volt – s mint amennyi szerintem mindegyikben óhatatlanul jelen van – hanem mert a történet nem oda tart, ahova én szeretném. Ez, így, ilyen reakciókkal véres lesz, drámai veszteségekkel, amiket nem biztos, hogy látni szeretnék… Egyszerűen nem akarom látni, hogy az a büdös ribanc Gemma ismét belopja magát kisfia szívébe, egyszerűen nem akarom látni, hogy Jackie boy végleg elvesszen, a klub meg megszűnjön létezni.

De azért természetesen folytatom. Önmagában van olyan zseniális az egész, hogy folytatni kell. Tökéletes sorozat, amiben egyre inkább nincsenek jók, csak a rossz és még rosszabb döntések és azok következményei. Néhány abszolút WTF jelenet ezúttal sem hiányozhatott – Otto majd mindegyik jelenete ilyen -, kár, hogy SZÁMOMRA az egész rossz irányba tart. Fura egyébként, hogy ezen írás ugyanazokat a sarokpontokat emelte ki, amiket én is, amiket én is láttam benne, de nekem totálisan fordítva sült el minden. Minden olyanért utálom ezt az évadot, amiért itt szeretik.


80%




Ja és akkor a zene. A záró epizód utolsó dala, a Sympathy for the Devil aktuális átirata, amit ugyan jobban szeretek eredetiben, sőt a GNR feldolgozásában talán még jobban, de az egész évad hangulatát, Jax idei jelemét ez fejezi ki legjobban. Kár.








.

R2-D2 írta:

The Fifth Estase

Tulajdonképp nem is értem, ez a mozi miért és hogyan tűnhetett el a süllyesztőben – bár, ha belegondolok, mennyire ismeretlen ez a név, téma kis világomban is, nem meglepő. A túl rövid időtáv, a minden csoda három napig tart/15 perc hírnév világában még egy Wikileaks sem törte át a közöny falait. Sem a róla készült film - hozzánk meg még moziforgalmazásig se jutott. Pedig sok hibája nincs, olyan legalábbis nincs, ami miatt ekkora csönd vehetné körül. Néha talán unalmas picit (pláne Berg útkeresése, a két fiú kapcsolatának árnyalása), néha talán követhetetlenül gyors és száraz (híradóbejátszások) – de egyébként már maga a főcím székbe szögezheti a nézőt. Ahogy írtam, nekem leginkább a másik fél álláspontja hiányzik belőle, láttam egy életrajzi filmet, amit nem az mesélt el, akinek az életéről szól a film – ilyen rövid időtávról ez kicsit zavaró és hiányos. De ettől az egész iszonyat rendben van. A valóságot meg úgyis megtudom a hamarosan megnézendő dokumentumfilmből.

80%

"Mert persze, az szép és jó dolog, amikor korrupt politikusok, kormányok, cégek titkairól hull le a lepel, meg még az is elmegy, mikor a titkolt civil áldozatokról, egyáltalán azok létéről van hír – no de szabad-e egy komplett nemzetbiztonságot veszélybe hozni az ügynökök kiadásával?"

Ezért is különítettem el a másik Wikipedia-film kapcsán a titkot és a "sunnyogást", mert valahol ezen a ponton válik el a szar a májtól. Ez nálam a választópont, amit te is írtál.

Azt mondtad, hogy hasonló a véleményünk, de azt nem gondoltam, hogy ebbe az is beletartozik, hogy téged is ennyire zavart, ahogy Berg átszínezi a saját szerepét a történetben . És külön kösz, hogy adtál egy kis gyorstalpalót Wikipedia-ügyben; ahogy visszaolvastam, mindkétszer úgy írtam róla, mintha magától értetődő lenne, hogy mindenki tudja, mit az .
.

Niwrok írta:

The Fifth Estase

És külön kösz, hogy adtál egy kis gyorstalpalót Wikipedia-ügyben; ahogy visszaolvastam, mindkétszer úgy írtam róla, mintha magától értetődő lenne, hogy mindenki tudja, mit az .

Én is totál meg voltam róla győződve, de aztán legnagyobb megdöbbenésemre mégsem.  

Egyébként most végeztem a dokuval is, megmondom őszintén, történetileg elég korrekt a The Fifth Estase. Berg itt már mindjárt más, mindenesetre azért fura, hogy a valós eseményeket feldolgozó tényfeltáró riportfilm ismeretének hiányában is feltűnő volt a részrehajlás... viszont megmagyarázza az irodalmi alapanyag.

Persze, a dokufilm is picit az, de ott Assange maga zárta ki az interjút a millió dolláros kérésével...

R2-D2 írta:

Úgy fenn, mint lenn / As above so below

Leginkább úgy tudom összefoglalni a látottakat, hogy a Nemzet aranya kincsvadászatát, rejtvényfejtését képzeljétek el a The Descent körülményei között. Már eleve a nyitójelenet végkifejlete ezzel indít, a beomló föld, a beszoruló áldozattal azonban még csak felvillantja a későbbiekben ránk váró klausztrofóbiát. Mert igen: a mozi a villámgyorsan lezavart felszíni kutakodás, rövid karakterfelvonultatás után elég hamar a föld alá kerül, hogy egy egészen kiváló thriller váljon belőle. Nekem legalábbis nagyon bejött az egész út, a misztikus események, az újabb nyomok és helyszínek. A csontokon átmászás iszonyat jó, de az egész kaland élvezetes – most, így utólag belegondolva pedig pszichikailag zseniálisan manipulált.

80%

Na igen, a legerősebb érzés az volt a film nézése közben, hogy de hiányzik már egy olyan jó kis kincskeresős-rejtélymegfeltős film nekem, mint a Nemzet aranya vagy akár a Tomb Raider. Emiatt a film eleje jött be a legjobban, amíg keresgélik a nyomokat, meg amíg eljutnak a katakombákba, onnantól egy picit leült a sztori. Nekem már a Descent sem jött be igazán, talán azért, mert eleve nem lelkesít, hogy szűk járatokban bolyongjak a töksötétben, és így nem is engedtem igazán, hogy beleéljem magam. Aztán ahogy elkezdett egyre misztikusabb lenni az egész, meg jöttek a "Kockás" elemek, úgy veszett el kicsit a lelkesedésem, bármiket is találtak útközben, mert sok olyan dolog volt, amikre számítottam, de nem történtek meg (mint például a "jól tartósított" lovag feltámadása), mások meg csak lógtak a levegőben, és utólag sem nagyon derült ki, hogy miért voltak ott, ahol (a székes csuklyás meg a kántáló csajszi és csapata).

Spoiler:

Egy kellemes kaland-thrillert láttam, kicsivel kevesebb horror, és több drámai elemmel, mint vártam, de összességében bejött.


************************************

R2-D2 írta:

Kon-tiki

Néztem és nem tudtam kiverni a fejemből a Pi életét, meg a Kapitány és katonát. Hangulatában, stílusában ezekhez áll legközelebb az egész, borzasztóan erős vizualitással. Ezen nem is feltétlenül a hibátlan CGI-t értem, sokkal inkább azt a hangulatot, amit a 101 napos út az óceánon tud kelteni. Ahogy a sokadik napon már kinéznek az utazók, a forróságot, a vihar képeit, a cápákat, bálnákat – az ÓCEÁNT magát. Néhány borzasztóan jó kamera beállítás is feltűnik a moziban (no meg néhány sablonosan jól ismert is), a kalandok sora pedig egészen kiválóan van adagolva. Az izgalomfaktor tökéletes, ráadásul néhány baromi jó poénnal megspékelve: gondolok itt a papagájra, meg a paradicsomleves porra… A nagy kalandot és a történelmet azonban emberek írják. A Kon-Tiki egyik legfőbb erénye – hitelessége mellett – az, hogy belemegy azon megkerülhetetlen tények a bemutatásába, hogy 6 férfi 100 napig összezárva az óceán közepén milyen pszichés átalakuláson megy át. Úgy, hogy az expedíció jó ideig a kilátástalanság felé halad. Külön tanulmány, hogy mennyire kell egy felfedezőnek betegesen szenvedélyesnek lennie. Mennyire kell hinnie saját igazában, létrejöhettek volna-e nagy felfedezések ezen erőszakosság és kitartás nélkül.

80%

Nem. De minél messzebb jutott a film Heyerdahlék történetében, egyre inkább azt éreztem, nem is az ő utazásukat nézném szívesen, hanem Tikiét. Heyerdahl "csak" megszállottja volt a saját elképzelésének és igazának, ami évtizedek kutatómunkáján alapult, de ahogy ő is mondta, azért mert minimális felkészüléssel is belevágni, mert tudta, hogy Tikinek már sikerült, és ha 100 napig tartott, akkor addig. Így igazából minden felszerelésüket, a tutajukat és minden mást úgy állíthatták össze, hogy csak szűk 4 hónapot kell kibírnia. Na de mi indította el a nagy ismeretlenbe azt a perui felfedezőt, aki összeeszkábálta a kis tutaját, aztán nekiindult az óceánnak, a valóban ismeretlen vizeknek? Honnan tudhatta, hogy egyáltalán van ott valami? Hogy mennyi felszerelést kell odáig vinnie? És hányan tarthattak vele, ha már egyszer képesek voltak arra, hogy benépesítsék Polinéziát?

Az ezen való elmélkedés töltötte ki azokat az esetleges lassabb részeket, amikor a tutaj lágyan ringatózik a vízen, és mindenki teng-leng a fedélzeten. De ezek is hozzátartoztak az úthoz, nem csak a viharok meg a cápák. Azokból jött elő a hangulat, hogy ez az 5 férfi 100 napig volt összezárva egy alig pár négyzetméteres felületen, állandó stresszben, hogy jó felé mennek-e, hogy kibírja-e a tutaj, és hogy mi lesz a cápákkal, vagy hogy egy bálna felborítja-e őket. Na, ha a néző ezeket öt perc után unja, akkor milyen lehetett nekik   ?

Szóval életrajzi filmként és kalandfilmként is tetszett. Maga az előkészületek is érdekesek, hogy egyáltalán honnan jött az ötlet, meg hogy hány segget kellett végignyalni érte, hogy elindulhassanak. A tudósok szakmai féltékenységének bemutatása is jó, és néha azt megtörni a nagyobb kihívás, nem is magát egy expedíciót végigcsinálni. Néha tényleg egy kicsit steril a film, de hát skandinávok, azok ugye nem a tüzes vérmérsékletükről híresek . Az említett CGI-t viszont nem éreztem annyira tökéletesnek, illetve a tengeren igen, de amíg a világháború utáni városokat kellett újjáteremteni, ott azért akadtak szembeszökő bakik.

Ha már írtak róla a végén, kíváncsi voltam az eredeti filmre is, de csak egy német változatot találtam belőle (úgysem láttam még Oscar-díjas dokumentumfilmet az ötvenes évekből ), és közben előkerült egy másik doku is, Olav Heyerdahlé, aki 2012-ben tette meg a nagyapja útját.




.

Akkor, ha jól értelmezlek, a Kon-Tiki picit jobban, a másik meg kicsit kevésbé tetszett, mint nekem?

Így, visszaolvasva egyébként saját magmat, nekem talán fordítva van, mégha a két értékelés számszakilag meg is egyezik. De örülök, hogy megnézted őket.