R2-D2 írásai 2.0

.



Black Mirror S1



Most tényleg kénytelen vagyok földig hajolva köszönetet mondani Niwroknak   , hogy a múltkoriban felhívta figyelmemet erre az alkotásra: nélküle soha nem ismertem volna meg ezt a minisorozatot, s egyúttal hatalmas élménnyel lettem volna szegényebb. Iszonyat tetszett az egész, az a nevetséges gondolat meg, hogy „… úgyhogy ennek szólt a figyelmeztetés: bármennyire is csábító, egy nap csak egyet; legyen időtök átgondolni, mert megéri…” természetesen pusztába kiáltott szó lett csupán. Naná, hogy egy nap, egy évad – a három fejezetes történetfüzér pont egy combosabb mozifilmet tesz ki, úgyhogy bátran tessék belevágni. Úgy is nagy élmény lesz.

Ahogy a kolléga korábban írta, a Black Mirror egy szerkezetileg Sherlockhoz hasonló, annak epizódjainál azonban rövidebb fejezetekből álló „novellafüzér”. Tényleg olyan, mint egy novelláskötet, az egyes kis történetek között semmi összefüggés nincs – leszámítva mondandójának azt az egyértelmű görbe (fekete) tükrét, amivel a korunk médiáját figurázza ki. Minden egyes kis történetben megtalálható valamilyen formában ez, de a sztorik önmagukban is olyan zseniálisak, hogy kapcsok keresése nélkül is szívesen elmerülünk bennük.


S1E1- The National Anthem

Ezt azért qrvára megnézném élőben. Komolyan mondom, mikor kiderült, hogy a brit miniszterelnöktől mit is vár a titokzatos terrorista, aki a hercegnőt elrabolta, széles vigyorra görbült a szám. Onnantól kezdve – amellett, hogy egy valóban kibaszott izgalmas kis thrillert látunk (24!!!) - mosolyogva néztem az egész kalandot, a történet szerint azt a fél napot, ami idő alatt az események játszódnak. Lehet, gonosz vagyok, de eljátszottam a gondolattal, ez adott esetben hogy játszódna le Magyarországon: az elmúlt 25 év összes miniszterelnökét beleképzeltem a szituba – igen, valakit kétszer, háromszor is, van akit fordítva -, ami nagy megelégedéssel töltött el. Nekem ez az igazi fekete humor, egy olyan szituáció, aminek már a felvetése mosolyt fakaszt az arcra – megtörténte pedig igazi megdöbbenést vált ki. A film közben egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy Callow miniszterelnök (Rory Kinnear) ezt meg is teszi, az utolsó percig kérdéses volt az események kimenetele. Zseniális az izgalmak fokozása, nézők manipulálása, a tömeg hisztériájának követése. Borzongató volt látni, ahogy a feltüzelt, szenzációra éhes tömeg hogy változik át… Vélhetően egy ilyen súlyú eseménynek itthon is kihalt utcák lennének a következményei – az üres London látványa pedig nem először okozott kellemes perceket.

És akkor még meg sem említettem a közösségi média, valamint a híradózás, hírszerkesztés csontig hatoló kritikáját. Van valami rémisztő mindkettőben: egyrészt, hogy a mai világban mennyire kontrollálhatatlan az internet, a Youtube, a Facebook, Twitter, stb … amennyire hasznos is a hírek eljuttatásában, annyira ártalmas is tud lenni a titkok visszatartásában. Ma már tüntetéseket, forradalmat lehet szervezni a neten – nem véletlen, hogy a miniszterelnök is „Fucking internet” kifejezést használja. A másik meg … igen, megint a híradó, hírcsatorna téma. Tisztára olyan, mint az Éjjeli féreg, meg a Kártyavár: a hír mindenekelőtt, a bevetést titokban filmező, testét fényképező riporternő az egyik csúcspont az egész sztoriban.

No és a végére meg a személyes kapcsolatok: külön jó volt, az egy évvel később bejátszás, mit is eredményezett a felszín alatt. Zseniális az egész!


S1E2 - Fifteen Million Merits

Ez homlokegyenest más téma. Alapból már a felvázolt jövő képe iszonyat bejött (szeretem a fiktív kütyüket), viszont ez az egész érintőgombos, avataros ledfal egy kegyetlen nagy középső ujj is a jelenkor számára. Kicsit ugyan az zavart az egészben, hogy az nem derült ki számomra, miért is kell szerencsétleneknek áramot termelni, miért is az élőerőt használják e célra – egy olyan világban, ami utána mérhetetlen pazarlással el használja ugyanezt -, no meg hogy legutóbb a Zéró elmélet nevű csodafilmben is biciklit tekertek, totál hasonlatos körülmények között, de az utópisztikus steril környezet lenyűgözött. Alapötletben zseniális az egész, a pénzért kikapcsolható reklámok tömkelege (pl. az Angry Birds Crome változatában is pénzért meg lehet venni a reklámmentességet) már bizony realitás, mint ahogy a kéretlenül, átugorhatatlanul arcunkba tolakodó reklámok tömkelege is. Ld. még DVD filmek átugorhatatlan előzetesei… szóval egy ilyen világban tekeri Bing, a néger srác (Daniel Kaluuya) a biciklit, totál monoton, egyhangú módon. Sajnos, ahogy írtam, az nem derül ki, hogy ez miért is jó neki – leginkább egy ilyen butított, igénytelen civilizáció kép sejlik föl mögötte, viszont engem azért zavart az, hogy a steril világon kívül semmit nem tudunk meg. Én pl. simán elképzeltem, hogy az épületen kívül a világ élhetetlen, a biciklit tekerők pedig egy művi világ precízen kitalált kellékei – akik pont annyi és olyan ingert kapnak, amivel saját csökevényes életüket ki tudják elégíteni.

Aztán itt jön be a képbe ugye a szerelem, a lány, aki énekelni tud – és itt jön be a képbe személyes utálatom egyik aktuális tárgya, a tehetségkutató show-k, illetve azok kifigurázása. Visszataszító, de találó volt az egész végjáték, az avatag-nézőközönség meg tiszta olyan volt, mintha a Summer warsból szalajtották volna őket. Az tény, hogy a három kis fejezet közül ez volt a leggyengébb, de ez csupán nüánsznyi különbség: témája, dizájnja miatt ez is épp oly zseniális, mit a többi, talán az összes közül ez a legerősebb fekete tükör – viszont egy tízpercnyi vágás lehet, jót tett volna neki.



S1E3 - The Entire History of You

Ez meg… ez egy élmény volt. Két dolog miatt borzasztóan bejött: ahogy írtam korábban, pont pár hete elmélkedtem arról, milyen jó is lenne, ha az ember a saját emlékeibe bármikor visszautazhatna, milyen jó lenne, ha átélhetné élete legszebb pillanatait. Erre tessék – megcsinálták!! A másik meg – most őszintén, melyikünk nem volt még hasonló helyzetben? - az a gyanú, az a paranoiás bárkivel szemben (most itt nem elsősorban a szerelmére gondolok) felébredő bizalmatlanság, amin jómagam is többször átesetem már életemben. Zseniális az egész, ahogy Liam (Toby Kebell) a felesége hűtlenségét megérezve próbálja felfejteni a múltat, ahogy ehhez a Graint használja. Ja, a Grain! A Grain egy fül mögé ültetett kis szerkezet, ami filmszerűen megőrzi az ember emlékeit – bár törölni azért lehet belőle. Egy kis szerkezet, aminek képét ki lehet vetíteni a képernyőre, kvázi Végjáték módon nagyképernyőn nézhető, visszatekerhető a személyes nézőpont.

Rögtön el lehet gondolkodni, az egész szerkezet előnyein és hátrányain: a saját pozitív élménypark mellet a bűnüldözés megkönnyítése, a viták perdöntő lezárása – amire egyébként itt is megy ki a játék. Másrészt a személyes paranoia végletekig felerősödése, ezen anyagok illetéktelen kezekbe kerülése (ld csak az asztalnál, akinek elrabolták a Grainjét) valós veszély, amit ki is használ történetünk. A kis fejezet minden perce odaszegezett a képernyőhöz, a szerelmi válságba csomagolt futurisztikus kütyü lehetőségei nem engedték lanyhulni a figyelmemet, s ha még a kívülállóságra, Grain nélküliség által generált kitaszítottságra még jobban rájátszottak volna, még zseniálisabb lenne az egész.

De így is az. Részenként és összességében is. Ma jöhet az S2.



90%



.

R2-D2 írta:

Black Mirror S1

Ma jöhet az S2.

90%

Akkor ezt nagyjából egyszerre fogjuk látni, mert az S2 első részét én is megnéztem ma .
.

R2-D2 írta:

A hobbit - Az öt sereg csatája

85%
(ami majd az újranézésnél minden bizonnyal feljebb kúszik)

.

Nem kúszik...

Az igazság az, hogy visszaolvasva magam, pontosan ugyanúgy látom most is a filmet, mint decemberben. Az első tíz perc végtelenül kínos, Smaug, a bűvös sárkány egész Tóvárosi fellépése irtó gáz. Ereborban már helyreáll a hangulat, a csata szenzációs - Bard lovaszekeres jelenete és a hegyre felkaptató faltörő kosok látványa ront csupán az összképen.

Azon viszont most elgondolkodtam, hogy egy totálisan elvesztett ütközetet hogyan sikerül megfordítani csupán annak a ténynek, hogy 13 törp kirohan a hegyből, de igazából nem számít annyira... így kellett lenni és kész.

De továbbra is úgy gondolom (a trilógiát tekintve), hogy ez csak Hobbit, nem Gyűrűk ura.  

Az extrák viszont kimondottan jók, a hatrészes filmfolyam összefüggéseivel, annak lezárásával foglalkoznak. Nagyon sok hangulatos bevágás van a GYU trilógiából is - úgy unblock jó volt nézni az egészet. Érdekes, a snittek, beillesztve a régi felvételek közé jobban működnek, mint az új filmek egészben, külön. Talán itt jön legjobban ki (mit nem is érez az ember nézés közben), mennyi felesleges töltelék van az új trilógiában.


.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Black Mirror S1

Ma jöhet az S2.

90%

Akkor ezt nagyjából egyszerre fogjuk látni, mert az S2 első részét én is megnéztem ma .
.

Ez jó lesz. Úgyis gondban voltam, mit lehet írni Tőled függetlenül, úgy, hogy ne ismételjelek - most legalább ez nem lesz.

R2-D2 írta:

Black Mirror S1

...az a nevetséges gondolat meg, hogy „… úgyhogy ennek szólt a figyelmeztetés: bármennyire is csábító, egy nap csak egyet; legyen időtök átgondolni, mert megéri…” természetesen pusztába kiáltott szó lett csupán. Naná, hogy egy nap, egy évad – a három fejezetes történetfüzér pont egy combosabb mozifilmet tesz ki, úgyhogy bátran tessék belevágni. Úgy is nagy élmény lesz.

Ezt meg azért csak nem hagyom szó nélkül    !

Persze hogy az lesz, de nekem jól esett az epizódok között egy napot, de legalábbis jó pár órát érlelni a témákat. Végiggondolni azok egyéb kapcsolódásait, például hogy milyen kicsi választja el a facebookot böngésző humánosokat azoktól, akik simán csak bejelentik, hogy "Akkor legyen szíves leadni elemzésre az elmúlt fél évének az emlékeit, amiben ugye nincs gyanúsan sok törlés"...
.

.



Black Mirror S2



Még mindig a záróepizód hatása alatt vagyok … pedig már eltelt 12 óra…

Ez a novellafüzér kicsit más lett, mint az előző. Annak ellenére írom ezt, hogy gyakorlatilag ugyanúgy három, különböző hangulatú, stílusú kisfilmet láthatunk, annak ellenére, hogy mindegyikük egy-egy kis sci-fi: mégis, valahogy a Black Mirror második évadját nézés közben kicsit másnak éreztem, mint a letaglózóan újszerű első évadot. Központi témájában ugyanúgy fontos szerepet kap korunk médiája, de a három film valahogy mégiscsak jobban elszakad a szatírától, inkább csak ironikusan használja azt, mintsem oly erősen kritizálná. Persze, nem hazudtolja meg önmagát a koncepció, hisz a mindenhol mobillal filmező tömeg, a TV maci vagy a telefonos beszélő alkalmazás szerves része a történeteknek – de nem éreztem azt, hogy most elsősorban azokon lenne a hangsúly. Mert helyettük olyan forgatókönyvek elevenedtek meg, hogy megint a székbe szögezett mindhárom sztori (fura, de megint középsőt éreztem icipicit haloványabbnak a többinél).

Az meg legyen az én bajom, hogy a megszerzett anyagban egy apró kisbetű/nagybetű csere miatt összevissza voltak a számozások, így én más sorrendben láttam az egészet: írni viszont a megtekintés sorrendjében írok róla, hisz az élmény mégiscsak így esett meg velem – sőt, így volt a döbbenet a végén igazán hatásos.

S2E3 – The Waldo Moment

Politika, választás – ennyi elég is, hogy egyik kedvencem legyen. Ahogy az S1E1-ben, itt is simán eljátszottam a gondolattal, hogyan is nézne ki ez a fejezet hazai közegre lebontva: remekül szórakoztam azokon a fiktív képeken, amikben hazai képviselőjelöltek veszik fel a képletes küzdelmet… egy… egy TV macival!! Egy kibaszott kék TV macival!! Akit mondjuk itthon a dumaszínház valamelyik tagja keltene életre. Az első epizód így egy zseniális politikai road show mellett egy nagyon jó kis vígjáték lett, Waldo dumáján, beszólásain, viselkedésén sokszor hangosan felnevettem. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy elég nehezen lendültem bele az eseményekbe, kezdetekben nehéz volt megtalálni az epizód hangulatát: egyszer egy önértékelési válságba került humorista drámáját láttam, aztán egy gyorsan kihunyó szerelmi történetet. Mindezek mellet egy választási kampányba csöppentem, amit egy animált figura, a Waldo névre keresztelt szabadszájú kék medve poénjai dobtak föl. Inkább csak a történet második felére állt össze az egész egy kerek sztorivá, onnantól tudtam felhőtlenül élvezni a novellát.

Amúgy – ha már Black Mirror – természetesen érdemes szót ejteni a Waldo-maci jelenségről is, egyrészt abban a vonatkozásban, hogy röhejes, de simán hihető a politikai csatározásba beszállni képes fiktív figura és párt jelensége (Kétfakú Kutya Párt), másrészt meg… Másrészt meg mennyire is személytelen az egész jogtulajdonlás, mennyire is tudatos brandépítés folyik szerte a világban – és ez mennyire is visszás tud lenni. Már persze annak, aki ezt észreveszi – meggyőződésem, hogy az emberiség nagy része kétpofára zabálja mindazt, amit ebben a sorozatban arcába tolnak…

S2E1 – Be Right Back

Na, kérem. Ha ilyen lett volna a tavalyi A nő, egy rossz szavam nem lett volna rá: a második epizód egy dráma köré fűzi föl a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kérdéskört – úgy, hogy annak szereplői teljesen hitelesen és azonosulhatóan mozognak a képernyőn. Először talán kicsit fura az egész, egy sehova nem vezető love storynak tűnik, a már emlegetett média sehol nincs, de aztán a különleges alkalmazás folytán szívhez szólóan merülünk bele az eseményekbe. Igazándiból nem szerencsés magáról a sztoriról sokat tudni, támpontnak legyen elég annyi, hogy az A.I, az A nő, a Transzcendens meg némi Frankenstein beütéssel, ezen filmek okos kombinációjával operáló történet egyszerre tud igaziból érzelmes és intelligens lenni. Egyszerre szól a szívhez és az észhez: nézése közben magam is feltettem a kérdést, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék, akarnám-e, csinálnám-e ezt, amit itt a fiatal lány, Martha végül is megtesz. Nem tudom… talán…

Egyébként – s ahogy olvasgatom a netet – rengeteg kritika éri az epizód fináléját, először én is azt vártam, hogy a fehér szikláknál más fog majd történni. De hát ettől zseniális a Black Mirror, hogy richtig nem az következik, amire készül az ember, igenis az lett volna a legnagyobb klisé, a legunalmasabb fordulat, ha Ash úgy tesz, ahogy mondják neki. Helyette – az örök ragaszkodás és igaz szerelem ékes példájaként – egy keserédes fináléban kötünk ki, ami nekem tök bejött. Ja, és ami a legfontosabb: Ash szerepét nem más játssza, mint a Potter filmek egyik Weasleya, az új SW egyik főszereplője, Domhnall Gleeson.. Bírom srácot – bírtam ezt a fejezetet is, bár talán tényleg ez volt a leggyengébb az összes közül.

S2E2 – The White Bear

Ez viszont beszarás volt. Ez annyira bejött, akkora gyomrost adott a végén, hogy kerestem az állam a földön. A semmit nem tudunk, de menekülünk típusú mozik legeslegjobbika, a feszültségkeltés magasiskolája: rég izgultam ennyire mozgóképen, s rég tudtak ilyen kielégítő módon meglepni. Pedig aztán nem nagyon történik más, mint egy lekötözött lánnyal együtt térünk magunkhoz egy szobában, majd háromnegyed órán keresztül menekülünk vele együtt egy meglehetősen fura környezetben. A háttér olyan, mint egy zombivírus utáni bolygó, csak itt nem zombik vannak, hanem emberek, akik mobiltelefonjaikkal belemásznak Victoria képébe. Kegyetlen jó az a sejtelmesség, hogy nem tudjuk, mi miért történik, az egész epizód hangulata, feszessége kiváló – hogy aztán értelmet nyerjen minden bevillanó emlékkép, minden apró részlet. Hogy aztán majd lefossa az ember a lábát meglepetésében…

Zseniális. Számomra egyértelműen az évad csúcspontja, ráadásul az alapfelvetése borzongatóan kívánatos és életszerű… legalábbis szívesen néznék hasonlót némely hasonló emberkével. Az meg hogy, a tömeg mindent filmez mobillal – nos, az egy újabb hatalmas középső ujj a világ felé. Akkor is, ha itt azért más motivációból történik minden. S ha már média: néhány mozifilm természetesen beugrott a végére, mint viszonyítási alap, de akárcsak megemlíteni is őket óriási spoiler lenne – mindenki élje csak át Victoria napját anélkül, hogy tudná, miért akarják megölni. Egyedül a The Purge-t lehet megemlíteni – de többet nem szabad róla tudni.

Az biztos, hogy az egész évad (hehe, 3x háromnegyed óra) nagyon jól össze van rakva ismét, kicsit olyan, mintha egy Metagalaktika novelláskötet elevenedne meg nézése közben. Mindegyik többé-kevésbé sci-fi, mindegyik kritizálja napjaink kommunikációját és mindegyik iszonyat erős forgatókönyvvel rendelkezik. Egy kis antológia, ezúttal kevesebb szatírával viszont annál érdekesebb felvetésekkel. Közel tökéletes ez is.



90%




.

R2-D2 írta:

Black Mirror S2

Még mindig a záróepizód hatása alatt vagyok … pedig már eltelt 12 óra…

Ez a novellafüzér kicsit más lett, mint az előző. Annak ellenére írom ezt, hogy gyakorlatilag ugyanúgy három, különböző hangulatú, stílusú kisfilmet láthatunk, annak ellenére, hogy mindegyikük egy-egy kis sci-fi: mégis, valahogy a Black Mirror második évadját nézés közben kicsit másnak éreztem, mint a letaglózóan újszerű első évadot. Központi témájában ugyanúgy fontos szerepet kap korunk médiája, de a három film valahogy mégiscsak jobban elszakad a szatírától, inkább csak ironikusan használja azt, mintsem oly erősen kritizálná. Persze, nem hazudtolja meg önmagát a koncepció, hisz a mindenhol mobillal filmező tömeg, a TV maci vagy a telefonos beszélő alkalmazás szerves része a történeteknek – de nem éreztem azt, hogy most elsősorban azokon lenne a hangsúly. Mert helyettük olyan forgatókönyvek elevenedtek meg, hogy megint a székbe szögezett mindhárom sztori (fura, de megint középsőt éreztem icipicit haloványabbnak a többinél).

Az meg legyen az én bajom, hogy a megszerzett anyagban egy apró kisbetű/nagybetű csere miatt összevissza voltak a számozások, így én más sorrendben láttam az egészet: írni viszont a megtekintés sorrendjében írok róla, hisz az élmény mégiscsak így esett meg velem – sőt, így volt a döbbenet a végén igazán hatásos.

Ja, és ami a legfontosabb: Ash szerepét nem más játssza, mint a Potter filmek egyik Weasleya, az új SW egyik főszereplője, Domhnall Gleeson.. Bírom srácot – bírtam ezt a fejezetet is, bár talán tényleg ez volt a leggyengébb az összes közül.

90%

Nem baj , csak az első mondat után nem értettem, hogy mit ettél annyira a Waldon, de persze így, hogy a másik medvét láttad utoljára, mindjárt más lett a dolog fekvése . Mert ha összetettség szempontjából nem is, de ötletéből nekem a Fehér medve vitte a prímet az egész sorozatból.

Spoiler:

Domhnall Gleesonra nem is emlékszem a Potterekből, ellenben az Időről időre rögtön beugrott róla .
.

R2-D2 írta:

Black Mirror S2

Spoiler:

Spoiler:

.

.



Black Mirror – White Christmas (Christmas Special)




A fenének se kéne ilyen karácsony…

Míg várunk a harmadik évadra, a BM készítői úgy gondolhatták, hogy dobnak egy kis csontot a kiéhezett rajongóknak – megszületett hát ez a 73 perces karácsonyi különkiadás (ami az angol sorozatoknál egyébként bevett szokás). Az ünnepi köntöst leszámítva azonban ez a novella is ízig-vérig Black Mirroros, szinte le se tagadhatnák, melyik franchise része: a jövő médiahasználata kombinálva egy csavaros, megdöbbentő kerettörténettel, a tipikus brit akcentussal, egy egyedi hangulattal csak ez lehet. No meg szokás szerint egy kegyetlen erős forgatókönyvvel – el is lehet rajta gondolkodni, hogy zajlik a BM esetében a történet kiválasztása. Milyen erős mezőny az, ahol évente azt a hármat választják ki, amik végül is képernyőre kerülnek…

Jelen történet vázát két férfi beszélgetése adja egy vidéki faházban: az egyik zárkózott, magának való, épp most kelt fel álmából, míg a másik egy tenyérbemászó képű, kellemes hangú, sármos ürge – mint kiderül, öt éve együtt dolgoznak… a… nem is tudják min. A film első fele a meggyőző modorú pasi, Matt (Jon Hamm) élettörténete, aki tulajdonképp egy digitális kukkoló: illegális módon, a kor legújabb vívmányait felhasználva, más egyének szemein keresztül, csoportosan követ el szexuális bűncselekményeket. Az egyik esetben azonban nagyon mellémennek a dolgok, Matt pedig a lebukás szélére kerül. A másik, a szótlan társa, Joe (Rafe Spall) nehezen nyílik meg, Mattnek nagyon sok idejébe kerül, míg feltárulkozik Joe élettörténete, egy tragikus párkapcsolat esete. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább érezzük, hogy a két férfi nem jószántából van ott, úgy tűnik valamiféle vezeklést látunk … aztán lófaszt. Nem lenne az egész Black Mirror, ha csak erről lenne szó.

Nem tudom jobban leírni az érzést, mint hogy nagyon sokáig totál bizonytalanságban voltam, mit is látok. Láttam Matt múltját, sorban száguldottak el az ötletek a fejemben, mire is megy ki a játék, de amikor már épp elmosolyodtam volna, hogy TUDOM, mi fog történni, jött a pofáraesés. Nem azt mondom, hogy akkora megdöbbenést éreztem, mint a White Bear esetében, de azért rendesen megleptek a végén – pedig aztán a koktél minden elemét megismerjük menet közben, minden apró kirakóst látunk a nagy képből, mégis működik. Csak van annyira zseniális az egész, hogy alapban rácsodálkozunk azokra a jövőbeli kütyükre, ötletekre, amire épít ez az epizód: gyakorlatilag sikeresen elveszünk a részletekben, anélkül, hogy látnánk az egészet. Viszonyítási filmeket, pontokat megint csak nem szabad írni (olyan nagyon nem is tudok), az mindenestre tény, hogy az egyik legtovább kitartó nem tudom, mi lesz érzés ebben a 73 perces kis moziban tartott ki. Remek szórakozás, kiváló forgatókönyv, újabb zseniális ÖTLET – az egész Black Mirror egy kibaszott ötletbörze -, egy újabb fantasztikus fejezet: a legnagyobb poén pedig az, hogy ez a karácsonyi kiadást sikerült kétféleképp is különlegessé tenni. Egyrészt ugyebár a már-már mesterkélten télies, képeslapokra illő hangulattal, a karácsony szellemével… másrészt meg… a rengeteg utalással a sorozat korábbi epizódjaira. Van itt karaoke ének egy korábbi dalra, egy korábbi TV műsor beillesztése, egy mosolygós pofis terhességteszt, stb…A többit talán észre se vettem.

Kicsit sajnálom, hogy most nincs több BM epizód, megint kezdődhet a szerencsejáték a filmekkel – itt legalább tudtam, hogy qrva jó sztorit fogok látni.




.

R2-D2 írta:

Black Mirror – White Christmas (Christmas Special)

A fenének se kéne ilyen karácsony…

Míg várunk a harmadik évadra, a BM készítői úgy gondolhatták, hogy dobnak egy kis csontot a kiéhezett rajongóknak – megszületett hát ez a 73 perces karácsonyi különkiadás (ami az angol sorozatoknál egyébként bevett szokás). Az ünnepi köntöst leszámítva azonban ez a novella is ízig-vérig Black Mirroros, szinte le se tagadhatnák, melyik franchise része: a jövő médiahasználata kombinálva egy csavaros, megdöbbentő kerettörténettel, a tipikus brit akcentussal, egy egyedi hangulattal csak ez lehet. No meg szokás szerint egy kegyetlen erős forgatókönyvvel – el is lehet rajta gondolkodni, hogy zajlik a BM esetében a történet kiválasztása. Milyen erős mezőny az, ahol évente azt a hármat választják ki, amik végül is képernyőre kerülnek…

Igazából ebben (is) rejlik talán az angol minisorozatok varázsa: nemhogy görcsölniük kéne, hogy hogyan töltsenek meg 22/13/10/x részt per év, hanem amikor kiadnak valamit, akkor öröm van, és ráérnek válogatni. És ha nincs ötlet, akkor egyszerűen nem csinálnak valamit, csak hogy legyen. Lám, a Black Mirror S2 elmúlt két éves, és csak azért nem erőszakoltak hozzá még két részt a White Christmashez, hogy meglegyen az S3.

Amúgy milyen "szerencsejáték" ? Nem azt mondtad, hogy TWD S5-öt fogsz nézni?
.

Niwrok írta:

Amúgy milyen "szerencsejáték" ? Nem azt mondtad, hogy TWD S5-öt fogsz nézni?
.

De, azt mondtam, itt is van a gépen - csak úgy elvették tőle a kedvem, hogy nem sietek vele...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Amúgy milyen "szerencsejáték" ? Nem azt mondtad, hogy TWD S5-öt fogsz nézni?

De, azt mondtam, itt is van a gépen - csak úgy elvették tőle a kedvem, hogy nem sietek vele...

Hogyan? Ki? Ennyire gyenge lett az évadzáró, vagy mi?
.

Niwrok írta:

Hogyan? Ki? Ennyire gyenge lett az évadzáró, vagy mi?
.

Van egy kedves barátom, akivel komoly filmkibeszélőket szoktam tartani, s akinek adok is a szavára - nos, ő látta már és azt mondta, nagyon gáz az ötödik évad.

Persze, majd meggyőződök róla magam is, de így kevésbé sietek.

.



Keresztút



"A keresztút (lat. via crucis, via dolorosa) eredetileg az a kb. 1,5 km-es útvonal, melyen Jézus a kereszttel a Praetoriumtól (Gabbata) kiment a Golgotára. Ma olyan ájtatosság, aminek segítségével a keresztény hívek Jézus szenvedésein és keresztre feszítésének eseményein elmélkedhetnek. Ennek gyakorlásához zárt térben (általában templomban) vagy szabadban (általában hegyen) elhelyeznek 14 állomást (stációt). Wiki

No. A helyzet az, hogy én még ezt se tudtam. Oké, tudtam, hogy szegény bolond fejébe húztak egy koszorút, meg hogy végigráncigált egy nagy keresztet a városon, fel egy dombtetőre – de hogy ennek tizennégy állomása volt, meg hogy az egészet keresztútnak hívták, arról fingom nem volt. A keresztút, mint fogalom nekem sokkal inkább kapcsolódik az Odaát sorozathoz, ahol Sam és Deam Winchester útkereszteződésekben idézte meg a démonokat alkut kötni… vallási tájékozatlanságomat és cinizmusomat ugyanakkor egyáltalán nem szégyellem, sőt inkább büszke vagyok rá. Hogy ezek után mi vett rá, hogy Dietrich Brüggemann teljesen nyilvánvalóan vallási indíttatású moziját megnézzem? A válasz egyszerű: abban bíztam, hogy valami fasza kis vallásellenes, azt kritizáló alkotást kapok, azt vártam, hogy valaki a bigottsággal újból szembeszáll a vásznon, de ezúttal nem a Carrie hatásvadász horror zsánerét követve, hanem mély emberi drámába oltva meséli el, milyen veszélyes én önpusztító tud lenni a hit eszetlen követése és félreértelmezése.

Igazából nem tudom, sikerült-e mindezt (bele)látnom a moziba. Hithű ateistaként szívesen értelmezem az egészet úgy, hogy Maria áldozata hiábavaló, teljesen nyilvánvalóan felesleges és betegesen abnormális volt – viszont nem vagyok róla meggyőződve, hogy az alkotók mindezt nem homlokegyenest máshogy gondolták. S ahogy a netet böngésztem (nem meglepő módon elég kevés írás van róla) sem lettem okosabb: vérmérséklettől és vallási fanatizmustól függően értelmezi mindenki a filmet – van, aki például azon háborog, hogy ezen fanatizmus túldimenzionált és negatív kicsengésű a moziban…   ... anyám. Az összes ilyen idióta, aki bármilyen vallásban önsanyargató módon, más, vagy saját maga kárára képes hinni, másnak, vagy saját magának képes kárt okozni a bolondokházába való. Legyen az iszlám, zsidó, keresztény – egykutya mind. A bolond az bolond, bármilyen istene is van: a Keresztútban ezek alapján viszont majdnem mindenki bolond.

Azzal kezdünk, hogy egy helyiségben egy fiatal pap épp próbálja meggyőzni naiv hallgatóságát arról, hogy milyen gusztustalan hely most a világ, s hogy őnekik, a gyerekeknek Isten harcosaként szembe kell szállni a gonosz Sátán térnyerésével. Én már a felhozott példákon kiakadtam volna, legszívesebben magam küldtem volna el a kis köcsögöt a picsába: amikor azzal érvel, hogy pl. a dob, mint olyan a Sátán hangszere, mert a sátáni ritmus mindenféle gonosz gondolatokat ébreszt (tánc, stb.)… szóval felment a cukrom   . Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen bérmálásra váróknak kellene a saját környezetükben Isten harcosaként különféle változásokat elérni – no, próbálna meg valaki nekem Isten igéjét hirdetve lebeszélni arról, hogy mondjuk kevesebb Maident hallgassak. Ebben a kis csapatban van egy Maria nevű lány (Lea van Acken), aki fejébe veszi, hogy beteg kisöccsén valamiféle áldozattal fog segíteni: aki ismeri a vallási háttértörténetet, meg az egész nevetséges krisztusi utat, innentől fixen fogadhat az események végkimenetelére. Ugyanis az első jelenet egy sorszámozott felirattal kezdődik, a 14 állomásos út első megállójaként.

Én magam nem tudtam ezt az egészet, úgyhogy szépen végigmentem az egész úton úgy, hogy nem voltam biztos a végkifejletben. A film végére már-már összeszorult kézzel néztem a képernyőt, legszívesebben Maria bigott anyjának a bájos arcát vertem volna pépesre – de legalább elküldtem volna a jó büdös anyjába. Egyszerűen gyomorforgatóan visszataszító, abszolút koridegen volt, ahogy az a nő viselkedett, ahogy bánt családjával és különösen lányával. A lehető legidegesítőbb módon, a legsötétebb középkort megidézve birtokolta Mariát, óvta a XXI-ik századtól: a film szempontjából zseniális módon, iszonyat indulatokat generálva környezetében és a nézőkben. Tényleg nem tudok jobb viszonyítási pontot, mint a Carrie anyaszerepét – de én itt is vártam valami elementáris erejű katarzist, amikor majd Marie ráébred, milyen böszmeséget csinál és mennyire lelki terror alatt van. A legnagyobb esély egyébként erre az orvosnál van, ott lehetett volna valami fordulópont – gondoltam én, akinek fogalma sem volt magáról a keresztútról és annak állomásairól, annak végkifejletéről. Vagy ha sejtettem is valamit, bíztam benne, hogy időközben majd lesz egy leágazás, útkereszteződés, ahol másfelé fordul Maria és a történet… de nem. Sem gyerekvédelem, sem a józan paraszti és nem győzött, minden úgy volt, ahogy a lány eltervezte.

Tátott szájjal bámultam az eseményeket. Tudom, hogy van ilyen, de nehezen képzelem el, hogy 2015-ben értelmes humanoid lények ennyire vallási fanatizmusban képesek élni, ahol a koedukált testnevelés óra főbenjáró bűn. Ahol a Roxette zenéje sátáni dallam, ahol a másik ember érintése, a másik nemre gondolás már szentségtörés. Ezek a közösségek semmivel nem jobbak nálam az Iszlám Államnál, vagy az ortodox zsidók csoportjainál: kivétel nélkül mindegyik elmegyógyintézetbe való. Úgyis annyi templom van a világon, zárjuk be az ilyen csökkentett értelmi képességűeket néhányba, aztán éljenek meg Isten szeretetéből… a böszméi   . S ha már ennyire belelendültem… alapban is az a véleményem, hogy ma, a digitális világ korában épeszű ember nem hisz semmi természetfeletti mindenhatóban, különösképp pedig nem hisz az álszent egyház álszent papjainak a szavában. Totál életidegen és nevetséges az egész kényszerképzet valami embereken felüli hatalomról, ami a sorsunkat irányítja. Aki az erősen megkérdőjelezhető történet szerint képes volt a saját fiát keresztre feszíttetni, aki képes volt elnézni az elmúlt több ezer év szenvedéseit - milyen Isten is ez?  

Ehh... csak felhúzom magam. A Keresztút egy nagyon erős film, borzasztó erős mondanivalóval, remek színészi játékkal – és egy elképesztő filmes látásmóddal. Az a helyzet ugyanis, hogy a kamera a 73-ik percben mozdul meg először!!! A záróképben meg másodszor – de még így is egy snitt a jelenet. A film egészen bámulatos módon, 14 snittből, 14 vágásmentes jelenetből áll: az út minden egyes szakasza egy darab, letett fix kamerával fogatott jelenet, ahol a szereplők mozognak csak, az ő dialógusuk adja a jelenet ritmusát. Ezt, így még sehol nem láttam, egyszerűen bámulatos az egész: ha másért nem, ezért a technikáért érdemes megnézni a mozit. Az összes többi ráadás – kérdés az, hogy kit mennyire idegesít föl. Engem – teljesen várt és törvényszerű módon – nagyon, s vélhetően akkor is így lett volna, ha nem ennyire radikális keresztény család életébe láttam volna bele.

Mert az őrület nem győzhetne...




80%


.