2 találat

.





Warcraft: A kezdetek




Előre kell bocsájtanom, hogy fórumtárasammal (társaimmal) szemben az égvilágon semmi tapasztalatom, élményem – így elvárásom sem – nem volt e mozi előtt a Warcraft világával kapcsolatban, azt hiszem, elmondhatom, hogy totál Warcraft- szűzként ültem be a filmre. Néhány kétes minőségű előzetest, meg néhány jobban sikerült posztert leszámítva az égvilágon semmit nem tudtam az egészről: ilyenkor lehetne azt mondani, hogy igazán objektívan és tárgyilagosan néztem a filmet, jó kritikushoz méltóan pedig érzelmektől mentesen vagyok képes értékelni a látottakat. A baj csak az, hogy sem nem vagyok kritikus, sem nem vagyok képes figyelmen kívül hagyni mindazokat az apró benyomásokat, amik mozi előtt és alatt értek a filmmel kapcsolatban… így ez az írás is lesz sokkal inkább egy élménybeszámoló, mint kritika. Ahogy egyébként szokott…

Én csupán egy jó fantasyt akartam látni. Egy, az  A Gyűrűk ura vonalán mozgó, látványos és kalandos kis történetet, amiben szép lassan elmerülve magam is azon világ részese lehetek, amit látok a vásznon. Amiben az – amúgy nem túl nagy elvárásnak tűnő – EMBER főhős oldalán harcolva vessek véget egy emberi fajt (is) érő támadásnak, amiben az események kibontása egyúttal azt is jelenti, hogy fokozatosan megismerve mindent és mindenkit, állást és harci oldalt tudjak foglalni a felek között. Nos, a Warcraft film egyik hibája – már ha ezt lehet annak nevezni – hogy e tekintetben rendesen alulprezentál: újként, ismeretlenként olyan szinten el lehet veszni a film első harmadában, hogy az szinte már kényelmetlen. Megint tudni kéne egy csomó dologról, ami már ezen univerzumban megtörtént, megint ismerni kéne legalább az új világ alappilléreit, különben túl hézagos az egész. Nem elég, hogy az emberek helyett egy, a varacskos disznó (vagy gamorraiak, tetszés szerint) és egy body builder keveredéséből született fajjal kell az egész történetet kezdeni, de ez a sok ismeretlen név, törzs, mágia is rendesen feladta a leckét… és ekkor még bizonyos dolgokon nem is gondolkodtam el (amikre még később visszatérek). A kezdés pedig annyira monumentális, hangulatos és magával ragadó (= jó!), hogy túl sok idő nincs is minden apróságon rágódni…

Itt jut eszembe két dolog, ami valahogy az írás elejére kívánkozik. Az egyik a marketing, ezen belül az előzetesek világa. Gyakran szidhatja az ember – jogosan!! –a reklámszakembereket, hogy mindent megmutatnak a trailerben, így a film már nem sok újdonságot hordoz: nos, itt ennek pont a fordítottja igaz. A trailerben látott filmkockák és a hozzájuk kevert dialógusok együtt totál félrevezetőek, a nagy összefosás az emberek és az orkok között úgy, ahogy felvillanva vagyon, soha meg nem történik. És ez nagyon jó hír: a Warcraft stílusához és zsáneréhez képest meglepően sok fordulatot, meglepetést és drámát tartogat – csupa olyat, amit a bemutatók alapján talán máshogy vártunk. A másik dolog – bár ez nem kimondottan a történethez kötődik – az, hogy azért megsimogatnám annak a buksi fejét, aki a filmet (csak itthon?) összekötötte egy Sensodyne promócióval… Oké, semmi gáz, pont kapóra jött egy akciós kupon, de kicsit vicces, hogy az óriások agyarairól valakinek az érzékeny fogak védelme jut eszébe. Mindenesetre zsebemben a Rossmannos kedvezménnyel nem tudtam nem bámulni az orkok fogazatának sokszínűségét – és bizony néha el is gondolkodni azon, némely nőnemű lénynek mennyire is nevetségesre sikeredett a szájszerkezete. Némelyiküknél még Drakula is jobban el volt eresztve… maximum ő belül hordta az övéit…

Na de ennyi kitérő után vágjunk bele a filmbe. Egy idegen bolygón kezdünk, ahol az orkok élnek, akik – csúnya, gonosz mágus vezetőjük hathatós közreműködése által – szépen tönkretették világukat, ezért új lakhelyet keresnek. Minden rosszindulat nélkül ez egyébként önmagában egy hatalmas klisé, még a transformerseknek is sikerült elpusztítani a bolygójukat – nem az első és nem az utolsó eset a filmtörténelemben, hogy egy kihaló világból a fajok új otthont keresnek más bolygókon – az már a mi pechünk, hogy mindig a Földet (vagy az emberek lakóhelyét, jelen esetben itt Azerothnak hívják) szemelik ki e célra. Na, itt is ez a helyzet, itt az orkok (az ork varázsló) építenek egy csillagkapuhoz hasonló szerkezetet, ami működéséhez élőlények lelke – vagy inkább életereje – szükségeltetik. Valahogyan már összeszedtek annyi foglyot – ez is jó kérdés, honnan, mikor?? –, hogy egy kis csapatot, a hódítókat előre tudják küldeni: a lélekelszívás hatására a kapu kinyílik, néhány törzs/horda át is jut az emberek világába. Annak ellenére, hogy a nyitány szinte minden eleme már látott és újrahasznosított filmes összetevő, az egész felütés működik: működik, mert az ork figurák bizony baszott jól néznek ki. Annyira színes, kreatív és változatos az egész felhozatal, hogy a néző csak bámul a vászonra a látványorgia láttán. Persze, sok ork sok testi kiegészítője, felszerelése szimplán hatásvadász, de eszméletlen jól néz ki… legalábbis a férfiak. A nők… a már más kérdés, a kisbaba meg aztán végképp – kb. ilyen lehetet Yoda gyerekkorában – de az egész kezdet ezekkel a monumentális lényekkel, életterükkel nekem bejött. Ja, tudom, hogy nem az volt, de volt egy twi’lek- szerű fogoly is az egyik ketrecben…  

A Warcraft akkor sem ül le, mikor a Feketeszakállra hasonlító főcsúnya ork meg a többi horda átjut a földre: végre megismerjük embereinket, akik természetesen védeni akarják életterüket. Mintha csak a Gyűrűk ura világában lennénk, kifejezetten hangulatosak a helyszínek, bár az nem kérdés, hogy kidolgozottságukban, részletességükben nem közelítik meg PJ művét. Itt egyébként megint azt éreztem, hogy a Warcraft film annyira rohamtempóban halad, annyi információt kénytelen átadni a (főleg új) nézőknek, hogy nincs idő igazándiból elmerülni a részletekben – mint ahogy ezen okból kifolyólag a karakterekben sincs. A vád, hogy kissé egysíkúak és kiszámíthatóak az ember figurák, az bizony igaz, de az is igaz, hogy valahogy az egész  film számomra legalább annyira ork mozi, mint emberi történet… és ez icipicit meg is határozza a kedvelhetőségét és befogadhatóságát. Az ember nem szívesen azonosul egy ronda raszta hajú óriással, vagy annak feleségével – emberként sokkal inkább vonzódna az emberi fajhoz… a nagy gonosz zöld ogrék ellenében.   , ha Shrek sokat edz, meg egy mammutcsontvázat beleállítunk a hátába, kb. úgy nézne ki, gonosz orkként. Az emberek világa fele ennyire színes, sokkal kevesebb érdekes figurát mozgat a történet ezen szála: a legjobb mindezek közül a még a nevében is Mervinre hajazó varázsló, bizonyos Medivh. Vele kapcsolatban azon lehet elgondolkodni, hogy tulajdonképp mi is motiválta a sztori ismeretében, meg hogy akkor ez most hogyan is működik – sajnos a jó esetben vágóasztalon végezhették azok a jelenetek, amik a figurák hátterét, szándékait árnyalták volna. Ahogy magukat az eseményeket is…

Nem fogok tartalomismertetőt írni – felesleges – inkább megemlítem azt, hogy néha bizony felhúztam a szememet a már-már pofátlan áthallásokon más filmes univerzumokkal kapcsolatban. Van itt Avatar, mikor a varázslótanonc felmegy a lebegő városba, aztán van Két torony/Hobbit a farkaslovak miatt, meg aztán ugye Harry Potter, de nem feltétlenül a varázslásban, hanem a griffmadárban: itt is megemlítem, kemény ez a madár, egymaga elintéz egy kisebb hordát… vagyis… soha ne bosszants föl egy griffet, még ha ork vagy, akkor se. De ezt már a Potterből is tudjuk. A varázsláshoz használt módot is láttuk már sok helyen, talán a teleportáló varázslat volt újdonság… de úgy összességében egyik ismétlés sem tudott kizökkenteni a hangulatból. Talán egyedül a Niwrok által külön kiemelt „fura” jelenet volt kínos, de az sem elsősorban azért, amiért a kolléga időt szánt rá, hanem az egésznek az idiotizmusa és meseszerűsége miatt… most komolyan: Gólem? Jobb ötlet nem volt? A Warcraft amúgy is meglehetősen hullámzó módon teljesít az eredetiség és a „már láttuk” témájában, de ez a kőből faragott valami még ezen kereteken belül is kínos volt. És ha meg már kínosnak érez valamit a néző, hajlamosabb az amúgy lazábban kezelendő, esetleg mélyelemzésre alkalmatlan dolgokon, összetevőkön is fennakadni: jómagam két dolgot tudtam nehezebben feldolgozni. Az egyik az, hogy az egész Felt, annak fő használói, motivációik, hogyan boronálhatóak egybe (spoiler nélkül így lehet megfogalmazni), a másik meg… nos belegondoltam egy ork/ember félvér lény „készülésébe”. Hogy az nem volt szerelemgyerek, az biztos…

Viszont én úgy érzem, mindezen hibái ellenére kifejezetten szórakoztató film lett a Warcraft. Eszméletlenül látványos és hangulatos, amikor már a néző elkapja a fonalat és el tud merülni a világban, kifejezetten működik. Jók és szerethetőek a karakterek, jók és meglepőek a fordulatok, a moziban pedig benn vannak azok a kötelező gegek, poénok, amik egy ilyen volumenű, stílusú filmet megtöltenek szórakoztatással. Niwrokkal ellentétben én úgy látom, bemutatkozó filmnek éppen jó a Warcraft, felskiccel bizonyos dolgokat, viszont sok szempontból kétségkívül hiányos alapokra épül. Állítólag 30-40 pernyi bővítés lesz hozzá lemezen, azzal együtt talán kerekebb lesz az egész… jó, azt nem vitatom, hogy PJ első trilógiája bővítés nélkül is megállt a saját lábán – no de ott volt egy gigászi írott alapanyag, itt meg csupán egy játék van. És azért – ha jól gondolom – egy játékban nem elvárás a rendes háttér kidolgozása.

Talán kicsit jobban szeretem  a fantasyt, talán csak jobb hnagulaban talált meg, talán az előzetes ismeretek hiánya miatt, de a teljesen nyilvánvaló hibái ellenére én elvoltam vele.





75%



.

.
Warcraft: A kezdetek



Az orkok világa, Draenor az utóbbi években kietlen, élettelen pusztasággá változott, és az egyetlen lehetőségük a megmenekülésre, ha a vezető sámánjuk, Gul'dan és az ő térkapuja segítségével új földet keresnek maguknak, ahol letelepedhetnek. A választás Azeroth földjére esik, azon belül is Lordaeronra, az emberek királyságára, ahol egy kisebb ork előőrs kezdi felderíteni a területet, és a felprédált falvakban elegendő embert elfogni ahhoz, hogy az életenergiájukat felhasználva Gul'dan nyitva tudja tartani a kaput addig, hogy az összes törzs átjöhessen rajta. Az embereket a környező népekkel (jellemzően törpék és tündék) való békés együttélésben váratlanul éri az támadás, nem ismerve annak részleteit csak egy osztagnyi katona indul el az örökös bajnok Lothar vezetésével, és egy kiugrott varázslótanonc, Khadgar társaságában, elszámolni a támadókkal. Így találnak rá az eddig sosem látott, másfél-két ember magas lényekre, akikből párat is alig tudnak legyőzni, és csak kettőt tudnak élve elfogni, köztük az ork-ember félvér Garonát. Az emberek szeretnének minél nagyobb sereggel az orkok fenyegetésével szembeszállni, de a törpék és a tündék szerint ez az emberek problémája, elvégre az ő földjüket érinti, és a birodalmi főmágus, Medivh is vonakodik komolyan venni a veszélyt, közvetlenül részt vállalva az esetleges harcokban, hivatkozva arra, hogy az ő feladata és hivatása alapvetően más. Llane király szerencséjére az ork törzsek közti viszály és széthúzás lesz ebben a helyzetben a segítségére, egyes törzsfők ugyanis egyre kevésbé nézik jó szemmel a pusztulást, ami a térkapun keresztül is követte az orkokat, és aminek a forrásának egyre inkább Gul'dant tartják.

Az biztos, hogy a Warcraftot kitaláló, menedzselő Blizzard és a stáb nagy fába vágta a fejszéjét, nem is véletlen, hogy az első hírektől, az első felvetésektől, hogy a Warcraftnak moziban is helye lenne, közel tizenöt év telt el, amire ez meg is valósult. Én ugyan csak érintőlegesen, megboldogult ifjúkoromban még a kezdeti számítógépes játékokat végigjátszva ismertem meg (és felejtettem el szinte teljesen) a mostanra egy online játékon, könyveken és képregényeken keresztül gigantikusra nőtt világot, de azért annyi ebből is látszott, hogy egyszerre két igénynek kellett volna megfelelnie a Warcraft krónikájának egy új médiumban való megjelenítésének... csak szerintem egyik sem sikerült igazán. Egyrészt ki kellett volna szolgálnia a rajongókat, hiszen mégiscsak ők voltak a film elsődleges nézőbázisa, noha éppen ők azok, akik könnyen fordítanak hátat a vászonnak, ha az eredmény nem kielégítő (hiszen bármikor "becsatlakozhatnak" az általuk ismert és kedvelt Warcraft-világba, nem kell nekik ehhez a film), de ott vannak a mindössze egy látványos mozis fantasy-ra beülők is, akiknek majdnem nulláról kellett felépíteni a díszletet és a szereplőket. A Blizzard és a Holdat meg a Forráskódot jegyző Duncan Jones ehhez azt az utat választotta, hogy visszanyúltak a játékok gyökeréhez, az úgynevezett Első Háborúhoz, ami jó ötlet volt annyiból, hogy sorsfordító eseményként alapnak megfelel, és kellemesen újszerű abból a szempontból, hogy nem a "gonosz, agyatlan orkok a jó emberek ellen" vonalat követi, hanem inkább hősöket próbál kiemelni mindkét oldalon, akik a körülmények ellenére is inkább a puszta gyilkoláson kívüli megoldásokban gondolkodnak...de szerintem már ezzel "sikerült" sípcsonton rúgniuk a filmet. A rajongóknak ugyanis egy ilyen, viszonylag lapos történet (az első játék, az Orcs and Humans öröksége) aligha lehet kielégítő, aminek az eseményei ráadásul egy "Warcraft Cinematic Universe" irányába mutatnak, mert ahogy olvastam és hallottam, ezt-azt azért átírtak a dramaturgia és a korlátozott játékidő kedvéért. Ráadásul nekik az kevés lehet, hogy pár emblematikus helyszínt (köztük az emberek fővárosát, Stormwindet és a mágusok különleges városát, Dalarant), és vagy tucatnyi hőst kivéve szinte semmit nem mutat a Warcraft összetettségéből... Csak hát a Warcrafttal most találkozók valószínűleg kidülledő szemekkel néznék, ha rögtön pandareneket tolnának az arcukba (igen, azok tényleg harci pandák   ), miközben már így is kóvályoghat a fejük az első öt-tíz percben válogatás nélkül beborított, fura hangzású nevektől, amiket egyébként alig érteni a szinkronban, mert útban vannak az agyarak. De persze lehet, hogy ez csak nekem meg a társaságomban levőknek volt probléma, akik felszínesen ismerjük a Warcraftot, és próbáltuk a látottakban elhelyezni azt a keveset, amit tudunk, csekély sikerrel...

Az is biztos, hogy a már moziban bemutatkozott világokhoz képest a Warcraft mindenképpen újat hoz abban, hogy nincs még egy ilyen giccsparádé széles e határban. A játék, főleg, amikor a karakterei még csak pár pixelből álltak, megkövetelte az eltúlzott méreteket és díszítő elemeket, és mivel ezek hozzátartoznak a Warcraft leginkább "összetéveszthetetlennek" nevezhető stílusához, természetesen a film is tovább viszi. Tudtam, mire számíthatok, de még így is megmosolyogtató volt nem egyszer, ahogy az emberek centi vastag páncélokban és pajzsokkal grasszáltak, és legalább ennyire az orkok is, akik közül némelyik olyan harci díszben vonul fel, amihez vélhetően egy falkányi farkast kellett felkoncolni a bundájáért és a csontjaiért. Hasonló ehhez a mágiahasználat bemutatása, de az -nekem legalábbis- abszolút tetszett, mert végre látványossá tette a varázslást. Az augusztus 20-ai tűzijáték kutya füle ahhoz képest, amikor a különböző színű (leginkább élénk kékben és zöldben játszó) mágikus erővonalak hullámzani kezdenek, ami fényes ábrák és mértani alakzatok kíséretében formálódnak a varázslók keze körül.

Megmondom őszintén, a kezdeti, számomra leginkább kiábrándító előzetesek után ezzel a dologgal, és azon belül is Khadgar bemutatkozó kisfilmjével sikerült rávenniük arra, hogy egyáltalán látni akarjam a Warcraftot, bár alapvetően kedvelem a világát. Ez a film során csak még meghatározóbb lett, gyakorlatilag azokat a jeleneteket élveztem igazán, ahol Khadgar, Medivh vagy Gul'dan szerepel (különösen tetszett az a jelenet, ahogy az ork sámán "nassolgat" egy tárgyalás közben), és kevéssé érdekeltek a kardos-acélpörölyös csihi-puhik, mert eléggé egybemosódtak, alig pár feltűnőbb vagy érdekesebb párviadallal, ahogy egy-két ork meg ember különválik a csata hevében. Továbbá a szövegelésből is ki lehetett volna hozni többet, egy kicsit jobban megismerendő a karaktereket, ha már a többség most találkozik velük először, mondjuk az eléggé érdektelen szerelmi szálak rovására. Ha így lett volna, ha összeszedettebb lett volna a sztori, és nem helyezett volna ekkora hangsúlyt a látványvilágra, azzal próbálva inkább eladni magát, talán még könnyebben mondtam volna, hogy hát tudomásul kell venni, hogy ez egy viszonylag idegen víz még a stábnak, és azt is, hogy a címben sem véletlenül van ott a "Kezdetek"; hogy egy kicsit engedékenyebbnek kell lenni, nem rögtön a készítők kedvét szegni, mert akkor legközelebb megint csak 15 év múlva készül Warcraft-film, már ha készül egyáltalán.

Ugyanakkor olyan hibák is vannak a filmben, amik felett egyszerűen nem szabad szemet hunyni; több is feltűnt vagy zökkentett ki a szórakozásból, de inkább csak az emlékezeteseket emelném ki. Például aki a direwolfokat, az orkok hátasállatait rajzolta, azt most azonnal ki kell rúgni a picsába, mert már az előzetesben is rosszul voltam ezektől a rusnya, ormótlan szőrcsomóktól, de mozgás közben, ahogy elszabadult utánfutóként rángatózott erre-arra a hátsó felük, az konkrétan "Kis Vuk"-szint. Aztán ami az animációban inkább volt fura, mint zavaró, az Durotan arányai, pontosabban a feje volt szokatlanul kicsi a testéhez képest, miközben a többi ork teljesen arányos volt... de ezt szerintem a stáb is tudta, mert még poénkodnak is vele. Aztán minden elismerésem 45 év vágói munkájáért Paul Hirschnek, de talán ideje lenne letenni az ollót, mert a sok kisebb baki, gyengébb átkötés mellett egy akkora bakot lőtt, hogy sikerült teljesen értelmetlenné tenni egy jelenetet. Ezt le is írom, hátha valaki megfejti: a két főhős megérkezik a nagy leszámolás színhelyére, keresik a gonoszt, akit le kell győzni, aztán snitt, és legközelebb már azt látjuk, hogy a gonosz előkerült, igencsak szorongatva az egyik főhőst, míg a másik töri a fejét, hogyan segíthetne, aztán megint snitt, és ott már az van, hogy a két főhős az állványok között bujkál, míg a gonosz fürkésző tekintettel keresi őket a teremben. Most ez így hogy?! És az sem érdekel, hogy ha szűkíteni kellett a játékidőt, azért maradtak ki innen jelenetek, mert biztos, hogy akadt volna erre szerencsésebb hely is... mondjuk ha kevesebb lenne a távolba révedő ork tekintetekből vagy a sekélyes dumálásokból.

Még mint bemutatkozó film sem a legjobb a Warcraft, sem összehasonlítva akár azokkal a játékbeli videókkal (ugye 15 éves animációkról beszélek, így kell érteni ezt), amiket látva a játékosok először kezdték mondogatni, hogy ebből szívesen megnéznének másfél-két órányit is... de legalább van, amire lehet építkezni. A világban van még bőven lehetőség, én például nagyon szívesen látnám Arthas és Illidan Stormrage történetét a vásznon (azokra emlékszem a Reign of Chaosból, amik közül az utóbbi volt a kedvencem, azaz az évezredekig lázadás miatt bebörtönzött éjtünde herceg szabadulása és démonná válása), ahogy egy pár sárkány is elférne még ott... csak hát a csodagyereknek hirdetett Duncan Jones jobb, ha összekapja magát, mert eléggé elhasalt a százhatvanmillió dolláros teszten.


7/10, a gyengébbik fajtából.
.