Niwrok írásai 2.0

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A sérelem

Talán nem a legtökéletesebben rendezett és eljátszott film, amit "idegen" Oscaron láttam, de a témája és annak bravúros bonyolítása miatt abszolút kiérdemelte az elismerésem. Egyszerre remek dráma, világpolitikai tabló, és annak stilizált lenyomata is, hogy milyen mélyek és milyen roncsoltak a sebek a Közel-Keleten, és ebben a helyzetben akár egy banális szituáció is jelentheti az utolsó cseppet.

9/10
.

Mintha ebben a filmben az emberiség elmúlt mondjuk 1000 évének kivonata benn lenne, oldalak, fajok, vallások - s a belőlük eredeztethető ellentét minden aspektusa. Érdekes módon a néző viszont nem tud állást foglalni, egyszer itt, egyszer ott áll, még én is furán éreztem magam, mert Toni gondolatisága némely pontban hiába jött be, viselkedésével mégsem tudtam maradéktalanul azonosulni. Az ember úgy van ezzel a filmmel, mint egy pingponglabda a meccs közben - egyszer itt, egyszer ott pattog.

85%

.

Nekem már maga a bagatell ereszes dolog is jó alap lett volna. Társasházban élve elég gyakran látom, hogy a kezdetben apró sérelmek hova tudnak fajulni . De annak a bizonyos mondatnak az elhangzása után akkorát lépett a film, annyi szál kavarodott bele rögtön, ami még a feliratozás közben is lenyűgözött, különben biztosan nem is haladtam volna vele ilyen gyorsan. És hogy közben még olyan kis mellékzöngékre is futotta, hogy a két ügyvéd rokon, az már csak a hab volt a tortán.

Mert igen, pont ezért ragadt meg annyira engem; hogy "kivonat". Mert univerzális, és mert könnyen átfordítható lokális problémákra. Magyarországon meg főleg, ahol megy a műsor, hogy ez komcsi, az náci, emez meg libsi, és még mindig évtizedes, évszázados sérelmek pörögnek napi aktualitásként, mindezt egy olyan külpolitikai környezetben, ahol nemzeti ünnepek épülnek sérelmekre. Vörösterror, fehérterror, a nácizmust váltó kommunizmus, és így tovább...

És talán ezért érezhető a finálé kicsit elnagyoltnak, és nem kicsit optimistának, ahol elsimulnak a sérelmek, és ha nem is borulnak zokogva egymás vállára, de megjavítják a másik kocsiját (szerintem a film egyetlen közhelyes jelenete az volt), aztán tisztelettel egymásra mosolyognak, és vége. Frászt van vége, de az benne van, hogy ha már ez a helyzet, és minden más lehetőség, például a "sérelem-monopólium" csak erőszakot és feszültséget szül, akkor másik lehetőségként csak az marad, hogy meg kell tanulni egymás mellett élni, minden sérelem ellenére, megértve és elfogadva a másiknak a sérelmét. Észrevehető a film stílusában, hogy már egyáltalán nem a per a fontos, hanem az, hogy a filmen keresztül bizonyos, sokáig tabunak számító dolgok ki legyenek mondva, leginkább az, amit mi is olyan sokszor beszéltünk már, vagyis hogy mi a különbség a hős és a tömeggyilkos között...

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Bird Box

Összességében úgy látom, hogy még a pörgősre és sokkolóra megcsinált bevezető, a közepesen langyos házbeli éldegélés és a vak vízitúra hangulata mellett is a Bird Boxban a külső fenyegetéssel szemben nagyobb szerepet kap a belső "utazás" és "felfedezés", nekem ez tetszett benne. Mert a külsőségeit nézve és a ladikos szakaszt leszámítva a Hang nélkül nekem jobban bejött.


7,5/10
.

Oké, a két terhes nő, a szerelmi románc tényleg lassítja a cselekményt, de ettől lett olyan igazán suzannebieres az egész. Nagyon érződik megint a gyerekek iránti elkötelezettsége, ahogy az anyából Anya lesz, az egész belső jellemfejlődés...
Szerintem ez is TOP 10 lesz jövőre, ha SB beletette volna az a kőkemény drámaiságát, amit szokott, még ütősebb lehetett volna.

80%

Pedig szerintem az ott volt, és gyakorlatilag minden másnak csak annyiból volt jelentősége a filmben, hogy hogyan járulnak hozzá ehhez a kérdéshez.

Spoiler:

.

.
Iron Fist S2




Bár én is azok közé tartozom, akik szerint a Marvel-Netflix sorozatokból a mágikus kungfu-Batman Danny Rand sztorija és megvalósítása volt a leggyengébb, alapvetően ez sem volt nézhetetlenül rossz. Annyira legalábbis nem, hogy amikor elkezdtek jönni a hírek arról, hogy a folytatás jobb lett, mint az első, és nekem meg amúgy sem volt nagyon agykapacitásom másra, meg a megelőző sztorik elvarratlanul hagytak ezt-azt, akkor ne adjam meg a lehetőséget. Mert ugyan úgy néz ki, hogy a Defendersig a szálakat kavaró titkos szervezet, a Hand a múlté, viszont ez a harc az Iron Fist részéről azzal járt, hogy a Danny által folyton emlegetett "helyőrség", K'un Lun elpusztult. Ezek eredőjeként az előző évad fináléjában a Danny-t az Iron Fist erejére méltatlannak tartó K'un Lun-i szerzetes Davos és a történtek hatására a Danny-vel szembeforduló Joy bizarr (és nem kicsit értelmetlen) szövetségre léptek azért, hogy Danny-n bosszút álljanak.

Csakhogy Danny még mindig túl naiv ahhoz, hogy a hozzá közel állók felől egyáltalán feltételezzen egy támadást, ráadásul van egyéb gondja is, mert azzal,  hogy Matt Murdock "elvileg" halott, az utcák önjelölt igazságosztó nélkül maradtak, és ezt a feladatot Iron Fist vállalja magára. Van is miért, mert ahogy az már a Daredevilben vagy a Punisherben is volt, egy olyan nagy játékos, mint a Hand kiesése a legális és az illegális bizniszekből is, versenyt eredményez a koncokért, a két legnagyobb triád rivalizálása miatt például egyre több vér folyik a kínai negyedben. Így miközben Coleen edzőtermét lakássá alakítva próbálnak hétköznapi életet élni, költöztetőként meg segélyszervezeti önkéntesként dolgozva, Danny éjszakánként a városra vigyáz, és közbelép ott, ahol az egyensúly megbomlása már háborúval fenyegetne. És ez talán működne is, ha nem lenne Davos és Joy, és a tervük arra, hogy megfosszák Dannyt attól, ami a lényét leginkább meghatározza.

Már azzal hatalmas előrelépést tett az Iron Fist stábja, hogy emberibbé és számomra szimpatikusabbá tették a főhősét. Danny ugyan mindig kedves és jámbor volt, viszont közben egy vallási fanatikus is, aki bárkit bármikor ki tudott oktatni a világ rendjéről, és hogy a dolgoknak hogy kéne lenni, és ettől egy beképzelt pojáca is lett. Az sem segített, hogy az őt alakító Finn Jones minden edzés ellenére is sokszor volt hiteltelen a harci jelenetekben, és a színészi eszköztára is hagyott kívánnivalót maga után. Mindezt betetézte ez a bénácska misztikumba fojtott Mortal Kombat a hullákat életre keltő köcsöggel, a száradó festőnejlonok között előadott ugrabugrával és a Kínaként bemutatott romos kikötővel... Annyira jó, hogy ez majdnem mind a múlté lett   ! Az ősi tanítások és rituálék persze a műsor részei maradtak, titkos tekercsek és titokzatos tetoválók most is előfordulnak, Danny viszont már része lett a New York-i életnek, új otthonra akadt. Nem minden gondolata K'un Lun körül forog, nem minden vitát próbál rövidre zárni egy megkérdőjelezhetetlen bölcselettel, hanem csak egy srác, aki régi küldetését lezárva újat keresett és talált magának, és aki az erejében meglátta a felelősséget is. A kis Kung Fu Lajhár is hozzáalakult a szerephez, most sokkal jobbak a verekedős jelenetek, és bár Jones alakítása még mindig hiányos itt-ott (például el tudtam volna képzelni némi lelkizést azután, hogy kvázi kitépik a lelkét (micsoda képzavar !), vagy amikor egy sérülésből eredő felismerés miatt mindent újra kell gondolnia), de messze jobb és kedvelhetőbb, mint volt.

És ha már lelkizés... Az Iron Fistet kivéve eddig minden Marvel-Netflix sorozatot tudtam többé-kevésbé dicsérni a mellékszereplői és a drámai fordulatai miatt... és most már az Iron Fistet is, de nagyon. Minden fontosabb szereplő köré felépítettek egy-két olyan érzelmi dilemmát, ami sokszor szerencsére nem csak mellékesen van ott, hanem alakítója is a cselekménynek, folyamatosan mozgásban levő sztorit és a Marvel-Netflix Universe (legyen a továbbiakban ez az MNU) egészéhez mérten is kellemes drámákat eredményezve. Joy-ról például írtam, hogy számomra kicsit fura volt, ahogy összeállt Davosszal, de kétségtelen, hogy a korábbi életének összeomlásával járó sokk (például hogy a régóta halottnak hitt apja visszatért, csak hogy napokkal később megint elveszítse) ennyire szélsőséges érzelmeket váltott ki belőle. Aztán ott volt Ward, aki a drogfüggőségétől szabadulva járja végig az ilyenkor szokásos és döcögős utat, aminek egy nehezen leküzdhető akadálya az, hogy Joy-jal rendezze a kapcsolatát (Tom Phelprey pedig megint zseniális ebben a vezeklő-bűnbánó szerepben). Nagyon tetszett még Coleen szakasza, aki legutóbb szögre akasztotta a katanáját, bezárta az iskolát, és most egy nehéz döntéssel szembesül emiatt. Davosszal és Danny-vel kiegészülve ötük kapcsolata annyira bonyolulttá vált, hogy még egy (Nem röhög   !!) Teljesen idegenek jellegű vacsorát is sikerült ebbe beleírni, ahol ugyan a mobilok nem kerülnek az asztal közepére, viszont vágni lehetne a feszültséget a ki nem mondott, később meg a kimondott titkok, sérelmek, konfliktusok miatt. De még az olyan mellék-mellékszereplők is érdekes kérdéseket vetettek fel, mint Mary Walker, aki kezdetben csak kedves, de elég zavartnak tűnő művészlélekként jelenik meg Danny körül, amitől elég messze vezet az ő sztorija. Abban viszont semmi drámaiság nincs, ahogy Misty Knight felbukkan az évadban, viszont mert nálam ő az MNU egyik legkedveltebb karaktere, ezt bőven el tudtam neki nézni .

Az Iron Fist hátrébb lépett kicsit a kung-fu filmes kliséktől, a varázshasználó vénasszonyoktól és a feltámadó halottaktól, belebújt abba a gúnyába, amit a Daredevil hátrahagyott, és máris az lett, amiért egyáltalán létjogosultságát láttam a Marveles sorozatoknak, vagyis hogy az akciók mellett van idő kifejteni a szereplők emberi kapcsolatait is. Mindezt pedig állati viccessé és szórakoztatóvá tudták tenni a menet közbeni beszólogatások, és az, hogy a végére ebből a túl komolyan vett misztikumból mekkora jó értelemben vett idétlenkedés lett. Ha az első évad is ilyen lett volna, talán most nem azon kéne szomorkodnom, hogy a Netflix elsőként ezt az MNU-sorozatát kaszálta el a négyből...


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Iron Fist S2

Mert ugyan úgy néz ki, hogy a Defendersig a szálakat kavaró titkos szervezet, a Hand a múlté, viszont ez a harc az Iron Fist részéről azzal járt, hogy a Danny által folyton emlegetett "helyőrség", K'un Lun elpusztult. Ezek eredőjeként az előző évad fináléjában a Danny-t az Iron Fist erejére méltatlannak tartó K'un Lun-i szerzetes Davos és a történtek hatására a Danny-vel szembeforduló Joy bizarr (és nem kicsit értelmetlen) szövetségre léptek azért, hogy Danny-n bosszút álljanak.


8,5/10

Kb ennyit tudok hozzászólni.

De az írás szokás szerint remek, köszi!




.

.
Rossz versek




Három évvel ezelőtt Reisz Gábor rendező és a hallgatótársaiból, barátaiból verbuválódott stáb egy diplomamunkával kisebb csodát ért el, mert a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan szó szerint szájhagyomány útján terjedve ért el igen tekintélyes nézőszámot a mozikban, és még néhány filmes díjat is begyűjtött. Ez részben a sokak által magukra, a környezetükben élőkre, a problémáikra emlékeztető karakterek miatt volt így (még ha időnként nem is kicsit voltak "bölcsészesen" elvarázsoltak), másrészt azért, mert a film alapvetően egy szakítás utáni "lábadozásról" szólt, ahogy a főszereplő Áron az eszközt keresi, amivel talán majd nem gondolna folyton az előző barátnőjére... és olyan szakasz azért majdnem mindenki életében volt. Itt is az volt a kérdés, Reisz hogyan képzeli el saját filmes jövőjét némi sikerrel a háta mögött, és hogyan fogja elmesélni a saját történeteit, ha már nem az az elsődleges szempont, hogy a tanáraitól jó érdemjegyet kapjon.

A harmincas évei elején járó Tamás az ösztöndíjjal Párizsban tanuló barátnőjét, Annát szeretné meglepni egy villámlátogatással, de a dolog elég rosszul sül el, mert a lány nem akarja folytatni a távkapcsolatot, így Tamás házhoz megy a... "szakításért". A lány annyira elengedhetetlen része volt Tamás életének, hogy ezzel szinte teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, hazaérve Budapestre hetekig nem találja a helyét, sem a munkában, sem a családban. Az egyetlen menedéke ebben a kicsit depressziós időszakban a múltja lesz, a 33 évének sokszor egymásba folyós, egymásra rétegeződős kavalkádjában, keresve arra a választ, hogy tulajdonképpen mi is a baj vele, hogy miért maradt egyedül, hogy miért érzi magát elszakadva mindenkitől. Hogy a tervekkel tele levő vizilabdás-garázs-zenekaros fiatalkora hova lett és miért.

Akik esetleg ismerik a VAN-t, rögtön a homlokukra csaphatnak, hogy egy elég hasonló alaphelyzetű filmről van szó, hiszen az is egy "szakítósfilm" volt. A hasonlóságok, párhuzamok pedig egyre csak gyarapodnak a filmet nézve, mintha a Rossz versek nem is önálló film lenne, hanem a VAN 2., az ottani Áron bátyjával, vagy mintha pár évet előreugrottunk volna az ő életében, csak közbejött volna egy plasztikai műtét és egy névváltoztatás. Majdnem ugyanaz az életkörülmény (érthető, hogy Reisz inkább a filmes köröket ismeri, azokban mozog), majdnem ugyanazok az arcok, színészek köszönnek vissza családtagként, barátokként, és a képi világ, a hangulat is sok helyen ismerős lehet. De amíg a képi ötletek és az érzelmi fantázia ilyen gazdagon töltik meg a filmet, addig részemről nem baj ez, elfogadom Reisz stílusjegyeiként. Szívesen nézem az olyan jeleneteket, mint amikor Tamás még hallja a fürdőszobában visszhangzani a lány hangját, de Anna már nincs ott, ahogy a lakás egyik sarkán befordulva hirtelen már egy buszra szállunk fel, vagy ahogy egy-egy flashback a Szomszédok vagy egy 80-as éveket idéző horrorfilm stílusában lett leforgatva. És ugyanúgy megmaradt a humor, a gegek is, ami azzal együtt is viccesek tudtak lenni, hogy azért alapvetően Tamás csetlés-botlásán és az esetlenségén kell nevetni ilyenkor. Az egyetlen jelentősebb újdonság a főszereplő, mert azt az egyéb feladatok mellett Reisz vállalta magára, hivatkozással arra, hogy a filmben annyi az önéletrajz ihletésű dolog, hogy nem talált "önmagára" elég alkalmas jelöltet a szereplőválogatásokon.

Az is igaz viszont, hogy már a VAN-nál is felemlegettem a film "szkeccsgyűjtemény" jellegét, és ez a Rossz versekre fokozottan igaz. Ott még volt valami halvány vezérfonal a repülőjegyes kalamajkával, itt meg még ennyi sincs, csak az ernyedt letargia a valóságban, aztán a kavargó múlt a visszaemlékezésekben. Mindkettő egy szakításból indul el, de amíg a VAN szépen végigvette, hogy Áron hogyan engedi el Esztert, és hogyan, milyen esetlenül és tétován keres magának új szerelmet, addig Tamásnál is felidéződnek a letűnt korok csajai, a nagy "elsők" és a heves, végletes tiniszerelmek, de ezek szinte észrevétlenül elsikkadnak. A film egyre többet foglalkozik például a családdal, például a Tamás és a nagynénje közötti erős kötelékkel, bizalmi kapcsolattal, illetve az egész "újraélésben" visszaköszön kicsit a Bruce Willis főszereplésével készült A kölyök, ahogy Tamás felismeri, mennyire elszakadt korábbi önmagától, mennyire megtagadja a régi személyiségét, és a volt "énjei" ezt időnként számon is kérik rajta. Ettől még nem rossz a film (sőt, legalább nem ragad le egy témánál), csak szokni és elfogadni kell tudni, hogy alig van kapaszkodó a filmben, nem lehet igazán tudni, hogy mi lesz a következő jelenetben, vagy hogy hova fut ki ez az egész... de nem is lehet tudni, hogy mi lesz a következő jelenetben. Volt viszont ebben egy fájó pont, mégpedig hogy a végén a lezárás ugyanott esik szét mindkét filmben; amikor Tamás visszamegy Párizsba, és elkezdődik az a burleszk a titokzatos dobozzal, akkor még annál is jobban kifulladt a film és a lendület, mint amikor Áron jutott ki végül Lisszabonba, pedig a VAN-ból az tetszett a legkevésbé.

A Rossz versekkel összehasonlításban a VAN egy kicsit jobban kereste a választ a múlt felidézése mellett a "Hogyan tovább?" kérdésre, és legalább érintőlegesen volt valami, amire a jelenetei fel lettek fűzve, ennyivel jött be az jobban, de ez minden más szempontból folytatásnak is tekinthető akár. Önmagában pedig legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Rossz versek jó film, csak kicsit túlságosan szabadvers.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Rossz versek

A Rossz versekkel összehasonlításban a VAN egy kicsit jobban kereste a választ a múlt felidézése mellett a "Hogyan tovább?" kérdésre, és legalább érintőlegesen volt valami, amire a jelenetei fel lettek fűzve, ennyivel jött be az jobban, de ez minden más szempontból folytatásnak is tekinthető akár. Önmagában pedig legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Rossz versek jó film, csak kicsit túlságosan szabadvers.


7,5/10
.

Köszi az írást, de a VAN-nak még mindig mély sebhelyei vannak rajtam...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Rossz versek

A Rossz versekkel összehasonlításban a VAN egy kicsit jobban kereste a választ a múlt felidézése mellett a "Hogyan tovább?" kérdésre, és legalább érintőlegesen volt valami, amire a jelenetei fel lettek fűzve, ennyivel jött be az jobban, de ez minden más szempontból folytatásnak is tekinthető akár. Önmagában pedig legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Rossz versek jó film, csak kicsit túlságosan szabadvers.


7,5/10
.

Köszi az írást, de a VAN-nak még mindig mély sebhelyei vannak rajtam...

Igen, de az azért van, mert partizánkodtál , meg mert rühellted a főszereplőt, és a belpesti egyetemisták lelkendezését olvasva, akik magukra meg a haverjaikra ismertek a filmben, kivetítetted a srácot az egész mamahoteles harmincas generációra... nem minden alap nélkül .

A Rossz versek annyira nem fájna szerintem. Először is egy sokkal személyesebb történet, nem akarja megmondani a tutit egy egész korosztályról, és a csávón is inkább csak a szakítás miatti "gyászmunka" és depresszió látszódik, mint hogy annyira bamba és életképtelen lenne, hogy az önéletrajzát is az anyja kell megírja. Jó, hát egy cseppet idealista, aki a depi alatt rádöbben, hogy mennyire magát köpi szembe a munkájával, de kb. ennyi. Másodszor meg sokat épít a film a nosztalgiára, a 80-as, 90-es évek hangulatára, ami neked általában be szokott jönni (bár ebben a vonatkozásban még mindig az A kőmajmok házát tudom inkább ajánlani).

Nem azt mondom, hogy nézd meg, de szerintem megnézHETed .

.

.
Logan Lucky - A tuti balhé




Steven Soderbergh neve nekem általánosságban is ígéret a jó szórakozásra; eddig olyan emlékezetesen rossz filmet nem láttam tőle, még a sokak által idegesítőnek tartott Informátorral is elvoltam. Mégis persze leginkább a fura csapatokkal összehozott heist-mozijaival forrt nálam leginkább össze, nem is csak az olyan közönségkedvencekre gondolva itt, mint az Ocean's Eleven, hanem a mellékvágányon érkező, kisebb felhajtást kapó Rossz pénz is, amire még évtizedes távolból is szívesen emlékszem. Most is egy kvázi Oceans-mozit hozott össze, csak a vegasi kaszinók csillogó világa helyett az egészet kiköltöztette Tahófalvára, a traktorok és a tehénszar közé.

A Logan-családon a közvélekedés szerint átok ül. Nem mindenki hisz benne még a most élő három testvér, Jimmy, Dylan és Millie közül sem, de azért csak hosszan tudják sorolni, hogy kivel milyen maradandó károsodást vagy halált okozó balszerencsés eset történt élete során vagy végén. Jimmy például leszázalékoltként kénytelen építkezéseken dolgozni, mert az ígéretesen induló sportkarrierje elején olyan súlyosan megsérült a térde, hogy azóta is biceg, és ott van Dylan is, aki tengerészgyalogosként járta meg Irakot kétszer is, minden bevetésből sértetlenül kikerülve, mígnem a hazafelé induló repülőgéphez tartva az autójuk mellett robbant fel egy akna, könyök alatt teljesen szétroncsolva a srác bal kezét, és azóta csak a helyi kocsmába vették fel dolgozni, hogy ott ő legyen a félkarú mixer és csapos. Amikor aztán Jimmy egy napon veszíti el az állását, és tudja meg, hogy az elvált felesége, Billie Jo a lányukkal más államba költözhet hamarosan, úgy érzi, ennél már aligha lehet rosszabb, ezért kockázatos lépésre szánja el magát. Némi helyismerettel és pár hozzájuk hasonlóan suttyó ismerős segítségével felvértezve meggyőződése, hogy sikerülhet megcsinálniuk egy olyan lopást, ami életük végéig biztos megélhetést jelenthet nekik: kirabolni egy NASCAR-versenypályát az egyik nyugodtabb hétvégén... hogy azért mégse legyen olyan nagy a kockázat.

Lehetett volna bármilyen a sztori, de ezek a karakterek és a színészek akkor is elvitték volna a hátukon. Zseniálisan egyszerűen vannak megírva, mégis minden jelenetüket öröm nézni, különösen hármukét. Pár éve, amikor Kylo Renként megláttam először a lapát füleivel, két fingot nem adtam volna azért, hogy Adam Drivert valaha is elfogadjam színészként azzal a fejjel, mostanra meg kifejezettem bírom, és ehhez sokat tett Dylan megformálásával. Van valami esetlenül lassú ebben a srácban, aki vélhetően egy kis légnyomást is kapott az alkarját letépő bombától, de közben meg olyan lényeglátó beszólásai vannak, hogy másodszor nézve a filmet is feküdtem tőle . Érdekes figura Jimmy is (Channing Tatum), aki soha nem kapta meg azt a lehetőséget, amit igazán megérdemelt volna, de igazából beletörődött ebbe a langyos-milettvolnaha merengős életbe, amíg maga mellett tudhatta a lányát. Viszont a terven látszik, hogy mennyi esze is van ahhoz képest, hogy minimálbérért targoncázik, hogy mennyi apróságra is gondolt, hogy hogyan építette fel a minden szempontból legparasztabb rablást, fényes nappal megfúrva egy közszemlére tett kasszát, pusztán annak gyengeségeit kihasználva. A harmadik pedig ki más is lenne, mint Joe Bang , aki már a hintás sztorival megvett magának.

Mert a körítés is nagyon szórakoztató. Soderbergh-hez méltóan az egész akció nagyon szövevényesre van felépítve, de az eszközei és a helyszíne miatt mégis süt róla, hogy egy suttyó találta ki, suttyókat meglopva, suttyók segítségével. Amellett pedig, hogy menet közben ismeri csak meg a néző a terv részleteit, lassan fedve csak fel, hogy hogyan lehet úgy ellopni milliókat egy széfből egy rendezvény közben, hogy senki ne vegye észre, mindezt "nehezítésekkel" (például hogy a felszerelés problémái miatt az akciót át kell tenni az év legnagyobb NASCAR-showjára, ami százezreket vonz), a végén még sikerült egy trükkel teljesen a feje tetejére állítani az egészet, behozva egy rövid szerepre Hilary Swanket. És még ezzel együtt is nekem inkább lett kedvenc az ezzel párhuzamosan végrehajtott másik "heist", ami annyira pofátlan és aljasan vicces, a J.R.R. Martinnak beszólástól kezdve a tűzoltók megérkezésig, hogy bár az nem jár pénzzel, szerintem azt volt a nagyobb bravúr megcsinálni. Ebből is látszódhat, hogy kiszólásokban és poénokban sincs hiány.

Soderbergh láthatóan nem tud leállni ezekkel a trükkös-tolvajos filmekkel, de amíg azok ilyenek lesznek, ne is tegye. Talán egyedül a tempón lehetett volna javítani egy kicsit ebben a Ocean's Rednecks-ben, de még így a legjobb heist-mozinak tartom, amit az utóbbi időben láttam.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Logan Lucky - A tuti balhé


Mert a körítés is nagyon szórakoztató. Soderbergh-hez méltóan az egész akció nagyon szövevényesre van felépítve, de az eszközei és a helyszíne miatt mégis süt róla, hogy egy suttyó találta ki, suttyókat meglopva, suttyók segítségével. Amellett pedig, hogy menet közben ismeri csak meg a néző a terv részleteit, lassan fedve csak fel, hogy hogyan lehet úgy ellopni milliókat egy széfből egy rendezvény közben, hogy senki ne vegye észre, mindezt "nehezítésekkel" (például hogy a felszerelés problémái miatt az akciót át kell tenni az év legnagyobb NASCAR-showjára, ami százezreket vonz), a végén még sikerült egy trükkel teljesen a feje tetejére állítani az egészet, behozva egy rövid szerepre Hilary Swanket. És még ezzel együtt is nekem inkább lett kedvenc az ezzel párhuzamosan végrehajtott másik "heist", ami annyira pofátlan és aljasan vicces, a J.R.R. Martinnak beszólástól kezdve a tűzoltók megérkezésig, hogy bár az nem jár pénzzel, szerintem azt volt a nagyobb bravúr megcsinálni. Ebből is látszódhat, hogy kiszólásokban és poénokban sincs hiány.

Soderbergh láthatóan nem tud leállni ezekkel a trükkös-tolvajos filmekkel, de amíg azok ilyenek lesznek, ne is tegye. Talán egyedül a tempón lehetett volna javítani egy kicsit ebben a Ocean's Rednecks-ben, de még így a legjobb heist-mozinak tartom, amit az utóbbi időben láttam.  


8,5/10
.

Most idézhetnélek, hogy már csak ki nem ajánlotta... tudom, többek között Te is korábban.

Megígérem, bepótlom, amint végzek az Oscarjelöltekkel.

.

.
Boldog halálnapot 2. / Happy Death Day 2 U




Gyakran nézünk és írogatunk olyan filmekről, amikben valami módon benne foglaltatik az idővel való játék, leginkább úgy, hogy a szereplő vagy szereplők újraélik ugyanazt a napot, így próbálva meg kikorrigálni valamilyen hibájukat, vagy szimbolikusan szembesülve azzal, hogy az életük vakvágányra jutott. A másfél évvel ezelőtti Boldog halálnapot szépen beleillett ebbe a koncepcióba, azzal a sajátossággal, hogy egy főiskolai kolesz lett a helyszíne, a sztori pedig egy kis slasherrel volt feldobva, ahogy a szőke picsa Tree az életére törő maszkos gyilkos kilétére kell hogy fényt derítsen az újabb és újabb halálain, és a nap újrakezdésén keresztül. A film maga szórakoztató volt, amit a néhány frissebb ötlet tett emlékezetessé (ide értve leginkább az utolsó visszapörgetést), különösen mert úgy élt a "visszapörgetős" filmek sablonjaival, hogy időnként ki is figurázta azokat... de közben azért rányomta a hangulatomra a bélyegét az, hogy ez a lánykoleszos ribizés meg picsogás a film elején rövid úton ment az agyamra.

Mivel a legtöbb ilyen filmnek az időhurokból való kikerülés az elvárható befejezése, és ez megtörtént, elképzelni sem nagyon tudtam, hogy ezt hogyan lehetne folytatni, de az első részt rendező Christopher Landon kis hibákkal, de nagyon ráérzett a témára. Az eddigi késesgyilkosos-misztikusos szálat egyetlen mozdulattal úgy fordítottá át sci-fibe, hogy már azért beírtam a fickónak egy ötöst a képzeletbeli filmes ellenőrzőmbe. Ehhez először is a film egy másik szereplőjének, Ryannek a hátterét mutatta be a sztori (akiről eddig csak annyit lehetett tudni, hogy a kocsijában aludt, és hogy érdekli, meglett-e Carternek az a dögös kis punetta), hogy aztán ő is egy másodlagos időhurokba bekerülve visszatérjen egy gyilkosság által, Tree és Carter pedig immáron időhurkos szakértőként próbáljon segíteni neki megtörni a kört, ami nem egy zseniális fordulatot tett lehetővé, a lehető legjobban összekuszálva nem csak a szálakat, hanem még a filmes műfajokat is... de gyakorlatilag már a 20 percben történt csavarról sem írhatok spoiler-veszély nélkül, és ez a film a meglepetéseivel együtt lett olyan, hogy a közepén már szó szerint a térdem csapkodtam a nevetéstől, annyira tetszett. Mert ugyan ott voltak az előbb is említett hibák, de ezek mindössze abból a megbocsátható okból erednek, hogy az író már nem tudta az összes szálat kézben és fejben tartani, így egyes korábbi eseményekre rosszul emlékezett, vagy egyet-kettőt elvarratlanul hagyott (például Ryan támadóját), illetve az újabb lezárás egyik elemével már kicsit túl komolytalanul vette magát.

Szerencsére minden más, az összes hangulati elem, a tinikomédiás stílus és a poénok megmaradtak. Igen, a stílus is, már tudtam neki örülni, mivel az első rész végére egészen megszoktam Tree kis bagázsát, és belőle is irritáló hisztis luvnyából a jópofa beszólásai után egy vagány, kellemesen cinikus csaj lett. Nem tudtam például megunni, hogy a sokadik újrakezdéssel is Tree mindig megtalálja a lehetőséget a stílusos halálra, ami közül az "ejtőernyős" ugrás annyira zseniális, hogy akár a Crank 2 vagy a Deadpool stábja is írhatta volna . Megszoktam, talán még meg is szerettem a cameokra visszatérő szereplőket, az újabb filmes utalásokat (amikről Tree-nek persze továbbra sincs fogalma sem), és ebben a helyzetben, a tinivígjátékos, tinidrámás körítéssel még a civakodások és a féltékenykedések is szinte hiányoztak volna, ha nem lennének. Ezek az első részből visszatérő dolgok pedig a kötődésen kívül arra is jók voltak, hogy egy kicsit jobban figyeltem azokra a dolgokra, amik még nem lettek kifejtve, például hogy még mindig nem tudni, mi okozza az áramszünetet este, vagy hogy most már kifejezetten szeretném, ha valahogy a lánykolesz lépcsőjén ülő ázsiai csaj is a történet része lenne, hogy kiderüljön, miért ült ott két részen keresztül némán mosolyogva.

A Boldog halálnapot 2. valahogy úgy lett folytatás, mint annak idején a Fűrész vagy az első két Insidious volt, hogy a történet továbbgondolásánál sokkal fontosabb és izgalmasabb volt a film univerzumának bővítése, kitöltve a hézagokat, megmagyarázva a furcsaságokat, így egybeolvadva pedig egy egybefüggő, három órás filmet alkotnak, amiket most már nem is tudnék és akarnék szétválasztani. A sok egyéb pozitívum mellett ettől lett ez simán az egyik legjobb idővisszapörgetős film nekem, és ha lehet hinni Landon terveinek, akkor meglesz a trilógiává bővítés is...

9/10
.

.
Punisher S2




- Maga valami irgalmas szamaritánus, aki nem bírt megülni a fenekén?
- Nem, én a seggfej vagyok, aki nem tudja elkerülni a balhét.

Miután Frank Castle kétszeresen is vérbosszút állt azokon, akiket felelősnek tartott a felesége és a gyerekei halálában, és másodszor is a halottnak nyilváníttatás álcája mögé menekült, szellemként éli az életét. Tettei, azok következményei azonban azóta is kísértik a korábban vele kapcsolatba kerülőket, így a fejlövésből lábadozó Madani ügynököt, és a kisebb orvosi csodaként újra járni és beszélni képes Billy Russot. Ebből engem az elég harmatos első évad után Billy karaktere érdekelt jobban... de a lehetőség kiaknázása helyett ezt számomra még jobban sikerült elbaltázni.

De haladjunk szép sorban. Talán mert a koponyás pólós "bosszúálló" utoljára érkezett meg a Marvel-Netflix együttműködés sorozatai közé, és mert mindig is egy kicsit kívülállónak számított az öntörvényűsége miatt, így az ő esetében kevésbé furcsa, hogy ez az évad már nem is New Yorkban kezdődik, hanem egy kisvárosi kocsmában valahol Minnesotában, és az eddigi kapcsolatot jelentő szereplők még csak említés szintjén sem bukkannak fel. Ellenben előkerül egy akkor még ijedt, de amúgy minden más jelenetben felvágott nyelvű csitri, Amy, aki valami titkos fotók birtokában próbál menekülni az őt üldöző bérgyilkosok elől, Franknek meg akkor is jól jön néhány segg, amit szétrúghat, meg fej, amit szétlőhet, főleg ha közben még meg is menthet egy őzikeszemű tinédzser lányt. Talán ebből az egy mondatból is kiolvasható a véleményem erről a szálról, ami szerintem elcsépelt és halálosan unalmas, ahogy Frank pótapát játszik, miközben néha összever vagy szitává lő mindenféle véletlenszerűen elé hulló verőlegényeket, de annyira tempó nélkül, hosszú, céltalan snittekkel, hogy visszasírtam az előző évadból, ahogy Frank a fürdőköpenyes hackerrel lelkizett a csatornában. Egy ilyen sztori legfeljebb egy Jason Statham filmre lenne elegendő... másfél órában, és nem hatban (az évad felét nézve). Ezen csak tovább rontott John jelenléte, az ex-náci(!), de azóta Isten szolgájaként megtért(!) bérgyilkos(!) a rákos feleségével(!) nem csak izzadságszagú, mint a három hétig hordott zokni, de erős tippem lenne arra, hogy még csak nem is saját ötleteket kutyultak benne össze, hanem egy másik sorozatból vették azokat (Banshee). Az egyetlen jelenet az évad kétharmadában, ami ért valamit az Amy-féle fotók utáni kergetőzésben, az az volt, ahogy a stáb megidézte a 13-as rendőrőrs ostromát, de hát az is csak koppintás, ugyebár...

A Frank-Billy-Madani-Curtis négyesfogat már érdekesebb volt, és ordított róla, hogy Amy csak tölteléknek kell ebbe a társaságba, hogy ne fusson le túl gyorsan az évad. Frank ugyanis olyan súlyosan károsította Billy arcát és agyát, amikor kvázi beleépített egy szilánkosra tört tükröt a fejébe, hogy "szegény" Billy azóta is próbálja összerakni magát, kívül és belül is. A "belső", a zavaros emlékfoszlányai és a részleges amnéziája, meg az ezek összeillesztésének kísérlete, ahogy roncsként próbálja újra felfedezni magában a katonát, és ahogy ebben a kórházi pszichológusa segíteni próbál, az legalább lélektani és drámai szempontból érdekes, noha ez sem különösebben jó. Egyik részről vontatottá teszi az a tökölkés, hogy Frank és Madani mindenhol keresik Billy-t, még a régi softball edzőjénél is, de annál nem, akit a kezelése során leginkább megismert (még csak kikérdezés szintjén sem), a másik meg az, hogy ebben a formájában Billy nekem túl simaképű maradt, ezzel a pár "vágással". Talán nem ért rá egy rendes maszkmester, vagy lusta volt a meglevő, de szerintem nem így néz ki az -lehetett előtte bármilyen legendásan jóképű-, akinek nyesedéket csináltak az arcán a bőréből és a húsából.

Ráadásul a stábban erősen félreértették a drámaiság, a szereplők közti kapcsolatok jelentőségét (tíz-tíz perces dumálásoktól az élet nagy dolgairól és nehézségeiről még nem feltétlenül lesz valami jó dráma), és különösen az volt elég furcsa, ahogy ezt a koponyás pólóba csavart tökösséget és macsóságot is ennyire átengedték a nőknek. A Marvel kínálatában eddig is ott voltak az erős női szereplők, a Jessica Jones teljesen rájuk épített, az Iron Fistben a második etapra sikerült megtalálni az egyensúlyt Coleen és Danny között, és a Daredevil vagy a Luke Cage sem lett volna ugyanaz Karen Page, Jeri Hogarth vagy Misty Knight nélkül. Egymás ellen vérbosszút esküdött katonák sok mellékes áldozatot követelő utcai harcai, a Valhalla néven futó renegát banda rablógyilkosságai és a háborús traumák árnyékéban viszont elég meglepő volt, ahogy a mostani Punisher két résszel a vége előtt ennyire behúzza a kéziféket a tesztoszteron-vonalon. Amikor a nagy katarzisnak kéne következnie Billy és Frank között, ahol tényleg épületeket lehetne lebontani, minden sérelemmel és kétséggel leszámolva, akkor a legenergikusabb, legizgalmasabb bunyó két nő között zajlik le, az addigra nagyjából félhulla férfiak meg csendesen elvéreznek egy sarokban a sztorival együtt (kétségtelenül némi iróniát csempészve a lezárásba), vagy éppen a vértől megcsömörölve találják meg a lehetőséget a kompromisszumos megoldásra. Upsz... spoiler...  

Az első évad után még mondhattam azt, hogy a Punisher azért volt mérsékeltebb élmény a Marveles sorozatok között, mert dömpingszerűen daráltam le azokat, mielőtt a Punisher sorra került volna, de ez az Iron Fist utáni remek hangulatban már egyáltalán nem áll meg. Mostanra csak az látszik, hogy Jon Bernthal alakításán (egyértelműen ő a legjobb Punisher), Curtis karakterén, a tényleg sokszor ütős soundtracken és még pár villanáson kívül az egész milyen gyengén megírt, tele más sorozatokból, filmekből lenyúlt ötletekkel, időhúzós lélektelen merengéssel és idegesítő mellékszereplőkkel, amikért cserébe csak a részenkénti öt perc fröcskölő vért és a golyózáport tudja ajánlani az új Punisher... de az nekem édeskevés.


5,5/10
.

Niwrok írta:

.
Rossz versek

Önmagában pedig legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Rossz versek jó film, csak kicsit túlságosan szabadvers.

.

Talán ez a szó fejezi ki legjobban véleményem szerint az egész filmet "szabadvers". Ezzel a (hiány?)érzettel álltam fel a moziban. Számomra a VAN az NINCS mert nem VOLT - értsd azt a filmet nem láttam, így semmilyen összehasonlítási alappal nem rendelkezem, de majd pótolom. A Rossz versek szerethető volt hangulatilag, kicsit hiányoltam a mélyebb ok keresést, de talán nem akarta túl pszichologizálni a dolgot. Szórakoztató volt és ezzel nálam elérte a célját,. Megspékelve azzal, hogy ilyen témák előtérbe kerülésével egyfajta önvizsgálatot is beindít a néző saját múltját illetően..

arzo írta:

Niwrok írta:

.
Rossz versek

Önmagában pedig legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogy a Rossz versek jó film, csak kicsit túlságosan szabadvers.

.

Talán ez a szó fejezi ki legjobban véleményem szerint az egész filmet "szabadvers". Ezzel a (hiány?)érzettel álltam fel a moziban. Számomra a VAN az NINCS mert nem VOLT - értsd azt a filmet nem láttam, így semmilyen összehasonlítási alappal nem rendelkezem, de majd pótolom. A Rossz versek szerethető volt hangulatilag, kicsit hiányoltam a mélyebb ok keresést, de talán nem akarta túl pszichologizálni a dolgot. Szórakoztató volt és ezzel nálam elérte a célját,. Megspékelve azzal, hogy ilyen témák előtérbe kerülésével egyfajta önvizsgálatot is beindít a néző saját múltját illetően..

Örülök, hogy néha még te is benézel hozzánk !

Igen, a nosztalgia és az esetlenül kedves humor mellett ez az önvizsgálat a harmadik ok, amiért a hiányérzet mellett is jó hangulatban álltam fel a végén. Pedig pont a lezárás volt a gyengébb.

.

.
A kedvenc / The Favourite




Yorgos Lanthimos nem tartozik a könnyen feldolgozható rendezők közé. Mi eddig két filmet láttunk tőle: A homárt, ami számomra a szürreális alaphelyzete (államilag kötelezően előírt pároztatás és állatokká változtatott szinglik) mellett érdekes szimbólumokkal dolgozott, az óraszíjakról és a hónaljszőrzetről hosszas eszmecserékbe bonyolódó, egy rejtélyes betegség mentén zajló Egy szent szarvas meggyilkolása viszont tavaly mindkettőnknél eléggé kiverte a biztosítékot.

Lanthimos most egy sokkal földhözragadtabb témához nyúlt, a brit uralkodók közül a tragikus sorsú Anna királynő történetéhez. Nem vesződve azzal, hogy történelmi kontextusba helyezze az erősen komplexusos, időnként hisztérikus, mély depresszióban levő Anna személyiségét és uralkodását, rögtön az 1710-es évekkel kezd a film. Pedig lenne mit bemutatni, a vázlatos felemlegetésen túl úgy sokkal érthetőbb lett volna, hogy a legkevésbé sem uralkodásra termett, butácskának tartott, a gyermekei elvesztésének emlékével (17 terhességéből sok végződött vetéléssel, az élveszületettek közül kevés élte meg a kétéves kort, és a legtovább élő Vilmos is meghalt 11 évesen) együtt élő Anna hogyan lett a körülötte lebzselő politikusok bábja... mert a film idején, nagyrészt a szobája magányában élve az, ez nem kétséges. Legnagyobb befolyásoló erővel Lady Sarah Marlborough, régi barátnője és bizalmasa van rá ekkor, aki az udvarban általánosan elfogadott tolmácsolója a királynő akaratának... de ha kell, Lady Sarah kemény szóval irányítja is a sokszor gyerekesen viselkedő, legszívesebben a gyermekeinek nevezett, a hálószobája ketrecében tartott nyuszijait dédelgető Annát... ahol a másfajta "nyusziját" is szívesen dédelgeti és dédelgetteti. Ebbe az alaphelyzetbe rondít bele az elszegényedett nemesi családból származó Abigail, aki Sarah sokadági unokatestvéreként a "kedves rokon" szolgálatába szegődve, a hátán felkapaszkodva igyekszik vissza a ranglétrán oda, ahonnan kényszerűségből lepottyant.

Talán jobban segített volna kitölteni a két órás műsoridőt, ha egy kicsit bővebb a betekintés a hatalmi játszmákba, de Anna szemszögéből nézve teljesen indokolt, hogy a politikai csatározások a háttérben zajlanak. Ő ezeket a filmben teljesen kívülállóként élte meg, elszigetelve a külvilágtól és a kellemetlen infomációktól (például az adóemelések és az újabb hadjáratok elleni lázongásokról), és amikor nagy ritkán nyilvánosság elé kellett állnia, és helyben dönteni egy kérdésben, akkor esetleg könnyebbnek találta látványosan elájulni. Így a cselekmény fókuszába Anna hálószobája került, és a rivalizálás egyre gátlástalanabb eszközei Sarah és Abigail között, így alakítva ki egy még akár érdekesnek is nevezhető háromszöget a három nő között... De megintcsak kár, hogy ebben a gyertyafénynél forgatott leszbikus hancúrozásnál nagyobb szerep jut, mint elejtett félmondatoknál több arról, hogy milyen motivációk is mozgatják a szereplők között a szálakat. Persze Annáról elég sok mindent elmondanak a nyulak, ahogy Abigail számára is inkább csak eszköz, felvett szerep az Anna felé mutatott önzetlenség, a fekélyes lábának kenegetése és az éjszakai együttlétek, de például Sarahról a végéig sem tudtam eldönteni, hogy mennyiben őszinte, még ha kicsit fennhordott orrú barátság is az ő kapcsolata Annával, eleve köszönhetően az egymás mellett töltött évtizedeknek, és mennyire érdekszövetség ez is az ő részéről, aminek keretében megfizeti az árát annak, hogy ő és a férje a történelemkönyvekbe kerülhessenek. Ezt a hármast életre keltő színésznők közül Rachel Weiszre és Emma Stone-ra sem lehet rosszat mondani, de nekem itt (is) Olivia Colman volt a leginkább kimagasló, aki az iszapfürdős jelenet vidám kacarászásától a késői évek agyvérzéstől lebénult arcáig mindent beletett ebbe a karakterbe, amit csak lehet... szerintem jó helyre ment az az Oscar-díj....

Az viszont biztos, hogy nem segített az A kedvencen nálam, hogy a számomra itt értelmezhetetlen, gyakran előkerülő széles látószögre, a vizuális beállításokra, és az udvari hóbortok és dekadencia bemutatására viszont annál több idő jutott. A látványra vonatkozó rész még belefért volna, ennyi művészkedéssel minden filmben boldog lennék, főleg hogy cserébe sok az angol kastélyok múzeumnak is beillő belső tereiben és kertjeiben felvett jelenet, azokat önmagukért is érdemes megnézni. A belterjes arisztokrácia vadhajtásai viszont már más kérdés, mert abban is vannak olyan viszonylag ártalmatlan dolgok, mint az egyik díszes szalonban rendezett, felborított padokból épített pályán rendezett kacsaverseny, viszont olyan WTF?!-pillanatok is akadtak benne, mint ahogy sehova sem kapcsolódva egy csapat fickó dobál rohadt paradicsommal és naranccsal egy, mindössze egy parókát viselő másikat lassított felvételen, miközben mindannyian könnyesre röhögik magukat... Az Éjszakai ragadozók főcímének hájas-flitteres performansza jutott eszembe róla; legalább annyira erőltetett, taszító és felesleges egyszerre.

Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
A kedvenc / The Favourite



Yorgos Lanthimos nem tartozik a könnyen feldolgozható rendezők közé. Mi eddig két filmet láttunk tőle: A homárt, ami számomra a szürreális alaphelyzete (államilag kötelezően előírt pároztatás és állatokká változtatott szinglik) mellett érdekes szimbólumokkal dolgozott, az óraszíjakról és a hónaljszőrzetről hosszas eszmecserékbe bonyolódó, egy rejtélyes betegség mentén zajló Egy szent szarvas meggyilkolása viszont tavaly mindkettőnknél eléggé kiverte a biztosítékot.


Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.


6,5/10
.

Ajaj...

De legalább felkészülten ülök le majd elé...

.