R2-D2 írásai 2.0

.






Time lapse





Alapban a time-lapse egy fotózási technika, amikor a hosszú idő alatt felvett képeket utána rövid időn belül lejátsszák: a filmszerűen megjelenítés a nézőben  így az idő múlásának érzetét kelti, ezért nevezik az idő fotózásának is. No. Ez az, aminek köze nincs a filmhez – hiába van benne idő is és fényképezőgép is – ez az, ami rendesen becsaphatja cím tekintetében a fotózáshoz értő egyéneket.  Maga a terminus egyébként az idő múlását is jelentheti, ami értelmezés ugyan ráhúzható mozira – no de hát ez meg milyen hülyeség? Az időnek az a dolga, hogy múljon…

Némi támpontot nyújtva az egészhez, két alkotás jut eszembe a Time lapse-ról. Az egyik mindenképp a Flashforward, amiben a szereplők előretekintettek saját életük egy-egy szakaszába, a másik meg természetesen a zseniális Időbűnök, annak is azon aspektusa, mikor is Hector kényszeredetten próbál mindent úgy csinálni, ahogy azt látta – a "ne baszakodj az idővel" elv alapján. A Time lapse ezen két ötlet ügyesen összegyúrt kombinációja, a maga mércéjével egészen zseniális mozi – ugyanakkor sajnos kétségtelenül érezni rajta a minimál költségvetéséből eredő hiányosságokat is. Éspedig nem azért, mert olyan technikai szükségletei lettek volna, amikre dollármilliókat kellene költeni, hanem az egész díszlet, környezet, háttér, kiegészítő cselekményrendszer zavaróan és egyben olyannyira hiányos, hogy az már a történet komplexitását, a karakterekhez való kötődések kialakulását befolyásolja. Gyakorlatilag két szoba, meg egy kis járdaszerűség az egész díszlet - akár az én udvaromban is forgathatták volna, velem meg a szomszédjaimmal. Ettől még persze az, amit látunk, lehet nagyon jó – az is – de az emberben ott a kisördög, hogy bizony némely bővítéssel milyen ütős kis darab lehetett volna ez. Mondjuk… színházba könnyebben adaptálható így…

Finn és Jasper jó barátok, Callie pedig Finn csaja. Hárman laknak egy közös apartmanban, Callie dolgozik valahol, Finn az apartman telep gondnoka – Jasperről meg semmit sem tudunk meg. Maximum annyit, hogy szenvedélyes szerencsejátékos – ez egyébként fontos lesz később. Finn egyébként amatőr festő is, egy ihlet nélküli amatőr festő, a film elején pedig hármójuk között még minden rendben is van. Egyik nap aztán a szemközti lakás lakója után nyomozva bejutnak annak lakásába, legnagyobb megdöbbenésükre pedig találnak egy hatalmas fényképezőgépet az ő ablakukra irányítva, valamint megszámlálhatatlanul sok fényképet a falon. A kezdeti felháborodásuk – miszerint a vén tata kukkol utánuk – aztán átvált hitetlenkedésbe és értetlenkedésbe, mert a gép egy nappal előre fényképezi őket. Pontosabban: este nyolckor készít egy képet a következő este nyolc órás állapotukról a szobájukban. A Time lapse pedig arról szól, hogy a három fiatal mit kezd azzal az információval, hogy tudják, mi lesz egy nap múlva. Mindhárman saját vérmérsékletük szerint reagálnak, s mindhárman át is alakulnak közben. Leginkább majd Jesper – de nem mesélek többet, mert lelövöm a poénokat. Legyen elég annyi, hogy TERMÉSZETESEN a kezdeti idilli állapot lassan összeborul, a kis csapat pedig totál kifordul magából.

Zseniális alapötlet, nem? Talán épp ebből kifolyólag is, de nekem összességében kifejezetten tetszett. Jó kis csavarok vannak benne, még a legvégére is jut egy nagyobbacska, ami totál meglepetés: forgatókönyvileg úgy gondolom, nagyon egyben van az egész. A mindösszesen 7+1 szereplőt mozgató agyalós kis film (műfajilag elég nehéz besorolni) számos remek ötletet tartalmaz, s néhány egészen megdöbbentő fordulatot, számomra csupán a közepén ült le egy kicsit. Tetszett, hogy a már említett "ne baszakodj az idővel" szabályhoz való görcsös ragaszkodás egyre durvább eseményeket eredményezett, tetszett, hogy már azon érdemes elgondolkodni, hogy vajon kötelező-e mindent úgy csinálni, mint a fényképen lesz. Vagy esetleg a BTTF szindróma lépne fel és átalakul a fénykép, ha változtatnak rajta? Tetszett, hogy sokszor épp a tudatlanság alakította olyanná a valóságot, amit a kép ábrázolt. A három fiatal színész tök jó volt, szerintem simán viszontláthatjuk őket még nagyobb produkcióban – mint ahogy az elsőfilmes rendező/forgatókönyvírónak, Bradley Kingnek is kijár ezek után egy komolyabb munka.

Mindezen dicsérő gondolatok mellett azonban végig volt néhány zavaró tényező nézés közben. Egyrészt a már említett hiányos háttér, s ezzel együtt a szereplők hiányos motivációi. Miután nem nagyon hagyjuk el a két lakást, ezért nem is léphetünk ki a napi mókuskerékből: érzésem szerint a mozi túlságosan is az esti nyolc órás beállításokra fókuszál – hogy mi történt napközben, az totál hanyagolva van. Márpedig néhány viszony, néhány karakter tekintetében igazán jó lett volna többet megtudni, így pl. a váratlan idősebb női szereplő feltűnése is lóg a semmiben (de így Ivánék is csak egy erőltetett figurák a semmiből). Az egyre nehezebben megvalósítandó fényképek iránti görcsös hajsza lendületében totál elsikkadnak a személyek, így a végére, a puzzle kirakásakor az embernek van egy olyan érzése, hogy nem is ismeri azokat az alakokat, akikkel együtt töltött 104 percet. Csak a „mindfuck” volt fontos, minden a jövőbeni fényképeknek van alárendelve – néha meglehetősen ad-hoc módon.

A másik pont ehhez kapcsolódik: egy idő után folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan jön össze a jelen a jövővel. Ezt egyébként még emésztenem kell, a mérleg melyik serpenyőjébe tegyem (természetesen részben jó dolog is), hisz az egész filmnek ez a lényege, de bizonyos pontokon olyan szinten összefolyt a múlt a jelennel és a jövővel, hogy néha elvesztettem a fonalat. Egészen pontosan azon  járt az agyam, hogy ha a jelent látjuk, akkor azt a jövő hogy határozhatja meg a látott formában, illetve mennyire szükségszerű a fényképeken látottak bekövetkezte. Miután tudatosan használták fel a jövőt a jelen befolyásolására, mennyire változtatják meg azzal azt a jelent, ami kihatással van arra a jövőre, amiből megváltoztatták azt. Pontosan Callie esetében lesz ez majd lényeges, ugyanis bizonyos pontoknál az egész mozi próbál átváltani valami csavaros időhurkos/utazásos filmbe… de annak alapos megértéséhez sokszor nem elég a kapott információ. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni, de az egyre gyakoribb üzengetés számomra félrevitte a filmet: mintha minden csak arra ment volna ki, hogy minél jobban lepjük meg a nézőket – néha talán az átgondoltság rovásásra.  A legutolsó snitt azonban még így is kegyetlen jó lett…

Amúgy rendben van az egész, tekintve a viszonylag rövid időintervallumot, talán a sok hulla sem hiányzik senkinek, magán a képeken és azok hatásán meg tovább elmélkedek. Egészen pontosan érdemes a végeredmény ismeretében újranézni, hátha megvilágosodok a különböző síkok egymásra hatásában.





80%



.

R2-D2 írta:

Time lapse

Az egyre nehezebben megvalósítandó fényképek iránti görcsös hajsza lendületében totál elsikkadnak a személyek, így a végére, a puzzle kirakásakor az embernek van egy olyan érzése, hogy nem is ismeri azokat az alakokat, akikkel együtt töltött 104 percet. Csak a „mindfuck” volt fontos, minden a jövőbeni fényképeknek van alárendelve – néha meglehetősen ad-hoc módon. Mintha minden csak arra ment volna ki, hogy minél jobban lepjük meg a nézőket – néha talán az átgondoltság rovásásra.  A legutolsó snitt azonban még így is kegyetlen jó lett… Amúgy rendben van az egész, tekintve a viszonylag rövid időintervallumot, talán a sok hulla sem hiányzik senkinek, magán a képeken és azok hatásán meg tovább elmélkedek. Egészen pontosan érdemes a végeredmény ismeretében újranézni, hátha megvilágosodok a különböző síkok egymásra hatásában.

80%

Akkor ezt is beírhatjuk az "ugyanúgy láttuk" rovatba .

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Spoiler:

.

Na hát pont az ilyenekre (esetleg nem konkrétan erre) utaltam azzal, hogy meglehetősen hiányos a háttér és túlságosan a 8 órás képekre fókuszálnak.

Vártam már, hogy mit írsz majd a Time Lapse című filmről. Én éppen 80-ra tippeltem, hogy annyit adsz majd neki. Nagyjából hasonlóan gondolom én is, mint ahogy te leírtad.

cs-robert írta:

Vártam már, hogy mit írsz majd a Time Lapse című filmről. Én éppen 80-ra tippeltem, hogy annyit adsz majd neki. Nagyjából hasonlóan gondolom én is, mint ahogy te leírtad.

Hehe, ennyire kiszámítható lennék???

Amúgy ezt tényleg ugyanúgy látjuk mindhárman (gondolom azért Niwrok írását is olvastad), de talán maga a mozi nem is ad nagyon más értékelési lehetőséget. Jó volt, de nem áll-leejtő. Ötletes, de picit szegényes. De mindenekelőtt örvendetes, hogy a mainstreamtől eltér.

R2-D2 írta:

cs-robert írta:

Vártam már, hogy mit írsz majd a Time Lapse című filmről. Én éppen 80-ra tippeltem, hogy annyit adsz majd neki. Nagyjából hasonlóan gondolom én is, mint ahogy te leírtad.

Hehe, ennyire kiszámítható lennék???

Amúgy ezt tényleg ugyanúgy látjuk mindhárman (gondolom azért Niwrok írását is olvastad), de talán maga a mozi nem is ad nagyon más értékelési lehetőséget. Jó volt, de nem áll-leejtő. Ötletes, de picit szegényes. De mindenekelőtt örvendetes, hogy a mainstreamtől eltér.

Persze, olvastam Niwrok írását. Szerintem is jó volt, hogy eltér az átlag filmektől. Amikor néztem, akkor rögtön arra gondoltam, hogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy te mit írnál róla, azért ajánlottam neked. Én már újra is néztem, hogy a vége ismeretében milyennek látom. Nekem másodjára is tetszett, én is olyan 80%-osnak látom. Szerintem jól állt neki ez a minimalista stílus. Biztosan nagyon kevés pénzből hozták össze. Persze vannak, hibái, de vannak ennél sokkal gyengébbek is mostanában. Itthon szerintem ennek a megjelenésére semmi esély nincs. De ha valamikor megjelenik az angoloknál vagy a németeknél, akkor valószínűleg meg fogom majd venni, ahogy a ti hatásotokra megvettem a Triangle BD-t is.

.






Sons of Anarchy S2






„Mikor vége lett, az jutott eszembe: ilyen az, mikor a saját szarod szépen, lassan a nyakadba borul. Hacsak nem lesz változás…”

Hát, nem lett… Az a bizonyos szar nagyon sokáig benne maradt abban a bizonyos biliben, s nemhogy a nyakukba borult volna, inkább csak gyűlt hozzá egy jó adag. Igazából nem is értettem, mit akarnak az írók azzal a drámával, amit az évad végére kitaláltak – hisz annak súlya olyan nagy volt, hogy azt gondoltam, hitelesen nem lehet elkerülni a történetbe kódolt robbanást. Bíztam benne, hogy nem fognak egy esemény eltitkolásán epizódokat ülni, bíztam benne, hogy a korábban megismert karakterek jellemvonásaira építve néhány fejezeten belül valami nagyon durva leszámolásba csöppenek – áááá, nem. Képesek voltak 8!!! részen keresztül tologatni az egészet, képesek voltak azt elérni nálam, hogy már-már a kaszálás szélére kerültem, annyira rétestészta jellege lett az eseményfolyamnak… legalábbis ezen aspektusának.

Az évad első kétharmadában nem történik semmi. Vagyis, ez nem egészen így van, de a konkrét, várt ügyben nem történik semmi: helyette az írók csináltak még egy drámai eseményt – amit aztán megint dugdostak 8 részen keresztül. A SoA S2 nagy része azzal telik, hogy van két bődületes, gyomorforgató és felháborító titkunk, amit kínkeservesen tologatnak, nehogy kiderüljön. Igen ám, de a nagy halogatásnak ára lesz: egyrészt a komplett szereplőgárda totál idiótává válik a néző szemében: aki tudja a titkot az azért, mert nem tesz semmit, aki meg nem tudja, az meg azért, mert nem veszi azt észre. Másrészt viszont az évad végére mindkét esemény által kiváltott megdöbbenés érzése a múlté (még így, darálva is), így az arra adott finálébeli reakciók nagyjából vállrándítással elintézhetők. Hiányzik a bosszú, az édes bosszú mögötti érzelmi töltet – az elégtétel érzése ugyan megmarad, de ez maximum parázsló hamu a gyűlölet lobogó tüze helyett. Persze, semmi nincs ok nélkül, az évad végén az ember érti, érzi, mi miért történik – de menet közben, akkor, ott, csak az értetlenség van.

A SoA motoros klub élete alaposan felfordul, mikor is Charmingba új kakas érkezik: Ethan Zobelle (Adam Arkin), a nagypénzű szivarárus, aki a kisvárosban próbál terjeszkedni, nem nézi jó szemmel, hogy Clayék a mexikói és a néger bandáknak is fegyvert adnak el. Zobelle ugyanis a White Power nevű, árja csoportosulás egyik mecénása, a háttérből irányító, pénzes faszi, egy újnáci kisgóré, aki kőkemény ellenfél lesz a fiúk számára az évadban. Okos, pénzes, számító és kemény, a SoA kevésbé racionális, sokszor érzelmekből működő szervezetének épp ellentéte – tökéletes provokatőr, a motoros banda minden indulatát kihasználja. Jó poén volt, hogy egyik segítőjét A.J. Weston néven az a bizonyos Henry Rollins játssza, akit én még a Rollins Band nevű metál formációban ismertem meg – a faszi kinézetre a legtökéletesebb idióta fajgyűlölő. Szóval, Zobelle kikezd a SoA-val, s az évad elején olyat tesz, amitől egy ideig kerestem az államat: a klub egyik nőnemű tagját megerőszakoltatja, így üzenve a SoA-nak, hogy hagyják abba a színesekkel való üzletelést. Igen ám, csakhogy a nő nem adja át az üzenetet, így a motorosok nem tudnak arról, mit kéne abbahagyniuk: Zobelle pedig kénytelen újabb és újabb csapdába csalni őket – építve a klubvezér, Clay forrófejűségére is.

Az évad első kétharmada tulajdonképp egy összetett hatalmi harc részben Zobelle és a klub között, részben pedig Clay és Jax között. Az talán tényleg erős túlzás, hogy nem történik semmi, mert a fiúk megjárják a börtönt is, többen közülük kórházban kötnek ki, Zobelle ügyeskedése miatt teljesen kicsúszik alóluk a talaj, már-már az összeomlás szélére kerülnek – de mégis: én az egészet totál felesleges időhúzásnak éreztem. Hiába volt egy jó kis motoros fegyvercsempészes epizód, volt egy fejvadászos begyűjtés, majd egy qrva jó kiszabadítás, egy jó kis börtönös fejezet, s hiába zajlott az élet klubon belül és kívül is. Megint leég egy épület, beindul a SoA pornóbiznisz, Clay és Jax egyre távolabb kerül egymástól – de mégis: az a sok WTF pillanat, amiktől az első évadban el voltam ájulva, itt mind hiányzott. A háttérben ugyanis ott a két titok, amik ha kiderülnének, alapjaiban ráznák meg az egész közösséget – viszont miután 5-6 epizód után sem robbant a bomba, nem jött a golyózápor, kicsit kezdett az egész érdektelenné válni. Ennyi időt elpazarolni – a pont ezen okok egyikéből felhúzott – elnök vs. alelnök konfliktusra szerintem hiba volt. Ja, hogy aztán minden egyszerre zúduljon a nyakamba négy résszel a vége előtt…

Viszont ha már történetben nem tudtam úgy elmerülni, ahogy szerettem volna, kamatosul megkaptam mindezt a karakterekben. Kérem szépen, amit itt az írók a szereplőkkel műveltek, az zseniális. Olyan szinten manipulatív az egész, olyan szinten – hitelesen!!! – képesek voltak átformálni gyakorlatilag bárkit, hogy az szenzációs. Az eddig is úgy volt, hogy a SoA tagjai, bármennyire is törvényen kívüliek, a szerethető figurák a sorozatban, de az évad végére azt is elérték, hogy még a legnagyobb gecit is lehetett sajnálni. Emellett az ártatlan doktornőből egy felszabadító jobbegyenes kíséretében egy tökös csajt csináltak, az anyatigris Gemma pedig az undorító nagyképű madamból egy sajnálnivaló anyuka lett. Apropó. A múltkor Claire Underwoodnál csodálkoztam el, hogy egy jókor elejtett mondattal mennyi mindent elért – itt Gemma vallomásának hatásától dobtam egy hátast. Egyszerűen annyira intuitív, annyira nagyszerű volt a nőtől akkor, ott és úgy az egész, hogy le a kalappal: gyorsan el is feledtem minden negatív érzésemet az ő ügyével kapcsolatban. Hale, a jövendő rendőrfőnök - némi kitérő után egyre szimpibb, de még az ATF-es picsa, Stahl is képes volt emberi lenni, sőt, azzal, hogy Westont felültették, a végére még őt is egy szegény bolondnak lehetett tartani. Mindezekhez ugyebár jön még Tig esete az udvaron, aztán Chips ír múltja, de a fiúk közül a prímet egyértelműen Opie vitte el. Az egész második évad sokáig elsősorban a karkaterekről szólt nekem – no meg erről az eszement fináléról az írekkel. Az beszarás…

Egyébként az egész érezhetőbben jobban össze van rakva, sokkal kevésbé tűnt epizodikusnak.  Érezhető a történet íve, az egyes részek szorosan követik egymást és erősebb ok-okozati összefüggésben vannak. Darálva – legnagyobb örömömre – totál filmszerű az egész, egy nagy, gigászi kaland a SoA tagjaként. Azt meg, hogy a szokásos sorozatos idiótaságok ebben is benn vannak, ennyi megnézett sorozat óra után a műfaj természetes velejárójának veszem, emberek kerülnek parkoló pályára, majd kerülnek elő ismét (a tűzből is még csak az egyik bukkant fel), fontosnak tűnő szálak vannak mellékvágányra téve, a kamera annyira a főszereplőkkel közlekedik, mintha Charmingban más nem is élne. De ha jobban belegondolok, már magának az egész klubnak, a kisvárosnak, a hatóságoknak a működése ilyen formában életszerűtlen … mindegy, ez a SoA fiktív világa, amiben  szívesen merülök el majd újra. Viszont ez a sok tökölés miatt ez most csak:


80%



S ha már a múltkor elkezdtem, maradok stílusos. Ismét egy jó kis soundtrack az évad végéről...








.


.

És akkor Niwrok:

Spoiler:

R2-D2 írta:

És akkor Niwrok:

Spoiler:

Köszi .

A sorozatokból, amit én nézek, te meg nem is akarsz, esetleg kérsz hasonló gyűjtést a jobb pillanatokból ? Pl.: Bates Motel ?
.

Niwrok írta:

Köszi .

A sorozatokból, amit én nézek, te meg nem is akarsz, esetleg kérsz hasonló gyűjtést a jobb pillanatokból ? Pl.: Bates Motel ?
.

Ki mondta, hogy nem is akarsz?? Mindent akarsz, csak be kell osztani...

Érdekel a Bates Motel is, az A sebész is, a Banshee is, talán csak a Törtetők, a Terápia, meg a Mr. Selfridge nem. Azokból jöhet!!

R2-D2 írta:

...talán csak a Törtetők, a Terápia, meg a Mr. Selfridge nem. Azokból jöhet!!

Hááát... a Törtetőkben lenne egy rakás idézhető sztori és beszólás, de azt a sokéves tervemben sem gondolom újranézni... legfeljebb a filmből majd szemezgetek . A másik kettő kb. alkalmatlan erre . Így annak örülök, hogy azért akadnak még általam (is) ajánlott sorozatok a listádon .
.

.






Szelíd motorosok





Két évadnyi Sons of Anarchy kellett ahhoz – no meg megint csak a szűkös 90 percnyi szabadidő - , hogy újra elővegyem ezt a kultfilmnek minősített valamit, de két évadnyi motoros feeling sem volt elég ahhoz, hogy 10 év után jottányit is változzon ez a film az értékelési skálámon. Sosem szerettem meg ezt a mozit, és ezután sem fogom. Végtelenül túlértékelt, kifejezetten unalmas és idegesítő – a temetői jelenet meg egyszerűen maga a katasztrófa…

Egyébként kb. ugyanúgy vagyok ezzel a mozival is, mint ahogy a The Rocky Horror Picture Show-val vagyok: a filmzene teljesen különálló életet él nálam, a Steppenwolf  Born to be Wildját minden idők egyik legjobb motoros himnuszának tartom, amire gyerekkorunkban rengeteg házibuliban tomboltunk. Ám a film… az nagyon nem jön be. Sokadikra sem (nem is értem, miért van meg lemezen, talán valami erkölcsi kötelességből), a tegnapi nézés előtt ugyanakkor meg voltam róla győződve, hogy csupán szeleburdi fiatalkori énem nem volt képes befogadni ezt a füves agymenést, amit Peter Fondáék produkálnak. Annyiban mindenképp így van, hogy régen elsősorban a két motoros srác road-moziját láttam benne, magát a motoros érzést, a szabadság és az ezzel együtt járó kirekesztettség érzését, mostanra már értékelem a jó adag társadalomkritikát és a kiváló korrajzot is. A baj csupán annyi, hogy mindezt ennyire ingerszegényen és unalmasan vitték vászonra.

Wyatt (Peter Fonda) és Billy (Dennis Hooper) a hippikorszak két élő sztereotípiája. Jelentéktelen kis figurák, akik egysikeres drogcsempészés után annyi pénzhez jutnak, amivel hátrahagyhatják meg nem ismert múltjukat, és elindulhatnak kétkerekű vasparipáikon a nagyvilágba. Egészen pontosan a New Orleansi Mardi Gras nevű fesztiválra, így a Szelíd motorosok a sikeres reptéri drogügylet után az utolsó percéig egy gigantikus road mozi lesz: amiben egy idő után már nem is az számít, hova mész, hanem hogy mi történik veled út közben. A két motoros a napfényes túráján több tipikus amerikai élethelyzettel találkozik, amik egész jól lefedik az akkori társadalmi környezetet: bekeverednek egy farmra, börtönbe is kerülnek tiltott helyen való motorozásért, majd szembesülnek a hippi lét elutasítottságával is. Az, hogy egyben ez legyen a végzetük is, kicsit fura ugyan, de a film egész jól kapja el azokat a fontosabb pontokat, amik akkoriban minden kétséget kizárólag jellemezte a motoros (ami egyébként nem feltétlenül jelenti a hippi) életformát. Korrajzként tényleg kiválóan működik az egész, abban az időben kétségkívül egy határokat feszegető görbe tükör volt az akkori civilizáció számára – ma már inkább csak egy retro korrajz.

Vagy talán mégsem… a helyzet az, hogy nézése közben sűrűn bólogattam azokon a jeleneteken, amiken Wyatt és Billy keresztülment. Az nem titok, hogy benzin folyik az én ereimben is, így a film nagyon sok pontján szembesülhettem azokkal az általam is átélt társadalmi reakciókkal, amiken a fiúk is keresztülmentek. Ott 1969-ben, itt még a kilencvenes években is ferde szemmel néztek ránk, ha tinédzserként begurultunk valahova. Végig ugyanezt az elutasítottságot, társadalmon kívüliséget éreztük minden egyes alkalommal, amikor nyeregbe pattantunk. A legdurvább, hogy kedves autós társaim napjainkban sem viselkednek máshogy az utakon, sokan, ha büntetlenül tehetnék, simán belelöknének minket az árokba – tudjátok, nálunk a férfiasságot valahol az autóval, illetve az országúti agresszióval is mérik. Persze, nem kívánom egyoldalúan beállítani az egész motoros kontra társadalom kérdést, kétkerekű társaim is rengeteget tettek azért a múltban, hogy a negatív prekoncepció így felerősödjön – csak azért már 2015 van. Nem '69… A Szelíd motorosok talán pont azért annyira fontos a motoros társadalom számára – s talán pont azért van meg nekem is -, mert remekül kiemeli azokat a szituációkat, amik ehhez az életformához negatívumként is társulhatnak. Mint ahogy természetesen a szabadság érzését is: nincs annál jobb, mikor időtől függetlenül, karosszéria nélkül gurulsz az úton, érzed a szél cirógatását az arcodon, érzed az illatokat – az Easy Rider ezt az érzést is képes visszaadni (jó volt az eldobott óra ötlete). S még valami: a lányok… szóval, kedves konzervatív férfitársaim: a Szelíd motorosok lányos jelenete is maga a valóság, valahogy úgy alakult a nemi fejlődés, hogy a csajok túlnyomó többsége bizony rajong a motorosokért…

Mindezekből talán látszik, hogy mekkora potenciál van tartalmilag az Easy Riderben. Az hogy ez nem robban egyszerűen az arcunkba, az egyértelműen a mozi szerkezetének, képi világának és minimál dialógusainak köszönhető. Az még csak hagyján, hogy Wyatt és Billy a film nagy részében szépen lassan gurul az amerikai táj – gondosan kiválogatott változékonyságú amerikai táj (pl 66-os út)  – előtt, és közben az égvilágon semmi nem történik, de a film végére egyre inkább eluralkodó LSD és marihuána használata, annak képi megjelenítése minden élményt képes kioltani a moziból. A csúcs egyértelműen a temetői jelenet, az annyira szürreális és értelmezhetetlen, hogy számomra annak minden másodperce kínszenvedés.  De ettől függetlenül is csak passogtam néha, mikor a folytonos történetvezetésbe bele-belevillantak a látomásszerű képek a jövőből: érzékeltették a karakterek egyre elszálltabb mivoltát. Kicsit az egész a The Doors című mozit juttatta eszembe, abban voltak hasonló idióta látomások – hasonlóan zseniális zenével…

Némi szürrealizmust azonban még elviselne az ember, ha magában a történetben lennének olyan pontok, konfliktushelyzetek, amik a finálé eseményeit megtöltenék katarzissal. Sajnos azonban a szelíd motorosok valóban szelídek lettek: a srácok úgy gurulnak végig útjukon, hogy mindenféle balhé alól kivonják magukat. Hogy nem adnak szállást? Nem baj, alszunk a szabadban. Hogy kinéznek minket a kocsmából? Nem baj, továbbállunk. Az egész filmen azt éreztem, hogy szándékosan valóban szelídnek próbálja beállítani a két hippit, kvázi az egész életformát civilizáltnak bemutatni. Egyik oldalról a görbe tükör, másik oldalról két normális, a kor követelményeinek megfelelően füvezős srác, akik a légynek sem tudnak ártani. Ennek az ártatlanságnak azonban ára van: mégpedig az, hogy eltűnik a filmből minden olyan lehetőség, amikor igazándiból melléjük lehet állni. Az ember, természetétől fogva nem tűri a megalázást – itt pedig – némileg erőltetett módon – a hippi lét peace feelingjét ráerőltették a motoros fazonokra.  Nem várom el, hogy minden Harley-s SoA vagy Hells Angels stílust képviseljen, de ennél azért egy motorosnak illene tökösebbnek lenni. A töketlenség aztán az unalommal párosul, az meg a végére érdektelenségbe fullad: a finálé kétségkívül drámainak szánt jelenete abszolút elveszti az élét.

A mai napig nem értem, hogy sikerült ezt ennyire ingerszegényre megcsinálni. Totál nihill az egész, az első fél órában gyakorlatilag üres utakon motoroznak. Oké, ebben az időben nem volt akkora forgalom, mint most, de akkor is (egyébként hangulatilag nem is egyszer a Száguldás a semmibe jutott eszembe). Mintha a komplett film tudatmódosító szer hatása alatt készült volna (lehet), konkrétan a temetős képsorokról tudni, hogy ott az operatőrön kívül mindenki be volt szívva (meg is látszik), de hogy önmagában az egész ettől miért lett ennyire érzelemmentes és üres, azt nem tudom. Néhány finom ötlet még így is van benne (pl. a ló patkolás párhuzamos képen a gumicserével), a két színész kiváló, az ifjú Jack Nicholson feltűnése élmény, de összességében borzasztó sótlan. Egy film, tele rengeteg jó gondolattal, kiváló élethelyzettel, fricskával – csak közben időről időre elbóbiskolsz rajta. Ha szerencséd van, akkor még csak mindig az úton mennek – ha nincs, akkor épp kidobták őket valahonnan. De tulajdonképp az sem számít. Mert tökmindegy, mi történik velük.




65%




.

.





A beavatott





Szégyen, nem szégyen, nekem az utóbbi idők ún. young adult irányvonala kimondottan bejött. Semmi okom nincs mentegetőzni, épp melyik közutálatnak örvendő mozi miért is tetszik, nem is áll szándékomban túlságosan az okokat keresni – az mindenesetre tény, hogy többek között ez a film sem váltott ki belőlem nagy ellenszenvet már egy évvel ezelőtt sem. Sőt, a tegnap éjjeli ismétlést kifejezetten élveztem, az A beavatott másodjára még jobban is tetszett, mint elsőre – csupán csak majd arra kell vigyáznom, nehogy később összekeverjem rengeteg hasonszőrű film hasonló karaktereit és cselekményét.  

A legnagyobb negatívum (először még számomra is az volt), hogy az ilyen filmek nézése közben óhatatlanul előjön az érzés, hogy a mozi bizonyos elemeit már láttuk máshol, korábban. Ahogy az akár A beavatottnál is: többek között a történet elejei kiválasztósdi pl. kísértetiesen hasonlít a Harry Potter csoportválasztására, csak itt nem a süveg választ, hanem a delikvens. Viszont az a helyzet, hogy míg idáig eljutunk, addigra én már totál elmerültem a filmben, a felütés képei azzal a hajóval a szántóföldön, az egész gigászi fallal, a disztópikus világképpel nekem iszonyat bejöttek. Ahogy a kamera beúszik a jövőbeli Chicago falai közé, ahogy a narrációval bemutatja a háború utáni civilizációt, ahogy képzelt kasztrendszer közösségeibe rövid betekintést kapunk, az tök jó volt. Aztán ezt az érzést érdemben már nem is tudta befolyásolni gyakorlatilag semmi, hiába suttogta a fülembe a kisördög, hogy ezt már láttad, egyszerűen nem érdekelt. Két órára sikerült középiskolássá válni ismét és maradéktalanul elmerülni a jövő egy újabb víziójában.

Ahol is épp egy kiválasztási ceremónia zajlik, ahol is (talán) a bizonyos kort elért fiúknak és lányoknak csoportokba kell tagozódniuk. A sztoriban Beatrice (Shailene Woodley) történetét követjük, aki családi vonalon az Önfeláldozók kasztba kellene, hogy kerüljön, de az előzetes teszt bizonytalansága és belső indíttatása után ő a Bátrak csoportját választja. Egyébként érdemes picit elgondolkodni a pszichológai személyiségek mentén létrehozott jövőbeli csoportszerkezeten is, egyrészt azon, mennyire is fedi le ez a civilizáció nagy részét, illetve mennyire is lehet(ne) erre a békét építeni. Szóval Beatrice bátornak áll, bekerül egy olyan közösségbe, ahonnan fizikai teljesítménye alapján rendesen kilóg: a film nagy része nem más, mint egy katonai kiképzőtábor tiniköntösbe öltöztetve. Nekem nagyon tetszett ez az egész közösség, az őrültségeik, a végtelen lazaságuk, ahogy az elején berobbannak a képbe, majd a versenyhelyzet, amiket produkáltak a bázisukon. Kellően izgalmas és feszült küzdelmek, néha kissé ugyan nagyvonalúan, de némi drámával megspékelve jól érzékeltetik a továbbjutás iránti hajszát. Aztán – ifjú nézők számára némileg talán még meglepő fordulattal –, az egészből a szokásos hatalmi harc bontakozik ki, mikor is az egyik csoport, a Műveltek, át akarják venni az irányítást az Önfeláldozóktól: vezetőjük, Jeannie pedig kicsit beteges megrögzöttségből, a szokásos „csupán jót akarok” indíttatásból a szokásos diktatúra kialakításán fáradozik. Érdekes egyébként, az A beavatott mennyire is nem orwelli az elején, s mennyire is azzá válik majdnem a végére – természetesen Triss lesz majd az a Kiválasztott, akinek feladata megakadályozni ezt. Jó kis akciódús finálé bontakozik ki, ami egyidejűleg hiteles és drámai is, egy évvel a bemutató után pedig szerencsére nem kell azon bosszankodnunk, hogy ez is egy félbehagyott történet lesz. Ahogy egyébként ennek vége lett, a második rész egészen ígéretes dolgokat rejthet: egyrészt a menekülés folyamatos izgalmát, másrészt meg új csoportok bevonását a történetbe. De engem még mindig nagyon izgatna a világ is, a Chicagón kívüli világ. Este megtudom.

Nagyon tetszettek a lány – a Beatriceből (Nagy Fero, rulez!   ) lett Triss – közvetlen környezetében feltűnő figurák, barátok és ellenségek egyaránt. Egyrészt ugyebár Christine (Zoé Kravitz, Lenny Kravitz lánya), aki már az elején őszinteségével levett a lábamról, aztán itt van a Spartacusban borzasztóan megkedvelt Jai Courtney, Eric, mint negatív szereplő karakterében. A Róma Titus Pullója (Ray Stevenson), a Whiplash dobos sráca, Miles Teller, a legutóbb a Nyárutóban megcsodált- de itt csodásabban kinéző - Kate Winslet mellett itt van Triss anyjának szerepében az az Ashley Judd, akinek valami igéző kisugárzása van felém…    A csúcs azonban egyértelműen az a Négyes, alias Theo James, aki kiköpött mása német színész kedvencemnek, Moritz Bleibtreu-nek. Egyszerűen az egész film színészgárdája csupa olyan figura, akiket valahol, valamikor már megszerettem, így ezúttal a szokásos sztereotípiám fordított irányba sült el: a szeretem színészek ezúttal szeretem filmet eredményeztek (ld. még a Harag) – akkor is, ha racionálisan tisztában vagyok az A beavatott gyengeségeivel.

Mert valóban rengeteg klisé köszön vissza a vászonról, a kötelező szerelmi szál természetesen nem hiányozhat, ami ráadásul megint a mester és tanítványa viszonyból alakul ki. Minden bizonnyal láttunk már eredetibb disztópikus világképet is, itt az elpusztult világban sarjadzó új élet a háttérismeretek hiánya miatt valóban lóg kicsit a levegőben. Az is tény, hogy a Bátrak táborában töltött idő, a versengés sem rejt túl sok meglepetést, mint ahogy a finálé sem: mégis, az egész mozi valahogy működik számomra. Képes voltam széles vigyorral nézni a Bátrakat, a mozi bizonyos ötletei kimondottan bejöttek (a legjobb számomra Triss pszichológiai tesztje, majd annak a tanult manipulálása volt – a pohár, amiből ivott külön jó), a végére pedig képes voltam együtt izgulni a szereplőkkel, tetszett a távvezérelt sereg fellépése, annak leállítása is. Ide tartozik az a néhány, zseniálisan időzített poén, ami színesíti a filmet, a szinte hibátlan látvány, a teljesen hihető és hiteles akciójelenetek sokasága (nagy szó!!!), valahol az egésznek a hangulata. Jó volt a zene is, s ha ez mellett jelenleg nincs épp egy Az éhezők viadala, Az útvesztő, Az emlékek őre, az A burok stb, akkor akár erről is beszélhetne a fél világ.

Mert meggyőződésem, hogy ha nem ilyen dömpingben tolnák az arcunkba az újkori tini filmek sokaságát, ha mondjuk, 3-4 évente jönne egy–egy ilyen mozi, teljesen más megítélés alá esnének az egyes darabok. A jóból is megárt a sok elv alapján vélhetően a mértékletesség nagyobb elfogadottságot és színvonalasabb filmeket eredményezne – de mivel tudjuk, hogy a józan ész nem épp Hollywood ékköve, ezért nincs más dolgunk, mint sodródni az újabb és újabb franchise-okkal. Persze, nem árt, ha ezek a regény/filmfolyamok a maguk kis közegükben jól össze vannak rakva, viszont azért nem igazán lehet őket hibáztatni, hogy korábban látott történeteket, filmes elemeket hasznosít újra: pont célközönségük miatt a fiatalok vélhetően vajmi keveset tudnak az pl. orwelli világ korábbi megfilmesítéseiről.  Magam részéről milliószor inkább pl. az A beavatott, vagy az Az emlékek őre, mint egyszer az 1984 – nem tehetek róla, de ezek a tinifilmek a maguk butaságaival képesek szórakoztatni. A gyerekeknek pedig valós útmutatást rejthetnek a kontrollált világ veszélyeibe – már legalábbis azoknak, akik vannak hozzá elég értelmesek, hogy a FB és a Google által uralt világ lassan ugyanide vezet(het).




80%



.