R2-D2 írásai 2.0

.





Victoria





Személyes benyomásaim helyett ezúttal engedjétek meg, hogy először néhány közérdekű információt osszak meg veletek (hátha nem mindenki a netet és a filmes újságokat túrja) a mozi kapcsán. A Victoria egy német film, aminek az a különlegessége, hogy TÉNYLEGESEN vágás nélkül készült, az egész, 140 perces alkotás egy snitt. Ezt úgy kell elképzelni, mintha nézőként végig a címszereplő lány mellett lennénk, gyakorlatilag minden tette, cselekedete a szemünk előtt történik: a kézikamerával az operatőr, bizonyos Sturla Brandth Grøvlen végigkíséri a lányt a berlini hajnalban. Ez kétségkívül óriási fényképezési bravúr, messze felülmúlja a feleslegesen piedesztálra emelt Birdman fényképezését is – ugyanakkor alapjaiban meghatározza magát a filmet, annak történetmesélési lehetőségeit és befogadhatóságát is. Ez a mozi teljesen valós időben játszódik, itt most nincs csalás, itt Jack Bauer jogosan mondhatná: „The following takes place between 5:42 am and 7:56 am”.  S még valami, a készítése miatt túl sok lehetőség nem is volt az újraforgatásra, állítólag a harmadik változat került a moziba: a filmben pedig a folyamatosság megőrzése érdekében rengeteg improvizáció található.

Aztán az semmiképp sem véletlen, hogy az embernek az A lé meg a Lola című ugyancsak német remekmű ugrik be a Victoria kapcsán. A rendező, bizonyos Sebastian Schipper ugyanis játszott abban a filmben, részt vett abban a stábban, így minden bizonnyal volt hova nyúlnia hangulat terén – másrészt meg… azért igazándiból ez is nagyon hasonló téma körül bonyolódik. Legalábbis a film második felében. Mégis, azt kell mondjam, a Victoria számomra minden összevetésben alulmaradt Tom Tykwer ’98-as  klasszikusával szemben: mindamellett, hogy maximális csodálattal adózom a mű elkészítésnek, a technikai megvalósításának, szomorúan konstatáltam, hogy nem véletlen az, hogy egy-egy filmben vannak vágások, időugrások, jellemrajzok. Nem véletlen, hogy egy átlagember (esetünkben kis csapat) két óráját nagyon nehéz izgalmasan vászonra vinni, hisz a világon valós időben csak nagyon keveseknek van olyan élete, amiből akár két órát kiragadva is, annak minden perce kellően érdekfeszítő. De ha van is ilyen, még az a történet sem áll meg feltétlenül önmagában a lábán, ha nem ismerjük a hátterét, ha nincs meg az érzelmi kapocs a szereplőhöz magához.

Nos, a Victoria meg sem próbálkozik ezzel. Nem is teheti: a nyitó jelenetben egy német szórakozóhelyen egy lány egymagában táncol, majd egy vodkát lehajtva épp hazafelé indul. A lány egy spanyol vendégmunkás, a huszonéves Victoria (Laia Costa), aki a bárból kijövet belebotlik egy csapat félrészeg, hőzöngő, láthatóan balhés bulizó német srácba. Ez kb. a tizedik perc és nálam itt rögtön meg is bicsaklott az egész film… mert az még csak hagyján, hogy én jómagam (aki egyedül jár moziba, meg koncertre) nem asszociáltam Victoria mérhetetlen magányára, amire az egyedüli diszkózás, majd a béna ismerkedési kísérletből következtetnem kellett volna, de a négy sráchoz csapódás teljesen irracionális és végtelenül buta dolog. Lehet, hogy picikémnek már rendesen viszketett a micsodája, meg hogy annyira vágyott barátra – no de egy olyan társasággal lógni, akik épp egy autót akarnak feltörni, és akinek egyik tagja annyira idegesítően rámenős, az számomra egyszerűen elfogadhatatlan. A filmet ismerve, a lány már három hónapja van Berlinben, s egy kávézóban dolgozik… nos, három hónap alatt nem volt képes értelmes emberi kapcsolatot kialakítani?? Pont egy tróger (részeg!! – ez fontos, mert egy óra múlva ennek már nem nagyon van nyoma) banda karjaiba futni?? Rögtön arra gondoltam, hogy ez a csaj szimplán hülye – vagy végtelenül naiv. Már fel voltam rá készülve (miután SEMMIT nem tudtam a sztoriról), hogy hamarosan nézhetem, hogy erőszakolják meg és hagyják magára a csajt: megmondom őszintén, akkor lehet végig sem néztem volna.  

Így is komoly próbatétel volt az első óra. Victoria biciklijével elfogadja a fiúk hajnali városnézésre invitálását, együtt iszik velük az utcán, sőt valami egészen elképesztő módon, vonzalmat kezd érezni a hangadó Sonne – mint a nap – (Frederick Lau) iránt. Fogtam a fejemet, egy nő hogy lehet ennyire hülye, hogy egy többszörösen hazugságon kapott fickóba – aki nyilvánvalóan egy jó kettyintésért löki a szöveget – beleessen, de hát pont az ilyenek kerülnek másnap bele a hírekbe a való világban is. Valahol roppantul idegesített ez a naivitás és butaság, amit a lány produkált, teljesen logikátlan és életszerűtlen volt sok lépése. S még hol voltunk a váltástól, a fordulattól, a mozi második felétől! A lány tehát – az operatőrrel a nyomában – egy órán keresztül lófrál velük, még egy tetőre is felmennek inni, hogy aztán kb. fél 7 körül búcsút intsen nekik, s a kis kávézóba, ahol dolgozik, s amihez kulcsa van (három hónap után?) bekuckózzon aludni. Sonne, a hazug hősszerelmes persze nem hagyja ezt annyiban ( „Érzem a pinád szagát!” – copyright by A bárányok hallgatnak), s nem tágít Victoria mellől. Egy apró zongoralecke mellett próbál a rendező valami mélységet adni a karaktereknek, de ez is inkább komikusra sikeredett, mint valós kötődésre – aztán történik valami, amiről igazából én egy szót sem mondok. Aki megnézi, egyszerűen tudatlanul kell, hogy átélje a második szakasz minden izgalmát és feszültségét, felkészülés nélkül kell, hogy belevágjon mindabba, ami történik… csupán annyit árulhatok el, hogy Victoria megint csak teljesen irracionálisan úgy dönt, hogy a hajnal további másfél óráját a fiúkkal tölti.  

S ha már fiúk: miután a mozi kvázi egy ötszereplős kamaradarab (a környezet, a mellékszereplők csupán indikátorok) érdemes pár szót ejteni a csodacsapat tagjairól. Itt van mindjárt a skinheadnak kinéző – de aztán két skinheaddal mégiscsak összevesző – totál balhésnak tűnő Boxer (Franz Rogowski), aztán a talán multikulti, meglehetősen gyenge idegrendszerű Blinker (Burak Yigit) … török és skinhead egy galeriben…    no meg a születésnapos, seggrészeg Fuß (Max Mauff). Ahogy mondtam, a részegségnek külön szerepe van, mert a mozi második felében történteket szerintem nem kis mértékben hitelteleníti el a korábban elfogyasztott alkohol és drog mennyisége – és itt jön képbe vissza a valós idejűség minden hátulütője. Ami belefér egy feszesebb tempójú moziba, ahol az ember nem is igazán foglakozik azzal, hogy az események sorozata hogy jön egymás után, az egy ilyen stílusú filmben bizony szembeötlő. Szembetűnő és logikátlan: mert azt se magyarázza meg nekem senki, hogy egy társaság, akik mondjuk 7-kor készülnek valahova – ami azért sanszos, hogy cikis lesz – 6 óra 20-kor még egy háztetőn békésen vedelik a sört, majd utána állnak neki autót lopni, majd 7 előtt 10 és 5 perccel pánikba esve készülnek az indulásra. Nem, nekem ez így nem áll össze… és különösen nem egy valós idejű moziban.  

És még így is, a film második fele közel zseniális. Amit csinálnak, ahogy csinálják, ahogy ez vászonra van álmodva, az egy bizonyos pontig nagyon jó: kérem, totál ilyen lehet, mikor csinálsz valami hülyeséget és utána pánikba esel saját tetteid következményei miatt, teljesen átélhető az a rémület és az izgalom, amit látunk. Sőt, megkockáztatom, az autós jelenet az utóbbi idők egyik legjobban fényképezett, legmagávalragadóbb, legfeszesebb szcénája, amit filmben láttam. Kár, hogy utána a csapat megint totál idiótán kezd viselkedni, mint ahogy az is kár, hogy a nagy finálé is annyira szirupos és hiteltelen lett, amilyen. Megint csak arra tudom visszavezetni ellenérzéseimet, hogy ennyi idő alatt kialakuló ilyen szintű vonzalom, a karakterek megismerése nélkül nekem teljesen légből kapott – ami megint csak elmenne egy hagyományos filmben, de nem itt. Itt a szándékosan választott formai keretek miatt kénytelenek voltak összehúzni a dolgokat, mintha az egész eseményláncot, a kapcsolatok, viszonyok hálóját MP3-ba tömörítették volna. A két és fél óra végére sem tudunk senkiről semmit (ez legalább hiteles), viszont az egész második óra ettől totál darabjaira hullik. És akkor még nem nagyon mentem bele mondjuk a legeslegvége idiótaságaiba, a totál kihalt (7:50!!!) berlini utcaképbe, a csak megérkezni nem akaró mentőre (legalább 5-10 perc!!), no meg a „Mesélek egy történetet és szerzek egy szobát” mondat óriási alibi voltára. Na persze, ez csak úgy megy…    … az meg csak hab a tortán, hogy a három hónapja Németországban dolgozó spanyol lány még vészhelyzetben, egyedül is angolul beszél/káromkodik.  

Technikailag maximálisan elismerem a filmet, van néhány elképesztően kiváló húzása, de a stílusa által felállított korlátok miatt sorban dobja ki a törvényszerű idiótaságokat.




75%



.

R2-D2 írta:

Victoria

Technikailag maximálisan elismerem a filmet, van néhány elképesztően kiváló húzása, de a stílusa által felállított korlátok miatt sorban dobja ki a törvényszerű idiótaságokat.

75%

Előbb-utóbb csak megnézem, már vagy egy hónapja ott van a pendrive-omon   .
Talán inkább "előbb"   .
.

.





Csillagainkban a hiba





Minden kétséget kizárólag ez lesz az egyik legnehezebb(en megírt) kritikám…    vannak filmek, amik ha nem jöttek be, szívbaj nélkül szétszedi őket az ember, rávilágítva, kicikizve az összes baromságot és hiteltelenséget, amit adott mozi tartalmaz, itt viszont gondban vagyok. A Csillagainkban a hiba bár qrvára nem az én filmem, folyamatosan unatkoztam és/vagy szenvedtem rajta – mégis belül valahogy úgy érzem, talán nem illő kicikizni és megköpködni egy rákos lányról és fiúról szóló történetet, nem illő lehúzni egy, könnyekre és meghatódásra építő, részben az elmúlásról szóló alkotást. Az ember valahogy kényszeredetten úgy érzi, hogy ez egy komoly, hatásos és erős dráma… vagy legalábbis annak készült… pedig nem. Ez egy szirupos, számomra nagyrészt életszerűtlen love story, egy átlagos tinifilm, amiben a két főszereplő első összefutásra egymásba szeret, s ami történet drámaiságát a Damoklész kardjaként belebegtetett fránya rák okozza.

Persze, jöhet a kérdés – jogosan – akkor miért néztem meg…    nem tudom. Az ember, ahogy jár mindenféle fórumokra, gyűjti az ötleteket a mozizásaihoz, beszélget emberekkel, odafigyel a baráti ajánlásokra: a Csillagainkban a hiba még így is 9 hónapja a gépemen volt anélkül, hogy rávettem volna magam a megnézésre. Éreztem, hogy nem az én mozim lesz, de sokkal inkább tartottam a halál közelében lévő fiatalok szenvedésének látványától, mintsem attól, hogy egy romantikus maszlagot fogok látni. Aztán pont fordítva lett: a film végére pont azt a kőkemény szenvedést hiányoltam a filmből, amitől tartottam – ez, így egy lebutított, talán kiszínezett mesefilm, ami még nem okoz maradandó sérülést a mai tinédzserek érzékeny és törékeny lelkivilágának. Totál abszurd egyébként, hogy azokra kell vigyázni, akik közben kőkemény horrorokon, erőszakos játékokon meg pornón nőnek föl… na mindegy. A lényeg az, hogy ez az egész keverék nekem inkább romantikus és kevésbé drámai lett, ráadásul sikerült elérniük, hogy gyakorlatilag egyetlen szereplőhöz sem tudtam egyetlen percig sem kötődni – ahogy átérezni sem tudtam betegségüket.

Hazel Grace Lancester (Shailene "Tris" Woodley) egy 15 vagy 16 éves amerikai lány, akinél pár éve diagnosztizálták a rákot: egy kísérleti gyógyszerkezelés miatt van még életben, aminek az az ára, hogy utazótáskában cipelnie kel magával az oxigénpalackját. Igen, a lány ugyanis úgy tud lélegezni, ha az orrába folyamatosan érkezik egy csövön keresztül a friss oxigén, de néha még így is teljesen váratlanul feltelik a tüdeje vízzel, ami végzetes lehet számára. Tegnap óta azon gondolkodtam, miért volt már az elején ez az érdektelenség részemről a film és szereplői iránt… nos, az alábbiakra jöttem rá. Először is, nekem ez a Hazel nem 15 éves. A 25 éves Woodley kétségkívül jó választás volt színészként a szerepre, de nekem a karaktere egyetlen pillanatra sem tűnt gyereknek… pláne nem 15 éves lánynak. Ugyanez vonatkozik a később képbe kerülő fiúra, Augustus Watersre (Ansel "Caleb" Elgort), aki talán kicsit közelebb jár kinézetben a 18 éves fiúhoz, de nekem összességében még ő is kilóg a kinézetével a felvázolt alapszituból. Aztán itt van rögtön a betegség és Hazel. Mindamellett, hogy erősen hatásvadásznak érzem a kanült az orrban (egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a néző egy percre se felejtse el, mekkora is a baj), egyidejűleg el is távolít Hazeltől. Biztos én vagyok furán összerakva, meg biztos undorító is, amit most leírok (meg az empátia teljes hiányát feltételezi), de idegenkedtem tőle, az egész lényétől, betegségétől, a csőtől az orrában… amire aztán ő meg alaposan rásegített a folyamatos halálra készülődésével, azzal, hogy mindenkit távol akar magától tartani. Nos, sikerült, már elve abból indultam ki – abból indul ki a néző – minek kedveljen meg valakit, aki jó eséllyel a történet végén úgyis meghal?

Maga az egész sztori tulajdonképp arra épül, hogy Hazel az általam kifejezetten rühellt segítőcsoportban megismerkedik Augustussal, a teljesen egészségesnek kinéző, ámde műlábas sráccal. Ő is rákos – legalábbis az volt – a gyógyulásának ára pedig lábának elvesztése… viszont valami eszméletlenül életigenlő, vidám srác, aki pillanatok alatt beleszeret Hazelbe. Nincs is ezzel semmi baj, mert ugyan miért is ne lehetne két beteg fiatal között szerelmi kapcsolat – csupán önmagában a beteg fiatalokkal van baj: egyikük sem tűnik halálos betegnek.  Ahogy írtam, a kanül csupán azért kell, hogy erre folyamatosan emlékezzünk, mint ahogy Gusnak is rendszeresen emlegetnie kell műlábát – mert bizony a fiatal, kisportolt teste alapján, az állandó vigyora alapján eszünkbe sem jut, hogy ő halálos beteg. Én legalábbis máshogy képzelek egy halálra készülő páros mindennapjait, illetve nem is elsősorban a mindennapjaikat – mert, ahogy írtam, a szerelem mindenkinek jár – hanem inkább megjelenésüket. Különösen aktuális lesz majd ez a film egy pontján az egyik szereplőnél…

A két fiatal Hazel távolságtartása ellenére azért csak összejön, hogy elő lehessen venni a zsepiket, ha ESETLEG valamelyikük meghal. Nem tudom, mekkora szerepe van az írásban ennek az esetlegnek, hisz azért azt nagyjából lehetett tudni, hogy mire megy ki a film, nagyjából lehet tudni, hogy a végkifejlet meglehetősen keserédes lesz… ezzel sincs azonban semmi gond, már elindítva a filmet számítani lehet rá. Az összejövés viszont meglehetősen nehezen megy, azért az a fránya betegség csak bekavar – no meg Hazel sem nagyon akar kötődni senkihez – mindenképp kell hozzá a történetnek azon szála, amiben a fiatal pár egy rajongott íróhoz szeretne eljutni Amszterdamba. Egy íróhoz (William Defoe), akinek könyve óriási hatással van mindkét fiatalra, viszont az olvasottak nem elégítik ki az ifjúságot, így kvázi utolsó kívánságukként szeretnék tudni, mi történik a szereplőkkel a könyv után – feltett szándékuk hát, hogy elutaznak a faszihoz és válaszokat kérjenek tőle. Nos, azt nem árulom el, hogy ez sikerül-e, hisz elvileg Hazelnek nem ajánlott elhagynia az orvosi felügyeletet, legyen elég annyi, hogy ezen szál vezetése és lezárása kimondottan tetszett. Végre történt valami a filmben, nem pedig egy bizonytalan szerelmespár SMS-eit kellett olvasnom… (oké, oké, oké    ) azt viszont még ma sem értem, mit is akartak kihozni ezzel a Dzsinnes dologgal, nevezetesen mindenkinek van EGY kívánsága, amit életében a Dzsinn teljesít.    Ez nekem totál idegen és hülyeség volt…

A finálé viszont okozott némi meglepetést. Kellemesen csavartak egyet a felálláson, így mégsem teljesen az történt, amit vártam tőle: ez mindenképp pozitívum. Az már más kérdés, hogy az általam gonosz módon csak „kripliszexnek” elnevezett esemény után eléggé hiteltelen a váltás, amiből majd a végjáték ered, meg hogy a korábban felemlegetett kinézetben is találok kivetnivalót (legalábbis az én elképzeléseim szerint), viszont önmagába a kapcsolatba nem tudok belekötni. Hazel halálvárásának és Gus életigenlésének szép íve van a sztoriban, néha egész elmés és magvas gondolatokkal fűszerezve bontakozik ki a két beteg egymáshoz és a világhoz való viszonya. A baj csak az, hogy én sem Hazel pesszimizmusában, sem Gus optimizmusában nem tudtam maradéktalanul osztozni, mint ahogy a karakterekbe sem tudtam beleképzelni magamat. Sőt, ahogy teltek a percek, egyre inkább kényelmetlenül éreztem magam, egyre inkább azon gondolkodtam közben, hogy nehogy én is így járjak – az együttérzés, ami mindenképpen kellett volna a zsebkendőhöz a végén, teljesen eltűnt belőlem. Helyét átvette valami paranoiás félelem a látottak valósággá válásától… s hiába nem vagyok már tini, azért még én is szeretnék ide írogatni jó pár évig.    

Nem állítom, hogy a Csillgainkban a hiba egy rossz film, mert nem az. Nekem csupán túl romantikus, érzelgős, szirupos volt, az amszterdami szálat leszámítva kifejezetten unalmas, viszont pontosan ezekért most meglehetősen kényelmetlenül érzem magam miatta. Mintha egy érzéketlen robot lennék – pedig az Egymás szemében tükrében nem vagyok az – akit totál nem hatott meg két haldokló/életerős fiatal szerelme… talán ha a hangsúlyok mások lettek volna, talán ha TÉNYLEG át tudtam volna élni mindazt, amit ők, máshogy állnék hozzá. A helyenként elsütött – kiváló!! – szarkasztikus poénok, Gus állandó mosolya, meg Hazel hisztis picsa viselkedése viszont megakadályozott ebben. Nem véletlen, hogy nehezen vettem rá magam, tekintve, hogy alapban nem érzem jól magam a romantikus mozikon, a korábbiaktól eltekintve (amikben vagy a sci-fi, vagy a horror stílus segített fogódzkodót találni) itt nem leltem örömet a betegségben, mint körítésben. Féltem… féltem, nehogy én is így járjak.




70%



.

R2-D2 írta:

Csillagainkban a hiba

A Csillagainkban a hiba bár qrvára nem az én filmem, folyamatosan unatkoztam és/vagy szenvedtem rajta – mégis belül valahogy úgy érzem, talán nem illő kicikizni és megköpködni egy rákos lányról és fiúról szóló történetet, nem illő lehúzni egy, könnyekre és meghatódásra építő, részben az elmúlásról szóló alkotást.

Persze, jöhet a kérdés – jogosan – akkor miért néztem meg…    nem tudom. Az ember, ahogy jár mindenféle fórumokra, gyűjti az ötleteket a mozizásaihoz, beszélget emberekkel, odafigyel a baráti ajánlásokra: a Csillagainkban a hiba még így is 9 hónapja a gépemen volt anélkül, hogy rávettem volna magam a megnézésre.

Mindamellett, hogy erősen hatásvadásznak érzem a kanült az orrban (egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a néző egy percre se felejtse el, mekkora is a baj), egyidejűleg el is távolít Hazeltől. Biztos én vagyok furán összerakva, meg biztos undorító is, amit most leírok (meg az empátia teljes hiányát feltételezi), de idegenkedtem tőle, az egész lényétől, betegségétől, a csőtől az orrában… amire aztán ő meg alaposan rásegített a folyamatos halálra készülődésével, azzal, hogy mindenkit távol akar magától tartani. Nos, sikerült, már elve abból indultam ki – abból indul ki a néző – minek kedveljen meg valakit, aki jó eséllyel a történet végén úgyis meghal?

Ez, így egy lebutított, talán kiszínezett mesefilm, ami még nem okoz maradandó sérülést a mai tinédzserek érzékeny és törékeny lelkivilágának. Totál abszurd egyébként, hogy azokra kell vigyázni, akik közben kőkemény horrorokon, erőszakos játékokon meg pornón nőnek föl… na mindegy.

A lényeg az, hogy ez az egész keverék nekem inkább romantikus és kevésbé drámai lett, ráadásul sikerült elérniük, hogy gyakorlatilag egyetlen szereplőhöz sem tudtam egyetlen percig sem kötődni – ahogy átérezni sem tudtam betegségüket.

70%

Azért nézted meg, mert az ember/ a droid megnézi azt, ami érdekli... néha meg "szélesíti a látókörét" .

Én a helyedben nem magyarázkodnék ennyit azon, hogy túlnéztél a felszíni maszlagon, és a lényegét láttad meg a filmnek: azt, hogy kurva jó dolog szerelmesnek lenni, és kurva szar dolog megélni, hogy az a szerelem, vagy akár az élet ilyen korán ilyen véget érhet . Ez is empátia, nem csak az, hogy minden szereplőnek egyesével beleerőszakolod magad az életébe, aztán "körülnézel", hogy milyen. Ha már velük tudtál félni, az majdnem olyan, mintha értük féltél volna, legfeljebb kevésbé tudtál elvonatkoztatni a stúdió által elvárt külsőségektől.

Hollywood jelentős része ebből él, hogy sziruppal nyakon önt mindent, átalakítva olyanná, amit az emberek szívesen néznek meg ami a bejáratott receptjeiknek megfelel. Abba szép fiatalok kellene, akik eljátsszák a betegséget, mert a külső jel nyomasztó lenne, és az máris eltántorítja a nézőket. Mondjuk ettől még az sem mindegy, hogy milyen rák; egy agydaganatnak tudtommal nincs külső jele, ellentétben a kezelésre használt kemoval és sugárral. Ez van, az emberek jó része kikapcsolódni jár a moziba, és nem azért, hogy pattanásos, haldokló tinédzsereket nézzen. Elvileg a kőkemény horrortól, az erőszakos játékoktól és a pornótól is védeni kéne a tiniket, de mert ezek jól kimunkált fantáziavilágok, így a szülőket kevésbé feszélyezi (amíg nem látják, mert akkor hú!), a tiniket meg kevésbé érdekli, mint akár szóról szóra ugyanez a történet, ha valós körülmények között játszódna.

Ha végre leírom a Hajnali lázról, amit gondolok, elolvashatod, hogy egy alapjaiban hasonló történetet mennyire máshogy is meg lehet csinálni. Az is ki van egy kicsit színezve, de nagyon nem is lehet, mert valós eseményeken alapul... nem is akármennyire .

U.i: Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy a Bates Motel is majd egyszer sorra kerül... Most szólok, abban Emmának ugyanilyen kanülje van ...
.

Niwrok írta:

Csillagainkban a hiba


Azért nézted meg, mert az ember/ a droid megnézi azt, ami érdekli... néha meg "szélesíti a látókörét"   .


U.i: Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy a Bates Motel is majd egyszer sorra kerül... Most szólok, abban Emmának ugyanilyen kanülje van   ...

Igen, próbálkozik az ember, próbálkozik, de valahol nem mindig tud álépni saját korlátain. Ennél a filmnél a végére már egyszerűen zavart, hogy a szereplők nekem tök közömbösen gabalyodtak egymásba a rák árnyékában: ha pl. az Alabama és Monroe kislányára gondolok, ott a szívem majd megszakadt, itt meg csak totál érzéketlenül néztem őket. Na mind1, egy fájllal kevesebb a pendriveon.

Bates Motel? Igen, valóban, a cetlin rajt van, ígérem, az idén meglesz. Sok más ajánlásoddal egyetemben.

R2-D2 írta:

Ennél a filmnél a végére már egyszerűen zavart, hogy a szereplők nekem tök közömbösen gabalyodtak egymásba a rák árnyékában: ha pl. az Alabama és Monroe kislányára gondolok, ott a szívem majd megszakadt, itt meg csak totál érzéketlenül néztem őket.  

Bates Motel? Igen, valóban, a cetlin rajt van, ígérem, az idén meglesz. Sok más ajánlásoddal egyetemben.

Most lepődjek meg az eddig a szülői szerepről leírtak/megbeszéltek után, hogy a beteg kislányt és rajta keresztül a családja nehézségeit közelebbinek érezted magadhoz, mint a rózsaszín papírba csomagolt beteg tiniket ? Nem fogok .

Nem sürgetés volt a BM, csak én úgyis lassan megnézem a 3. évadot (hiszen itt a 4.), és arról, amit írtál, eszembe jutott Emma .
.

Niwrok írta:

Nem sürgetés volt a BM, csak én úgyis lassan megnézem a 3. évadot (hiszen itt a 4.), és arról, amit írtál, eszembe jutott Emma   .
.

4 évad már?? Ugyan, meg se kottyan 7 évad SoA után...


Most viszont Whisperst nézek, jövő héten Mr. Robot. Ennyit látok előre.


.

R2-D2 írta:

Most viszont Whisperst nézek, jövő héten Mr. Robot. Ennyit látok előre.

Szegény Mr. Robot ... Kb. harmadszor olvasom, hogy most ez meg az van, de utána már az jön .
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Most viszont Whisperst nézek, jövő héten Mr. Robot. Ennyit látok előre.

Szegény Mr. Robot   ... Kb. harmadszor olvasom, hogy most ez meg az van, de utána már az jön   .
.

Jóvanna. A robotok megértik egymást...


.

.






The Whispers / Suttogók S1





Még ennyi idő után sem teljesen igazodok ki Hollywoodon, pontosabban most azon belül is a TV sorozatok életén és halálán. A különféle társaságok sokszor totál idióta és egyre szarabb évadokat rendelnek be egymás után évről évre, képtelenek megszüntetni egy 5-6-10 évadon át tartó történetet, újraindítanak lezárt(!!) sorozatokat, kicserélnek ikonikus figurákat s úgy rebootolják a dolgot… máskor meg egy-egy zseniális ötlet illetve évadkezdet után simán abbahagyják a sztorit.     Nekem is jó pár olyan évad pihen a polcon, ami csak egy évadot élt meg, amik nagy része orbitális cliffhangerrel ér véget, s amiknek a folytatását sosem tudjuk már meg… (de legalább ha lehetne olvasni   ) nos, azt hiszem, újabb csodás példa fog melléjük kerülni hamarosan. Ugyanis a The Wishpersnek is egy évad után vége lett, az ABC stúdió a csökkenő nézőszám (erre megint lenne néhány keresetlen szavam    ) miatt elkaszálta az egészet – szerény véleményem szerint pedig elmennek a jó büdös francba, pláne, hogy olyan finálét csináltak, amilyet.  

A Suttogók első és egyetlen évada qrva jó lett: bármit is mond a legnagyobb hazai sorozatportál, bármit is állítanak a témában „befolyásos” megmondóemberek (mondjuk sosem értettem, hogy a pilot, vagy két-három epizód alapján hogy lehet kaszálni valamit), a Suttogók az egyik legjobb inváziós sci-fi sorozat, amivel találkoztam. Az első percétől az utolsóig baszott izgalmas és pörgős, egészen kiváló ütemben vált ritmust és nézőpontot, ráadásul én a rengeteget szidott kétdimenziós ( , az már több, mint az egy) karakterek nagy részét is tök megkedveltem menet közben. Sőt, annak kimondottan örültem, hogy a kötelező családi konfliktusok a várttal ellentétben végül is úgy alakulnak, ahogy, a szereplők, a történetre tényleges hatással bíróak, pedig nagyon minimális idiótaságokat csinálnak – legalábbis általános sorozat mércével nézve. Egyáltalán nem éreztem egy csepp időhúzást sem, ami moralizálás volt a karakterek között, az pont reális, s fura mód nem is igazán éreztem félbehagyott, parkoló pályára tett történeti szálat és figurát. Az alapötlet, az inváziós sztori magja meg egyszerűen zseniális – még ha persze komplett idiótaság, akkor is – a villamoshálózatban közlekedő, idegen entitás, aki a gyerekeket veszi rá bizonyos dolgok megtételére méltó ellenfél a z FBI és a Védelmi Hivatal számára.

Nos, a sorozat alaptézise és felütése ez: a gyerekek képzelt játszótársai, barátai nem puszta kitalációk eredményei, hanem igenis létező jelenségek – estünkben egy Drill nevű valami (valaki) hív játékra egyre több kisfiút és kislányt. A játékok között van ártatlan és kevésbé ártatlan is, látszólag összefüggéstelennek tűnik az egész – azonban miután az egyik gyerek majdnem megöli az anyját Drill játékában, az FBI gyerekspecialistája, Claire Bennigan (Lily Rabe) gyanút fog, s elkezd nyomozgatni. Ő hisz először a gyereknek, s ő jön rá arra, hogy egyre több és több gyerek közös barátja ez a Drill nevű valaki… viszont miután a gyerekek kisebb bűncselekményeket is elkövetnek, no meg a háló kapcsolódási pontjai egy nemzetbiztonsági fenyegetést kezdenek mintázni, az FBI mellett a Védelmi Hivatal is bekapcsolódik a nyomozásba. Mégpedig egy Wes Lawrence (Barry Sloane) nevű jóemberen keresztül, aki – mily meglepő –, intim viszont folytatott Claire-rel, amíg az ki nem derült. Ez lehetne egy tipikus amerikai sorozatfelállás, a két rivalizáló nővel, az idegen nőt gyűlölő gyerekekkel, no meg a két ellenséges férjjel… de nem, szerencsére nem ilyen egyszerű. Claire férje ugyanis három hónapja egy bevetésben eltűnt (meghalt), a nőben pedig keveredik a gyász, a félrelépés szégyene, a megbánás, némi vonzalom még Wes iránt – no meg a mérhetetlen anyai aggódás kisfia, Henry miatt. Ja, az alaphelyzethez az is hozzátartozik, hogy Henry két éve egy betegség miatt süketnéma lett… szegény nőre az elején valami iszonyat terhet pakoltak az írók…

Mindeközben az afrikai sivatagban találnak egy idegen eredetű (nem földi) sziklát – amit amúgy pont Wes megy el kivizsgálni –, benne olyan információkkal, amik totál átértelmezhetik Claire hétköznapjait, egy másik szálon meg egy szakállas, tetovált faszi, aki láthatólag semmit nem tud magáról, kényszeredetten követi az idegen entitás nyomait, valahogy kapcsolatban áll vele. A fickó szándékairól az elején semmit sem tudunk, éppúgy lehet Drill segítője, Drill ellenfele (bár, miután a lény kommunikál vele, ez egyre esélytelenebb), sőt, maga Drill is. Legalábbis az FBI és a VH egyre inkább ezt hiszi róla, ezért az évad első harmada egy macska-egér játék egy emberrabló, saját magát sem ismerő, totál amnéziás faszi és a hatóság között. A sorozat első fele tekinthető egy kegyetlen jó thrillernek is, ahol a tét a fickó elfogása, s aminek tetőpontja egy atomerőmű felrobbanásában vagy fel nem robbanásában csúcsosodik ki. Egyszerűen tökéletes az egész, a néző pedig hiába tudja az igazságot a fickóval és Drillel kapcsolatban, a nagy egészre még sincs rálátása: az írók zseniálisan manipulálják a szálakat, amikben a hajsza izgalma mellett végig ott van a fejünkben a gyerekek félrevezetésének oka, egyáltalán önmagában az energialény szándékának kérdése.

Mert aztán mindenki (mármint a hivatalokon belül) számára nyilvánvalóvá válik, hogy Drill egy idegen lény a Földön, a villamoshálózatokon közlekedik, különleges képességekkel rendelkezik – emberi mércékkel csodákat tud tenni – és hogy célja nem feltétlenül békés. Ez akkor lesz majd egyértelmű, mikor is a nyomait eltüntetendő már emberéletek kioltására is ráveszi a gyerekeket, mikor is kezd kialakulni a kép arról, hogy mit is akar. Ahogy a sorozat első harmada egy hajsza a tetkós faszi után, a második harmada hajsza Drill után. És igen, rögtön felmerül az olvasóban, hogy ha a villamos hálózaton keresztül közlekedik, akkor miért is nem kapcsolják le az áramot… nos, képzeljétek el, nem néznek bennünket teljesen hülyének.    Bár nem olyan egyszerű áramtalanítani Washingtont (úgy, hogy azért a lakosságnak illene valami magyarázatot adni annak okára), az FBI és a VH ezzel is megpróbálkozik: a tetkós fickó (akiről egyébként olyan szívesen megírnám ki az, de nem tehetem) elkapásához hasonlóan Drill elkapása is egy bizonyos helyszínen, egy bizonyos eseményláncban csúcsosodik majd ki. Míg idáig elérünk, végig tök izgalmas és hihető az egész, rengeteg morális kérdéssel, nehéz döntéssel a vezetőség részéről… mert ugyan hogyan is döntenél Te, kedves olvasó, ha a saját gyereked is Drill barátja? Képes lennél likvidálni őt azért, hogy elpusztítsd az idegen lényt vele együtt? Egyáltalán ki képes ilyen döntést meghozni??

Az évad harmadik szakasza egyértelműn ezen kérdések közé fonódik… Drill ugyanis nemcsak suttog a gyerekeknek, nemcsak irányítani képes őket, hanem bizony szükségből meg is szállja az egyiküket. Miután az emberek szimplán megsemmisítik „telefonját”, Drill kénytelen valami más módon üzenni az övéinek, valami más módon elindítani az inváziót: nos, ennek megakadályozása az utolsó etap témája. Háttérben a Fehér házzal, egy múltbeli szállal, kapcsolattal, no meg az egyre tragikusabb és veszélyesebb nyomozással Drill után. Ahogy fogy a levegő a lény körül, úgy kezd egyre inkább sarokba szorított állatként viselkedni, úgy vesz egyre vadabb dolgokra gyerekeket, a felnőttek, Claire, Wes, egy fekete ügynök, no meg egy másik családtag úgy fut egyre inkább az események után, s úgy válik egyre világosabbá mindenki számára, hogy az invázió bizony elkerülhetetlen. Viszont… óriásit húztak a fináléban azzal, hogy mi is ennek az inváziónak a célja és mi is a menete… engem legalábbis sikerült totál ledöbbenteniük.    A finálé (is) elképesztően izgalmasra sikeredett, pedig aztán az egyik részben nem csinálnak mást, mint gyerekeket hallgatnak ki kérdeznek ki Drill ügyében. Zseniális.

S ha már gyerekek: horroroknál is és itt is teljesen más szintre emeli a sztorit, amikor gyerekekkel történnek dolgok, amikor is gyereken vannak közvetlen életveszélyben. Itt ugye rögtön felvetődik az a dolog is, hogy az a bizonyos képzelt barátot melyik szülő hogyan is dolgozza föl a saját gyerekénél – van is erről egy icipici lelkizés a sorozatban – no meg alapban a legfontosabb, ki mit tesz meg a saját gyerekéért. Egy kormány hogyan és milyen eszközökkel szakíthat el gyerekeket a szüleiktől és egyáltalán kinek van elég bátorsága, hatalma megnyomni azt a bizonyos gombot??  Egy ilyen esetben lehet-e, kell-e titokban tartani az idegen fenyegetést, vagy a nagy nyilvánosság megóvhatja-e a családokat? Egyáltalán lehet-e védekezni egy olyan fenyegetettséggel szemben, aki csak és kizárólag a gyerekeidnek hajlandó beszélni, csak ők hallják meg a hangját?? Millió remek kérdés, amikre még csak meg sem nagyon próbálnak válaszolni az alkotók: mindenki egyéni vérmérséklete és ingerküszöbe alapján kell, hogy feldolgozza a The Whispers eseményeit.

A karakterek – ha nem is lesznek örök emlékűek memóriámban – nekem nagyon bejöttek, a gyerekek, akiket egyébként több helyen szidnak, szintúgy. Van valami borzongató abban, ahogy ők végtelen naivitásukban és ártatlanságukban hogyan és milyen módon segítik az idegen lényt. 13x40 perc darálva ezúttal is tökéletesen működött egy nagy filmként, itt szerencsére nincsenek felesleges kitérők és unalmas epizódok, itt egy nagy sztori zajlik a szemünk előtt. Teljesen filmszerű az egész, a látványra, hangulatra egy rossz szavunk sem lehet: a főcím pedig azzal a zenével az egyik leghangulatosabb, amit manapság láttam. Azzal a negatív kritikával, amiben a dialógusok bárgyúságát és a karakterek semmilyenségét emeli ki, nem igazán tudok mit kezdeni: itt a főszereplő egy olyan karakter, ami villamos hálózatokon keresztül közlekedik, s ami a gyerekeink fejébe költözik be. Ez már önmagában mindent visz, az emberek meg hozzá mérten kapják meg súlyukat az egészben. Nincs túllihegve sem a kapcsolati hálójuk, s nem tesznek semmi abnormálisan hiteltelen dolgot… vagy már ez is baj?




85%






.

R2-D2 írta:

The Whispers / Suttogók S1

Nekem is jó pár olyan évad pihen a polcon, ami csak egy évadot élt meg, amik nagy része orbitális cliffhangerrel ér véget, s amiknek a folytatását sosem tudjuk már meg… (de legalább ha lehetne olvasni   ) nos, azt hiszem, újabb csodás példa fog melléjük kerülni hamarosan. Ugyanis a The Wishpersnek is egy évad után vége lett, az ABC stúdió a csökkenő nézőszám (erre megint lenne néhány keresetlen szavam    ) miatt elkaszálta az egészet – szerény véleményem szerint pedig elmennek a jó büdös francba, pláne, hogy olyan finálét csináltak, amilyet.  

Azzal a negatív kritikával, amiben a dialógusok bárgyúságát és a karakterek semmilyenségét emeli ki, nem igazán tudok mit kezdeni: itt a főszereplő egy olyan karakter, ami villamos hálózatokon keresztül közlekedik, s ami a gyerekeink fejébe költözik be. Ez már önmagában mindent visz, az emberek meg hozzá mérten kapják meg súlyukat az egészben. Nincs túllihegve sem a kapcsolati hálójuk, s nem tesznek semmi abnormálisan hiteltelen dolgot… vagy már ez is baj?

85%

A lelkesedésed kíváncsivá tett... de őszintén szólva a sztori így elsőre nem annyira. Kicsit olyan, mint valami függelék az X-aktákhoz vagy a Fringe-hez, de lehet, hogy menet közben jobban működik, mint így leírva. Majd meglátom, 13x40 perc az tényleg aláfestés a reggelihez két héten át ...
.

Niwrok írta:

The Whispers / Suttogók S1

A lelkesedésed kíváncsivá tett... de őszintén szólva a sztori így elsőre nem annyira. Kicsit olyan, mint valami függelék az X-aktákhoz vagy a Fringe-hez, de lehet, hogy menet közben jobban működik, mint így leírva. Majd meglátom, 13x40 perc az tényleg aláfestés a reggelihez két héten át   ...
.

Biztos, sajnos nagyon alaposan meg kellett szűrnöm, milyen információkat adok át a történettel kapcsolatban.


.

.





The Vatican Tapes




Azt azt hiszem, nem kell mondanom, mennyire is bírom az ördögűzős filmeket, meg amúgy minden egyebet, ami a nagy és megfellebbezhetetlen szent Vatikán kétes tekintélyét és sikerét kezdi ki, esetleg a titkai mögé próbál kukkantani: a The Vatican Tapesre ennek ellenére mégis későn vetettem rá magamat. Ígéretes címe és előzetesei ellenére teljesen kikerül a látókörömből, pedig tavaly még több helyen is olvastam róla, több helyen is várták… aztán a filmet körülvevő csönd teljesen maga alá temetett. Még csak magyar nyelvű kritikát sem nagyon találtam róla (jó, annyira nem túrtam föl a netet) – ennyire elvette volna mindenki kedvét a rettentően negatív külföldi fogadtatás?? Vagy – ismerve a filmet – ez már az Antikrisztus műve lenne??  

Az mondjuk tény, hogy írni nem könnyű róla. Eleve a mozi csak 91 perces, abból pedig az első 20 percben gyakorlatilag semmi érdemleges nem történik. Gyanítom, a film eleji videoelemzést is csak azért tették bele, hogy a nézőben legyen elég inger eljutni addig a pontig, míg Angela már megszállott lesz, különben az álomkór bizony magával ragadná a sötétségbe. Aztán minden bizonnyal az sem segít a filmen, hogy bizony ez is csak PG-13-as besorolású, ami szinte teljesen kizárja azt, hogy igazi horror lehessen: márpedig ez azért egy ördögűzős filmnél nem épp előny. Harmadrészt meg – amivel én igazándiból csak most, az alaposabb kutatás után szembesültem – talán az sem igazi előny, hogy ezt is az a bizonyos Mark Neveldine nevű jóember rendezte, akiknek eddig négy borzalmas filmes kísérlete volt már: a Crank 1 és 2, a Gamer és a Szellemlovas 2. Lehet egyébként, ha ezt tudom, bele se vágok, de szerencsére a tudatlanság homálya kikapcsolta az előítéletemet is – és úgy látom, meglepő módon épp a rendezés a mozi legkisebb negatívuma (talán nem hiába, nem Neveldine írta a forgatókönyvet). Szégyen, vagy nem, a The Vatican Tapes nekem kifejezetten tetszett – legalábbis a mozi második fele – bár az is tény, hogy sokkal inkább tudnám elképzelni egy duplaepizódos Odaát fejezetnek, mint mondjuk az Az ördögűző leszármazottjának. Mindenestre az, ami lesz Angelából, az utolsó negyed óra baszottul bejött.

A film kifejezetten hangulatosan indít: az archívnak hamisított dokumentumbejátszások, vatikáni felvételek montázsszerűen győznek meg minket, hogy az ördögűzés valódi és létező esemény, amit indokolt esetben maga az Egyház kezdeményez – persze jól titkosítva. Egészen kiváló felütés, millió másik mozi foglakozott már ezzel – mégis, ennek, ilyen formában, narrált főcímként teljesen más hatása volt. Aztán a kamera, akár, mint egy holló ( ), ráközelít a Szt. Péter térre, majd magára a Bazilikára, a vatikáni madártávlat után szinte berepül az épületbe, ahol egy videofelvételbe botlunk, amit épp két bíboros nézeget: az egyik ráadásul fekete – remek aktuális kitekintés a mai korra. Szóval a két pap – akik amúgy a vatikáni levéltárosok, másodállásban képzett ördögűzők – érdeklődéssel figyelnek egy lányt, aki vélhetően valami intézetből haza akar jutni, s akinek meghallgatása folyamán valami fura tűnik fel a szalagon. A vatikáni szalagon (amire először nem is figyel az ember, fel se tűnik, hogy gyakorlatilag minden felvétel már archivált vatikáni anyag) megjelenik egy démon, aki felkelti a két bíboros érdeklődését annyira, hogy személyesen is utánajárjanak az esetnek. S akkor visszaugrunk két hónapot az időben, hogy megtudjuk, ki ez a lány és hogy került karikás szemeivel kidekorált csinos arca egy képre a démonnal…

Ezt viszont, lehet nem kellett volna. A következő negyed óra, húsz perc ugyanis egyáltalán nem sikerült fényesen. Angela (Olivia Taylor Dudley) épp a 27-ik szülinapjára készül, van neki egy barátja, Pete (John Patrick Amedori), aki nem épp apja (Dougray Scott) kedvence. Pontosabban inkább tipikusan arról van szó, hogy a lányát eddig egyedül nevelő apa teljesen hétköznapi módon reagál a lánya pasijára: nem akarja megbántani Angie-t, de azért a féltékenységét sem tudja palástolni. Szóval van ez a családi alaphelyzet – ami, valljuk be őszintén, meglehetősen sablonos – aztán ennyi: ezen a felskiccelt háttéren kívül az égvilágon senkiről semmit nem tudunk. Kicsit később majd igen, viszont itt meglehetősen furán következnek az események: egy szőke lány megvágja a kezét, azt majd megcsípi egy holló, az a seb nem gyógyul, aztán majd kórházba és kómába kerül, aztán egyszer csak hipp-hopp, benne van egy démon. Nem is akármelyik!!! Talán ezzel a pár sorral sikeresen érzékeltettem az egész szakasz roppant felületes és nagyvonalú mivoltát: hogy miért és mikor és hogy történt a megszállás, az örök titok maradt, a horror, mint olyan, meg még csak nyomokban sem szerepel a film ezen szakaszában. Inkább egy fura (tragikus) party film, egy családi dráma, ahol mindenki értetlenül néz a vizet vedelő, egyre érdekesebben viselkedő szeretett lányra. Apa és pasi egyaránt…

Aztán történik valami, ami éles és határozott fordulatot jelent a filmben, ami következtében szép lassan eljutunk a nyitójelenet videójához is. Angela viselkedése, az öngyilkosságba kergetett néhány (  néhány) ember körülötte felkelti az időközben család barátjává avanzsálódott, valahol mindig gyanakvó Lozano atya (Michael Peňa!!!) figyelmét is, aki természetesen jelenti az esetet a Vatikánnak, és kezdődhet a mozi érdemi része, az utolsó harmadra maradt ördögűzés. Két dolgot említenék meg, ami nekem már ebben a középső szakaszban nagyon bejött – az egyik a holló és a kórház/pszichiátria: bár egyáltalán nem mutatják a véres haláleseteket (pedig a villanykörte szembe tekerését megnéztem volna), kifejezetten jó hangulata van az eseményeknek. A másik, meg hogy a rendező kiváló érzékkel váltogatja a különféle kamerahasználatot, legyen az akár kórházi belső felvétel (vatican tapes felirattal!!),akár karaktert követő kézikamera, akár sima normál felvétel, normál perspektívájú kamera: a váltogatás, a koncepció működik. Van ekkor is már néhány egészen jó és hatásos elem, ami hangulatilag elkezdi tolni a mozit a katolikus thrillerből a horror irányába, de még mindig tök lightos az egész.

A nagy durranás természetesen a végére marad. Angela ördögűzése ugyan nem rejt igazi újdonságot, viszont a kimenetele, a következménye miatt egy határozottan elégedett mosoly hagyta el a számat a végén. Bruun bíboros és Lozano atya közös műsora hiába nem ér fel Friedkin klasszikusához, hiába nyomja rá a bélyegét az egész ceremóniára a PG-13 korhatár, mégis, van az eseményeknek és a finálénak egy roppant érdekes és szokatlan befejezése. Egy olyan befejezése, amit jómagam amúgy évek óta gondolok a világról, a jó és a rossz harcáról, Isten és a Sátán harcáról. Az meg, ami és ahogy Angieből válik, egy zseniális utópiát (valóságot?) valósított meg számomra, egy olyan alternatív valóságot, ami tán nem is annyira alternatív. Mindenesetre – körbenézve a világban – semmivel nincs kisebb esélye annak, hogy ez így van, mint hogy még mindig isten ül a trónon és rőtszakállú fiát noszogatja a visszatérésre. Hát… barátom, lehet, megelőztek.    Egyébként ez a finálé egyszerre idézi meg a már említett Az ördögűzőt, aztán az Óment (a holló miatt az egész film is ezt teszi), valamint egy bizonyos snitt erejéig a Constantine-t.  Meg még ki tudja, mennyi másik ördögűzős filmet. Viszont… viszont egyiknek sem ilyen a vége.    Ez óriásit dobott az értékelésén.

Amúgy, a mozi technikailag is rendben van. Érdekesek és jók a már említett kamerahasználat váltakozásai – először azt hittem, ez is egy found footage mozi lesz, de szerencsére nem – a karakterek is totál életszerűen reagálják le az eseményeket. A színészekkel sincs bajom, Michael Peňát mindig szívesen látom, de az öreg bíboros is jó volt. A kissé lélektelen felvezetőt leszámítva nálam működött a mozi, járjunk akár a kórházban, akár a gyogyóban, akár otthon – akár a Vatikánban. Apropó: tök jó volt Langdon professzor után újra a vatikáni levéltárban bóklászni, s belegondolni, mennyi súlyos titkot őrizhetnek odalent… de az már következő írásom témája lesz. Maradjunk A vatikáni szalagoknál, ami a közízléssel és szakmával szemben nekem bejött. Igaz, a végén is inkább a katolikus thriller oldalon maradt a horrorral szemben, de fene bánja. A lényeg, hogy itt van és köztünk jár… ahogy mindig is tudtam… már csak meg kéne keresnem…  




75%



.

R2-D2 írta:

The Vatican Tapes

Amúgy, a mozi technikailag is rendben van. Érdekesek és jók a már említett kamerahasználat váltakozásai – először azt hittem, ez is egy found footage mozi lesz, de szerencsére nem – a karakterek is totál életszerűen reagálják le az eseményeket. A színészekkel sincs bajom, Michael Peňát mindig szívesen látom, de az öreg bíboros is jó volt. A kissé lélektelen felvezetőt leszámítva nálam működött a mozi, járjunk akár a kórházban, akár a gyogyóban, akár otthon – akár a Vatikánban. Apropó: tök jó volt Langdon professzor után újra a vatikáni levéltárban bóklászni, s belegondolni, mennyi súlyos titkot őrizhetnek odalent… de az már következő írásom témája lesz. Maradjunk A vatikáni szalagoknál, ami a közízléssel és szakmával szemben nekem bejött. Igaz, a végén is inkább a katolikus thriller oldalon maradt a horrorral szemben, de fene bánja. A lényeg, hogy itt van és köztünk jár… ahogy mindig is tudtam… már csak meg kéne keresnem…  

75%

Azt mondják, ha egy férfi egy fokkal is szebb az ördögnél, akkor már jó.
Akkor ezt úgy aktualizálnám, hogy ha egy ördögűzős film egy fokkal is jobb, mint az Ördög benned lakozik, akkor már nincs baj . Mondjuk az ördögűzős filmekért pont nem szoktam szaladni, de úgyis időszerű megint egy kis horror-fröccs, lehet, hogy majd akkor megnézem.
.

Niwrok írta:

The Vatican Tapes

Mondjuk az ördögűzős filmekért pont nem szoktam szaladni, de úgyis időszerű megint egy kis horror-fröccs, lehet, hogy majd akkor megnézem.

De arra azért figyeltél, ugye, hogy ez nem igazán horror film? Legalábbis az elvárásaidat horror-témában alaposan vidd le...