Könyvajánló topik

.





Az ember a Fellegvárban / The Man in the High Castle




Bár szeretem a sci-fit, könyvben ez a műfaj nekem régóta Ray Bradburyvel kapcsolódik össze, a többiektől alig olvastam, esetleg semmit, így például Philip K. Dicktől sem. Nála például mindig megelégedtem a könyveiből készült filmekkel, amiből volt vagy egy tucat (Különvélemény, Kamera által homályosan, A felejtés bére, Emlékmás, stb.), és maguk az alapanyagok már kevésbé érdekeltek. Amikor aztán tavasszal meghallottam, hogy az Amazon sorozatot akar Dick egyik regényéből, az alaphelyzet önmagában annyira zseniális volt, hogy nem akartam várni addig, amíg a tévés változat elkészül, rögtön el akartam olvasni. Hogy miért, az gondolom a fenti kép után annyira nem kérdés (kicsit csalnom kellett, mert ez a kép a sorozat főcíméből van, de jobban tetszett, mint a könyv borítója). És lőn! Az egy dolog, hogy gyakorlatilag minden oldal egy új meglepetés ebben a világban, amiből -ó, fájdalom!- igyekszem majd minél kevesebbet elárulni, hogy "másnak" is az maradjon; csak amennyi -kacsint, kacsint - "minimálisan" szükségesnek tartok, hogy az érdeklődést felkeltsem, hacsak nem nyitott kapukat döngetnék máris ...  

Eleve az alapok is igazi ötletbörzéről tanúskodtak nekem. Egy ilyen "alternatív valóságnál" például szerintem könnyű beleesni abba a... közhelybe, hogy magát az eseményt, az elágazást követjük végig, hiszen az a grandiózus és monumentális, azzal lehet az olvasókat könnyen lebilincselni. Az itteni módszer viszont szerintem még jobb, pont azért, mert egyszerre érződik kihívásnak és újszerűnek, és egy évszámmal leírható: 1962. Ezek azok az évek, amikorra már kiteljesedett, mi mindenre lett volna képes technikailag és morálisan a Harmadik Birodalom, ha van még húsz éve, viszont nincsenek riválisai. Amikorra visszatér a rabszolgaság intézménye, amikor a rasszizmus és a zsidók, deviánsok, betegek üldöztetése általánossá válik, ami felett a náci erőszakszervezetek állnak őrt, ugyanakkor nem nélkülözi éppen ebből kifolyólag a Birodalom belső feszültségeit és paranoiáját sem. Amikorra már a mindennapi élet része az egykorvolt USA keleti részén a japán kultúra és mentalitás, az állandó félelem a megfelelő udvariassági formulák, kínosan kétértelmű, nehezen értelmezhető mondatok eltévesztésétől és a hibázás, a tiszteletlenség bűntudatától. Amikorra a háború és annak "mi lett volna, ha..." leágazásai már a múlt ködébe vesznek, puszta filozofálások reális lehetőségek nélkül, és a megszilárdult hatalom következtében csak az alkalmazkodás és a beletörődés maradt. A múlt csak beszélgetésfoszlányokból derül ki, és válik egy kirakóssá, aminél esetleg azon is könnyű átsiklani, hogy mi is az az esemény, aminél a mienk és a fiktív történelem elválik.

Ez pedig úgy tud igazán megmutatkozni, ha nem a felső hatalmi körök játszmáiról, az elefántcsont tornyába zárt elitről van szó, hanem az utca emberéről. Bár akadnak a történetben jelentős, sorsfordító események, de ezek megmaradnak a háttérben, tévés-rádiós bejelentésekként, ill. abban a formában, hogy a szereplők életét közvetlenül hogyan befolyásolják. Egy történetszál van, ami amolyan kémes-összeesküvős, így talán elsőre hallva abból olvasna az ember többet. Emiatt lehet, hogy unalmasan hangzik, hogy oldalak mennek el arra, hogy egy műtárgykereskedő mekkora tragédiaként éli meg, hogy pár tárgyáról kiderül, hogy hamisítvány, hogy egy kirúgott fémműves új társával az egyedi ékszerek gyártásában keresi a megélhetést, hogy egy nő hogyan kavar egy kamionossal, és milyen terveik vannak a környék beutazását illetően, meg mondjuk hogy a szereplők közül többen is a Ji King jóslataikat elemezgetik naponta többször, de ebben a világban egyik sem az. A Ji King ilyen szerepeltetése nálam például egyszerre hozta a kultúrális billog feszültségét a pálcikákból kiolvasott sors megkérdőjelezhetetlenségének bizarrságával (értsd: rossz, hülye jóslat nincs, csak rosszul értelmezett). Minden karakter erős személyiséggel és jellemrajzzal rendelkezik, mindegyik más aspektusát látja ennek a világnak, nem egyszer igen heves érzelmekkel reagál rá, és néha meglepő, hogy a felszín nyájaskodása alatt milyen titkolt, zsigeri megvetés van.

Ebben a helyzetben még úgy is nehéz megtalálni azt a pontot, ahol ezek a szálak összekapcsolódnak, hogy azok jelentős része San Franciscoban játszódik. Ugyanígy sokáig nem derül ki az sem, mit is jelent a cím, de amikor igen, az legalább akkora húzás Dick részéről. Van ugyanis ebben a világban egy könyv, amit annak ellenére mindenki olvas, hogy a náciknál -naná!- betiltott és üldözött, mégis mindenki ismeri, és mindenki csak úgy hivatkoznak rá, hogy a Sáska (a teljes cím egy bibliai idézet), aki pedig írta, az az ember a Fellegvárban, ami az erődnek is beillő házának a neve. A Sáska amilyen izgalmas, annyira veszélyes olvasmány, hiába fikció, hiszen egy olyan világról szól, amiben a nácik és a japánok elvesztették a háborút... na de aki ennek keretében csak szolgaian lemásolná a mi történelmünket, az nem Dick.

Dick történeteit, amikről a filmek kapcsán hallottam, eddig is jónak tartottam, de a stílusa is remek. Ahhoz képest, hogy a könyv milyen rövid (300 oldal sincs, az ma már rövidnek számít), rengeteg mindent sikerült belepasszíroznia ebből a világból, és még a lassabb, döcögősebb részeket is olvasmányossá tudta tenni. Bár leírtam, miért kifejezőek és fontosak, de én a sokadik Ji King elemzést már vontatottnak éreztem, valószínűleg azért, mert vajmi kevés fogalmam van arról, hogy ez hogyan is megy, nemhogy az itt részletezett finomságait tudjam értékelni, de annyiból jók, hogy átélhetővé teszi: ha már olvasni is unalmasan babonás erről, milyen lehet abban a világban élni, ahol az efféle "vakszerencsére" alapozott döntések a hétköznapok részei. Ugyanakkor viszont érdekes gondolatkísérlet a múltat felvázolni: mivel a korábbi évek eseményei "közismertek", csak utalnak rá, és mondjuk az olvasó találgathat, milyen szörnyűségek történtek Afrikában (a náci fajelméletből levezetve azért lehetnek tippek...), ha ennyire borzalmas az emlékének a puszta felidézése is, miközben már a nyíltan kitárgyalt Földközi-tengeres akció is elképesztően abszurd.

A sorozatra ugyan azt mondják, inkább csak a világképben és a korszakban lesz jelen a könyv, a történet jócskán el fog térni, de nem különösebben érdekel: ha tegnap lenne kész, nekem akkor is késő lenne! Én meg biztos, hogy olvasok még Dicket a jövőben.
.

.






John Jackson Miller: Az elveszett Sith törzs





Az idei nyaram is szokás szerint az adrenalin növelő kalandokról szólt eddig, mint sem a SW világában való elmerülésről – így ez a könyv is jó sokáig hevert az éjjeliszekrényen, gyakorlatilag két hónapos olvasmány lett belőle. Pedig aztán semmi nem indokolná ezt, mert néhány átlagos könyvélmény után egy újabb zseniális kötetet kaptunk: egy olyan korból, amit alapban is imádok, s egy olyan írótól, aki egyik kedvencemmé vált a Kóbor lovag óta. A szakaszos olvasást mindazonáltal megkönnyítette, hogy a könyv maga egy novellagyűjtemény, egészen pontosabban egy 8 részes eBook novellasorozat egy kötetbe rendezése, kiegészítve egy 9-ik, kimondottan e kötet számára írt kisregénnyel. Mint ilyen pedig, megadta a lehetőséget, hogy apránként, ahogy időm engedte, olvassam a történeteket, a Kesh bolygóra lezuhant Ómen nevű hajó hajótöröttjeinek történetét. Évezredeken átívelő történetét.

Mert nagyjából erről van szó: a teljes sztori kb. 2000 évet ölel fel, YE 5000-től YE 2975-ig. Egyébként majd elaléltam, mikor az első oldalakon egy másik SW regény, az Áramlatok nyitóképe fogadott: a lignankristályokkal megpakolt két sith hajó, a Harbinger és az Ómen épp Relin Duur támadása miatt nehéz helyzetbe kerül. A Harbinger történetét Paul S. Kemp feldolgozta a duológiájában, most pedig a másik hajó sorsát követhetjük figyelemmel… az Ómenét, aminek egy bizonyos Yaru Korsin nevű ember (ez fontos később) sith a parancsnoka, s ami lezuhan egy Kesh nevű, ismeretlen bolygón. Nagyon hamar nyilvánvalóvá válik a kapitány számára, hogy nincs kiút, ezért a maradék túlélőket egyben tartva igyekszik az őslakosokat meghódítva új otthont találni népének. Közben természetesen meg kell küzdenie az örök vetélkedésből élő fajtársaival, s le kell számolnia a vezetésre teljesen alkalmatlan féltestvérével is. Közben pedig a háttérben ott lebeg a kor (ha nem az egész SW Univerzum) egyik leghatalmasabb Sithjének, Naga Sadownak a bosszúja, aki minden bizonnyal kerestetni fogja őket az elveszett lignanszállítmány miatt.

Csakhogy nem jön senki, Yaru pedig az örökös belharcok közepette alapító uralkodó lesz. Segítséget is talál egy bizonyos keshiri nő, Adari Vaal személyében: az őslakosokat úgy sikerül leigázniuk, hogy azok tán még örülnek is neki… hisz melyik civilizáció ne tekintene az égből jött utazókra, akiknek megmagyarázhatatlan hatalma van, istenként???  Önmagában az első két-három novella is tök érdekes lenne a sith belharcokkal, a hódítással magával, egyáltalán ezzel az egész civilizációs ütközéssel. A Kesh bolygó felfedezésével – ahol nincs fém, így az űrhajó javíthatatlan -, az őslakosok kultúrájának beszivárgásával a sithek világába, Yaru Korsin előrelátó tervezésével. Azonban az író nem állt meg itt, időben alaposan kibővítette a történetét, a hódítások után megmutatja a szükséges pusztulást is – úgy, hogy sikeresen köti vagy Korsin családjához, vagy annak örökségéhez az eseményeket. Hisz a sithek lételeme a harc, az árulás, így kódolva volt a Törzs többfelés szakadása – viszont tök logikus is az utolsó, hosszabb etap megoldása is az egyesítésre. Teszem hozzá, úgy, hogy egy eszméletlen jó kis csavarral megfejelve az egészet, én nagyon meglepődtem és egyben örültem is neki, hogy a Hírnök egy olyan figurát takar, aki évezredekkel korábban nem ok és cél nélkül lett kiírva a sztoriból.

Szívesen mesélnék még egy több ezer éves történetről, de inkább azt javaslom, akit érdekel a Régi Köztársaság kora, vágjon bele. Különleges kor, különleges élménye: a vártnál talán kevesebb fizikai csata és ütközet, de nem kevésbé tud izgalmas lenni egy nép, egy faj, egy törzs több ezer éves története.



.

.





Drew Karpysyn: Megsemmisítés




Azt hiszem, említettem már, hogy az utóbbi időben az egész SW univerzumon belül a legjobban a The Old Republic korszaka tetszik, az a világ, a rengeteg nagyhatalmú Jedivel, Sithtel, a Sith Birodalommal és a Galaktikus Köztársasággal, ezek háborújával a Galaxis történetének hihetetlenül izgalmas időszaka. Nem is volt kérdés, hogy a feltorlódott könyvek legyűrését pont egy TOR történettel kezdem, abban is nagyjából biztos voltam, hogy a fülszöveg alapján tetszeni is fog –, arra azonban nem számítottam, mennyire tele van olyan kapcsolódási pontokkal, amik miatt én különösen kedvelni tudok egy-egy művet (legyen az akár film, akár sorozat, akár könyv).

Szóval Disney eszetlen EU törlése ide vagy oda, egyáltalán nem igaz, hogy akkora káosz és következetlenség lenne a történetekben és azok egymáshoz kapcsolódásában. Vegyük például a megsemmisítést: első ponton kapcsolódik az egyik zseniális SWTOR trailerhez, amiben Satele (kedvenc Jedim) az Alderaani csatában majdnem kinyírja Darth Malgust. A Megsemmisítés nem csak hogy visszamegy flashback formájában a csatába, hanem egyenesen összehozza Jace Malcom parancsnokot és Satelet, az ő közös gyermekük lesz a könyv főszereplője, Theron Shan. Qrva jó volt olvasni a könyvet, hogy volt arca Jace parancsnoknak, tudni, hogy miért is lett háborús hős… azt hiszem, aki egy gránáttal nekimegy Malgusnak, az példát mutat bátorságból. Második ponton a Megsemmisítés egy korábbi képregény, a YE 3643-ban játszódó Elveszett csillagok kvázi folytatása, abban ismertük meg az itt szereplő karakterek nagy részét, az egész könyv tele van hivatkozással és szoros összefüggésekkel az abban leírtakkal – nem mondom, hogy anélkül élvezhetetlen, de tény, hogy annak ismeretében még teljesebb a kaland.

A kaland, aminek kezdetén Theron Shan, egy köztársasági ügynök (aki valamiért nem lett Erőérzékeny), épp a korábbi kalandjából megismert twi’lek csempésznő, Teff’ith seggét megmentve romba dönt egy titkos köztársasági akciót a Nar Shaddaan. Büntiből irodai munkára küldik, de a srác van annyira nyugtalan és tehetséges, hogy hamarosan egy újabb titkos akció kellős közepén taklálja magát: Jace Malcom parancsnok legfontosabb projektjében , amiben a titokzatos Ascendant Speer csillagrombolót akarják elpusztítani. Nehéz eset, mert a hajó egy sith technikai fejlesztés miatt kvázi kiborgként viselkedik: a hozzá csatlakozott falleen Sith Úrnő, Darth Karrid közvetlen agyi irányítása alatt félelmetesen pusztító fegyverré válik. Theron szövetségese a küldetésben egy kel-dor (mint a filmekben Plo Kloon) jedi mester, Karrid korábbi mestere, Gnost-Dural, ők ketten hajtják végre a küldetés nagy részét, beszivárogva a hajóra.

A Megsemmisítés egy könnyed, igazán kalandos olvasmány, Drew Karpysyn ezúttal nem igazán ment bele mindenféle elmélkedésekbe és különösebb karakterábrázolásba sem. Végül is, a szereplők nagy részét ismerjük máshonnan, az egész könyv legérdekesebb „mellékes gondolata”, mellékszála egyrészt a Satele Shan-Theron Shan-Jace Malcom családi kapcsolatrendszer alakulása, másrészt meg egy minimális bekukkantás a Sith hatalmi viszonyokba, a Sötét Tanács működésébe. Ugyanakkor mindkét téma csak érintőleges, egyikbe sem mászunk bele túlságosan: a lényeg az akción, a kalandon van. Érthetően írt, nagyszerű olvasmány, jó karakterekkel, egy nem túl bonyolult történettel. Icipici személyes bosszúságom, hogy Satele nem kap központi szerepet, csupán jelen van az eseményeknél – én jobban örültem volna, ha aktívan részt vesz a balhéban. Mint mondjuk a Végzetes szövetségben.



.

.





John Jackson Miller: Kenobi



Az azért gondolom mindenkinek megvan, mikor  Obi-wan Kenobi a csecsemő Luke-kal megérkezik a Tatuinra, ahol a csöppséget átadja az ifjú Owennek és Berunak megőrzésre: ezek után talán nem lenne meglepő, ha a Kenobi című könyv azzal az időszakkal foglakozna, mialatt az időközben Benné változott Kenobi hogyan éli életét a két nap árnyékában, hogyan és milyen veszélyektől próbálja megóvni a jedik utolsó előtti reménységét…

No, én valami ilyesmire készültem, egy izgalmas kalandregényre, amiben Obi-wannak mindent meg kell tennie, hogy megóvja a fiút, közben vigyázni kell inkognitójára. Hisz ekkor még egy fiatal harcos, nem az a bolond öreg, akit az EP IV-ben ismerünk meg, még zsigereiben a rengeteg korábbi harccal, ekkor még minden porcikájában ott bizsereg az aktív jediség, tudatában meg a szörnyű tett, amiben megölte padawanját és barátját, Anakint. Szóval azt hittem, John Jackson Miller – akinek egyébként eddig csak jó könyveit olvastam – szépen végigvisz minket akár két évtizeden át, Kenobira és Luke-ra koncentrálva… lószart, mama. A könyv meglepő (ámde egyre zseniálisabb) módon sokkal több szálon fut, mint vártam, Obi-wan egy ideig nem is főszereplő benne, az egész sokkal inkább tekinthető egy tatuini életképnek, mint Kenobi kalandregénynek. Kétségtelen, hogy kell hozzá néhány oldal, míg az ikernapok forrósága magába szív, míg elmerülünk a taszkenek és a párafarmerek világába – de amint ez megtörténik, onnantól szinte letehetetlen a könyv. Nekem legalábbis iszonyat tetszett, menet közben úgy alakult, hogy akár lehetne egy Leslie L. Lawrence történet is (gyilkosságok nélkül): legalábbis a nagy finálé, annak leleplezése azt juttatta eszembe.

A’Yark, a taszken vezér épp klánjának fenntartásán fáradozik, portyáival rendszeresen dézsmálja a környék farmerjeit, akik a sivatag hajnali páráját próbálják begyűjteni csapdáikkal, majd az így megszerzett vizet jó pénzért piacra dobni. A könyv egyik fontos nézőpontja a taszken vezér szemszögéből mutatja az eseményeket, ami viszont szinte forradalmi dolog: még sosem jártunk taszken világban. A másik fő szál, fő nézőpont, két család, a Calwell és a Gault család összefonódása, illetve megélhetése a bolyón: az özvegy Anileen Calvell, egy vegyeskereskedést visz a sivatag közepén, míg Orrin Gault, a régi üzlettárs/csendestárs épp egy krayt sárkány üvöltésén alapuló védelmi hálózat kiépítésén ügyködik, aminek felügyelete természetesen jó pénzt hoz a konyhára. Nos, ebbe a világba költözik bele Obi-wan, aki sokáig nem tudja leküzdeni önmagát, sokáig nem tud a háttérben tétlen lenni – így több alaklommal is megment több embert, s meglehetősen nehezen tudja jedi mivoltát leplezni. Korábbi küldetései logikus következményeként aztán hamar átlát a helyi hatalmi harcokon, s miután minden részt vevőt alaposan kiismer (Anileent pl. jobban, mint kellene), a végére csak igazságot és békét hoz a környékre – ártatlanokat ment meg és bűnösöket hagy magára…

Önmagában a történet is nagyon jól alakul, de két dolog miatt különleges az egész. Az egyik a már említett tatuini világ, a buckalakókkal, a párafarmerekkel, s némi Mos Eisley-vel, a másik meg önmagában a jedi létnek a kérdésköre. Miller nagyon jól megfogta Obi-wan lényét, ezáltal pedig a jediség lényegét magát is: a lemondás, a vívódás, a meditáció, az áldozatok segítsége, az élet védelme, a más fajok megismerése és védelme – minden benn van a könyvben. Nagyon jó, hogy a Tatuin annyira kiesik a Galaxisból, hogy tulajdonképp semmi konkrét info nincs a Birodalom születéséről, a jedikről is inkább csak kósza történeteket hallottak, de fel nem ismernének egyet sem. Tökéletesen beleillik a Kenobi a kánonba (nem is értem, miért csak Legends), tökéletesen megérteti velünk, hogyan lett Obi-wanból Ben, hogyan és miért tudott visszavonulni. S még két érdesség: az egyik, hogy ez után a könyv után az Alderaan felrobbanása sem annyira érdektelen – Obi-wan számára legalábbis -, a másik meg, hogy Anakin mészárlása nem múlt el nyomtalanul a Tatuin életében. Borzongató volt olvasni, hogy igazából arról csak Ani és Padme tudott, hogy a taszkenek mennyire visszavonultak utána, meg hogy egyáltalán mennyire rejtélyes esemény maradt az azóta is. Érdekes lenne egy folytatás, amiben Ben kinyomozza, mi is történt akkor, ott a sivatagi faluban.




.

.






Claudia Grey: Elveszett csillagok





Hát csoda, ha nekem ez a könyv tetszik – mindamellett, hogy Star Wars -, mikor is végig olyan érésem volt, mint ha az Egymás szemébent olvastam volna újra a Messzi-messzi galaxisban????  Amit ráadásul megfűszereztek egy kis Végjátékkal meg Forrest Gumppal????

Fura párosítás mi? A dolog egyszerűbb, mint gondoljátok. A történet szerint a Jelucan bolygón két gyerek, az arisztokrata, betelepült családból származó fiú, Thane Kyrell és az őslakos, hagyományokat mélyen tisztelő, ámde szegényebb családból származó lány, Cienea Ree egy Birodalmi ünnepségen egymásba – és Tarkin kezei közé – futnak, ahol aztán sorsuk végérvényesen egybeforr. Mindketten a Birodalom születésekor jöttek napvilágra (tehát pont egyidősek Luke-kal), s mindketten zseniális pilóták: a könyv pedig nem más, mint a két fiatal évtizedeken átívelő szerelmének története. Szépen végigmegyünk a Birodalom toborzásán, ahogy a fiú és a lány vállvetve, de egymást segítve jut el az Akadémiára, ahol az évek alatt birodalmi tisztet képeznek belőlük. Szépen végigmegyünk a klasszikus trilógia minden fontosabb eseményein, ott vagyunk az első Halálcsillag felrobbanásakor, a hoth- i csatában, majd az endori ütközetnél is. Sőt, a könyv végén eljutunk a Jakkura, arra a sivatagi világra is, ami kulcsszerepet kap majd az Az ébredő Erőben…

Tesszük mindezt a két, szemünk előtt felnövő pár szemszögéből, akik szinte úgy vannak egymással, mint a Jin és a Jang, akiket némi ármánykodásal sem tud elszakítani az Akadémia egymástól. Sőt, mikor Thane – felismerve a Birodalom valódi arcát – dezertál, Ciena pedig – végtelen hűségében és naivitásában  - a Birodalom szolgálatában marad, még akkor is összefonódik sorsuk, a barikád két oldalán is folyton egymásra gondolnak, egymásért aggódnak. Van is rá okuk, hisz mindketten a frontvonalban harcolnak, s bár egymást a világ semmi pénzéért nem ölnék meg, simán megteheti ezt helyettük más a csapatukból. Mindezt pedig zseniális módon, váltogatott nézőpontból ismerhetjük meg, hol a fiú, hol a lány szemszögéből: s bár formailag nem olyan, mint Szilvási naplója, a sok gondolat, érzés mégiscsak olyan ízt kölcsönöz neki. Persze, rajtuk kívül ismerünk még meg másokat is, barátokat, szobatársakat – de végig úgy éreztem, senki nem fontos ebben a könyvben, csak Thane meg Ciena.

S hogy a Forrst Gump hogy jön ide? Hát úgy, hogy ők ketten az évek alatt szépen kapcsolatba kerülnek rengeteg fontos szereplővel, jelen vannak az összes ikonikus eseménynél, amiket a mozifilmekből láttunk. Ciena benn áll a díszsorfalban a második Halálcsillagon, mikor Palpatine megérkezik, Thane meg ott van a Falcon mögött a berepüléskor. Találkoznak, beszélnek kulcsfigurákkal (Tarkin,Vader, Wedge, Mon Mothma, stb), látják, átélik a drámai eseményeket (Alderaan), és olvashatjuk ezek hatását rájuk.  Először fura volt, hogy a Birodalomban nők is szolgáltak – a filmekben ez mellőzve volt – de az új mozi miatt rájöttem, hogy szükség volt erre is, viszont az zseniális volt, hogy élték meg a sima katonák a nagy, galaxis történetét formáló eseményeket. Mindezt pedig úgy csomagolva, hogy tulajdonképp egy love storyt olvasunk… kiváló!





.

.





Az elme gyermekei / Végjáték 4.




És ez most már végre tényleg a "végjáték" ! Bármekkora ugyanis Orson Scott Card Ender-univerzuma, bármennyi regény, képregény és novella is bővítette, azokra már valószínűleg nem szánok időt. Az egyetlen kérdés, ami a Holtak Szószólója óta izgat, hogy mi lesz végül azzal a tetves, 17 éve Lusitania felé tartó flottával, és hogy az igencsak vaskos Fajirtásból egy mukkanásnyi nem derült ki erről, igencsak kiakasztott, a könyv sok más dolgával együtt. De végre pár hete megjelent az egykötetes regénynek indult négykötetes regényciklus záró darabja -ha jól tudom, most először Magyarországon- és alig vártam, hogy a kezembe vehessem.

Rögtön azzal kell kezdenem, hogy egy kicsit megkövetem a hevességet, amivel a Fajírtást földbe döngöltem. Frissítés gyanánt ugyanis kicsit visszalapoztam annak a könyvnek a végére, aztán még egy kicsit vissza, és hirtelen azt vettem észre, hogy a közepénél tartok, mert annyira behúzott a dolog, annyira vissza kellett követnem a szálakat. Rá kellett jönnöm, hogy a Fajírtás második fele is érdekes dolgokat feszeget, jó párbeszédei vannak, külön jó az Ösvény lakóinak életét megnyomorító hatalmi manipuláció, de ez nem jelenti azt, hogy Csing-csao önámító hisztije vagy Quim tragédiájának összecsapása kevésbé dühítene, csak most nem ezek ingerült lelkiállapotában lapoztam végig a könyvet, mint akkor. Szóval "akinek" csak ez volt akadály, hogy olvassa a könyvet , azt tanácsolom, úgy a kétharmadánál tegye félre egy napra, és úgy térjen vissza hozzá. Akkor talán nem lesz annyira elborult a "hol-ság" meg az "ez-ség" sem ... Már csak azért is lehet ez jó, mert Az elme gyermekei erre a két dologra épít, ennek a hosszan taglalt elméletnek a gyakorlati következményeire, és érdekes kihívás is úgy írni a könyvről, hogy nem beszélhetek a két új, meghatározó szereplőről, akik önmagukban annyira spoileresek, amit én nem vállalok fel elmondani; ezt a meglepetést én el nem veszem !

Elsőre ugyanis azt hittem, hogy a cím egyszerűen csak a Krisztus Elméjének Gyermekeire utal, a szerzetesrendre, ami meghatározó volt a Holtak szószólója óta Lusitania életében, és valóban, van is egy ilyen történetszál. A Fajírtás végére, a vitákat, a gyászt követő csalódások és felismerések hatására ugyanis Novinha megint elkezdi játszani a mártírt, amely szerep ugye sosem állt távol tőle, és úgy dönt, bevonul a Christos rendházába, elzárva magát a külvilágtól és a további házasélettől. Ezt persze Ender sem tűrhetné szó nélkül, de azért nem elfelejtendő, hogy egy jócskán öreg emberről beszélünk -túl a hatvanon is, ha jól számolom-, és az, hogy egyszerre kell küzdenie Novinháért, és megosztania a figyelmét Jane, a hangyok, a descolada, a malackák és a Csillagközi flotta, illetve az abban megtestesülő gigantikus hatalom és manipuláció (hiszen hány olyan, mesterségesen és aljas módon szabályozott és elnyomott világ lehet még, mint amilyen Ösvény volt!), túlságosan leterheli és kimeríti. Annyira, hogy ápolásra szorul. A "többieknek" kell hát helyt állnia, lehetőség szerint megmenteni Jane-t a bármelyik pillanatban esedékes pusztulástól, végső megoldást és választ találni a descolada vírusra, és a vizsgálatai során felbukkanó rejtélyekre. Mostanra, a visszaolvasás során pedig arra is rájöttem, hogy ebben a flottának mi a szerepe: nem az a lényeg, hogy odaér-e a Lusitániához, mert ha ez megtörténik, a parancs értelmében azonnal elsütik a Kis Doktort, és puff! Nem, a flotta egy időzítő csupán, egy ketyegő bomba, és a filmek jó szokásához híven várható volt, hogy ezt is valahol 0:02-nél sikerül majd lekapcsolni.

Ez azt is jelenti -és ezt már a borítón levő ajánló szöveg is kihangsúlyozza-, hogy az előző két részben Card kimaxolta még a maga számára is a filozófiai-elmélkedős-fajbemutatós részeket, és visszakanyarodik ahhoz a karakterközpontú történetmeséléshez, ami a Végjátéknak, de különösen a Holtak szószólójának is nagy erőssége volt. Egészen érdekes vitákat, konfliktusokat eredményez a két jövevény az amúgy is bonyolult, elég hosszan érlelt kapcsolati hálóban, ami ugyan látszatra a valós szereplők közötti viszonyokról szól, mégis mindegyikben központi szereplő Ender, akinek olyan erős a hatása, hogy akkor is ő a téma, hozzá vezet minden szál, ha éppen fizikailag ott sincs. Ez nem is lehet meglepő, hiszen mindenki Ender miatt van ott, ahol, a teljes 3.000 éves tevékenysége eredményezi mindezt, a könyveivel, a tanításaival... és még úgy is ő irányítja a szálakat, hogy erre már a kora, az évezredek tapasztalatának terhe miatt egymagában nem lenne képes. Így ír le végülis a történet egy teljes kört, az a küldetés, amit Ender felvállalt, az a mentalitás, amit beleneveltek, és az a kitartás és empátia, amivel annak idején beválasztották a kadétiskolába. A fiatalság meg azért kell, név szerint leginkább Miro és Vang-mu, hogy ahol már a kor kikezdené a reflexeit, a gyorsaságát, ott pótolják ezeket. Csak éppen Ender akkor a felettesi elvárás miatt nem vallhatott kudarcot, most meg a közelgő Kis Doktor miatt... "Aki kard által él...", ugye...

A történet eközben majdhogynem egy kalandfilmre hasonlít. Miközben ugyanis Miroék a descolada vírus új vonatkozásait derítik fel, és nyomozzák végig a könyv rájuk eső részét, Vang-mu és a társa a Csillagközi kongresszust készül hátba támadni, így ütve legalább két legyet egy csapásra, ami közben szinte már James Bondot idéző az, ahogy emberről emberre jutnak egyre közelebb ahhoz, hogy a Kongresszus döntését "meghajlítsák" a saját érdekük irányába. Ez volt egyébként a könyv legjobb vonatkozása, ahogy megkeresik ennek az "univerzális" hatalmi központnak a leggyengébb pontját, és azon keresztül "másznak" végig mindenféle döntési láncokon; mintha egy titkos, csapdákkal és őrökkel teli folyosón keresztül próbálna valaki elfoglalni egy várat, és mindezt úgy, hogy igazából csak a szavak, az érvek tökéletes megválogatása áll rendelkezésére eszközként. James Bondot meg azért emlegettem, mert az "út" különböző kultúrájú kolóniákon keresztül vezet, azoknak a saját szabályaival, mentalitásával, törvényszerűségeivel, amikhez folyamatosan alkalmazkodni kell. Eddigre három kolóniát ismerhetett meg jobban az olvasó (Lusitania a braziloké, Trondheim a skandinávoké és Ösvény a kínaiaké), ehhez jönnek hozzá most olyanok, mint Pacifica, a szamoaiak saját bolygója, vagy Isteni Szél, amit japánok telepítettek be, de említés szintjén szó van a Moskváról is, a bolygóméretű Oroszország Anyácskáról .

Mindez pedig ugyan érdekes volt, de mégis a könyv gyenge, igazából a leggyengébb pontját jelentették nekem, amiért Card belesétált a saját csapdájába az időtávokkal és a nemzetekkel. Mert én a 3.000 éves időtáv miatt hiteltelennek és képtelennek tartottam, hogy miközben eltelt ez a sok év, az író még mindig -ahogy az elején a Varsói Szerződéssel meg a NATO-val- aktuálpolitikai vonatkozásokat akar a történetbe szőni, de egyszerűen nem hiszem el, hogy mindenki úgy tud ennyi idő múlva is az USA külpolitikájáról csevegni, mintha ez az általános műveltség része lenne. Lehet az, de nekem ez akkor is olyan, mintha mi az Egyiptomi Birodalom fáraóival keresnénk a párhuzamokat a politikai elit tevékenységét illetően... és ezt még akkor is így gondolom, ha persze nincs új a Nap alatt... Ugyanígy furcsán veszi ki magát, hogy még csak a leghalványabb utalás sincs rá, hogy a 3.000 év alatt bármifajta technológiai fejlődés zajlott volna, ami miatt az eltelt évezredek megint csak kifogásokká válnak, ahogy azt már nem egyszer keserű tapasztalat volt Cardnál.

A szereplőivel sem mindig voltam kibékülve. Csing-csao irritáló meghasonulását ezúttal Quara produkálta, ahogy a Fajirtás egyik fő konfliktusát okozó, a csökönyösségig fajuló álláspontjával egy mondatban leszámol, miszerint "Ja, bocs, egy buta, szentimentális picsa voltam!". Az sem igazán jött be, hogy a könyv vége felé egyre jobban elmosódtak a személyiségjegyeik, a karakteresebb figurák meg, mint Novinha háttérbe szorultak, és a teljes gárda egy önmagával dilemmázó masszává alakult, akik a régi, igazából az egész sorozaton átívelő, meg amúgy is örökzöld kérdésen lamentálnak. Hogyan viszonyuljon az ember az idegenekhez? Hogyan és meddig mérlegelje a kockázatot, ami egy ártatlan, támadó szándékkal (már) nem rendelkező faj meg- és kiismerése, egyáltalán az idegenekkel való kommunikáció megteremtése, és az emberiségre való veszélyességének bizonytalansága jelent annak két serpenyőjében? Kinek van joga egyáltalán eldönteni, hogy ki raman és ki varelse? A Holtak szószólója a malackák, a Fajirtás a descolada esetében megmutatta, hogy kellő elszántsággal és leleményességgel, a lehetőségek jobb kiaknázásával lehet megoldást találni a kapcsolatfelvétel és az együttélés problémájára... csakhogy "laboratóriumi körülmények között", egy modellben, ami talán hasznosítható tanulságokkal szolgál, de ettől még egyéni döntés kérdése ez is, az élet minden kapcsolatában. Nem csak a fajok, nemzetek, hanem egyének között is, hogy meddig és hogyan szánunk energiát a másik megértésére és az ellentétek kezelésére, mielőtt végleg leírnánk az illetőt. Már persze akiben van erre igény...

A fent említett, nem először előhozott negatívumokat leszámítva az Elme Gyermekei egyszerre érdekes bővítése és lezárása az Enderrel történteknek, amit, ha már valaki átvergődte magát Ösvényen, kár lenne kihagyni, még ha a sztori túl zavarosra vagy feleslegesen elnyújtottra is sikeredett néha.
.

Nem gondoltam volna, hogy a Fajirtás után belevágsz.

De jó volt olvasni, hogy ha egyszer belevágok a harmadik részbe (ami amúgy itt van a polcon), akkor lesz értelme a folytatásásnak is. Te kis Úttörő...

.





Joe Schreiber: Halálvilág




„Kamaszkorú Sith-tanítványok, akikből zombi lett – gondolta Tulkh. – A Bogden összes holdjára, hogy a fenébe történhetett ez?
Volt egy olyan érzése, hogy néha még az univerzum is unatkozik, s olyankor jut efféle őrültség eszébe”

 Mikor olvastam a könyvet, direkt megjegyeztem, ezt hol fogom találni benne, mert egy idő után biztos voltam benne, hogy ezzel az idézettel fogom indítani az összefoglalómat. Minden rosszindulattól mentesen, de ugyanakkor minden starwars rajongásomat felhasználva ugyanis azt kell mondjam, még életemben nem olvastam ekkora baromságot, mint a Halálvilág. Ez nem jelenti feltétlenül és szükségszerűen azt, hogy a Halálvilág egy rossz – vagy rosszul megírt – könyv lenne, csupán szimplán annyit tesz, hogy az e könyv folytatásaként megírt Halálosztag a zombik ellenére is sokkal élvezetesebb és hihetőbb olvasmány lett. Ez, ami gyakorlatilag visszavisz minket a nulladik beteg időpontjára, annyira idióta és esetlen lett, hogy néha már inkább vígjátékként kellet tekintenem rá…

A szitu az, hogy BBY 3645-ben, a távoli Odacer-Faustin nevű jégbolygón egy Sith Akadémia működik, ahol épp a tanítványok mindennapjaiba csöppenünk bele. Ez egyébként tök jó indítás, a főszereplő kamaszok gondolatain, sith mentalitásán keresztül ismét csak sikerül kicsit jobban elmélyülnünk a Sötét Oldal világában. A srácok a becsvágytól, bosszútól, haragtól fűtve versengenek egymással, hogy kivívják mestereik elismerését, és hogy bejuthassanak a Toronyba, ahol főnök, bizonyos Darth Scabrous tanyázik.   : lehet, én vagyok hülye, de folyvást a scarabeus bogár járt a fejemben, mikor olvastam a nevét. Szóval ez a nagyhatalmú sith épp egy ősi mágián dolgozik, keresi az örök életet, amihez egy bizonyos fekete orchideára van szüksége. De miután abból csak 2!!! darab van a Galaxisban, kénytelen erőszakkal megszerezni azt. A gondok pedig itt kezdődnek: a növény Erő-érzékeny, és egy botanikus Jedi mellett van állandóan – ugyanis a növény a jedi nélkül meghal ( ). Hestizo Trace-nek hívják a hölgyet, aki képes kommunikálni a növényekkel…

Darth Scarabeus aztán egy whipid fejvadásszal elraboltatja a nőt meg a növényt, hogy az orchidea leveleit beleszórva egy folyadékba, a kísérleti patkányként tartott tanítványok egyikén tesztelje hatást. A dolog balul sül el, a tanítványból erőérzékeny agresszív zombi lesz, aki megfertőzi az egész bolygót. Nos, innen még lehetne egy jó kis TWD klón az egész, de amikor a levágott fejű zombik még támadnak, akkor egyrészt a Gyalog Galopp, másrészt meg az Evil Dead 2 jutott eszembe. Szép lassan az egész bolygó megfertőződik, még a tauntaunok is ( ), a kérdés meg közben az lesz, hogy akár Hestizo, akár testvére, aki a lány megmentésére érkezik ide, túléli-e a kalandot. A többiekről nem is érdemes írni, mert hiába foglakozik velük az író a könyv elején részletesebben, mind mennek a levesbe. Viszont ez még mind semmi: a jedi lány úgy próbálja felvenni a harcot a zombikkal, hogy az Erő segítségével ráveszi a leturmixolt orchideát, hogy kezdjen el növekedni a gazdatestben.    Értitek!! Egy idő után így a vérengző zombik orrán, fülén, meg mindenhol rügyek és hajtások jelennek meg, amik belülről elpusztítják a gazdatestet…     Ja, meg van egy neti, egy faszerű lény, aki épp könyvtáros a bolygón, aki szintén fertőzött lesz… na most egy fát hogy pusztítasz el friss hajtásokkal???  

Lehetett volna ez egy jó kis eredettörténet, mert pl. a zombi vírus, mint gondolkodó élősködő kiváló ötlet, és az író néha egészen ötletesen váltott nézőpontot a vírus és a gazdatest között. Van benn némi fénykard párbaj is, a bolygó tetszik, a Sith Akadémia tetszik, de ez a baromság a növénnyel, a Haláli Hullák Hajnalával mindent gallyra vágott. Ráadásul még mindig nem tudom, ez a vírus hogy fertőzött meg egy csillagrombolót, 3700 évvel később… mindegy, a Földre már gyengébb mutáció érkezett, mert itt Rickék zombijai fejlövés után legalább nem támadnak tovább.  


.

R2-D2 írta:

Joe Schreiber: Halálvilág

Lehetett volna ez egy jó kis eredettörténet, mert pl. a zombi vírus, mint gondolkodó élősködő kiváló ötlet, és az író néha egészen ötletesen váltott nézőpontot a vírus és a gazdatest között. Van benn némi fénykard párbaj is, a bolygó tetszik, a Sith Akadémia tetszik, de ez a baromság a növénnyel, a Haláli Hullák Hajnalával mindent gallyra vágott. Ráadásul még mindig nem tudom, ez a vírus hogy fertőzött meg egy csillagrombolót, 3700 évvel később… mindegy, a Földre már gyengébb mutáció érkezett, mert itt Rickék zombijai fejlövés után legalább nem támadnak tovább.  

Na, állítólag az ilyen balesetek miatt érdemes lejönni az LSD-ről . Még hogy Haláli Hullák Hajnala      ; azért a számegyenesen erősen közelebb van a Halálvilághoz a villamostestű, Haribot kínálgató mókus .
.

R2-D2 írta:

James Luceno: Darth Plagueis


Aki nem tudná, Darth Plagueis volt a Császár mestere. A muun Sith, akiről az EP II-ban, az Operában mesél Anakinnak… a Sith, aki legyőzte a halált, aki manipulálni tudta a midikloriánokat, hogy újraélesszék a testet. Róla szól ez a könyv, a muunról, aki az egyik leghatalmasabb sith volt a Galaxisban – legalábbis a tudomány és kísérletezések terén. Nem volt harcos típus, nem volt járatos a sith mágiában sem, s reflektorfényre sem vágyott. Semmi más célja nem volt, mint uralni az életet, s megállítani a halált… Tök jó kis felvezetés, nem?

(...)

Nekem Lucerno eddig sem volt kedvenc íróm, ez után sem lesz, pedig nagyon jól és olvasmányosan alkot. Csak szerintem ez esetben is elveszett a részletekben.. Talán ha egy kicsit kevesebb lett volna belőlük, talán akkor jobban élveztem volna, így nem tűnt másnak, min egy görcsös igyekezetnek, hogy az író bebizonyítsa: én aztán ismerem ezt a világot, vazze!


.

Nem az EP III-ban van az az Operás jelenet?


.

purple rain írta:

Nem az EP III-ban van az az Operás jelenet?

Köszi, javítom!!

R2-D2 írta:

purple rain írta:

Nem az EP III-ban van az az Operás jelenet?

Köszi, javítom!!

Az igen...

.





Chuck Wendig: Utóhatás




Valamikor az endori ütközet után… de még a mindent eldöntő jakkui csata előtt…

Wedge Antilles, a híres X-szárnyú pilóta, kinek nevét méltán jegyezték meg még birodalmi körökben is, egy felderítő küldetés folytán fogságba esik a peremvidéki Akiva bolygónál. Rendszerről rendszerre vizsgálta át Galaxist, ugyanis jó esély volt rá, hogy a Császár és Vader halála után a Birodalom próbálja újjászervezni magát valahol, pechére meg is találta a titkos csúcstalálkozóra gyülekező csillagrombolókat az Akiva rendszerben. Valódi, tartalmas értesítést küldenie már nincs ideje, mert a Vigilance romboló fiatal női parancsnoka, Rae Sloane admirális (rögtön Daala admirális ugrott be róla) átlát a trükkjein és értékes túszként – némi kínzás után – maga mellett tartja a találkozó ideje alatt. Szerencséjére azonban a bolygóra épp fiáért hazatérő Nora Wexley, egy lázadó pilóta fogja titokban elküldött SOS jeleit, aki egy zabrak fejvadásszal, Jessel és egy dezertált birodalmi tiszttel, Sinjirrel, no meg az épp szülei ellen lázadó fiával, Timminnel együtt kiszabadítására indul.

A dolog természetesen nem megy egykönnyen, először a fura kis csapat kohézióját kell rendbe tenni a könyvnek (sikerrel), hisz mindenkinek megvannak a közös célon kívül a saját érdekei, no meg a dologba bekavar a helyi alvilág egy sullusti bandavezér személyében. Négyen roppant kevesen lennének a feladathoz, de a szerencse, no meg Timmin épített saját harci droidja, Csont Uraság sokszor segítségükre siet – így a könyv vázát adó kalandtörténet végül is jó véget ér. Persze, áldozatokban nincs hiány, de a Birodalom maradványa végül is kénytelen megütközni az Új Köztársaság flottájával, aminek menekülés lesz a vége, a titkos találkozó pedig teljes csőd lesz… ami – ahogy a könyv epilógusából kiderül – nem is lehetett más. Az Utóhatásban történtek viszont megalapítottak egy szabadcsapatot, akik majd vélhetően a trilógia másik két részében tovább fogják vadászni a Birodalom maradványait.

Miután ez már hivatalos kánon könyv, ezért elvileg minden szava szentírás, viszont önmagában ez még nem lenne elég ahhoz, hogy teccen nekem. Kellett hozzá a kifejezetten izgalmas ás jól átgondolt történet, az akció a Birodalom ellen – egy ízig-vérig SW regény lett úgy, hogy gyakorlatilag végig az Akiván játszódik (csak picit vagyunk a rombolón illetve az űrben). De maga az alapkaland még akkor is csak egy átlagosan jó könyvet eredményezett volna, viszont a menet közben elejtett, ún. „Közjátékok” tették az egészet igazán érdekessé és értékessé. Az egy dolog, hogy a Felvezetés az Az ébredő Erőhöz szlogen egy nagy átbaszás, de a kis kitekintések mégis ténylegesen árnyalják azt a képet, amiben a Galaxis az endori csata után leledzik. Mert ugye abba senki nem gondolt bele, hogy mi lesz a felszabadított rabszolgákkal, mi lesz a Birodalom által támogatott bűnszervezetekkel, mi lesz Coruscanton Palpatine szobor ledőlése után. Ezek a kis intermezzok, a különböző bolygókon (tényleg, a Jakkun is – megvan a felvezetés    ) jelentik az Utóhatás igazi „fűszerét”. Mindazok mellett persze, hogy a könyv végére megkedveltem a kis szabadcsapatot is.

Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy az Utóhatás egyelőre nem megy szembe a korábbi EU művekkel, s ez külön jó pont.



.

Andy Weir: A marsi




Nem is olyan rég felvetődött szűkebb baráti körben, hogy egy könyvadaptációnál mi a szerencsésebb: először olvasni a történetet és utána látni a filmet, vagy fordítva. Nos, természetesen mindig nem valósítható meg a dolog, de én egyértelműen arra szavazok, hogy a film után a könyv. Már a jó múltkori Végjáték is óriási plusz élményt tudott így nyújtani, az A marsi pedig maga volt a mennyország a Mentőexpedíció ismeretében. A vörös bolygón ragadt asztronauta sztorija rengeteg plusz eseménnyel bővül ki, nagyon sok dolog hirtelen logikussá válik – no meg nem utolsósorban az a bizonyos humor is nagyobb teret kaphat egy könyv hasábjain. Sőt, van, hogy csak itt működik igazán.

Mert mit is mondjak, mikor úgy kezdődik a könyv, hogy „Erre rábasztam”?  Mikor az első sortól kezdve széles mosolyra húzódik a szám és kitart egészen Mark Watney utolsó naplóba jegyzett gondolatáig, miszerint: "Olyan büdös vagyok, mint egy pár izzadt zokni, amit leszart egy görény." Az egész könyv hemzseg a hasonló stílusú – megjegyzem, teljesen hiteles és életszerű – kiszólásoktól, a botanikus űrhajótörött sokszor önmagát, a NASA-t és szerencsétlen helyzetét illusztráló cinikus megjegyzésektől. Én kegyetlenül élveztem azt a pár napot, míg szűkös időmben ledaráltam a könyvet, utoljára a Rejtő-könyvek nyújtottak hasonló szórakoztatást… amikor hangosan felröhögsz valamin, a környezeted meg meglehetősen furán néz rád.

A történetet a mozifilmből ismerheti mindenki: ha van még olyan balga lélek, aki nem látta, annak annyi az info, hogy egy marsi expedícióban egy űrhajóst elsodor egy homokvihar, társai pedig – abban a biztos tudatban, hogy a faszi meghalt – a saját életüket mentve otthagyják a bolygón. Mark azonban nagy szerencséjére (?) túléli a balesetet és több mint egy évet tölt a bolygón, míg sikerül megmenteni. Botanikus végzettsége, fizikai ismeretanyaga és leleményessége segíti az életben maradást, pedig aztán nem kevés váratlan esemény nehezíti a dolgát. A közel 500 sol, amit a Marson tölt, egy élvezetes olvasmány, amiben az űrhajós gyakorlatilag szarból várat építve biztosítja azt, hogy mire elmennek érte, a megbeszélt időben a megbeszélt helyen lehessen.

Természetesen a Mentőexpedícó ismeretében az olvasó arra fókuszál, mennyiben másabb a könyv, mint a film, pontosabban mit változtattak meg a vászonra kerülés érdekében. Nos, rengeteg mindent, de alapjaiban mégis semmit. A legfontosabb: minden olyan dolog, ami a filmben hülyeségnek tűnt, esetleg hatásvadásznak, az itt mind rettentő jól meg van magyarázva. A marsi földben nem terem a krumpli, de a küldetéssel volt náluk földi föld. Külön kitérnek a termelhetőségre, a baktériumok fontosságára. Itt nincs Vasember figura (csak ötlet szinten), s itt az út is sokkal jobb az Ares 4 felszálló egységéig (porvihar, stb..). Az egész technikai manipuláció, amit Mark a környezetén végez, rohadt jól le van írva, minden kísérlete életszerű és szinte dedós szinte el van magyarázva. Már csak azért is, mert Mark folyamatosan beszél az olvasóhoz. A földi részek a NASA-val nem kevésbé jók, maximum fura, hogy a könyv szereplőit kicsit másképp képzeli az ember olvasás közben. S végül a Hermész: a legénység, a motivációik, az egymás közti kapcsolatuk is jobban ki van domborítva – nem hiába, így több idő jut ilyesmikre… a látványra meg ott a film.

Szóval… akinek tetszett a film, erősen ajánlott a könyv olvasása is. Érdemes!



.

Niwrok írta:

Fajirtás - Végjáték 3.


Mivel sok része nem tetszett a könyvnek, így nem is ez volt a célom, csak leírni, hogy az én szempontomból mire számíthat, aki a kezébe veszi.

Ha így teszel, lehet, hogy téged kevésbé fog zavarni, hogy Csing-csao oldalakon keresztül a deszkapadló faerezetének követésével vezekel és "imádkozik", hogy aztán a könyv közepétől hostess-szé degradálódjon, mert kiderül, a szerepe csak annyi volt, hogy a képbe hozzon egy másik, az igazán fontos szereplőt, Vang-mut. Lehet, hogy kevésbé fognak befolyásolni a vélt fontossági sorrendek, és jobban elfogadod azt, hogy Card az írás évei során ezeket hogyan váltogatta. Lehet, hogy téged jobban megfog a könyvbeli alternatív teremtésmítosz a filótákkal, és az, ahogy az űrutazás szinte már mesébe illő módját bemutatják, vagy éppen az, amilyen meglepetésekkel szolgál Card ennek kapcsán Enderre vonatkozóan.

Azzal is tisztában vagyok, hogy nehezebben tudok majd kedvet csinálni a Holtak szószólójához, ha egyszer a közvetlen folytatásáról ilyeneket írtam. Ez van, csak ezért nem fogok (el)hallgatni vagy kamuzni .
.

Csak jelzem, hogy a felénél tartok és eddig egész jól elvagyok vele. Kicsit néha nehéz, filozofikus, de sokkal rosszabbra számítottam. Csing-csaot az istenmániájával viszont rühellem. "Bolondokat a bolondokházába!"


.