Niwrok írásai 1.0

.
Fekete vitorlák / Black Sails S3



Amikor a második évadnak vége lett, és abban Flint kapitány szétlőtt és felégetett maga mögött nem csak minden hidat, hanem városokat és a teljes múltját, az illúzióival együtt, egy kicsit aggódtam, hogy mennyire marad meg az az összetett és izgalmas viszony a szereplők között, amiben ahhoz képest, hogy karibi kalózokról beszélünk, a szavaknak nagyobb szerep jut, mint a kardoknak és az ágyúknak. Most viszont Flint egyértelművé tette, hogy számára a szavak ideje lejárt, és ha nem garantálhatja Nassau biztonságát úgy, ahogy ő elképzelte, akkor majd úgy fogja, hogy félelmében meg se merje közelíteni azt senki.

De az aggodalmam ezúttal alaptalan volt, a stáb ugyanis egy kicsit talán erőltetett, de mindenképpen hatásos trükkel késleltni tudta a helyzetet, amit ők maguk idéztek elő: egyszerűen félreállították Flintet Nassauból, sőt, tulajdonképpen az események teljes sodrából. Merthogy a kalózkodás hírhedtebbé tételével, az angol kolóniák és hajók felprédálásával töltött hónapok után Flint éppen a Nassau szempontjából legválságosabb időszakban összeakad egy kalózvadásszal (na persze nem is akármelyikkel, de ez legyen "meglepetés" ...), és annak az összecsapásnak az eredményeként a Walrus legénysége parkolópályára kerül majdnem az évad teljes hosszára. Ettől ez még közel sem unalmas, sőt, éppen azokat a paneleket veszi sorra, amiket az ember el is vár egy kalózos sorozattól: egymást ágyúzó hajókat, izgalmas és kockázatos taktikai manővereket, tengeri viharral küzdő matrózokat, vagy azt, hogy a kiszolgáltatottság milyen értelmetlen halálokhoz is vezethet a nyílt vízen, ha mondjuk elcsendesedik a mozgást, és így a túlélést biztosító szél, és így tovább. Azt speciel annyira nem értettem, utóbbinál miért érzik kényszernek a kalózok, hogy napszúrással rontsanak a szomjhalálhoz közeli állapotukon, de az biztos, hogy pont az efféle kitérőket hiányoltam például az első évad folyamán, amikor fél évadig ki sem hajóztunk Nassauból, ami azért akkor, amikor még kalózos kardozós-b*szós sorozatra készültem a Black Sails képében, igencsak hiányzott.  

Amíg Flint távol van, a többiek nagyjából ott tudják folytatni az általuk mesterfokon űzött szövetség-árulás-rivalizálás szentháromságot, ahol legutóbb abbahagyták, még úgy is, hogy ahogy mondtam, a két évad között most hónapok telnek el, ahogy az évadon belül is van egy nagyobb ugrás. A Black Sails történetének egyik érdekessége éppen a sűrűségében rejlett sokáig, ami minden máshol tapasztaltnál elevenebbé és közvetlenebbé tette az érdekütközéseket vagy a pillanatnyi összefogásokat a szereplők között, hiszen úgy tűnhetett, alig napok telnek el az évad eleje és vége között. Ez az érzet most is megmaradt, csak éppen egy új status quoban, aminek következményeit megint csak folyamatában lehet megismerni, így mindig szolgál valami meglepetéssel. Flint éppen azért lehet távol, mert egy megállapodás rendezte Nassau hatalmi viszonyait, azaz Jack Rackhamé az erőd (benne a hajórakománnyi arannyal), Max intézi az egyéb szárazföldi ügyeket (vagyis a kupi igazgatása mellett azt csinálja, amit Eleanor eddig), Charles Vane pedig a flottát felügyeli. Attól viszont, hogy ezt ilyen szépen lepacsizták, még nem lett megoldva semmi. Mert így, hogy az angoloknak sem látták hírét sem, a kereskedőhajók Flint miatt állandó készenlétben tartják a fehér zászlót, és az erődbeli kincs okán az aranynak már szinte nincs értéke a szigeten, a kalózhajók legénysége többségében bizony elkényelmesedett, ellustult. Az az össz tevékenységük, hogy az aranynak a seggére akarnak verni, a kupának a fenekére akarnak nézni, a kurtizánokkal meg ugyanezeket akarják tenni felváltva. Így aztán pillanatnyilag nem is érdekli őket, hogy például romokban van az erőd, hogy I. György bármikor észbe kaphat, és a spanyolok is bekopogtathatnak még az aranyukért... márpedig előbb-utóbb mindhárom problémát fog okozni.

Amit ezek közül az évad központi konfliktusának szánnak, az Woodes Rogers, az új brit kormányzó érkezése, és ez rögtön együtt jár két zseniális húzással is: ezzel visszatehető egy olyan bábú is a nassaui sakktáblára, akit már egyszer levettek onnan (mondjuk nem is lehetett kétséges Eleanor visszatérése, gyakorlatilag az ő oda-vissza utaztatása miatt kellett a két előreugrás az időben), de ennél is frappánsabb és ironikusabb a dolog, hogy az új kormányzó ugyanazon az úton jár Nassaut illetően, mint amilyen terveket annak idején Hamiltonék és Flint dédelgettek... de ők mostanra mindhárman "halottak". Ez pedig, már eleve onnantól, ahogy Rogers "elfoglalni" tervezi a szigetet, kifogyhatatlan tárháza a szervezkedéseknek, és a Black Sails még mindig abban a legjobb, hogy ezeknek a néző (egy-két meglepetésnek szánt, gondosan elhallgatott információt kivéve) mindkét oldalról követni tudja, ahogy azt is, hogy a látszólagos kívülállók életét, terveit ez hogyan befolyásolja: "A" szívességet tesz "B"-nek, amiről "C" nem tud, de befolyásolja a "D"-vel való üzletét, ami miatt viszont "B" kénytelen "A" ellen fordulni. Nincs még egy sorozat, még az istenített Trónok harca sem, ami epizódonként ennyiszer változna, ennyiszer rendezné újra az erőviszonyokat, még akkor sem, ha most már azért be-bevillant a Barátok Közt (kezdtem besokallni, hogy újabb és újabb örök ellenségek léptek szövetségre, csak hogy egy harmadikat kicsináljanak), és azért most akadnak ügyetlenebb fordulatok (például ahogy Jack menekülés közben, egy életre elég lóvéval a hóna alatt fordult vissza, csak mert hopp, hirtelen rájött, hogy neki az önérzet mégiscsak többet ér), ahogy egy-egy képtelenül valószínűtlen is (ld. Mr Scott családja).

Mert bár a szereplők is változnak az események hatására, mostanra már látszik, hogy legtöbbjük egy-egy fő személyes motivációval akár a stáb, akár a többi karakter számára szabadon "vezethető". Ilyenre épül a már megfáradt kalózként bemutatott Feketeszakáll itteni mellékszála, ilyen a Flint agyát elborító vörös köd, ilyen Jack vágya arra, hogy arany betűkkel írják a nevét Nassau történetébe, de ilyen Max ragaszkodása mindahhoz, amit üzletileg felépített magának, vagy Anne ragaszkodása ez utóbbi kettőhöz, és akkor még ott van Charles Vane, akinek az okoz dilemmát, hogy mit áldozzon még fel azért a városért, ami eddig legtöbbször csak kiköpte magából, de köti hozzá az adott szava, és a képessége, ahogy hatni tud az ottani emberekre. Észben tartva ezeket az lehet lenyűgöző, ahogy az írók ezeken a húrokon, vagy egyáltalán az emberi természet alapvető vonásain játszanak, elfelejtve azokat pedig jó párszor jön a "Tééényleg, basszus!"-élmény. Az egyetlen, akit úgy vettem észre, mélyebb, drámai karakterként is kezelnek, az John Silver, aki egyszerre próbál megküzdeni a fedélzetmesteri poszt felelősségével, a levágott lába fájdalmával, és azzal, hogy úgy érzi, állandóan küzdenie kell azért, hogy a társai ne tartsák haszontalan kenyérpusztítónak, miközben még az egyensúlyra is figyelnie kell Flint legénysége és az újonnan felfedezett kolónia szökevényei között, mert hát a bemutatkozás nem sikerült éppen ideálisra azok félelmei és szabályai miatt. Ahhoz képest, hogy az elején ő volt a furfangos csibész ezernyi trükkel, mostanra inkább törődött, megfáradt ember lett, és okkal, mert ugye kezdetektől arra épült a sorozat, hogy a Kincses sziget Long John Silverének előtörténetét bemutassa, most meg aztán végképp egyértelművé is teszik.

Ennyi szervezkedés közepette alig van idő a korábban elég gyakori szexre (csak feltűnt, nem hiányzott, hogy valamikor a hetedik rész környékén nyomták be az elsőt, egy elég muszáj-szagú leszbizést), és a humor is jócskán alábbhagyott (régen azért Jackék elég jókat tudtak idétlenkedni), így egy sokkal komorabb stílust kapott a Black Sails, ami következik abból, hogy sokkal nagyobb a tét, hiába vagyunk a napsütéses pálmafák alatt. Ez még érthető volt, az már kevésbé, hogy sokkal kevesebb a vér a sorozatban; eddig teljes legénységeket lehetett lemészárolni, most inkább a végére tartogatott csatában szakadtak csak a végtagok, ami azért egy repeszbomba becsapódásánál illik is. Ha már itt vagyok: a látvány -pár kezdeti botlástól eltekintve- mindig is erőssége volt a Black Sailsnek; most is le tudtam ragadni olyan hülyeségek nézegetésénél, mint az ablaktáblákról lepergő festék, plusz új helyszínként felépítettek egy teljes öbölbeli falut, ami megint nagyon tetszett. És persze a legjobb, hogy a hajókat is egyre többször használják; mostanra érett meg az idő és a pénz, hogy valódi, többhajós flották részvételével zajló csatákat láthasson a közönség, de akad itt teljes letámadásos szárazföldi ütközet, pár vívás, illetve egy remekül fényképezett, akciódús lovaskocsis üldözés.

Talán tényleg csak mert egy kicsit már túl sok szappanoperás vonást vett fel a Black Sails erre az évadra, vagy csak mert túlmagyarázottnak éreztem a felbomló majd újra létrejövő szövetségeket, de egy hajóhossznyival gyengébbnek éreztem ezt az évadot, mint az előzőt. Annyira viszont nem, hogy kevesebb pontot akarjak rá adni, hiszen még mindig baromi jó dolog követni a karibi kavarásokat.

8,5/10
.

.
Éjszakai szolgálat / The Night Manager



Bár már bő két-három éve tart a trend, és sokszor fel is emlegettem, még mindig meg tud lepni, ahogy a mozifilmes sztárok felsorakoznak a korábban megvetett tévéfilmek mögé. Az viszont még valamelyest ritka, hogy eredetileg moziba szánt projektek élednek fel a tévé képernyőjére hangolva, és ahogy Remo volt kedves utána menni ennek, a The Night Manager már évek óta a fiókban lapult, hogy most hat órás minisorozatot csináljanak belőle.

A svájci hegyek között megbújó hotelben éjszakai recepciósként dolgozó Jonathan Pine élete mostanában olyan, mint egy remetéé. Nem csak azért vonult el a világtól, mert katonaként az iraki missziókban annyi borzalmat látott, hanem évek óta a gyász és a kiüresedés határozza meg a lelkiállapotát, amióta elvesztette Sophie-t. Az "arab tavasz" idején még egy kairói szállodában dolgozott, amikor is a káosz közepén egy gyönyörű, titokzatos nő kereste meg azzal, hogy fontos, kompromittáló iratai vannak az egyik legbefolyásosabb egyiptomi család piszkos üzelmeiről, fegyverekről, amiket egy Richard Roper nevű férfin keresztül akarnak megvásárolni. John a lovagiassága és az igazságérzete miatt is segíteni szeretne Sophie-nak (ráadásul meg is igézi annak szépsége), eljuttatni a saját kapcsolatain keresztül az iratokat a megfelelő helyekre, valamint elbújtatni a nőt, amíg biztonságban el tud menekülni az országból, mondjuk Londonba. De bárhogy igyekszik is, a Hamid-család és Roper erősebb ellenfél, mint akiket kezelni, vagy akár csak kellő ideig késleltetni tudna, így nem sokkal a találkozásuk után már csak Sophie brutálisan összevert holttestét találja meg a nő hotelszobájában. Azóta ezzel a bűntudattal, tehetetlenséggel és kiábrándultsággal él együtt, immáron Svájcban, és csak akkor lobban fel a lelkében újra a tűz, amikor egy nap váratlanul Richard Roper sétál be a hotel ajtaján.

Sajnálom, de egyszerűen képtelen voltam ezt a sztorit melodramatikus közhelyek sorozata nélkül leírni .. Ez is az a fajta történet, ami menet közben olyan kis könnyed a legtöbbször felszínes izgalom és az egyre bonyolódó romantikus szálak mellett, de ha az ember visszagondol rá, mert mondjuk összefoglalót akar írni róla, hát nem sok minden látszik ki a hol véres, hol rózsaszín nyálhab alól. Leírhattam volna úgy is, de inkább képzelje maga elé mindenki a történetet a két napos(!!!) szívszerelmét évek óta sirató lovagról, akihez véletlenül pont besétál az a férfi, akit a lovagunk felelősnek gondol a nője halálában, hogy hónapokkal később meg ő bukkanjon fel "véletlenül" Roper sleppje körül, készen arra, hogy a brit titkosszolgálat beépített embereként belülről bomlassza szét a bűnszervezetet... ahol persze megint van egy nő... Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy ez egy puhafedeles kémponyva, csak azért nem számítottam rá, hogy ENNYIRE az lesz... meg hát ez volt gyakorlatilag a legkisebb baj vele.

A nagyobbik az, hogy az Éjszakai szolgálat jelentős része unalmas, leginkább az, ami John körül zajlik. Az egy dolog, hogy a harmadik részre jutunk el egy hat részes sorozatban egyáltalán a beépülésig, mert előtte egy külön rész jut a kairói eseményekre (amit csendes véleményem szerint összesen max. 10 percnyi visszaemlékezéssel vagy rémálommal le lehetett volna tudni), majd még egy Svájcra, kiegészülve egy zavaros félepizód keretében az ún. "hírnév megalapozásra". De miután John beépül, akkor sem nagyon látni rajta a stresszt, hogy törné a fejét, hogyan juthatna információkhoz, vagy hogy annyira veszélyben érezné magát, helyette vannak lassú séták a tengerparton, teniszpartik, baráti vacsorák. Bár van pár jó trükk, ahogy például kapcsolatba próbál lépni a kintiekkel (mondjuk a fagyizás), van pár izgalmasabb jelenet, jobb fordulat, de inkább csak az utolsó két részben (na persze, itt nem arra gondolok, ahogy bénán körbeér minden, de tényleg minden!). Addig meg nem tudom, mi izgalmasnak kéne lennie abban a bárgyúságban, hogy John nem nyomoz ki igazán semmit, hanem a Roper környezetében levők időnként letüdőznek valami igazságszérumot, és kérdés nélkül elmondják neki, amit akkor éppen tudnia kell a további kutatáshoz. A mélypont -ami elsőre le sem esett, mennyire béna-, ahogy Roper nyolc év körüli fia ad teljes körű leírást az apja privát irodájáról, a kulcsáról és a riasztó működéséről, egészen abszurd információkat is megosztva róla; az egész Whoopi Goldberg lelövésére emlékeztetett a Haláli fegyverből, csak hát az ugye egy vígjáték... És igen, van is valami komikus abban, hogy Johnnak igazán egyetlen szereplővel, Corkyval gyűlik meg a baja (az is leginkább a "szakmai" féltékenység miatt...), és miközben gyűlnek a gyanús véletlenek, a kiszivárgott infókból eredő lebukások, Ropert annyira elvakítja John sármja, hogy sorra megvádol maga körül mindenkit árulással, kivéve azt az egyet, aki alig egy hónapja van mellette... szerintem ha Danny nem lép le időben, ő is sorra került volna  .

Ez volt a pont, ahol egyre inkább csalódtam Tom Hiddleston, minél messzebb jutottam a The Night Managerben. A film ponyva-jellegéből következik, hogy ő a mindenhez értő, mindenkit (ezt úgy értsd, hogy nőt, férfit, egyre megy...) a kisfiús mosolyával két pillanat alatt lefegyverző, fényes páncélú, de azért a sebzett szíve miatt bosszúra és elégtételre éhes lovag archetípusa, de hogy erre a sablonra is csak annyi fussa a színészi eszköztárból, hogy szúrósan nézzen, feszítse a hasát, és hogy többet vihogjon, mint egy vibrátorkatalógust lapozgató tinilány, az már egyszerűen zavart! Lokiként ő volt az isten, de itt egyszerűen mindenki lejátssza a pályáról, és el tudom képzelni, hogy azért, mert a legutolsó mallorcai cserjének összetettebb, színesebb karaktert írtak, mint neki. Elizabeth Debicki Roper szeretőjeként például a múltját próbálja rejtegetni, és John tevékenysége folytán kénytelen megküzdeni azzal a kiábrándulással, hogy az általa szeretett férfi mégsem csak kombájnok eladásából szedte össze a tengerparti luxusvillára valót (az egyébként a szépen fényképezett helyszínek között is egy gyönyörű darab, amit talán valami középkori erődből alakíthattak át), és bár az U.N.C.L.E. embereiben jobban bírtam a nőt, itt is kellemes jelenség volt. De sokakat megemlíthetnék a mellékszereplők közül (és csak közülük, mert őszintén szólva szerintem Hugh Laurie sem erőltette meg magát a hűvösen filozofikus, de azért kellően ripacs és idegbeteg fegyverkereskedő szerepében), és amúgy is tobzódnak a számomra ismerős arcok, úgyhogy ebből a szempontból jól éreztem magam ebben a hat órában.

Aki és ami viszont megmentette ezt a minisorozatot a sokkal lesújtóbb véleménytől, és nem csak nálam, az Angela Burr és a John tevékenységével párhuzamos londoni események. Már abban is van valami vicces, ahogy az abszurd módon meseszerű Jonathan mellé odaállították az abszurd módon emberi Angelát (utána lehet olvasni, hogy mi a fő karakterjegye, de én inkább nem árulnám el...    ); legalább annyi, mint abban, ahogy Pine whiskey-t szürcsölget a napfényes medenceparton, a titkosszolgálat Roperre ráállított, pár fős részlegébe meg a következő jelenetben belefagy a szar is a londoni irodájukban, és dohogva várják a napok óta késő fűtésszerelőt. Mindeközben élmény nézni, ahogy Angela részt vesz az akciókban, ahogy szervezi a háttérmunkát, ahogy próbálja működtetni a rendszert John kiszolgálására és biztonságára, miközben a legváratlanabb helyeken ütközik falakba, ellenállásba, fenyegetésekbe. Mert sokan szívesen sütögetik a pecsenyéjüket a Roper árulta napalm tüzénél, főleg, ha csak annyi a dolguk, hogy jól megválasztott pillanatokban félre kell nézni, és mindez még kellően szövevényessé is válik a játékidő második felében. És még drámában is viszi a prímet, ahogy a kihűlt, de szeretetre és megszokásra épülő házasságáról beszél, máskor meg elcsukló hangon, a dühtől remegő szájszéllel idézi fel, miért lett Roper engesztelhetetlen, fáradhatatlan nemezise. Ehhez kellett az általam régóta kedvelt színésznő, Olivia Colman zseniálisan emberi alakítása, és kellett hozzá a rendező Susanne Bier kísérletező kedve és a drámákhoz való jó érzéke, aki ezt a csavart kitalálta a filmhez (Burr a regényben férfi). Angela és a hozzá kapcsolódó szálak azok, amiért érdemesnek tartottam egyáltalán, hogy Bier megrendezze ezt a sorozatot (én pedig, hogy megnézzem...), mert bár a hollywoodi lapok inkább az A tűz martalékát és a Serenát emlegetik fel vele kapcsolatban, mi azért itt tudunk más példákat is, például az Egy jobb világot és a Második esélyt   ... Érdekes adalékként annyit, hogy Tom Hiddleston arra készült, hogy ezzel a sorozattal teszi le a névjegyét, mint James Bond aspiráns, de a dolgok jelenlegi állása szerint a The Night Manager nézői inkább Olivia Colemant látnák szívesen a szerepben    .

Lehet, hogy két órába az istennek sem tudta belepasszírozni senki ezt a sztorit, de hogy hat órára elnyújtani meg felesleges volt, az biztos. Ha már valaki bűnügyi thriller forgatókönyvére adja a fejét, jó lenne, ha ez nem csak fenyegetően megvillanó tekintetekben és pengeélesre húzott szájakban mutatkozna meg, hanem feszültséget is tudna építeni (az író David Farr egyébként még a Hannát jegyzi, amit ugyanitt rontott el), különben csak egy világ körüli luxus-útifilm lesz Elizabeth Debicki fenekével, fegyverekkel játszott "itt a piros, hol a piros"-sal meg egy pár jobban eltalált karakterrel, akik viszont a központi helyszín Mallorca helyett szinte mind Londonban vannak.

6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Éjszakai szolgálat / The Night Manager

... Bier megrendezze ezt a sorozatot (én pedig, hogy megnézzem...),

6,5/10

Hoppá! Nem követem naprakészen az imdb-t, ezzel most megleptél... kár, hogy annyira nem csigáztál föl.

Niwrok írta:

mert bár a hollywoodi lapok inkább az A tűz martalékát és a Serenát emlegetik fel vele kapcsolatban, mi azért itt tudunk más példákat is, például az Egy jobb világot és a Második esélyt  

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Éjszakai szolgálat / The Night Manager

... Bier megrendezze ezt a sorozatot (én pedig, hogy megnézzem...),

6,5/10

Hoppá! Nem követem naprakészen az imdb-t, ezzel most megleptél... kár, hogy annyira nem csigáztál föl.  

Hát, ennek akkor most felcsigázás nélkül kell nekifutnod, ha érdekel . Mondanám, hogy olvasd el Remo írását, hátha az kedvet csinál, de ő még ennyit sem adott rá...
.

.
Trónok harca / Game of Thrones S5



Miközben az előző évadok végét az elfojtott várakozás, a szálak további bonyolódása tette ki, vagy éppen a döbbenet utáni sokk, a negyedik évad zárását követően inkább a csendes, nyomasztó hullaszag kezdett rám telepedni. Félreértés ne essék, baromi jó volt az előző etap, talán az jött be a négyből a legjobban, miután elhagytuk az olyan koloncokat, mint Robb Stark, csak a végére igencsak kiürült a terep, és csak a köd meg a fejfák maradtak. A jelentősebb szereplők közel fele, akik a személyiségükkel vagy az egymásba folyó szarkavarásukkal eddig vitték a sorozatot, meghaltak vagy menekülni kényszerültek King's Landingből, szinte egyetlen konfliktust hagyva maguk után (az az egy viszont majdnem felért a többiek összesített értékével), de jó páran még Westerosból is, a Falnál levők dilemmáit és problémáit Stannis seregének érkezése látszott megoldani, még ha ez vehető cseberből vederbe helyzetnek is, az "essosi shopping királynő" esetében meg az írók végképp az új birodalom igazgatásában találták meg a tökéletes időhúzást, így ahogy láttam, Daenerys legpontosabb elképzelése a hőn áhított trón megszerzésének időpontjára a "majd" lesz még sokáig. Ahogy írtam legutóbb, ilyen helyzetben nem igazán tudtam elképzelni, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel merrefelé lehet tovább vinni a sztorit.

Ezt a készítők is így érezhették -nem tudom, mennyire párhuzamban a könyvvel-, ezért emberek helyett szervezeteket tettek ennek az évadnak a fő mozgatórugójává, azokon keresztül pedig a vallást és a misztikumot. Eddig is szóba került persze párszor a Hetek vallása, mint Westeros fő szellemi iránymutatása, ahogy az ősi vallás is északon a fehér fák oltárként való használatán keresztül, de most lett központi szerepe. Például azzal, hogy Cersei teljesen magára maradt King's Landingben, mint Lannister (Tommenről beszélhetnénk... de minek?), és úgy érezte, a nyomasztó Tyrell-dominancia ellen szüksége van valamilyen fegyverre, és erre a legalkalmasabbnak a nyomornegyedekben is még csak a szárnyait bontogató Sparrows vallási irányzatát gondolta. Szépen fel is van építve, ahogy rég elfeledett törvényekre és egyházi rendeletekre hivatkozva megerősíti a saját kis inkvizícióját a rongyokba öltözött, fundamentalista fanatikusokból, hogy a bűnök, amik felett az önmagában is velejéig korrupt papság eddig szemet hunyt -miközben a törvényeknek mindenkire egyformán kéne vonatkozniuk, ugye-, ne maradjanak a kiszabott büntetésük nélkül. Ezen a szálon legalább három remek fordulat illetve esemény is akadt, részben azzal, ahogy Cersei a felfegyverzett, megkérdőjelezhetetlen erővé tett Sparrow segítségével félreállítja a riválisait, aztán az ahogy az "inkvizíció" "önállósítja" magát, előidézve azt a Canossa-járást, amiről megint csak hetekig zengett a forgatások alatt a közösségi média a sorozat kapcsán, de érdekes volt az is, hogy még ezek a szigorú vallási doktrínák is milyen kiskapukat tartalmaznak.

Spoiler:

Ez a legmeghatározóbb, ilyen jellegű szála a történetnek, de a vallási-misztikus vonás szinte mindenki történetének meghatározó része. Stannis esetében nyilván ott van Melisandre, ahol ezúttal az elvakultság vezet szörnyű tettekre, rossz stratégiai döntések sorozatához, és miközben legutóbb a trónt fenyegető sereg oly dicsőségesen roppantotta meg az egyesült vadembereket a Falnál, most mindez szép csendben elvezet a történelem egyik legnyomorultabb hadjáratáig. Arya Jaqent és a tőle kapott érmét követve jut el az Arctalanok eddig is éppen elég sok misztikus, sőt, mágikus vonást felvonultató templomába-kiképzőközpontjába, hogy ott kitanulja az orgyilkosság efféle trükkjeit, leginkább azért, hogy eltűnhessen a világ elől. Daenerys esetében is egy új, orgyilkos fanatikusokból álló szekta próbálja megkeseríteni a hatalom megszilárdításával és a lázadó tinisárkányok nevelésével töltött napokat, de még az essosi száműzetésbe menekülő Tyrion is áthajózik pár valyriai romon, és Jamie-n keresztül Dorne-ban is teszünk egy kis kulturális kitérőt, további orgyilkosokkal, fanatikusokkal megismerkedve. Van bőséggel választék, de bennem azért az egész évad alatt csak ott motoszkált egyre erősödő belső hangján a kérdés: "Hova a picsába tűnt Bran Stark?!". Ha már misztikum, a warg képességeit egyre jobban kitanuló, a mágikus kisgyerekek közé megérkező Bran tökéletesen illett volna a képbe, de hogy most önkényesen kihagyják a történetből, azt nincs szókincsem minősíteni! Többször panaszkodtam rá, hogy Bran mennyire felesleges, hogy csak azt nézzük évadokig, ahogy caplat, de most egyszerűen dühítően szánalmas, hogy amikor végre történik valami vele, akkor eltűnik a sztoriból hónapokra, mert CSAK!

Az a világleírás, háttértudás, amit ez az évad felépít, rengeteget tesz hozzá a Trónok harca hangulatához, de a lényegi események néha már fájdalmasan lassan mozdulnak előre, és még az is annyira töredezett, mint egy diafilm, miközben tele van vagy tucatnyi deus ex machina "csodás véletlenszerűségével". A körítés szempontjából csillagos ötös Arya beavatása a Many-Face God misztikumába, de nem csak ő unta, hogy heteken keresztül a hullákat mossa a félhomályos termekben. Vicces, ahogy Tyrion először Varys, majd "új útitársa" mellett is csak a mozgás és a bor hiányán tud panaszkodni a mély depressziója közepette, dettó Bronn szarkasztikus humora Jamie mellett, vagy Brienne és Pod összecsiszolódása, de csak töltelékjelenetek, ahogy nálam az is az, hogy Daeneryst -az uralkodás nehézségeit érzékeltetendő-, folyton ugyanazzal a problémával keresik fel, miközben itt-ott az aranymaszkosok produkálnak egy-egy harci jelenetet színesítésképpen. Ígéretes, majd később drámai, ahogy Stannis a seregét készíti fel a Winterfellbe bevackolt Boltonok ellen, hogy aztán a sorozat immáron harmadszor szaladjon bele ugyanabba a csapdába a trónra ácsingózókkal kapcsolatban, azaz a hosszú felvezetés utáni gyors kifingásba; nekem már rém erőltetett, ahogy fújják fel a lufit, ami aztán pikk-pukk, kidurran, ez a mostani ráadásul még azokhoz képest is szánalmasan összecsapott végkifejlettel zárul. Lehetett volna ezt sokkal egyenletesebben csinálni, és akkor kevésbé lettek volna hatásvadászak az összetorlódott meglepetések, aminek nálam a legrosszabbja Jamie útja volt Myrcella kimentésére, ami egy olyan ripacskodó, nyálas melodrámába torkollott a hajón, hogy a gyomrom is felfordult tőle. És ugyanez igaz a látványosságokra is, az évad végi arénajelenetre éppúgy, mint a sziklafalról szó szerint hullámokban támadó élőhalott seregekre, amik persze izgalmasak és elképesztőek egy tévésorozat keretei között, de nem felhőtlen az örömöm és az élmény, ha utóbbiakról is az jut eszembe, hogy "Na, ezek azok a White Walkerek, akiket Sam Tally is évadokkal ezelőtt le tudott futni!".

Nem lenne igazságos, ha az eddig kimaradt szereplőt nem említeném, csak nem illett a misztikus gondolatmenetbe, ahogy vizuálisan sem egy nagy truváj. Akit legutóbb név szerint is mondtam, hogy az ő történetében látom a legtöbb potenciált, most, hogy Littlefinger "oltalma" alá került, az Sansa. Lehet azt mondani, hogy a legidősebb Stark-lány örökségénél és nevénél fogva csak báb a többi család hatalmi intrikáinak közepén, de drámai szempontból régóta ő nekem az egyik, ha nem a legérdekesebb karakter (na jó, persze ott van még Reek). Az elején még ő volt a kis tündérkirálylány, a hisztis picsa, aki udvarhölgyként képzelte el legszívesebben az életét, de az apja kivégzése, a Joffrey melletti terror, majd a kényszerházasság és a további gyilkosságok jócskán megedzették. Hozzá képest mondjuk Arya már előtte is elég "fiúsan" viselkedett, és legutóbb már ő maga választotta, hogy inkább hátrahagy mindent, mint hogy visszatérjen a családjához. Ahogy aztán ezúttal Littlefinger felültette az amúgy is elég nyomorult, befásult Sansát a turbóhajtású szopórollerre, attól inkább leesett az állam, mint bármi mástól az évadban   !

Sokáig és sokszor volt olyan érzésem, hogy az ötödik évad igazából csak arról szól, hogy az HBO kibekkelje, amíg R.R. Martin végre hajlandó befejezni a celebkedést és az Asylum-szintű horrorfilmekben való kameózást, együtt a könyvsorozat hatodik részével, így az évad jó része egy helyben toporgás, némi misztikus mázzal, terroristákkal és jégvirágos zombikkal nyakon öntve a figyelem lekötéseként. Önmagában ami történik, az legtöbbször érdekes és/vagy látványos, nem egyszer a parasztvakítás szintjéig, de a megszaporodó melankolikusabb, elmélyültebb jelenetek inkább csak a hangulat átadását szolgálják, a kiüresedését, a pusztulásét, a kiszolgáltatottságét, mint a cselekmény előremozdítását, így maga a cselekmény is kiüresedett kicsit. De persze az is igaz, hogy amikor meg történik "valami", többségében az évad második felében, az letarol mindent, és a néző alig győzi kapkodni a fejét...

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Trónok harca / Game of Thrones S5

Sokáig és sokszor volt olyan érzésem, hogy az ötödik évad igazából csak arról szól, hogy az HBO kibekkelje, amíg R.R. Martin végre hajlandó befejezni a celebkedést és az Asylum-szintű horrorfilmekben való kameózást, együtt a könyvsorozat hatodik részével, így az évad jó része egy helyben toporgás, némi misztikus mázzal, terroristákkal és jégvirágos zombikkal nyakon öntve a figyelem lekötéseként. Önmagában ami történik, az legtöbbször érdekes és/vagy látványos, nem egyszer a parasztvakítás szintjéig, de a megszaporodó melankolikusabb, elmélyültebb jelenetek inkább csak a hangulat átadását szolgálják, a kiüresedését, a pusztulásét, a kiszolgáltatottságét, mint a cselekmény előremozdítását, így maga a cselekmény is kiüresedett kicsit. De persze az is igaz, hogy amikor meg történik "valami", többségében az évad második felében, az letarol mindent, és a néző alig győzi kapkodni a fejét...

8,5/10

Éééééssss... utolérted magad (meg az HBO-t)!!!

Ezt tök egyformán látjuk, még egyformán is értékeltük, még ha te másra fókuszáltál, akkor is.

Niwrok írta:

.
A kétkedő fundamentalista


A film így két szálon fut párhuzamosan, és előre le kell szögeznem, hiába jó két órás a film, ebből az érdekesebb vonalra, a külső események által is egyre feszültebbé tett kávézói párbajra jut a kevesebb idő, pedig számomra ez tette vonzóvá elsődlegesen a filmet.

7/10

Érdekes, nekem az USA rész jobban tetszett, néha meglehetősen sokkoló - ámde valahol törvényszerű - volt látni, ahogy az amerikai közvélemény egyre inkább minden arabban terroristát látott. Rengeteg háttárgondolat motoszkált a fejemben és sok kapcsolódási pontot véltem felfedezni a jelen Európája és a 15 évvel ezelőtti Amerika gondolkodásásban, illetve annak változásásban (mínusz Merlel idiotizmus).

Nagyon szeretnék még a héten bővebben írni róla, mert van mondandóm (talán a Kártyavár S4 alatt menni fog), de annyit előre lárulok, hogy a végeredmény nálam is 70%

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A kétkedő fundamentalista

A film így két szálon fut párhuzamosan, és előre le kell szögeznem, hiába jó két órás a film, ebből az érdekesebb vonalra, a külső események által is egyre feszültebbé tett kávézói párbajra jut a kevesebb idő, pedig számomra ez tette vonzóvá elsődlegesen a filmet.

7/10

Érdekes, nekem az USA rész jobban tetszett, néha meglehetősen sokkoló - ámde valahol törvényszerű - volt látni, ahogy az amerikai közvélemény egyre inkább minden arabban terroristát látott. Rengeteg háttárgondolat motoszkált a fejemben és sok kapcsolódási pontot véltem felfedezni a jelen Európája és a 15 évvel ezelőtti Amerika gondolkodásásban, illetve annak változásásban (mínusz Merlel idiotizmus).

Nagyon szeretnék még a héten bővebben írni róla, mert van mondandóm (talán a Kártyavár S4 alatt menni fog), de annyit előre lárulok, hogy a végeredmény nálam is 70%

Tök jó, hogy ez is sorra került !

Nekem az amerikai rész -éppen a törvényszerűsége miatt- nem volt annyira maradandó, noha így "belülről" látni a paranoiába átforduló xenofóbiát, és abból a kiközösítést, megbélyegzést mindenképpen újszerű volt.

De várom, mit hogy láttál ... azaz .
.

Niwrok írta:

De várom, mit hogy láttál   ... azaz     .
.

Igyekszem, péntekig össze kell hozni, mert jön a ballagás, meg az anyák napja. Sz*rni nem lesz időm, nem hogy írni..

Niwrok írta:

And Then There Were None


Magunk között szólva a sztori így nagy újdonságot nem rejteget, mert azért az itteni "többség" tudtommal olvasta a könyvet, de az abban esetleg kevésbé járatosak is sejthetik, hogy az "És többen nincsenek" című film nem arról fog szólni, hogy egy bizonyos és elég titokzatos U.N. Owen (V.A. Lacky a magyar fordításban) meghívására egy szigetre vendégségbe érkező tíz ember hogyan fogja megérni a tisztes öregkort.

Még úgy is, hogy a könyvet vagy ötször olvastam, a BBC feldolgozása néha még izgalmas is tudott lenni az apróbb fordulataival, de a legnagyobb újdonság az a jól eltalált, egyre nyomasztóbb és fojtogatóbb légkör volt, ami ezt a villabeli mészár- és ítélőszéket egyre jobban belepi. Mindössze pár apróságot hiányoltam, amiket a stáb nem tartott fontosnak felidézni sem, mert úgy vélték, a történetet mindenki ismeri... illetve egyet nagyon, mert teljesen kimaradt, hogy a gyilkos hogyan választja ki az áldozatait, pedig ez egy érdekes adalék szerintem a történethez.


8/10

Az itteni "többség" másik fele valóban olvasta még a múlt században, de megmondom őszintén azon kívül, hogy tudtam a sztori nagy fordulatát, semmire sem emlékeztem belőle. Se nevekre, se karakterekre, se motivációkra - csak annyi maradt meg bennem, hogy valahol a középső bábuk közül van a nem összetört...

Szóval remek kis emlékezetfrissítés volt, kiváló színészgárdával és hangulattal: nekem tök bejöttek a flashbackek is, amikkel felturbózták az amúgy sem unalmas sztorit. Némelyik valóban már-már horrorba hajló hangultúra sikeredett. Egy valamit hiányoltam belőle, egy montázst a végéről, hogy a tettes kivel hogyan, mikor és hol végzett úgy, hogy a többiek nem vették észre. De lehet, ez már az eredetiben sem volt... ez olyan Leslie L. Lawrences...

Köszi az ajánlást, a hiányos emlékeknek köszönhetően kellemes és izgalmas három óra volt.


.

R2-D2 írta:

And Then There Were None

Az itteni "többség" másik fele valóban olvasta még a múlt században, de megmondom őszintén azon kívül, hogy tudtam a sztori nagy fordulatát, semmire sem emlékeztem belőle. Se nevekre, se karakterekre, se motivációkra - csak annyi maradt meg bennem, hogy valahol a középső bábuk közül van a nem összetört...

Egy valamit hiányoltam belőle, egy montázst a végéről, hogy a tettes kivel hogyan, mikor és hol végzett úgy, hogy a többiek nem vették észre. De lehet, ez már az eredetiben sem volt... ez olyan Leslie L. Lawrences...

Köszi az ajánlást, a hiányos emlékeknek köszönhetően kellemes és izgalmas három óra volt.

Ne vitassuk el a Krimi Királynőjének érdemeit . Lőrinc úr is csak tanulhatott tőle .

Spoiler:

Örülök, hogy tetszett .
.

Niwrok írta:

And Then There Were None

Spoiler:

Nnna, ugye. Ez kicsit hiányzott nekem a végéről. Pedig filmben (képben) ezt tök hatásosan el lehetett volna mesélni. Mindegy, így is jó volt - de hát ugye jó az alapanyag.

Gyerekkoromban rengeteg Agatha Christie-t olvastam, de mindig is ez volt a kedvencem. Ez, akkor, első olvasásra hihetetlenül nagyot ütött, arra emlékszem.


.