R2-D2 írásai 2.0

.





Sérülés





Hallottatok már a Krónikus Traumás Encephalopathiáról? Nem, mi?? Én se… és szerintem nem is hallottam volna róla, ha tegnap nem nézem meg ezt az újabb Will Smith mozit. Az ember talán túlzottan optimista vele kapcsolatban, de csak megnézi mit is művel a vásznon, így végül is ő volt a motiváció, ami a nézésre ösztönzött: magáról a sztoriról, témáról viszont semmit nem is tudtam. Megint csak (jó szokásomhoz híven) a film után kutakodtam kicsit a neten – nem is szimplán a betegségről, mert azt a mozi nagyon jól bemutatja -, sokkal inkább arról, hogy a Sérülés történetének, dr. Omalu erőfeszítéseinek van-e valami kézzel fogható eredménye az elmúlt tíz évben. Nos, ahogy ez a cikk is bizonyítja, nem sok…

A lényeg nagyjából annyi, hogy különösen az NFL-ben és az NHL-ben a rengeteg komoly test-test elleni (nem ritkán fej-fej elleni) ütközés során a sportolókat rendszeresen kisebb-nagyobb agyrázkódások érik. Gyakran olyanok, amiket „lábon kihordanak”, kvázi észre sem veszik: az amerikai focisok, jégkorongosok agyában viszont súlyos elváltozásokat idéznek elő… negyven, ötvenévesen agyuk egy nyolcvanöt éves emberének felel meg. Bokszolóknál mondjuk ez eddig is nyilvánvaló volt, de a 2000-es évek elején egy nigériai patológus kellett hozzá, hogy mindezt az NFL-lel kapcsolatba hozva felfedezze, illetve felfedje, nyilvánosságra hozza. A Sérülés tulajdonképp e körül a felfedezés körül forog – legalábbis ez a központi témája -, kiegészítve az Amerikába települt (menekült?) fekete doki magánéleti kálváriájával. Első blikkre talán egy sportdráma, de annál egyszerre több és kevesebb is egyben: a romantikus szállal, Omalu magánéletével sajnos elvették a sportdráma igazi, húsbavágó élét, s ahhoz képest, akár amilyen jó kis thriller lehetett volna az egészből, ahhoz képest kifejezetten vérszegény mozi lett.

Egy nagy pittsburghi hős, egy NFL sztár, bizonyos Mike Webster (David Morse) rövid kis beszédével kezdődik a film, egy kicsit talán becéloza az irányt és a stílust, ami vár ránk az elkövetkezendő két órában – no meg rögtön az elején sakktáblára helyezi az egyik kulcsfigurát. A következő képekben már dr. Bennet Omalu (Will Smith) fellépését nézzük egy bírósági tárgyaláson – így, utólag belegondolva zseniális, ahogy önmagában a patológus tanúvallomása mennyire is jól bemutatja magát az embert. Mindkét jelenet – s egyben mindkét színészi alakítás is – nagyszerű, mégis, az első percekben elkapott valami egészen fura érzés a filmmel kapcsolatban: ez így túlságosan kiszámított és túlságosan mesterkélt. Tényleg olyan, mint mikor egy játéktáblára felpakolod a figurákat, mikor a tényleges kezdőrúgás előtt a játékosok felállnak a pályára: szépen mindent megismerünk, megtudjuk, mennyire féltékeny Omalu munkatársa és mennyire jó fej főnöke, meg hogy Webster mennyire s magányos maradt betegségében – egyébként nem csak nála hiányzik a háttér bemutatása, az érzelmi kötődés kialakulásának hiánya, hanem a többi majdani sorstársánál is. Szegény elhalálozandó focisták csak jönnek, mondanak két szót és már boncolni is kell őket… persze, lehet azt mondani, hogy ez nem az ő filmjük, hanem Omalué, de szerintem finomhangolással, az arányok eltolásával (kevesebb szerelem, több sport) lényegesen érdekesebb lehetett volna az egész.

A két nyitószereplő találkozása aztán valahol szükségszerű: Webster majd Omalu boncasztalán köt ki, miután holtan találják furgonjában. A kimondottan tehetséges patológus pedig gyanút fog, hogy Webster halála nem sima ügy, furcsa neki, hogy az 50 éves férfi olyan állapotban volt, mintha 80 lenne – az Alzheimer- kór kicsit korainak tűnik. Kollégája tiltakozása és főnökének támogatása mellett aztán elkezd mindenféle költséges kutatásokat végezni – aminek a vége egy új kórkép, a CTE felfedezése és publikálása. A baj csak az, hogy ez a felfedezés és publikáció hatalmas gyomros az NFL tulajdonosainak, vezetésének, hisz – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tisztában voltak a problémával, mégsem tettek ellene semmit. Semmit, mégpedig színtiszta üzleti szempontból.

"- Van fogalma arról, hogy milyen hatása van annak, amit csinál? - Van.
- Megérti, mekkora hatása van annak, amit csinál? Ha csak az amerikai anyukák 10 százaléka dönt úgy, hogy az amerikai foci túl veszélyes a fiának, akkor annyi! Vége van az amerikai focinak. A gyerekeknek, főiskoláknak és idővel a profi amerikai focinak is!"

Itt kicsit megint álljunk meg. Miután Omalu szembekerül a nagy és hatalmaglagos NFL szervezettel, miután nyilvánvalóvá válik, hogy darázsfészekbe nyúlt, egész érdekes irányba fordulhatott volna a történet: lehetett volna egy kegyetlen jó „politikai, céges” thrillert csinálni az egészből, ahol az Omalut ért fenyegetéseket a saját bőrén érzi a néző, ahol az FBI fellépése nem két bálám szamara ügynökből áll, ahol valós nyomást helyeznek a patológusra. Amolyan az A Pelikán ügyirat szintű moziban, ahol a tények eltitkolása, a tudós szavahihetőségének kétségbe vonása sokkal komolyabb szerepet kap – de itt ez is meglehetősen sótlan lett. Nem is az a bajom, hogy Omalu hogy dönt – igazándiból ez tök életszerű – sokkal inkább zavar megint az a fránya „három év múlva” felirat. Annyira nagyvonalú és felületes az egész… mintha nem is akarták volna úgy igazándiból megmutatni a lényeget. Mintha az alkotók 14 év távlatából sem merték volna kiborítani a bilit, mintha tényleg annyira fontos, szent, sérthetetlen és érinthetetlen lenne ez az egész amerikai foci az amerikaiaknak. S ha már itt tartunk, itt kell megjegyezzem azt is, hogy ez mennyire megint „patriotista” fim… már abból a szempontból, hogy ez az egész sport – és tulajdonképp az egész film – megint mennyire csak az amerikaiaknak szól. Az ő ikonjaikról, az ő őrült sportjukról (jó, van még természetesen jó pár ezt űző emberke máshol is,, de ez akkor is egy nemzet sportja), az ő életükről. Ahol isten után a második az NFL a sorban.

Istenről jut eszembe… Omalu magánélete sajnos meglehetősen hangsúlyos szerepet kap a filmben, mégpedig egy nő személyben, akivel a kötelező romantikus szálat zavarják le az alkotók. No de… még ha valóban így is volt, akkor is eléggé béna megoldás (akár az élettől is), hogy ha egy faszi annyira nyuszi, hogy nem tud ismerkedni, akkor egy pap(!!) hozzáköltözteti egy földijét egy lány képében. Prema (Gugu Mbatha-Raw), mint társ Omalu mellett, jóformán semmi szerepet nem tölt be: nem éreztem benne azt a szinte kötelező erőt, ami egy ilyen moziban a férfit mozgatja, a hit hangoztatása mellett sok vizet nem zavar. Számomra – pedig csini – csak egy szükségtelen kolonc a történetben, a mozi teljesen felesleges szála, egy sablon a hollywoodi nagykönyvből. Talán kicsit árnyaltabb nála Omalu némileg váratlan segítsége, dr. Julian Bailes (Alec Baldwin – kicsit  kínos, ahogy egyébként kinéz), de még ő is inkább csak díszlet a történetben, mint az események katalizátora: lehet, csak én fásultam bele, de nem éreztem különösebb kölcsönhatást közte és Omalu között. E tekintetben Omalu főnöke sokkal meghatározóbb – bár, mikor Omalu mondta, hogy egy fehér kopasz férfi akar lenni, felröhögtem…

Nem lenne rossz egyébként ez az egész Sérülés, ha egyrészt érdekelne/ismerném ezt a világot, át tudnám érezni, ez a foci mit is jelent az amerikaiaknak. Aztán ha az alkotók el tudták volna dönteni, merre is haladjanak közben: Omalu saját személyes dilemmáit tegyék-e előtérbe, vagy a családi hátterét, esetleg a mindent eltussolni akaró cég manipulálását, esetleg az áldozatok drámáit, netán magát az orvosi (tulajdonképp patológiai) felfedezést. Ugyanis a legdurvább és legkegyetlenebb az egészben az, hogy ez egy olyan betegség, amit csak a halál után lehet kimutatni… erre viszont nem feküdtek rá eléggé.  A leendő halottak kapnak előtte két percet (van, aki három év múlva hal meg), az élők meg le vannak szarva. Annyit minimum elvártam volna, annyi jól esett volna a lelkemnek, ha azt kiharcolta volna valaki (bárki), hogy a játékosok komolyabb védőfelszerelést kapjanak. De rettentő felszínes és csapongó az egész, igazi kötődés (megint) senkihez sincs – arra meg hadd ne bólogassak sűrűn, miszerint a film legfontosabb üzenete a soha ne add fel. Mert akkor más mozit láttam.

Emlékeimben már csak halványan él az A bennfentes című MM film, de erről az egész Sérülésről nekem az ugrott be menet közben. A dohányiparos is hasonlóan bátortalan néha, az is csak a felszínt kapirgálja – de még úgy is jobban tetszett mint ez. De vélhetően nem ez az első és nem is az utolsó ilyen film…




70%





.

R2-D2 írta:

Zöld szoba / Green Room


Szóval – mint annyiszor már –, megint csak az elnagyolt történettel, az alaposan csúszatott társadalmi közeggel és a szereplők néha totál irracionális viselkedésével van bajom. Utóbbiról homlokegyenest máshogy gondolkodom, mint mások, nekem egyik banda sem volt valószerű. Sem a támadók, sem a menekülők. Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.


65%

Esküszöm nekem tetszett, de hogy miért azt ne kérdezd!

Tadam írta:

R2-D2 írta:

Zöld szoba / Green Room


Szóval – mint annyiszor már –, megint csak az elnagyolt történettel, az alaposan csúszatott társadalmi közeggel és a szereplők néha totál irracionális viselkedésével van bajom. Utóbbiról homlokegyenest máshogy gondolkodom, mint mások, nekem egyik banda sem volt valószerű. Sem a támadók, sem a menekülők. Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.


65%

Esküszöm nekem tetszett, de hogy miért azt ne kérdezd!

Ugyan már, ez természetes. De nem kérdezem...


.

R2-D2 írta:

Tadam írta:

R2-D2 írta:

Zöld szoba / Green Room


Szóval – mint annyiszor már –, megint csak az elnagyolt történettel, az alaposan csúszatott társadalmi közeggel és a szereplők néha totál irracionális viselkedésével van bajom. Utóbbiról homlokegyenest máshogy gondolkodom, mint mások, nekem egyik banda sem volt valószerű. Sem a támadók, sem a menekülők. Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.


65%

Esküszöm nekem tetszett, de hogy miért azt ne kérdezd!

Ugyan már, ez természetes. De nem kérdezem...


.

Szerintem izgalmas volt azért az elejétől fogva. Habár nem szeretem a filmekben, hogy mindenki hidegvérű gyilkos.
Előtte egy jámbor alkat volt, aztán teljesen átfordul gyilkossá. Szerintem ez nem reális a valós életben.
Rendben van, ők az életükért küzdöttek, az más, akkor már fellángol az életösztön, de a hangulata teljesen rendben
volt a filmnek.
Amit nem értettem - ez már a Víkend című magyar mozi - hogy neked az miért tetszett?
Gryllus Dorka vitte a hátán a mozit, a többi kuka. Ott volt az pontosan, hogy MINDENKI gyilkossá lett a filmben,
pedig előtte sose gyilkolt. Szerintem ilyen nincs, az egész sztori hiteltelen volt. Maga Dorka és a táj az, ami
ért valamit a filmben. Én kb. 40%-ra értékeltem magamban.

Na mindegy, ez a Green Room nagyon is elment egynek, összevetve a Vaksötéttel, klasszisokkal jobb volt ez.

Amúgy tervezek visszatérni, sok filmet megnéztem mostanában (1 hét alatt voltam 6-szor moziban plusz legalább 10 film otthon),
szóval lesz miről beszélnem. Gondolom nem bánjátok.

Tadam írta:

Amúgy tervezek visszatérni, sok filmet megnéztem mostanában (1 hét alatt voltam 6-szor moziban plusz legalább 10 film otthon),
szóval lesz miről beszélnem. Gondolom nem bánjátok.

.

R2-D2 írta:

Sérülés

Hallottatok már a Krónikus Traumás Encephalopathiáról? Nem, mi?? Én se… és szerintem nem is hallottam volna róla, ha tegnap nem nézem meg ezt az újabb Will Smith mozit. Az ember talán túlzottan optimista vele kapcsolatban, de csak megnézi mit is művel a vásznon, így végül is ő volt a motiváció, ami a nézésre ösztönzött: magáról a sztoriról, témáról viszont semmit nem is tudtam.

A lényeg nagyjából annyi, hogy különösen az NFL-ben és az NHL-ben a rengeteg komoly test-test elleni (nem ritkán fej-fej elleni) ütközés során a sportolókat rendszeresen kisebb-nagyobb agyrázkódások érik. Gyakran olyanok, amiket „lábon kihordanak”, kvázi észre sem veszik: az amerikai focisok, jégkorongosok agyában viszont súlyos elváltozásokat idéznek elő… negyven, ötvenévesen agyuk egy nyolcvanöt éves emberének felel meg. Bokszolóknál mondjuk ez eddig is nyilvánvaló volt, de a 2000-es évek elején egy nigériai patológus kellett hozzá, hogy mindezt az NFL-lel kapcsolatba hozva felfedezze, illetve felfedje, nyilvánosságra hozza. A Sérülés tulajdonképp e körül a felfedezés körül forog – legalábbis ez a központi témája -, kiegészítve az Amerikába települt (menekült?) fekete doki magánéleti kálváriájával. Első blikkre talán egy sportdráma, de annál egyszerre több és kevesebb is egyben: a romantikus szállal, Omalu magánéletével sajnos elvették a sportdráma igazi, húsbavágó élét, s ahhoz képest, akár amilyen jó kis thriller lehetett volna az egészből, ahhoz képest kifejezetten vérszegény mozi lett.

Emlékeimben már csak halványan él az A bennfentes című MM film, de erről az egész Sérülésről nekem az ugrott be menet közben. A dohányiparos is hasonlóan bátortalan néha, az is csak a felszínt kapirgálja – de még úgy is jobban tetszett mint ez. De vélhetően nem ez az első és nem is az utolsó ilyen film…

70%

Lehet, hogy ez nálam kimarad. Will Smith sem az a húzóerő már, a téma meg ugyan tragikus, de nincs az az élsport a világon, ami nem okozna olyan elváltozásokat az ember testében, amit utána élete végéig nyögni fog az illető. Nem szeretem különösebben azt a filmet, de a Minden héten háború elég jól körbejárta a témát, hogy ez a modern arénaharc hogyan emészti fel az ember testét, és ha ennél ez a film csak egy romantikus sztorival meg pár kapzsi pénzmogullal nyújt többet, akkor az elég sovány nekem.
.

Niwrok írta:

Sérülés

Lehet, hogy ez nálam kimarad. Will Smith sem az a húzóerő már, a téma meg ugyan tragikus, de nincs az az élsport a világon, ami nem okozna olyan elváltozásokat az ember testében, amit utána élete végéig nyögni fog az illető. Nem szeretem különösebben azt a filmet, de a Minden héten háború elég jól körbejárta a témát, hogy ez a modern arénaharc hogyan emészti fel az ember testét, és ha ennél ez a film csak egy romantikus sztorival meg pár kapzsi pénzmogullal nyújt többet, akkor az elég sovány nekem.
.

Erre sajnos most csak bólogatni tudok. Ha egyszer sok időd van, és már mindent bepótoltál, akkor talán... de nem kel rohannod, szerintem sem.


.

Tadam írta:

Amit nem értettem - ez már a Víkend című magyar mozi - hogy neked az miért tetszett?
Gryllus Dorka vitte a hátán a mozit, a többi kuka. Ott volt az pontosan, hogy MINDENKI gyilkossá lett a filmben, pedig előtte sose gyilkolt. Szerintem ilyen nincs, az egész sztori hiteltelen volt. Maga Dorka és a táj az, ami ért valamit a filmben. Én kb. 40%-ra értékeltem magamban.

Na mindegy, ez a Green Room nagyon is elment egynek, összevetve a Vaksötéttel, klasszisokkal jobb volt ez.

Szerintem a Víkend forgatókönyve sokkal jobb lett, mint a Zöld szobáé... én életszerűbbnek, hitelesebbnek éreztem, de az azért túlzás, hogy annyira tetszett is az a film. A magyar viszonyok között ugyan talán tetszett, a Zöld szobánál is jobban tetszett, nekem működött a fordulata, de azért jócskán voltak fenntartásaim - ahogy olvashattad is.

Tadam írta:

Amúgy tervezek visszatérni, sok filmet megnéztem mostanában (1 hét alatt voltam 6-szor moziban plusz legalább 10 film otthon), szóval lesz miről beszélnem. Gondolom nem bánjátok.

.





Démonok között 2




Mikor pár hónapja Niwrok kolléga – aki kettőnk közül egyértelműen a nagyobb James Wan fan – írt erről a filmről, és belinkelte az igazi Warren házaspár munkásságát, felvetődött bennem, hogy ez az egész The Conjuring sztori mennyire is kiváló alap egy jó antológia filmsorozathoz… és lám, lám, nem csak én gondoltam így. A Démonok között második része ugyanis pontosan arra az útra lépett, ami a leglogikusabb és ami az egyetlen épeszű és járható út: az izzadtságszagú direkt folytatás helyett Ed és Lorainne Warren „életművéből” a következő fejezetre ugorva meséli tovább a vadászok kalandjait. Egészen pontosan nem egészen a következőre, de erre mindjárt ki is térek…

…szóval a helyzet az, hogy én szívesen néztem volna a mozi indítását egy teljes egész estés filmben: az Amityville-i események igazán megérdemeltek volna végre egy normális és normálisan megcsinált horror feldolgozást. Nem is csak és feltétlenül a Ronald DeFeo-féle mészárlásról, hanem talán inkább a Lutz család kálváriájáról. Ugyanis a Démonok között 2 indítása, ez, így beillesztve a moziba eléggé felemás lett számomra: az kétségtelen, hogy megadja a hangulatot (amit aztán majd a The Clash és a The Beatles rendesen el is vesz), viszont sehogy nem érzem a jelenet súlyát és szükségességét a történet egészét tekintve. Az apácadémon kibaszott jó volt már itt is, de valahogy Lorraine mászkálása, az egész jelenetsor kissé erőltetettnek tűnt a szememben. Valahogy úgy, hogy oké, érintsük Amityville-t is, mert hisz azzal lettek Warrennék a leghíresebbek, meg, ha már itt vagyunk, alapozzunk meg a későbbi démonnak, sőt az egész filmnek – de aztán ugorjunk is gyorsan tovább. Az egész nyitánynak olyan gyorsan vége lett, hogy csak pislogtam, és bizony nagyon sokáig nem is tudtam hova tenni a képeket (de legfőképp a szándékot). Lorraine pont úgy viselkedik, mint a Hannibal sorozat Will Grahamja, ezzel a beleéléses látomásos módszerrel… a fene se tudja, kell-e ez így ide. Ráadásul elhangzik a mozi tán legkínosabb mondata, a „Képzeljenek el egy fehér fénykoszorút! Az majd megvédi Önöket.” – Mi van???    És mindez 7 percben.

Mielőtt bárki félreértene: nem azt mondom, hogy ez a szakasz rossz volt, sőt. Kifejezetten parás, olyan igazi démonokközöttes volt – csak nekem dramaturgiailag kilógott a sorból és az utána következő közel egy óra nem tudta megközelíteni sem. Sajnos nagyon is érezhető a visszaesés, hisz az Enfieldi események első szakasza a kis család bemutatásával, a londoni 70-es évekkel minden lett, csak nem feszült. Eleve már a váltás nagyon éles (most arról nem beszélek, hogy egy szöveges főcím alapján kell teret és időt váltanunk), ugyanis Lorraine drámai látomásai és üvöltése után a London Calling dal, az ugrándozó gyerekekkel… hmmm… eléggé kiránt a feszültségből. Pont Niwrok korábbi írásában olvashattátok, hogy a Démonok között 2 mennyire is nem ilyen – nos, az tény, hogy később nem ilyen, de az elején bizony kizökkent a hangulatból. Még mindig azon rágódom, az Amityville-i eset nem csak utólag került-e bele a film elejére…    …de mindegy. Szóval Enfieldben vagyunk, ahol is Hodgson család mindennapjaiba csöppenünk: az alapban sem túl fényes, szegényes hangulatot egyre több paranormális jelenség árnyékolja be. Először még csak a fiatalabbik lány, Janet (Madison Wolfe) a szenvedő alany, de aztán lassan az egész család megtapasztalja a szaporodó poltergeist jelenségeket… és jó. Ez nagyon jó.

Jó, mert végre valahára a szereplők életszerűen viselkednek: mikor szembesülnek a tényekkel, hanyatt-homlok menekülnek a házból. Jó, mert az egész eseménysor, a természetfeletti elfogadása (és maga a megszállás is) is tök életszerű, végre nem töltenek feleslegesen azzal perceket, hogy hiszünk-nem hiszünk-hiszünk-menekülünk, hanem sokkal gördülékenyebben történik minden. És jó, mert a görbe ember vagy az öreg Bill feltűnése néha komolyan a frászt hozta rám, mr. Wannak valóban kiváló érzéke van ahhoz, mikor kell az embert kiugrasztani a fotelből. Jó, hogy végre van egy entitás, aki nem csak egy kiválasztott személynek mutatja meg magát, hanem másnak is, és továbbá nagyon jó, ahogy az akkori médiakörülményeket bevonják az eseményekbe, hogy először a helyi Szellemirtókat hívják – és csak utána Warrenéket. Ahogy haladunk előre a történetben, tényleg egyre nyomasztóbb és rémisztőbb lesz minden, a család háza és az egész korrajz példásan életszerű mégis, ahogy néztem a filmet, egyre nagyobb hiányérzetem lett. Hát persze… hol is vannak Warrenék??

Számomra a film akkor kezdett igazán működni, mikor a vadászok megérkeznek Enfieldbe. Onnantól szinte hibátlan az egész, onnantól nem panaszkodhatom: a Démonok között 1 színvonalát ugyan nem éri el a film, de érezhetően szintet lép a szellem, majd a démon üldözése. Ahogy pedig Warrenék összerakják a képet (a magnó iszonyat jó volt!!), úgy válik a mozi zsigeri horrorrá: amiben nem csak a jump scare elemek vannak egymás hegyén-hátán, hanem tényleg nem enged a feszültség sem. Egy perce sem. Itt már nincs London Calling (jó, kicsi gitározás van, de annyi kell a néző lelkének), itt már jóformán napsütés sincs, csak szürkület, este/éjszaka, eső… és félelem, Bill egyre veszélyesebbé válik (vizes pince) és a házaspár tényleg komoly kihívás elé kerül. Közben meg a film hangulatában keveredik Wan stílusa és hangulatteremtése az Az ördögűzővel, a Poltergeisttel, kiváló elegyet alkotva. Remek jelenetek egész sora jön, a vizespoharas kihallgatás, csaj a plafonon, a pince, a keresztekkel teli szoba, Ed félvak botorkálása, a finálé – és mindenekelőtt az apácadémon.    Sok emlékezetes horror-szörnyet, démont, különféle entitást láttunk már, de nekem ez az apácadémon simán dobogós… valóban, kicsit hasonlít az Insidious fátylas nőjére, de a fekete fátyol kontra egyházi gúnya között én mindenképp utóbbit részesítem előnyben. Sőt, ha most hirtelen mondanom kellene valakit, aki jobban tetszett, mint ez  démon, csak az A kör Samaráját tudnám elsőre mondani…

A Démonok között 2 túlnyomó többsége kifejezetten jó. A 70-es évek megidézése másodszor is kiváló – csak most ugye nem a vidéki környezetet kellet életre kelteni, hanem Londont (amihez a brit akcentus egy lapáttal még rátesz). Aztán itt van az a James Wantól már megszokott aprólékos kidolgozottság, az a ház, ahol játszódik a megszállás, megint csak totál hiteles és autentikus: simán elhiszem, hogy abban a korban járunk. Azt mondjuk nem tudom, a pinceajtókat a 70-es évek közepén miből készítették, ugyanis baltával negyed óráig sem sikerül betörni (vélhetően valami dramaturgiafa volt), de ha ez a legnagyobb baj, akkor rendben van. A hangulatkeltés, az izgalmak fokozása első osztályú, horrorhoz képest meglepően átgondolt és összerakott a sztori és a szereplők kapcsolata is. A film végére már szegény Hodgsonékhoz is lehet kötődni, sőt extrém módon még Billhez is, nem is beszélve a Warren házaspárról, akikről újabb, a nézővel az érzelmi kapcsolatot jobban elmélyítő dolgok derültek ki. A sok sötét, félhomályos jelenet mind remek, a fináléban pedig a félvak szereplő bóklászása egészen új és jó gondolat: a tipikus, elemlámpás vagy gyertyafényes POV nézőpontú jelenetet nagyszerűen újítja meg – úgy, hogy tulajdonképp semmi újdonságot nem ad. Csak átszínez egy sablont, ami eddig is működött, ami eddig is remek horror panel volt – és mégis újat hoz a filmbe. A nagy dicsérgetés közben nem hagyhatom ki a színészeket sem: Vera Farmiga és Patrick Wilson tök jól egybeforrt a Warren házaspár szereppel, a Janetet játszó Madison Wolfe is tetszett. De Franke Potente, mint a szkeptikus riporternő, illetve Simon Mc Burney, mint helyi parajelenség-specialista is kiváló.


Az, hogy az első résznél én is gyengébbnek érzem, az szerintem egyetlen egy dologra vezethető vissza: túl hosszú a film, a megnövekedett játékidő pedig túlságosan is felesleges dolgokra megy el. A 134 perc rengeteg, ennyi időt nem lehet megtölteni végig ijesztgetéssel és megfelelő mennyiségű parával – itt túlnyomórészt az első óra családi köre tűnt nekem lassúnak. Ha mondjuk a fura dramaturgiájú felütést kivesszük, az első órát kicsit megcsipkedjük, kiváló ritmusú és hangulatú mozi kerekedhetett volna belőle: ezt is simán föl lehet tenni a polcra az egyes mellé, de halovány hiányérzet marad az emberben… aztán lehet, mindez azért van, amit Niwrok is írt: ez Wan hattyúdala horror témában. És még valami: most bukkantam rá hogy az Enfield sztoriról van egy angol minisoorozat is, amiről eddig nem tudtam. Lehet, a 3 epizódot valamikor lepörgetem, hogy teljesebb legyen a kép Valak ügyben.





80%




.

R2-D2 írta:

Démonok között 2

…szóval a helyzet az, hogy én szívesen néztem volna a mozi indítását egy teljes egész estés filmben: az Amityville-i események igazán megérdemeltek volna végre egy normális és normálisan megcsinált horror feldolgozást. Nem is csak és feltétlenül a Ronald DeFeo-féle mészárlásról, hanem talán inkább a Lutz család kálváriájáról. Ugyanis a Démonok között 2 indítása, ez, így beillesztve a moziba eléggé felemás lett számomra: az kétségtelen, hogy megadja a hangulatot (amit aztán majd a The Clash és a The Beatles rendesen el is vesz), viszont sehogy nem érzem a jelenet súlyát és szükségességét a történet egészét tekintve.

Én igazából az Amityville-es részről nem is írtam, mert az nekem csak olyan kis intro volt, mint az első részben az Annabelle-epizód, vagy mint a Pixar-filmek előtt a rövid kis rajzfilmek. Ráhangolódás, nem több, és bár van kapcsolata az utána következő nagy filmmel, nagyon nem alapoz meg semmit.

R2-D2 írta:

Aztán itt van az a James Wantól már megszokott aprólékos kidolgozottság, az a ház, ahol játszódik a megszállás, megint csak totál hiteles és autentikus: simán elhiszem, hogy abban a korban járunk. A hangulatkeltés, az izgalmak fokozása első osztályú, horrorhoz képest meglepően átgondolt és összerakott a sztori és a szereplők kapcsolata is. A sok sötét, félhomályos jelenet mind remek, a fináléban pedig a félvak szereplő bóklászása egészen új és jó gondolat: a tipikus, elemlámpás vagy gyertyafényes POV nézőpontú jelenetet nagyszerűen újítja meg – úgy, hogy tulajdonképp semmi újdonságot nem ad. Csak átszínez egy sablont, ami eddig is működött, ami eddig is remek horror panel volt – és mégis újat hoz a filmbe.

"dramaturgiafa"   ...

Ez a lényeg! Dehogy forradalmasította Wan a horror műfaját (na jó, talán még a Fűrésszel, de az amúgy is inkább thriller...), de egyszerűen annyira igényesen, annyi odafigyeléssel és kreativitással, és horrorhoz képest annyira játékosan csinálta a filmjeit, amiben nekem egyszerűen egyedülálló!

És hogy mennyire játékos, ahhoz lenne egy kérdésem   :

Spoiler:

És akkor mindezek után, -értve és elfogadva, hogy a siker és a pénz nagy úr, de- elmegy egy ekkora "FOS"-t forgatni...      
.

Niwrok írta:

Démonok között 2

És hogy mennyire játékos, ahhoz lenne egy kérdésem   :

Spoiler:

Nem, miért kellett volna?

Ha esetleg az ember meredt szemmel figyeli, kiszúrhatja a betűket, de ez olyankor volt, amikor még az égvilágon semmi jelentőséget nem tulajdonítasz neki..

Vagy volt később is???

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Démonok között 2

És hogy mennyire játékos, ahhoz lenne egy kérdésem   :

Spoiler:

Nem, miért kellett volna?
Ha esetleg az ember meredt szemmel figyeli, kiszúrhatja a betűket, de ez olyankor volt, amikor még az égvilágon semmi jelentőséget nem tulajdonítasz neki..
Vagy volt később is???

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Démonok között 2

Spoiler:

.

Most, hogy mondod... látszik az rendesen!! Kétszer is!!!

R2-D2 írta:

Démonok között 2


Most, hogy mondod... látszik az rendesen!! Kétszer is!!!

Az elsőre emlékeztem, a másodikra nem, de így még jobb is   .
Nemhiába, a jelek! A jelek mindenhol ott vannak   !
.

Niwrok írta:

Démonok között 2

Az elsőre emlékeztem, a másodikra nem, de így még jobb is   .
Nemhiába, a jelek! A jelek mindenhol ott vannak   !
.

Azért... tudod most megszámolnám, a világon hány olyan ember van, akinek ez ELSŐ nézésre feltűnt...

Gratula!