R2-D2 írásai 2.0

R2-D2 írta:

Fehér isten

Ez nem egy kedves kutyás film, ez egy másik sztori, egy másik kutyával: egy sokkal-sokkal komolyabb alkotás. Egyrészről egy zseniális állatos dráma (már az önmagában értékelendő, hogy hús-vér kutyákkal dolgoztak), amiben a sorsára hagyott keverék kutyus a poklot megjárva mindenféle szívszorítóan kiszolgáltatott helyzetekbe kerül, másrészről meg egy motiváció szempontjából mindenképp hiteles bosszúfilm, egy kiváló thriller, ahol érzelmileg tökéletes katarzist képes kiváltani az öntudatra ébredt kutyafalka is.

Az elmúlt egy év alatt rengeteg mindent olvastam a történetről, a film szimbolikájáról, mondanivalójáról – nos, kérem, aki ebbe kissebségi kérdést, etnikai, esetleg rendszerellenességet belelát, az nem normális. Társadalomkritika az oké, de semmi más viszonyítási pontot nem tudok használni a Fehér istenhez, mint a Majmok bolygója: Lázadást. Hagen és Cézár párhuzamba állítása szinte törvényszerű – akkor is, ha ott a majom azért jóval komplexebb karakter. Viszont nekünk itt van ez a keverék kutya, hogy klasszikust idézzek: „Kicsit savanyúbb, kicsit sárgább, de a miénk”: a Fehér isten a magyar Majmok bolygója, CGI nélküli világ egy kivert, megalázott kutyusról, aki saját mellső lábába veszi az irányítást. Nem tudom, miért kell belelátni mindenképp a csúnya gonosz hatalmat egy olyan intézkedésbe, hogy a kóbor kutyákat be kell gyűjteni, illetve a korcsokra ebadót kell fizetni – az egész filmben ez a legkevésbé hiteltelen: a filmet nem látva, erről, meg az antirasszista értelmezéstől téves kép alakulhat ki a nézőben. Basszus, már majdnem azt hittem, megint egy orwelli világot fogok látni, amiben a kutyák fellázadnak az elnyomást ellen… lószart, mama.

80%

Azért a biztonság kedvéért gyorsan meg kellett néznem, hogy mennyire is vagyok normális, mert régen volt már, amikor írtam róla, de megnyugodhattam, igazából nekem is csak a Majmok bolygója volt meg kapcsolódási pontnak. Arra mondjuk emlékeztem, hogy bosszú szempontból nekem nem volt ilyen katartikus az élmény, és hogy én bizony a Lilit alakító Psotta Zsófiát is a gyengécske alakítások kupacának tetejébe dobtam, de alapvetően nem írtunk mást. Oké, akkor legalább ebből a szempontból normális lehetek .

Azt azért hozzátenném, már eleve a Majmok bolygója is arról szól, hogy a "korcsok", az elnyomottak, a kihasználtak, a megbélyegzettek, az alacsonyabb rendűek (vagylagos csoportosítás) hogyan vesznek elégtételt a többségi társadalmon, az elnyomó közösségen, ha egyszer fordul a kocka, és milyen könnyű is igazából a fasz rossz végén lenni hirtelen, szóval ...

Meg hát valahogy csak értelmezni kell a címet is, meg ezt az előzetest :


A Bosszúállókba, de legalábbis a Marvel Cinematic Universe-be már nem kell kutya, mert ott van Cosmo, az űrruhás kutya a Galaxis őrzőinek stáblistás jelenetében .
.

Niwrok írta:

A Bosszúállókba, de legalábbis a Marvel Cinematic Universe-be már nem kell kutya, mert ott van Cosmo, az űrruhás kutya a Galaxis őrzőinek stáblistás jelenetében .
.

Igen, őt néztem először Lajkának...

.




Fargo



Ez az írás sokaknak nem fog tetszeni… tekintve, milyen kultikus imádata van a Coen fivérek ’96-os mozijának, most sok ember zsebében kinyílhat a bicska, aki szereti a filmet. Próbálom ugyan megdöbbenésemet kulturált keretek közé szorítani, de azt javaslom, ők jobb, ha tovább sem olvassák…

Az igazság az, hogy sosem szerettem a Coenéket és filmjeiket. Talán egyedül a Nem vénnek való vidék, ami bejött (némi fenntartással), de ott meg egyértelműen Javier Bardem az, aki miatt szerettem a mozit. A Fargo megnézéséhez a legutóbbi Az eltűnés sorrendjében című félsikerű norvég mű inspirált, amikor is annyi helyen olvastam, hogy ez a kiindulási alap, meg mindennek a ground zeroja, hogy a végén már én éreztem magam kényelmetlenül, mert eddig nem volt szerencsém ehhez az agymenéshez. Bárcsak maradt volna úgy…  mindenestre ez volt az utolsó ilyen, „nagy nyomásra” megtekintett alkotás, ezentúl maradok a saját kis ösztönös filmválasztásaimnál – ennyire idegesítő szart még úgy is sikerül találnom. Ez a hóförgeteg akkora arculcsapás volt, hogy nehezen feledem egy ideig: lassú, unalmas, idegesítő, egyetlen épeszű, szerethető figura nincs benne, akik meg vannak, azok meg olyan szinten ripacsok és kifordítottak, hogy a fejemet fogtam minden egyes megnyilatkozásuktól. Az egész film fájt (mikor nem aludtam be rajta), s elővehetem kedvenc szlogenemet is, a „Bolondokat a bolondokházába!”: azt hiszem, kiválóan jellemzi az alkotás szereplőit.

1987, USA (nem tudom, miért volt bennem, hogy Szovjetunió, talán a promo képek usanka sapkái miatt). Hó, hideg, fagy, minden: egy Fargo nevű település kis kocsmájában egy kimondottan teszefosza jóember épp a felesége elrablásáról egyezkedik két bűnözővel. Ekkor egyébként még kimondottan felvillanyozódtam, mert a nyitójelenetből mindhárom színészt bírom: ugyan William H. Macy (Jerry, a balfék férj) egész lénye amúgy is a megtestesült szerencsétlenség, de a JP3 óta bírom - az asztal túloldalán viszont két kedvenc nagyágyúm ült. Steve Buscemi ugyebár többek között a Gengszterkorzó arca és azóta a kedvencem, Peter Stomare meg – az örök pszichopata, a Szökés Ambruzzija és sorolhatnám. Szóval Jerry megbízást ad a két láthatóan tökkelütött fickónak, hogy kérjenek váltságdíjat az asszonyért annak gazdag apjától – majd a hasznon háromfelé osztoznak. Ekkor még csak kicsit volt fura az a mesterkélt hülyeség, ami sütött a figurákból, ekkor még valahogy korlátok között éreztem az irracionalitást…

A gondok később kezdődnek. Mindenekelőtt Jerryvel, akinek az egész mozi alatt egyetlen egy értelmes, hiteles, emberi reakciója, gesztusa, mozdulata nincs. Még annál is hülyébb, mint általában szokott lenni, egyszerűen ránézni rossz volt, hallgatni telefonálását, mindent. Az csak egy dolog, hogy a két bűnöző sem teljesen épeszű (volt már ilyen más mozikban is), de szerintem a figurák között az égvilágon semmi kohézió nincs. Együttlétük minden, csak nem vicces – ugyanakkor amilyen balfasznak vannak meglebegtetve, fura tőlük az a számító racionalitás, amivel hidegre teszik (hehe, szó szerint) áldozataikat. Ugyanis hamarosan balul sülnek el a dolgok, egy komikusnak hirdetett (de nem az) vérfürdő kezdődik, amiben néhány rossz helyen járó statiszta, meg egy-két címeres ökör családtag pórul jár. De ez még mind semmi. Ekkor jön be a képbe mindennek a koronája: a terhes rendőrnő… akit Gunderssonnak hívnak (Frances McDormand) … csak passogtam,  mintha a Nilss Holgerssont néztem volna.  Egy újabb ripacs, végtelenül idegesítő és totál hiteltelen karakter (férjével együtt), hogy felgöngyölítse a szálakat. Egyébként tökéletes kelléke a filmnek, ugyanolyan balfék figura, mint az összes többi – hiába áll ebben az agymenésben a jó oldalon, egyetlen pillanatig nem tudtam vele azonosulni. Egy kitömött baba, érzelmek és valós gondolatok nélkül, végletekig eltúlzott akcentussal és hanghordozással. Léte azonban csupán az idegességi ingerküszöböt tudja birizgálni – maga a mozi egy tapodtat sem lesz tőle sem jobb, sem izgalmasabb. De hát hogyan is lehetne, mikor az egész forgatókönyv egy nagy kupac banthatrágya?

Nálam szinte semmi nem működött.  Most már több mozi alapján kezdem úgy érezni, hogy ezek a fekete komédiáknak nevezett förmedvények nem nekem valók – mondjuk a Fargo iszonyat messze van bárminemű komédiától, nevetéstől. A poénok, amiken hangosan kéne derülni, nálam maximum fejcsóválást okoztak, és igaz ez akkor is, ha próbálok valami időrendiséget kreálni a korábban látott, később készült mozik és a Fargo hasonló epizódjai köré. Én nem láttam ebben a filmben az égvilágon semmi rendkívülit, egy unalmas, végletekig elnyújtott szar: talán, de csak talán a hó és a hideg emeli ki a totál süllyesztőből. Fényképezése helyenként jó (bár sokszor túlságosan is kitartott és lassú), viszont az összes karakter, maga a története, az egész mozi hangulata totál elborult, életidegen és idegesítően mesterkélt. Művészi és ripacs, bosszantóan bárgyú emberek, párbeszédek. Értelmetlen jelenetek – mint pl. a kínai ex osztálytársas -, amiknek az égvilágon semmi jelentőségük nincs… de, bocsánat, mégis. Ha egy nagy, képzeletbeli elmegyógyintézetet képzelek el, az ilyen rendezői állatságoknak, az ilyen teljesen egyértelműen zavarkeltési, polgárpukkasztó szándékkal beillesztett karaktereknek nagyon is fontos szerepe van. Ők segítenek megtölteni az intézményt. Mindazonáltal azon mindenképp mosolyognom kell, hogy az ilyen tök felesleges és borzasztó szcénák miatt, az egymásra pakolt idióta események miatt (is) valami kult lehet.

A fivéreknek viszont én simán szorítok helyet a képzeletbeli gumiszobámban, néhány más rendező mellett. Megérdemlik. Bolondokat a bolondokházába! – ezt meg, köszönöm, soha többet.




40%


.

R2-D2 írta:

Fargo

Ez az írás sokaknak nem fog tetszeni… tekintve, milyen kultikus imádata van a Coen fivérek ’96-os mozijának, most sok ember zsebében kinyílhat a bicska, aki szereti a filmet. Próbálom ugyan megdöbbenésemet kulturált keretek közé szorítani, de azt javaslom, ők jobb, ha tovább sem olvassák… Az igazság az, hogy sosem szerettem a Coenéket és filmjeiket. Talán egyedül a Nem vénnek való vidék, ami bejött (némi fenntartással), de ott meg egyértelműen Javier Bardem az, aki miatt szerettem a mozit. A Fargo megnézéséhez a legutóbbi Az eltűnés sorrendjében című félsikerű norvég mű inspirált, amikor is annyi helyen olvastam, hogy ez a kiindulási alap, meg mindennek a ground zeroja, hogy a végén már én éreztem magam kényelmetlenül, mert eddig nem volt szerencsém ehhez az agymenéshez. Bárcsak maradt volna úgy…  

A gondok később kezdődnek. Mindenekelőtt Jerryvel, akinek az egész mozi alatt egyetlen egy értelmes, hiteles, emberi reakciója, gesztusa, mozdulata nincs. Még annál is hülyébb, mint általában szokott lenni, egyszerűen ránézni rossz volt, hallgatni telefonálását, mindent. Az csak egy dolog, hogy a két bűnöző sem teljesen épeszű (volt már ilyen más mozikban is), de szerintem a figurák között az égvilágon semmi kohézió nincs. Együttlétük minden, csak nem vicces – ugyanakkor amilyen balfasznak vannak meglebegtetve, fura tőlük az a számító racionalitás, amivel hidegre teszik (hehe, szó szerint) áldozataikat. De ez még mind semmi. Ekkor jön be a képbe mindennek a koronája: a terhes rendőrnő… akit Gunderssonnak hívnak (Frances McDormand) … csak passogtam,  mintha a Nilss Holgerssont néztem volna.  Egy újabb ripacs, végtelenül idegesítő és totál hiteltelen karakter (férjével együtt), hogy felgöngyölítse a szálakat. Egyébként tökéletes kelléke a filmnek, ugyanolyan balfék figura, mint az összes többi – hiába áll ebben az agymenésben a jó oldalon, egyetlen pillanatig nem tudtam vele azonosulni. Egy kitömött baba, érzelmek és valós gondolatok nélkül, végletekig eltúlzott akcentussal és hanghordozással. Léte azonban csupán az idegességi ingerküszöböt tudja birizgálni – maga a mozi egy tapodtat sem lesz tőle sem jobb, sem izgalmasabb. De hát hogyan is lehetne, mikor az egész forgatókönyv egy nagy kupac banthatrágya?

40%

Már a film közben sejtettem, hogy ezzel újabb film kerül a "Bolondokat a bolondokházába" kategóriába, de azért a kiakadás mértéke még ehhez képest is meglepett   .

Oké, Jerry egy nyomi barom, szánalom, ahol vergődik a saját szarában, meg a két balfasz is könnyen felhúzhatja az embert, én se rajongtam értük, na de mit vétett neked ez a szerencsétlen norvég kolónia ott a havas Nebraskában ?! Lundegaard, Grimsrud, Gustafson, Olson, Gunderson... gyakorlatilag az összes szereplőnek skandináv hangzású neve van, de csak mert volt egyszer egy kisfiú a vadludakkal, akkor most már az összes norvég kiközösített, idegesítő pária lett nálad ?

"Hideg racionalitás" Carl és Gaear esetében ? Nagyon más filmet néztünk . Én két idegbeteg kretént láttam, akik a legyet is ágyúval robbantanák le a falról, ha zavarná őket a zümmögése. Az emberek felét csak azért lőtték le, mert idegesítették őket. A kegyetlenség nem racionalitás, ahogy az érzelemmentesség sem . Racionalitás az, hogy nem megyek egy emberrablás előtt egy feltűnő rendszámú kocsival kurvákkal dugni egy olyan környéken, ahol mindenki ismer mindenkit .

Azt sem értem, hogy mitől lett Marge hiteltelen. Ha már, akkor inkább attól lett nálam kicsit az, hogy Sherlock Holmest megszégyenítően rakta össze a nyomokat, amiket előtte indiánként olvasott ki a szarrá taposott hóból, de azt, hogy ő egy unott kisvárosban, egy befagyott megyében ráérős zsaru és háziasszony, szerintem elég jól hozta... még ha ripacs is volt.

Azt meg honnan tudod, milyen a hanghordozása és az akcentusa, amikor éppen te mondtad, hogy szinkronos verziót keressek ?
.

Niwrok írta:

Fargo

Már a film közben sejtettem, hogy ezzel újabb film kerül a "Bolondokat a bolondokházába" kategóriába, de azért a kiakadás mértéke még ehhez képest is meglepett   .

Pedig nem állt szándékomban ennyire meglepni.

Niwrok írta:

Oké, Jerry egy nyomi barom, szánalom, ahol vergődik a saját szarában, meg a két balfasz is könnyen felhúzhatja az embert, én se rajongtam értük, na de mit vétett neked ez a szerencsétlen norvég kolónia ott a havas Nebraskában ?! Lundegaard, Grimsrud, Gustafson, Olson, Gunderson... gyakorlatilag az összes szereplőnek skandináv hangzású neve van, de csak mert volt egyszer egy kisfiú a vadludakkal, akkor most már az összes norvég kiközösített, idegesítő pária lett nálad ?

Ez fel sem tűnt, kit hogy hívnak. Csak a nő... Norvég kolónia?? Hmmm...  

Niwrok írta:

"Hideg racionalitás" Carl és Gaear esetében ? Nagyon más filmet néztünk . Én két idegbeteg kretént láttam, akik a legyet is ágyúval robbantanák le a falról, ha zavarná őket a zümmögése. Az emberek felét csak azért lőtték le, mert idegesítették őket. A kegyetlenség nem racionalitás, ahogy az érzelemmentesség sem . Racionalitás az, hogy nem megyek egy emberrablás előtt egy feltűnő rendszámú kocsival kurvákkal dugni egy olyan környéken, ahol mindenki ismer mindenkit .

Persze, hogy idegbeteg kretén - de

1. meglehetősen következetesnek és racionálisnak tűnt levadászni a szemtanúkat, én nem elmezavart vagy hirtelen felindulást vagy beteges gyilkolási kényszert láttam Gaear tettében
2. az ezt felvezető jelenetek alapján egyálalán nem volt ez benn a karakterekben.

Már Lou esetében is máshogy gondoltuk a racionalitást, itt is. Szerintem a hideg számítás lehet racionális, még ha kegyetlen is.

Niwrok írta:

Azt sem értem, hogy mitől lett Marge hiteltelen. Ha már, akkor inkább attól lett nálam kicsit az, hogy Sherlock Holmest megszégyenítően rakta össze a nyomokat, amiket előtte indiánként olvasott ki a szarrá taposott hóból, de azt, hogy ő egy unott kisvárosban, egy befagyott megyében ráérős zsaru és háziasszony, szerintem elég jól hozta... még ha ripacs is volt.

Háááát.. a 7 hónapos terhesség és az abszolut alkalmatlannak tűnő jellem, pláne a ráérős háziasszony tükrében... Valahogy rosszul indul már az egész, azzal az idióta reggelivel, stb... Ez a nő nekem minden, csak nem zsaru.

Niwrok írta:

Azt meg honnan tudod, milyen a hanghordozása és az akcentusa, amikor éppen te mondtad, hogy szinkronos verziót keressek ?

Engem így is idegesített, na jó lehet, nem az akcentusa, hanem a szinkronja miatt.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Fargo

... ahhoz viszont ezek túl hülyék voltak.

Igen, pont ez az egyik bajom: túl hülyék, mégis túl profik (szenvtelenek, szívbaj nélküliek, stb) és fordítva.

Erre gondoltam . Rovar-bogár. Az ember szerintem nem attól lesz profi bérgyilkos, hogy szenvtelenül öl... attól csak pszichopata . De a profi bérgyilkos általában szenvtelenül öl.
Már ahogy a teraszajtóval bénáztak, abból látszott, milyen "profik" ...
.

R2-D2 írta:

A hetedik jel

Szeretem ezt a filmet. Mindig is szerettem. Semmi okom nem lenne rá - az általános netes értékelés alapján meg aztán végképp nem –, de ez engem valamikor a kilencvenes évek elején megfogott, s azóta sem engedett. Aztán lehet, hogy csupán az ateista énem rejtett, sötét oldala tesz fogékonyabbá az ilyen „katolikus thrillerekre”, mint ez - nem tudom, de valami ok miatt majd az összes ilyen egyházas, világvégés, Jelenések Könyvés mozi bejött eddig (pedig valójában totál idiotizmus majdnem mind).

A mozi hangulata, stílusa, feszültségkeltése tipikus nyolcvanas évek. Messze nem olyan hatásvadász, mint ma lenne, inkább beállításokkal, zenével próbál hangulatot kelteni. Ezáltal – mint némely egyéb kedvencem – bizony kissé avíttnak tűnhet, nem tudom, egy mai ritmushoz szokott közönséget mennyire érinthet meg, de nyugodtan lehet tenni vele egy próbát. Szerintem korrektül összerakott darab, a magában hordozott misztikum, a nem kicsit túljátszott érzelmi töltet miatt kimondottan szórakoztató – a maga mércéjével. A színészek tök jók (és tök jó látni őket még ennyivel fiatalabban), a trükkök a keretekhez képest meglepően profik.

80%

Megnéztem, mert érdekelt, de azért túl sokat nem vártam tőle, lévén nálam sem a nosztalgia, sem az érzelmi kötődés nem játszik... és még ehhez képest sem igazán jött be. A film nekem elég sokáig, majdnem a feléig csak döcögött, sem a pecsétfeltörős utazgatás, sem ennek a cuki fiatal párnak az életképei nem kötöttek le, és jól írtad, előbb hinném el, hogy ez a film a 80-as években készült, mint hogy 1996-ban, pedig már az is bőven retrónak számít. Egyszerűen nem éreztem belőle, hogy tényleg annyira sokkoló, tényleg annyira globális lenne a "pecsétek" hatása, csak egy faarcú csávó utazgatott szanaszét a világban, és bontogatta a borítékokat.

Onnantól kezdett jobb lenni, amikor elkezdtek összekapcsolódni a szálak, ahogy már Abby személyes drámája is kibontakozott, ahogy jöttek a talányos álmai, vagy amikor kiderült, hogy ki "kicsoda", mert ezek voltak azok, amik többé tették a filmet, mint a Jelenések könyvének szolgai illusztrálását.

Nem mondom, hogy a hangulatomhoz nem tett hozzá, hogy olyan verziót néztem, aminek az amúgy is hangalámondást idéző szinkronhangját vélhetően egy agyonjátszott VHS-ről digitalizálták, mert néha konkrétan megcsúszott a hang, mélyítve vagy magasítva a szereplők hangját, a többi meg, a zene és az effektek végig egy zománcos biliből visszhangoztak.

Szóval a sztori önmagában jó is lehetne, a hiányolt jó Jelenések könyvés filmre azonban továbbra is várnom kell . Pedig nem is kéne messzire menni, az emlegetett Tíz csapás is elég koros darab, de annak a trükkjeivel, hangulatával simán kiegyeznék.
.

Niwrok írta:

A hetedik jel


Megnéztem, mert érdekelt...

Köszönöm!

Ahogy írtam, semmi okom nem lenne szeretni - ha most látnám először, vélhetően ugyanazt gondolnám, mint Te - de a nosztalgia sok mindent megszépít....

Mindenesetre a terhes Demi Moore filmtörténelem.

Niwrok írta:

...előbb hinném el, hogy ez a film a 80-as években készült, mint hogy 1996-ban, pedig már az is bőven retrónak számít.

Most olvasom csak: de hisz 1988-as a film...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

...előbb hinném el, hogy ez a film a 80-as években készült, mint hogy 1996-ban, pedig már az is bőven retrónak számít.

Most olvasom csak: de hisz 1988-as a film...

Valamiért 96-ra emlékeztem, de lilám sincs, honnan vettem ezt a számot .
.

.




Confession of Murder



Tegnap óta azon gondolkodom, milyen zseniális kis film lehetett volna ebből az újabb (itthon totál ismeretlen) koreai moziból: minden adott volt hozzá, a történet, színészek, hangulat, képi világ, minden. Csak ezek az idióta keletiek megint totál elbohóckodták az egészet, a kiváló thriller alapanyag a néhol burleszkbe hajló elemei miatt csupán egy átlagosan jó filmet eredményezett, amit ugyan nem bántam meg, hogy megnéztem, de a kihagyott ziccer miatti bosszúság keserű szájízt okozott a végén. Számomra az Oldboy mellett a távol-keleti filmgyártás (thriller vonalon) csúcsa továbbra is a Szigorúan piszkos ügyek marad…

Miután Weide és Niwrok minden fontosat leírt a történetről, azt én most nem is ragoznám tovább. Alapjaiban kiváló ötlet, hogy egy jogilag lehetetlen helyzetet kihasználva (ennek valóságtartalma ugyan kérdéses, de nem elképzelhetetlen) a sorozatgyilkos nagy mellénnyel jelentkezik a médiában, könyvet írva az elkövetett szörnyűségeiről. Már ez iszonyat tetszett, mert kevesebb vérlázító dolgot tudok elképzelni, mint hogy valaki ennyire pofátlanul, a kamerába vigyorogva vallja be, hogy megölt 10 nőt 15 évvel ezelőtt. Az ember zsebében bizony kinyílik a bicska, mikor is a bájgúnár Lee (aki egyébként szerintem fiatalságával icipicit hiteltelen karakter e szerepben) az elévülési idő letelte után következmények nélkül, totál nagyképűen médiaszenzációt kreál a szörnyűségekből, s hamis megbánást tanúsítva megy áldozatai családjaihoz bűnbocsánatot kérni. Motiváció szempontjából ugyanakkor egészen kiváló érzelmi alap, mert ugyan ki nem akarná letörölni a vigyort arról a csini pofiról, melyik néző ne akarna csatlakozni a lányukat elvesztő szülők bosszúálló táborához? Ki nem társulna szívesen a veszedelmes tervhez, amiben az önbíráskodás reményének kéjes érzése minden racionalitást elsöpörve zakatol végig a filmen?? Az egyik szálon ez egy tökéletes kis bosszúfilm lehetett volna, egy vérgőzös leszámolás egy nagyon rossz emberrel … mert önbíráskodni jó.

Sajnos azonban aztán ez a szál lesz a mozi rákfenéje, ez teszi taccsra az egész élményt. Én nem tudom, ezeknek a vágott szeműeknek miért van szükségük ennyi bohózatra egy komoly filmben, de itt, amit művelnek a karakterek, az a legnevetségesebb 80-as évekbeli keleti akciófilmek hangulatát idézik meg. A mélypont számomra egyértelműen az autópályás üldözés volt, ott volt egy pillanat, amikor majdnem kikapcsoltam a filmet: a Mátrix2-re hajazó, komédiába illő képsorok a béka segge alá verték lelkesedésem. Ráadásul egy percig nem éreztem azt, hogy ezt vígjátékként kellene néznem, a magam részéről meg vagyok róla győződve, hogy ezt az alkotók komolyan gondolták. Az egész családi vonal (a motivációt leszámítva) irtó gáz, a hab ezen a keserű tortán pedig a frissen a börtönből szabadult fogalmam sincs hogyhívják karakter, akit viselkedése alapján leginkább egy Bud Spencer/Terence Hill filmbe tudnék elképzelni, idiótán ugráló pofozógépnek. Borzalom…

Szerencsére a Confession nem csak ez. Igazándiból egy zseniálisan félrevezető, igazán csavaros thriller, amiben ugyan sejteni lehet, hogy valami nincs rendben, de a legvégére is képes meglepetést tartogatni. Ha nem lenne a média, mint körítés, akkor is egy nagyszerű történet lenne, feltépett sebekről, egy lecsúszott rendőr bosszújáról, és egy rohadék tömeggyilkosról. Akkor is örömmel néztem volna a pszichológiai adok-kapokot a gyilkos és a zsaru között, bízva benne, hogy valahol van egy hiba, valahol meg lehet fogni azt a mocskos vigyorgó faszt… hogy aztán rendesen kitáguljon a világ. Viszont így, hogy mindebbe a médiát belekeverték, így lett igazán hatásos és ütős számomra. Ennyi írás után azt nem kell remélem bizonygatnom, mennyire is negatív véleményem van úgy önmagában az emberiségről – ez a film pedig alaposan megcirógatta önérzetemet. Kérem szépen, simán el tudom képzelni, hogy ez, így megtörténhet, simán el tudom képzelni, hogy az Egy gyilkos vallomása a való életben is bestseller lehet. A felvázolt koreai viszonyok totál életszerűek és univerzálisak: sajnos ma, a szenzáció után rohanó világban totál van létjogosultsága az ilyen nyakatekert szituációknak. Nem kell messze enni, elég egy Híradót nézni a külön bűnügyi blokkal (erre izgul a jónép), de ide is illeszthető a legutóbb épp baromi sikeres szadomazo mamipornó is. Úgy néz ki, a civilizáció kéjesen merül el más szenvedésében és fájdalmában – márpedig ha ehhez egy vállalható arcot adnak (mint itt Lou), akkor gyakorlatilag minden erkölcsi korlát ledőlhet… mert kit is érdekel, ez a faszi kinek a kicsodáját ölte meg, nem az enyémet és kész. Önzőség a köbön, a bűn és szenvedés biztonságos távolból szemlélődésének mámorító érzésével. Egyszerűen zseniális és borzongató kombináció, amit ez a mozi mutat.

Erre a pillérre építve aztán egy komoly hollywoodi forgatókönyveket meghazudtoló csavaros történetet kapunk. Jók voltak a fordulatok, direkt nem hegyezték ki őket a hatalmas WTF érzésre, inkább sok apró kis titok fellebbentésével, a mozaik lassú kirakásával érik el az eredményt. A burleszk (család) vonal kivételével kimondottan izgalmas és feszült két órát kapunk, aminek kiemelném két – számomra egyértelműen hatalmas – pozitívumát. Az egyik, hogy végre nem egyforma mindenki. Azzal, hogy a gyilkos egy szépfiú, a zsaru meg sebhelyes (hehe, mint Chibs a SoA-ból), a család meg igazán színes, végre sikerült egy keleti filmet úgy végignéznem, hogy nem kellett azon gondolkodnom, ki kicsoda – egy óra után is. A másik, ami nagyon tetszett, az a bámulatos kamerahasználat: már az első bunyóban, a nyitóképeknél szinte megszédültem abban a folyamatos pörgésben és rohanásban, amit az operatőr művelt, a menekülés filmezése parádés. A harcművészeti filmek kötelező lassításai nincsenek eltúlozva, sőt, nagyon figyelemreméltó felvételi pontokból is csodálhatjuk a párharcokat. A film hangulata, elején az eső, az egész környezet, a díszlet kiváló, de az éjjellátó szemüveges jelenet is tetszett. Egyedüli baj (és túlzás) az autós részeknél van, valahogy ki is lógnak nekem az összképből. A 3 főszereplő színészre egy rossz szavam nem lehet, számomra totál ismeretlen srácok remekül hozzák a keleti hangulatú karaktereket.

„Úgy érzem, ez egy remekül összerakott történet, ami stíluselemeiben, karaktereiben, és még műfajában is változatos és meglepő tud lenni. A fordulatok, csavarok és azok felépítése nem engedi a néző figyelmét. Karakterek, zene és kamerakezelés terén szintén csillagos ötöst érdemelne a mozi, és hát hangulatában is. Sajnos minduntalan vissza kell utalnom az Oldboy-ra, ugyanis egyszerűen bármilyen oldalról is közelítem meg a filmet, mindig ide lyukadok ki. Számomra az egy klasszikus, egy filmművészeti mestermű, és jelen filmünk is megérdemli azt, hogy - jelenleg és számomra- a második legjobb dél-koreai film díját lazán besöpörje. Ha az tetszett, ezt ki ne hagyd, ha pedig nem, akkor is tégy vele egy próbát. Az alaptémája nem annyira felkavaró, és stílusában sem annyira elborult, de kellőképpen egyedi és nagyon intelligensen összerakott film.

Kibaszott 10/10!” (Weide)

Egy ilyen felhívásnak nem lehetett ellenállni, viszont én nem merem mindenkinek ajánlani: kétségkívül kell hozzá valami olyan befogadó készség, ami a távol-keleti filmek burleszkszerű idiótaságát elviselhetővé teszi. Netán az az iránti rajongás… nélküle ez csak egy átlagosan jó thriller, amit nálam a média és a társadalomkritika emelt eggyel magasabb szintre.



75%



.

.





Vágy és vezeklés




Azért mennyire meghatározó (taszító vagy csábító) tud lenni egy-egy moziplakát, poszter… annak hangulata ugyanis gyakran viszi az embert tévútra, pedig anno gyakran választottam én is a tékában borító alapján filmet. Megmondom őszintén, a Vágy és vezeklést soha nem emeltem volna le a polcról a megboldogult tékéban, és ha Niwrok pár hónapja nem ír róla lelkesítő kritikát, soha nem nézem meg: egy romantikus történetnek véltem egy vidéki házban, az a borítókép pedig totál a polgárháború előtti USA gyapotültetvényes korszakába repített vissza. Pedig aztán ez a II világháború előtti Anglia.

De még az önmagában kiváló ajánló (itt is és xpressen is) is csak arra volt jó, hogy képbe hozza nálam a filmet, viszont csak nem ment ki a fejemből, Niwrok mennyire is tudta gyűlölni a film egyik női karakterét, egy bizonyos Briony nevű hölgyeményt - bizonyos tekintetben ez az írás nem is lesz más, mint a kolléga véleményére reflektálás. Minden idők egyik legutálatosabb női karakterének versenyében nagyon komoly a mezőny, s borzasztóan kíváncsi voltam, ki az, aki a Sons of Anarchy Gemma Tellerének trónját veszélyezteti – legalábbis Niwrok szerint. Nos, megnyugodtam, nálam a tetkós kiszáradt vén picsa marad a királynő, Briony pedig a trónterembe sem nagyon léphet be. Ebből talán az is következik, hogy ismét teljesen más nézőpontból sikerült megnéznem ezt a mozit is, ismét teljesen más súlypontok alapján teljesen más érzelmet váltott ki belőlem: a zsenialitása sokkal inkább a finálé drámai fordulatában gyökeredzik nálam, mint a 13 éves lánygyerek tettében és annak következtében. Még ha az is a film alapja, akkor is.

Nyár van, 1935 nyara. Anglia egy vidéki birtokán (továbbra sem megy ki a fejemből egy déli gyapotültetvény képe – négerek nélkül) lassan telik az idő. Cecilia Tallis (Keira Knightley) és Briony Tallis (Saoirse Ronan) testvérek, a kisebbik lány, Briony épp kamaszodik, a teljesen tipikus és szokványos tüneteket produkálva próbálja a világ figyelmét felhívni saját magára. Színdarabot ír, amit a ház vendégeivel adatna elő, s közben megdöbbenve figyeli, hogy nővére és a családdal élő fiú Robbie Turner (James McAvoy) között egyre nyilvánvalóbb a szerelem és a testi vágy felszínre törése. A baj csak az, hogy szegény kislány is fülig szerelmes Robbieba, így egy véletlenül megkukkolt szökőkutas jelenet, egy erotikus tartalmú levél illetve egy elkapott félreérthetetlen szexuális szituáció után a lány minden dühét Robbiera irányítja. Az első adandó alkalommal aztán, mikor úgy gondolja, hogy el tudja érni azt, hogy a fiú eltávozzon a háztól, egy hazugsággal pedofíliát kiált – aminek azonban súlyos következményei lesznek: a fiút lecsukják, majd pár év múlva kiútnak a seregbe menekül.

A film első szakasza, közel egy óra ennek a hazugságnak a felvezetése. Bármennyire is ódzkodtam tőle először, ez a szakasz egyszerűen zseniális lett: mindamellett, hogy az érzékiség és a szerelem szinte süt a vászonról, a mozi sokkal, de sokkal több, mint egy ócska romantikus film. Briony karakterén keresztül ott van a végtelen feszültség, minden mozdulata, menése, nézése dactól és szerelemféltéstől fűtött kiskamaszt sejtet, aki kellően bátor ahhoz, hogy megbüntesse az őt ignoráló fiút. Bátor, de egyben végtelenül naiv is: és én ebben látom az első és egész filmre kiható nézőpontbeli különbséget. Nálam Briony teljesen érthető módon, csupán az érzelmeitől vezérelve, szimplán a bosszú kéjes élményétől mámorodva küldi börtönbe Robbiet, én a lányt sokkal kevésbé tartom gonosznak és negatívnak, mint mások. Egyszerűen ilyen az élet, ilyen a szerelemféltés – nem éltünk abban a korszakban, simán benn van a pakliban, hogy a nagyvilág ismeretének hiánya is szerepet játszott a lány döntésében. Vélhetően nem ismerte a börtönviszonyokat, sem a háború mocskát, neki akkor, ott csak egy dolog számított: eltávolítani Robbiet a házból. Bármi áron.

Tudom, hogy ezen állításom, nézőponton és önmagában Briony személye mekkora vitát generálhat (ami elsősorban majd idő függvénye), viszont én nála sokkal inkább érzem azt a gyereki ösztönösséget, mint a számítást. Ha mondjuk a Jófiú M. Culkinjára gondolok – no, ott volt számítás. Itt egyáltalán nem. Ugyanakkor az kétségkívül egy másik kérdés, az évek múltán Briony miért nem állt elő az igazsággal, de az emberi jellemből kiindulva számomra ez is totál életszerű – erről azonban kicsit később. Még, míg a házban vagyunk, két dolgot mindenképp kiemelnék: az egyik a zseniális zene, az írógép kopogására épített dallamok kiváló feszültségkeltő hangulatot hordoznak. A kamerahasználat nem különben szenzációs, ahogy a lányt követi az elején az operatőr, az a néhány beállítás nagyon jó. Az meg, hogy – először nem kis megdöbbenésemre – néhány kulcsmomentumot visszatekerve két nézőpontból is megmutatnak, briliáns. Volt már máshol akár 8 nézőpont is, de itt különleges szerepe van egy esemény valós és vélt értelmezésének – nekem ezek által is lett jóval ártatlanabb Briony, mint mondjuk Niwroknak.

A film második fele (leszámítva a visszaemlékezéseket) a II Vh. kitörése után játszódik. A birtokot mindenki elhagyta (a film egyik hibájának érzem, hogy nem mutatott dolgokat a hazugság közvetlen következményeiről a családban), Cee és Robie pedig Londonban találkozik újra. Aztán a fiú elmegy Franciaországba bevetésre, a lány meg Londonban marad ápolónőként – ahogy teszi azt húga, Bri is. Megmondom őszintén, nekem ez a középső szakasz, a háborús rész nem igazán jött be. Így, utólag értem, miért volt olyan az egész, mint egy lázálom, mik voltak a sokszor értelmezhetetlen képek és jelenetek egymás után – de akkor, nézés közben csupán egy Az őrület határán kópiát láttam benne. Robbie útja haza nekem igazán érzelmi pluszt nem hordozott, egy romantikus filmet nézve meg sem fordulhat az ember fejében, hogy a faszi nem éli túl. Dunquere képei viszont valóban lenyűgözőek, a több perces snitt borzasztóan tetszett: mégis alig vártam már, hogy ismét Londonban vagy az emlékekben legyen a kamera. Az egész háborús körítés csupán azt a célt szolgálta, hogy érzékelhessük, Bri hazugsága milyen súlyos következménnyel járt, viszont ha már kinn voltunk a II vh-ban, én szívesebben néztem volna még mélyebben bele az őrületbe is. Kicsit uncsi volt Robbie útja haza, mert az alkotók nem ébresztették bennem fel az érte (értük) való aggódás szikráját.

London más. Nekem tök tetszett, ahogy Briony próbál kényszeredetten vezekelni, ahogy egyre nehezebben birkózik meg tettének súlyával. Nekem totál hiteles ez az egész, simán átérzem azt az érzést, hogy teszel valami rosszat és képtelen vagy azt feldolgozni, kibeszélni, kijavítani. Nekem – különösen a finálé tükrében, az öreg írónővel – abszolút életszerű és egyáltalán nem elítélendő mindaz, amit Briony tesz és nem tett meg. A finálé megdöbbentő vallomása alapján miért is tett volna máshogy: és igaza is van, hogy az olvasóknak más kell. Megint csak azt mondom, racionális a karakter cselekedete, számomra semmi visszataszító nincs benne: lehet, magam sem cselekedtem volna máshogy. Ha már egyszer hazudtam, s az a valaki sittre kerül miattam, s ha már akkor, ott rövid időn belül nem vagyok képes őszintén kijavítani a hibámat, én is kussolnék életem végéig. Itt meg ugyebár totál mindegy is volt… szóval nekem Bri csak egy szerencsétlen lánygyerek, aki egy gyerekkori szerelemféltés miatt egész életében arra van kárhoztatva, hogy ezzel a hazugságával együtt éljen. Ez pedig néha a létező legkeményebb büntetés lehet.

Fura amúgy, hogy egy nagyszerű filmmel kapcsolatban a legfőbb gondolatok annak egy szereplője köré fonódnak – de bármi mást is sugall az összes promo, az Antonement egyértelműen Briony filmje. Már maga a Vágy és vezeklés is teljesen más értelmet nyer, ha a 13 éves lányt tesszük meg főszereplőnek, nem pedig nővérét és annak pasiját. Fura az is, hogy pl. a teljesen nyilvánvaló pedofil szálról még csak említést sincs igényünk tenni (pedofil csokisbácsi pedig nem más, mint Benedict Cumberbatch!!!), pedig esetleg más filmben más történetben az ember zsebében kinyílna a bicska is. Fura, de az egész mozi egy gyerekkori – valahol teljesen érthető és elfogadható – hazugság következményeinek története, egy nő szenvedése tettei után. Kétségkívül más árnyalatot kapott volna az egész, ha nem csak egy hatásvadász kézkefélős, vagy haldokló katonával beszélgetős jeleneten keresztül látunk bele Bri lelkébe – mert így valóban felületesnek tűnik a vezeklése. Valójában azonban szerencsétlen megjárhatta az érzelmi poklot, az események megváltozása pedig pontosan a tehetetlen jóvá tenni akarás ékes példája: legalább a mesében legyen nekik jó.

Szóval, én Briony Tallist inkább egy megtévedt áldozatnak látom, mint egy abszolút negatív karakternek: gonoszságnak nyoma sincs, inkább a kétségbeesés vezette tetteit. Oké, szólhatott volna rögtön az események után, de mivel a mozi ezt a szakaszt hibásan átugorja, nem tudhatjuk, mi vezette a hallgatásba. Nála sokkal szemetebb, aljasabb és gonoszabb figurák (nő és ffi egyaránt) futkosnak a vásznakon, akik jól megfontolt érdekből tesznek mindent. Nem pedig naivan, gyermeki bosszúból. De a film ettől még egészen kiváló – a középső szakasza meg a hiányzó négy év miatt icipicit nekem kevesebb, mint Niwroknak, de még így is:






85%



.

R2-D2 írta:

Vágy és vezeklés

Azért mennyire meghatározó (taszító vagy csábító) tud lenni egy-egy moziplakát, poszter… annak hangulata ugyanis gyakran viszi az embert tévútra, pedig anno gyakran választottam én is a tékában borító alapján filmet. Megmondom őszintén, a Vágy és vezeklést soha nem emeltem volna le a polcról a megboldogult tékában, és ha Niwrok pár hónapja nem ír róla lelkesítő kritikát, soha nem nézem meg: egy romantikus történetnek véltem egy vidéki házban.

De még az önmagában kiváló ajánló (itt is és xpressen is) is csak arra volt jó, hogy képbe hozza nálam a filmet, viszont csak nem ment ki a fejemből, Niwrok mennyire is tudta gyűlölni a film egyik női karakterét, egy bizonyos Briony nevű hölgyeményt - bizonyos tekintetben ez az írás nem is lesz más, mint a kolléga véleményére reflektálás. Minden idők egyik legutálatosabb női karakterének versenyében nagyon komoly a mezőny, s borzasztóan kíváncsi voltam, ki az, aki a Sons of Anarchy Gemma Tellerének trónját veszélyezteti – legalábbis Niwrok szerint. Nos, megnyugodtam, nálam a tetkós kiszáradt vén picsa marad a királynő, Briony pedig a trónterembe sem nagyon léphet be. Ebből talán az is következik, hogy ismét teljesen más nézőpontból sikerült megnéznem ezt a mozit is, ismét teljesen más súlypontok alapján teljesen más érzelmet váltott ki belőlem: a zsenialitása sokkal inkább a finálé drámai fordulatában gyökeredzik nálam, mint a 13 éves lánygyerek tettében és annak következtében. Még ha az is a film alapja, akkor is.

Szóval, én Briony Tallist inkább egy megtévedt áldozatnak látom, mint egy abszolút negatív karakternek: gonoszságnak nyoma sincs, inkább a kétségbeesés vezette tetteit. Oké, szólhatott volna rögtön az események után, de mivel a mozi ezt a szakaszt hibásan átugorja, nem tudhatjuk, mi vezette a hallgatásba. Nála sokkal szemetebb, aljasabb és gonoszabb figurák (nő és ffi egyaránt) futkosnak a vásznakon, akik jól megfontolt érdekből tesznek mindent. Nem pedig naivan, gyermeki bosszúból. De a film ettől még egészen kiváló – a középső szakasza meg a hiányzó négy év miatt icipicit nekem kevesebb, mint Niwroknak, de még így is:

85%

Örülök, hogy a fenntartásaid ellenére rászántad az időt, annak meg még inkább, hogy tetszett is ! És hogy nem ugyanúgy láttuk, arra rá se ránt ; nem kell mindenkinek egy olyan cinikus fasznak lennie, mint amilyen én vagyok, sőt !

Valamit azért félreérthettél: én nem aljasnak, szemétnek vagy gonosznak tartom Brionyt, nyilván vannak nála sokkal ilyenebb karakterek -azóta ugye kérdés nélkül is ott van Lou, Gemmát meg nem ismerem -, még csak nem is a racionalitásával vagy a bimbózó érzelmeivel van bajom (szerintem elég jól pontokba is szedtem, hogy racionális szempontból milyen előnyökért tette azt a bizonyos vallomást Robbie ellen)... de ezek hiánya vagy megléte ellenére is tudok undorodni tőle... pontosabban attól, amit képvisel, amit megtestesít.

Igen, a saját szempontjából ő teljesen racionálisan (azaz önzően) viselkedik, vagy éppen az érzelmei irányítják... de hogy ez nem lehet minden esetben mentő körülmény, azt éppen az mutatja, hogy a te "Bitch Queen" listád sem üres. Ha jobban belemerülnénk, Gemmának is biztosan vannak olyan racionális vagy érzelmi szempontjai, ami miatt azt teszi, amiért oda került nálad, ahova, és ezek sejtésem szerint ugyanott gyökerező önzőségek, mint Brionynál... így a nézőpontbeli különbség -még ha bele is veszem, hogy 13 évesen nem ugyanolyan érett morálisan az ember, mint 40 felett- szerintem az áldozat megítélésében van. Azaz hogy Gemma tettei súlyosabb megítélés alá eső következményekkel jártak nálad, mint Brionyé, de éppúgy súlyosabbakkal, mint amit ki tudna ellensúlyozni a racionalitás, annyira, hogy fel sem merül nálad, hogy ő is "csak" önző vagy racionális... gondolom azért, amilyen irányban az Jax és a banda sorsát befolyásolta, akikhez te kötődtél... én meg így vagyok Brionyval.

Ez van, ennyire ki tud akasztani az, ha valamit, ami ennyire tiszta, szép és őszinte lehetne, mint Cee és Robbie szerelme, azt egy hazugság el tudja tiporni, legyen az bármilyen racionális vagy érzelmi is. Nem is a szerelem maga a lényeg, önmagában ilyen hatással van rám a hazudozás és a sunnyogás, ennyire tudom utálni, főleg, ha önámítással, mártírkodással meg egyéb hasonlókkal társul, és ilyen áldozatokkal, mások szenvedésével vagy halálával jár, miközben igazából egy mondatnyi őszinteség ellensúlyozni tudná, és meg tudná szüntetni azokat a káros következményeket, amik akkor még megszüntethetők.

Nightwishül mondva mindezt: "It's hard to light a candle, easy to curse the dark instead." .

És jelen esetben vastagon nem csak Briony hazugsága van benne, hanem még egy rakás szereplő hazugsága és közönye is, mert azért a csokisbácsi és a kis luvnyája (felismerted benne Juno Temple-t ?) sem siettek vallomást tenni, amikor látták, hogy a kis légyottjuk milyen következményekkel kezd járni. Az a lényeg, hogy ők ne legyenek veszélyben, ők ne legyenek megvetés tárgyai, a kertész meg le van szarva; ők azt az árat, hogy szembesülnek Robbie sittre kerülésével, nagyon szívesen megfizetik azért, hogy ők maguk biztonságba legyenek... még ha félniük is kell attól, hogy a három jelen levő közül az egyiknek túl nagy lesz a nyomás, és bevallja az igazságot. Éppen ezért hogyne lehetne tudni, hogy Brionyt "mi vezette a hallgatásba": az, ami minden saját hazugságához ragaszkodót: a félelmei és a lustasága!

Amit persze, még mindig el lehet fogadni, de éppen ezért zseniálisan dühítő a finálé: nem elégszik meg a félelem puszta tudomásul vételével, hanem rájátszik a sajnálatra! Én meg arra mondtam és mondom, hogy meg a lófaszt, kis szívem!! Meg ne sajnáljalak már, hogy egész életedben a saját hazugságod terhét kellett cipelned és írtál róla 21 könyvet, miközben bőven elég lett volna életed bármelyik percében leülni, magad elé venni egy papírt, és ráírni, hogy "Hazudtam arról, hogy Robbie-t láttam a hídnál.". Vagy a szélbe kiáltani ugyanezt. Pont, ennyi, és az egész bűntudat ténnyé változott volna, és akkor nem kellenek a rímek meg a sallangok arról, hogy ő mennyi mindent megtett azért, hogy vezekeljen, hogy jóvá tegye, hogyan ápolta a katonákat, hogyan áldozta fel erre a vezeklésre az életét, megfosztva magát mennyi mindentől... pedig csak annyit tett, hogy sajnáltatta magát a bűntudata terhéért és "büntetéséért". És mert ezt a figyelmet, amit a sajnálat okoz, nem tudja elengedni, így még a legutolsó tette is az, hogy egy újabb hazugsággal, egy hazug mesével tetézi mindezt. Ő nem "kussol", hanem kérkedik, amihez egy kicsit ugyan át "kell" írnia a múltat, a saját szerepét a történetben, meg bele kell írnia egy pár bűnbakot, akik miatt nekik annyit kellett szenvednie egész életében (köztük ugye Cee-vel és Robbie-val, hogy baszná agyon a nyári villám már pusztán ezért is Brionyt!), de "Na és?!", mondja ő.

"A valóságnak ugyan milyen szerepe lehet az olvasók életében?". Briony története szempontjából ennek a célja mindössze az olvasók közönyével és kényelmével való takarózás, de ezt a mondatot én már akkor is sokkal általánosabban értettem. Mert persze, az olvasók "nem az igazságra kíváncsiak, hanem a trükkre", mert az sokkal "cukibb", mint a hazug vénasszony igazságának ridegsége, unalma és érdektelensége... A közönség természetesen leszarja, hogy Briony igazat mond-e, mert az ő életükre ennek a megtörténte nincs hatással; ők szép és kalandos történeteket szeretnek olvasni, akik sok nehézség árán és kaland után omlanak egymás karjaiba a naplementés tengerparton. Az igazság Brionynak lett volna fontos, ha tényleg annyira elviselhetetlen teher lett volna számára a bűntudat, mert a bűntudatának azt a terhét, amit még letehetett volna, azt letehette volna. Ezzel sem tenne jóvá semmit, Cee és Robbie nem támadnak fel, nem omolhatnak ettől sem egymás karjaiba, de kevésbé kellett volna szenvednie tőle... de igazából ő ezt nem akarta eléggé, mert jobban szerette a figyelmet, mint amennyire nehezére esett a bűntudat. Ezért van az, hogy a fiatal Brionyt köbgyökannyira sem utálom annyira, mint a vén kurvát, aki egyszemélyben testesíti meg az tartós, akár élethosszig tartó hazudozás mártírságának, "szenvedésének" álszentségét.

Azoknak az álszentségét, akik körül mondjuk szétrohad a családjuk az alkoholizmusuk miatt, de ezért mindenki hibás, mindenki tehet erről, kivéve őket, és ezért mindenkin elégtételt vesznek és bosszút állnak, aztán kijózanodva saját erőszakosságuktól és a kudarcaiktól megundorodnak maguktól, aminek a "gyógyszere" az, hogy megint a pohár után nyúlnak. Azoknak az álszentségét, akik ártatlan bociszemekkel és némi rosszallással figyelik, ahogy mindenki elhidegül tőlük, miközben elég fontos részük van benne. De nem akarom most végig venni, gyakorlatilag bármilyen területről tudnék példát mondani. Járja az a mondás, hogy "A valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert."... és a hazugság a legáltalánosabban használt kábítószer, ami segít magunkat vagy az általunk preferált közösséget jobb színben feltüntetni, mint azt a tények indokolnák. Ami segít mondjuk félresöpörni az adatokat, ha azok túl kényelmetlenek lennének, ami elfedi az esetleges konfliktusokat, ami miatt meg lehet sértődni a legnyilvánvalóbb dolgokon is, és mondjuk lehet úgy tenni, mintha az, amiről nem beszélünk, mert rossz érzés beszélni róla, az nincs is.

Hogy a valóságnak milyen szerepe lehet az "olvasók" életében? Azt hiszem, elég fontos...

Azt meg nem tudom, hogy a bosszúvágy és a bosszú jelentette elégtétel miért ilyen meghatározó része a személyiségednek, de nem először tűnik fel, és ha nem gond, legközelebb rá fogok kérdezni ...
.

Niwrok írta:

Vágy és vezeklés

... de ezek hiánya vagy megléte ellenére is tudok undorodni tőle... pontosabban attól, amit képvisel, amit megtestesít. Azoknak az álszentségét, akik körül mondjuk szétrohad a családjuk az alkoholizmusuk miatt, de ezért mindenki hibás, mindenki tehet erről, kivéve őket, és ezért mindenkin elégtételt vesznek és bosszút állnak, aztán kijózanodva saját erőszakosságuktól és a kudarcaiktól megundorodnak maguktól, aminek a "gyógyszere" az, hogy megint a pohár után nyúlnak. Azoknak az álszentségét, akik ártatlan bociszemekkel és némi rosszallással figyelik, ahogy mindenki elhidegül tőlük, miközben elég fontos részük van benne. De nem akarom most végig venni, gyakorlatilag bármilyen területről tudnék példát mondani...

No. Kicsit jobban értem az indulatodat, valahogy úgy vagy az egésszel, mint én az alkohollal. Te sem feltétlenül konkrétan egy embert (az alkoholistát, Brionyt) gyűlölöd, hanem azt, amit képvisel. Viszont akkor azt kell mondjam - az alapján, amit én naponta látok, hallok, tapaszatalok a nagyvilágban, szűkebb környezetemben és a vendégek között egyaránt - készülj fel: ez még csak rosszabb lesz. Most itt nincs kedvem hosszan értekezni az emberi faj egyre degeneráltabbá válásáról, de hogy a jelenlegi kommunikációs, szociológiai környezet nem épp a dolgok megoldásást segíti, az biztos. Ez még rosszabb lesz, amit Briony képvisel, az meg a jövő. Szerintem.

Így engem anynira nem lepett meg és nem is akasztott ki. Simán emberi jellemhibának látom, fertőző emberi jellemhibának.

Niwrok írta:

... így a nézőpontbeli különbség -még ha bele is veszem, hogy 13 évesen nem ugyanolyan érett morálisan az ember, mint 40 felett- szerintem az áldozat megítélésében van. Azaz hogy Gemma tettei súlyosabb megítélés alá eső következményekkel jártak nálad, mint Brionyé, de éppúgy súlyosabbakkal, mint amit ki tudna ellensúlyozni a racionalitás, annyira, hogy fel sem merül nálad, hogy ő is "csak" önző vagy racionális... gondolom azért, amilyen irányban az Jax és a banda sorsát befolyásolta, akikhez te kötődtél... én meg így vagyok Brionyval.

Ez van, ennyire ki tud akasztani az, ha valamit, ami ennyire tiszta, szép és őszinte lehetne, mint Cee és Robbie szerelme, azt egy hazugság el tudja tiporni, legyen az bármilyen racionális vagy érzelmi is. Nem is a szerelem maga a lényeg, önmagában ilyen hatással van rám a hazudozás és a sunnyogás, ennyire tudom utálni, főleg, ha önámítással, mártírkodással meg egyéb hasonlókkal társul, és ilyen áldozatokkal, mások szenvedésével vagy halálával jár, miközben igazából egy mondatnyi őszinteség ellensúlyozni tudná, és meg tudná szüntetni azokat a káros következményeket, amik akkor még megszüntethetők.

Ajaj... Most rettentően sajnálom, hogy nem tudlak rávenni a SoA megnézésére, mert így elég nehéz elmagyarázni a Gemma és a Briony közti különbséget. A kiindulási alapod jó, tényleg jobban kötődtem Jaxhez, mint itt Robbiehoz, de ha a sunnyogás, hazugság, önámítás így kiakaszt, akkor képzeld el Brionyt 10-szer, 20-szor intenzívebben. Tiszta és őszinte szerelem volt Jax és Tara között is, aminek Gemma vetett véget, ráadásul a sunnyogása miatt egy komplett bandaháború robbant ki.... és ez csak egy a sok közül. Most nem méricskélem feltétlenül a karaktereket, csupán azt akarom érzékeltetni, hogy számomra a lány nem anynira negatív, mint számodra. Mert tudom, hogy van nála sokkal rosszabb is.

Niwrok írta:

És jelen esetben vastagon nem csak Briony hazugsága van benne, hanem még egy rakás szereplő hazugsága és közönye is ... és a hazugság a legáltalánosabban használt kábítószer, ami segít magunkat vagy az általunk preferált közösséget jobb színben feltüntetni, mint azt a tények indokolnák. Ami segít mondjuk félresöpörni az adatokat, ha azok túl kényelmetlenek lennének, ami elfedi az esetleges konfliktusokat, ami miatt meg lehet sértődni a legnyilvánvalóbb dolgokon is, és mondjuk lehet úgy tenni, mintha az, amiről nem beszélünk, mert rossz érzés beszélni róla, az nincs is.

Ehhez túl sokat nem tudok hozzáfűzni, ez a világ van körülöttünk.

Niwrok írta:

Amit persze, még mindig el lehet fogadni, de éppen ezért zseniálisan dühítő a finálé: nem elégszik meg a félelem puszta tudomásul vételével, hanem rájátszik a sajnálatra! ... A közönség természetesen leszarja, hogy Briony igazat mond-e, mert az ő életükre ennek a megtörténte nincs hatással; ők szép és kalandos történeteket szeretnek olvasni, akik sok nehézség árán és kaland után omlanak egymás karjaiba a naplementés tengerparton.

Most összeollóztam az írásodból azt, amit számomra a finálé jelent: nekem úgy tűnt, ő gyávaságából származó tehetetlenségében "virtuálisan" legalább megadta nekik, amit mindig is szerettek volna. Persze, lehetett volna ezt máskor, máshogy is, de negyven évvel később már nem mindegy? Bri így tudta valamilyen szinten rendbehozni magában a dolgokat, hogy legalább a fikciójában happy end van. S ez nem is elsősorban a közönségnek szólt, sokkal inkább saját magának. Beteges elme terméke, tudom, de nincs jobb ötletem...

Niwrok írta:

Azt meg nem tudom, hogy a bosszúvágy és a bosszú jelentette elégtétel miért ilyen meghatározó része a személyiségednek, de nem először tűnik fel, és ha nem gond, legközelebb rá fogok kérdezni ...

Jó, akkor ezen gondolkodok, hogy mire megkérdezed, tudjak rá válaszolni....