R2-D2 írásai 1.0

.




Gengszterkorzó S2




Ha már az első évadnál holmi lassan ébredező szerelmet emlegettem e sorozat kapcsán, akkor a második évad legjobb kifejezése a langyos házassági kapcsolat. Számomra továbbra is ez - az eddig látottak közül - a leggyengébb HBO-sorozat, de még így is alulról közelíti az ötödik csillagot: ami elsősorban önmagának a saját gyártás minőségnek köszönhető.

Mert ez ugyanolyan lett, mint az első, meg nagyjából ugyanolyan, mint a többi kosztümös HBO sorozat. Elsősorban politikai és hatalmi csatározások színtere, megfejelve némi vérrel és némi erotikával. A Boardwalk Empire (továbbiakban BE) második szezonjában ugyanakkor ez utóbbiakból lényegesen kevesebb van, mint az várhatnánk, míg előbbiek sokkal csavarosabbak, mint megszoktuk. Az előző évad lineárisan folytatódik, központi szerep továbbra is az alkohol, (basszus, a tilalom ellenére itt mindenki iszik) ugyanakkor már feltűnik a drog, valamint az egész globálissá válik. Nagyobb ívű, jóval szélesebb nézőpontú season lett, ahol jut idő rasszizmusra, sztrájkra, gyermekbénulásra és egy kis óhazára is. Alapos korrajz az 1920-as Amerikáról, a korrupció és egyéb bűnök fertőjében mélyre merülve.

Tulajdonképpen tetszett. A legnagyobb hibájának egyedül lassúságát tartom, néhány totál felesleges és időhúzó mellékszállal egyetemben. Van Alden és a hisztis ribanc szála egyszerűen borzasztó, valahogy az egész faszi karaktere köré épített magánélet bicskanyitogató. És tökmindegy, hogy a szentfazék felesége vagy az ócska p*csa van mellette. Van Alden önmagában sem egy jó figura, de a karakterekről később. Az egész évad tulajdonképp a vesszőfutások évadja: a bukások és felemelkedéseké, a felemelkedéseké és bukásoké – s az ehhez kapcsolódó megdöbbentő drámáké. Üzleti, baráti és családi vonalon egyaránt. Kicsit talán családból idénre több jutott, főleg Nucky környezetében, vallásból jóval több jutott (a legjobb beszólás is pont ehhez kapcsolódik), Schröeder kisasszony környezetében, és drámából is több jutott – no, ezt már nem írom meg, hol. Mindenesetre néhány egészen megdöbbentő esemény színesíti a sztorit, ami sokszor azért is megdöbbentő, mert érzelmileg egyáltalán nincs megágyazva neki. S ilyenkor a karakter, akit már lelki szemeinkkel szinte kiemeltünk a mocsokból, szépen újra fejest ugrik bele. S tönkretesz mindent…

Ha sorozat, akkor karakterek. A jól megírt, érdekes figurák viszik előre a játékidőt az efféle történetekben – s szerencsére nincs ez másképp a BE S2-ben sem. Akit már megismertünk, az alapban hozza a formáját, a két-három új figura beillesztése a sztoriba pedig tökéletes. Különösen Owené – borzongató a mosoly mögé bújt gyilkos. De ide sorolhatnám az ügyésznőt, illetve a hentest is. Azonban a BE S2 egyúttal más is: a globális árulással a karaktereknek kifejezett „útja” van, elég nagy változásokon megy át néhány kulcsszereplő. Az egyszer fenn, egyszer lenn aktuális pozíciója mellett néha nehéz erkölcsi döntések, bűnbocsánat illetve annak megtagadása áll középpontban. Nem véletlen, hogy az igazán erős jelenetek a BE-ben nem a gyilkolós-gengszteres részek, hanem pl. a két testvér (Nucky és Eli) viszonya, az anya-fia (Gillian és Jimmy) viszonya, vagy a hajdani gyám és fiú (Nucky és Jimmy) viszonya. Rajtuk keresztül merülünk el igazán a Korzóban, az ő tetteik azok, amik életben tartják az évadot.
S ha már karakterek: Jimmy anyja egyszerűen zseniálisan undorító (no, nem kinézetre)... Pontosabban annak a sztereotípiának a tökéletes leképzése, amit az HBO előszeretettel mutat a háttérben lévő női irányításról. Ilyen volt a Rómában is, s a Trónok harcában is. Néha legszívesebben fejbe lőttem volna. Van Alden ugyanakkor a maga sérült és kettéosztott lelkivilágával inkább zavart, annyira hiteltelennek tűnt nekem az egész figura. Sehogy nem állt össze a kőkemény szesztilalmi ügynök, a kurvától gyereket váró apa, a mélyen vallásos férj, meg a korrupt hivatalnok képe. Talán túl sokat próbáltak egy figurába belezsúfolni. Nucky és a többiek viszont kimondottan jók - egyre jobbak -, már-már meg is kedvelné őket az ember, aztán gyorsan tesznek olyat, hogy ne lehessen. Mindenestre a színészek láthatóan élvezik a játékot, mindenki brillírozik, még akkor is, ha ez elsősorban Steve Buscemi sorozata.

A korrajz újfent zseniális lett, egész jók a társadalmi feszültségek, egészségügyi problémák beleszövése a sztoriba. Sikeresen árnyalják vele a gengszterkorszakot, a korrupció, a gyilkosságok korszakát. S mint már említettem máshol: a BE S2-t is simán be lehet helyettesíteni a mai korba, csupán a szereplőket kellene átöltöztetni és átnevezni, a díszletet megváltoztatni és többé-kevésbé 2012-ben vagyunk. Gengszterek helyett bankárokkal.


Őszintén szólva, várom a harmadik évadot. USA-ban már megy, kíváncsi vagyok, mi lesz Margaret utolsó epzódbeli tette után...




.

.




Holtpont (1991)



„100% pure adrenaline – 100% tiszta adrenalin”

Ennél jobban nem lehet összefoglalni azt az érzést, amit a Holtpont nyújtani képes. Ebben a szlogenben benn van minden, ami ezt a filmet jellemzi. Talán még annyit lehet hozzátenni, hogy a „Carpe diem – élj a mának” ugyanúgy lehetne a mottója…

A kilencvenes évek eleje iszonyat erős filmeket adott a világnak. Abban az időszakban egyértelműen csúcson volt az álomgyár, az akkori mozikat még ma is szívesen nézi újra az ember, s az azokban a filmekben akkor kezdő, ismeretlen színészek mára világsztárok lettek. Kíváncsi lennék, 20 év múlva a maiak hol lesznek, én mindenestre árgus szemekkel fogom figyelni őket…

A Holtpont még a kiváló felhozatalban is személyes kedvencem volt. Magában hordozza mindazt az érzést, amit én is gondolok az ÉLET szükségességéről, a veszélyről, az adrenalin hajhászásról. S bár szörfözni nem tudok, ugrani sem ugrottam még (bár szeretnék valamikor), de a sebesség és a veszély imádata a véremben van. Ezekből kifolyólag, mikor 20 éve először láttam ezt a filmet rögtön magába szívott, s azóta akárhányszor tettem be a lejátszóba, vagy futottam bele a TV-ben, mindig képes volt ugyanazt a varázst nyújtani. Ha csak egy szimpla bankrablós akciófilm lenne, a beépült FBI ügynökkel, autós üldözéssel, már akkor is jó lenne, mert nagyszerű figurákra, önmagában is kiváló ötletre épülő kis film. DE. A szörfözés beleszövése a történetbe egy teljesen új szintre emeli a mozit, mert egy ilyen zárt világba betekintés mindig magában hordozza az izgalmat, hogy megtudunk valami egy szűkebb csoport életviteléről és – ahogy Bodhi szavaival éljek – spiritualitásáról. Azonban ez itt még mindig nem elég, mindezt még sikerült megfejelni az ejtőernyős ugrással, az igazi adrenalin bombával, aminek már a látványától is kirázza az embert a hideg. Mindez egy izgalmas, jól felépített történetben (mindig mondtam, hogy mennyi minden múlik a forgatókönyvön), kiváló karakterekkel, ahol a bankrablók is szimpatikus figurák, eszméletlen jó kamera beállításokkal, legyen az akár a vízben, akár a levegőben, akár a futós üldözésben. Tökéletes munka.
Igazából nem is egészen értem, elsőre Ridley Scotték miért nem láttak benne fantáziát, miért kellett hónapoknak eltelni, míg Cameronék rábukkantak a szkriptre…

Kathryn Bigelow neve mostanság a Bombák földjén kapcsán került előtérbe, de a Holtpont előtt ő már jegyzett többek között egy Kék acél nevű mozit is - ami szintén kedvencem -, valamint az ő munkája a Harrison Ford féle Atomcsapda is. Nő létére kiváló érzéke van a filmkészítéshez, a beállításokhoz, a ritmushoz – ámde a Holtpont mégsem az ő nevétől hangos. Hanem elsősorban a Ghost után hirtelen sztár lett Patrick Swayze (Bodhi) és a szárnyait bontogató Keanu Reeves (Utah) nevétől. Kettejük szimbiózisa - s egyben rivalizálása is - a film motorja, a „gyilkos ellenségem a barátom” létállapot egész történeten átívelő feszültsége teszi zseniálissá a mozit. Mindezekhez pedig olyan figurák asszisztálnak, mint a mókamester Gary Busey (Angelo), az izgalmasan dekoratív, ámde inkább TV sorozat színésznő Lori Petty (Tyler), valamint a Red Hot Chili Peppers énekese, Anthony Kiedis. Nagyszerű gárda, a maga módján mindenki tökéletesen egészíti Bodhi és Utah történetét. A film lezárása meg egyszerűen zseniális. Abban a jelenetben tulajdinképp benn van az egész film: az adrenalin, a barátság és a vetélkedés, a bűnhődés és a megbocsájtás is. Tökéletes.

Mint ahogy a BD kiadás is. Ez sajna ismét a hazai piac szégyenfoltja: gyakorlatilag egész Európa rajt van valamilyen formában a kiadáson, kivéve a magyar nyelvet. Szégyen és gyalázat, s egyben hatalmas kár is. A képminőség szemkápráztató, gyönyörűen felújított anyag. A hang meg egyszerűen beszarás. Az eredeti DTS HD MA 5.1 mintha csak ma készült volna, a hullámok moraja megtölti a szobát, a zene szétárad a hangfalakban, s szerencsére a párbeszéd sem halk. De ami igazi kincs, az az extratartalom (ugyanez van a szinkronos DVD-n is): néhány kimaradt, borzalmas minőségű jelenet, 4 percben, valamint egy többrészes dokumentumfilm 45 percben. Nagyon jó anyag 2006-ból, szinte mindenki megszólal benne. Szegény azóta elhunyt Swayze is, akin akkor még csak a kor látszott, betegsége nem, de így is éles kontraszt volt a 15 évvel azelőtti önmagához képest. Megdöbbenve figyeltem, hogy a hullámok – még az ausztráliai nagy is – valós és igazi, a szörfösök valódiak ( Bodhi csapatából két srác pofi szörfös), s a nagy hullámban valóban bement egy őrült. Akit külön meg kellett fizetni azért, hogy NE lovagolja meg a hullámot, hanem essen el. Az ejtőernyős képek trükkfelvételei lenyűgözőek, eszembe nem jutott volna arra gondolni, hogy nem zuhannak közben. Swayze kiugrása a gépből viszont real, teljesen bele volt őrülve az ugrásba, s megcsinálta élesben. Mint ahogy a szörfjelenetek egy részét is.

Sajnálhatjuk, hogy ezt a BD-t SEM kaptuk meg – s mivel ebből sem fognak nekünk 200 db-ot újranyomni, nem is fogjuk. Marad a külföldi beszerzés.



.

.




Csempészek



Tulajdonképpen elégedett vagyok. Egy kölcsönzés árából letudtam ezt a filmet is, nem engedtem elcsábulni a „látatlanban vásárlás ördögének”. Egy kölcsönzést tökéletesen megért a Csempészek, de polcra ezt sem kell tennem...

Ugyanakkor bosszús is vagyok. Ez tök jó lehetett volna, ha nem akar ennyire hollywoodi lenni. Nem ismerem – csak olvastam róla – az eredeti izlandi filmet, a Reykjavík-Rotterdamot, de simán el tudom képzelni, hogy az a maga európaiságával jobb lett. Itt megint kellett pl. egy tízperces lövöldözéses jelenet, hogy tudjuk, hol is készült a mű… Túlságosan amerikanizálódunk, a hitelesség áldozatul esik a tíz percbe besűrítendő üldözés/bepakolás oltárán, a csavarok pedig vagy kiszámíthatók, vagy hajtépően banálisak.

Nekem bizony már az alapsztorival is bajom van. Annyiszor láttuk már ezt az utolsó munkás visszatérést, hogy alaposan fel kellene kötnie a gatyáját bármelyik forgatókönyvírónak ahhoz, hogy érdemben el tudjon varázsolni. Nem is sikerült, Chris Faraday (Wahlberg) karaktere számomra nem eléggé megalapozottan vág bele az utolsó melóba. Akkor sem, ha közben ő maga jelenti ki, hogy élvezi… a legelején simán meg kellett volna szüntetni a probléma forrását, a zsarolót magát, és kész. Tudom, hogy akkor nincs film, de a bárban annyira egyszerű dolog volt a meló elvállalása, mint Anakin átállása a sötét oldalra… Onnantól mondjuk egész érdekes volt, a konténerhajó, mint helyszín, és a meló kivitelezése tetszett. Panamában a Scofield-fivérek óta nem jártam, kimondottan tetszett az egész háttér – amit aztán a gengszterfőnökös jelenetsor, a komplett 20-25 perc rendesen hazavágott. Már a kölök, Andy tette is totál életszerűtlen volt, de az egész üzlet lebonyolítása maga az. Az a lövöldözés meg… felesleges hatásvadászat.

Szerencsére utána kicsit helyrebillen az egyensúly, a meglepetések működnek, legyen az akár az áru elrejtése, akár a szereplők valódi motivációi. Talán csak a feleség, Kate (Kate Beckinsale) történetét éreztem teljesen ötlettelennek, no meg a telefonos részt. Mintha csak a Jurassic Pak III-ban jártunk volna. Azzal, hogy a gyerekek mindkét oldalon milyen lazán viselik a szüleikre fogott fegyvert, azzal nem is foglalkozom, meg azzal sem, hogy az áru elrejtését mikor sikerült megoldani. Ezek mind-mind lényegtelenek már ilyenkor – mikor is összességében jó esetben is csak semleges az érzésem a mozival.

Sokáig azt hitem, olyan lesz, mint Az olasz meló (Wahlberg miatt is) volt. Annak ez a cipőjét sem viheti, egyszerűn az a dinamika nincs meg benn. Hiányzik az adrenalin, kissé álmosító, érdektelen az egész.  A másik nagy kedvencemhez, a Szajréhoz meg viszonyítani sem tudom, ahhoz Wahlbergnek társ is kellett volna, no meg nem ártott volna valami földbegyökereztető fordulat sem. A New Orleansi és a Panamai közeg, a konténerhajó hiába kiváló háttér, azonban a karakterek súlytalanok, az egész mozi egy nap után felejthető. Kellemetlen emléket ugyanakkor nem nagyon hagy, igaz, kellemeset sem. A színészek egyszerűen sótlanok, Sebastian (Ben Foster) castingja meg szerintem egyszerűen mellényúlás. Nem tudom máshogy fogalmazni: a srácból nem sugárzik az, amit megírtak neki. A dilinyós „főgonosz”, Briggs (Giovanni Ribisi) viszont túljátszatott karakter, ráadásul még simán hülye is – ahhoz képest, aminek a vezetője, mindenképp. Neki nem áll jól ez a tetkós, fegyverrel hadonászós rosszfiú, ő inkább az az öltönyös g*ci, aki az Avatarban volt…


Kár az egészért, így csak egy egyszer nézhető mozi marad...  


.

.




The Clone Wars S3



„Réges-rég, egy messzi- messzi galaxisban…”

Mondtam már, hogy imádom??? Biztosan.. A TCW harmadik évadának 22 epizódja egy újabb Kánaán, ami a hozzám hasonló fanoknak képletes orgazmust is okozhat…


Zseniális volt az egész. Ha lehet fokozni, még nagyobb, még jobb, mint a második évad, pedig az is eléggé magasra tette a lécet. Szerkezetileg, tartalmilag nagyon hasonló a kettő, mégis, ebben valahogy több van: iszonyat tetszett a komplett EU beillesztése, illetve a maradi rajongók számára a rengeteg kikacsintás a mozifilmek felé (bár ők ezt már úgysem nézik). Tökéletes egyvelege az akciónak, a politikának, a személyiségek árnyalásának. Mindezek mellé két-három olyan súlyú komplett mini-trilógia, ami önmagában is egy-egy SW könyvet/filmet érdemelne…

De kezdjük az elején. Bemelegítésként a Kaminón kezdünk, ahol a klónok kiképzése és vizsgáztatása folyik – természetesen a THX 1138-as számú program alapján. Aztán Kaminót megtámadja a szeparatista flotta, élükön Ventressel – s kis híján tönkre is teszik a klónozó központot… a klónoknak igazi egyénisége lett, de rá kell jönniük, hogy egységben az erő. Jó felütés, igazi akcióorgia – vérbeli SW feeling. A következő néhány epizód viszont szorosan illeszkedik a prequel-trilógiában felvillantott,  Lucas-féle politikai vízióhoz. Korrupció, csalás, árulás, szavazatvásárlás és megfélemlítés, bankár-klánok hatalma, a pénzvilág uralma vonul fel néhány részen keresztül. Bármennyire furcsa: iszonyat jó mindegyik rész, néhány mondata olyan szinten szókimondó és aktuális a mai világban, hogy döbbenet. Gondolok itt a bankár-klános Coruscanti része, de akár a Mandaloros korrupciós dupla epizódra is... No persze azért akcióban sincs hiány, közben Ashoka megmenti Padmé életét egy orgyilkos Aurra Sing elől, de a megszöktetett Ziro után eredő Obi-Van és Quinlan Vos (új kedvenc Jedim) küzdelme Cat Bane-nel sem piskóta..

És ez még mindig csak a felvezetés, a java innen jön. Következik két olyan trilógia, amitől leesett az álam… Az egyik a Dathomiri három rész, az Éjnővérekkel… nos, róluk Dave Wolverton írt először 1994-ben, a Szökevények című könyven. Abban a műben Han, Leia, Luke és Chewie jut el a Dathomirra, ahol az Éjnővérek és a Boszorkák élnek. Uralják az Erőt, varázslatokra használják, rancorokon lovagolnak – és félelmetes erejük van együtt. Olyannyira, hogy Yoda állítása szerint: „A boszorkák elkergettek minket…” – nos, gondolhatjátok, mivel kell majd szembenézni Obinak és Aninak… De a trilógia nem róluk szól, hanem Talzin anyáról, megtudjuk, hogy Ventress is Éjnővér volt valaha, illetve egy újabb zabrak harcos tűnik föl, Darth Maul „fivére”, Savage. Apropó: egy villanásra feltűnik Maul arca is, minta életben lenne… Nagyon jó volt az egész Dathomir, a könyv beemelése a TCW-be… Már ettől el voltam ájulva, nem gondoltam, hogy ezt még fokozni lehet, de aztán jött a Mortis-trilógia. Anyám…

Zseniális. Az Atya, a Fiú, meg a Leány is, minden. Megdöbbentő az Erőben való jártasságuk – mikor egy kézmozdulattal visszaküldik a pengét a fénykardba, az lélegzetelállító. Obi-Van, Ashoka és Anakin is porszem hozzájuk képest, ráadásul baromi jó Anakin Vaderes látomása… a három rész, főleg a végtelen hatalmú főszereplők miatt az összes évad összes epizódja közül a legjobb. Ezután már igazán levezető és üdítő a Fellegvár-trilógia, ahol egy aranyos kis lannik Jedi mester, Even Piell illetve Tarkin kapitány megmentése a cél. Igen, az a Tarkin, aki majd szétrobbanja az Alderaant… Másik poén, hogy Anakinék karbonitva ágyazva jutnak át a biztonsági hálón, s ugyanazok a kis figurák (ugnaughtok) fagyasztják be őket, akik majd később Solo-t is a Bespinen.

A vége meg, Ashoka dupla epizódja két dolog miatt is kiváló. Egyrészt az ifjú padawan kész jedi lett, az egész sorozaton át Ashoka fejlődése volt a legszembetűnőbb. Mindamellett, hogy a szokásos csipkelődése Anakinnel megmaradt, a végére ugyanakkor egy érett, komoly figurát láthatunk már benne. Másrészt meg ugyebár egy új figura jön be a képbe: egy vuki. No meg azok a trandoshanok, akik az EU könyveiben rendszeresen feltűnnek, s akik a vukik ősi ellenségei. Akiknek képviselője volt az a Bossk is, a fejvadász, aki Vader zászlóshajójának hídján is állt, mikor Solo eltűnt a Falconnal…

Zseniális volt az egész. Az új bolygók nagyon bejöttek, eljutottunk már Nal Huttára is, a huttok székhelyére (ami szintén könyv-anyag), de sorolhatnám a többi iszonyat jó helyszínt is (Alderaan, Wasskah, Lola Sayu, Mortis, Serreno, Devaron, stb…). Koréliára ugyanakkor én még mindig elvinném a történetet, mint ahogy Koribbianra a Kesselre, vagy a Myrkrre is. Az új karakterek szintén qrva jók, az új Jedik is, no meg a fentebb említett Éjnővérek, zabrakok és Mortis-lakók is. Az animáció iszonyat jó, az űrcsatás részek akár mozifilmbe is elmehetnének, de a sorozat legnagyobb erénye, az EP I-II-III-ból megmaradó szinkron – amit pl. az eredeti sorozat ne mondhat el magáénak….

Borzasztóan várom a negyedik évadot, amiről már tudom, hogy a Mon Kalamarin is fogunk járni, ahol találkozunk Ackbar kapitánnyal. Meg még ki tudja, hol.



.

.




A holló (2012)



Néhányszor őszintén meglepődve, néhányszor elégedetten csettintve, s néhányszor bizony a fejemet fogva néztem végig E. A. Poe utolsó napjait. Mindez azt is jelenti, hogy összességében nincs semmi bajom a mozival – de egyelőre nem érzek késztetést sem az újranézésre, sem a vásárlásra.

A film alapötlete, kvázi valóságalapja a híres amerikai költő/író, Edgar Allan Poe halálának körülményei: 40 évesen az utcán találtak rá, félrebeszélt, s egy bizonyos Reynoldsot emlegetett. Halálának oka azóta sem tisztázott, a bizonytalanság így kiváló alapot ad egy-egy fikció számára. Nem baj ez, a forgatókönyvírók felelőssége innentől, mennyire hihető és izgalmas sztorit kanyarítanak rejtély köré. Ebben a filmben nagyjából minden sikerült is, de valami mégiscsak hiányzott az igazi „katarzishoz”…

A történet, a Poe műveit valóságba átültető sorozatgyilkos garázdálkodása nagyon jó. Ötletnek is, de megvalósítva is. Ugyan kicsit olyan Pokolból érzése van az embernek, de a felskiccelt háttér itt is sokat dob a film hangulatán. A második gyilkosságon én személy szerint viszont meglepődtem – nem is tetszett igazán -, pofátlan Fűrész-koppintás az egész. Még akkor is az, ha ezek szerint a Fűrészesek használták fel Poe írását hozzá. Mivel azonban számomra ez az esemény a Fűrészben volt először, így én ezt éreztem nyúlásnak… a többi gyilkosság, csapda, üzengetés rendben van, jó az egész nyomozás, kellően véres és rejtélyes az egész. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, már-már majdnem Hetedik-szintre ér el a színvonal – a romantika korába ültetve. De csak majdnem, mert ebben a karakterek sajna borzasztóan gyengék…

Poe (John Cusack) idegesítő, unszimpatikus, borzasztóan ripacs figura. Alkoholista, nagyképű, tőlem totál idegen karakter, akit a végére talán egy picit tudtam sajnálni, de menet közben bizony egy percig sem bántam volna, ha kinyírják… A zsaru, Fields (Luke Evans) egy fokkal talán jobb, de ő meg az egész bagázsa egyszerűen teszefosza. Talán mégis őt tudtam jobban elfogadni. A lány apja, Hamilton (Brendan Gleeseon) totál visszataszító, de valahogy egyébként is úgy éreztem, túlságosan „darkos” lett az összkép, az egész film tiszta negatív figurával van tele: történjen akár kocsmában, akár nyomdában, akár a bálon. A nemszeretem karakterek nálam meg újfent nemszeretem filmet eredményeztek, mint már annyiszor máskor. Itt a sztori javított a képen, de a keserű szájíz megmaradt – legfőképp John Cusack és/vagy E. A. Poe miatt…

Spoiler:

.

Látod, megérte elhozni... Amúgy köszi.

.




A némafilmes




Sokszor vontam már kétségbe az Akadémia döntéseit Oscar-ügyben, de ekkora blamát rég láttam tőlük… 5 díjat, köztük a legfontosabbakat adni egy letűnt kor technológiáját 100 évvel később megidéző filmnek, aminek igazából még csak normális története sincs – nos, azt hiszem ez elég gáz. Nem akarom magam nagyon szellemi toprongyként feltüntetni - a mozi néha még tetszett is -, de egyszerűen elképesztőnek tartom azt a felhajtást, amit körítettek köré…

Erre az égvilágon semmi szükség nem volt, s ennek az égvilágon semmi értelme nincs. 2012-ben egyszerűen létjogosultsága sincs – mégis a megbolondított filmvilág odavan érte. Basszus, itt mindenki mazochista? Hát nem láttak elég fekete-fehér némafilmet gyerekkorukban? Sőt, nem emlékszik rá senki, mikor még csak fekete-fehér TV volt otthon? Minek 2011-ben ilyeneket forgatni, mikor pont a megidézett kornak is megvoltak a maga zseniális moziai??? Kicsit úgy érzem, az öregurak ott az USA Filmakadémiájának székében saját gyerekkoruknak adták a díjakat, mint mikor egy haldokló öregember a betegágyon elmerül az emlékeiben. És nem néz szembe a valósággal… De akkor emeltek volna le a polcról egy akkori alkotást, indították volna, aztán díjazták volna azt…

Értem én, hogy tiszteletadás, meg emlékállítás. Nagy divat manapság – no de ilyen szolgai módon csinálni, ilyen ötlettelenül... Technikailag és anyagilag az égvilágon semmi kihívást nem jelenthetett, színészileg talán, forgatókönyvileg meg csak akkor jelentett volna, ha legalább valami egyszeregynél bonyolultabb történetet találtak volna ki hozzá. Egyébként, ha már emlékállítás: nálam a Hugo az, aminek ez maradéktalanul sikerült. Pontosan az ellenkező módon megközelítve a kérdést: a mai technika minden vívmányával felvértezve, egy szerethető történetben, szerethető karakterekkel idézi fel és állítja szembe egymással a filmkészítés hajnalát és a jelenét. A némafilmes viszont csak egy üres copy, ami azzal akar nagy lenni, hogy másolja a 100 évvel ezelőtti technológiát…

Legjobb film. Legjobb rendező. Legjobb férfi főszereplő. Legjobb filmzene. Legjobb kosztüm… Anyám… Talán még Jean Durajdin (a ffi főszereplő) díja tűnik a leginkább jogosnak, a többi kamu. Egyszerűen azért, mert itt NEM a FILMET díjazták, hanem a műemléket. Nem a RENDEZÉST, hanem az ötletet. Igazából valami műemlék-díjat kellett volna kihirdetni, mert önmagában, ha az elméket elborító fekete-fehér, 4:3-as körítést, a tátogó színészeket lehámozzuk, a Némafilmes egy átlagosnál is bugyutább nulla mozi. Semmi más nem emelte oly magasra, mint az emberi bacaság egy letűnt kor iránti nosztalgia után, ami már akkor elavult volt, mikor használták… Ez a filmzene meg: hát nem az az igazi jó zene, amiből megmaradnak a dallamok a fejedben? Ebből semmi nem maradt meg…

Vagy csak nekem böki a szememet ez a túlzott hype a mozi körül? Csak én gondolom úgy, hogy az egész egy nagy felfújt lufi, ami célzottan a vénemberek nosztalgiájára építve érte el sikereit? Csak nekem lenne fontos egy filmben (különösen egy ilyen filmben) valami katartikus sztori? Vagy csak szimplán hülye vagyok?

Az Artist dióhéjban összefoglalható története ilyeneket nem rejt magában. Néhány jobb jelenetet (pont, amihez hangok kötődnek) leszámítva egyhangú, színtelen és unalmas. Némafilmes sztár lecsúszik, új színésznőcske (az utcáról, mert Amerika a lehetőségek hazája!!) felemelkedik. Titokban szerelmesek egymásba, lány megmenti fiút, happy end. Mindezt tátogva, a bevágott szövegdobozokkal – amiket már gyerekkoromban is utáltam. Ósdi, nevetséges és komolytalan az egész, azt hiszem, ez volt az utolsó fekete-fehér némafilm, amit láttam.

Különben is: Lucas megmondta, filmélmény 50% kép, 50% hang. Nos, ezek alapján itt a filmélmény jó, ha 25 %-ra kijön.:-DDDD

Így hát tulajdonképp a DVD-t sem lehet nagyon értékelni. Mert a képről mit is írjak?? Hogy szép telt színekkel, tűéles kontrasztokkal operál? A hangról? Halkak a dialógusok? A zene mondjuk, végig szól, de az meg lehetne erőteljesebb… Egy dolog volt, amit a javára írhatok, az a magyarítás. Az tetszett.

A legfontosabb kérdéseimre, a Miértekre ugyan a mai napig nem tudom a választ, de azt legalább elmondhatom magamról, hogy - jó filmrajongóhoz hűen – 2012-ben egy egy évvel korábban készült, öt Oscarral elhalmozott fekete-fehér, 4:3-as némafilmet is láttam. És nem kapcsoltam ki. De hogy meg nem veszem, az tuti. Inkább beteszem valami időgépbe, aztán visszaküldöm a húszas évekbe. Ott a helye.


.

.




A.I. Mesterséges értelem



Hogy mi értelme van egy több mint 10 éves moziról írni? Igazából fogalmam sincs. Talán az, hogy mindig vannak ifjú versenyzők, akik később kapcsolódnak be a Nagy Filmkeringésbe, s talán nekik valódi újdonság lehet egy-egy ajánló: mert mindig van, amit érdemes bepótolni, amire érdemes felhívni a figyelmet. Az A.I. pedig tökéletesen egy ilyen mozi.

A nagyon sok látott film közül az A.I. az egyik, amely minden nézésnél képes könnyeket varázsolni a szemembe. Ez már akkor is így volt, mikor még nem volt gyerekem, azóta pedig szinte törvényszerűnek tűnik. Szerintem ebben (természetesen) Spielbergnek elvitathatatlan érdeme van – tulajdonképp Kubrick jól érezte még életében, hogy ezt Spielbergnek kellene rendezni. Aztán a sors úgy hozta, hogy ez be is következett: ami számunkra, filmrajongók számára kész főnyeremény lett. Egy hihetetlenül érzelmes, néha talán icipicit valóban giccses, ugyanakkor többrétű, elgondolkodtató sci-fi, ami minden értelmezési és beleélési szintjén komoly értékeket hordoz, és komoly gondolatokat ébreszt…

Már az első képsorok egy olyan jövőt vizionálnak, amik szorosan kapcsolódnak a mai globális felmelegedéssel kapcsolatos elméletekhez. Ez a vonal - bár a leggyengébb szál az egészben – végigmegy a filmen, s egy vargabetűvel, a kétezer évvel későbbi korban zárul le, a maga jeges valóságában. Aztán ugyebár ott van a morális kérdés, az „Alkossunk egy robotot, amely képes szeretni” gondolata, ami már önmagában is egy kiváló alap lehet bármely sci-fiben. Anno, amikor Kubrick tervbe vette az A.I.-t, elég sok hasonló témájú novellát olvastam – az eltelt közel 30 év azonban a kérdés aktualitásán nem változtat. Beszélni, elmélkedni róla ugyanúgy aktuális ma is.

A mozi legnyilvánvalóbb és legérzelmesebb szintje azonban az anyai szeretet kérdése. Amit Daviden keresztül, pontosabban a tündérmesén keresztül közel két és fél órában átélünk, az még a kemény férfiszíveket is meglágyíthatja. A mecha, a kisfiú-robot története, aki Pinocchio mintájára igazi kisfiú akar lenni, hogy őt is igazi kisfiúkén szeressék, s ezért rengeteg kalandon kell átmennie, keresve a varázslatos Kék Tündért baromi erős érzelmi töltettel rendelkezik. Tulajdonképp az emberi élet majd’ minden korszakában: gyerekként is és szülőként is. No meg ugyebár mindenki volt kisfiú/kislány… Kellett hozzá mondjuk az ártatlan képű, akkor 13 éves Haley Joel Osment, aki ösztönösen kiválóan volt robot-kisfiú, s aki kiválóan hozta a mindent elsöprő szeretet iránti vágyat is.

A film jól elkülöníthetően három részből áll. Az első, egy viszonylag zárt világ, a Swinton család élete, ahova kerül David. Teljesen valószerű környezet, talán csak a járművek utalnak rá, hogy a jövőben járunk. Borzasztó erős az érzelmi kisugárzása, hisz David aktiválásától kezdve, a tesó hazatérésén át, David mellőzéséig millió szívszorító esemény történik. Mikor pl. Monica felolvassa a kódszavakat, s David átöleli, hogy anya… megindító… Nagyon jó az első harmad, a szűk környezet ellenére minden motivációt megkapunk a folytatásra. Ami meg aztán homlokegyenest egy más világ lett…
Gigoló Joe feltűnése, az egész háttér alaposan kiterjeszti és megváltoztatja a mozit. A szülői kapcsolat helyébe a barátság és puszta túlélés kerül, a Mészárcirkusz pedig a maga brutalitásával és mondanivalójával borzongató. Érzelmekben ugyan itt sincs hiány, mégis ez a szakasz inkább az akciókról és a kalandról szól – egy jó adag robot-jövőképpel, no meg némi társadalomkritikával. A mechákat alkalmazó majdani elpunnyadó társadalom, a „mecha vs. orga” ellentét valós, sötét jövő képét vetíti elő, ahol David hite, vágya a szeretetre fénylő csillagként világít…
Így érünk el Manhattanbe, ami toronymagasan az egész film érzelmi kiömlése.. Már azzal is, hogy David szembesül magával, aztán a mélyben talált megoldással – de legfőképp azzal az egy nappal, ami megadatott neki. Borzongatóan gyönyörű lezárás, annak az egy napnak a képei mind-mind csordultig vannak érzelemmel. Ugyanakkor a kétezer évvel későbbi körülmények, David új társainak szerepe a sci-fi vonal kiterjesztése – és egyben méltó befejezése is. Az utolsó harmad elgondolkodtató és félelmetes, szomorú és felemelő, boldog és tragikus egyben. Tökéletes, de Spielbergesen túlfűtött módon érzelem gazdag.

Az egész mozi látványvilága, a történet háttere zseniális. A jövő hangulata nagyon átjön, de egyben nagyon hiteles is. Megnézve az extrákat, félelmetes munka van benn. John Williams dallami ezúttal kissé visszafogottabbak a szokásosnál, de remek hangulatot adnak a filmhez. A színészek maximumot hozták, a fentebb már említett H.J.Osment, aki a Hatodik érzékből lehet ismerős – s akiből sajna nem lett ismert filmszínész – egyszerűen zseniális: s ő maga mondta, hogy egyetlen egyet sem pislogott a film alatt!! Nem kevésbé szenzációs Jude Law Gigoló Joe szerepében, neki is jól sikerült „robotizálnia” magát. Igazi ínyencség a maci szerepe, annak ellenére, hogy csak bábu. Brendan Gleeson, William Hurt is üde színfoltja volt a történetnek – ami azonban egyértelműen David története. A kis srác Oscart érdemelt volna.

Mint ahogy a film is.


.

Köszi... Nekem hasonlóan nagy élmény minden alkalom, s most kapóra jött a frissen vásárolt BD az újranézéshez. Nem igazán értem sem a díjak elmaradását, sem a felemás fogadtatást anno.

Csodálatos mű, de szerintem sok ember nem szereti, ha képesek megsírattatni. Mintha az a gyengeség jele lenne - pedig pont az emberségességé... De "puhának" látszani manapság nem divat.

Még jó, hogy ez engem (meg Téged) nem érdekel.

.





The Clone Wars S4





Mérges vagyok. Nagyon. 22-ből 20 rész szinte kifogástalan volt, az utolsó kettővel, a piros főcíművel meg majdnem az egész évadot totálisan kicsinálták…

A halott az halott. A halottak nem támadnak föl, normális esetben nem írják bele őket újra egy történtbe. Mert a történet minden komolyságát elveszik vele, nevetségessé és hiteltelenné válik az egész. Úgyhogy innentől kezdve – bár továbbra is imádom a SW világát – ezt az egész rajzfilmfolyamot már egy más síkon fogom kezelni. S őszintén szólva remélem, az ötödik évad lesz majd az utolsó.

Pedig minőségileg, tartalmilag simán hozta az elvárt szintet a sorozat. Szerkezetileg a hangsúly áttevődött az évadon belüli quadrológiákra, kapásból három ilyen is van benn, ezáltal külön kis filmeket kapunk az seasonon belül. Remek ötlet és szórakozás, szinte repül az idő Anakinékkal, és lehet nézni négyesével… Az egész  S4 nagyon jól kezdődött: a Mon Kala nyitótrilógia vérbeli SW feeling, ráadásul egy új karakter becsempészése a sorozatba, Ackbar kapitányé. Az egész vízi világ, a quarrenek meg a kalamarik viszálya nagyon jó lett. A lények ugyebár már a Jedi visszatérben is szerepeltek, történetük elég régi EU dolog is, élmény volt ezt megfilmesítve is látni. Az erős kezdés után egy nagyobbacska pihenő következik, a két robotos illetve a Naboo-s rész inkább mókás, mint izgalmas. Talán csak az Anakain vs. Dooku párbaj dob az egészen, no meg az a kis kikacsintás az Alleen bolygóval – Ratts Tyerell volt az az alleena faj képviselője, akit az EP I-ben a fogatversenyen láthattunk.

A lazaság nem tart soká, mert jön az Umbra-történet. Egy komolyabb, egyben akciódúsabb szál, a háború morális kérdéseivel, a klónok emberi mivoltával foglakozik: nekem nagyon bejött. Először bizakodva figyeltem a Dexhez hasonló Jedi-mestert, Krell tábornokot, aztán mikor kiderült, ami kiderült – nos, utána érdeklődve vártam a végkifejletet. S törvényszerű volt, hogy az tegye meg, aki megtette. Az Umbara bolygó – ahogy a többi világ is – nagyon jó lett, ezer évvel ezelőtt még Sith-akadémia is működött rajta, talán annak öröksége az umbarai nép kiváló harci tudása… A következő trilógia személyes kedvencem. A Kirosról elrabolt togruta kolónia sorsa (talán mert Ashoka is togruta) az első perctől kezdve érdekesnek tűnt, ráadásul a zygerriaiakban egy teljesen új fajt ismertünk meg, meg egy új fegyvert, az elektro korbácsot. Izgalmas, pörgős, SW-hoz méltó négy epizód – egy fénykardokat kilövő Artuval. A la EP VI. A levezetés Ashokával meg a Halálosztaggal csak hab a tortán.

A csúcspont számomra már megvolt, bár tény és való, a következő etap sem volt unalmas - bár valahogy nehezen fogadtam el ezt az Obi-van féle álcát, később meg azt a tényt, hogy Dooku nem érezte meg őt. Maga a sztori a több bolygón átívelő üldözéses-átveréses történet ugyanakkor tetszett, különösen a harmadik fejezete: volt már a korábbi évadokban is más filmekre emlékezés, itt a 17-es rész, a Doboz az egy az egyben Kocka tisztelgés volt. Jó volt a sok fejvadász egyben, jók voltak a csapdák is, mint ahogy a Sithek meg nem valósult terve a végén… így érkeztünk el a fináléhoz a Ventress-quadrológiához, ami majdnem tökéletes lett. A Dathomiri mészárlás nagyon jó volt (tisztelgés No.2, a Holtak serege), mint ahogy a fejvadászos epizód is. Érezni Ventress változását, valahol örültem is neki – bár az utolsó epizód felvezetésének kicsit kevés. Nagyon tetszett a későbbi Fejvadász történetek szereplőinek bevonása a történetbe, érdekes a kis Boba vezető szerepe. Meg hát ugye itt van Dengar, aki majd megmenti Bobát később a Sarlacc gyomrából kiröpülése után…

Tök jó volt. Az egész. Négyesével, hatosával néztük a gyerekkel a részeket, alig vártuk már, mikor jön a következő. Persze tudtam, mi vár még rám, olvastam róla, de nem vette a kedvem. Gondoltam, valahogy majd beillesztem kis világomba… Az utolsó két epizód viszont elvette a kedvemet. A szereplő annyira siralmas és nevetséges volt, annyira izzadtságszagú az egész, hogy fájt… Ráadásul a végén Obi EGYEDÜL elmegy, szembeszáll a két zabrakkal. Micsoda hülyeség… Mégis, mit hitt? Talán még Yoda elbírt volna velük – más nem. Ventress meg egyértelműen gyenge. Obival együtt is.

Érdekes, egyik részben Yoda hangja más volt, amúgy továbbra is a megszokott, nagyon jó szinkronnal nézhetjük a sorozatot. Van már ötödik évad, remélem, abban már nem lesznek ekkora blődségek… Most valahogy nem is várom annyira…

Spoiler:

Szomorúan olvasom... lehet, közben rájöttek, hogy mégsem volt akkora közönségsiker és most próbálnak kihátrálni??

Megette a fene az egészet. Ehhez képest a Disney-sztori már semmiség.

.




Odaát S7



Kösse fel az ember a gatyáját, ha Magyarországon követni akarja kedvenc sorozatai alakulását… Az Odaátból még csak a negyedik évadnál jár a TV, a hazai DVD forgalmazás topaságait kikerülve (mindösszesen egy évad jelent meg) így hát muszáj kisegítő lehetőségekhez fordulni… Szerencsére azért vannak a jó barátok, hogy ilyenkor szállítsák az aktuális évadokat, hogy újból el lehessen merülni a végtelen kalandokban.

Nos, az Odaát – aki nem tudná – az a sorozat, ahol már minden főszereplő legalább egyszer meghalt és föltámadt, járt a Pokolban és visszatért. A sorozat, ami a maga misztikumával, hangulatával és legfőképp a két testvér karakterével hatalmas rajongótábort szerzett magának. A sorozat, amely gyakorlatilag az első évad óta ugyanarra a szerkezetre épül, kvázi ismétli önmagát, az évadonkénti fő történetszál mellett kötelezően jönnek az egyes epizódok „szörnysemlegesítő” történetei. Mégis, a maga módján mind kiváló kis kaland, ezáltal a hetedik évad újfent iszonyat szórakoztató – mégis azt kell mondjam, kissé megfáradtnak éreztem az egészet.

Legfőképp a központi történetszál gyengeségét érzem e mögött. A hatodik évad borzasztóan idegesítő záró képsorai után ezúttal leviatánok szabadulnak a Földre. Apropó: pont most szedtem össze gondolatban az Odaátok eddigi fináléit – s meg kell mondjam, valamennyi emlékezetbe vésődőre sikerült. Az első rész innen is ugyanúgy jobban illik az előző évad végéhez, mint ehhez az évadhoz, de ezt már megszokhattuk. Castiel istenként való bukása ugyanakkor kellően megdöbbentő és baljós- a fekete vérű húsevő lények fenyegetése jó kicsengés az évadra előre. Sajnos azonban a Purgatóriumból származó, emberi alakot felvenni képes leviatánok misztikuma csupán egy globális húsgyár összehozására degradálódik, erejük, ősi múltjuk rejtélye totál kihasználatlan. Eddig ők a legerősebb teremtmények, akikkel Samnek meg Deannek dolga volt, illett volna ezt kihasználni – erre mit akarnak?? Csak enni… a finálé e tekintetben meg aztán végleg összecsapott, különösen Dick végzete. Kár érte, kár az egész kiaknázatlan történetért…

Ezen kívül viszont minden hibátlan. Baromi jók a különálló epizódok, az időutazós, Mr. Chronosos szokás szerint nagyon tetszett. Ismét rengeteg szellem, démon, boszorkány, meg mindenféle szörny áll hőseink útjába- s már nem zavar, hogy néha nincs más téma, mint egy-egy vadászat. Az „alkohol-szellem” egyszerűen zseniális volt, mint ahogy az amazonos epizód is. Látványilag, hangulatilag újfent felveszi a versenyt néhány horrorfilmmel, zeneileg továbbra is imádom. Dübörög a metal, baromi jó poénok és beszólások tömkelege. Mindig imádtam az Odaátban a filmes poénokat, hát ezekből itt hatványozottan van. Bourne ügynök, a szokásos jedi poénok, de szinte felsorolni sem lehet őket. Ezektől igazán odaátos az Odaát, ezektől szeretem az egészet…

Meg a karakterektől. Sam és Dean már örökös kedvencem, olyan szinten, hogy más horrorfilmekről szóló írásaimban gyakran hivatkozom is rájuk. Mellettük ugyanakkor olyan karakterek tűnnek föl a hetedik évadban, mint az ezúttal zakkant Castiel, a Halál (az egyik legjobb figura az összes évadot tekintve), legnagyobb örömömre Lucifer, no meg aztán a végére mindenki. Imádom. Ja, és Bobby… Igen, Bobby, aki különösen nagy szerepet kapott idén. Története nagyon jó, kellően drámai és érzelemgazdag, de mindenekelőtt tiszteletteljes. Nagyon tetszett, az is, hogy maradt, ahogy maradt. Érződik a karakter iránti szeretet és megbecsülés.

A záró képsorok meg… szokásosan bosszantóak. De jók…

Ugyanakkor az is tény, hogy kell valami elfogultság is a Supernatural befogadásához. Kell valami megfoghatatlan beleélés, varázs, mert ha ez nincs, akkor idegesítően bugyuta, hiteltelen, stb.. az egész. Idegesíthet az össze-vissza történet, a sok különféle természetfeletti dolog. Egyáltalán: a komplett misztikum, amit e sorozat köré kerítettek. Vagy elmerülsz benn, vagy hagyd az egészet a francba. Nekem valamikor a pokol kapuinak kinyitása után, a harmadik évadtól vált kedvencemmé, amit az Apokalipszis négy lovasa, Lucifer, Mihály és a többi karakter csak fokozott. Most ott tartok, hogy a 24 után a Supernatural a második kedvencem, megelőzve pl. a Lostot, Szökést, stb…

Várom a nyolcadikat…




.

Én köszönöm, hogy megnézhettem....

Kicsit ártendeztem, ha nem bánod. Van neki új topik.

.





Válaszcsapás S1




Avagy Chris Ryan’s Strike Back… Az időközben nem hivatalossá vált, hatrészes első évad, amit az amerikai Cinemax csatorna kvázi rebootolt az új Válaszcsapás sorozatával. A kevésbé ismert évad, ami kiválóan megágyazott a későbbi populárisabb folytatásának… és ami természetesen hazánkban megint csak nem jelenet meg lemezen – folytatásával ellentétben.

No. Amit illik tudni róla. Ez a Strike Back az angol Sky csatorna sorozata, az ismert író, szaktanácsadó és tévés-személyiség Chris Ryan azonos című regénye alapján, aki saját katonai tapasztalatairól írt abban. Szolgált a SAS-ban, járt Irakban – nemhiába érezni hát úgy, hogy a TV-ben a valóságot látjuk. A hat részes évad valójában háromszor két részből, három dupla epizódból áll, amik három különböző helyszínen három jól elkülöníthető történetet mesélnek el. Az egészet sokan hasonlítják a 24-hez, de szerintem nem jó az összevetés: már csak azért sem, mert Jack a Redemption leszámítva nem hagyta el az USA területét, meghatározva és korlátozva ezzel az egész sorozat mondanivalóját – itt viszont a külsős helyszíneknek fontos hangulati és tartalmi jelentősége van. Ha mindenképp viszonyítani akarnánk, akkor leginkább a Homelandhoz, illetve a 24:Redemptionhoz lehet viszonyítani. Hangulatilag és helyszínileg egyaránt.

Az első szín Irak. Öböl-háború, balul sikerült túszejtő akció, amiért John Portert, a SAS tisztjét tartja mindenki (még talán maga is) felelősnek. A pszichés szenvedés megváltása egy retúrjegy Irakba, ahol már az MI6 (ld. még James Bond) újdonsült tagjaként próbál kiszabadítani egy túszt. A dupla epizód hamar elröpül, izgalmas, de ami a legfontosabb: HITELES, ami a képernyőn történik. A helyszín meg az arabok miatt erősen Homelandes a hangulat, de ez nem baj. Az aktuális akció mellett pedig a háttérben feltűnik egy másik történeti szál, a kétség és rejtély magját ültetve el agyunkban. A felütés tehát kiváló.

Második szín Zimbabwe. John Porter – igazán lehetne Borter, hogy a JB monogram meglegyen - ezúttal Zimbabwébe kirándul, természetesen ismét egyedül. Küldetését teljesíti, de szokás szerint saját szabályrendszere szerint jár el – ezzel viszont felesleges tűzharcokba és kalandokba bocsátkozik. Az akciósorozatot megspékelték egy ügynökszállal és néhány kimenteni való afrikaival is, ami kimondottan jót tett az epizódnak. Nézése közben totál Redemption érzésem volt, szinte vártam, mikor fut össze Porter Bauerrel. Az erős kezdés után kiváló folytatás, ráadásul s hitelesség is megmaradt.

Harmadik szín: Afganisztán. Csupa jó hely, mi? Porter ezúttal is küldetésben van, most egy olyan fasziért megy, aki képes a vadászgépből kilőtt rakéta röppályáját módosítani egy laptopról. Közben nemcsak a helyi hadúrral, hanem az amerikai katonákkal, illetve közvetve a CIA-val is meggyűlik a baja. Az epizód világa jócskán kinyílik, konspiráció, titkosszolgálati hatalmi harc is szerepet kap benn-, no meg a végén az első epizódban felvetett rejtély megoldása is. Egészen kiváló finálé, egy ígéretes záróképsorral – amiből, mint most már tudjuk, semmi sem lett. Az angolok akciósorozatának 6 rész után vége lett, az amerikaiak pedig rebootolák az egészet. Portren kívül senkit nem vittek tovább, neki is eléggé nyúlfarknyi szerep jutott. Épphogy csak az átkötés erejéig…

Tetszett az egész. Mondjuk már mikor megpillantottam Ricket a Walking Deadből már tudtam, tetszeni fog. Portrer karaktre is egészen kiváló, lehet hasonlítani Bauerhez, de én inkább talán az Elarbolva-féle Liam Neesonhoz közelítem. A háttér, az iroda figurái is nagyon jók, egyszerre katonák és ügynökök. Az egész évad képi világa, hangulata, háttere baromira életszerű és magával ragadó, szerkezete pedig kifejezetten előnyös. Jók a duplarészek, ezáltal nincsenek annyira cliffhangereke kihegyezve a befejezések. Mintha egy másfél órás akciófilmet néznénk, amin ráadásul nem látszik meg a szűkösebb költségvetési keret sem. Remek rendezői és színészi, operatőri munka – meglepő módion egy angol sorozatban. Egyaránt ajánlom az akció és a háborús filmek kedvelőinek.

Az M1-en nemrég ment, asszem a Moképnél vannak a jogok. Kíváncsi vagyok, valaha megjelenik-e lemezen…





.

.





Prometheus




Közel fél évvel a mozibemutató után még mindig érdeklődéssel figyelem a Prometheus kapcsán fellángoló vitákat némely fórumon. Talán a túl nagy várakozás, talán a sok feldobott labda, nyitva hagyott kérdés az oka a rengeteg vitának – mindazonáltal ezek jottányit sem változtattak az én hozzáállásomon és értékítéletemen: már júniusban is elvarázsolt a film, meg most is, mikor újranéztem. Pedig elsőre még sok mindennek a jelentőségét fel sem fogtam igazán – pl. rögtön a kezdő képsorokét sem…

A Prometheus zseniális mozi. Többrétű, izgalmas dolgokkal foglalkozó - mély gondolatiságú -, jó karakterekkel és háttérrel operáló kiváló látványvilágú sci-fi. Én minimum három réteget hámoztam le róla, amik mint egy Matrjoska –baba, egymásra épülnek, egymást takarják be. Aztán biztosan van még több is, de nekem ez a három – mivel külön-külön is mindhármat imádom – elég volt az üdvösséghez..

Az első, a külső héj, a felszín, maga a sci-fi. Egy űrhajó legénysége a hiperálomból felébredve leszáll egy bolygón, idegen élet után kutatva. Ahogy lenni szokott, nem azt találják, amire számítottak, s a dolognak csúnya vége lesz. Az egész, ami ezt a történetet körbeöleli, megjeleníti, kiváló. Az elején, ahogy David egyedül van ébren a hajón, az nekem a Holdat idézte, a technika, amit használ, amit később a hajón használnak, hitelesen elképesztő. Minden apró kütyünek örültem, mint a kisgyerekek, a szkennelőgolyók által kivetített 3D-s térkép zseniális volt. De ide tartozik az összes jármű, maga a barlang (piramis), a hajó minden egyes zuga, a túlélőkabinnal az élen. Az idegenek története, a maguk humanoid voltával, a „nem vagyunk egyedül” tézis bizonyításával, a pusztító szerves fertőzés megjelenítése és annak veszélyessége már önmagában, minden további kapcsolódási pont nélkül simán nézhetővé tenné a mozit. Én már csak ezek miatt is szeretném…

„Ha sem Isten, sem Darwin, akkor mi??”

-tették fel néhány hónapja ezt a kérdést nekem… Nos, a választ az én nézőpontomra a Prometheus „második héja” hozza el. Nem új keletű dolog ez, mert már gyerekkoromban Erich von  Däniken „csöcsén csüngtem”, Isten és Darwin helyett mindig is a külső beavatkozásban hittem, ezért aztán ez a mozi igazi kánaán nekem. Azt is bevallom, hogy a nyitó képsorok jelentését és jelentőségét csak később, jócskán a film után értettem meg, de a Tervezők/Teremtők szerepe a film későbbi szakaszában úgyis nyilvánvalóvá vált. Nagyon jó volt az egész, ahogy összekapcsolták a barlangrajzokat, ahogy elmentek hozzájuk, ahogy rájöttek az igazságra, minden.  Megspékelve az egész finoman a szokásos morális kérdésekkel: az öreg istent játszott David megalkotásával – jogos-e a felsőbbrendűsége? Aztán megérdemli-e egyáltalán az emberiség az életet, aki életet ad, elveheti-e? A hit és a tudomány között a különbség a bizonyíték, elfogyhat-e a hit, ha megvan a bizonyíték? Ennek az egész második héjnak a kicsengése melegséggel öntött el, a távoli bolygón felfedezett, földi életet teremtő intelligencia felfedezése zseniális. Bárcsak tényleg megtörténne. Mondjuk, ha meg nem csak magunkra hagytak, hanem figyelnek is minket, szörnyülködhetnek, micsoda selejt élőlényeket alkottak…

Sokan mondják a bemutató óta, hogy ez nem Alien-film… Hát akkor mi a lópikula??? Milyen nyilvánvaló kapocs kell még, ha a Space Jockey űrhajó, maszk meg a többi finomság nem elég??? Való igaz, ez a legbelső Matrjoska baba, kicsit el van rejtve, nincsenek benne a megszokott kinézetű Alienek, meg mellkasrobbantók, meg arctámadók, meg savas vér, meg satöbbi. De ez a mozi a TÖKÉLETES előzménytörténet kezdete ahhoz az úthoz, ami elvezet majd az LV-426-on lezuhant hajó felfedezéséhez. Az alieneknek még van idejük és lehetőségük fejlődni, az meg, hogy eredetüket tekintve nem önálló lények, hanem kvázi termesztett biológiai fegyverek, az meg egyszerűen zseniális. Valahogy úgy vagyok ezzel az univerzummal is, hogy simán befogadok némi változtatást, ha kell – ha meg ráadásul az eredeti alkotóktól érkezik, akkor meg pláne. Nagyon jó volt minden apró kis részlet, kikacsintás a korábbi filmekre. A robot neve David. Ash, Bishop, Call, David... ABCD… Aztán az elején a hajó, az alvó legénységgel, tisztára, mint a Nostromo. A tervezők hajója részleteiben meg zseniális. Az, hogy az a fej az csak maszk, nagyon tetszett, mint ahogy a kezdetleges arctámadók is. Millió nagyon jó kis kapocs – és millió megválaszolatlan kérdés. Fölösleges is annyit agyalni rajta, bízom benne, hogy lesz folytatása, ott majd megválaszolnak majdnem mindent. Aztán az őskövület fanok hogy vélekednek róla, hidegen hagy: nem ez lesz az első prequel trilógia, amit a nagy többség utál majd, de én szeretni fogok…

Nem lett volna ilyen tökéletes élmény – bármennyire is összetett a film – ha nincs ilyen kiváló casting. Noomi Rapace, az igazi tetovált lány ezúttal jóval komolyabb szerepben tűnik fel, és remekül megállja a helyét. Charlize Theron hideg gyönyörűségében borzongató, mint ahogy Michael Fassbender robotjátéka is élményszámba megy. A kiegészítő karakterek nagyon jól színesítik a sztorit, kedvenceim Janek (Idris Elba), a kapitány és Fiefield (Sean Harris), a geológus – igazi egyéniségek, akik jót tettek a filmek. Guy Pearce bámulatos átalakításon ment át az öreg Weylandhoz, az extrák közt viszont 50 évvel fiatalabb állapotában is megnézhetjük. De a két segédpilóta, az egész társaság fantasztikus… A díszlet, hangulat, háttér egyszerűen tökéletes, a legnagyobb baj csupán annyi, hogy évekkel később majd lényegesen gyengébb technikával repül a Nostromo, a Sulaco és a Betty… De hát a prequelek már csak ilyenek…

Ennyi áradozás után próbálok néhány hibát találni, de nem megy. Elvakult lettem, átsiklok fölöttük: másodjára Shaw műtét utáni futkosása sem zavart, hisz folyamatosan nyomta magába a fájdalomcsillapítókat, s a két eltévedt tudós dilemmája sem: mert hiába az övé a szkennergolyó, ő nem láthatta a térképet… Áh, a fenéket is keresek hibákat. Ez így perfekt, ahogy van.


.