Niwrok írásai 2.0

.
A sebész / The Knick S2




Ennek a folytatását is régóta halogattam, pedig az előző századforduló hangulatát kiválóan megidézte Steven Soderbergh sorozata egy kórház életén keresztül.

A "Kórház a XX. század szélén" első évadának vége rendesen szétszórta a szereplőket, ki elmegyógyintézetbe került, ki szanatóriumba, esetleg börtönbe, de olyan is volt, aki másik városba költözött a családi akaratnak megfelelően... így most az első egy-két rész szinte csak arra megy el, hogy újra összetereljék őket, hogy a régi kötelék, a Knickerbocker kórház, újra megjelenjen. De már nem sokáig, hiszen ennek az évadnak egyik központi témája, amiről már előzőleg is szó volt, hogy a kórház már nem bírja a mindenfelől érkező bevándorlók rohamát, a bábeli nyelvet, a behurcolt kórságokat, és hogy ezzel együtt a gazdagabb páciensek a külvárosba költöznek, ezért született meg a döntés az új kórház építéséről. Miközben a Robertson-családban a finanszírozási nehézségek állandó konfliktust jelentenek, a másik oldalon Mr. Barrow kiváló lehetőséget lát arra, hogy tovább csapolja a főnökei vagyonát, de ugyanúgy kiélesedik a Dr. Edwards és Dr. Gallinger közti ellentét is, hiszen az új hely szükségessége etnikai kérdéseket is vastagon felvet.

Az építkezés az állvány, amire aztán felhúzták a szereplők történetszálait, szinte mindenkinél ügyelve arra, hogy legyen köztük legalább egy szakmai és egy magánéleti konfliktus vagy kihívás is, és mert nagyjából 15 karaktert követünk párhuzamosan, így ennek kétszeresével kell nagyjából zsonglőrködni. Ott van például Dr. Thackery (Clive Owen), aki nem pusztán a saját problémájára keresi a megoldást, mellette még viszi a sebészeti freak-show vonalat a bizarr műtétekkel (néha 2-in-1, ahogy agyműtétet végez a drogfüggőség okait kutatva), és Abigaillel is próbálja rendezni a kapcsolatát. Cornelia még mindig szívén viseli New York járványügyi helyzetét, mint a korabeli CDC, aminek keretében egy gyilkossági üggyel is kapcsolatba kerül, pedig az apósa egyre határozottabban követeli, hogy ideje lenne feleségként és leendő anyaként viselkedni. És mint ahogy Mr. Barrow egyre magasabbra próbál kapaszkodni a társadalmi ranglétrán az elsikkasztott pénzzel, mindent akarva, amit pénzen csak venni lehet, ugyanúgy csúszik bele az egykor oly szende Elkins nővér a bűnbe és az erkölcstelenségbe, ha már egyszer nem akarja élete végig az ágytálat cserélni a betegek alatt. Ilyen komor, drámai körülmények között nagyon kevés az a helyzet, amibe a humort a stáb beengedte, majdnem az évad végéig gyakorlatilag két ilyen van, Mr. Cleary küzdelmes, mégis egyre jobban megmutatkozó románca Harryvel (aki Harriett ...), és ahogy Bertie az új nőjével, az újságíró Genevieve-vel kacérkodik, akik valahol az évad közepén előadnak egy olyan ágyjelenetet, hogy azon végig csak mosolyogni tudtam. Ehhez még csak annyit, hogy a The Knick szereplői eddig is széles skálán mozogtak, ami a morális kérdéseket illette, senki sem volt fekete-fehér, még az apácák sem, de most mintha sportot űznének az írók abból, hogy a korábbi tragédiák helyett inkább az embereket behálózó korrupciót, megtévesztést és romlást vegyék mikroszkóp alá, amiben a szabályt erősítő kivétel tud csak tiszta maradni, és ahol a végére is tartogatnak olyan fordulatokat, hogy azzal jó pár dolgot felül tudnak írni.

Eközben a világ, amit az 1900-as évek elejéről bemutat a sorozat, még mindig abszolút lenyűgöző. Ez alatt természetesen továbbra is gondolok a remek díszletekre, a jó pár mozgalmas életképre vagy a ruhákra; ritkán látni sorozatban ennyire látványosra épített háttereket, mint itt mondjuk a kínai bordélyban vagy a vurstliban, amivel szemben a The Knick továbbra is hordja a legcsúnyább CGI-k bélyegét... ja, és az a műdisznó is halál gáz. Aztán ugyanúgy megvannak a hosszan kitartott felvételek, a különleges kamerabeállítások, amiktől könnyű elveszni a képekben, és kevés figyelmet fordítani a továbbra is borzasztóan koridegen háttérzajra, ami még mindig az aláfestő zenét helyettesíti. De ami talán a legjobban tetszett, az az volt, ahogy az évszázados múltat párhuzamba állítják a jelennel... ha tippelnem kéne, néhányaknak ez már a bevándorlók említésekor szöget ütött a fejében . Ezt már a múltkor is említettem, hogy az akkori plakátkampányt is erre építették fel, de akkor inkább a szerepek, a kórházzal kapcsolatba kerülők szempontjából volt ez kiemelve, most viszont inkább egy-egy szigorúan mainak gondolt tárgy került a forgatókönyvbe színesítésként, amiről talán nem is gondolnánk, hogy már akkor is megjelentek, vagy akár a mindennapi élet részei voltak. Tipikusan ilyen az elektromos autók megjelenése a sorozatban, persze nem környezetvédelmi szempontból, mint manapság, hanem azért, mert az USÁ-ban, az agresszív villamosítás korában (meg is nevezik Edisont) egyszerűen nem volt még piaca a dízel és benzines autóknak; itt még a benzin hulladék (a kerozingyártás mellékterméke), amit biztonsági okokból(!) a folyókba öntenek! A másik ilyen, amit nagyon megjegyeztem, az a házipornó .

Önmagában a The Knick megítélése nálam nem változott sokat; még mindig egy izgalmas kort mutat be, sok érdekes vonással, részletgazdag látvánnyal, és amiben éppúgy elférnek a tragikus drámák, mint a humor vagy a borzongás egy-egy műtéti eljárástól vagy orvosi módszertől... De azzal, hogy a sorozat ennyifelé próbál figyelni, nem egyszer válik zavarossá, csapongóvá, attól pedig érdektelenné és vontatottá, amit az elmúlt idők sorozatai után már nem veszek annyira félvállról.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
A sebész / The Knick S2

Önmagában a The Knick megítélése nálam nem változott sokat; még mindig egy izgalmas kort mutat be, sok érdekes vonással, részletgazdag látvánnyal, és amiben éppúgy elférnek a tragikus drámák, mint a humor vagy a borzongás egy-egy műtéti eljárástól vagy orvosi módszertől... De azzal, hogy a sorozat ennyifelé próbál figyelni, nem egyszer válik zavarossá, csapongóvá, attól pedig érdektelenné és vontatottá, amit az elmúlt idők sorozatai után már nem veszek annyira félvállról.


7,5/10
.

     

Szégyenlem is magam, hogy a múltkori ígéretem ellenére még nem kezdtem bele... de a te szavaiddal élve teljesen "radar alá" került... Na mindegy, egyszer ennek is eljön az ideje.

De ez az írás most "kicsit" rövidebb, nem?

Niwrok írta:

... most viszont inkább egy-egy szigorúan mainak gondolt tárgy került a forgatókönyvbe színesítésként, amiről talán nem is gondolnánk, hogy már akkor is megjelentek, vagy akár a mindennapi élet részei voltak. Tipikusan ilyen az elektromos autók megjelenése a sorozatban, persze nem környezetvédelmi szempontból, mint manapság, hanem azért, mert az USÁ-ban, az agresszív villamosítás korában (meg is nevezik Edisont) egyszerűen nem volt még piaca a dízel és benzines autóknak; itt még a benzin hulladék (a kerozingyártás mellékterméke), amit biztonsági okokból(!) a folyókba öntenek! A másik ilyen, amit nagyon megjegyeztem, az a házipornó
  .

Erre kíváncsi leszek....


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A sebész / The Knick S2

Önmagában a The Knick megítélése nálam nem változott sokat; még mindig egy izgalmas kort mutat be, sok érdekes vonással, részletgazdag látvánnyal, és amiben éppúgy elférnek a tragikus drámák, mint a humor vagy a borzongás egy-egy műtéti eljárástól vagy orvosi módszertől...

7,5/10

Szégyenlem is magam, hogy a múltkori ígéretem ellenére még nem kezdtem bele... de a te szavaiddal élve teljesen "radar alá" került... Na mindegy, egyszer ennek is eljön az ideje.

Végülis csak annyit ígértél, hogy felírod a cetlire, nem   ?
Ahogy láthattad, én sem rohantam megnézni... A mai korra kiélezett korrajz miatt folytattam igazából, és mert arról kétszer nem nagyon lehet írni (főleg, hogy az orvosi dolgok kicsit háttérbe is szorultak), azért lehet ez most rövidebb   .
.

.
TURN - Washington's Spies S3




Noha ez volt az a sorozat, ahol az emlékeim a másfél év alatt leginkább megfakultak, és az is, amelyik idehaza leginkább a "noname" kategóriába tartozik (talán még a Mr. Selfridge is ismertebb, lévén azt már játsszák a magyar tévék), az amerikai függetlenségi háború eseményeit egy kémhálózat nézőpontjából bemutató TURN afféle titkos favorit volt nálam mindig is. Nincsenek benne ugyan hűdelátványos jelenetek, amik könnyen megragadnák a néző figyelmét, viszont ebben a kis szűk közösségben nagyon jól bánik az emberi kapcsolatokkal, ami egy pókhálószerű összeesküvés esetében fontosabb talán, mint az egymásnak rontó seregek bemutatása. Volt ez még úgy is, hogy a második évad inkább az építkezésé volt, az előkészítésé, több halványabb mellékszállal, túlzottan eltolódva a romantikus-kosztümös irányba, még ha a vége, a futár lelövése jobban be is indította az eseményeket.

Legutóbb Simcoe-val (Samuel Roukin még mindig olyan kiválóan hozza a pszichopatát, hogy imádom utálni a fickót   ) és Rogersszel már elkezdődött az a folyamat, ami egy kicsit átrendezte a táblát a két oldal, a lojalisták és a patrióták között, és ez csak folytatódott azzal, hogy egyre többen kerülnek egyfajta szürke zónába. Egyre kevesebbeknél motiváló erő a puszta eszme, a tiszta hűség a királyhoz, vagy az elköteleződés az államok függetlensége iránt, ehelyett éppen elég régóta gubancolódnak a szálak ahhoz, hogy a személyes ellentétek vagy vonzalmak is meghatározók legyenek, akár az alapvető elvek, a magasztosabb célok ellenében is. Ez eredményez olyan helyzeteket, amikor mondjuk Hewlett őrnagy egy "gyűlölt" függetlenségpártival köt alkut -akit már csak a pozíciójából adódóan is másnapra legkésőbb fel kéne köttetnie- mindezt azért, hogy a -legalábbis névleg- szintén György király fennhatósága alá tartozó Simcoe-t csapdába csalják és megöljék. Nincs szó itt arról, hogy az ellenségem ellensége a barátom lenne, csak a megalkuvással és néma undorral viselt kényszerszövetségek ideje ez.

Ettől jócskán felpörögnek az események, az évad feltűnően rövid időtávokkal dolgozik, az egész talán ha hetekben mérhető. Ebben szerepe lehet annak is, hogy Abe ezúttal sokkal kevésbé alakítója az eseményeknek. A Culper Ring már kiépült, több taggal is dolgozik, Setauket sem annyira meghatározó hírforrás már, ezért az információk legtöbbször már nem tőle indulnak, hanem csak keresztülfolynak rajta, így konkrétan arra is van ideje, hogy elkezdte felújítani a farmját. Nagyobb vad van most már célkeresztben, a már múltkor is emlegetett Benedict Arnold, aki az egyik legérdekesebb figura lett az egész sorozatban. Az írók a valós tényekre alapozva jól építették fel a folyamatot, amivel először a szakmai hozzáértésének megkérdőjelezésével, aztán a becsvágyának feltüzelésével, végül az általa megérdemeltnek gondolt (és emiatt kisajátított) anyagi javak miatt a nyakába akasztott rágalmakkal és perrel egyre jobban eltávolítják őt a függetlenségpártiaktól, elérve, hogy  meggyőződésévé váljon az embernek, neki kell annak lennie, aki Washington és az őt nem értékelő vezetők orra alá dörgöli a saját dilettantizmusukat, lehetőleg a csatatéren, elhozva ezzel a mindenki által várt békét... még ha ezzel a loyalisták győznek is. Szép is az, amikor valakiben folyamatosan viaskodik a lelkiismeret és a messiás-komplexus... Ilyen háttérrel pedig, komolyan mondom, még a brit ügynök John André és Peggy kisasszony szerelméért is jobban tudtam izgulni, ahogy utóbbi pengeélen táncol, próbálva minél inkább Benedict Arnold bizalmába férkőzni, de úgy, hogy a túlzott elköteleződést, azaz a házasságot titokban akadályozni, de legalábbis késleltetnie kell.

Ezzel párhuzamosan az évad kicsit akciódúsabb és véresebb is lett. Kémnek lenni eddig sem volt életbiztosítás, a lebukásból eredő feszültség és az erősödő paranoia végigkísérték a sorozatot, de a szervezkedéseken túllépve egyre többen kerülnek nyílt összeütközésbe. Persze nem olyan közvetlen és állandó életveszély ez, mint a TWD, vagy főleg a Trónok harca, hogy nem is nagyon érdemes megkedvelni a szereplőket, mert mind rajta vannak a halállistán. De azért az jó, hogy van egy kis feszültség abban, hogy egy-egy veszélyesebb helyzetet ki hogy old meg, ki hogyan kerül ki a slamasztikából, akár sebesülések árán is... még ha az nem is nagyon kérdéses, hogy ki fog. De ettől még ki tudnak írni fontos szereplőket egyik pillanatról a másikra, ha arról van szó.

Nem volt rossz az ez előtti etap sem, de az igazi elismerésem az tudja kivívni, ha egy stáb egyszerű eszközökkel tud izgalmat, feszültséget kiváltani, és nem nyúlnak olyan "olcsó" trükkökhöz, mint amilyenek Ben Franklin kütyüjei voltak. Mert az tud meglepetéssel szolgálni, legalább akkorával, mint hogy egy falusi káposztatermesztő kalandjai helyet követelhetnek maguknak akár a csöcsökkel és sárkányokkal gazdagon felékesített Trónok harca mellett is. Nálam legalábbis biztosan.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
TURN - Washington's Spies S3

Nem volt rossz az ez előtti etap sem, de az igazi elismerésem az tudja kivívni, ha egy stáb egyszerű eszközökkel tud izgalmat, feszültséget kiváltani, és nem nyúlnak olyan "olcsó" trükkökhöz, mint amilyenek Ben Franklin kütyüjei voltak. Mert az tud meglepetéssel szolgálni, legalább akkorával, mint hogy egy falusi káposztatermesztő kalandjai helyet követelhetnek maguknak akár a csöcsökkel és sárkányokkal gazdagon felékesített Trónok harca mellett is. Nálam legalábbis biztosan.

8,5/10
.

Ez az egyik sori, amit tuti pótolni fogok - már csak Jamie Bell miatt is - de most már megvárom a negyedik, záró évadot és akkor egy kerek sztori lesz egyben.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
TURN - Washington's Spies S3

Nem volt rossz az ez előtti etap sem, de az igazi elismerésem az tudja kivívni, ha egy stáb egyszerű eszközökkel tud izgalmat, feszültséget kiváltani, és nem nyúlnak olyan "olcsó" trükkökhöz, mint amilyenek Ben Franklin kütyüjei voltak. Mert az tud meglepetéssel szolgálni, legalább akkorával, mint hogy egy falusi káposztatermesztő kalandjai helyet követelhetnek maguknak akár a csöcsökkel és sárkányokkal gazdagon felékesített Trónok harca mellett is. Nálam legalábbis biztosan.

8,5/10
.

Ez az egyik sori, amit  tuti pótolni fogok - már csak Jamie Bell miatt is - de most már megvárom a negyedik, záró évadot és akkor egy kerek sztori lesz egyben.

Igen, ezt speciel pont láttam A listán .
De azért mások a viszonyítási alapok és a preferenciák, azt ne feledd el közben .
.

.
Feed the Beast S1




Már párszor említettem (legutóbb a Burntnél), hogy szeretem a főzős filmeket, mert némi fűszerrel és egy jó tűzhellyel még egy langyos romantikus filmet is fel lehet dobni. Mostanában viszont nem láttam ilyet, ezért is örültem meg, amikor a tévében bukkantam egyre, és még nagyobb meglepetésemre nem is filmre, hanem sorozatra, ami ebben a műfajban még nagyobb ritkaság.

A szomeliéként dolgozó Tommy a feleségével (Rie) és a legjobb barátjával (Dion) arra készülnek, hogy saját éttermet nyissanak. Mindannyian tele vannak új ötletekkel, Rie a dekorációt és a üzletvezetést, a remek séf hírében álló Dion az ételeket illetően, maga a hely is izgalmas (egy régi gyárépület a Bronxban)... de az álmodozásnak véget vet Rie tragikus halála, és a körülmények hatására a két férfi nagy lendülettel indul meg a lejtőn. A sorozat idején, nagyjából egy évvel Rie halála után a kokainfüggő Dion éppen egy bájos ügyvédnő hathatós közbenjárására készül idő előtt kiszabadulni a börtönből, ahova gyújtogatás miatt került, Tommy pedig amellett, hogy még mindig gyászterápiás csoportokba jár, és a bort is gyakrabban "kóstolgatja" egyszerű ügynökként, mint amikor még ez volt a szakmája, pluszban egyedül próbálja nevelni a Rie-vel közös fiukat, T.J.-t, aki az anyja elvesztése óta nem beszélt egy szót sem. Dion azzal szeretné kirángatni a barátját a depresszív alkoholizmusból, hogy megpróbál minden adódó nehézség és gátlás ellenére újra lelkesedést önteni bele a terveik iránt, hogy újító és sikeres vállalkozássá tegyék az éttermüket... de azt már Dion nem köti az orrára, hogy ebbéli elhatározása nem volt annyira önkéntes (jobban preferálta volna, ha messzire húzhat egy repülőgépen), mert azt erősen befolyásolta a "türelmetlen embereknél" levő, több százezer dolláros adóssága.

A legjobb hozzávalója a Feed the Beastnek (amiben, a többszörös utaláson kívül, a Beast, pontosabban a Thirio egyben a leendő étterem neve) az a fentiekből is kiolvasható kis szociális háló, amivel mindenkit próbáltak mindenkivel úgy összekötni, hogy jófajta dráma jöjjön ki belőle. Néha már szinte abszurd, ahogy minden szálat próbálnak ebben a kis létszámú csapatban tudni, főleg úgy, hogy a szakácsokat, akik adnák magukat, hiszen a helyszínen vannak, csak díszletnek használják, de az elején, nagyjából az étterem megnyitójáig, szinte minden bejött. Bírtam, ahogy a helyszínből eredően behozták a sztoriba az alvilágot, egyfelől Dion nagybátyja, másrészt a Woijchek-család tagjain keresztül, ahol a kb. száz éves családfőt nemrég sikerült lesittelni, és a fiának, Patricknek kéne bizonyítania... akit ugyan mindenki csak úgy ismer, a Fogtündér, és félik is ezt a nevet (Dion is nekik tartozik), neki is megvan a gyenge pontja. Hasonlóan jó volt Tommy apjának karaktere, akit egy súlyos betegség kellett ráébresszen, hogy a hamis elvei miatt sem foszthatja meg magát attól, hogy több időt töltsön az unokájával... még ha az öreg nem is az a mosolygós nagyapó, hanem neki is könyékig van a keze a mocsokban. De van még itt korrupt zsaru, iskolai perpatvar, és persze nem lenne ez igazi drámasorozat, ha Rie-t legalább halálában békén tudnák hagyni. Az egyetlen figura, aki kilógott a sorból nekem, az Pilar volt, mert miközben a többiekben természetes volt a simliskedés és az átverések, szegény naiv csajszi kínosan béna volt a legalapabb dolgokban is (pl.: pincérnőként behazudja magát üzletvezetőnek), és az, hogy ezek ellenére sem bukik le soha, miközben folyamatosan úgy csinál, mintha tényleg a falvédőről jött volna, ahhoz annál is nagyobb mázli kellett, mint hogy egyetlen hozzáférhető szabad nőként mindenáron Tommyval akarták összeboronálni.

Ami aztán mindezt felpaprikázza, az a szenvedély, és hiába mondja Patrick, hogy nem Dion körül forog a világ, a Feed the Beast világa igen. Amíg a többiek óvatoskodnak, a gyászukba vagy a kétségeikbe merülnek, esetleg a kis titkaikat szövögetik, Dion Patras olyan, mintha egy nyolcrózsás gáztűzhellyel gyújtottak volna alá. Ez érinti azt is, hogy állandó trükközésre kényszerül, hogy a múltja és a Fogtündér jelentette hurokban legalább egy kis levegőt kapjon, amiben ugye az étterem is csak egy eszköz a pénzszerzésre, hogy a konyhában van akkora félisten a tehetsége és a kreativitása miatt, hogy a börtön sem tudta megfakítani a hírnevét, a társai pedig egy rozsdás lakókocsiban is szívesen főznének vele, akkora tekintélye van (nem hiányzott, hogy ő is a bunkó séf képet erősítse), meg persze nincs az a bugyi, ami nem csúszik le előtte. A figurához remek választás volt a negyven körül is kölyökképű Jim Sturgess, aki energiát tud belevinni Dionba, akkor is, ha az ételek szeretete, akkor is, amikor csak a kokain, és akkor is, amikor a beszorult zabszem hajtja. Mellette elsőre egy kicsit féltem David "Ross" Schwimmer Tommyjától, a mogorva, monoton hangszínétől, de a kereteihez jól illett a folyamatos depis hangvétel, amivel a borok témájában meglevő, precíz szaktudása is jobban érvényesült.

Ahogy mondtam, igazán az étterem beindításáig voltam lelkes, addig volt ez igazi csemege, amit már csak megkeseríteni tudott a nézettség iránti hajszában az egyre furább, őrültebb fordulatok és meglepetések kondérba hajigálása, például Patrick motivációit illetően, meg hogy még az apja is pszichológust játszik vele. Amire aztán jobban belemerültem, egy cikkből kiderült, hogy egyszer volt Bronxban haute cuisine, és hiába a hegyomlásnyi cliffhanger a végén, lopott pénzzel, lángoló étteremmel és balesetnek álcázott gyilkossággal, ez az étterem lehúzta a rolót. Mondjuk az utolsó két-három rész alapján annyira nem is bántam, mint amennyire az elején bántam volna...

6,5/10
.

.
The Living and the Dead S1





Az amerikai sorozatok mellett azért az angolok terméséből is szoktunk szemezgetni, a Sherlock után meg nem is nagyon lehet kérdés, hogy ezek minősége, ötletessége sokszor felülmúlja tengerentúli társait. XIX. századi misztikusból is volt már szerencsém ajánlani a BBC szárnyai alól (Jonathan Strange & Mr. Norrell), és amikor olvastam róla, hogy kísértethistóriás minisorozatuk is van, gyorsan "listára" tettem.

A viktoriánus Angliában, az 1890-es években Nathan Appleby-nek különös sorsot szán az élet. Noha csak azért látogat haza a családi birtokra új feleségével, Charlotte-tal, hogy meglátogassa nagybeteg anyját, annak napokon belül bekövetkező halála után úgy látja a legjobbnak, ha maradnak, és gondoskodva a földekről és a napszámosaikról tovább folytatják a gazdálkodást. Az új birtokos házaspárt a helyiek ugyan szívesen fogadják, de ahogy elkezdik modernizálni a földművelést, és megpróbálják átformálni a gondolkodásukat, annál több gyanakvás kíséri őket. Ez csak tovább fokozódik, ahogy az amúgy is sok tragédiát megélt vidéken szaporodni kezdenek a megmagyarázhatatlan események. Először a lelkész lányát látszik megszállni egy gonosz lélek, aztán az egyik környékbeli fiút kezdik látomások gyötörni, és Nathan hiába próbál racionális megoldást találni ezekre a problémákra, korábban Londonban praktizáló pszichológusként a lélek betegségeként kezelve ezeket, a helyzet csak egyre súlyosbodik, ahogy újabb és újabb halálesetek történnek, egyre gazdagabb táptalajt nyújtva a félelemnek. Hiába a tudomány, ha a múltja által kísértett és a jelen kihívásainak terhét nyögő Nathan maga is szellemeket lát a saját házukban... például egy különös nőt, kezében egy világító "könyvvel".

Az első percektől lenyűgözött az az odafigyelés, ahogy a történet rétegeit felépítették, és ahogy azok hatottak egymásra. Eleve a gőzgép jelentette fenyegetésekkel és lehetőségekkel szembenéző falu bemutatása érdekes volt, és ahogy a Shepzoy-ban élők reagáltak ezekre, például a közelben épülő vasútvonalra. Nagyon jók voltak a falusiak is, a szemükben állandóan ott levő bizalmatlansággal, amivel a gépesítést kísérték, aztán pedig az egyre pokolibb, istentelenebb eseményeket, főleg azért, mert nem vagy nehezen tudnak elszakadni a babonaság, az évszázadok tudásából leszűrt foszlányok és a boszorkányság által meghatározott gondolkodásuktól, amivel a természeti csapásokhoz és a megmagyarázhatatlan eseményekhez állnak. Ezek mellett szinte minden főbb szereplőnek akad valamilyen tragédia az életében, titkok és veszteségek, amik motorjai lesznek az egyre jobban elharapódzó őrületnek és félelemnek, leginkább gondolva itt Nathanra; Charlotte ugyanis a férfi második felesége, akihez a nő úgy ment hozzá, hogy tudta, a gyász mekkora súlyként nehezedik Nathan lelkére. Erre épül rá a mindenféle szellemek, boszorkányok és hallucinációk segítségével felépített történet, és ahogy mindezekre még kis koronaként rátették annak a bizonyos "világító könyvnek" a rejtélyét... ugyan az elejétől sejthető volt, mire utal mindez a címmel együtt, mire is emlékeztet ez nagyon, de nagyon tetszett.

A gondok valahol a negyedik rész környékén kezdődtek... Az még csak egy dolog, hogy a tanítónős részt meglehetősen elnyújtották, és ezért elég unalmasra sikeredett, ahogy az is, hogy a fokozódó problémák, és részben az évszakok váltása miatt is egyre komorabb lett a hangulat. Az évadzáró viszont, amiben lehetőség lett volna ügyesen összefuttatni a szálakat, annyi sebből vérzett nálam, hogy leginkább közönyös és dühös voltam, amire a végére értem. Hiába a dráma, Nathanból megszállottságában annyira irritáló pöcsfejet csináltak, hogy egyszerűen már sajnálni sem tudtam a nagy önmarcangolása közepette. Mellette rossz volt látni, ahogy a körülötte levő szereplők is csak kísértetként bolyongtak a forgatókönyvben, kizárólag abban kiteljesedve, hogy Nathannek asszisztáljanak butaságokkal (az a ládikás dolog... jajanyám!). Nála már csak Lara lett rosszabbul megírva, és miközben előzetesen a legizgalmasabb szereplőnek látszott, amikor igazán szerephez jutott, megállás nélkül irritált a böszmeségével, és a mindenkit és mindent (de leginkább az értelmet...) háttérbe szorító önzésével. Ami meg a kis koronát végképp bohócsipkává változtatta, az az évad végi kis csavar volt, ami felett már a karakterek is csak némán tudtak állni, hogy ez meg mi akart lenni és miért... bármennyire is jól nézett ki a dolog.

Ami a külsőségeket illeti, arról viszont csak felsőfokban tudok beszélni. Egyszerű eszközökkel dolgozik a sorozat, régies trükkfelvételekkel, sok "félrenéző" kamerával, és mégis a vidék képeivel, a helyszínekkel, a táj gyönyörű színeivel és az észrevétlenül is művészi beállításokkal annyira kellemes a látványvilág, amit ritkán látni. Kellékeiben ugyancsak hibátlan, a ház, a falu, a ruhák mind abszolút hitelesek, és sokat tett a beleéléshez az is, hogy mindezek mellett kis bepillantást engedtek a korabeli falusi életbe, szokásaiba és rituáléiba is; az aratásos részek például nagyon tetszettek. Amit viszont a legjobban szerettem az egész filmben, azok a meglehetősen kísérteties szövegű és hangulatú dalok voltak, a The Insects banda igazán kitett magáért a sorozat zenéjével, és nagyon sajnáltam, hogy ezek az évad második felére leginkább a stáblistára korlátozódtak.

Régimódi szellemeskedést talán még sosem színesített ennyi szerteágazó és érdekes szál, amik segítségével az epizódonkénti egy-egy történetből kirajzolódott az Appleby-birtok évszázadokat felölelő története. Hogy ennyi minden fért bele mindössze hat órába, főleg így, az abszolút elismerésre méltó. A végén levő botlást leszámítva talán csak annyit tudok felróni neki, hogy éppen a régiessége miatt néha túl lassan csörgedeztek az események, de ez aztán senkinek ne szegje kedvét, aki a megnézésére adná a fejét.

8/10
.

Niwrok írta:

.
The Living and the Dead S1

8/10

Se pizza, se komment ...
A régi jó dolgokból egyre kevesebb marad .
.

Niwrok írta:

The Living and the Dead S1

Se pizza, se komment    ...
A régi jó dolgokból egyre kevesebb marad    .
.

Milyen pizza??

Komment meg azért nem volt, mert nem voltam itthon... két nap alatt mentem 1100 km-t. Hulla vagyok, holnap majd még egyszer átolvasom és lesz komment.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

The Living and the Dead S1

Se pizza, se komment    ...
A régi jó dolgokból egyre kevesebb marad    .
.

Milyen pizza??

Komment meg azért nem volt, mert nem voltam itthon... két nap alatt mentem 1100 km-t. Hulla vagyok, holnap majd még egyszer átolvasom és lesz komment.

Megláttam a Filmfórum lájkolói között az étterem oldalát, és akkor már benéztem oda is .

Nem sürgetés, az éttermes sorozatnál nem is vártam igazán reakciót (már említetted, hogy ezek ritkán érdekelnek, meg hát az mégiscsak egy nem túl jó, csonka sorozat). Csak most már kezdtem kicsit egyedül érezni magam itt...
.

Niwrok írta:

.
Feed the Beast S1

Már párszor említettem (legutóbb a Burntnél), hogy szeretem a főzős filmeket, mert némi fűszerrel és egy jó tűzhellyel még egy langyos romantikus filmet is fel lehet dobni. Mostanában viszont nem láttam ilyet, ezért is örültem meg, amikor a tévében bukkantam egyre, és még nagyobb meglepetésemre nem is filmre, hanem sorozatra, ami ebben a műfajban még nagyobb ritkaság.

A sorozat idején, nagyjából egy évvel Rie halála után a kokainfüggő Dion éppen egy bájos ügyvédnő hathatós közbenjárására készül idő előtt kiszabadulni a börtönből, ahova gyújtogatás miatt került, Tommy pedig amellett, hogy még mindig gyászterápiás csoportokba jár, és a bort is gyakrabban "kóstolgatja" egyszerű ügynökként, mint amikor még ez volt a szakmája, pluszban egyedül próbálja nevelni a Rie-vel közös fiukat, T.J.-t, aki az anyja elvesztése óta nem beszélt egy szót sem.

Ahogy mondtam, igazán az étterem beindításáig voltam lelkes, addig volt ez igazi csemege, amit már csak megkeseríteni tudott a nézettség iránti hajszában az egyre furább, őrültebb fordulatok és meglepetések kondérba hajigálása, például Patrick motivációit illetően, meg hogy még az apja is pszichológust játszik vele. Amire aztán jobban belemerültem, egy cikkből kiderült, hogy egyszer volt Bronxban haute cuisine, és hiába a hegyomlásnyi cliffhanger a végén, lopott pénzzel, lángoló étteremmel és balesetnek álcázott gyilkossággal, ez az étterem lehúzta a rolót. Mondjuk az utolsó két-három rész alapján annyira nem is bántam, mint amennyire az elején bántam volna...

6,5/10
.

Ahogy írtad, rendesen vannak fenntartásaim a főzős filmekkel, sorozatokkal. Valahogy úgy vagyok velük, mint a motoros jelenetekkel: azáltal, hogy ismerem ezeket a világokat, jobban zavarnak a csúsztatások, ferdítések, amik esetleg laikusnak fel sem tűnnek. S bár úgy érzem, itt az étterem (nyitása) inkább csak egy díszlet/háttér a történethez, és sokkal fontosabb a "kis szociális háló, amivel mindenkit próbáltak mindenkivel úgy összekötni", illetve "a jófajta dráma", nem igazán sikerült kedvet csinálnod hozzá.  

Niwrok írta:

.
The Living and the Dead S1


Az amerikai sorozatok mellett azért az angolok terméséből is szoktunk szemezgetni, a Sherlock után meg nem is nagyon lehet kérdés, hogy ezek minősége, ötletessége sokszor felülmúlja tengerentúli társait. XIX. századi misztikusból is volt már szerencsém ajánlani a BBC szárnyai alól (Jonathan Strange & Mr. Norrell), és amikor olvastam róla, hogy kísértethistóriás minisorozatuk is van, gyorsan "listára" tettem.

   Azért a Sherlockra egyre kevésbé lehetünk büszkék...

Niwrok írta:

A viktoriánus Angliában (...) csak tovább fokozódik, ahogy az amúgy is sok tragédiát megélt vidéken szaporodni kezdenek a megmagyarázhatatlan események. Először a lelkész lányát látszik megszállni egy gonosz lélek, aztán az egyik környékbeli fiút kezdik látomások gyötörni, és Nathan hiába próbál racionális megoldást találni ezekre a problémákra, korábban Londonban praktizáló pszichológusként a lélek betegségeként kezelve ezeket, a helyzet csak egyre súlyosbodik, ahogy újabb és újabb halálesetek történnek, egyre gazdagabb táptalajt nyújtva a félelemnek. Hiába a tudomány, ha a múltja által kísértett és a jelen kihívásainak terhét nyögő Nathan maga is szellemeket lát a saját házukban... például egy különös nőt, kezében egy világító "könyvvel".

Régimódi szellemeskedést talán még sosem színesített ennyi szerteágazó és érdekes szál, amik segítségével az epizódonkénti egy-egy történetből kirajzolódott az Appleby-birtok évszázadokat felölelő története. Hogy ennyi minden fért bele mindössze hat órába, főleg így, az abszolút elismerésre méltó. A végén levő botlást leszámítva talán csak annyit tudok felróni neki, hogy éppen a régiessége miatt néha túl lassan csörgedeztek az események, de ez aztán senkinek ne szegje kedvét, aki a megnézésére adná a fejét.

8/10
.

Itt már nagyobb az ösztönző erő, a téma és a korszak kifejezetten érdekel, és a hossza sem visszatartó erő (ugyan én bátrabban vágok bele nagyobb projektekbe, de azért elismerem, könnyebb, ha tudom valamiről, hogy rövid). Van tervem sorozatokra (24, Odaát, Szökés, majd ugye Kártyavár és Vikingek), de ezek közben/után valamikor beillesztem. Végülis csak a hat óra az két-három nap.


.

.
A ruhakészítő / The Dressmaker




Amikor Myrtle Dunnage 25 év után visszatér a szülővárosába, az ausztráliai Dungatarba, hogy az egyre szenilisebb és betegeskedőbb anyjáról, Molly-ról gondoskodjon, ő is tudja, hogy fel fogja bolygatni a helyi darázsfészket. Bár az alig pár házacskából álló város kicsit poros és szikkadt környéknek tűnik, ahol a látszat szerint kedves, bohókás figurák élnek, de Tilly pontosan tudja, hogy milyen éles nyelve van az itteni viperáknak, hiszen páran az iskolatársai voltak, a többiek meg azoknak a szülei. Az otthonából is azért szakították ki, azért "száműzték", mert elterjedt a pletyka, hogy a lány megölte az egyik osztálytársát, és bármilyen nehezek is voltak az ezt követő évek, Tilly mára sikeres, elismert szabó lett. A város pedig, ha ez lehetséges, csak még rosszabb lett az évek alatt, mint volt; mintha csak a hét fő bűn elevenedne meg benne, házasságon belüli erőszakkal, tiltott viszonyokkal, gőggel, irigységgel, perverzekkel, szadistákkal, de a kívülálló elől ezt gondosan elfedi a lakosok álszentsége. Így miközben Tilly felforgatja a lakók mindennapjait (akár a puszta megjelenésével), vagy az anyja életét egy seprűvel és egy kádnyi szappanos vízzel, arra is keresi a választ, ami számára már a gyermeki emlékezet és a trauma ködébe vész, de igazán sosem hagyta nyugodni... vagyis hogy tényleg gyilkolt-e.

Ha már a filmben ekkora szerepe van a külsőségeknek, akkor talán stílszerű a bemutatását is ezzel kezdenem. Mert látványvilágában ez egy gyönyörű film, több okból is. Először is fantasztikus az operatőri munkája, amit remekül kiegészít a kicsit bolondos zene, és ezektől már eleve a bevezető képek, a főcím olyan szép és erőteljes lett, amit rég láttam filmben. A kellékekben és a hangulatban is sok olyan apró részlet van, ami legalább az elején egy kicsit játékossá teszi a vége felé egyre komorabb, baljósabb és véresebb stílust, gondolva például a kandalló fölé rakott porcelán pincsikre, vagy ahogy a púpos bácsit "nekiindítják" annak a helynek, ahova menni akar, a másik oldalon meg kell lennie valakinek, aki elkapja, mert különben kivinné a világból a lendület. A film címéből eredően pedig amik minden kritika felett állnak, azok a kosztümök, amiket látva sokszor nem is értettem, hogy ezt a filmet miért nem jelölték kategóriájában Oscarra. És nem csak egyszerűen "wow", hanem kifejezőek is, jelentést is hordoznak, éppúgy értve ez alatt azt, ahogy Tilly nagyvilági nőként tekintélyt és figyelmet követel magának, meg azt is, amikorra megbizonyosodva róla, hogy milyen ügyes keze van a jó anyagokhoz, Dungatar teljes női lakossága a megvetett nő küszöbét kezdi rágni, hogy nekik is varrjon egy ruhát. Kevés komikusabb jelenet van annál, amikor az ausztrál porfészekbe érkező utazók azt látják, hogy mindenki a városban a kifutóra képzeli magát a tökéletes szabású designer cuccokban... mintha bálásruha érkezett volna valamelyik Dior-szalonból.

Na és persze a színészekről is kell egy pár jó szót ejteni. Hiába tűnt Dungatar nem egyszer egy szürreális babaház és egy elmegyógyintézet keverékének, még ezen sem tudtam fennakadni, annyira jók az alakítások, amik mindezt megtöltik élettel. Kate Winslet ezúttal szó szerint pusztítóan zseniális, a belépője is annyira hozza a végzet asszonyát, amennyire ez csak lehetséges azután, hogy leszállt egy porfészekben a buszról, vagy ahogy magára vonz minden tekintetet a rögbimeccsen. A mellékszereplők között is csak a jobbakat lehet kiemelni a jók közül, például Judy Davist Molly szerepében vagy Sarah Snookot a jelentéktelen bolti eladó Gertrude-ként, de talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, a filmről a nézők többségnek Hugo Weaving fog elsőre beugrani, mint Farrat őrmester, a transzvesztita rendőr, ha visszaemlékeznek rá. Az egyetlen, ami ebből a szempontból zavart, de az nem a színészek sara, hanem a casting-é, hogy Tilly mellé Teddy-nek beválogatták a Winsletnél másfél évtizeddel fiatalabb Liam Hemsworthöt, ami korkülönbséget már egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ami önmagában ásta alá a sztori azon alapvető elemét, hogy ők együtt nőttek fel.

A sok dicséret után viszont az kell mondanom, a forgatókönyv lehetne egy kicsit összeszedettebb. Nagyjából amíg Tilly nyomozása tart, amíg ki nem derül, mi is történt azon a bizonyos tragikus napon az iskolánál, addig remek ritmusa van a filmnek. Kellemesen váltják egymást a viccesebb jelenetek a drámaibbakkal, vagy éppen lesznek kettős hangulatú szakaszok, mondjuk amikor Tilly le akarja csutakolni a magát igencsak elhagyó anyját annak akarata ellenére, aminek következtében a fél város zeng attól, ahogy Molly kiabálja, hogy "Gyilkos! Gyilkos!". Az érzelmesebb részek is jól működnek, mert az egyetlen emberrel, aki szívesen látja viszont Tilly-t, és aki gyerekként is az egyetlen barátja lehetett, azaz a szomszédban lakó (már amennyire "szomszéd" egy rozzant viskó meg egy kiszuperált lakókocsi) Teddy-vel kis románc is szövődik. De ahogy ezek a szálakat "elvarrja" a forgatókönyv, az utána következő fél óra, ami már egyedül a bosszúról szól, egy kicsit "férceltnek" tűnt nekem a városkák közti engesztelhetetlen rivalizálással. Meg aztán hiába hogy akkor ez volt a szórakozás, a falusi színjátszó körök és a féltve őrzött családi süteményreceptek versengése, az 1950-es évek itteni korrajza kicsit olyan, mintha visszacsúszott volna ötven évvel, kb. a Váratlan utazás sorozat korára... mondjuk a rádió akkoriban még Ausztrália azon vidékén sem lehetett az ördögtől való.

Így bár a filmet végigkísérő érzelmek és viszonyok is jók, igazán a képeivel tudott megfogni, mert a forgatókönyvben azért akadtak gyengébb részek, amit a kiváló színészeknek sem sikerült teljesen elfedni. Néha azért csak elő kellett volna venni azt a szabászollót.


8/10
.

Niwrok írta:

.
A ruhakészítő / The Dressmaker

Így bár a filmet végigkísérő érzelmek és viszonyok is jók, igazán a képeivel tudott megfogni, mert a forgatókönyvben azért akadtak gyengébb részek, amit a kiváló színészeknek sem sikerült teljesen elfedni. Néha azért csak elő kellett volna venni azt a szabászollót.


8/10
.

Köszi, hogy képbe hoztad, ilyen címmel a büdös életben nem néztem volna meg magamtól. Olyan óriási kedvet ugyan még te sem csináltál hozzá - a kosztümparádés korrajz nekem kevés -, viszont arra mindenképp jó volt az ajánló, hogy eltegyem ínségesebb időkre.

Hisz volt már meglepőbb húzásom is, nem?


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A ruhakészítő / The Dressmaker

Így bár a filmet végigkísérő érzelmek és viszonyok is jók, igazán a képeivel tudott megfogni, mert a forgatókönyvben azért akadtak gyengébb részek, amit a kiváló színészeknek sem sikerült teljesen elfedni. Néha azért csak elő kellett volna venni azt a szabászollót.


8/10
.

Köszi, hogy képbe hoztad, ilyen címmel a büdös életben nem néztem volna meg magamtól. Olyan óriási kedvet ugyan még te sem csináltál hozzá - a kosztümparádés korrajz nekem kevés -, viszont arra mindenképp jó volt az ajánló, hogy eltegyem ínségesebb időkre.

Hisz volt már meglepőbb húzásom is, nem?  

Volt .

Amúgy én is így lettem volna talán vele -még ha Winslet vagy Hemsworth miatt egyszer talán rábukkantam volna-, ha nem olvasok róla TM év végi listáján...

Ja, nekem is vannak ilyen meglepő húzásaim .
.