R2-D2 írásai 2.0

Niwrok írta:

.
Mindháromra        !

Csak átfutottam őket, nem merültem nagyon el bennük, mert a Jupitert valószínűleg a hét végén nézem, Hawking filmjét nem terveztem, a Whiplash meg jól hangzik, azt biztos besorolom, de most még mindig nagyrészt zombikat darálok .
.

Köszi!

Akkor majd a Jupiterről beszéljünk. Meglepődnék, ha fölém pontoznál...

Niwrok írta:

.
Mindháromra        !

Csak átfutottam őket, nem merültem nagyon el bennük, mert a Jupitert valószínűleg a hét végén nézem, Hawking filmjét nem terveztem, a Whiplash meg jól hangzik, azt biztos besorolom, de most még mindig nagyrészt zombikat darálok .
.

A mindenség elmélete nagyon jó, ne hagyd ki!

.






Grand Budapest Hotel





Minimum két dolog miatt tanulságos volt a tegnap éjjeli mozizás. Az egyik az, hogy láttam az idei Oscar jelöltek (számomra) leggyengébb darabját, ami mellesleg annyira borzalmas lett, hogy akár a tavalyi legrosszabb listámra is felfért volna – nem hiába kerülgettem eddig, mint macska a forró kását - , a másik meg hogy újabb emberke került be egy szűk elitbe. A jóembert Wes Andersonnak hívják, s a képzeletbeli zártosztályomon olyan illusztris rendezők mellé csücsülhet a kényszerzubbonyban, mint Refn, Trier, Gilliam, Arronofsky… egyhamar egyiküktől sem akarok semmit látni.

Sok mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy egy kibaszott burleszket látok. Ez, ha elvesszük belőle a színeket és a hangot, simán lehetne egy Chaplin-film, esetleg Stan és Pan kalandjai egy szállodában: ennyire idióta díszletek között céltalanul futkározó karakterek már száz évvel ezelőtt is közröhej tárgyai lettek volna. Míg azonban akkoriban valóban jóleső nevetésbe torkollt volna az ecebóca figurák ámokfutása az abnormális háttér előtt, addig mára inkább közönyt, rosszabb esetben idegeskedést váltott ki belőlem: épp ezért a Grand Budapest Hotellel kapcsolatban emlegetett iróniát sem nagyon tudom hova tenni. Mert ugyan valóban rengeteg megidézett mozi felsejlik a viccesnek titulált jelenetekben – no de akkor megint csak ott tartunk, hogy Hollywood saját magán röhög, saját maga görbe tükrét szándékozik díjazni. A mozi legeslegnagyobb erényének az egészen parádés színésztársulatot tartom, önmagában ez viszont az elmúlt évtized fényében meg nem akkora újdonság, amiért csodálni lehessen ezt a filmnek nevezett förmedvényt. S hogy stílusos is legyek: története Zéró, hangulata Zéró, humorfaktor Zéró, izgalmi faktor Zéró. Az egész megint nem más, mint egy abnormális víziókkal rendelkező művészfilmes, egy oktalanul kultrendezővé kikiáltott elmebeteg fasznak két órás (milliós) ámokfutása.

A történet története egy történetbe van ágyazva, ami egy másik történet része. Így kapásból egy háromszoros keretet kap a film – teljesen feleslegesen, csupán a sznobizmus miatt – ami egyáltalán nem könnyíti meg az egész befogadását. Arra jó csupán, hogy zagyvasága miatt isteníteni lehessen. Egy lány, egy mellszobor alatt, talán napjainkban elkezdi olvasni a Grand Budapest Hotel című memoárt, ami egy szemüveges faszi tolmácsolásában elevenedik meg, akit épp a saját fia akar játékfegyverrel lelőni 1985-ben. Vélhetően akkor íródott a könyv, amiben a szemüveges faszi mesél arról, amikor vendégként a GBH-ben találkozott Mr. Mustafával, 1968-ban - a hotel tulajdonosával, aki meglepő módon egy személyzeti szobában lakik. Ez a Mustafa akkor mesélt neki ifjúkoráról, mikor még kezdő kifutófiúként, Zéró néven újonc volt a GHB-ben, a nagy Gusztáv idejében, 1932-ben. Eddig tiszta? Bazzeg, ezt, így Rejtő sem találhatta volna ki jobban, néha már hiányzott is, hogy Vanek úr nem bújik elő a szekrényből… Szóval. Ez a Gusztáv (Ralph Fiennes) 1932-ben valami főportás féle lehetett, aki másodállásban mellesleg egy hímringyó volt, s a szálloda forgalmát azzal pörgette föl, hogy a tehetős idősödő hölgyvendégek számára (más néven a vén, ráncos gazdag picsák számára) szexuális plusszolgáltatást is nyújtott. Mindez a közelgő háború árnyékában, az akkor jó menő hotelben. A történetünk gyakorlatilag végig ebben a korban játszódik, aminek autentikusságát hivatott szolgálni a 4:3-as képarány is – ami mellesleg színes, de néhány jelenete olyan gagyi, mintha az 1905-ös Utazás a Holdba című műremeket néznénk. Ez a Gusztáv aztán, miután alaposan leápolja az aktuális Madame D-t (egy 90 évesre maszkírozott Tilda Swintont), egy műkincsrablás után hirtelen egy gyilkosság vádlottja lesz. Mindezt a madame egyik gyerekének Dmitrinek (Adrian Brody) köszönheti, akinek végrehajtója, Jopling (William Dafoe) emberfejeket meg ujjakat vág le. Ja, meg az Alpokba megy motoron. Motoron!!!! Hóesésben. Hogy majd, miután megfojt a gyóntatószékben valakit, lesíeljen a hegycsúcsról, síugrósáncot, lesikló-, műlesikló- és szánkópályát használva: pechére Gusztáv és Zéró szánkón követik….       Mondom én, tiszta burleszk. Van még egy fene se tudja milyen (erősen nácira hajazó) karhatalmi szerepben egy Edward Nortonunk, egy igazi székely bajuszú Bill Murrayunk, egy felismerhetetlen ügyvéd Jeff Goldblunnunk , no meg egy cukárszlány Saoirse Ronanunk is. Szereplők jönnek-mennek a képen, van aki csak épp betekint a kamerába, van, akiből többet is kapunk – a végeredményt azonban nem tudják megszépíteni. Ez egy kibaszott Brazil lett, egy antik, századelejei környezetben játszódó agyament állatság – ami szándéka ellenére egyetlen egy csepp mosolyt nem volt képes csalni az arcomra.

S ha már környezet. Egy idő után az a túlszínezett, csicsás látvány sem tetszett,  amivel Anderson operál, pedig az egész kritikus szakma  el van ájulva ettől a precízen megszerkesztet képi világtól (ez a „wesandersonos” képi világ – mint megtudtam).  Mint ahogy az is csak először volt újszerű és érdekes, ahogy néha a kamerával bánik: úgy forgatja, mint ahogy a fejünk fordul, totál statikusan hozza be a filmbe az új képeket. Kimondottam irritált az a kimért, bábuszerű mozgás is, amit a figurák műveltek a vásznon, az események láncolata… khmmm… meg meglehetősen hullámzó: percekig nem történik semmi – ekkor icipicit lehet szundítani -, aztán meg valami nagyon fontosat akarnak mondatni a szereplőkkel. Totál érződik az egészen, hogy a rendező vagy csak szimplán be volt szívva, vagy alapban nem normális – míg azonban a Holdfény királyság humora egy kellemes kis gyerekszerelem kalandos történetébe volt csomagolva, addig ebben a „történelmi” filmnek nevezett agymenésben végleg elgurult a gyógyszere. Fura, hogy mindezek ellenére elég népes rajongótábora is van a faszinak – nem baj, majd ha egyszer bezárják, sokan tudnak neki ajándékot vinni.

Igazából nagyon kevés dolog volt, ami tetszett. Talán amikor 16:9 volt a képernyő, az jó volt, ha másért nem is, akkor azért, mert az idős korú Zérót az a F. Murray Abraham játssza, aki a Homelandben egy bizonyos Dal Aldar. Bírom őt, minta hogy azon idősíkban szereplő beszélgetőtársát, Jude Lawot is. Tetszett még az egy darab Barkas típusú tehergépkocsi is … aztán más nem. Szegény Jenő, ebből milyen jó kis kalandregényt írt volna, Fülig Jimmyvel meg Piszkos Freddel. Esetleg Gorcsev Ivánnal, Senki Alfonzzal meg egy orosz hússalátával. De ennél még az is jobb lett volna, ha Hugh Jackman golyója megint belelóg a levesbe...  


Már nem is tudom hol, de ezt olvastam valahol:
„… de valójában nem is az a fontos, hogy miről szól a film. Egyszerűen csak dőljünk hátra és élvezzük a mesét Wes Anderson kelet-európai fantázia világában.”      - dőljőn hátra a kis...



35%




.

Hehe, én belevettem a legkevésbé tetsző filmjeim listájába még a szavazáskor Így olvasva a kritikát felelevenedett minden, de én még az időt is sajnáltam anno írni erről.

R2-D2 írta:

Grand Budapest Hotel

Minimum két dolog miatt tanulságos volt a tegnap éjjeli mozizás. Az egyik az, hogy láttam az idei Oscar jelöltek (számomra) leggyengébb darabját, ami mellesleg annyira borzalmas lett, hogy akár a tavalyi legrosszabb listámra is felfért volna – nem hiába kerülgettem eddig, mint macska a forró kását - , a másik meg hogy újabb emberke került be egy szűk elitbe. A jóembert Wes Andersonnak hívják, s a képzeletbeli zártosztályomon olyan illusztris rendezők mellé csücsülhet a kényszerzubbonyban, mint Refn, Trier, Gilliam, Arronofsky… egyhamar egyiküktől sem akarok semmit látni.

Sok mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy egy kibaszott burleszket látok. Ez, ha elvesszük belőle a színeket és a hangot, simán lehetne egy Chaplin-film, esetleg Stan és Pan kalandjai egy szállodában: ennyire idióta díszletek között céltalanul futkározó karakterek már száz évvel ezelőtt is közröhej tárgyai lettek volna.

„… de valójában nem is az a fontos, hogy miről szól a film. Egyszerűen csak dőljünk hátra és élvezzük a mesét Wes Anderson kelet-európai fantázia világában.”      - dőljőn hátra a kis...

35%

Pedig azért az előzetesekből meg a korból eléggé lehetett sejteni, hogy burleszk lesz . De legalább újabb szórakoztató írás született  

Wes Anderson nálam fordítva van: nem került azon rendezők csoportjába, akiknek a műveit figyelemmel kísérem, de csak azért nem is ugrok félre előlük, mert ő rendezte. Talán az Utazás Darjeelingbe jött be a legjobban tőle, a többi amit láttam ilyen "egynek jó" volt.
.

Grand Budapest Hotel


Számomra a film és ez a kritika is nagyszerű.

Niwrok írta:

Grand Budapest Hotel

Pedig azért az előzetesekből meg a korból eléggé lehetett sejteni, hogy burleszk lesz . De legalább újabb szórakoztató írás született  

Wes Anderson nálam fordítva van: nem került azon rendezők csoportjába, akiknek a műveit figyelemmel kísérem, de csak azért nem is ugrok félre előlük, mert ő rendezte. Talán az Utazás Darjeelingbe jött be a legjobban tőle, a többi amit láttam ilyen "egynek jó" volt.

Ja, lehet, az előztesét is már vagy egy éve láttam - de nem nagyon emlékeztem rá. Tudat alatt annyi bennem volt, hogy nem akarom látni, de a mostani Oscar-jelölt néző projektembe muszáj volt beilleszteni...

téglagyári megálló írta:

Grand Budapest Hotel

Számomra a film és ez a kritika is nagyszerű.

Köszi! Igyekszem...

.







Foxcatcher





Mark Schultz és David Schultz az Egyesült Államok birkózócsapatának tagjaként az olimpiák történelmében egyedülálló módon, egyidőben, testvérként szereztek olimpiai bajnoki címet. Ha jól tudom, ez előttük sem és utánuk sem sikerült egy testvérpárosnak sem… a dolog szépséghibája mindazonáltal az, hogy azért az 1984-es, Los Angelesi olimpia csonka játékok volt, amit a szocialista blokk országai bojkottáltak. Persze, az érem csillogásából mindez 30 év távlatából nem von le semmit, de azért az sem elhanyagolható tény, hogy az igazi birkózó nagyhatalmak a vasfüggönyön túl voltak – már akkor is. Emlékeimben még él ugyan az olimpia TV-ben látott emléke, de őszintén szólva én egyik Schultz gyerekre sem emlékeztem – nem úgy az eggyel korábbi csonka olimpia magyar birkózóbajnokára, Növényi Norbertre…

A Foxcatcher valamikor ’86 környékén kezdődik. A fiatalabb srác, Mark (Channing Tatum) testvére irányításával, gőzerővel készül a soron következő világbajnokságra, s a majdani Szöuli olimpiára (Gyere Egér, gyere te kicsi lány!). Fura módon azonban a birkózók élete az álmok földjén sem volt fenékig tejföl, hazánkhoz hasonlóan ugyanúgy vajmi kevés társadalmi megbecsülés és anyagi jólét párosult az aranyérem mellé. Ha nem is a nyomorban éltek, de a Schultz tesók eredményeikhez képest meglehetősen szerény körülmények között edzettek – épp ezért messiásként érkezik Mark életébe egy bizonyos John E. du Pont (Steve Carell) nevű amerikai multimilliomos, aki jelentős anyagi invesztációval tökéletes felkészítést ígér az ifjú bajnoknak. No meg természetesen tesójának, ám a házas, kétgyerekes Dave (Mark Ruffalo) első körben nem áll kötélnek. Mindegy, az új környezet, a tökéletes felkészülés meghozza a sikert, 1987-ben Mark gyakorlatilag mindent megnyer, amit lehet: jó volt az esélye akár az olimpiai bajnoki címe megvédésére is…

De aztán valami elromlik – és erről szól ez a film. Túl sokat a továbbiakról nem célszerű írni, bár gyanítom, a fél világ – legalábbis USA - tudja már ennek a mozinak a végkimenetelét. Már csak azért is, mert a komplett marketingje arra az eseményre volt kihegyezve, ami az USA sporttörténelmének egyik legmegdöbbentőbb fordulata volt 1996-ban – szerencsétlen filmesek úgy gondolták, inkább lelövik a poént, csak hogy legyen elég néző, csak hogy legyen egyáltalán érdeklődés a meglehetősen rétegsport rétegfilmjére. Most már egyébként éretni is vélem, miért tették, a Foxcatcher lassú, kimért stílusa minden bizonnyal megfeküdte volna az átlagnéző gyomrát, ha nem várja az a bizonyos drámát a moziban. Mert bizony a Foxcatcher egy igazi sportdráma lett a végére, egy több sebből vérző, de még így is ledöbbentően hatásos sportdráma, amiben az általam nem igazán kedvelt birkózás meglepően kevés szerepet kapott. Az egész film sokkal inkább egy háromszereplős kamaradarab, ahol a központi karakterek jelleme, hangulata, egymáshoz fűződő viszonya alakítja az eseményeket, adja a film feszültségét. Ahol - ahogy mindenhol is olvashatjátok -, három egészen kiváló színészi játék által elevenedik meg a birkózó testvérpár és mecénásuk fura kapcsolata, annak minden napos és árnyékos oldalával együtt. Ebből kifolyólag a Foxcatcher nekem elsősorban a karakterekről és a színészekről szól, s csak másodsorban az elmesélni kívánt történetről. Ennek pedig oka van.

Nézzük a jó oldalát. A színészek valami eszméletlen átalakulásokon mentek keresztül. Tatum brutális mennyiségű izom birtokosaként, suta mozgásával egyszerűen lenyűgöző az átlagos, kissé buta és naiv birkózó figurájában. Ruffalo, abban a szakállban tök szerethető és hiteles a tipikus nagyobb tesó, a gondoskodó báty szerepében – egyúttal az is tök jól átjön, hogy öccse eszét is neki adták a családban. Viszont a két srác összesen nem tud annyira zseniális lenni, mint Steve Carell, du Pont szerepében: mindamellett, hogy szenzációsan hozza a kontrollált őrült figuráját, még egy olyan optikai átalakuláson is átesett, amitől kerestem az állam a földön. Az az orr… no meg az a mozgás, testtartás… beszarás. Nem hiába a jelölése, kíváncsi vagyok, az Akadémia ebben az erős mezőnyben neki adja-e a díjat: számomra eddig ő volt a legmeggyőzőbb (miután J.K. Simmons nem ebben a kategóriában indul). Egy szó mint száz, a Foxcatcher legnagyobb erénye színészei és azok átlényegülése a figuráikba – kár, hogy ez önmagában nem teszi feledhetetlen élménnyé magát a mozit.

Azzal ugyanis több bajom is van. Talán a legkevésbé fontos, az a lassúsága: bizony, nagyon sokszor indokolatlanul időzünk egy-egy helyszínen, eseményen, az egész film minimális feszültséget generál menet közben. Pedig akár a testvérek között, akár a sportoló/mecénás viszonylatában jóval több konfliktust fel lehetett volna villantani. Van, persze, hogy van, de minden olyan súlytalan volt számomra, végig azt éreztem (mert persze tudtam, mire megy ki a játék), hogy minden a grand fináléra van kihegyezve. Hogy lesz egy ütős jelenet, s addig nem szabadna ellőni a puskaport… pedig lehetőség volt benn. Így viszont a lassan csordogáló történet néha dögunalom lett, komoly kitartás kell ahhoz, hogy a birkózás iránt érdektelen néző végigülje a több mint két órát. Ide tartozik a legújabb hollywoodi mánia, miszerint abszolút semmi támpontot nem kapunk arról, épp melyik évben járunk: a történet 10 évet ölel fel, de néhány konkrét verseny megidézését leszámítva (amikor is ki van írva az évszám), fogalmam sem volt, hol és mikor vagyok – ráadásul ekkora időugrásokban az összes motiváció, a szereplők összes fontos tette megkérdőjelezhető. Még nagyvonalakban is csak nehezen jönnek át a tettek és azok következményei, de a konkrét esetekben néha fura volt egy akcióra tett reakció.

És akkor a legfontosabb, ami végig bennem volt: a miért. Pont a fentebb vázoltakból kifolyólag (is) egyáltalán nem jött át, Mark miért is lett olyan, amilyen, du Pont miért is tette azokat, amiket tett. Hogy tudott ez az szinte apa-fiú kapcsolat ilyen végletesen megromlani, ami egy (olimpiai) aranyba került, hogyan és miért nem volt Marknak önkontrollja a lejtőn lefelé. Többször éreztem az egészben némi meleg beütést, de annak miértje és kifejtése elmaradt. Vagy ez lett volna a fő motiváció? Azt sem értettem, Dave végül is hogyan és miért került a birtokra, mint ahogy a legfőképp azt nem értettem, du Pont miért viselkedett úgy, ahogy. Az tiszta, hogy beteg volt, no de a moziban konkrét motiváció nem merült fel tettére: vélhetően a való életben évek alatt sok minden összadódott – no de Szöul után 8 évvel mi történt, hogy a faszi megbolondult? Milyen szerepe volt a gépfegyvernek, a lovaknak, minden egyéb körítésnek a birtokon? Az egész itt is olybá tűnt, mint mondjuk a Sráckorban: az évtizedbe bele-belepillantunk, de miután a képek nem szorosan, nem oko-okozati kapcsolatban követik egymást, ez is csak ez diavetítés lett. Volt egy társas kapcsolat, aminek némely fontosnak tartott eseményét kiemelték, de a kohézió hiányzott a képek közül…

A fináléra kissé bambám bámultam a képernyőt, nem tudtam, most hogyan is jutottunk el idáig – és igen: ahhoz képest, hogy nem rajongok ezen sportágért, mégiscsak több birkózást vártam a filmben. Akkor talán az is kiderült volna, Mark miért lett inkább ketrecharcos.




75%




.

R2-D2 írta:

Foxcatcher

Mark Schultz és David Schultz az Egyesült Államok birkózócsapatának tagjaként az olimpiák történelmében egyedülálló módon, egyidőben, testvérként szereztek olimpiai bajnoki címet. De aztán valami elromlik – és erről szól ez a film. Túl sokat a továbbiakról nem célszerű írni, bár gyanítom, a fél világ – legalábbis USA - tudja már ennek a mozinak a végkimenetelét. Már csak azért is, mert a komplett marketingje arra az eseményre volt kihegyezve, ami az USA sporttörténelmének egyik legmegdöbbentőbb fordulata volt 1996-ban – szerencsétlen filmesek úgy gondolták, inkább lelövik a poént, csak hogy legyen elég néző, csak hogy legyen egyáltalán érdeklődés a meglehetősen rétegsport rétegfilmjére.

A fináléra kissé bambám bámultam a képernyőt, nem tudtam, most hogyan is jutottunk el idáig – és igen: ahhoz képest, hogy nem rajongok ezen sportágért, mégiscsak több birkózást vártam a filmben. Akkor talán az is kiderült volna, Mark miért lett inkább ketrecharcos.

75%

Ahogy nemrég mondtam, Carell nekem az "ultimate irritáló faszfej" Hollywoodban, ezért a történet vagy a dráma iránti érdeklődés helyett inkább valami perverz-mazochista kíváncsiság vonz a Foxcatcherhez: hogy hogyan lehet eljutni többek között a Gyógyegér vacsorára kreténjétől az Oscar-jelölésig...

Ehhez jött most hozzá a motivációk iránti "vadászat", amiket hiányoltál . Említettem már, hogy ez nekem mindig kis kihívás ? Ahogy nekem az előzetesből meg a pár elcsípett infóból kiderült, a vonzalom lehet az egyik indok, de ha ez neked nem elég ... majd meglátom...
.

Niwrok írta:

Foxcatcher


Ahogy nemrég mondtam, Carell nekem az "ultimate irritáló faszfej" Hollywoodban, ezért a történet vagy a dráma iránti érdeklődés helyett inkább valami perverz-mazochista kíváncsiság vonz a Foxcatcherhez: hogy hogyan lehet eljutni többek között a Gyógyegér vacsorára kreténjétől az Oscar-jelölésig...

Énnekem ez a faszi senki nem volt, a fényképek alapján csodálkozatam el rajta, alapban mennyire nem is így néz ki.

.





’71




1971 meglehetősen zavaros időszak volt Észak –Írországban. Kicsit kutakodva a neten, még mindig nem igazán látok tisztán, a katolikus-protestáns ellentétből jóformán semmit nem értek: csupán megint annyi jön le belőle, hogy az idióta vallás álcája mögé bújva embereket öltek. Az 1969-ben ismételten fellángoló harcok következményeként a vezetés az angol hadsereg segítségét kérte, akik be is vonultak Belfastba rendfenntartás céljából – az ő „áldásos” tevékenységüknek negatív csúcsa lesz majd a Véres Vasárnap 1972.01.30-án (valószínűleg újra kéne nézem az erről szóló filmet, mert mikor először találkoztam vele, nem igazán fogott meg - talán rossz időszakban ért). Másrészt meg a villongások sikeresen újraélesztették a már-már demilitarizált IRA-t is – mintha épp ez lett volna valakinek a célja -, amiben pont ezidőtájt és talán pont ezért következik be a szakadás is, ami a filmnek egyik központi motívuma.

Egy angol katonai kiképzőtáborban járunk, ahol épp az újoncok tréningje folyik. Túl sok szerepe nincs az eseményeknek, talán csak egy gyors korrajz vázlat, esetleg a bajtársiasság érzékeltetése – no meg hogy nagyjából megismerjük Gary Hook közlegényt (Jack O’Conellt). Fura egyébként, hogy ekkor még a sok egyforma katona közül sejtésünk sem lesz, ki lesz a központi figurája a történetnek, Hook kapcsán is csak a felvett gyerekes szál miatt gyanakodhatunk. Meglehetősen elnagyolt az egész figura múltja, nagyon minimális kötődéssel vághatunk bele a kalandba, az elején inkább csak sodródunk az eseményekkel. Tapogatózunk, ki hol, miért és kivel van, miután pedig Hook osztagát Belfastba vezénylik rendfenntartani, a káosz a kis fejemben még nagyobb lett: a 70-es évek karakterei azokkal az idióta bajuszokkal, pajeszokkal sokszor tök egyformának tűntek, kellett egy kis idő, míg az ember biztosan meg tudta különböztetni a figurákat. De még akkor sem volt minden tiszta, ki melyik oldalon is áll, hisz az angoloknak dolgozó beépített ügynökök, a szakadófélben lévő IRA tagjai mind-mind folytatták a saját kis titkos játszmáikat is.

Nagyon elmerülni viszont nincs idő semmiben: negyed óra után a döbbenet eluralkodik a vásznon, hogy aztán utána egy baszott izgalmas, menekülős, rejtőzős moziba váltson át az egész. Hook osztaga ugyanis támogatást nyújt a helyi ÁVH erőinek, akik megkérdőjelezhető módon gyűjtik be a lakosság egy részét – a lakosság másik része meg persze ezt nem nézi jó szemmel. Zseniálisan meg van csinálva a filmben, ahogy az utcán eszkalálódik a feszültség, ahogy az angol katonák próbálják a nyilvánvaló támadást békés módon elhárítani, ahogy aztán visszavonulnak. A hiba mindössze az, hogy két katonájuk kikerül a biztonságos körből, őket hátrahagyva lépnek le az utcáról: az egyik pedig épp Hook, aki pillanatokon belül, fegyverétől megfosztva találja magát feldühödött ellenség között. A lincselést csak egy óriási rohanás, menekülés árán ússza meg, ez a jelenet egyszerűen zseniális: kb. tíz percig kergetik a srácot, a folyamatos rohanás olyan profi módon van filmezve, hogy magunk is elfáradunk a végére. Talán még az általam imádott Bourne féle rohanásnál is jobb – egyetlen másodpercig nem volt kérdés az események hitelessége –végkimenetelük annál inkább: a film legnagyobb feszültségét amúgy pont az adja, hogy abszolút nem lehetünk biztosak Hook sorsában. Miután nem volt úgy megágyazva karakterének, mint az mondjuk, Hollywoodban lenne, így kérdéses volt, hogy túléli-e, túlélheti-e az éjszakát.

Mert az egész film egy éjszak eseménye (ebből kifolyólag jótékony sötétség borít mindent, minden bizonnyal így támogatva a film minimál költségvetését is), amíg Hook a belfasti éjszakában bújkálva, menekülve várja a saját szakaszát, ami érte jön majd. Azzal nem számol szegényem, hogy akaratán kívül épp az IRA belső harcának kereszttüzébe kerül, figurája (mint angol katona) kulcsfontosságú a szervezett konfliktusában. Ha mérsékelt szárny kapja el és átadja, az jó pont az angolok szemében, míg a radikálisabbak a kivégzésével szerezhetnek híveket. Érdekes sakkjátszma az egész, amellett, hogy maga a mozi egy végletekig izgalmas kalandfilm, néhány egészen megdöbbentő jelenettel (pl. robbanás), néhány egészen kiváló mellékszereplővel (pl. kiskölök), egy kegyetlen jó korrajz is a 70-es évek elejének északír viszonyairól. Totál autentikus az egész, az északír akcentuson keresztül is simán ott vagyunk abban a korban, azokkal a csapatokkal az utcán, simán átérezzük Hook néha kilátástalan helyzetét. Érdekessége a filmnek, hogy nem propagandafilm, igazándiból nem akar állást foglalni a vallási háborúban, csupán fog egy figurát és beleteszi a zűr kellős közepébe. Az első egész estés filmes rendező, Yann Demaange kiváló munkát végzett, nagyon jól érzett rá az arányokra: ami üresjárat van a filmben, annyi pont kell Hooknak is, hogy erőre kapjon, annyi pont jót tesz a mozinak, hogy kicsit kifújja magát – hogy aztán mondjuk arcunkba robbanjon egy golyó vagy egy bomba. A dícséretből nem hagyhatom ki a zenéjét sem: nagymértékben hozzásegít az élmény átéléséhez A 99 perc pillanatok alatt elröpül, túl ok időnk nincs is a mozi hiányosságain gondolkodni.

Mert igazándiból nincs is neki sok. Alapból mondjuk, a figurák felismerhetetlenségét mondanám (bajusz, pajesz bőrdzseki, stb.), valamint az ehhez kapcsolódó háttérismeretek hiányát. Jó, ha belegondolunk, nagyjából annyit látunk az egészből,mint Hook, de véleményem szerint talán jobb lett volna, ha a nem angol és nem ír nézőnek valami támpontot adtak volna a tekintetben, hogy az adott figura miért teszi azt, amit tesz. Kicsit hiányosnak érzem a szakadó IRA bemutatását, egyáltalán az egész történelmi tabló marad a homályban. S ha már homály: túl sötét az egész film, gyakran lófaszt sem látni, az alapban is egyforma karakterek csak még jobban eltűnnek a közösben. De ezeken kívül kategóriájában, ráfordításaiban közel tökéletes a mozi.




85%


.

.






A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája





Kicsit szégyellem magam… ahogy olvasgatom itt a netet, ez egy qrva régi irodalmi alapanyag feldolgozása, mely alapanyagot úgy néz ki, ismernem kellene…    … hát basszus, még csak nem is hallottam róla. A Heinrich von Kleist által megírt Kólás Misi története ezek szerint valós személy kálváriáján alapul, sőt, még pszichiátriai tünetegyüttest is neveztek el róla… utóbbin mondjuk nem csodálkozom, amit ez a bolond választott és fontosnak tartott, jár is neki egy kórlap.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lókupec (vagy valami olyasmi). Egy szép napon elindult a vásárba félpénzzel, eladni az állatait: lovagolnak a sziklás-füves tájon, a füves tájon, a sziklás tájon, füves tájon, homályban, világosban, mindenhogyan. Egy pillanatra megijedtem, rossz mozit indítottam el és azt hittem, Béla bá valami titkos projektjét látom álnév alatt – no de azért hazánk élfilmese nem állt volna meg holmi 5-10 perc lovaglás után, ő még biztos tovább hajszolta volna Kólás Misiéket. Mert ők biza’ ketten vannak ám emberek: a szolgáló, ő, meg még négy ló. Négy eladni való - meg kettőn, amin ülnek -: két fekete meg két fehér (ez fontos). No, a kalandfilm akkor pörög föl, mikor is a csúnya gonosz bácsi, a helyi (fideszes??)  báró váratlanul útdíjat vetett ki egy olyan szakaszra, ahol eddig az nem volt. Konkrétan egy farönkkel lezár egy picsányi hidat, így Kólás Misinek mérlegelnie kell: vagy otthagyja a két fekete lovat biztosítéknak, vagy pár száz méter kerülővel elhagyja az autópályát és mellékutakon jut el a vásárba. De Misi önérzetes ember – meg becsületes idióta polgár –, fizet és továbbmegy: viszont miután szegény fekete lovait nem karcmentes és ujjlenyomat mentesen kapja vissza, úgy gondolja, igazát bíróságra viszi.

Mert nem tetszik neki az sem önkényes útdíj, sem az önkényes báró kiskirálykodása: de aztán a sokadik jogi kudarc után (a bíróság és az ügyészég is a remek politikai kapcsolatokkal rendelkező oligarcha báró kezében van) rá kell döbbennie, hogy ő a kisember a történetben. Miután pedig a következő kísérleténél személyes tragédia is éri, fejébe veszi, hogy bosszút áll a bárón. Közben azért még megnézhetünk egy kiscsikó születését, rengeteg csodás erdőt, a kamera előtt elsuhanó fákat. Aztán lovak csutakolását, aztán lovak simogatását, aztán lovak befogását, aztán lovak lovaglását, aztán csak úgy a lovakat. Ami képsorok nem a lovakhoz kapcsolódnak, azok csodás tájképek a XVI-i századi Franciaország dombos vidékeiről, esetleg egy távoli csata képei. Aztán megint jönnek a lovak – az egész egy kibaszott lópornó: aki szereti ezt a minden kétséget kizárólag szép állatot, annak Kánaán lesz a mozi, nekem nem volt az. Még úgy sem lett az, hogy Misi köré bizony felsorakozott a környék népe, s komoly parasztfelkelés veszélye leselkedett a környéken. Szegény Dózsa Gyurink is járhatott volna így, de neki nem volt egy tök jó fej hercegnéje a közelben, aki amnesztiát ígér Kólás Misiéknek, no meg igazságot az ügyében. Szegény bolondnak meg nem is kellett több, mint visszakapni két lovát, meg kártérítést szolgája után – az erkölcsi és jogi győzelem ára nem számít: egy elvesztett család, gyerek, élet mit sem ér. Csak a két kibaszott fekete ló. Meg az igazság… ilyenkor mindig eszembe jut Nathan R. Jessep ezredes: "És mihez kezd az igazsággal?"

Lehetett volna ez egy jó film. Igazi dögös bosszúfilm – még úgy is, hogy az irodalmi alapanyag jócskán behatárolja a lehetőségeket –, amiben a néző a tragédiát átélő főhős mellé áll: már csak azért is, mert Kólás Misi nem csak önmagában a bosszú szimbóluma, hanem a szegény nép felkeléséé a zsarnokság ellen. Igazi vezér, aki kicsit Robin Hood módra, kicsit William Wallace módra vezeti csatába  a parasztokat – s ebbe belefért volna még ez az ominózus idióta finálé is. Sőt, akkor lett csak volna igazán drámai… de nem, nem így történt. Az A lázadás kora valami eszméletlen lassú, unalmas művészfilm lett, a XVI-i századi francia képek dominálnak a filmben. Ami akció van benn, az totál távolról mutatják, közeli csata semmi. Ha bármihez hasonlítanom kellene, akkor az leginkább Mads Mikkelsen egy korábbi filmje, a Valhalla Rising, abban voltak ennyire elborult beállítású és hangulatú felvételek. A végtelen hosszan bevágott monoton tájak, a minimális beszéd, a teljes ingerszegénység mély apátiába küldi a nézőt is – a főszereplő kálváriáját sem tudjuk teljes mértékben átélni. Mert a kamera nem enged közel hozzá, mint ahogy senkihez sem: nem konkrétan kapcsolódik, de hol van Misi többi gyereke? Végig azt beszéli, gyereki vannak, aztán csak egy szexuálisan felvilágosult aranyos lánygyereket látunk a filmben (aki simán megkérdezi szüleit: Ti most szeretkeztek?). Teljesen érzelemmentes az egész, leginkább a tájjal és a lovakkal vagyunk elfoglalva az emberek helyett.  

A hab a tortán, hogy ennyire eszement világítást és operatőri munkát még nem láttam. Majdnem minden jelenet szembe fénnyel van filmezve, majdnem mindig süt a nap szemből – a figurákból lófaszt sem látni, csak sziluetteket. Amikor meg éjszaka van, olyan, mint egy kibaszott holdfogyatkozás, annyira lesötétített, agyonfeketített beállításokkal dolgoznak, hogy találgatni kell, ki kicsoda a képernyőn.  Ehhez még adjátok hozzá a karakterekre rákent XVI-i századi koszt és már meg is van a nagy homályos művészfilm. Ami ráadásul végtelenül unalmas és lapos: Mads Mikkelsen, kedvenc Hannibálom sem tudja megmenteni ezt a mozit (ahogy a Valhallát sem tudta). Itt mondjuk megvolt mindkét szeme, de ugyanolyan karakter volt egy ugyanolyan idióta művészfilmben. Úgy látszik, erre izgul szegényem, mikor is nem emberhúst főz...




40%


.

R2-D2 írta:

A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája

40%

Régóta kerülgetem ezt a filmet - leginkább a főszereplő miatt -, de sose vitt rá a lélek, hogy megnézzem. Ezek szerint jól tettem.

R2-D2 írta:

A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája

Kicsit szégyellem magam… ahogy olvasgatom itt a netet, ez egy qrva régi irodalmi alapanyag feldolgozása, mely alapanyagot úgy néz ki, ismernem kellene…    … hát basszus, még csak nem is hallottam róla. A Heinrich von Kleist által megírt Kólás Misi története ezek szerint valós személy kálváriáján alapul, sőt, még pszichiátriai tünetegyüttest is neveztek el róla… utóbbin mondjuk nem csodálkozom, amit ez a bolond választott és fontosnak tartott, jár is neki egy kórlap.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lókupec (vagy valami olyasmi). Egy szép napon elindult a vásárba félpénzzel, eladni az állatait: lovagolnak a sziklás-füves tájon, a füves tájon, a sziklás tájon, füves tájon, homályban, világosban, mindenhogyan. Egy pillanatra megijedtem, rossz mozit indítottam el és azt hittem, Béla bá valami titkos projektjét látom álnév alatt – no de azért hazánk élfilmese nem állt volna meg holmi 5-10 perc lovaglás után, ő még biztos tovább hajszolta volna Kólás Misiéket. Mert ők biza’ ketten vannak ám emberek: a szolgáló, ő, meg még négy ló. Négy eladni való - meg kettőn, amin ülnek -: két fekete meg két fehér (ez fontos). No, a kalandfilm akkor pörög föl, mikor is a csúnya gonosz bácsi, a helyi (fideszes??)  báró váratlanul útdíjat vetett ki egy olyan szakaszra, ahol eddig az nem volt. Konkrétan egy farönkkel lezár egy picsányi hidat, így Kólás Misinek mérlegelnie kell: vagy otthagyja a két fekete lovat biztosítéknak, vagy pár száz méter kerülővel elhagyja az autópályát és mellékutakon jut el a vásárba. De Misi önérzetes ember – meg becsületes idióta polgár –, fizet és továbbmegy: viszont miután szegény fekete lovait nem karcmentes és ujjlenyomat mentesen kapja vissza, úgy gondolja, igazát bíróságra viszi.

40%

Kicsit szégyellem magam ... Mert persze jó az, amikor jó filmről írsz, de az igazi nyelvi sokszínűség és a szép szóvirágok általában ilyenkor törnek ki a filmélményből. Meg persze ezeknél nincsenek meg a megtekintendőség ambivalens érzései sem . Így azért nyugodtabban tudok szórakozni .
.

Niwrok írta:

Kicsit szégyellem magam ... Mert persze jó az, amikor jó filmről írsz, de az igazi nyelvi sokszínűség és a szép szóvirágok általában ilyenkor törnek ki a filmélményből. Meg persze ezeknél nincsenek meg a megtekintendőség ambivalens érzései sem . Így azért nyugodtabban tudok szórakozni .
.

Gondoltam, hogy tetszeni fog... de amúgy igazad van. A legnehezebb írni a semmilyen filmről.