Niwrok írásai 2.0

.
Limitless S1



A "folytassunk egy filmet sorozatban"-kampány egyik olyan darabja volt a Limitless, ami egy kicsit jobban megmozgatott, és annak ellenére, hogy az előzetes nem volt túl veretes, és a mostanában divatos egykaptafás-nyomozós sorozatokról bőven megvan a véleményem (pedig de jól esne már valami klasszikus krimi!), úgy gondoltam, háttérzajnak elkezdtem nézni, ezért is tartott vagy egy hónapig. Azoknak, akik nem ismernék az alapfilmet, azaz a Csúcshatást, vagy nem hagyott bennük mély nyomot (előfordulhat; nemrég, harmadszor újranézve már kifejezetten untam), a lényeg, hogy van egy NZT-nek nevezett kísérleti tabletta, ami képessé teszi az embert arra, hogy az agyának a 100%-át kihasználja. Ebben az esetben az alany nem csillagközi pendrive-vá alakul, mint Lucy, hanem ezzel hozzáférhet minden emlékéhez, bármennyire is érintőleges volt az, illetve megláthat olyan összefüggéseket, amiket alap esetben még a legnagyobb zsenik sem. Ezzel a szellemi kapacitással a szuperintelligens ember képessé válna akár arra is, hogy lassan a világ, de legalábbis az USA teljhatalmú vezetőjévé váljon... vagy éppen hogy "külsős tanácsadóként" segítsen nyomozni a hatóságoknak (de tényleg, a tizennyolcadik ilyen sorozatnál nem kéne már ennek a felállásnak ótvar unalmasnak lennie?!), jelen esetben az FBI-nak...

Brian Finch, ahogy a filmben Eddie Morra, elég elcseszett alaknak számít, aki nem csak hogy képtelen volt még felnőni, és eldönteni, hogy mit is akar kezdeni az életével, hanem nagy szomorúsággal vette tudomásul, hogy körülötte mindenki más (például a testvérei) viszont igen, így eléggé magára maradt a beteljesületlen tinédzserkori álmodozásával. Ráadásul az apjáról is kiderül, hogy valami rejtélyes és halálos betegség kínozza, így minden gyanakvása ellenére is kapva kap az alkalmon, amikor egy haverja, aki igencsak megfogta az utóbbi években az isten lábát, felajánl neki egy NZT-t. Ettől nem csak Brian agya pörög fel, hanem az élete is, és kb. 12 órával későbbre nem csak az apja állapotát tudta megfelelően diagnosztizálni, de egy olyan gyilkosságot is megoldott, amivel eredetileg őt vádolták, így felfigyel rá az FBI. Nem is igazán azért, hogy NZT-t használ (az ugyanis nekik is van), hanem mert Brian immúnisnak tűnik a mellékhatásokra; ezért csinálnak belőle "külsőst", persze szigorú szabályokkal és menetrenddel, egy női ügynök, Rebecca vezette pár fős csapat "irányítása alatt". Amiről nem tudnak, az az, hogy Brian nem csak úgy magától immúnis, hanem mert az azóta szenátori posztig jutó (és potenciális elnökjelölt) Morra beoltotta vele, persze csak gondosan adagolva, ezzel és némi fenyegetéssel kényszerítve Briant, hogy a téglája legyen az FBI-on belül.

Alapvetően ugye nyomozós sorozatnak tekinthető a Limitless, amiben Brian megkapja a napi adag NZT-jét, aztán általában vagy az éppen aktuális ügy aktáit átolvasva fél perc alatt meg is találja a megoldást (mert mondjuk az FBI nem gondolt arra, hogy valaki a kidobott tejesdobozokon levő kódolt üzenetekkel továbbítja egy kémnek a titkos drón tervrajzát), vagy villámgyorsan megszerez valami új képességet (például megtanulja az összes távol-keleti nyelvet, csak hogy emberrabló kalózok nyomára akadjon), és akkor akár egy percig is kitart a dolog. Csak ritkán vannak olyanok (azok is jellemzően az évad második felében), hogy egy egész epizód csak a nyomozómunkáról szól, és egyébként is ehhez hozzátartozik, hogy az ügyek nem egyszer annyira abszurdak, hogy néha nem is baj, hogy nem szánnak rájuk több időt. Emlékeim szerint a CSI:NY adta meg a végső lökést a nyomozós sorozatoktól való elfordulásomhoz a kormányzárból gyártott shotgunjával, de a Limitless is komoly versenyben lenne, mivel az írók úgy gondolták, hogy az NZT-hez a zseni bűnözők és a fél-futurisztikus technikai vívmányok passzolnak, így Briannek egy gyilkos robotkarral, emlék-incepcióra alkalmas fénysugárral, ellopott digitális tudat-lenyomatokkal, áramzabáló baktériumokkal és egy 3D bio-nyomtatóval előállított vesével is meggyűlik a baja.

Az, hogy az agyturbó gyógyszer "kísérleti", azt is jelenti, hogy már a filmben is komoly titkos szervezetek, háttérhatalmak küzdöttek érte, és nem elhagyagolható módon azért is, mert mellékhatásként -akár mert valaki túl sokat szed belőle, akár mert leáll vele- teljes szellemi leépülést, mentális zavarokat, fájdalmas ideggörcsöket és hallucinációkat okoz, végül halált. Az NZT azonban, főleg ha valaki nem ismeri a következményeket, túl nagy csábítás lehet bárki számára. Éppen ezekért a terepmunka mellett nagy (nagyobb) szerepet kap maga az NZT és az érte folyó harc, illetve a körülötte zajló titkolózás. Briannak így egyszerre kell titkolóznia az FBI előtt az immunitásáról, amit Morra biztonsági főnöke, Sands felügyel, és ha úgy adódik, késleltetnie vagy gátat vetnie kell a nyomozásnak, ha mondjuk az FBI már túl közel jutna Brianhez vagy Morrához (például mert Rebecca apjáról kiderül, hogy nem sokkal a halála előtt NZT-n élt, és talán ezért is ölték meg), de azért nem árulhatja el teljesen a bizalmukat sem, így túl gyanússá sem válhat... Közben minderről egy szót sem szólhat a családjának, még akkor sem, amikor például az apja elfordul tőle, azt gondolva, hogy a nagy titkolózás mögött az van, hogy Brian megint rossz társaságba keveredett.

A sorozat megtartott párat a film stílusjegyeiből, pár animációt, a színvilágot (ami alapesetben kékesszürke, míg az NZT-s állapot élénk sárgás) és az egymásba belenagyító képeket, de aki leginkább meghatározza a sorozat hangulatát, az Brian. Néha már túlzásnak éreztem, hogy valaki ekkora bohóc és ennyire gyerekes legyen, de az biztos, hogy ettől valamennyire egyedi lett a Limitless, és egyre inkább megnevettetett ez, mint bosszantott. Az alap, hogy a srác imád mindent ábrákkal és makettekkel szemléltetni, például gyurmabábokkal, hogy a kétségeit néha kivetíti pár al-személyiségbe (mint amilyen régi-Brian, lelkiismeret-Brian és menő-Brian), hogy gyakran megszalad a fantáziája (jellemzően a 80-as évek akciófilmjeinek és tévéműsorainak stílusában), ha az ügynöki munka unalmasabb pillanatait kell egy kicsit a fejében felturbózni, vagy kicseréli ezeket cukicicás videókra. Aztán előszeretettel aggat mindenkire beceneveket, költ szójátékokat, és hogy még a reggeli NZT-adagját is legtöbbször úgy kapja el a levegőben, mint a fókák a jutalomhalat. De ezen felül néhány rész saját stílussal bír, mert mondjuk Brian besokall a sok rémes és véres információtól egy sorozatgyilkos utáni nyomozás kapcsán, ezért arra a részre minden erőszakos és véres szót valami másnak hall, a sorozatgyilkosok neveit például fagyiízesítéseknek... Hadd ne mondjam, milyen az, amikor az FBI ügynökei végig arról beszélnek, hogy Mr. Eperpuncs hogyan "ölelte" meg negyvenszer az áldozatát egy késsel, miközben mindenfelé fröcsögött a csokiszósz. Ez a lazaság pedig feltűnően ragad át a Brian körüli személyekre, ügynökökre, később pedig az írókra is, akiknél talán a "Trónok harca"-függő orosz hivatalnok esetében gurult el leginkább a gyógyszer. Persze felmerülhet, hogy egy ilyen idiótát miért nem penderítenek ki az FBI-tól, de hát ha már az ember megtalálta és beengedte a házba az aranytojást tojó tyúkot, csak megbocsátja neki, ha néha (esetleg rendszeresen) összeszarja a kredencet, nem?

Az első pár részben eléggé ellenszenvesnek éreztem mind a koncepciót, mind Brian idiótaságait. De lassan elkezdett összeállni a dolog, néha a sok hülyeség egészen szórakoztató volt, vagy éppen az kezdett feltűnni, hogy ebben a sorozatban nem különülnek el annyira a részek, mint általában, látszik valami halvány egymásra épülés, például ha Brian megtanult valamit, azt utána már készségszinten tudta használni, és eszébe is jutott, hogy használja. Lehet, hogy ez apróságnak tűnik, de pont az ilyen apróságokat tudom mostanra nagyon megbecsülni, és látni benne azt, hogy egy sorozat képes a fejlődésre, adaptálva a tapasztalatokat. Kár, hogy a mostani infók szerint nem lesz hova fejlődni tovább, mert hacsak a Netflix meg nem kegyelmez ennek a sorozatnak (is), a Csúcshatás egy évad után befejezi a pályafutását.


7,5/10

U.i.: Tudom, hogy most nem erre számítottál/"számítottatok", de az is sorra kerül majd .
.

Niwrok írta:

.
Limitless S1

Kár, hogy a mostani infók szerint nem lesz hova fejlődni tovább, mert hacsak a Netflix meg nem kegyelmez ennek a sorozatnak (is), a Csúcshatás egy évad után befejezi a pályafutását.


7,5/10

U.i.: Tudom, hogy most nem erre számítottál/"számítottatok", de az is sorra kerül majd .
.

Egy barátom pont ezt nézi, és nagyjából ugyanígy vélekedik...

Nem tudom. Én még a mozifilmet sem láttam, úgyhogy e tekintetben szűz vagyok, de azt én is úgy érzem, hogy most kicsit pihentetnem kell ezeket az epizodikus, nyomozós sorozatokat - az iZombie és a Különvélemény után...

Majd valamikor teszek vele egy próbát.

.
Narcos S1



A mai magyar fiatalok, huszonévesek már jó esetben csak az akciófilmeken keresztül találkoznak a drogkereskedelem, az alvilági szervezetek legsötétebb oldalával, a hatalmi villongásokkal és leszámolásokkal, utcai lövöldözésekkel és robbantásos merényletekkel, pedig a rendszerváltás környékén itthon is voltak erre példák. Nekik legalább akkora meglepetés lehet hallani mondjuk az Aranykéz utcáról vagy a Fenyő-gyilkosságról, mint nekem volt belenézni egy ebből a szempontból sokkal inkább sújtott ország, Kolumbia közelmúltjába a Netflix sorozatán keresztül, pedig én még hallottam és olvastam is ezt-azt Pablo Escobarról.

Eleve az indítás zseniális, öt perc után már imádtam az egészet. Nem azért, mert visszanyúl egészen azokig az időkig, amikor a kokain először megvetette a gyökereit Kolumbiában, hanem azért, ahogy magát a korszakot leképezi a mai kor nézőjének. "Tudják, ez volt az az időszak, amikor nem volt mobil meg internet, így aztán lehallgatni is csak olyan tessék-lássék tudtunk". Mintha legalábbis az őskor lenne, mi volt harminc-negyven éve, és Columbo hadnagy ott rágcsálná a szivarvéget Kolumbiában, rácsodálkozva a videomagnóra. Nekem a történelmi háttér bemutatása is nagyon bejött, mert arról meg általában annak ellenére tudunk keveset, hogy alig harminc-negyven éve történt, de szerencsére több film (NO!, Colonia) is készült mostanában, ami egy kicsit segített elhelyezni a Narcost például Pinochet uralmához képest, onnan indítva, ahogy az egész kokainbirodalmat megalapozó Csótány Chiléből elmenekül, aki aztán két kolumbiai piti csempésszel, Escobarékkal társulva kezdi fuvarozni a félkész kokainpasztát. Mellette meg ott van az USA és a külpolitikája, ami a DEA, a Drogellenes Különítményen keresztül végig is kíséri a filmet, például hogy akkoriban mennyire írt belül szinte bármit a "kommunizmus" (=szovjet érdekeltségek; az ilyenekből érződik, milyen hideg is volt az a hidegháború) elleni harc, hogyan szövetkeztek bárkivel, hunytak szemet bármilyen "belpolitikai terror" felett... nem is véletlenül van az a mondás az országokról, a gengszterekről meg a kurvákról. Ez is az okok között szerepel, hogy a "déli part", Miami már rég kokainfelhőben úszott, amikorra az illetékesek rájöttek, talán nem csak a füves hippiket kéne a drog elleni harc keretében üldözni.

Az írók néha egészen hihetetlen munkát végeztek abból a szempontból, ahogy a drogüzlet és az Escobar körüli eseményeket bemutatták. Azt, ahogy a hálózat kiépült a kokain USÁ-ba mint a legfőbb felvevőpiacra szállításához, aztán ahogy valahogy a pénznek vissza is kellett jutnia onnan, és hogy abból mi mindenre tudtak költeni a drogbárók; előbbiből a legérdekesebb talán az volt (bár már hallottam róla), amikor nem is hajón csempészték a drogot, mert maga a hajó volt átitatva droggal, utóbbiból meg persze az, ahogy gyakorlatilag nem tudták olyan gyorsan tisztára mosni, legális bevételként feltüntetni a pénzt, ahogy az beérkezett, így raklapszámra ásták el a bankjegyeket, merthogy addigra már mindent és mindenkit megvettek, amire/akire csak szükségük vagy akár csak igényük lehetett. A törvényes bevételre nagy szükség volt, a lebukásáig ugyanis Escobar nem hogy az árnyékban bújkáló bűnöző volt, hanem egy elképesztően sikeres üzletember, aki a vagyontalanok közül kiemelkedve tudott meggazdagodni. Mivel a történetével sok embert volt képes megszólítani, a jótékonykodásként szétszórt pénzével pedig meggyőzni, Escobar a politikai ambícióit is megpróbálta megvalósítani... és ehhez, valamint az üzleti érdekeltségeinek megvédése miatt semmi sem volt drága neki, különösen nem a mások élete. Nekem ehhez azok a felvételek, fényképek, amiket valós felvételekként bevágtak, nem pusztán kísérők voltak, színesítendő a történetet, hanem éppen ezek alkották a sorozat gerincét. A drogbárók és a hatóságok közötti küzdelem áldozatai fényképeken (biztos hogy nem valók érzékeny gyomrúaknak a holtestekről készült fotók), politikusok elleni merényletek, emberrablások az esti híradók felvételeiből, mellette Escobar kampánykörútjának jelenetei, és mindezeket betetőzendő Escobar két legsúlyosabb támadása a törvényes rend ellen (egy utasszállító repülőgép felrobbantása és egy puccs előkészítése), szintén valós videókkal kísérve. Ezeknek a bemutatása nyűgözött le a legjobban, hozzáadva az erőszak és a valóság keserűségét az amúgy a tömeggyilkosságok, terrorakciók, és az ezek nyomán eluralkodó félelem ellenére kifejezetten könnyed stílusú epizódokhoz, még ha a főhős DEA-ügynök, Murphy poénjai nem kicsit cinikusak és morbidak is néha.

Ezek voltak azok a fix pontok, a "cölöpök", amikhez képest a stáb már inkább szabad kezet kapott, hogy a köztük levő hézagokat kitöltse. A pontokat összekötő vonalak jórészt csak az írók fejéből pattantak ki, így a család viszonyok, a drogkereskedelem fejlődése, és már eleve a feljebb leírt elindulása Csótánnyal is bőséggel, amik ettől függetlenül a feladatukat ellátták. Az elején nem is nagyon volt szükség ilyenekre, hiszen építeni kellett az üzletet, több éves ugrásokkal haladva a történetben, amin csak szórakoztató díszek voltak az olyan apróságok, mint Bolivár kardjának története, vagy az, ahogy a vámon ki-be járkál a drog igény szerint, de a macskát, azt aztán alapos vizsgálatnak kell alávetni. Néha a sok mocsokból meg a kokainfelhőből jól is esett kiszakadni kicsit egy-egy romantikusabb jelenet, drámaibb beszélgetés segítségével, amikből az volt csak túlzás, amikor három szexjelenet követte egymást a három főszereplővel. Kétségtelen, hogy ahogy az epizódok egyre rövidebb időtávokat ölelnek fel, ahogy egyre inkább patthelyzet alakul ki, és fogynak a szereplők, úgy egyre kevesebb a visszacsatolás a valós eseményekre, egyre kevesebb újdonságot, emlékezetes figurát tud a Narcos felsorakoztatni, és ettől a sztori "kissé" leül, mint az iszap. Onnantól, hogy Escobar életének legabszurdabb fordulata megtörtént egy alku következtében, mindenki kénytelen volt visszavonulót fújni, így a felszínen visszatért a nyugalom és a csendes üzletmenet alig pár atrocitással, mintha tényleg lezárult volna Kolumbia történetének egyik legvéresebb időszaka... Talán én is jobban örültem volna, ha ezt a szakaszt legfeljebb egy részben tömörítik össze, vagy még inkább, ha a következő évadhoz csapják hozzá, és az azt megelőző időszakból emelnek még ki érdekesebb eseményeket (amiből aligha hiszem, hogy ne lett volna). Meg aztán a stáb is elfáradni látszott, még az amúgy megdöbbentő finálé is kicsit erőtlenre sikerült.

De talán ez volt az egész évad egyetlen említésre méltó hibája. Mind a történelmi-politikai áttekintés, mind a háttéresemények bemutatása remekül sikerült, ami sokkal több volt, mint egy jó akció-thriller a drogkereskedelemről és az ellene folyó küzdelemről. Ezért kicsit félek is attól, hogy a második évad ehhez képest csak egy bosszú tüzelte akciófilm lesz, hiszen nem nagyon maradt más, mint hogy a hatóságok, a Medellín és a Cali kartel gátlások és megfontolások nélkül essenek egymásnak, az pedig tudható, hogy Escobar már nem él sokáig (1993-ban egy rajtaütés során megölték), hacsak át nem írják azt is... de azért pár hét múlva jövök azzal is.

9/10
.

Niwrok írta:

.
Narcos S1

... de azért pár hét múlva jövök azzal is.

9/10

Röviden és tömören:

Másrészt meg nem ér megelőzni. Megint megnézed angolul, én meg várok a feliratra majd. Hozzunk össze egy "közös" nézést inkább...

.
A csend képe / The Look of Silence



Joshua Oppenheimer majd' negyven évvel az 1965-ben lezajlott, többszázezer áldozattal járó indonéz katonai puccs után filmet szeretett volna csinálni az akkori eseményekről és azok utóhatásáról. A mészárlások túlélői és az áldozatok családtagjai azonban -vélhetően félve a megtorlástól- elutasították az interjúkon való részvételt, és azt mondogatták Oppenheimernek, kérdezze azokat, akik részt vettek a gyilkosságokban. Ennek a keresésnek, és az azt követő felvételeknek, riportoknak az eredménye lett a The Act of Killing című film, ami két akkori elkövetőt és azok társait középpontba állítva mutatta be, milyen Indonéziában az élet, ahol a tömeggyilkosok magas állami pozíciókat betöltve írják át a történelmet, és ahol ezek a tömeggyilkosok például az állami tévé talk-showjába járnak, beszélni a hőstetteikről, amiket a "kommunisták" elleni küzdelem során elkövettek, de akár a saját gazdagodásuk és a hatalmuk érdekében végrehajtott erőszakról és korrupcióról is, hiszen úgysem lép fel ellenük senki. Oppenheimert annyira megdöbbentette, hogy ezek az emberek az államilag szervezett propagandával, félelemkeltéssel és elhallgatással megtámogatva, szégyenérzet és bűntudat nélkül, akár büszkén és nevetve nyilatkoznak a legvéresebb gyilkosságaikról, hogy egyfelől úgy érezte, egy filmbe nem fog beleférni az indonéz állapotok bemutatása (a The Act of Killing így is bő három órás lett), másrészt az áldozatok nézőpontja fájóan hiányzott a teljes képhez. A The Act of Killing azonban várakozáson felüli fogadtatásban részesült, aminek nem is az Oscar-jelölés volt az igaz fokmérője, hanem hogy segített felnyitni a szemeket és a szájakat a mészárlásokkal kapcsolatban, és Indonéziában megindult egyfajta lassú változás, legalábbis ami az emberek hozzáállását illeti a múltjukhoz. Ez tette lehetővé egyáltalán, és ennek köszönhető jelen írás tárgya.

A központi szereplő ezúttal Adi Rukun, egy negyven év körüli látszerész, akinek -mint az a korából kitalálható- nincsenek ugyan közvetlen tapasztalatai az 1965-ben történtekről, viszont a családján, a környezetén bőven rajta hagyta a nyomát a mészárlás. Adi bátyja, akit ő sosem ismert, ott volt az áldozatok között, és most Oppenheimer segítségével Adi a szüleitől meghallgatott történeteken és a felderített elkövetők információin keresztül próbálja összerakni a testvére halála körüli eseményeket, annak minden borzalmas és megrázó részletével együtt. Most megvannak a könnyek, a döbbenettől megmerevedett némaság, ahogy Adi a már elkészült felvételeket, a gyilkosokkal készült interjúkat nézi, ahogy a már jóval a nyolcvan feletti szüleivel, a tragédiába beleroppant apjával és az őt ápoló anyjával beszélget, vagy ahogy Oppenheimert elkísérve jut el olyan emberekhez, egyre magasabb szintjén az akkori hierarchiának, akikkel megtörténhet végre a valódi, személyes szembesítés. Utóbbiban persze nincs sok köszönet, ugyanazokat az elkerülő ("Már nem emlékszem.", "Ezt kívánta az ország érdeke!"), bagatellizáló ("A múlt az a múlt.") válaszokat kapja Adi is, mint amiket annak idején Oppenheimer, viszont őt sokkal könnyebb megfélemlíteni, fenyegetni, így a szavait is jobban meg kell válogatnia, főleg, amikor már az igazi nagykutyákhoz jutnak el, minisztériumi fejesekhez például, vagy derül ki, hogy a közvetlen lakókörnyezetben, a családon belül is milyen mélyre nyúlnak a szálak. Nagyon távoli hasonlat, de eszembe jutott, ez a Purge világa a valóságban, ahol gyilkos és túlélő egymás mellett él, szomszédként, vagy összefutnak a pékségben vagy a piacon, és úgy kell reagálni, hogy az általános titkolózáson túl mindenki tudja a másikról, hogy mit tett, mit nem tett vagy mit tehet. Ezzel párhuzamosan Oppenheimer kihasználta az időt, hogy olyan elemeit is megmutassa az indonéz mindennapoknak, amik kimaradtak, például hogy az ötven éve működő propaganda részeként milyen részletekbe menően tanítják a "forradalom" eseményeit gyerekeknek, konkrétan Adi fiának, és hogy milyen az, amikor hazaérve a fiúcska egy teljesen más 1965-ről és jelenről hall az apjától, nagyszüleitől. Tovább tágítva a film kereteit, Oppenheimer még a nagyhatalmi játszmákat is napirendre vette, és a Narcos meg a sokadik Pinochet-film után nem nehéz elképzelni, hogy a "kommunisták" elleni harc milyen könnyen vette rá az USÁ-t, hogy akkor és azóta is félrenézzen.

A The Look of Silence azonban annak ellenére sem volt olyan meghatározó és heves érzelmeket kiváltó film, mint elődje, hogy a játékideje sokkal visszafogottabb (nagyjából a fele), így lehetne sokkal intenzívebb, és ennek egyaránt voltak koncepcionális, mint technikai okai. Eleve a két film címének különbsége beszédes: a "The Act of Killing" brutálisan aktív, amiben még a lassabb pillanatok is a látottak, megismertek feldolgozásával telnek, cikázó gondolatokkal a "vádlottak" és a néző szempontjából egyaránt, két harsány figura részvételével, harsány környezetben és jelenetekkel, míg a "The Look of Silence" a passzív merengésé, a feldolgozatlan, kimondhatatlan, elnémított gyászé, és az útkeresésé, hogy hogyan lehetne 50 évnyi gödörből, a mindenre kiterjedő hazugságból továbblépni. A csak fejeket mutató jelenetek a megkönnyebbülésről szólnak, mint az érzelmekről, és nem a vergődésről, a leleplezett, napvilágra került titok elöli menekülésről. Két embernél érintett meg igazán a sírásuk, és az Adi anyja, együttérzésként, és az egyik "vádlottnál", akinél ez talán egyfajta bocsánatkérés is lehetett egy menthetetlen tettért. Viszont ha már az anyát említettem, nem nagyon láttam szerepét az apa ilyen hosszan bemutatásának; személy szerint bármennyire bírtam a kis öreget, bármekkora mókamester a kora (ő már 100 év körül van) és az állapota, a betegségei ellenére is, bármennyire mutatta is azt a leépülést, ami együtt járt a fia elvesztésével, többször azt éreztem, a sorvadt izmai, a vaksága és a süketsége inkább abban áll, hogy elmúlt száz éves, kevésbé a fél évszázados tragédiában. Nagyjából bármelyik százévesről le lehetne forgatni ezeket a jeleneteket, akik amúgy is megélnek sok veszteséget a száz évük alatt, és ettől nem egyszer bevillant a "nyomorpornó" kifejezés... az meg nálam a TV2 Naplójának szintje, nem egy Oscar-jelölt dokumentumfilmmé. Amit még túlzásnak éreztem, az Oppenheimer ragaszkodása egyes szimbólumokhoz, pontosabban ahogy több jelenetet is szán a bábban levő lepkékre és Adi foglalkozására; értem, hogy mindkettő átvitt értelemben fejezi ki a film lényegét, előbbi a burokból kifelé törekvő igazságét, utóbbi a "tisztánlátásét", de túl sok volt és túl direkt. Nehezen hittem el például, hogy az optikusi hivatás -bár remek "kifogás" a gyilkosokhoz közel kerülésre, ürügy a beszélgetés elindításához- nem csak szimbólumként került a filmbe, hogy tényleg ez Adi foglalkozása, mert az túl durva véletlen lenne szerintem... de mert nem találtam ennek ellentmondó információt, hát elhiszem.

Nem azért adtam a lenti pontszámot, mert a téma ezt érdemelné, vagy mert másodszor kevésbé lenne sokkoló, hanem mert úgy éreztem, Oppenheimer igazán csak sajnálta a "kimaradt jelenetek" közé száműzni a vágás áldozatává vált kedvenceit, és ehhez jó alap volt, hoyg csinál egy filmet a túlélők, az elnyomottak, a fenyegetettek szemszögéből is a The Look of Silence-ben, noha nem igazán tudott bármi újat, akár csak új árnyalatot a filmmel adni. Korábban még Anwar és Herman szürreális jelmezes színjátékai is a sajátos őrület kifejezései voltak, így annak ellenére a The Act of Killing szerves részeinek fogadtam el ezeket, hogy önmagukban nekem annyira nem jöttek be, ellenben itt például az ezek helyett levő néma vágóképek csak üres átvezetők voltak, kitöltendő a játékidőt, hogy az legalább a másfél órát elérje. Végül, ahogy korábban már mondtam, "szerintem a milliószor látott könnycsepp helyett érdekesebb az országos méretű önámítás bemutatása, de éppúgy a kínos és rettegéssel teli heherészésé is".

7/10
.

Niwrok írta:

A csend képe / The Look of Silence

Nem azért adtam a lenti pontszámot, mert a téma ezt érdemelné, vagy mert másodszor kevésbé lenne sokkoló, hanem mert úgy éreztem, Oppenheimer igazán csak sajnálta a "kimaradt jelenetek" közé száműzni a vágás áldozatává vált kedvenceit, és ehhez jó alap volt, hoyg csinál egy filmet a túlélők, az elnyomottak, a fenyegetettek szemszögéből is a The Look of Silence-ben, noha nem igazán tudott bármi újat, akár csak új árnyalatot a filmmel adni.

7/10

Hát ezt meg honnan???? Megvetted valahol lemezen???

Ha hozájutok, mindenképp megnézem majd én is.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A csend képe / The Look of Silence

7/10

Hát ezt meg honnan???? Megvetted valahol lemezen???
Ha hozzájutok, mindenképp megnézem majd én is.

Igen, az angoloktól. Úgysem várhattam, hogy itthon megjelenik, a "tékába" sem nagyon akart felkerülni, ahogy a Netflixre sem, pedig azon majdnem az összes fent van az idei jelöltek közül. Ez az opció maradt.
.

Niwrok írta:

A csend képe / The Look of Silence

Igen, az angoloktól. Úgysem várhattam, hogy itthon megjelenik, a "tékába" sem nagyon akart felkerülni, ahogy a Netflixre sem, pedig azon majdnem az összes fent van az idei jelöltek közül. Ez az opció maradt.
.

Időközben megleltem a németeknél is. Megveszem, ahogy az elődjét.

Niwrok írta:

Démonok között 2

Annyira nem éreztem jónak, mint az első részt. Az valahogy egységesebb, jobban összerakott volt, de elemeiben ez is legalább olyan kiváló. Sajnos mind a terjedelme (közel két és fél óra egy horrorfilmre rengeteg...

8,5/10

Igen, tényleg rengeteg.

Amúgy egyetértek a leírtakkal, bővebben hamarosan.


.

.
Aranyélet S1



Hogy az HBO úttörő szerepet játszott abban, hogy a tévécsatornák saját és igencsak minőségi sorozatokkal jelentkezzenek, a Trónok harca és a True Detective ismeretében aligha lehet kérdés. Az már talán kevésbé ismert, hogy az HBO honosított vagy regionális sorozatokkal is foglalkozik, Magyarországon is. Én például a Terápiát próbáltam itt kicsit bemutatni, de tudtommal a Társas játék is elismert volt a maga köreiben, és most itt a harmadik saját készítésű sorozat, ami egy "tipikusan magyarnak" mondott történetet próbál a nézőknek bemutatni (noha egyébként az eredeti sorozat finn).

A Miklósi-család élete a külső szemlélőnek igazán irigylésre méltó lehet: a férj, Attila sikeres vállalkozóként anyagilag mindent megad a családjának, fenntartva nekik például egy panorámás budai luxusházat, így a felesége, Janka kizárólag a jótékonysági munkájára koncentrálhat, a gyerekeik pedig, Mira és Márk jó tanulmányi eredményekkel büszkélkedhetnek, még ha az érettségire készülő sráctól nem is áll olyan távol a bajkeverés. Egy kicsit széthúzva a függönyt persze azonnal látszik, hogy milyen ingatag és veszélyes is az a bizonyos "kacsaláb". Attila kamaszkori haverja, Endre ugyanis igencsak magas pozíciót foglal el a budapesti alvilágban, leginkább a csempészet vonalon, Attila pedig neki dolgozik, és szinte mindent neki is köszönhet. Azért csak szinte, mert az évtizedek alatt Miklósiék jelentős adósságot is felhalmoztak, amit csak további csalásokkal, stiklikkel, vesztegetésekkel tudtak úgy-ahogy finanszírozni. Nem véletlen a többes szám, Janka legalább annyira benne van ebben, mint Attila, és bár a gyerekek elől rejtegetni próbálták, honnan is van a pénz, természetesen ők sem teljesen vakok és hülyék, ők is átéltek éppen elég sok mindent az évek alatt. Talán éppen ez, hogy a gyerekek elől egyre kevésbé tudják titkolni az életmódjuk valódi árát, és hogy a hazugságokból összetákolt életükből egyre gyakrabban esnek ki a tartóelemek, vezetik rá Attilát arra, hogy átértékelje az életét, és úgy döntsön, tisztességes munkát fog keresni, és majd abból élnek, ahogy tudnak... csak persze ehhez még a többieknek is lesz egy-két szava.

Mivel alapvetően drámasorozatról van szó, az elsődleges természetesen a karakterek személyiségrajza és bemutatása. Nehéz kenyér ez, hiszen piti és kevésbé piti bűnözőket kell ha nem is szimpatikussá tenni, de valamifajta érdeklődést, törődést, aggódást ki kell váltaniuk a nézőből, vagy elég érdekesnek kell lenniük ahhoz, hogy enélkül is figyelni akarjon rájuk. Ez nem mindegyik karakternél jött össze, különböző okokból. Attila például szegénykém annyira lúzer, hogy hiába ébred fel benne a lelkiismeret, annyira ismeretlen terep számára a legális munkavállalás, annyira nincs semmilyen munkaerő-piaci tapasztalata, és annyira irreális elképzelései vannak a jövedelmekről, hogy már szinte sajnálni sem lehet, inkább csak szánni, mint egy sánta kutyát. Most képzeljünk el egy HR-est, aki a középkorú pályázót 20 éves lyukkal az önéletrajzában, kvázi gyakorlat nélkül, 700 ezres nettó fizetési igénnyel nem röhögi ki ott helyben... Ugye nehéz? Az alaptermészete a meghunyászkodás, és hogy nem túl stabil erkölcseit könnyen váltja anyagi haszonra. Mira fejlődése és gyors felnövése a bűn árnyékában már egy fokkal jobb, miután a csendes félrenézést egy nagy leleplezés után (az egész évad egyik legjobb jelenete az első rész vége) hirtelen a teljes undor és önpusztítás váltja fel. A baj az, hogy ezzel gyorsan kiüresedett a karakter, miután nem látszik igazi érzelem, igazi feszültség a viselkedésében, és legalább annyira naivan csodálkozik rá a világra, annak visszásságaira, mint az apja, az első részeg kómára, az erőszakoskodó férfiakra és a kijózanító, félelemmel teli másnapokra... csak neki van annyi mentsége, hogy ő még egy gimnazista tinilány. Akinek viszont nem szívesen bocsát meg az ember semmit, annyira tenyérbemászó, beképzelt, elkényeztetett kis takony, az Márk. Már ahogy előkerült, hogy a kedvenc hobbija a műmájer reppelés a haverjaival, azzal beírtam neki pár fekete pontot, de minden résszel csak egyre lejjebb csúszott, miután a tetteit a kétségbeesés és a félelem irányítja... előbbi azért, hogy elzáródik a pénzcsap, és vége lesz a pénzzel lekenyerezett haverok és a pénzzel elcsábított macák világának, alig azután, hogy belekóstolt ebbe az életbe, utóbbi meg azért, hogy nem ment-e túl messze ezért.

A fennmaradó két fő karakter nekem sokkal izgalmasabb volt náluk, akárhányszor is nézett farkasszemet Márk a pisztolycsővel vagy Mira a lányanyaság és a nemi betegségek rémével, igazából talán azért, mert ők voltak a domináns karakterek, akik irányították az eseményeket, nem csak mondjuk a dac vagy a kényszer miatt sodródtak, de persze ők is messze vannak attól, hogy szimpatizáljon velük az ember. Endrénél ez magától értetődő, hiszen mindig is így képzelte el az életét, a lakótelepi kocsikból leszívott benzintől jutott el a szerteágazó alvilági üzletekig és a mindenhol ott levő befolyásos barátokig, akik afféle "szociális hálóként" védik az álmát... de persze az alvilág szabályai szerint mindig vannak feltörekvők, akik szívesen ülnének bele a tutiba, akár egy-két hulla árán is. Végül ott az Aranyélet számomra legkimagaslóbb karaktere, Janka. Túlzó lehet a viszonyítás, de folyton a House of Cards Claire Underwoodja jutott róla eszembe; Janka van annyira határozott, rideg és könyörtelen személyiség, mint Claire, csak ő közben még aljas és kicsinyes is, aki az Attilától elvárt pénz elköltése és a látszat fenntartása mellett leginkább a családjuk és a saját személyének társadalmi elfogadottságért "küzd", nem riadva vissza az útjában álló emberek elgáncsolásától vagy földbe taposásától sem... de igazából még élvezi is. Aktualizálva a régi mondást, kiveheted az embert a panelból, de nem veheted ki a panelt az emberből, akár a stílust vesszük alapul, akár a betontömbök iránti megvetést, és Janka nem csak hihetetlen rózsadombi szappanbuborékot fújt a húsz évnyi ügyeskedésből, de abban is biztos, hogy akkor sem fog visszamenni a lakótelepre, ha ki is pukkan a buborék.

Rajtuk kívül is akadnak azért még jó figurák, nekem például tetszett Tibor, Attila testvére, a "jófiú" karaktere a saját kis mellékszálán, ahogy az is tetszett, ahogy Oszi figurája testesítette meg egy személyben azon aktuális társadalmi kérdéseket, amiket a többiek nem tudtak. Talán ők ketten azok, akik igazán magyarrá teszik az Aranyéletet, de véletlenül sem mondanám, hogy ez általános lenne. Azért csak tetten érhető benne a mindennapi korrupció, az olyannyira ismerős "megoldjuk okosba'!"; a kisember kannásat tölt az üres borosüvegekbe (persze zárjeggyel le is pecsételi), a vállalkozó kispórol ezt-azt az elvállalt munkából, a politikus meg leboltol magának pár milliót, ne éhezzenek a gyerekek otthon... de még ezek mellett is volt egy, amin felhördültem (lehet, csak a naivitásom miatt), a bankosok ügye, és az, ahogy elhangzik, hogy "Mi nyolc millióra gondoltunk...".

Még pár szó a színészekről, és a legjobb bennük, hogy még R2 sem mondhatja, hogy már megint csak neveket sorolok, feleslegesen , hiszen úgysem ismeri őket. A főbb szereplők megformálóit ugyanis vagy látta az aktuális magyar mozifilmekben (Lengyel Tamást (Tibi) a Víkend Lacijaként, Döbösi Laurát (Mira) a Félvilág cselédlányaként), vagy záros határidő belül fogja (Anger Zsolt (Endre) volt/lesz Dezső a Hurokban) . És ha az "Anyám, és más futóbolondok a családból" tényleg olyan jó, mint mondják, akkor a leghálásabb szerepben a legkimagaslóbb alakítást nyújtó Ónodi Eszter (Janka) sem fog sokáig kimaradni.

A véleményezők több helyen is a Breaking Badhez hasonlítgatták az Aranyéletet, de ilyen messzire személy szerint látatlanban sem mennék . Inkább a Maffiózók és a BarátokKözt-FamíliaKft tengelyeken keresném a sorozat helyét, de engem a szülők és a gyerekek viszonya miatt egy régebbi magyar filmre is emlékeztetett, a "Csók, anyu"-ra, csak bűnözőkkel. Kár, hogy ez a családi szál nincs jobban hangsúlyozva, még ha annak is van jelentősége, hogy a családtagok nem együtt, csak egymás mellett élnek; ebből többet néztem volna a néha elég vontatott bűnügyi szál és a korrupciós dráma rovására. Ugyan nagyobb böszmeségből kevés van, és van (relatív) minőség, dráma és izgalom is, egészen kellemes akciójelenetekkel és jó maszkmesteri munkával körítve, ahogy a látványvilág is jó (és csak ritkán veszik el a művészkedésben), történetvezetésben, karakterformálásban és kreativitásban még bőven van hova fejlődni.


7/10
.

Niwrok írta:

Aranyélet S1

A véleményezők több helyen is a Breaking Badhez hasonlítgatták az Aranyéletet, de ilyen messzire személy szerint látatlanban sem mennék   .

7/10

Ez volt a mézesmadzag, mi???

Köszi az ajánlót, nem mondom, hogy soha, de a közeljövő terveibe nem fér bele. Mire meg megnézem, Te meg már elfelejted...

A Narcos S2-vel megvársz majd? Kéne egy közös nézés...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Aranyélet S1

A véleményezők több helyen is a Breaking Badhez hasonlítgatták az Aranyéletet, de ilyen messzire személy szerint látatlanban sem mennék   .

7/10

Ez volt a mézesmadzag, mi???  
Köszi az ajánlót, nem mondom, hogy soha, de a közeljövő terveibe nem fér bele. Mire meg megnézem, Te meg már elfelejted...

A Narcos S2-vel megvársz majd? Kéne egy közös nézés...

Nem "mézesmadzag", mert szerintem semmi köze hozzá, a feltételezés is abszurd, nem is értem, honnan jött   ... de tényleg ezt olvastam   .

A Narcossal megvárlak, ahogy már múltkor is kérted ... de nagyon nem is esik nehezemre, mert még mindig kicsit sötéten látom a folytatást...
.

Niwrok írta:

.
Kung Fu Panda 3

Poról, a kifőzdei kuktából lett Sárkányharcos pandáról az előző részben kiderült, hogy mégsem Ping úr, a lúd az apja (döbbent csend...), sőt, a végén, a stáblista előtt azt is megtudhattuk, hogy az igazi apja még él Shen bosszúhadjárata ellenére is, egy távoli, titkos helyen levő falucskában.

Persze egy kicsit rá kell játszani a pandákkal kapcsolatos sztereotípiákra, hogy nem egy észlények, és lusták is, mint a geotermikus kis völgyük földje, hogy tényleg jókat mosolyogjon a néző, hogy a pandáknál a leggyakoribb közlekedési forma a gurulás, ellenkező irányba pedig általában egy nyugágyból lövetik ki magukat. Egyszer éreztem csak, hogy azért ennyire retardáltnak csak nem kéne mutatni a pandákat, mert az már kínos: rögtön az elején, amikor Po és Li sok sikert kívánt egymás elveszett rokonainak megtalálásához. És ha már itt vagyok, még egy szereplő volt, akinél a stáb nem találta el az én mértékemet, és az Ping úr volt; az előző részben az egyik kedvencem volt, ragyogóan kimutatva egy aggódó apa minden szeretetét egy elsuttogott "Leves..."-sel is akár... viszont még ha jogosan féltékeny is a "betolakodóra", és fél, hogy Po esetleg az övéivel akar már inkább lenni, most a véget nem érő, sértett gágogása és magamutogatása gyorsan az agyamra ment.

A harmadik Kung Fu Panda egy igazán játékos, szórakoztató és könnyed epizód lett az ötszáz éves fenyegetés megtestesülése ellenére is, nélkülözve az igazán komor, tragikus képeket és eseményeket, mint amik az előző részt meghatározták, és az akció, a kung fu mennyiségéből is visszavett kicsit. A család elvesztésének feldolgozása, az ezzel való küzdelem helyett itt a család, a gyökerek ismételt megtalálása feletti öröm dominál, így szépen lekerekítette az eddigi trilógiát... de nekem azért jobban bejött, amikor volt a dolognak egy kis éle is.

8,5/10
.

Újranézve egy kicsit jobban megtalált a hangulata, így kevésbé éreztem üresnek és felszínesnek, és a korábban említett problémák sem zavartak annyira. Po és Li jelenete persze továbbra is rém béna, ahogy az ereklyékkel való hülyülés is túlmegy egy határon, de Ping úr kevesebbet hisztizik, mint ahogy emlékeztem rá, és így például az olyan jelenetek is jobban tetszettek, mint a panda-lúd transformers-páncél .

Most már inkább jogosnak érzem azt a 8,5 pontot, amit eredetileg kiosztottam neki.
.

.
Sully - Csoda a Hudson folyón / Sully



2009. január 15-én New Yorkban egy belföldi utasszállító repülőgép egyedülálló kényszerleszállást hajtott végre, amikor egy madárraj tönkretette a repülő hajtóműveit. Kifutópálya vagy egyáltalán bármi szilárd talaj helyett ugyanis a pilóta, Chesley Sullenberger a jéghideg Hudson folyóra, a vízre tette le a gépet. A vízen lebegő repülő és a szárnyakon meg a felfújható csúszdán álló emberek képe, valamint a pilóta hősiessége gyorsan bejárta a világsajtót, de mint ahogy a csodák három napig tartanak, ez a történet is kikopott a közfigyelemből, így én például nem is emlékszem, hogy itthon olvashattunk volna a történet egyéb aspektusairól. Pedig a valódi történetek soha nem állnak meg egy pillanatképnél.

Nem nagyon hallottam igazán semmit a filmről Tom Hanks és Clint Eastwood nevén kívül, meg persze az alapokat, hogy Sully kapitányról fog szólni, mert az újságokban levő képekre persze én is emlékeztem. Ez alapján viszont némi fenntartásaim voltak a filmmel, mert hát sima drámaként annyit tudtam elképzelni, hogy a film bemutatja Sully-t, pár embert az utasok közül, aztán lineárisan folytatva a cselekményt jönne a csodaszámba menő zuhanás, a megmenekülés. A végére esetleg még odafért volna a fejemben a médiafelhajtást nehezen viselő átlagember kálváriája, mert mondjuk a JFK elleni merénylet utóéletét feldolgozó Parkland esetében is az marad meg a legjobban, ahogy Zapruder a kamerát tartva rádöbben, hogy egy ilyen felvétel után az élete örökre megváltozott. És valóban, ezek a jelenetek fel is bukkantak a Sully-ban, ahogy a kapitány utat vág magának a riporterek gyűrűjében vagy ahogy a feleségével beszélgetnek telefonon a mindenhol ott levő paparazzókról, ahogy a felszállás előtti eseményekből is egy rövid montázs, pár kiemelt utasról, például a golfversenyre igyekvő családról, akik egy másik járat hibája miatt az utolsó pillanatban kapnak jegyet ide. De ez a történet jóval több annál, amit én vártam, mert az ott kezdődik, ahol igazából a csodának vége van.

Mert hiába a csodálatos megmenekülés -mert ugyan Sully a filmben még izgul, hogy mindenki túlélte-e a leszállást, de ezt nézőként lehet tudni, különben nem is lehetne ez igazi "csoda"-, természetesen nem lehet elkerülni a baleset okait és körülményeit elemző vizsgálatot, és ennek keretében bizony Sully felelőssége is előtérbe kerül. Tudom, hogy az a film itt feketelistás, de nem tudtam nem a Kényszerleszállásra gondolni, ahol még lehetett azon elmélkedni, hogy más helyzetben (például ha a hanyatt repülő "hős" nincs bebaszva és bekokainozva) sikerült volna-e a maradék 6 utast is megmenteni, vagy a többi 94 is odaveszik, de Sully-nál elsőre úgy tűnhet, ha már mindenki életben maradt, akkor mit kell cseszegetni ezt az amúgy is sokkban és görcsben levő szerencsétlent, akit utólag is kísért a döntése súlya. Hogy miért beszél anyagi kárról a hájfejű NTSB-s, amikor Sully nélkül lehet, hogy mindez sokkal rosszabbul is végződhetett volna. És talán ez volt a "Cactus 1549" járat krónikájának legkiemelkedőbb része: a testközelből megmutatott leszállás és még inkább az azt követő mentés nálam egy kicsit egyensúlyba hozta Sully történetét. Az ugyanis, hogy bárki egy jeges folyóra szálljon le, lehet éppúgy zseniálisan újszerű vagy minden egyéb lehetőség kizárását követően fennmaradó vészmegoldás, mint végtelenül felelőtlen is, aminél tisztán átjön a képekből, hogy ha a vízbe csapódástól csak egy kicsit is megreped a gép burkolata, akkor az utasok akár meg is fulladhattak volna, ahogy a masszív mínuszok és a jeges víz is okozhattak volna tragédiát, ha a süllyedő gépből kifelé igyekvők között eluralkodik a pánik. Azt éreztem, ezzel van igazából egyedül létjogosultsága ennek az "utólag mindenki könnyen k*rva okos"-játéknak, hogy az ne csak jogászok és pénzemberek kapzsi és visszataszító boszorkányüldözése legyen, és ezzel együtt teljes a kockázatok és a lehetőségek gyűjteménye, még ha a kényszerleszállás rövid ideje és a közben szükséges reakciók közben még inkább életveszélyes lett volna ezeken lamentálni.

De itt még mindig nincs vége a film bemutatásának. Ezen kívül Eastwood az USA több, jórészt máig feldolgozatlan traumáját is a filmbe szőtte, gondolva itt természetesen a többször is említett 9/11-re, ami nélkül az első percek sem telhetnek el. De az időpont miatt foglalkozni kénytelen a 2008-as gazdasági válsággal is, ami talán akkor volt a legmélyebb, így Sully aggodalmainak is a részét képezi, hogy a vizsgálat hogyan befolyásolja majd a hamarosan esedékes nyugdíját (az USÁ-ban ugye nincs állami nyugdíj, hanem a céges befektetési alapok utalják azokat, a megfelelő feltételekkel), a meglevő cégéből ugyanis aligha tudná eltartani a családját. Bár Tom Hankstől megszokhattuk már a remek alakításokat, talán még neki sem kellett minden filmjében ennyire sokféle gondolatot és érzelmet kifejezni, főleg nem egy ennyire nyugodt természetű, őszülő kisember bőrébe bújva. Ha meg már a színészek, nyilván meg kell említeni Aaron Eckhardtot és Laura Linney-t, akiknek a mellékszerepekben sikerült hiteles alakítást nyújtani, de még egy embert nem hagyhatok ki a mellék-mellékszereplők közül, ugyanis ennyi kiváló színész között kirívóan béna volt az a fickó, aki a komp vezetőjét játszotta.

Ahhoz képest, hogy a film gyakorlatilag 208 másodpercre épül, Eastwoodnak sikerült kihoznia belőle a legtöbbet. Az előtérben egy nagyon drámai tárgyalótermi krimit épít fel Sully döntésének helyességéről, miközben magát az embert, a személyiségét, a családját, a környezetét is bemutatja, és érinti a csodálatos kényszerleszállás minden körülményét, egyre szélesebb körből. Végül hogy a lelkizés meg az vizsgálat izgalma mellett a látványra éhes közönség is ki legyen elégítve, a lezuhanást is vagy ötféleképpen megmutatják, más nézőpontokkal és a szimulációkon meg a rémálmokon keresztül néha más kimenetellel is. Az új információk mellett ezek is kellettek, hogy a Sully-t egy összességében remek filmnek tartsam, amit Eastwood szoros kézzel fogott, így még feszes tempójú is volt... talán ha öt percnyi jelenetet éreztem túltoltnak vagy feleslegesnek, igaz, a 96 perc a drámák között amúgy is rövidnek számít.

8,5/10
.

.
Fapad S1



Úgy nagyjából az Office óta elég népszerűek az ún. ál-reality-k, amik abból csinálnak poént, hogy úgy rögzítik a történetet, mintha egy forgatócsoport épp valóságshow-t készítene a szereplőkről, akik amellett, hogy élik a kis életüket, intézik az ügyeiket, mellette kínos feszengéssel reagálják le, hogy minden szavukat, tettüket rögzíti a kamera, látják őket a nézők, vagy éppen abba mondják bele a véleményüket, kommentárjukat, mint egy "titokszobában". A már említett Office mellett sorozatoknál ilyen például a Városfejlesztési osztály és a Modern család, de filmeknél is előfordul, mondjuk a Hétköznapi vámpírokban. A magyar köztévénél valakinek annyira megtetszhetett a műfaj, hogy az amúgy is évek óta futó Munkaügyek mellé tavaly leforgatták a Fapadot is, ami leginkább a színészei miatt került fel a "reperoáromba", nem azért mert annyira magaménak érezném a stílust (a fenti sorozatokból is csak az angol Office-t láttam, a többiből legfeljebb epizódokat)... a Sully után meg stílszerű ezzel jönni, nem   ?...

A Fapad, mint az a neve alapján könnyen megtippelhető, egy frissen indult kis magyar légitársaság történetébe és ügymenetébe nyújt betekintést. Szívesen mondanám, hogy "minden egyezés a valósággal a véletlen műve", de ahogy egy szatíra vagy egy karikatúra, csak felnagyítja a vonásokat, nem teremti; az ál-reality-knek amúgy is kötelező elemei a saját tökéletességükben megingathatatlan, ugyanakkor a lehető legalkalmatlanabb emberek minden poszton, és azért a jó magyaros "okosba'" megoldás és trükközés is fontos részét képezi az epizodikus, általában egy-egy probléma (esetleg katasztrófa) köré megírt sztorinak. Így lesz műszaki vezető az igazgató depresszióra, pánikrohamokra és öngyilkossági kísérletekre hajlamos sógorából (Imre), élelmezésvezető a csárdatulajdonos katonacimborából (Antal), vagy lesz a pénzügyi igazgató (Szilárd) beugrója az a pármillió, amit a kiterjedt alvilági kapcsolatokkal rendelkező "fiúk" a cégbe tolnak... és ahol egyébként az igazgató tevékenysége is kimerül a dührohamokban, az öndicsőítésben és az időhúzásban, mert egy papírt soha nem ír alá (Róbert). Hozzájuk képest a mindent kizárólag a cég hírneve és reklámja szemszögéből néző marketinges (Barbara), a szociopata veterán biztonsági igazgatóként (Iván), a kinézetével és az "okosságával" még a repülésnél is többet foglalkozó pilóta (Andor), de még a prosztó légiutas-kísérő kisasszony (Mónika) is egyenesen a szakma csúcsát képviselik, nem is véletlenül pont őket veszik fel állásba. Mellettük a harmadik csoportot azok az alkalmazottak képviselik, akik vagy cinikus döbbenettel figyelik (leginkább azért, mert ők képviselik a kötelező kisebbséget tolószékesként (Kinga) és melegként (Rajmund), így lehetnek nyugodtan józanabbak a többieknél), hogy ez a tákolmány nem csapódott még agyvérzéses sirályként a földbe, vagy annyira jól érzik magukat a saját kis világukban (mondjuk a szendén vallásos stewardess, az erdélyi magyar karbantartók vagy a solymász), hogy különösebben semmi nem zökkenti ki őket belőle.

Noha ez a stáb már önmagában hozzá tudna járulni egy komolyabb légibalesethez, ha egyáltalán sikerülne felszállni, ahogy mondtam, napi kihívásokból sincs hiány, amiket persze legtöbbször maguknak csinálnak a bénázással. Jókat mosolyogtam például azokon az eseteken, amikor a népszerű humános és marketinges ötleteket, módszereket próbálják mindenáron, szinte lelkesen ráerőszakolni erre a cégre. Ennek folyománya már eleve a társaság neve is ("Air Horse"; olyan jó magyaros, meg a "levegő" is benne van... Ja, hogy Pegazus... az mi?!), vagy az egyetlen célpontjukat (Burgasz) és a járatukat népszerűsítő akciók (solymászbemutató és matricás album a kicsiknek (utóbbi egy szerződéskötési meggondolatlanság miatt vastagabb lesz, mint a telefonkönyv), disznóvágás a nagyoknak (a repülőn... no comment...)), mindent éppen annyira túltolva, hogy normál esetben garantált legyen a közröhej, a tömeghalál vagy a hatósági bezáratás bármelyik eset után. Hát még amikor mindez kapkodással is társul, mert valami váratlan helyzetet kell gyorsan kezelni! Mi a teendő, ha az első gépre nem érkezik elég utas? Vagy ha az amúgy a hajtóművekbe repülő madarak elkergetésére rendszeresített sólyom repül bele a hajtóműbe? Ha tévedésből ugyanarra a gépre száll fel az összes pilóta, így nem marad, aki vezesse a másikat (nem, nem derül ki, hogyan, és igen, ezek tényleg ennyire idióták)? Ha egy uniós pályázat 50 milliójának az elköltési módját kéne gyorsan megtalálni (a melegek iránti tolerancia jegyében...)? Ha a megakadt bértárgyalások miatt az alkalmazottak munkalassító sztrájkba kezdenek? Ha egy hirtelen felmerült, nagyobb kifizetésre kéne összekalapolni a pénzt, elkerülendő a csődöt? Vagy ha egy híres bolgár popsztár extra kívánságait kell teljesíteni? Részemről amúgy ennek a jelenet-csokornak rögtön oda is adnám a képzeletbeli aranyérmet, mert minden percén hangosan röhögtem, az OSB-lapokból összeeszkábált business classon (fapadoson ugye alapból nincs ilyen) éppúgy,, mint a bolgár domborzati térképen. De ahogy talán látszik az írásból, ahogy a karakterek esetén, úgy az epizódokban is bőven találtam szórakoztató elemeket, a színészek többségéről is pozitívan nyilatkozhatok (ott továbbra is Anger Zsolt a király, az ismertebbek közül Tóth Szabolcs és Lengyel Tamás voltak még emlékezetesek, és ennek hatására jegyeztem meg Téby Zita és Kovács Vanda nevét), és az időnként üresnek, kihaltnak tűnő díszlet mellett a környezettel is elégedett voltam.

Az viszont már komolyabb légörvénynek bizonyult, hogy voltak szereplők, akikkel az írói stáb vagy nem tudott mit kezdeni, de mégiscsak mutatni kellett őket, mert a csapat részei voltak, vagy egyszerűen csak egy-egy poénra kitalálták őket, és azt ismételgették papagájként. A jól eltalált karakterek mellett rossz és unalmas volt nézni némelyikük vergődését, ahogy próbálnak valami vicceset kituszkolni a szájukon, de jobb esetben is csak valami elcsépelt, a húsz éves Hahotából fellapozott viccre futja. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor magára az egész epizódra nem akadt ötlet, és akkor jönnek a fingós-hányós "mókák" (az Antal szerint "éttermi minőségű" lucskos káposztától az egyik járaton bekövetkező hasmenésjárvány szó szerint az évad legfosabb epizódja) és az egyéb töltelék események (mondjuk amikor a Dobó Kata játszotta pilótanő tüzelő szukaként kezd viselkedni, és válogatás nélkül rámászna bárkire, amit csak viccből mondhatott bárki viccesnek, mert egyáltalán nem az, főleg nem ötödször). Nem sikerült humort látnom a nemi erőszak kísérletében, azokban a dolgokban, amikor az a "vicc", hogy egy nő az nőből van, emellett meg ha van igazán kérdőjeles karakter az egészben, az Kincső, akiben az a "humor", hogy kétgyerekes anyaként túlreagálja az anyaságot... mondjuk hál'istennek ő is szerepelt a legkevesebbet.

Ha a Fapad repülő lenne, valószínűleg felkavarodott volna a gyomrom a fel-le hullámzástól, már ami a forgatókönyv színvonalát illeti, de így a fotelban ülve annyira nem zavart. Igazából a legtöbb epizódban a számomra gyenge "poénok", a debilségek és az otrombaságok mellett mindig voltak olyan abszurd helyzetek, faviccek vagy remekül eltalált gegek, amik miatt ezeket a 25 perceket általában jó élménnyel zártam, és a sorozat egészére is ez vonatkozik... ja, mert hogy ez is egy évad után, úgy látszik, szárnyaszegett lett. Biztosan nem sikerült az évadzáróban levő, cliffhangeres mutatvány...

7/10
.