Könyvajánló topik

Chuck Wendig: Adósság



Pár hónappal korábban egy Nora Wexley nevű Lázadó (bocsánat, Köztársasági) pilóta vezetésével az Akiva bolygón történtek egyenes következményeként megalakult egy fura szabadcsapat, ami némileg tágan értelmezve a törvényt és az erkölcsöt, az endori vereség után atomjaira hulló Birodalom volt vezetőire vadászik. A csapatban mindenki ott van, akiket az előző könyv végén ott hagytunk, az új történet is épp egy meglehetősen kockázatos elfogással kezdődik. Jó kis pörgős felütés, icipicit kapkodónak éreztem ugyan az események kezelését, de ekkor még nem fogtam különösebben gyanút.

Az csak később jött, mikor is az író kitágította a könyv világát. A nagy trió közül Han és Leia is belép a sztoriba, sőt az egész Köztársasági vezetés is itt van, a másik oldalon meg a korábban elmenekült Sloane admirális mellett egy új főszereplő, bizonyos Gaius Rex jön még a képbe – viszont itt, azt hiszem, kicsit besokallt az író. Túl sok szál, túl sok karakter, az egyes események, motivációk meglehetősen ad-hoc jellegűek… mert minden alá van rendelve annak a központi gondolatnak, amiben Han Solo eltűnik. Leia pedig a Köztársaság bürokráciáját megkerülve megkéri Noráékat, keressék meg a férjét… a baj az, hogy ez annyira elcsépelt és unalmas dolog, hogy nem volt jó olvasni. A Disney eltörölte a régi EU-t, az ember joggal várhatná el, hogy akkor az új majd jobb és színvonalasabb lesz… hát, lófaszt. Ez a könyv, ezzel a történettel nem lett az, pont ilyenekkel volt tele a régi EU is. Az író nem tud mit kezdeni a Solo-féle feladattal (mondjuk oké, a karakterét jól megfogta), miközben egy bolygó felszabadítását, egy birodalmi hatalmi harcot, a kis csapat összetartozását – no meg az EP VII-VIII-hoz szóló kötelező kapcsokat is próbálja beleszőni a történetbe. Sőt..

Még soha nem volt szexjelenet SW könyvben (oké, itt is csak zárt ajtók mögött), szerintem nem való bele – de rendben, legyen. Viszont az, hogy Sinjir, a volt birodalmi vallatótiszt ebben a könyvben hirtelen buzi lett, az már sok(k) volt. Az a fene nagy elfogadás meg Conchita-effektus begyűrűzött a SW EU-ba is és ez nekem rohadtul nem tetszett. Az amúgy sem túlságosan összeszedett könyv értékéből az ilyen szarok nekem elég sokat el tudnak venni – mert amúgy is húztam volna a számat azon, ahogy Solo előkerül (s ha már ő, kissé fura volt a Falcon „szabad hajtása”), a könyv végi Kashyyyk melletti ütközet nem több egy vágóképnél, no meg egy csillagrombolót sem gondoltam, hogy ilyen egyszerű ellopni… de ez még belefért volna. Önmagában igen – de buzi SW karakterrel nem.

Egyébként nem lenne rossz, csak maradni kellett volna a Halo legénységénél, a kis csapat még mindig szimpatikus. Jók voltak (a kevesebb számú) közjátékok, különösen az utolsó, Jakkus: roppant kíváncsi vagyok, mi az, amit Palpatine 30 évvel ezelőtt építtetett a bolygón. Néhány ötlet, esemény kifejezetten bejött, a flotta feltűnése még pici lelkemet is megérintette – viszont nem tudom feledni mr. Wendig sok felesleges és erőltetett próbálkozását a nagy egészhez, a nagy SW Univerzumhoz történő csatlakozására. Na, majd a trilógia záró epizódja tán jobb lesz...  



.

Claudia Gray: Vérvonal



A legutóbbi könyv ettől a hölgytől az egyik személyes kedvencem lett a SW EU világán belül: az Egymás szemébenre hajazó történet egy fiatal szerelmespárról, akik a Galaxis fontosabb sorsfordító eseményeinél ellentétes oldalon, de mind jelen voltak, feltétlen bizalmat épített ki az írónővel szemben. Nem csoda hát, hogy az EP VII után feltorlódott könyvrengeteg eltüntetését ezzel a művel kezdtem meg – aminek sajnos külön szomorú aktualitást adott Carrie Fisher halála.

A könyv ugyanakkor homlokegyenest más stílusú és hangulatú írás, mint az írónő első alkotása volt: ez egy kőkemény politikai regény, ami arra hivatott, hogy jobban megértsük, miért is került abba az állapotba az Új Köztársaság, amiben az Az ébredő Erőben láthattuk. Mint ilyen pedig – nem túl meglepő módon – kifejezetten kedves szívemnek, az eredeti trilógiában is nagyon élveztem a Lucas-féle politikai szálakat, amik egyébként nagyon jól leképezhetőek az emberiség történetének bizonyos eseményeire, illetve magára az örök és változatlan politikai körforgás természetére. Nem kivétel e szempontból a Vérvonal sem… már elég, ha abba belegondolunk, hogy az Új Köztársaság Szenátusában két erő létezik a történet szerint: a központosítást sürgető, a Birodalom rendjét és fegyelmét hiányoló Centristák szárnya, illetve a bolygók autonómiájáért harcoló, nemzetibb Néppártiak szárnya. Érdekes egyébként a jelenlegi világhatalmi viszonyokkal való párhuzam keresése, akár USA, akár Európa viszonylatában…

6 évvel járunk az Az ébredő Erő eseményei előtt, Leia a néppártiak között ül a Szenátusban. Több mint két évtizeddel Endor után az Új Köztársaságnak nem sikerült elhozni a várva várt jólétet a Galaxisban – a nagy szabadsággal a népek, bolygók nem minden esetben tudtak mit kezdeni. Felerősödtek a bűnszervezetek, a politikusok pedig a Régi Köztársaság bukása idején tapasztalt töketlenséggel vitatkoznak dolgokról. Leia és még néhányan látják a komor felhőket, de tenni ebben a helyzetben nagyon nehéz bármit is: a hercegnőnek kifejezetten kapóra jön egy kétségbeesett segítségkérés a Ryloth bolygó twi’lek szenátorától, amiben a bolygóján terjeszkedő bűnszervezet, pontosabban annak nikto vezérének felszámolásáról szól. Leia kicsit kimenekülve a napi taposómalomból, örömmel utazik a veszélyes kalandra – ámde nem lenne politika a politika, ha nem kapna maga mellé egy centrista szépfiút, Random Castferrot az útra. Kicsit ez olyan mintha itthon egy bal és jobboldali politkust kéne összezárni egy űrhajóba… csoda lenne, ha ki akarnák egymást készíteni??

Nos, a két szenátor tűz és víz – mégis, egy akció után meglátják egymásban az értéket (szép tanmese), és képesek lesznek együtt dolgozni. Nyomozásuk folyamán aztán eljutnak az Első Rend gyökereihez, barátságukat pedig még a néppártiak elleni merénylet sem szakítja szét – de aztán eljön egy titkos felvétel (megint aktuális, nem?), ami Leia karrierjét teljesen derékba töri. Amíg együtt vannak, az nagyon jó, jók az új karakterek is, és megismerhetjük azt a Korr Sellát, aki majd a Hosnian Prime-on leli halálát, YU 34-ben. Jók és izgalmasak az akciójelenetek, az emberek közti viszonyok, az egész légkör, ami akár egy jelenkori paralamentet is jellemezhetne… és jók Leia vívódásai helyzetéről, pozíciójáról, mindenről.

De. Továbbra sem értem – szegény írónő sem tudhatja – miért is van szanaszét a Skywalker család, és azt sem, hogy ha itt Hannal kifejezetten bensőséges viszonyt ápol Leia, hogy lesz az a távolság, ami a filmben már megvan. Luke egyszerűen csak nincs, ahogy Ben sincs. Van egy jelenet a könyvben, amiben Leia szorult helyzetbe kerül, aztán egyszerre csak a semmiből ott terem a megmentő… az egész rettentően összecsapott. Ahogy amúgy az egész könyv végére ezt éreztem: mintha az írónő még bőven szőtte volna a politikai hálót tovább, de be kellett fejeznie az amúgy se rövid könyvet. Így a végére csak úgy oda van b*szva az Ellenállás megalakulása – igazi motivációk és komoly háttér nélkül. A könyv megalapoz ugyan ennek, de mikor megtörténik, olyan hirtelen az egész. Ennek ellenére kifejezetten jó és jól megírt könyv a Vérvonal, a hiányosságai számomra elsősorban abból adódnak, hogy Claudia Gray sem tudja azokat, amikre kíváncsi lettem volna magam is.




.

E.K. Johnston: Ahsoka




Ha valaki követi SW írásaimat, az tudhatja, mennyire kedveltem a kis togruta lány történetét a TCW-ben: az idők folyamán az egyik legeslegjobb karakter lett számomra Anakin tanítványa. Nagyon örültem neki, mikor először hallottam róla, hogy külön könyvet kap Ahsoka, már csak azért is, mert rohadtul kíváncsi voltam, mi lett a lánnyal az után, miután kisétált a Jedi templomból és mielőtt a Lázadás egyik vezére lett. Szóval, elvárással feküdtem neki a könyvnek – és ahogy ilyenkor lenni szokott, icipicit csalódtam benne.

Először is: ez, annak ellenére, hogy a Szukitsnál jött ki, ez egy ifjúsági regény. Mintha a könyv stílusának igazodnia kellene a szereplőjéhez, ez egy kifejezetten egyszerűen (szegényesen) megírt, nagyobb betűvel is szedett ifjúsági regény, s mint olyan, eleve nem lehet annyira összetett és többrétegű, mint szerettem volna. Aztán. Vélhetően a szitu ugyanaz, mint a Vérvonalnál: az író, Mr. Johnston nem rendelkezik azokkal az információkkal, amikre én igazából kíváncsi lennék, így egy szimpla gyermeteg kalandregény lett a történetből, ami ugyan a maga nemében nem rossz, de néhány korábbi SW könyv szintjét nem üti meg. És igen, ennél sokkal, de sokkal jobb könyvek vannak az ignorált korábbi EU-ban… harmadszor pedig: Johnson az információ hiányt sokszor olyan ismeretekkel, eseményekkel, gondolatokkal pótolja, amiket már láttunk, olvastunk korábban – a könyv ezen szakaszai néha kínos önismétlésnek tűnnek. És végezetül: azokat az eseményeket, amik igazán újak lehettek volna, nem bontja ki az író, van pl. egy manadalori csata, ami Ahsoka emlékeiben szerepel, viszont elvileg nem is lehetett volna ott, s ami elég fontos volt a galaxis történelmében, mégsem tudunk meg róla semmit…

A sztori annyi, hogy Ahsoka a 66-os parancs miatt és a Birodalom Jedik/Erőérzékenyek utáni hajszája miatt bujkál: megkapta az üzenetet a Templomból, érzi az Erőben, hogy nincsenek már Jedik, de igazából nem tudja mi történt és ki is tette azt. Szóval bujkál, egy eldugott bolygón a Fardi családnál dolgozik – szerelőként (Anakin mellett nem volt nehéz jó szerelőnek enni, ugyebár). Egyszer aztán a Birodalom születésnapján eljön a bolygóra a Birodalom, ő meg elmenekül, s egy mezőgazdasági holdon, a Raadán száll le – a nyugodt „vidéki” élet reményében. A zárkózottságát nagyrészt megtartva barátokat szerez, mindenekelőtt egy Kaeden Larte nevű lány személyében, s szép lassan beilleszkedik a földművesek közé. Persze, nem lenne könyv, ha nem érne el ide s a Birodalom keze: egy agrármérnök (?) birodalmi tudós terve alapján a rohamosztagosokkal megtámogatott helytartó újfajta növény termesztésére kényszeríti a helyi lakosokat. A baj csak az, hogy a növény felemészti a termőföldet, a munka meg a parasztokat – akikben egyre csak gyűlik a harag. Ez pedig lázadásba torkollik, Ahsokának meg megint mennie kell – hisz Jediként rögtön felkerült a céltáblára.

Többet nem is írok a történetről, van benne néhány érdekes, szívszorító és fontos találkozás., no meg természetesen rengeteg Jedi dolog. YU egy-másfél évvel vagyunk, Leia és Luke még nagyon picik, de más karakter bizony feltűnik és ez jó. Egyébként is, a könyv a végére rendesen olvastatja magát, ahogy bonyolódik a helyzet, ahogy mászik bele Ahsoka a Lázadásba, úgy lesz egyre jobb a sztori. Akkor is, ha a Hatodik Testvér feltűnése… hmm … kicsit kérdéses (egy évvel YU!!!), illetve hogy megint csak túl hirtelen lett Ahsokából az a karakter, aki miatt a Rebels S1 végén majdnem elsírtam magam… megint csak Vérvonal feeling, hipp-hopp legyen egy fontos kapocs – és lőn! De amúgy nem rossz az egész, a már említett ismétlések végül is jól kötik a történetet a TCW-hez, s Ahsoka vívódása is benn van a könyvben. Igaz, kicsit gyerekesen, túl nagy mélységek nélkül, de benn van.

Kellemes kis regény, de nekem icipicit gyerekes volt. De azért szerettem, ahogy továbbra is nagyon bírom a lányt a két fehér karddal.





.

James Luceno: Katalizátor




Ugyebár tavaly év végén kiderült, hogy az első Halálcsillagot nem tervezési hiba, hanem egy szabotázs tette sebezhetővé, a szabotázst pedig egy Galen Erso nevű jóember követte el… viszont a filmből nem derült ki (mert nem arra fókuszálták a történetét), hogy ki is ez az Erso, honnan jött és miért is tervezett egy csatornát a reaktormaghoz. Vagy igazából miért is nem tett rá rácsot.

A könyv egyébként meglepően messziről indít, még a klónháborúk idejéből, amikor is Galen és felesége, az akkor már Jynnel terhes Lyra egy bányászvállalatnak dolgozik a távoli – és függetlennek gondolt – Valt bolygón. Galen szakterülete az energiafókuszálás és a kristályok, nem csoda hát, hogy a szeparatisták is meg akarják maguknak szerezni. Állítólag ugyanis azok egy hatalmas szuperfegyvert építenek, ezért a Köztársaság is elkezdi építeni a magáét – azt nem is sejti ekkor senki, hogy az egész igazából Palpatine manipulációja. Ha jól belegondolok, meglehetősen érdekes (és mindenképp új), hogy mondjuk a TCW alatt már Krennic vezetésével épül a Halálcsillag, az meg pláne érdekes, hogy azt geonosisiak építik, de hát ez van. Nekem legalábbis fura volt az egész, s bár az idő miatt logikusnak tűnhet a dolog, meg hát a vukikat is használhatták később, mindenesetre némileg ellentmond az én elképzeléseimnek. A lényeg: Krennic régóta ismeri Galent, együtt jártak iskolába, tudja, mekkora érték a faszi, de azt is tudja, hogy soha nem fog fegyvert tervezni – sem a szeparatistáknak, sem a köztársaságiaknak. A Katalizátor központi története így az, hogy Krennic milyen módon tudja rávenni Galent arra, hogy a Halálcsillag lézersugarait egy halálos erejű sugárba fókuszálja – a nélkül, hogy tudna erről.

Nem volt rossz az egész, Krennic és Galen viszonyába rendesen bekavar Lyra, aki érzi, hogy nincs minden rendben, de nehéz munkamániás férjét kirángatni világából. A könyv YE 22-től YE 17-ig játszódik, a Galaxis néhány fontosabb eseményt érinti, de úgy nagyjából végig az Erso család mellett maradunk. A klónháború hirtelen vége amúgy érdekes adalék volt, mint hogy a már több könyvben is megírt Vader mítosz is: mi, akik ismerik Anakin történetét, teljesen máshogy nézünk rá, mint mondjuk a Galaxis átlag polgára, aki csak egy rémes fekete halálosztót lát benne. Luceno megint nagyon jól játszik a karakterekkel, most először talán sikeresen eltekintett attól, hogy SW tudását fitogtatva mindent és mindenkit bele is írjon a könyvbe, sőt, Saw Garrera, de akár Tarkin is inkább csak tisztes mellékszereplő a történetben. Egyébként Krennic és Tarkin rivalizálása remek lett, kiválóan megágyaz a Zsivány Egyes eseményeinek – ahogy az egész könyv is. Ez után kicsit már máshogy nézi az ember a filmet, hisz Jynnel ellentétben tudjuk, ki volt az apja és mit is csinált. Mit, miért csinált. S még valami: tök jó volt, hogy az olvasott figuráknak volt arca, sokkal jobban át lehetett érezni a történteket, hogy mondjuk Mads Mikkelsen tetteit olvastam…



.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Érkezés / Arrival

Nekem a színfalak mögötti része tetszett, a díszlet viszont nem... de még ezzel együtt is kezelhetőbb volt, mint Villeneuve legutóbb látott filmje, az Enemy.

7/10

Jól van, megnyugodtam.

Ezért is akarom elolvasni a novellát. Kíváncsi vagyok, mi is az, ami ténylegesen Villeneuve sara, illetve hogy mit tett hozzá a filmhez.
A témái miatt sajnáltam lepontozni, de hiba volt azt hinni, hogy egy film attól lesz drámai, hogy lassú, mint a tetű.

Én is megnyugodtam, mert eredetileg is így gondoltam: Villeneuve a díszletet tette hozzá, a tartalom meg teljes egészében Ted Chiangot dicséri.

Azaz a novellában kagylók és gravitációs ugrabugra helyett óriási tükrös monitorok vannak, nincs szó benne a világpolitikáról, és ezek meg a lassúság hiányában sokkal jobb a ritmusa. Érthető, ha figyelembe vesszük, hogy egy 60 oldalas novella lett két órára bővítve, de olvasva mindezt a száraz tudomány, az új felfedezések, a nyelvtanulás kihívásai és az érzékelés filozófiája is jobban összeálltak, és a dráma is jobban átjött. Az "előre-" és a visszaemlékezésekből, a személyes élményekből -a figyelemelterelések híján- sokkal szebben kirajzolódik Louise dilemmája, aki úgy vállalja, hogy megszüli a lányát, hogy tudja, Hannah 25 éves korában szörnyethal egy sziklamászó balesetben.


Érdemes elolvasni.

.

.





James Luceno: Tarkin




James Luceno rendesen befészkelte magát a SW EU írói közé… még emlékszem első műveire, amik úgy igazából nem lopták be magukat a szívembe, de aztán szép lassan megismertem és elfogadtam a stílusát és látásmódját. Az sosem volt kérdéses, hogy a SW világát egyik legjobban ismerő íróról van szó, lexikai tudása hatalmas lehet – de néha már pont az a baj az ilyen írókkal, hogy mindezt bele is írják a műveikbe… feleslegesen. Szerencsére ezúttal erről szó sincs: minden háttér információ pontosan olyan mértékben szerepel, amennyire szükség van rá, Plagueis említése ekkora mértékben szinte kötelező, ha más Sidious is benn van, ráadásul külön öröm volt olvasni a TCW kapcsokat Tarkinnal kapcsolatban.

Pár évvel járunk a Sithek bosszúja eseményei után. Tarkin állomásparancsnok a Külső Űrben, s bár mindenki büntetésként tekint posztjára, ő maximálisan elégedett vele: titokban, ő felügyeli a Halálcsillag építését, annak fontosabb szakaszait. Igaz, a hatalomvágy – és a racionalitás – azt diktálja neki, hogy egy egész szektornak kellene parancsolnia, de egyelőre ilyen pozíció még nincs a Császár udvarában. Logikus és jogos gondolat, hogy azt a szektort, ahol épül az űrbázis, az felügyelje, aki építteti, azonban ezt még nem sikerült elérnie: gondolom Sidious nem nagyon akart ekkora hatalmat adni egy ember kezébe. Ehhez először le kell vizsgáztatni az illetőt – a Tarkin című könyv meg tulajdonképp pont erről szól. A moff ugyanis egy, a Sentinel bázist ért támadás sikeres elhárítása után és minden tiltakozása ellenére a Coruscantra kell, hogy utazzon, hogy nyomozásba kezdjen bizonyos hátrahagyott szeparatista eszközök miatt – nem is sejtve, hogy egy csapdába sétál bele, a csapda meg egyszerűen arról szól, hogy elrabolhassák saját hiper-szuper hajóját, a Carrion Spike-ot. Azonban sem a csapda felállítói, sem a hajótolvajok nem egészen számoltak Tarkin zsenialitásával, taktikai érzékével, nyomkövetési készségével… meg talán azzal sem, hogy a Császár Vadert adja Tarkin mellé kísérőnek.

Így a könyv kapásból három vonalon válik rögtön érdekessé: az egyik a Tarkin/Vader kapcsolat, egészen fura és megdöbbentő volt olvasni, hogy Tarkin (a TCW eseményei után pláne) tudta, ki van a maszk mögött, sőt Sidious valódi hatalomra kerülésével is tisztában van. A másik, a könyv fő váza, ahogy Tarkin végigüldözi saját hajóját a fél galaxison, igazán remek, izgalmas és fordulatos történet – nem ritkán eszembe jutott Thrawn főadmirális, mint viszonyítási alap taktika terén. A harmadik, ami kellemes meglepetés volt, s már-már filmszerűen illeszkedett a könyvbe, az a rengeteg flashback volt, ami Tarkin képességeit volt hivatott alátámasztani: nagyon tetszett az a gyerekkor, azok a próbák, amit Eridaun, a fennsíkon élt át ifjúkorában. Tök jó volt, hogy a Galaxis egyik legkeményebb, legridegebb emberéről többet tudtunk meg, tök jó, hogy ezzel is bővült az EP IV körüli időszak, tök jó volt olvasni a TCW kapocsról, a Halálcsillag üzembe helyezéséről… bár az icipicit fura volt, hogy ezúttal a geonosisiakat nem említi Lucerno, mint munkaerőt. Mondjuk, a rabszolgákba beleférnek.

Egyre jobban és átgondoltabban ír az író, a Katalizátor is bejött, kezdem megkedvelni.  



.

.





Timothy Zahn: Thrawn




Ki más írhatott volna könyvet a kék színű chiss admirálisról hitelesebben, mint maga annak kitalálója, az a Zahn, akinek annyit köszönhet(ne) maga az egész Star Wars világa. Nem fogom sokadszorra is elmondani, mennyire fontos szereplőnek érzem az írót az egész univerzumban, csak annyit jegyeznék meg, hogy bizony meglehetősen bosszús voltam, mikor a Disney gyakorlatilag eltörölte a korábbi EU-t, vele együtt a zseniális főadmirális karakterét. Egyúttal sajnáltam is Zahnt, aki annyi munkát tett az egészbe, annyira jó világot talált ki a filmek mellé (Coruscant, ugye)… de aztán csoda történt: Thrawn bekerült a Disney éra új razfilmsorozatába, a Rebelsbe, Zahn meg újra könyvet írhatott kedvenc karakteréről. Nem kicsi elégtételt éreztem, hisz nekem ő (volt) A SW ÍRÓ, aki anno folytatta (sokkal jobban) a Jedi visszatért…

Ezek után azt hiszem, nem lep meg senkit, ha azt mondom, a Thrawn regényt imádtam olvasni. Sok sztereotípia bukott már meg a korábbi világból, az új könyvekben/filmekben hirtelen lettek női birodalmiak, de a Császár fennhangon emlegetett idegenellenessége ellenére eddig nem nagyon tudtam hova tenni Thrawn szerepét – főadmirális rangban. Nos, ez a könyv a lehető legjobb, legizgalmasabb, leghihetőbb módon avat be minket abba, hogyan is jutott ő ilyen pozícióba, hogy sikerült egy idegen faj képviselőjeként Sidious kegyeibe férkőzni. Azt ugye mondanom se kell, hogy Luceno mellett Zahn az, aki kívülről-belülről ismeri az egész világot (de ő volt előbb), így az nem meglepő, hogy a könyv bámulatos gazdagsággal és részletességgel illeszkedik az eddig megismertekhez – azt kell mondjam, tulajdonképp semmi olyat nem állít, ami szembe menne a korábbi EU-val, ugyanakkor szervesen kiegészíti a jelen kánonját – mindenekelőtt a már említett Rebels sorozatot. Amit meg magával a főszereplővel csinált, az zseniális: taktikai képességei, szenzációs eredményei, ahogy a kalózokkal, majd a lázadók csírájával elbánik, az méltán alapozzák meg a későbbi eredményeit.

A történet nagy vonalakban annyi, hogy Thrawn száműzetésben van egy bolygón, ahonnan a Birodalom foglya lesz – ebből a helyzetéből pedig vártalan húzásaival, azok sikereivel hamarosan elindul a parancsnoki ranglétrán felfelé. Segítséget talál ebben egy Eli Vanto nevű emberben, aki kezdetekben simán tolmácsként marad mellette, majd később egyre inkább segédjévé, tanítványává válik: nagyon jó a srác karaktere, ahogy először elvágyódik Thrawn mellől, majd ahogy elfogadja a sorsát, ahogy a chiss emelkedik a ranglétrán és húzza magával Vantot is, remek karakterfejlődést mutat. A könyv főellenésge egy bizonyos Nightswan nevű titokzatos harcos, aki rengeteg borsot tör a Birodalom orra alá, s aki méltó ellenfele Thrawnnak: részben kettejük harca miatt, részben Thrawn már-már látnoki képességei miatt nem egyszer éreztem úgy, mintha egy Sherlock Holmes regénybe lennék a messzi-messzi galaxisban. Zahn pedig nagyon otthon van ebben a világban, az ő karakterének építgetésében, finomításában…

A történetnek amúgy van még egy másik szála is: egy bizonyos Arhinda Pryce nevű lány története, akinek családját Lothal birodalmi kormányzója tönkretette, s aki fejébe vette, hogy bosszút áll. Nos, az ő törekvéseit, játszmáit is olvashatjuk a coruscanti politikai elitben, amiben a kezdetben szimpatikus lányból hogyan lesz egy birodalmi vadállat – no meg sokáig elképzelni sem tudjuk, sorsának mi köze van Thrawnhoz. Pedig aztán zseniálisan össze van fűzve az egész, s nem utolsó sorban külön öröm, hogy kapcsolódik a Rebelshez ebben a vonatkozásban is. Ahogy amúgy más karakterek (Yularen) vonatkozásában egyéb kánon művekhez (pl. Tarkin)… A lényeg, hogy nekem, aki kifejezetten szeretem Zahnt, aki kifejezetten bírom Thrawn-t, nagy élmény volt. Várom a folytatását.


.

.





Chuck Wendig: A Birodalom vége




Ugyebár ez a könyv az író Utóhatás trilógiájának záró darabja, aminek első kötete anno az EP VII megjelenése előtt jött ki, és ugye úgy volt reklámozva, hogy a „Felvezetés az Az ébredő Erőhöz”. Nos, az már akkor kiderült, hogy az egy olcsó marketingfogás, de az ember azt gondolta, hogy oké, lesz még két rész, majd a másik kettő kisegít. Engem leginkább az érdekelt volna, hogy miként alakult ki az az abszurd felállás, amiben az EP VII elején leledzik a Galaxis, Első Renddel, Ellenállással, szanaszét szórt hősökkel, kikapcsolt R2-vel, stb.. El kell szomorítsak mindenkit, a sorozat harmadik része sem ad választ semmire, sőt, inkább csak kérdést hagy maga után – nyilván Wendig sem ismeri a teljes történetet (gyanítom, a Disneynél senki), így nem is tudta megírni – ez a történet, Nora, Temming, Sinjir és a többiek kalandja a jakkui csatával ér véget, alig egy évvel Endor után…

A három rész közül nekem a középső tetszett a legkevésbé, hirtelen túl tág lett a világ, amit Wendig nem igazán bírt jól kezelni. Csomó olyan hülyeséget tett bele, ami a mai kor elvárása, de teljesen idegen volt eddig a SW-tól, így engem rendesen ki is akasztott – ehhez képest ugye, ennek folyományaként a harmadik kötetben már kevéssé húzott fel Sinjir és Condor románca. Másrészt, az egész középső könyvet totál tölteléknek és feleslegesnek éreztem, egy olyan központi szállal, ami a régi, törölt EU-ban is ciki lett volna, az új, főbb karakterek meg hát persze, hogy háttérbe szorulnak, ha Han, Leia, Chewie színre lép… holott ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Érezhette ezt Wendig is, mert a harmadik kötetben akkora szerepet nem kapnak a „hősök”, sokkal inkább követi a kis csapat három részre szakadt tagjait a történet folyamán. Nora és Jas a Jakkun ragad, követi Sloane nyomát, Nora szeme előtt azonban vörös köd lebeg: elpusztítani azt a nőt, akit felelősnek tart mindenért. A chandrilai merényletért, férje árulásáért, az egész életéért… számára Sloane maga a Birodalom. Jassal karöltve követik a sérült admirális nyomát a jakkui sivatagban – Jasnak amúgy megvan a saját keresztje néhány rá vadászó másik bérgyilkos képében – de sem azt nem tudják, hogy Sloane útitársa Brentin, sem azt, hogy az admirálist is a bosszú hajtja, Gaius Rex után.

A másik fő szálon meg a Köztársaság tökölését láthatjuk, ahogy Temmin és Sinjir próbálja rávenni Mon Mothmát  arra, hogy ha már ott van az egész birodalmi flotta maradéka a Jakkunál, csapjanak le rájuk és fejezzék be a háborút. Sajnos túl hosszúra van nyújtva ez a szál is, és még ha nekem tetszett is a politikai manipulációs háttér, a Szenátus tehetetlensége, a pacifizmus átka, a bűnszervezetek feléledése, az egész körítés, ami megelőzte a végső támadást, helyenként bizony untam magam. Ugyan érdekes volt a Leia és Mon Mothma közti kapcsolat, és bár Han ezúttal inkább egy béna kacsa volt, az egész Jakkun kívüli történet helyenként kissé laposra és unalmasra sikeredetett – no de ha már eleve tudjuk, hogy lesz csata, akkor mi a francért húzza az író az időt, hogy odáig eljussunk?? Mindegy, a végső ütközet legalább jó lett, különösen a földi események, no meg most már azt is tudom, hogy kettő lezuhant csillagromboló is van a Jakkun: a Ravanger és az Inflictor – ha jól gondolom, Rey utóbbiban kutakodott, de előbbiben volt a Falconos üldözés. Jó volt a kis önfeláldozásos dráma, jó volt, hogy tudtam, hogy pl Cienna ésThane is ott van egy másik könyvből, számomra – kiegészítve a Battlefront videóival maga a jakkui csata remek lett.

Én azért ezeknél jóval több magyarázatot vártam volna, mint amit e könyv nyújtott – még saját felvetéseire is. Mit akart az Uralkodó, mit érzett az Ismeretlen Régióban, minek kellett(ek) az Obszervatórium(ok), mit és miért akart egyáltalán Gaius Rex… A kis Hux behozatalán kívül semmivel nem jutottam közelebb YU 30-hoz, ráadásul a könyv végére az a kis csapat sincs már, ami a trilógia elején összekovácsolódott. A közjátékok sem annyira ütősek, mint korábban, egyedül a Jar-Jar epizód volt jó – elsősorban nosztalgiából… szegény Jar-Jar. Biztos nehéz lehetett az írónak írni valamiről, amiről senkinek fogalma nincs, de azért az elvárható lett volna, hogy a saját hőseit, a saját környezetükben szerethetővé tegye, az ő kalandjaikat élvezhetően és izgalmasan tárja elénk. Nem sikerült, mert abban a pillanatban, hogy csatlakozni „kellett” a nagy egészhez, elfogyott a szufla, így sajnos az Utóhatás trilógia – azon kívül, hogy most már le van írva, hogy mikor volt a Birodalom utolsó lehetősége visszatérni, és ezt hogy állították meg – nekem semmi igazán érdemlegeset nem nyújtott.



.

.
Wow, ezeket egyszerre olvastad, vagy csak most lett időd írni róluk?

.

Niwrok írta:

.
Wow, ezeket egyszerre olvastad, vagy csak most lett időd írni róluk?

.

Utóbbi.

Az EP VII után inkább nyakamba veszem a könyveket, ezeket az elmúlt két hónapban olvastam, de pont úgy érzem magam, mint a filmek terén... utolérhetetlen az anyag.

.




Michael Reaves & Steve Perry: Medstar I. – Harctéri sebészek



Két évvel járunk az első geonosisi csata után. A klónháború elterjedt a Galaxisban, a szeparatista droidsereg és a köztársasági klónsereg ádáz harcot vív minden egyes bolygóért – különösen az olyanokért, ahol valami értékes nyersanyag, élelmiszer, vagy egyéb, háborút segítő eszköz, tudás van. Ilyen hely a Külső Gyűrűben lévő, trópusi Drongar bolygó is, ahol egy rendkívül értékes, de csak itt található növény, a bota található. Felhasználási területe rendkívül sokrétű, a gyógyítástól kezdve a kábítószerig terjedően sok mindenre lehet használni – miután viszont csak itt terem, érthető, hogy mindkét fél uralni akarja a kitermelést… és a bolygót. Sőt, ahogy ilyenkor lenni szokott, a Fekete Nap is beszáll a játszmába, busás haszonnal adja tovább az innen ellopott növényt.

A Köztársasági kitermelést nehezítik a szeparatista támadások, de a learatott növényből sincs meg minden – valaki jó eséllyel megcsapolja a szállítmányokat. Ennek kivizsgálására a Jedik a fiatal Barriss Offee padawant küldik a bolygóra, némi nyomozás céljából – no meg mestere, Luminala bízik benne, hogy tanítványa a küldetés végeztével megérik majd a Jedi lovag címre is. Igen, igen, ő az a kis miriliai lány, aki miatt Ashoka majd elhagyja a Jedi rendet (és így szerencsére életben marad), s akivel több kalandot is átélhettünk a TCW sorozatban. Megérkezése után a helyi mobil kórházban segít a Harctéri sebészeknek – egy színes kis orvoscsapatnak, akik a csatából szinte futószalagon érkező klónokat műtik és rakják össze – néha szó szerint. A könyv egyik fő pillére ez a sebészi munka, négy különböző fajú élőlény, négy orvos emberfeletti erőfeszítéseit bemutatva, akiken keresztül számomra az írók egy rettentő fontos és elgondolkodtató dolgot emeltek be a SW univerzumba. Azt eddig is tudtuk, a RepCom regények és a TCW után, hogy a klónoknak saját személyiségük van, de az egész történet egyik legjobb húzása az volt, hogy gyakorlatilag mennyire szenvtelenül és gépiesen tudtak dolgozni az orvosok… ezen pedig azt értem, hogy ugye miután minden klón Jango testének reprodukciója, ezért minden katona minden szerve teljesen szabadon cserélhető, berakható a másikba. Nincs kilökődés, stb, a szervek lehetnek előre gyártott elemek, de lehetnek donortól származóak is - tekintve azt a másik megdöbbentő jelenetet, ahogy a dokik és az orvosdroidok osztályozzák a sérülteket. Én ebbe még sosem gondoltam így bele, de borzongató felfedezés, az biztos. Ahogy Barriss és Jos, az egyik doki felfedezi a klónok személyiségét, az nagyon jó (de nem akkora újdonság), és tök jó volt, hogy van egy C3PO szerű protokolldroid is, akinél hasonlóan személyiség alakult ki az évek során. Tök jó volt kicsit hátrébbról nézni a dolgokat és látni, mennyire is fura volt az átlagembereknek, hogy Jedi jár közöttük, nekünk az tök természetes, de belegondolva az ő helyzetükbe, tényleg varázslónak tűnhetett a fiatal lány.

De rajtuk kívül is van jó pár érdekes szál és karakter a történetben, mindenekelőtt ugye a Bunduki bolygóról származó, félelmetes harcos Phow Ji, akivel kapcsolatban az olvasó elgondolkodhat azon, hogy mi a hős és a tömeggyilkos közti különbség… megint. Aztán itt van ugye a Köztársaság admirálisa, aki a saját pecsenyéjét sütögeti közben, egy hutt, egy sullusti újságíró, valamint egy rendkívül fura szerzet, egy madárszerű lény a nedij fajból. Színes és érdekes az egész és bár a könyv két fő csapásiránya egyértelműen az orvosi szál valamint természetesen Offee vívódása és fejlődése, ezen szereplők, plusz egy titokzatos kém feltűnése remekül ízesítik a sztorit. Szóval tök jó lehetne az egész, sőt egy bizonyos pontig nagyon tetszett is… aztán történt valami. Mintha felhívták volna az írókat, hogy fiúk, nincs több idő, itt a lapzárta, be kell fejezni – így az történt, hogy jó pár karaktert, amire esetleg építhettek volna néhány dolgot, simán kidobnak a kukába. Csak passogtam, hogy most akkor mi van, és miért kellettek azok a nem várt fordulatok, amik történtek – pláne annak a tudatában, hogy ennek van egy második része!!! Sőt, még egy kis novella is a kettő között!! Így viszont, a kifejezetten rövid, 278 oldalas regény hiába olvasóbarát hossz és minőség tekintetében, az összecsapott finálé felemás érzést hagy maga után.

Mindegy, Barriss Offee figuráját árnyalták kicsit, árulása is még messze van, a könyv olvasmányos, érdekes, jó ötletekkel. Várom a folytatást.



.

.




John Jackson Miller: Új hajnal



Az író első műve, az A kóbor lovag egyik kedvenc SW regényem (de a Kenobi is tök jó volt), úgyhogy nagy bizalommal és várakozással fordultam az új könyve felé – ráadásul maga a korszak, a főszereplők a Rebels sorozat miatt eleve kedves helyet foglaltak el a szívemben… ehhez képest az Új hajnal olvasásával csak nagyon nehezen haladtam. Nem nagyon szívott be a történet, nem nagyon tudtam beleélni magam a thorilide-bányászat köré írt bonyodalmak eseményébe, akkor sem, ha nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, mi lesz a könyv központi témája…

… nevezetesen Kanan és Hera megismerkedése, a Rebels kvázi előzménye. A két karakter tekintetében meglehetősen messziről indít a könyv, az elején pedig szinte teljesen elvesztem a Gorse bolygó és annak holdján, a Cyndan folyó bányászat bemutatásában. Miller rendesen megpakolja új szereplőkkel és információkkal a sztorit, a két nevezett hős mellett csupán Sloane kapitány az egyedüli, aki ismerős volt korábbról – mondjuk neki kifejezetten örültem, hogy az Utóhatás trilógia mellett immár szerves részévé vált a SW kánonnak (egyúttal felvet némi kérdést is, mit csinált az EP IV-VI között). A sztori lényege annyi, hogy a thorilide egy nagyon fontos hajóépítési alapanyag, a Birodalom olthatatlan vágyát kielégítendően pedig maximumra van járatva a kitermelés. Kis bányász céhek végzik azt, Kanan pedig az egyiküknél, a Holdudvarnál teherhajó pilóta, kicsit balhés, bohém, nőfaló fiatalember, aki jediségét rejtve próbál életben maradni a 66-os parancsot követően. Segít, ahol tud, néha konfrontálódik is a helyi alvilággal, vagy kollégáival, többek között egy Skelly nevű koréliaival is, aki amúgy robbantási szakértő, és fixa ideája, hogy a túlzó kitermelés tönkreteszi a holdat.

Hera, a twi’lek lány is a bolygóra érkezik, ő már ekkor titkos terveket sző a Birodalom ellen, e tekintetben kiválóan előkészítik karakterét a majdani Rebels sorozathoz: a csapj oda és fuss típusú szereplőhöz. Könyvünkben csak információkat gyűjt a Császár Galaxisának működésről, aztán persze mindenki belekeveredik egy hatalmas csetepatéba, aminek a tétje a bolygó és annak lakosságának megmentése lesz. A rendszerbe érkezik ugyanis a Sloane ideiglenes irányítása alatt álló Ultimatum rombolón egy bizonyos Vidian gróf, Palapatine egyik bizalmasa, egy kiborg Birodalmi tiszt, aki amolyan hatékonyságot növelő gazdasági válságmegoldó szerzet – a pénz és a termelés maximalizálása érdekében nem riad vissza jóformán semmitől. Ráadásul bekavar neki régi vetélytársa, egy Danthe báró, aki körmönfont módon szinte teljesíthetetlen kitermelési kvótát irat elő neki – nos, Vidian kész felrobbantani a holdat is, hogy ez teljesüljön és Palpatine kegyeiben maradhasson. Ez amúgy tetszett, ez vérbeli SW volt, hogy az öreg Sith hogyan uszítja követőit egymás ellen, hogyan intézi azt, hogy egymással legyenek elfoglalva és ne vele… az Új hajnal így lesz egy bányászati szakzsargonnal agyonnyomott kalndregény, Vidian megállítására tett kísérlet, aminek a végén törvényszerű, hogy Kanan és Hera egy oldalra kerüljön, no meg valahol az, hogy Sloane rendes kapitány lehessen.

Az a baj, hogy túl hosszan történik ez, és túlságosan szét van tördelve különféle karakterek különféle apróbb viszonyaival és akcióival. Nem tud végig izgalmas lenni, nem tudja a veszélyben lévő lakosokat és főszereplőinket közel hozni hozzánk és egymáshoz – nagy falat volt Vidian, Sloane, Kanan és Héra szálait külön ülön kezelni és összefésülni. Érdekes módon csak a végén működött igazán a könyv, mikor már mindenki nagyjából egy helyen van, egy eseménylánc része – akkor lett izgalmas, látványos, vérbeli SW történet. Túl sok szereplő, túl sok új, elképzelni való helyszín, anyag, esemény – miközben a fő szál nehezen halad előre… valahogy azt éreztem, nincsen kidolgozva rendesen semmi, inkább csak bonyolítják Hera és Kanan kapcsolatát, mintsem árnyalnák azt. Csak lassan jutunk el a végkifejletig, s miközben több ízben is emlékeztet minket az író arra, hogy ugye Kanan padawanként Billaba mester mellett félig-meddig Jedi lett, és a Rebelsből meg ugye tudjuk, hogy akkor már Hera ezzel tisztában van – nos, nagyon soká kellett arra várni, vajon e könyvből kiderül-e a srác képessége a lány számára. Nem mondom el, majd meglátjátok… mindenesetre nekem a korábbi regények tükrében kicsit fura volt Kanan jediséghez való viszonya. Bármennyire is dedós könyv az Ahsoka, ott a lány Erőhöz való kapcsolata, annak elrejtése jobban meg volt fogva, itt csak egy apró elem volt a többi mellett.

Nem azt mondom, hogy rossz könyv lenne az Új hajnal, célját, Hera és Kanan összehozását, valamint Sloane térképre helyezését teljesíti – de szerintem lehetett volna ezt kevésbé körülményesebben is tenni. És ebből is jól látszik: az új kánon nem egy új hajnal, attól, hogy valamire már a kisegér is rábólint, attól még nem feltétlenül jó. Olyan gyenge négyes alá.




.

.





Kevin Hearne: A jedik örököse




Minimum érdekes, de sokkal inkább különleges volt ez az újabb SW regény (már úgy újabb, hogy az olvasásban). Egyrészt, azon ritka könyvek közé tartozik, amik egyes szám egyes személyben íródnak, tehát a főszereplő maga meséli el a történetét, kiegészítve azt érzéseivel, gondolataival, másrészt meg egy olyan korszakban szól egy olyan karakterről, amiről még nem volt példa a SW EU-ban. Luke Skywalkerről, az első Halálcsillag felrobbantójáról, abban az időszakában, amikor még a Jedi-tojáshéj épp a fenekén van (sőt, még csak most képződik), arról a fiatal srácról, akinek fogalma sincs arról, mihez kezdjen magával és bimbódzó hatalmával.

Pár hónappal járhatunk a yavini csata után. A Felkelők Szövetsége Ackbar admirális és Leia vezetésével épp új bázist keres – tekintve, hogy a Yavin 4 holdján sokáig nem maradhattak (ez egyébként felveti az akkori ünneplés realitását, nyugalmát és létjogosultságát, de most az mindegy). Han és Chewie lelépett, Luke és Leia között ugyan izzik a levegő, de a fiú félszegsége miatt sok minden nem történhet, a Szövetség meg ugyanolyan gyenge és törékeny, mint az EP IV előtt. Kisebb küldetések és ügyek után Luke új feladatot kap: egy givin fajhoz tartozó nőt kell megszöktetni a Birodalom kötelékéből – aki amúgy zseniális kódfejtő, és hajlandó a birodalmi kódokat átadni a Felkelőknek, ha a családját megszöktetik és egy Omereth nevű távoli bolygóra menekítik, ahol újra együtt tud velük lenni. Igen, rutinos olvasóknak bizony beugorhat a Katalizátor és az Erso család esete, menet közben egy ideig én is kerestem a párhuzamokat – de aztán két dolog is elterelte a figyelmem. Az egyik a már említett személyes nézőpont, Luke nézőpontja, aminek megszokása után (kellett hozzá kis idő) kissé talán még a givin nő, Drusil megszöktetésének története is háttérbe szorult… a másik meg… nos, az az, hogy a két könyv irodalmi színvonala egyszerűen ég és föld. A jedik örököse valahol az ifjúsági és a felnőtt regény határán egyensúlyoz, néha rém egyszerű és bagatell szóhasználattal – ha az volt a célja, hogy a tapasztalatlan és gyermeteg Luke gondolatait így közvetítse, kicsit túlment a célon.

Az említett fő szál egyébkén még csak nem is vonul végig a könyvön: előtte még van pár helyszín, bolygó, kaland, amin átesünk, míg a Kupoh bolygóra érünk, ahol Drusilt fogva tartják. A Rodia mellett mindenképp érdekes ezek közül egy idegen hold, a Fex, még el kell menni Luke-nak és új társának, a kifejezetten csinos Nakari Kellennek, hogy pénzt szerezzenek a hajójuk felturbózására: a nem is kicsit alienre hajazó agylékelő lényekkel lakott hold még úgy is izgalmas volt, hogy tudhattuk, a főhősök nem halnak meg. S ha már itt tartunk: nagyon bírtam a csajt, Nakarit, az egész viszonyát Luke-kal, ahogy kettejük kapcsolata alakult. Ahogy segített Luke-nak felfedezni az Erőt, amilyen támogatást nyújtott a srácnak, ahogy kialakult kettejük között az a kapcsolat, amit a végén még szerelemnek is lehetett nevezni – s mindez ahogy Luke szemszögéből lejött, az qrva jó volt. Nagyon tetszett a könyv kalandosabb íze, hisz azért a love story mellett akcióban sincs hiány, űrcsata, menekülés csatornában, idegen lény a tóból, agyzabálók… van itt minden. Jó volt R2 szerepe is, jó volt, ahogy néha gondol Luke a többiekre, akikkel pár hónappal ezelőtt felrobbantotta a Halálcsillagot, de amúgy jó volt Drusil karaktere is: a mindent matematikában látó zseni egyszerre volt húzóereje és humorforrása is a könyvnek.

A könyvnek, ami viszont valahol a felszín alatt sokkal komolyabb dologról szólt számomra. Nevezetesen arról, hogy a srác, tanító nélkül hogy fedezi fel magában és maga körül az Erőt. Hogy ki, hogyan és milyen inspirációval tud neki segíteni. Hogy tulajdonképp mennyire elveszett és magányos volt akkor, mennyire is képtelen volt uralni és megidézni a képességeit. Mennyire jól jött neki Nakari szeretete és bátorítása, Drusil hideg racionalitása – és mennyire nem értette, tulajdonképp mi is történik vele. Mennyire kellett volna mellé az öreg Ben (ez amúgy a filmek vonatkozásában is érdekes lett volna, ha mondjuk Luke-nak valaki elmondja, hogy az Erő-villány fénykarddal hárítható!!!), mennyire is közel állt ahhoz, hogy a Sötét Oldalt megidézve összeroppantson néhány fejvadász torkot. Nekem a kalandos, akciódús részek mellett ezt jelentette igazából a könyv: egy út nagyon korai állomását, amiben a még gyerek Luke egyszerre küzd a szerelem és a Jediség édes/keserű terhével. Mindez pedig E/1 személyben, valódi érzéseket és gondolatokat közvetítve.

Ha icipicit komolyabban lett volna megírva, még jobban tetszett volna – mondjuk az is igaz, hogy ez, így olvasmányosabb, könnyebb, gyorsabban fogyaszthatóbb. Az biztos, nem kell keresni a túl mély SW összefüggéseket, mert azok nincsenek – de hát Luke fejében hogy is lennének?


.

.





Michael Reaves & Steve Perry: Medstar II. – Jedi gyógyító



Egy hét telt el az előző könyv eseményei óta (ez nagyon jól jött ki, hogy kvázi egyben olvashattam a duológiát), főszereplőink pedig még mindig egyik társuk elvesztésének tragédiáját próbálják feldolgozni. Ki így, ki úgy, a leginkább természetesen Jos van oda – nem is tudja kitörő örömmel fogadni a barátja helyére érkező ifjú sebész srácot, Ulit. Szerencsére ott van neki Tolk, akivel kapcsolatban végleg eldöntötte, hogy felvállalva népe kiközösítését, inkább vele marad, illetve ott van neki a munka, a végeláthatatlanul szállított sebesült klónok tömege. Látszólag semmi nem változott a Drongaron, minden olyan, mint volt: a bota birtoklásáért a Köztársaság és a Szeparatisták ádáz harcot vívnak, a harctéri sebészek meg foltozzák össze a klónokat.

Na de ha nem lenne változás, mi értelme lenne a könyvnek, ugyebár? A múltkor kicsit mérges voltam, mert úgy éreztem, az első fejezet vége össze van csapva – fura mód ugyanezt éreztem itt is – viszont érdeklődéssel vártam, mit hoznak ki a kém szálból, a kettős/hármas ügynökös vonalból, Jos és Tolk kapcsolatából, no meg legfőképp ugye Barriss Offee történetéből… ha már a második könyv címe eleve a Jedi gyógyító lett. Kezdjük utóbbival: remek volt a miriliai lány Jedivé válása, az egész folyamat, amin keresztül ment ezen történet alatt. Az van, hogy véletlenül szervezetébe kerül némi bota – ez pedig olyannyira felerősíti az Erővel való kapcsolatát, hogy szinte legyőzhetetlennek érzi magát tőle… a kérdés immár nem csak az a számára, hogy a titokban szerzett növénnyel hatékonyabban gyógyítson-e, hanem hogy megnövelt erejével megakadályozza-e a kis csapat pusztulását, esetleg megállítsa-e a háborút a Drongaron. Nagyon jó ez az egész elgondolás, ez a rengeteg dilemma, amin Barriss átmegy, az Erő Sötét Oldalához való csábítása – hisz a mérhetetlen hatalom egyenes út oda – és nagyon jó, ahogy mindezt az írók ebben a történetben lerendezték. Nekem mondjuk Barriss a coruscanti árulásáig tök szimpi volt eddig is, és erre most rátettek egy lapáttal… mert én nem biztos, hogy úgy döntöttem volna, ahogy ő, ha látom előre a veszélyt, én bizony mindent megtennék annak elhárítására. Kerül, amibe kerül, majd utána visszatérek a Világos Oldalra… de hát én nem is lettem Jedi.

A kémtörténet hangsúlyosabban vonul végig a könyvben, mint előzményében, a nediji fajhoz tartozó, madárszerű Kaird és a kettős ügynök Oszlop/Lándzsa egész remek kis kémfilmes hangulatot kölcsönöz a könyvnek. Tök jó, hogy mindkettő hátterét megismerjük picit (ezért jó egy könyv, van rá idő), s nekem az is tetszett, hogy a hihetetlen magabiztos ügynököt is át lehet ejteni – no meg, hogy mennyire okosan halasztja későbbre a bosszút. Sajnos ide tartozik a könyv számomra mélypontja, amikor rájönnek ki kicsoda, az bizony nagyon sután lett elintézve… de ez majd csak a könyv vége, addig sok jó és érdekes történik. Tetszett az új srác, Uli beilleszkedése, jó a Den Dhur vonal is – állítólag ő és az alkoholmámort szimulálni tanuló I-5YQ robot lesz a Coruscanti éjszakák főszereplője, ami kvázi ennek a folytatása. Kifejezetten tetszett Jos és Tolk szála, pláne azzal, hogy az új admirális Jos egy rokona, bizonyos Erel Kersos, aki ugyanabban a cipőben járt hajdanán, mint Jos most: a szerelméért elhagyta Koréliát, örök életére kitagadott lett – a kérdés az egész könyvön végigvonul: megéri-e? Jó az erre épített szerelmi dráma, jók a fejtegetések a hagyomány kontra valóságról, az egész koréliai nacionalizmusról ( ha Solonak lettek volna szülei, ő se mehetett volna haza Leiával – de gyanítom, ez őt nem érdekelte volna    ). Az egész Medstar II kicsit lassabban és moralizálósabban építkezik, mint elődje, talán annyi akció és kaland sincs benn, mint az I-ben volt, de így is remek olvasmány: átszövi a kémtörténetek hangulata és jó néhány érdekes témát feldob… az mondjuk tény, hogy talán ezúttal kevésbé Starwarsosak ezek a témák (mínusz Offee és a bota, ugye), mint várná az ember.

S ha már bota, nekem rohadtul bejött az a húzás, amit vele tettek, amire a finálét felhúzták – tök jól lejött, mennyire is érdektelen és személytelen az egész háború (mindig, mindenhol), s mennyire nem számít már semmi, ha megszűnik a háborúzás célja. És még valamit meg kell említsek, ami nekem iszonyat bejött, de más meg totál baromságnak tartja: a szabotázs miatt meghibásodó védőpajzs esete. Tök buli volt elképzelni, hogy a trópusi bolygón egy félgömb alatt tökig érő hó tud kialakulni, amire senki nincs felkészülve… s ne is haragudjon a világ, ebben logikát keresni, egy SW könyvben… szerintem felesleges. Nekem, 3 évad Búra alatt után az ilyen meg se kottyant… Amellett, hogy roppant szórakoztató volt olvasni, ki mennyire fagyoskodik, az első blikkre totál hülyeségnek tűnő hiba remek színt vitt a történetbe. Amiben picit nálam hiányérzet alakult ki, az egyrészt a múltkor elkezdett okfejtés kiteljesítése a klónok és a robotok személyiségéről, meg valahol Offee Jedi gyógyító mivoltának hanyagolása: értem, hogy mások a súlypontok, meg hogy most itt a lány mesterré válásának fontos állomását látjuk, de valahol a Medstar II kicsit kevésbé lett Medstaros, mint elődje volt.

De karakterei továbbra is tetszettek, a kém kiléte jól volt titkolva egészen a végéig, ebben is volt néhány egészen kellemes ötlet/meglepetés/elmélkedés, maga a könyv pedig szerintem egy jól megírt, érdekes és olvasmányos kalandregény lett – abból a korszakból, ami a TCW miatt közel áll a szívemhez. Igaz, hogy csak Legenda, de az engem már totál hidegen hagy…



.

.





Greg Rucka: Az ébredés előtt




Megmondom őszintén, volt némi negatív előítéletem ezzel (ezekkel) a hivatalosan Star Wars Ifjúsági Regénnyel kapcsolatban, a Kolibri könyvek valahogy az első perctől kezdve olyan gyermetegnek tűntek a Szukits nagy regényfolyama mellett. Nos, megkövetem magam: az első találkozásunk nagyszerűre sikerült – nem tudom, a többi is ilyen lesz-e – az Az ébredés előtt a maga nemében egészen jól sikerült kis novellagyűjtemény, s csak annyiban ifjúsági, hogy nagyobb betűkkel van szedve, valamint van néhány grafikus kép benne. De a történetei jók, talán kissé túl kiszámított módon, de jól illeszkednek az EP VII-hez, s még azt is sikerült elérnie, hogy az alapból minimum nem kedvelt film nem kedvelt szereplőiről szívesen olvastam.

Ahogy említettem volt, ez egy novelláskötet, három, különálló kis történetet mesél el – s gyakorlatilag mindháromnak az a vége, hogy szereplőink elindulnak a jakkui közös találkozásuk felé. Óriási pozitívuma a könyvnek, hogy képes néhány eddig fura és érthetetlen tűnő dolog mögé valós magyarázatot kreálni – így ezek után már sem Finn vívódása, sem Rey pilóta tudása nem olyan gáz. Poe külön világ, de ő nem is nagyon művelt olyat, amit ne lehetett volna elfogadni – az már megint más kérdés, hogy még mindig és ez után sem tudja senki (szerintem a Disney és Abrams sem ki a franc az a Lor San Tekka). Mindegy, a könyv érdemein ez nem csökkent, csak fura, hogy egy filmet könyvekkel és háttér történetekkel kell magyarázni – nem bővíteni, árnyalni, hanem magyarázni.

Az első sztori FN-2187 története, aki ekkor még messze nem Finn. Sőt, neki nincs egyedül beceneve a kis osztagban, társai, Kilences, Zéró és Mafla már mind elneveződtek sorozatszámuk, vagy tetteik alapján. Megmondom őszintén, hogy 5 darab RepCom regény után szívmelengető volt olvasnom egy újabb kis kommandós társaságról, s bár ilyen rövid idő alatt természetesen nem lehetett ugyanazt a hatást elérni, mint korábban, de eleve ez a téma, így összerakva nekem plusz motiváció volt. A kis csapatból Finn kiemelkedik, egészen kiváló kommandós, aki szimulációs gyakorlatokban toronymagasan ver mindenkit – fel is hívja magára Phasma figyelmét ezzel. A baj majd az első éles bevetésen jön, mikor Finnéknek valódi élőlényt kellene ölniük, Phasma pedig, aki nagyjából tisztában van katonája ez irányú gyengeségével, még ki is élezi a helyzetet. Finn elbukik a teszten – de Phasma viszont még ad neki egy utolsó esélyt, a Jakkun, ahova a történet végén indulnak… mindez pedig csak azért fontos, mert így már érthető, hogy Phasma honnan tudta rögtön, hogy Finn volt az, aki nem lőtt a jakkun a falusiakra. Remek kis sztori, egy kis katonásdival, egy kis moralizálással, és valós SW feelinggel...

A második történet Reyről szól, hogy mi is az a roncsvadászat és hogyan is él a lány egyedül egy lépegető belsejében. Sima, egyszerű kis kalandregény, a lány talál egy majdnem ép lezuhant hajót, amit ha titokban meg tud csinálni, eladhatja Unkarnak, s rengeteg élelmiszeradagot kaphat érte. Csakhogy a jakkui sivatagban nem könnyű titokban megjavítani egy roncsot – a hogy a könyvben is írva vagyon, s amit Rey is tud: nem az a kérdés, megtalálják-e, hanem, hogy mikor. A film ismeretében persze tudjuk, hogy valami történni fog, de azért erre, ilyen frappáns megoldásra nem számítottam: jó kis tanulság volt a lány számára. A novella amúgy két szálon is kapcsolódik a SW világához: ugye, a jakkui roncstemető nem más, mint az Utóhatás trilógia és a Battlefront II játékokban megismert csata lezuhant roncsainak homok által betakart, majd időnként előbukkanó hajóinak gyűjtőhelye, a másik, ami viszont nekem most sokkal fontosabb volt: Rey repülése. Nos, talán kicsit erőltetett a dolog, de így mégiscsak életszerűbb, hogy a lépegető belsejében Rey profi pilóta már a szimulátorban – így az Erő ösztönös használatával nagyjából hihető, ahogy a Falconnal is boldogul. Sok kérdés még megválaszolatlan az EP VII kapcsán (ez a nyelvtudás???) de ez után legalább most már elhiszem, hogy Rey elboldogul a Falconnal is és hogy tud így szerelni.

A harmadik kis sztori Poe története, abból az időből, mikor még Köztársasági pilóta volt. Ez az egész amúgy az Zsivány- és a Lidérc Osztagot juttatta eszembe, szóval itt is megvolt a pozitív töltet: annak ellenére, hogy Poe kalandja tartalmazza tán a legkevesebb közvetlen magyarázatot az EP VII-tel kapcsolatban, mégis valahol ez volt a legjobb az összes közül. Vérbeli űrcsatás, lövöldözős, TIE vadászos kaland, amiben már azt a Poe-t látjuk, azt a szemtelen, önfejű, zseniális pilótát, aki majd az EP VIII-ban feltűnik. E szempontból ez a novella sokkal jobban illeszkedik egyébként az Utolsóó Jedikhez, mint az Ébredő Erőhöz… s ha úgy igazi újdonságot, fontos tényt nem adott hozzá a kerek egészhez, a végére csak eljutottunk addig a pontig, hogy Poe is elindul a Jakkura. Azt viszont nem rovom fel a novellának, hogy eléggé hézagosan kezeli a Köztársaság-Első Rend-Ellenállás felállást, mert azt ugye a Vérvonalból és valahol az Utóhatás-trilógiából illik megtudni: ami ahhoz kell, hogy Poe Leia mellett harcoljon, azt a sztori hozza. Sőt, talán kicsit többet is…

Végszó: senkit ne riasszon el az ifjúsági regény bélyeg, stílusában ugyan tényleg az, egyszerűbb nyelvezet, nagyobb betűszedés, rajzok (gyorsaban lehet olvasni), de mindegyik novella tartalmaz olyan érdekes elemeket, amik érthetőbbé teszik az Ébredő Erőt. Érthetőbbé, de nem jobbá…



.