R2-D2 írásai 1.0

.






Óvakodj a törpétől!





Nem mind arany, ami fénylik, jelen esetben pedig nem minden arany, azaz nem minden film jó, amire akként emlékezünk. Eddig nagyjából bejött, hogy egy-egy emlékeimben elraktározott kép egy kiváló gyerekkori élményt, egy újranézve is remek filmet takart, de ezek szerint minden sorozatnak vége szakad. Az 1978-as Óvakodj a törpétől! (egy újabb idióta magyarítás) ugyanis minden jóindulatom ellenére egy teljesen középszerű akció-vígjáték, teljesen középszerű színészekkel, történettel és poénokkal. És nem, itt nem szimplán arról van szó, hogy mai elvárással nézek valamit – hisz más moziknál is nagyszerűen működik az időutazás – hanem szimplán arról, hogy a közel két órás játékidő alatt nagyon kevés olyan jelenet volt, ami akár picit is megbirizgálta volna a bennem szunnyadó a film iránt érzett nosztalgiafaktort …

Egy papi rezidencián kezdünk, ahol az atya épp hazaér, majd a szobájában valaki ismeretlen meggyilkolja. Bármennyire figyel az ember, elsőre mindenkinek értelmezhetetlen a kinyíló szekrény tükrében látott kép, az majd csak később kap jelentőséget - mert ide még természetesen visszajutunk. Másik kép. Gloria (Goldie Hawn) egy frissen elvált csinos nő, aki hazaúton egy füstölgő autó mellett álló stoppos faszit vesz fel kocsijába. Nem tűnik fel neki a hirtelen kialakuló románc, csak akkor döbben rá, hogy valami gubanc van körülötte, mikor a moziban a friss ismerős holtan borul az ölébe – majd mikor felkapcsoltatja a villanyt, a hullának hűlt helyét találja. Ez a szégyen aztán majd még egyszer megismétlődik vele: ebben a moziban a halottaknak rendszeresen lába kél, mintha csak Gloriat hülyítenék. Szegény kislánynak természetesen senki nem hisz, leszámítva egy Tomy nevű sármos nyomozót (Chevy Chase  - tisztára, mint Adriano Clentano), aki a szigorú rendőri munka mellett jól kiszámítható magánérdekekből is Gloria mellé áll. Így jön be a szerelmi szál a történetbe, ami aztán néhány hulla előkerülése, Gloria elrablása és szökése után fordulatot vesz, hogy egy nagy összeesküvés és merényletkísérletbe, valamint egy több elemében komikus fináléba torkolljon…

Több bajom van a filmmel. Arra azért emlékszem, hogy abban az időben kimondottan divat volt ebben a vegyes stílusban forgatni, vagyis a thriller (bár akkoriban ezt inkább kriminek hívták) szál mellé kényszeredetten hozzácsaptak egy vígjátéki stílust, no meg egy love storyt. Ez a mix nagyon sok moziban feltűnt, de kevésben működött igazán: úgy gondolom, itt is jobb lett volna, ha csak szimplán az egyik zsánerre fekszenek rá. Maga az alaptörténet a titokzatos bérgyilkossal, a célponttal, az albino karakterrel nem lenne rossz. De mikor  Stanley karaktere (Dudley Moore, ld. még Bombanő) bejön a képbe, az egész film minden komolyságát elveszíti: nem rosszak azok a jelenetek, röhögni is lehet rajtuk, csak onnantól nem tudni, milyen moziban is vagyunk. Onnantól egyszerűen nem lehet komolyan venni a valós fenyegetettséget sem, különösen a bibliaárus törpe jelenete után… egyébként most már arról sem vagyok meggyőződve, hogy ezt a képet kerestem a fejemben. Amit én emlékként őrzök, az inkább izgalmas, mint komikus volt… S ha már törpe. Mekkora átbaszás már, hogy a film címe egy olyan karakterre utal, aki kvázi nem is az, s nem is úgy, ahogy azt sejtetik, mint ahogy mennyire idegesítő tud lenni egy Marlboro-s doboz, amit még egy kígyó is kerülget, a legfontosabb bizonyítékot rejti, de az egész film alatt gyakorlatilag egy cserepes virág alatt bujkál…

Én magam részéről sokkal inkább néztem volna egy jó kis izgalmas filmet, mint ezt a bohóckodást. Ahogy olvasgatom, Colin Higgins rendező kimondottan Hitchcock előtt próbált tisztelegni néhány jelenettel, beállítással – ennek fényében még inkább értetlenül néztem az ökörködést. Mondjuk, nem is tudom, mire számítottam, eleve a színészgárda inkább vígjátéki irányt sejtetett, mint valódi krimit, a színészek a középszerűség tipikus megtestesítői, még a „húzónév”, az ekkor még szemtelenül fiatal Goldie Hawn sem tudott maradandót alkotni később sem. Aki látta a Palimadárt, az nagyjából látta az Óvakodj a törpétől!-t is, a két mozi talán csak a volumenében tér el egymástól: meglehetősen idióta mindkettő. S ha már Goldie. Egy ideig, míg komolynak próbált tűnni a mozi – azért mégiscsak egy gyilkossággal kezdünk – ő volt a „tökös” főhősnő, csakhogy ezt egyáltalán nem lehetett elhinni róla. Nem csak arról van szó, hogy a forgatókönyv szerinti csodás menekülése, az esernyővel, majd ceruzával elkövetett önvédelme mennyire hiteltelen, sokkal inkább arról, hogy egész lényéből sugárzik a szerencsétlenség, a tipikus szőkeség. Ez által végig fura volt, amit eljátszatni próbáltak vele, a vígjátéki dolog sokkal inkább passzul személyiségéhez, mint a thriller zsánere.

Technikailag amúgy nincs gond, az akció jelenetek tisztességesek, a film végi őrült autózás is rendben van. Friscoban mindig király lehet forgatni, a fináléban szinte már vártam Michael Douglas és Karl Malden feltűnését a TV sorozatból. Amikor feszültséget akartak kelteni, sikerült, ehhez kimondottan hangulatos zene is társult, amikor nevettetni akartak, az is sikerült (pláne a japán öreg párral). Kár, hogy mindent akartak egyszerre, mert bár külön-külön ízletesek az összetevők, de egybefőzve a végtermék számomra most nem volt élvezetes.



60%



.

R2-D2 írta:

Óvakodj a törpétől!

60%

Annyira nem értek egyet, hogy inkább bele se akarok menni...

Amúgy melyik szinkronnal nézted?

Remo írta:

Annyira nem értek egyet, hogy inkább bele se akarok menni...

Amúgy melyik szinkronnal nézted?

Miért ne mehetnél bele? Azért van ez a fórum...

Egyébként fogalmam sincs. Azt sem tudom, mennyi van neki. Azt hiszem, a hozzászólásban azt írták, harmadik. Ez fontos?

R2-D2 írta:

Remo írta:

Annyira nem értek egyet, hogy inkább bele se akarok menni...

Amúgy melyik szinkronnal nézted?

Miért ne mehetnél bele? Azért van ez a fórum...

Egyébként fogalmam sincs. Azt sem tudom, mennyi van neki. Azt hiszem, a hozzászólásban azt írták, harmadik. Ez fontos?

Csak annyira, hogy a harmadik szabályosan gyilkolja a filmet. Mondjuk annak az epikus összecsapásnak Burgess Meredith és Rachel Roberts között így is ütnie kellett volna.

Remo írta:

Csak annyira, hogy a harmadik szabályosan gyilkolja a filmet. Mondjuk annak az epikus összecsapásnak Burgess Meredith és Rachel Roberts között így is ütnie kellett volna.

Ütött, de pont ez a legnagyobb bajom: végigröhögtem az egészet. Ez a kettősség, ami zavart: adva van egy jó kis felütés, lehetne egy jó kis izgalamas thriller, erre elbohóckodják.

Amúgy tényleg szívesen vennék egy értékelést Tőled. Akár egy pro/kontra stílusút is

R2-D2 írta:

Remo írta:

Csak annyira, hogy a harmadik szabályosan gyilkolja a filmet. Mondjuk annak az epikus összecsapásnak Burgess Meredith és Rachel Roberts között így is ütnie kellett volna.

Ütött, de pont ez a legnagyobb bajom: végigröhögtem az egészet. Ez a kettősség, ami zavart: adva van egy jó kis felütés, lehetne egy jó kis izgalamas thriller, erre elbohóckodják.

Amúgy tényleg szívesen vennék egy értékelést Tőled. Akár egy pro/kontra stílusút is

Szerintem rossz szemmel nézted. Ez egy vígjáték krimi elemekkel, nem egy thriller, amiben random marháskodnak. Kritikát majd lehet, hogy írok róla. Már jó ideje meg akarom újra nézni. Több nettékából próbáltam megszerezni, de mindegyiken az új szinkron volt. Kénytelen leszek előszedni a régi VHS-t, amire még a tévéből vettem fel.

Remo írta:

Szerintem rossz szemmel nézted. Ez egy vígjáték krimi elemekkel, nem egy thriller, amiben random marháskodnak.

Ez kétségkívül így van. Emlékeimben egy thriller élt, úgy is álltam neki, sajnos valóban rosszul tettem.

DE. Pozitívum: ha majd 30 év múlva újranézem, tudni fogom, hogy ez egy vígjáték.

.





The Sacrament




Döbbenet. Ez a szó jut eszembe elsőre a tegnap éjjeli moziélménnyel kapcsolatban. Teljesen mást kaptam, mint amire számítottam (az előzetese, amit hónapokkal ezelőtt ide is belinkeltem totál félrevezető), a 67-ik percben elhangzott beszéd által okozott felismerés jeges ledöbbenése – és annak következményei – oly mértékben befolyásolták a végeredményt, hogy ezt még sokáig emlegetni fogom.

Kérlek benneteket, senki ne kutakodjon a film megnézése előtt a neten. Ezt jobb tiszta fejjel, nulla információval látni - a felkészülésnél még az is jobb, ha mindenki úgy vág bele, mint én, nevezetesen hogy egy újabb kézi kamerás horrort vár. A klasszikus értelemben ennek az egésznek köze nincs a horrorhoz, maximum annyi, amennyit egy sötétben bóklászó kamerás manus felvételei, azok sejtelmessége adhat. Ti West, mint (horror)rendező ezúttal kimondottan visszafogta magát, a zsáner jellemzőit az emberi pszichére kihegyezve, minimális brutalitással megspékelve adja vissza – bár azt is hozzá kell tenni, ha az egész mozit nézem, önmagukban az események a legsokkolóbb horrorokat megszégyenítő fináléba torkollanak. Ráadásul az egész alapját egy 1978-as esemény adja (erről az írás végén spoilerben), így a film elejei dokumentarista indítás, maga a három srác felkerekedése az ismeretlenbe meglehetősen hitelesnek hat majd.

Patrick divatfotós, Jake és Sam pedig munkatársai. Előbbi a kamerás, utóbbi riporter: azt hiszem, nyugodtan hívhatjuk őket egyfajta oknyomozó újságíróknak. Caroline, Patrick lánytestvére évekkel ezelőtt súlyos drogproblémákkal küzdött, amiből kiutat számára egy „Eden Parish” nevű, zárt szekta jelentette: a világtól elkülönülten, hippi kommuna jellegben élő csapat kigyógyította és át is formálta a lányt. Itt meg is állhatunk egy picit, mert ugyan nálunk ez a szektásodás nem egy általános tendencia, de el lehetne azon gondolkodni, Amerikában mi vezetett oda, hogy annyi problémafeldolgozó csoport és vallási szekta működik. Mitől mások az emberek az óceánon túl, hogy azt hiszik, ilyen kibeszélőshow-kal, ilyen idióta vallási csoportokba önként tömörülve megoldódik a problémájuk… Szóval Patrick (Kentucker Audley) levelet kap Carolinetől (Amy Seimetz), aki megírja neki, hogy milyen boldog is az új közösségében, s hogy szívesen venné bátyja látogatását. Patrick természetesen útnak indul – a probléma abból adódik majd, hogy két jóbarátja mindenképp dokumentfilmet akar készíteni a csoportról, hisz – velem együtt – ők is meglehetősen szkeptikusak az ügyben.

Meglepetésükre a szíves fogadtatás helyett azonban fegyverrel várják őket, s csak Caroline közbenjárására engedik be őket a táborba. A mozi első órája ezután azzal telik, hogy Jake (Joe Swanberg) és Sam (AJ Bowen) kamerával a kezükben interjúkat készítenek a tábor lakóival. Legnagyobb meglepetésükre süt az elégedettség mindenkiből, az esti fő attrakció, interjú az Atyával (Gene Jones) pedig aztán végképp meggyőzi őket, hogy amit látnak az szép és jó, és minden hibátlan. Kár, hogy az egyik táborlakó belerondít az idillbe, az ő segélykéréséből kifolyólag aztán elszabadul a pokol… No de messze nem úgy,a hogy azt vártam: itt nem mészárlás, emberevés, éjszaka vérfarkassá átváltozó táborlakók lesznek, hanem valami teljesen más. Sokkal megdöbbentőbb, amiről többet egy szót sem ejthetek…

Sokkal kevésbé spoilermentes az az elmélkedés, amit az Atya személye képvisel a táborban, amik az interjúk közben elhangzanak a jelenkori civilizációról, Amerika és a világ beteges értékrendjéről. Lenyűgöző volt, amit az Atya szájába adtak a társadalom problémáiról, s ahogy azt Gene Jones tolmácsolta. Ahogy hallgattam a mondandóját, szinte hipnotizált engem is, szinte kényszert éreztem magam is a csatlakozásra. Mindazonáltal – kissé távolabbra nézve – borzasztóan jól lejött egy diktátor, egy fanatikus vallási vezető teljes jellemrajza, annak minden borzalmával együtt. Az a hang, az a hangsúly, ahogy pedig a színész beszél – nos, azt nem fogom egyhamar elfelejteni. A The Sacrament ezen jelenetsora a legjobb példája a tömegpszichózisnak, az elborult – kezdetben még talán jó szándékú - elme csoportra vetített hatalmának. Kétségkívül a mozi egyik csúcspontja, az első háromnegyed óra zseniális lezárása, valamint a sokkoló finálé (amiről nem beszélünk) betonbiztos alapja.

Mindezen lenyűgöző gondolatok mellett a mozi legnagyobb erénye és hátránya egyben a found footage stílus. A táborban bóklászó kamera – különösen éjszaka – remek hangulatot ad, kiválóan fokozza a feszültséget, hisz soha nem lehet tudni, mi is fog történni. A beszűkült perspektíva, a szándékosan feszült zene e mellé kimondottan izgalmas (de nem parás!!!) hangulatot képes generálni. Az ember annyi hasonló filmet látott már, hogy ha egy moziban valaki a kezébe veszi a felvevőt, meg esetleg bekapcsolja az éjszakai fényt, már önmagában elég a félelemkeltésre… Ugyanakkor jómagam sosem tudtam maradéktalanul megbékélni ezzel a stílussal. Rengeteg szituban – itt is – óriási őrültség cipelni a kamerát, az életösztönnel ellentétes cselekedetek sokszor kizökkentettek a moziból. Másrészt pedig nagyon sokszor olyan beállítás volt, amiben nem szerepelhetett az a kamera, ami elvileg rögzíteni volt hivatott az eseményeket. Volt a moziban egy halvány próbálkozás ezen jelenség kiküszöbölésére, de szerintem nem járt teljes sikerrel. Maga a ff stílus és a kézi kamerás felvételek következetlensége miatt számomra nem hibátlan a film, pedig mind a hangulat, a háttér, a díszlet, a történet és színészek közel maximumon vannak. De aztán a döbbenet, amit az utolsó fél óra hoz, az végképp überelhetetlen.



85%

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

The Sacrament

Maga a ff stílus és a kézi kamerás felvételek következetlensége miatt számomra nem hibátlan a film, pedig mind a hangulat, a háttér, a díszlet, a történet és színészek közel maximumon vannak. De aztán a döbbenet, amit az utolsó fél óra hoz, az végképp überelhetetlen.

85%

Nem hangzik rosszul, főleg hogy Ti Westtől, ha a plakáton levő The House of The Devil nem is tetszett annyira, a The Innkeepers annál inkább. Ott már tapasztaltam, West mekkorát képes akár az utolsó tíz percben is robbantani!
Felírtam.
.

.





Nyomtalanul




Egészen addig nem tudtam megfogalmazni, mi a bajom a mozival, míg utána nem néztem: bár éreztem rajta valami furcsát, valami nagyjátékfilmtől idegen stílust, de elsőre szimplán betudtam az északi filmkészítés egyediségének. Jóindulattal egyébként maradhatunk ennél az értékelésnél is, a Nyomtalanulban van annyi különlegesség, hogy megálljon önállóan is saját lábán, csupán ha valaki nagyon sok sorozatot és/vagy filmet néz, annak tűnhet fel az egész: a másfél órás játékidőben látottak tökéletesek egy TV sorozat pilotjának, nagyvászonra már kevésbé valóak.

A Nyomtalanul egy dán író, bizonyos Jussi-Adler Olssen regényfolyamának, az eddig 5 részt számláló Q-ügyosztálynak az első kötete is, a film pedig annak adaptációja. Mint ilyen tehát, egy nagy volumenű, több részes krimi történet bevezető epizódja, amikor is a kedves néző megismerkedik a főbb karakterekkel, azok múltjával, motivációival. Egy indítás, egy kalauz egy új világba, egy felütés… a baj mindösszesen annyi vele, hogy nem képes kilépni ebből a szerepből: nézése közben – bár kimondottan izgalmas és élvezetes – nem tudott elengedni a sorozatepizód feeling. Pláne manapság, mikor is borzasztóan magasan van a mérce a sorozatokban is, manapság, mikor is egyre vékonyabb a határ a TV és a mozi között, mikor színészek jönnek-mennek egyik műfajból a másikba, mikor egy átlagos költségvetésű mozifilm és egy kiemelt költségvetésű sorozat között gyakorlatilag nincs minőségbeli különbség. Ezen határon billeg a Nyomtalanul is, s ha még menet közben a látványt, eseményeket be is tudjuk a filmes kategóriába, pl. a zárókép teljesen a sorozatok közé tolja át. Ha ez Hollywood lenne, egy percig nem kételkednék benne, hogy egy új franchise születésének vagyunk szemtanúi, kíváncsi vagyok, a dán filmiparban valóban van-e akkora potenciál, hogy az író történeteit szépen sorban vászonra vigyék.

Carl (Nikolaj Lie Kaas) egy kibírhatatlan, öntörvényű zsaru,akinek komoly magánéleti problémái is vannak. Tipikusan az az ember, akivel csak nagyon kevesen jönnek ki, tipikusan az az ember, aki egy munkahelyen képes pillanatok alatt elrontani a hangulatot. Ugyanakkor a maga szakmájában egy zseni, zsarunak egészen kiváló – de meglehetősen forrófejű is egyben. Nos, egy akció az ő hirtelensége miatt bizony tragédiába fullad, a három hónap kényszerszabi után pedig nem mehet vissza a gyilkosságiakhoz, hanem az úgynevezett Q-ügyosztályra kerül. A dán rendőrségnél ez a Döglött akták osztálya, ahol semmi más feladata nem lenne, mint kollégájával, Assaddal (Fares Fares - ismét csak az európai multikulti polkorrekt megjelenítése) rendszerezni és végleg lezárni a korábban felfüggesztett nyomozásokat. De nem lenne Carl, ha az egyik ügyben nem találna hibát, így kezd el nyomozni egy bizonyos Merete (Sonja Richter) ügyében, aki állítólag egy kompról leugorva lett öngyilkos. Carl ezt nem hiszi el, így teljesen elmerül a múltban és az eltűnt nő után ered, hátha még életben találja…

Tovább nem érdemes írni, bár azt hiszem, aki életében egy filmnél többet nézett, az ki fogja találni a történet folytatását. Egy teljesen korrekt, izgalmas, hiteles és fordulatos kis történetbe csöppenünk, ami önmagán kívül azonban semmi izgalmat nem hordoz. Ezt úgy értem, hogy rutinos nézők számára totál kiszámítható az egész, Carl nyomozása szép lineáris módon tárja fel a múltat, ezért mikor megmagyarázzák, mi, mikor és hogyan történt, csupán elégedett bólogatásra futja, megdöbbenés nélkül. Nem az a baj, ami történt, hanem inkább annak „snasszossága”: motivációnak minden további nélkül elmegy, még azt is elhiszem, hogy valakinek egy életen át a bosszú a célja, de önmagában a bosszút kiváltó jelenetsort én túlzottan leegyszerűsítettnek éreztem. Ebből felépítve Lasse karakterének hitelességébe számomra kicsit hiba csúszott, mint ahogy annak sem láttam túl sok értelmét, hogy Oldboy módjára bánjon az egyik szereplővel: az író biztos látta Chan-wook Park filmjét…

A skandináv krimik hangulata viszont zseniálisan átjön, az egész filmről süt a depresszió. Nem tudom, ezt a színekkel, a színészekkel, a zenével érik-e el (vélhetően ezek kombinációival), de már rögtön az elején érezni, hogy nem USA-ban vagyunk, de nem is Európa sűrűn lakott részén. Más hangulata van az északi filmeknek, kicsit nyomasztóak és lassúak – nekem talán épp ettől is tetszenek. Azt mindenképp meg kell említenem, hogy a Nyomtalanul végletekig hiteles mozi, az akciószcéna nem eszement, az eseményekben, azok megjelenítésében semmi túlzás nincs. Nyilvánvaló a párhuzam a Millenium-trilógiával, ugyanakkor annak karakterei ebből hiányoznak: a svéd filmben volt jó pár olyan figura, akire a történet nélkül is emlékezni lehet. A Nyomtalanulban a filmbe szürkül mindenik, még a két főszereplő zsaru is… nem igazán találtam kapaszkodót hozzájuk. Néztem a mozit, tetszett is, amit láttam, de sem megszeretni, sem megutálni nem sikerült őket, a visszakapott jelvények pedig nem elégedettséget okoztak, inkább egy Cobra 11-féle elbagatelizállt bosszúságot – valódi katarzis nélkül.

Ha ez egy sorozat dupla epizódja lenne, folytatnám, mert inkább annak tartom: talán még jobban is tetszene, mint a A törvény nevében. Filmként eladva viszont nagyon harmatos, igazi érzelmi mozgatóerő nélküli skandináv krimi. Aki viszont szereti ezt a stílust kellemes másfél órát kaphat a filmtől, nekem érzelmileg lapos lett. Mindenestre azért ha lesz majd második rész, megnézem. TV-ben, mint ezt is.



75%



.

R2-D2 írta:

Nyomtalanul

Egészen addig nem tudtam megfogalmazni, mi a bajom a mozival, míg utána nem néztem: bár éreztem rajta valami furcsát, valami nagyjátékfilmtől idegen stílust, de elsőre szimplán betudtam az északi filmkészítés egyediségének. Jóindulattal egyébként maradhatunk ennél az értékelésnél is, a Nyomtalanulban van annyi különlegesség, hogy megálljon önállóan is saját lábán, csupán ha valaki nagyon sok sorozatot és/vagy filmet néz, annak tűnhet fel az egész: a másfél órás játékidőben látottak tökéletesek egy TV sorozat pilotjának, nagyvászonra már kevésbé valóak.

Nézése közben – bár kimondottan izgalmas és élvezetes – nem tudott elengedni a sorozatepizód feeling. Pláne manapság, mikor is borzasztóan magasan van a mérce a sorozatokban is, manapság, mikor is egyre vékonyabb a határ a TV és a mozi között, mikor színészek jönnek-mennek egyik műfajból a másikba, mikor egy átlagos költségvetésű mozifilm és egy kiemelt költségvetésű sorozat között gyakorlatilag nincs minőségbeli különbség. Ezen határon billeg a Nyomtalanul is, s ha még menet közben a látványt, eseményeket be is tudjuk a filmes kategóriába, pl. a zárókép teljesen a sorozatok közé tolja át. Ha ez Hollywood lenne, egy percig nem kételkednék benne, hogy egy új franchise születésének vagyunk szemtanúi, kíváncsi vagyok, a dán filmiparban valóban van-e akkora potenciál, hogy az író történeteit szépen sorban vászonra vigyék.

Neked  filmkritikusnak kellett volna, hogy elmenjél!

R2-D2 írta:

Carl (Nikolaj Lie Kaas)

-> Szerintem egy jó színész! Volt egy dán trilógia(a nevére nem emlékszem csak a filmek címére: Gengszterek fógadója,Zöld hentesek, Ádám almái) abban szerepelt több-kevesebb szerepben + mindegyikben benne volt a leghíresebb dán színész Madds Mikkelsen is! Ezek mind nagyon jó filmek(Bár a hentesek azért tényleg szomorkás!) persze felvonultatva azt a bizonyos skandináv depressziót ami még jól is áll nekik és nem úgy mint az amcsik esetében, hogy ennek kéne, hogy rossz következménye legyen! Mert az amcsik az ilyet a legtöbb esetben nem tudnák jól átadni a depressziót, hogy ne valami nagyon rossz dolog legyen a következménye!

R2-D2 írta:

A skandináv krimik hangulata viszont zseniálisan átjön, az egész filmről süt a depresszió. Nem tudom, ezt a színekkel, a színészekkel, a zenével érik-e el (vélhetően ezek kombinációival), de már rögtön az elején érezni, hogy nem USA-ban vagyunk, de nem is Európa sűrűn lakott részén. Más hangulata van az északi filmeknek, kicsit nyomasztóak és lassúak – nekem talán épp ettől is tetszenek.

-> Ez zseniális összefoglalása az északi filmeknek! Tényleg! Ennél jobban nem igazán lehet leírni, hogy ha Skandináv filmet nézel, hogy mit is várhatsz!

R2-D2 írta:

Ha ez egy sorozat dupla epizódja lenne, folytatnám, mert inkább annak tartom: talán még jobban is tetszene, mint a A törvény nevében. Filmként eladva viszont nagyon harmatos, igazi érzelmi mozgatóerő nélküli skandináv krimi. Aki viszont szereti ezt a stílust kellemes másfél órát kaphat a filmtől, nekem érzelmileg lapos lett. Mindenesetre azért ha lesz majd második rész, megnézem. TV-ben, mint ezt is.

Már megint csak egyet tudok érteni veled! Ez tényleg jobban átjött volna egy sorozatban. sőt szerintem maga a témája mármint a könyv sorozat is inkább arra lett volna jó! DE összességében én sem bántam meg, hogy végül film lett belőle, de szerintem ha sorozat lett volna akkor talán nagyobb nézettsége is lett volna!

R2-D2 írta:

75%

Én is pont ennyit adtam rá!

Mr. White írta:

Neked filmkritikusnak kellett volna, hogy elmenjél!

Ő most is az, viszont Szombathely vendéglátóipara túl sokat veszett volna vele .
.

.





Távozz tőlem, Sátán!




Távozz tőlem, Sátán… kétségkívül hangzatos cím, bár összességében szerintem a Szabadíts meg a Gonosztól mégiscsak kifejezőbb lehetne… mert ha már jobban belemegyünk, nincs megszemélyesítve maga az alvilág ura (vagy annak fia), aki jelen filmben ismét csak hatalmat kíván szerezni ezen a sárgolyón.

Irak, 2010. Három amerikai katona egy akció során felfedez egy barlangot, ahol is találnak valamit, egyikük fejkamerájával rögzíti az egészet, de aztán váratlanul megszakad a kép. Az, hogy egy horror történet a Közel-Keleten indul, egyáltalán nem meglepő (ld. még Ómen, az Az ördögűző, amik szintén használták e helyszínt) viszont az, hogy - szerintem kiváló ötlettel – mindez a harctéren, csatában zajlik, érdekesen újszerű. Egyúttal fityisz azoknak, akik ebbe a szituba is képesek voltak a „Hol máshol, mint Irakban,” sztereotípiát belelátni: az emberiség spirituális történelmének egyik legfontosabb helye a mai Irak, Irán, Szíria, Izrael, Palesztína területe – aki ebbe képes belekötni, abból süt a rosszindulat és a fikázási hajlam. Ehhh… a felütés szerintem zseniális, de inkább ad a mozinak egy háborús film hangulatot, mint bármi horror alapot. Aztán a következő kép már 2013, New York: Sarchie (Eric Bana), az állandó éjszakai műszakos zsaru ()  egy halott kisbabát talál egy kukában – s mint gyakorló családapát alaposan megviseli az ügy. Rágódni azonban nem nagyon van ideje rajta, mert társával, Butlerrel (Joel McHale) - mint mindig -, pörgős éjszakába csöppennek. Sarchie titokzatos megérzései pedig újból egy jó kis balhés akciót sejtetnek, amibe Butler mindig széles vigyorral, szívesen vág bele.

A film harmadáig-feléig így megy, sokkal inkább tűnik az egész egy zsarufilmnek, mint horrornak. A két főszereplő között a kapcsolat zseniális, a buddy movie minden pozitív velejárójával együtt, az meg hogy Butler idétlenkedése lehúzná a mozit (ezzel ugyancsak rengeteg írásban találkoztam), számomra homlokegyenest fordítva jött le. Élmény volt nézni, ahogy a gyerekképű, fordított baseball-sapkás zsaru kőkeményen lenyomja a volt tengerészgyalogost, élmény volt hallgatni a rendőrpáros civakodását, barátságát. A film talán legnagyobb baja, hogy az elvárásokból ekkor még jóformán semmit nem teljesít, a sok kegyetlen és megmagyarázhatatlan bűncselekmény inkább egy jófajta thriller felé tereli a szálakat, mint egy spirituális horror felé. Ebben természetesen Sarchie ateizmusa óriási súllyal szerepel, a kép pedig csak akkor változik meg alapjaiban, mikor belép a képbe a PAP, Mendoza (Edgar Ramirez), aki számomra az egész film főnyereménye lett. Egyszerűen zseniális figura, iszik, cigizik, kurvázott, drogozott – totál nem az a szentfazék, amiket eddig megszoktunk a vásznon. Amikor aztán Sarchie számára is sok lesz a megmagyarázhatatlan dolog az egyenletben, kutya-macska módon összefog a pappal – rengeteg kellemes percet okozva nekem…

Az ateista kontra vallásos többszöri szóbeli pengeváltás, a gonosz természetéről való elmélkedés kiváló lett, rengeteg olyan gondolattal, ahogy magam is vélekedek a dolgokról. Közös munkájuk kihozza a moziból a horror zsánert, Santiago ördögűzése pedig az egyik legjobb, legéletszerűbben vászonra dobott esemény, amit e témában láttam. Egyébként sokáig gondolkodtam, egyáltalán leírjam-e, hogy végül is ez egy ördögűző mozivá válik, de arra gondoltam, a nálam érdeklődőbbek úgyis belefutnak az infóba. A filmről ugyanis jómagam a címén, meg főszereplőjén kívül  nagyjából semmit sem tudtam, mikor belevágtam – még azt sem, hogy milyen jellegű horrorfilmmel lesz dolgom –, így nem kicsit lepődtem meg az egész történet szerkezetén, annak eseményein és főképp fináléján. A fináléján, amiben nekem ráadásul pont az tetszett a legjobban, hogy nem volt annyira nyakatekert (egy nyaknyúlást leszámítva   )  fizikai abnormalitásokkal tarkított eseménysor, minden olyan bacaság hiányzott belőle, ami a korábbiakat nevetségessé tette. Mert igen: Friedkin kultikus művében mai szemmel kimondottan röhejes Linda Blair megszállása, mint ahogy számtalan ördögűzős másik mozi káromkodásos-testkicsavarodós hasonló jelenete idióta. Ebben ez biza’ nem így van – már persze ha azt az erősen megkérdőjelezhető dolgot elfogadjuk, hogy önmagában az ördögűzés létezik -, a démon kiűzetése jól felépített, izgalmas és egyáltalán nem nevetséges dolog. A köré rittyentett hókuszpókusz, a hat fázisos magyarázat pedig a nagyvilággal ellentétben nekem bejött.

Ami viszont kissé bosszant, az megint csak ez a „megtörtént események alapján” címke. Ezt most már lassan akkor sem hiszem el egy filmről, ha valóban úgy lenne… a történet alapja ugyanis egy leszerelt NY rendőr állítólagos emlékirata, aki a filmbelihez hasonló események után inkább ördögűzőnek állt, mint rendőrnek. Persze… mintha én mennék papnak. Értem én, hogy marketing szempontjából ez jó húzás, de a padlás tele van a hasonló alcímű mozikkal. Megállt volna ez önállóan is saját lábán, mert bőven van benne potenciál: a folyamatos esti műszak, a zuhogó eső kiváló hangulatfokozó elem, a trükkök, maszkok, díszlet, környezet, casting nagyszerű lett. Beszaratós jelenet viszonylag kevés van benne, viszont örvendetes, hogy a nagy amerikai klisékre sem feküdtek rá annyira. Érintőlegesen ugyan van széthulló család, bűnbánó apuka, de szerencsére ez sincs túllihegve, Eric Banát nagyon bírom, de a többiek is korrektül hozták a szerepüket. Talán csak a közel két óra sok picit, talán a nem horroros szál(ak) valamit elvett(ek) a film vérfagyasztó éléből, de számomra pont ettől volt újdonság. Zsarufilm, thriller és egy ördögűzős horror keveréke, kissé szokatlan mixben. Soha rosszabbat.

Az meg csak keserű hab a tortán, hogy megint abba a hülye helyzetbe kerültem – immár sokadszor -, hogy a nagy netes ítészekkel szemben kénytelen vagyok védelmembe venni Scott Derrickson művét: egy kifejezetten újszerű, érdekes és talán az eddigi legéletszagúbb környezetbe helyezte történetét. Amúgy is, most jöttem rá, hogy én ezt a faszit és filmjeit bírom: a Sinister, az Amikor megállt a Föld és az Ördögűzés Emily Rose üdvéért is tetszett. Ja, meg  Doorsot is tessék békén hagyni, az Break on through egyik legjobb húzás volt  filmben...




80%



.

.





Omar




Az emberiség a saját történelméből sem képes tanulni…

Van egy fal, valahol Izraelben: helyenként három méter magas, többnyire sima elektromos kerítés képezi, ám a veszélyesnek talált, városi területeken nyolc méterre emelkedik, betonból van és mindkét oldalán szerviz- és járőrutak és biztonsági kamerák találhatók. Jelenleg 440 km hosszú, de ha kész lesz, 708 km hosszan fogja elválasztani a palesztin és az izraeli lakosságot, korlátozza a palesztinok átjárását Ciszjordániából a zsidók lakta Izraelbe, hogy így csökkentse az öngyilkos merényletek számát. A nyomvonal azonban önkényesen kacskaringózik Ciszjordánia területén, kisajátított magánbirtokokon áthaladva, miközben körbekerít palesztin városokat és falvakat, sőt van olyan hely, ahol elválasztja a gazdákat földjeiktől és ivóvízforrásaiktól, családokat pedig egymástól…

Omar, a fiatal, életerős, sportos palesztin fiú (ez fontos lesz a későbbiekben) minden nap kénytelen titokban megmászni ezt a falat, hogy találkozhasson szerelmével és a túloldalon ragadt barátaival. A kis családi kávézgatás, a lopott pillanatok a fiú és a lány között, a kávéscsésze alá rejtett kis levél idillje egy gyakorlólövészetbe, majd kicsit később egy izraeli katona elleni merényletbe torkollik. Érdekes, azt nem mondja a film, meg is halt-e a katona, a történet szempontjából tulajdonképp nem is fontos: a három fiú, Omar, Amjad és Tarek, mint a palesztin szabadságharc amatőr tagjai innentől pedig nincsenek biztonságban. Egy rajtaütés során aztán Omart elkapja az izraeli rendőrség, nem meglepő módon szarrá is verik – hogy aztán megdolgozva, megzsarolva visszaengedjék övéi közé. A film igazából annak a története, hogy egy ilyen szituban hogy viselkedik Omar, hogy fogadja őt vissza a környezete, egy ilyen szituban, amikor is a népek közti gyűlölet ilyen erős, vissza lehet-e fogadni valakit anélkül, hogy árulónak tartanák…

Önmagában egyébként maga a Fal, a történelmi alaphelyzet eléggé érdekes ahhoz, hogy az ember belevágjon a 2013-as idegen nyelvű Oscar-díj egyik jelöltének megnézésébe. Az is nagyjából várható volt, hogy az elmúlt évtizedek véres eseményei után nem vígjáték elé ülünk le, sokkal inkább egy drámára: a kérdés csupán csak az volt, mennyire lesz az egész propagandafilm, mennyire próbálja majd valamelyik oldal mellé állítani a nézőt. Palesztin moziról lévén szó (röhejes módon állítólag tiltakozás volt az Oscar jelölés ellen!!!!) én arra számítottam, egy elnyomott nép dicső harcát, a felkelés hőseit nézhetjük, egyoldalúan Izraelt állítva be a gonosznak. Nos, legnagyobb meglepetésemre, nem. Nem állítom, hogy teljesen elfogulatlan a mozi – nem is kell annak lennie -, de próbál nagyjából tárgyilagos lenni. Mutatja a falat, a szétszakított népet, a merényletet, a börtönt, majd a konspirációt. Semmire nem helyez akkora súlyt, hogy ez által elbillenjen a mérleg: sokkal inkább tűnik dokumentarista jellegűnek, mintsem hatásvadásznak. A háttér mindazonáltal zseniális: miután ott is forgatták, kívülálló betekintést kaphat Ciszjordánia mindennapjaiba: fura is volt az a béke, amit mutatott a kamera, az ember a híradásokból inkább a bombázások és a rakétatámadások felvételeit látja.

A hiteles korrajz mellé persze kell valami történet is, ami a tabló előtt játszódik, kellenek gondolatok, érzelmek, karakterek is. Nos, ebből sincs hiány: Omar beépítése gyakorlatilag leamortizálja a komplett baráti társaságot, a film elejei idill szétbomlása kellő érzelmi muníciót ad a másfél órás játékidőre. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy elég korán ki lehet találni, Omar nincs egyedül, hogy van még tégla rajta kívül is a palesztinok között – ez kiváló macska-egér játékot eredményezhetne. Egy amerikai filmben. De nem itt: hogy ez a tégla pont az lesz, aki, hogy vele hogy bánik majd Omar, minden történtek ellenére miket képes feláldozni érte – nos, az nem kicsit megdöbbentő. Biztos szerepe van ebben a lánynak, Nadjanak is, ám számomra – miután máshogy szocializálódtunk itt, Európában -, idegen és érdekes az a közösségi, nemzeti összetartozás, ami itt nagyrészt a szereplők tetteit mozgatja.

Túl sok negatívumot nem tudok találni a filmben. Az mindenképp zavaró volt az elején, mikor fogalmam sem volt, hol vagyok, miután előzetesen semmit nem tudtam a Falról, kissé elvesztem a térképen. Az in medias res kezdés mindenféle történelmi támpont nélkül meglehetősen zavaró volt, mint ahogy zavaró volt az idő mérésének teljes hiánya. Lehet, ez is egy filmes eszköz és azt hivatott érzékeltetni, hogy évtizedek óta semmi nem változik, de a kontuinitás miatt nem ártott volna tudni, Omar mennyi időt volt benn, önmagában az események mennyi idő alatt zajlanak. Néhány elejtett mondat utal csak rá, egy temetés, egy beszélgetés helyezhető el csupán az időben – így viszont valahogy nincs igazi súlya az eseményeknek. Ha kivesszük a történetből az időt, csupán a tabló marad meg, egy fallal elválasztott nép mementójára. Aki meg úgy gondolja, hogy a falak örökké állni fognak, az valamit nagyon nem értett meg az idők szavából...



80%


.

R2-D2 írta:

Távozz tőlem, Sátán!

Már töltöm is le, aztán majd értekezünk, nagyon jónak tűnik az írásod alapján.