Niwrok írásai 1.0

.
Válaszcsapás / Strike Back S5



A "dinamit duó" visszatért, még utoljára, ezúttal valamennyire hazatérve, mert ha jól néztem, akkor az évad készítéséből most a Sky1 vett ki nagyobb részt, ahonnan eredetileg is indult a Válaszcsapás. Azt viszont nem nagyon tudom, hogy mit írhatnék ennyi idő után arról a sorozatról, amelyiknek a sztorija nagyjából különálló évadokból áll, nem halad sehova, kisebb hangsúlyeltolódásokon kívül nem is változik, így fejlődni sem nagyon tud, amit viszont kell neki, azt egy döccenőt kivéve (ez volt nekem a 3. évad) olyan üzembiztosan tudja szállítani, mint semmi más: a folyamatos adrenalint, a néha már Mission Impossible-t idéző világmegmentést és utazgatást, valamint a bajtársfilm hangulatot.

Ez utóbbi különösen érződik, azt hiszem, két okból. Az egyik, hogy ez a csapat azért már csak együtt van egy ideje, volt lehetőség összeszokni, akár romantikus kapcsolatokat is kialakítani, de szerintem inkább technikai jellegű volt a dolog, azaz hogy mindent bele akartak tolni az utolsó évadba, amit lehetett, ami csak felmerült valaha is a sorozatban, amivel gyakorlatilag az összes elvarratlan szál eldolgozásra kerül, és ezzel szép fokozatosan fogyatkozni is kezd a banda, ki így, ki úgy íródik ki, "míg végül nem maradt, csak..."..., na mennyi ? Ezzel együtt viszont hiába a régi jó kis humor és kölcsönös cseszegetés Scott és Stonebridge részéről (mondjuk ezeket Scott sokszor, talán túl sokszor zárja rövidre egy középső ujjal), ezek is épp csak enyhíteni tudnak a drámaiságon, az elszenvedett veszteségeken, a nyomasztó túlerőn, a kényszerhelyzeteken, de akár a normál támogatás hiányából eredő feszültségen is. Mondjuk eddig a sorozat jó párszor olyan érzést hagyott, mintha csak videojáték lenne, ahol szintenként le kell lőni az X darab hullajelöltet, ami kellett a továbblépéshez, de ezt nagyjából sérülés nélkül meg tudta tenni mindenki, itt viszont még a legszerencsésebbek is legalább egy golyót begyűjtenek. Mellette a személyes szálak is erősebbek, és akár még az ellenfelek oldalán is kihangsúlyozzák ezeket, mondjuk amikor a fő szervezkedőknek választaniuk kell a terveik, az engedelmesség és a személyes vonzalmuk között. Beleszövődik a sztoriba például Locke fia, aki sok-sok éve merénylet áldozata lett, szokatlan mennyiségben vannak utalások mindenféle utódokra, örökségekre, és kiugró az egy képkockára jutó állapotos nők száma. Végülis mivel lehetne jobban fenyegetni valakit, mint a gyerekével, és mi lehetne nagyobb, feldolgozhatatlanabb tragédia, mint őt elveszíteni? Mindennek betetőzéseként előkerül például Scott párszor emlegetett fia, a 17 éves Finn, aki eljött aput meglátogatni, és hát persze, hogy már öt perc után a golyók elől kell kapkodnia a fejét. De így jár az, aki azt hiszi, hogy Scottnál a "Take Your Kid to Work Day" az életbiztosítás, vagy legalább jár érte kitüntetés... kitüntető figyelem persze igen, a rosszfiúk részéről, mintha Finn céltáblát hordana a nyakában, "Rabolj el!" felirattal.

Pedig Scottnak rajta kívül is lenne éppen elég melója. Egy sima emberrablásnak indul az az ügy, ami már nem először nemzetközi konfliktusba és nukleáris fenyegetésbe torkollik, és aminek keretében elrabolják a thaiföldi angol nagykövet lányát, aki viszont régi barátja a Section 20-t jelenleg irányító Philip Locke-nak, így az ő dolguk lenne, hogy visszaszerezzék a lányt. Idővel aztán kiderül, hogy a stáb ezúttal az aktuális kedvenc főgonoszt, Észak-Koreát írta bele a sztoriba, az emberrablás pedig egy közel tíz éve szövögetett terv egyik utolsó lépcsője, amiben azért tevékeny szerepet fog vállalni még a helyi yakuza, a CIA által felbérelt két zsoldos, és még sokan mások. Fordulatokban, árulásokban, lövöldözésekben természetesen nincs hiány, az "A" kategória alját megbízhatóan hozta az 5. etap is. Közben viszont olyan kevés a szexjelenet, hogy szinte már hiányolni kezdtem őket, de a végére azért beraktak egy abszurd, "na jó, két golyózápor között bújjunk össze"-kaliberű, funkciótlan dugást, tuti, hogy nosztalgiából .

A kedvenc helyszínem és szakaszom rögtön az első lett, ahol szerencsére négy részig időzik a sorozat, Thaiföld. Jó pár különleges helyszínen jártak már a Section 20-sek, de simán ez a legszebb és a leglátványosabb mind közül, és az itt történtek voltak nekem az évad csúcsai, ez volt a legjobban összerakva, a legpörgősebb, egy-két nagyobb, de azért jóelőre kitalálható csavarral. Utána picit leült a dolog, a csendesebb, beszivárgósabb küldetések kerültek előtérbe, de ettől függetlenül is azt éreztem, hogy az évad első felében elment szinte az összes puskapor és a költségvetés kétharmada, úgyhogy utána lehetett megint Magyarországra jönni, de ezúttal Budapestet közvetlenül elkerüli a sorozat, viszont ahogy néztem, legalább olyan jó Bécsnek vagy Genfnek, mint amennyire Berlinnek jó volt legutóbb, és az Alföld is megteszi a Phenjan körüli sztyeppéknek némi digitális meg szinezési utómunkával. Ez egyben azt is jelenti, hogy a háttérstáb és a mellékszereplőket alakító színészek egy jelentős része is magyar, mondjuk nem olyan kiemelten, mint amilyen volt Hajdú Steve, a legtöbbet talán Haumann Mátét láttam, mint a ruszki maffia egyik osztagparancsnokát. Azon viszont széles mosolyra szaladt a szám, ahogy az egyik színész képes volt arra, hogy "feltámadjon", így Simor "VV" Olivért kétszer is ki tudták nyírni Scotték (rá még a magyar VIVÁ-ról emlékszem, és sokáig tagja volt az Xpresses közösségnek is, ha a név vagy ez kettő még mond itt "bárkinek" valamit ).

De sajnos ez az évad sem volt képes maga mögött hagyni azokat a blődségeket, amik a korábbiakat is megkeserítették nekem. Hiába akciófilm, abban sem veszi be a gyomrom, ha valakit egy nagyobb robbanás epicentrumából élve, egyben tesznek be a mentőbe (miközben ezt legfeljebb kiskanállal illene megtenni a maradványokkal egy zsákba), de az onnan húsz méter és egy fal távolságban levő biztonságiaknak már körmölik is a gyászjelentését. Hasonlóan idétlen volt az a jelenet, amikor a sarokba szorult hősöket egyszerűen otthagyják a rosszfiúk, mintha legalábbis vége lenne a műszaknak, és így azoknak pont elég idejük van elmenekülni. De szinte minden részből akadnak ilyenek, a kedvencem az a fővezér volt, akinek szegénynek annyi ideje nincs a nagy szervezkedésben, hogy legalább a golyólyuggatta, véres ingét lecserélje, és hogy legalább egy sebtapasszal megpróbálja csökkenteni a vérzést, utána meg csodálkozik, hogy elvérzik. A Jurassic World után meg ebben a filmben is a kényszeredetten hordott tűsarkú tűnt fel, ugyanis miben is lehetne jobban felmászni egy liftakna rögtönzött létráján, mint egy tíz centi magas körömcipőben?

A lényeg röviden az, amit az elején is írtam: "régi ízek új fazékban". A legstabilabb színvonalú, könnyed vérengzéssel szórakoztató tévésorozat és egy kiváló figura (hiába tartoznak össze, Scott mindig is erősebb karakter volt nekem, mint az "élére vasalt" Stonebridge) búcsúzik ezzel az évaddal, egy kicsit talán túltolt heroizmussal a végén, de mindenképpen szépen.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Válaszcsapás / Strike Back S5

A lényeg röviden az, amit az elején is írtam: "régi ízek új fazékban". A legstabilabb színvonalú, könnyed vérengzéssel szórakoztató tévésorozat és egy kiváló figura (hiába tartoznak össze, Scott mindig is erősebb karakter volt nekem, mint az "élére vasalt" Stonebridge) búcsúzik ezzel az évaddal, egy kicsit talán túltolt heroizmussal a végén, de mindenképpen szépen.

8/10
.

Nem vagyok ilyen jó véleménnyel róla, Thaiföld után egyre cikibb lesz az egész. A finálé kimondottan kínos, amikor már az írók arra sem veszik a fáradtságot, hogy azt megmutassák, egy-egy veszett helyzetből végül is mi volt a kiút.

No meg a rendszámok... a gyerekeim révén eléggé képben vagyok rendszám ügyben, akaratlanul is figyelem őket: azért az szerintem gáz, hogy Svájcban nincs egy svájci rendszám sem, az autópályán magyar autóban utaznak, magyar autókat kerülgetnek, a katonai bázison (!!) és egy garázsban pedig szlovák dzsip áll. Ráadásul GW tartományú osztrák rendszám nincs...

Igyekszem a héten bővebben is kifejteni.



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Válaszcsapás / Strike Back S5

A lényeg röviden az, amit az elején is írtam: "régi ízek új fazékban". A legstabilabb színvonalú, könnyed vérengzéssel szórakoztató tévésorozat és egy kiváló figura (hiába tartoznak össze, Scott mindig is erősebb karakter volt nekem, mint az "élére vasalt" Stonebridge) búcsúzik ezzel az évaddal, egy kicsit talán túltolt heroizmussal a végén, de mindenképpen szépen.

8/10
.

Nem vagyok ilyen jó véleménnyel róla, Thaiföld után egyre cikibb lesz az egész. A finálé kimondottan kínos, amikor már az írók arra sem veszik a fáradtságot, hogy azt megmutassák, egy-egy veszett helyzetből végül is mi volt a kiút.

No meg a rendszámok... a gyerekeim révén eléggé képben vagyok rendszám ügyben, akaratlanul is figyelem őket: azért az szerintem gáz, hogy Svájcban nincs egy svájci rendszám sem, az autópályán magyar autóban utaznak, magyar autókat kerülgetnek, a katonai bázison (!!) és egy garázsban pedig szlovák dzsip áll. Ráadásul GW tartományú osztrák rendszám nincs...

Igyekszem a héten bővebben is kifejteni.

Akkor ugyanúgy láttad, mint én, Thaiföld után szerintem sem egy nagy eresztés a cucc, de őszintén szólva eddig sem volt az. Az afrikás etapban voltak ennél gázabb dolgok is.

A rendszámokat egyébként én is figyeltem, mert nem hozzáértőként is látszott, hogy össze-vissza vannak . Még olyat is kiszúrtam egyszer, hogy egy kocsira utólag, digitálisan rakhatták fel a rendszámot, mert pár képkockánál elfelejtették a CGI-t, így "alatta" simán látszott a magyar próbarendszám .
.

.
Keresztút / Kreuzweg



Az Artuval folytatott beszélgetésünk hatására előrébb vettem ezt a filmet, mert bár alapból is jó és erős filmnek tűnt, de a hangulat hiányzott hozzá, "nem voltam benne a témában". De ahogy érintettük a vallás témáját, a kíváncsiságom felerősödött, és engedtem a kísértésnek... ó, én vétkem, én igen nagy vétkem...

Akik nem olvasták volna Artu írását, azok egyfelől -ha nem ódzkodnak némi határozott valláskritikától- tegyék meg, másfelől csak röviden összefoglalom az ott leírt szinopszist: A tizenéves Maria a családja és az egyházi közössége által szigorú katolikus vallási neveltetésben részesül, noha például normál iskolába jár, ami állandó kockázatokat és fenyegetéseket rejt a lány hitére és erkölcseire vonatkozóan. Ez különösen akkor erősödik fel, amikor Maria a konfirmációjára készül, és a papjuk hatására gyökeret ver benne a gondolat, hogy úgy segíthet a beteg, néma kisöccsén, hogy ha teljesen tiszta életet él, és meghozva a legnagyobb áldozatot kéri Istent, hogy hozzon gyógyulást a fiúcskának.

A tecnikai része a filmnek tényleg nagyszerű. Néha szinte brutális, ahogy a 14 statikus kameraképen és a mindössze háromszor megmozduló kamerán keresztül mennyire kényszeríti a nézőt, egyfelől arra, hogy a szövegre koncentráljon, és ne kalandozzon el a figyelme, másrészt ezzel nekem azt is kifejezte, hogy a filmben bemutatott vallási dogmatizmus mennyire nem enged "kilengéseket", "eltereléseket", mert ugye "csak egy helyes út van". Nekem nem volt akkora újdonság ez az eszköz, ilyen volt a Gyerekjáték is, de ott teljesen mást fejezett ki, ott a merev előre nézés éppen egyfajta "félrenézés" volt, a mozdulatlanság remélt észrevétlensége. Hasonlóan érdekes volt a jelenetek és Jézus kereszthalálának párhuzamba állítása, de még a szinte olvashatatlanul apró betűk a főcímben is kifejezőek voltak, úgyhogy a rendezés, és az, hogy a stáb mennyire hitelesen játszott ennek megfelelően (a rossz memóriám mellett lenyűgöző azt nézni, ahogy a színészek több, mint tíz percig a szerepükben maradnak, még a gyerekek is, ahogy az is, hogy a papot alakító fickó mennyi szöveget tanult meg) mindenképpen elismerésre méltó. És hogy milyen is az a merev vallásrendszer, amit ilyen eszközökkel célravezető bemutatni?

Nos, rég láttam annyira gondolatébresztő, de közben iszonytató jelenetet, mint itt az első "állomás". Pedig csak egy hittanórát látunk, ahol a pap öt-hat tininek a konfirmáció jelentőségéről beszél, hogy ez miért kiemelt eseménye az életüknek, és hogy ez milyen kötelezettségeket jelent rájuk nézve. A gyereke arcán kevés érzelem látszik, de csillogó szemmel hallgatnak és válaszolnak a feltett kérdésekre... én meg pont úgy éreztem magam, mintha egyszerre lennék egy MLM-es termékbemutatón és egy szektagyűlésen. És a legjobb, hogy a papocska nem is a katolicizmust képviseli, hanem a saját kis szakadár szektájukat, akik még a Vatikán fennhatóságát is csak névleg fogadják el, mert szerintük a pápaságot manapság túlságosan befolyásolják a liberális és humanista (és egyben "természetesen" "sátánista") irányzatok, mert ők jobban tudják a pápánál is, mi kell Istennek. Jómagam eleve külön kezelem a hitet, a vallást és az egyházat, ahogy azt sem tartom ördögtől valónak, ha valakit a pokol rémképe vagy egy büntető és jutalmazó Isten ösztönöz arra, hogy jobb emberré váljon, ha enélkül ez nem menne... de hogy ami a képernyőn volt, az vegytiszta fanatizálás és a hatalom érdekében zajló manipuláció, azt egyértelműen kijelenthetem!

Nem tartozik szorosan a filmhez, de a Kreuzweg két olyan ponton ért ideget nálam, ami miatt az egészet kezelhetetlennek, értelmezhetetlennek és betarthatatlannak tartom, és ezek a bűn és az áldozat. Hogy a bűn esetében "eredendően" hátrányból indul mindenki, azt sem könnyen veszi be a gyomrom, de a "gondolatbűnözés" olyan dolog, amit Orwell is csak megközelíteni tudott. Aki azt hiszi, hogy a felmerülő gondolatait, az érzéseit és a vágyait irányítani tudja, és nem csak az ezek nyomán kialakuló tetteket, annak szerintem fogalma sincs arról, hogyan is működnek ezek a dolgok, és persze ez nem arra vonatkozik, amikor valaki kéjes örömmel fantáziál rendszeresen mindenféle "bűnös tevékenységekről". Tizenéves lányként viszont bármilyen jó érzés forrásához gyanakvással fordulni, csak mert megtetszik neki egy fiú... gondolom apu és anyu is kizárólag az Isten iránti elköteleződést vette figyelembe akkor, amikor kiválasztották egymást. Ugyanilyen fogalmatlanságot láttam az áldozat témakörében is, amikor is a pap azt ugyan elmondja, hogy az áldozat Isten figyelmének felkeltésére és engesztelésére szolgál, de a mértékről, a módjáról, a helyéről és az idejéről hallgat, így Maria tényleges iránymutatás nélkül hihette azt, hogy két kekszet "feláldozni" jobb, nagyobb, mint egy kekeszt, de még mindig nem annyira, mint egy egész zacskóval, vagy ha egyáltalán nem vesz magához semmit. Senki nem tartotta fontosnak elmondani, hogy a mértéktelenség bűnébe esni éppen úgy lehet az áldozattal is, ahogy a kevélységébe is, ha csak azért csinálja mindezt, hogy másoknál jobban figyeljen rá az Isten. Lehet, hogy ezek eretnek gondolatok, de talán a bűnöktől és az azokra "csábító" kockázatok elkerülésétől való állandó félelem és görcsölés helyett még az erkölcsösség szempontjából is célravezetőbb lenne legalább megismerni és felismerni azokat, hogy az ember, ha már akarja, tudja, hogy mit és miért kerül el, ahelyett, hogy minden obszcén, ami nem zsoltár... kivéve persze, ha az ember egy olyan "csodás" világról ábrándozik, ahonnan mindent kiírtottak a zsoltárokon kívül, hiszen akkor milyen könnyű és kényelmes a "választás"... De nem nagyobb küzdelem és dicsőség-e az, ha már valaki ebben keresi ezt a kettőt, ha nem pusztán elkerüljük a megmérettetést azzal, hogy nem hallgatunk Roxette-et, és nem szembesülünk az örömmel, amit a zene adhat, és az egyre nagyobb efféle öröm iránti kísértéssel, hanem hallgatjuk, és mégsem hentergünk össze fűvel-fával?

Sorolhatnám tovább a szexista-soviniszta (külön jó az a rész, ahol Maria arról beszél, hogy a nők miért nem énekelhetnek a gyülekezetükben férfiak előtt, ellenben miért nem baj, ha férfiak énekelnek nők előtt) és a hasonló bölcsességeket, amikben inkább láttam az egyházi hatalom növelésének és stabilizálásának eszközét, kontrollt a hívek felett a bűnökkel és a megváltás kegyével, mint a józan törődést a hívek lelki üdvével, de azt hiszem, ebből ennyi is elég volt úgy, hogy (még) nem túl sokan ismeritek a filmet... Emellett az, hogy az anya dührohamot kap, ha a lányának megtetszik egy fiú, és máris Maria a legnagyobb szajha széles e határban, egy Jezabel, hogy egy ilyen közösségben még a kereszténység más irányzatai is megvetés tárgyai, az elnézőbb egyházak, akik -micsoda fertő!- gospelzenét engednek be a falaik közé, és hogy miért is sátánista zene a Roxette, az már "csak" a fentiek következménye nálam. Illusztrációja annak, hogy az efféle szabályok, amik önmagukban talán nem is ébresztenek "gyanakvást", a mindennapi életben hogyan csapódnak le, milyen is a hétköznapi fanatizmus. Ahogy azt is bemutatja, hogy a vallások között sokkal kevésbé van az irányzatokban különbség, mint az, hogy azokon belül milyen elveket vallanak, milyen módszerekkel érik el a céljaikat. A Roxette-et sátánistának titulálni (mondjuk mert a "She's got the look" egyszerre esik a bujaság és a kevélység kísértésének "bűnébe") épp csak egy lépcsőfokkal van feljebb, mint fiatalokat ölni meg azért, mert focimeccset néztek vagy betiltani a hóemberépítést, mert az tiltott emberábrázolás és bálványimádás.

Spoiler:

Az első jelenet kb. 11 pont volt a 10-ből, és utána is akadtak erősebb szakaszok (mondjuk a gyónásos, a vacsorás meg az orvosos), de a stációk kényszerű szerkezete miatt a film néha hosszabbnak tűnt annál, amit a dráma megkíván, ami -különösen a befejezés miatt- szintén alárendelt szerepet játszik. Csak ezért nem éreztem jogosnak magasabb számot, de témájában kiváló darab.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Keresztút / Kreuzweg

Az első jelenet kb. 11 pont volt a 10-ből, és utána is akadtak erősebb szakaszok (mondjuk a gyónásos, a vacsorás meg az orvosos), de a stációk kényszerű szerkezete miatt a film néha hosszabbnak tűnt annál, amit a dráma megkíván, ami -különösen a befejezés miatt- szintén alárendelt szerepet játszik. Csak ezért nem éreztem jogosnak magasabb számot, de témájában kiváló darab.

8,5/10
.

Még többet is adtál rá, mint én.

Köszi, hogy megnézted, s örülök, hogy hasonlóan értékes filmnek tartod. Nem egyszerű darab, nem is túlságosan ismert, de talán most majd többen bevállalják. Én annak ellenére gondolok rá jó szívvel vissza, hogy iszonyat távol áll tőlem mindaz, amit közvetít a mozi.

Niwrok írta:

.
The Act of Killing

Csak azt tudom mondani, hogy ha valaki eljut a 142. percig (rendezői változat), a "Born Free"-ig, és még ott sem kezd szentségelni és/vagy nem kell visszanyelnie a képletes hányingert, az előtt innen a távolból is kalapot emelek, mert sokkal nagyobb a tűrőképessége, mint nekem.

9,5/10
.

A majmok és az emberevésre gondolsz?? De hát az csak egy film, nem a valóság...  


Jelentem, megnéztem. Akkora hatással ugyan nem volt rám, mint Rád, de valóban ütős téma. Ahogy időm engedi, öszedobok róla egy írást.

R2-D2 írta:

The Act of Killing

A majmok és az emberevésre gondolsz?? De hát az csak egy film, nem a valóság...  
Jelentem, megnéztem. Akkora hatással ugyan nem volt rám, mint Rád, de valóban ütős téma. Ahogy időm engedi, összedobok róla egy írást.

Spoiler:

.

.
Gotham S1



Hiába a képregényhős-dömping a mozik mellett most már egyre inkább a tévében is, nem voltam akkora képregényrajongó sosem, hogy jobban el akarjak merülni ezekben, főleg most, ahogy már tényleg a legaljánál, az alig pár éves szuperhősfilm remake-jénél tartunk (ez lenne a frissen eltaknyolt Fantastic 4). Van egy-kettő, ami mondjuk legalább annyira felkeltette az érdeklődésem, hogy észben tartsam, de amit egyetlenként mindenképpen látni akartam, az ez volt. Talán azért, mert Batman volt az, aki leginkább végigkísérte az életem, legyen szó akár az HBO-n vetített rajzfilmsorozatról, majd a Burton-Schumacher gyűjteményről vagy a Nolan-féle trilógiáról, de mostanában talán a játékként kijött Arkham-sorozat tetszett legjobban, egyre-másra villantva fel képeket Gotham zseniális történelméből és lakóinak eredetéről, mindenfajta kánon nélkül.

A Gotham egy eredettörténet akar leginkább lenni, amelyből kiderül, hogy a kis Bruce Wayne-t milyen hatások érték azt követően, hogy a közismert módon árvaságra jutott, amiknek köszönhetően bő egy évtizeddel később magára vette a denevéres védőruhát. Ehhez pedig kiváló táptalaj annak a Gothamnek a megidézése, amit az Árnyak Ligája oly kitartóan akart a saját mocskába fojtani, és aminek a velejéig ható korrupciójáról Ra's al Ghul olyan szenvedélyesen beszélt a Batman:Begins fináléjában. Ez a vonatkozása a sorozatnak egyértelműen remekül sikerült, hiszen majdnem minden jeleneten érződik annak az érdekhálónak a bűze, amiben a legutolsó közlekedési rendőrtől a rendőrfőnökön és a polgármesteren át a területeket egymás között már rég felosztó maffiavezérekig mindenki benne van, persze könyékig vájkálnak egymás zsebében, miközben nyájasan mosolyognak. Ebben a pókfészekben még a legbátrabbak is legfeljebb annyit tesznek, hogy lapítanak, ha már hasznot húzni nincs is gusztusuk, nehogy felhívják magukra a nagyobb vadászok figyelmét. Az utolsó cserkész ezen a szemétdombon a hadseregtől frissen leszerelt Jim Gordon, akinek legalább annyit kell fékeznie a korrupt kapcsolatokban és módszerekben élen járó társát, mint amennyit a bűnözők üldözésére vagy a Bruce úrfinak tett ígéret betartására szán, de -legalábbis látszatra- ő sem maradhat teljesen tiszta, különben túl hamar nyelné el a valódi mocsok... a csatornában. Addig pedig a nyomozhat a maffiaháború esetei mellett nem egyszer azok után a gothami polgárok után, akik -megunva a szennyet- a maguk eszközeivel akarnak tenni a város megtisztítása érdekében, így az önbíráskodó és önjelölt "hősök" kora sokkal előbb eljön, minthogy Bruce először mondaná ki, hogy "denevér".

Ezt a gothami bűnügyi sorozatot színesítik kezdetben azok a karakterek, események, nevek, amiket a jelenleg rendelkezésre álló, bőséges Batman-univerzum hatására mézesmadzagként a forgatókönyvírók el tudtak szórni. Nem mindegyiknek van nagy jelentősége, de persze a rajongók megőrülnek érte, és valóban ad egy különleges hangulatot az egésznek, ahogy utalnak rá, hogy a szobanövény mögött elbújó kislány lesz valamikor Méregcsók, vagy hogy a kollégáit sokszor a találós kérdéseivel fárasztó rendőrségi helyszínelőben a néző felfedezheti Rébuszt, persze a torzonborz frizurájú, hajléktalan, ügyes és kiváncsi tolvajlányra sem véletlenül erőszakolták rá a Cat becenevet, de ugyanúgy árulkodó lehet egy szélesebbre húzott vigyor... és így tovább, szinte az összes "lénnyel", "dologgal", akivel/amivel Batman valaha is kapcsolatba került. A későbbi Pingvin, Oswald Cobblepot kapja a legtöbb figyelmet, ahogy az egyik maffiavezér, Fish Mooney csicskájából akarja kevés gátlással felküzdeni magát azzá a gengszterré, aki majd egyszer lesz belőle. Így viszont ugye még nincsenek Gothamben jelmezes szociopaták, belőlük még nem lehet sztorit építeni, ezért inkább egy színpadias-jelmezes maffiafilmnek tűnik sokszor az egész.

Mivel sok ihletője volt a sorozatnak, és mert Batman története évtizedeket ölel fel, és a stáb ezekből válogatott ki elemeket, a hangulatra és a látványvilágra a legminimálisabb kifejezés az "eklektikus". Talán a játék stílusához van a legközelebb, de az is inkább csak gótikusan modern volt. Itt viszont minden további nélkül előfordulhat, hogy a szereplők zsebében mobil lapul (pár évvel ezelőtti, kinyithatós modellek), az autójuk a 70-es, az öltözékük az 50-es éveket idézi (kivéve Fish Mooneyét, a ruhatára tisztára a 40-es évek revüdivatja mindenféle vörös-fekete prémekkel és arannyal) de közben még dívik az írógép, amit a 30-as években jellemző módon, sorokba rendezve használnak a korabeli irodisták. Bár van egy kóbor monitor a rendőrségen, ritkán látni, hogy bárki is számítógépet használna, a jó öreg iratszekrényes-aktás módszer az általánosan elfogadott, és mindehhez még hozzájön, hogy az épületek sem igazán modernek, inkább valahol a századforduló és az iparosodás környékének művészetében rekedtek meg. Minderre a legjobb példa a GCPD, a rendőrség épülete, ami kb olyan, mint egy gyárépületből átalakított templom, tele hatalmas üvegablakokkal, vaskerendákkal és sötét festékkel. Amennyire furcsának találtam ezt az egyveleget az első pár részben, annyira megkedveltem később, mert nekem ez sokkal inkább illik Batmanhez, mint az a steril realizmus, amit Nolan próbált a trilógiája 2. és 3. részében megvalósítani, és bár akkor is hiányoltam a képregényes stílust, most éreztem meg igazán, hogy mennyire. Pedig a realizmus éppen adott is lehetne, Gotham alapja ezúttal ugyanis New York, csak hozzáhegesztettek ezt-azt, és átszínezték, hogy komorabb legyen.

Ezekre az alapokra épülve a Gotham nagyszerű sorozat lehetett volna... Nem világmegváltó, mert bármennyire is szerettem mondjuk az animációs filmet, de hasonló módon szerettem például a Lois és Clark sorozatot is akkor, ami mai szemmel nézve igencsak gagyika szegénykém... a Gotham meg néha csak annyival jobb a Lois és Clarknál, hogy húsz évvel később készült, magasabb technikai színvonalon, de alig valamivel összetettebben. Ezért volt az, hogy az elsődleges érzésem az évad első felének nézése közben nem a kíváncsiság volt, az elégedettség vagy a szórakozás, hanem valami megkopott nosztalgia. Mint amikor az ember évtizedekkel később újrakóstol egy ételt, amit akkoriban szeretett. Most már jobban feltűnik, ha a színészek csak ripacskodnak, ami valahol érthető, hiszen Gotham világa sok wannabe-jelmezes szuperhős és szupergonosz pszichopata melegágya, és mindenki zakkant kicsit. Bármennyire is jó például Jada Pinkett Smith vagy Robin Lord Taylor (a Hal és a Pingvin) játéka, rajtuk kívül kevés emlékezeteset tudnék mondani, Ben McKenzie Gordon szerepében meg már inkább a negatív skálán van néha, olykor híján mindenfajta természetességnek. Közben vannak olyanok, akikkel még ehhez képest is átestek a ló túloldalára, mint például Mrs. Kapelputtal, aki olyan, mint egy kiöregedett, dilinyós orosz baleria Beetlejuice élőhalottjai között. Az eseti ügyek párszor gyengék, és ezt az évadon végigvonuló nyomozás sem tudta kitölteni, mert az meg attól függ, hogy Cat éppen hajlandó-e elfogatni magát a rendőrökkel vagy sem, és tisztán látszik, hogy az évad közepe csak időhúzás, kitérő az újranyitott Arkhammal, ami megint csak nem jött be maradéktalanul, bármennyire is tetszett maga a helyszín.

Arra a mélyrepülésre viszont, ami a félévadzáró után indult el, egyszerűen semmi nem készített fel; mint amikor a denevér agyvérzést kap alvás közben. Először az tűnt fel, hogy epizódokon keresztül nem történik semmi: Gordonék nyomozásai egyre kevésbé érdekesek (talán a cirkuszos a legjobb, de még egy olyan zseniális figura sem képes menteni a helyzetet, mint a Madárijesztő, pedig abban aztán lett volna lehetőség!), Barbara a csajokkal divatbemutatózik, amikor az ottlétüknek eleve nincs értelme, Bruce Alfreddal borozgat, és azt is vagy ötször kell tök egyforma jelenetek keretében végignézni, hogy Pingvin mennyire nem tud mit kezdeni a rábízott lebujjal... A sima érdektelenség azonban még nem elég, egy tüdőlövéssel le is terítik az írók ezt a szerencsétlen sorozatot! A legnagyobb ballaszt az a hülyeség Fish-sel meg a Babakészítővel a szigeten, aminek szemétre való minden perce! Szent szar, hát mi köze van annak Gothamhez?! Majdnem olyan rossz, mint a szanatóriumba küldött Batman a Sötét lovag - Felemelkedésben! Ezektől együtt vagy öt részig egy helyben topog a sztori, a Batman-vonalat és a bandaháborút szinte teljesen hátrahagyva egy zavaros és buta kliséhalmazzá változnak az epizódok, hogy aztán az évadzáróban jól összegubancolják az előguberált szálakat. A végén olyan legalja dolgokkal ment már a sorozat az idegeimre, mint Cat és még vagy fél tucat szereplő teljesen értelmetlen meghasonulása (amikor Falcone a végén bejelentette azt, amit, majdnem felrúgtam a kisasztalom!), a Szürke 50 árnyalatának szemérmetlen lenyúlása, és az ötlettelenség csimborasszójaként az, amin a True Detective 2. évada is sokaknál elvérzett: a perverz sznobok titkos orgia-bulijának bemutatása. A keserű nosztalgia szép lassa eloszlott, mint a köd, és a -stáb részéről és az én szempontomból is- túl soknak tűnő 22 résznek a végén egy dolog maradt: a megkönnyebbülés. Az pedig majdnem mindennek a halála...

Többet írtam a Gotham pozitívumairól, mert az elején igencsak tetszett. Egyszerre volt látványos, a mindent átszövő korrupciója miatt érdekes, és közben nosztalgikus a régebben nézett hétvégi/délutáni sorozatok és a Batman-univerzum felé. Az elején, az első felében bőven 8-as környékében gondolkodtam, de ha nem kecsegtetne a következő évad egy Rébuszosabb Nygmával, további Batman-szereplőkkel, a frissen felfedezett denevérbarlanggal, meg azzal, hogy amit eddig elb*sztak, azt már nem b*szhatják el még egyszer, hát én bizony kaszálnám ezt a denevérguanót a picsába! Így valószínűleg kap még egy esélyt jövőre, ha az Arkham Knight meghozza hozzá a kedvem...

6/10
.

Niwrok írta:

.
Gotham S1

Többet írtam a Gotham pozitívumairól, mert az elején igencsak tetszett. Egyszerre volt látványos, a mindent átszövő korrupciója miatt érdekes, és közben nosztalgikus a régebben nézett hétvégi/délutáni sorozatok és a Batman-univerzum felé. Az elején, az első felében bőven 8-as környékében gondolkodtam, de ha nem kecsegtetne a következő évad egy Rébuszosabb Nygmával, további Batman-szereplőkkel, a frissen felfedezett denevérbarlanggal, meg azzal, hogy amit eddig elb*sztak, azt már nem b*szhatják el még egyszer, hát én bizony kaszálnám ezt a denevérguanót a picsába! Így valószínűleg kap még egy esélyt jövőre, ha az Arkham Knight meghozza hozzá a kedvem...

6/10

Köszi az írást, olvasni szokás szerint jó volt, de nekem Nolan Batmanjén kívül ezen világ minden egyes rezdülése fájdalmas. Már a Schumacher-Burton filmeknél is az volt... e szempontból kész csoda, hogy egyáltalán beültem anno a Batman: Beginsre!.

Úgyhogy én eztet nem nézem meg (mint ahogy a Marveleket sem), helyette most Better Call Saul megy esténként itthon.

Niwrok írta:

.
Gotham S1

Többet írtam a Gotham pozitívumairól, mert az elején igencsak tetszett. Egyszerre volt látványos, a mindent átszövő korrupciója miatt érdekes, és közben nosztalgikus a régebben nézett hétvégi/délutáni sorozatok és a Batman-univerzum felé. Az elején, az első felében bőven 8-as környékében gondolkodtam, de ha nem kecsegtetne a következő évad egy Rébuszosabb Nygmával, további Batman-szereplőkkel, a frissen felfedezett denevérbarlanggal, meg azzal, hogy amit eddig elb*sztak, azt már nem b*szhatják el még egyszer, hát én bizony kaszálnám ezt a denevérguanót a picsába! Így valószínűleg kap még egy esélyt jövőre, ha az Arkham Knight meghozza hozzá a kedvem...

6/10

Ja, kérem, úgy könnyű elcseszni valamit, hogy a stábnak a felénél szólnak, hogy az a 16 rész legyen mégis inkább 22 ...

Ben McKenzie magyarázkodik...
.

.
The Slap - US



Hector Apostolou és a bővebb családja arra készül, hogy megünnepeljék a férfi negyvenedik születésnapját. Mivel a társaság nagy, és nem csak Hector szülei meg az unokaöccse, Harry tartoznak bele, hanem a felesége, Aisha régi barátnői (Anouk, Rosie), illetve az ő családjuk is, és mind elég különböző személyiségek, így persze adottak a nézeteltérések, de ezeket általában el tudta simítani az idő vagy a közös barátok iránti tapintat. Ez az összejövetel azonban egy olyan eseménybe torkollik, ami ehhez túl nagy hullámokat vet. Miközben ugyanis a gyerekek baseballozni próbálnak, Hugo, Rosie fia hisztizni kezd, hogy nem akar kiesni, és elkezdi a többi gyerek felé lengetni az ütőt. Harry ezt megelégelve, üvöltve szalad oda Hugohoz, rántja ki a kezéből az ütőt, és amikor Hugo erre válaszul sípcsonton rúgja, lekever neki egy csattanós pofont. Ettől persze felbolydul a teljes vendégsereg, Rosie és Gary Hugot próbálják vígasztalni, miközben mindenféle agresszív állatnak elmondják Harryt, aki azzal védekezik, hogy esze ágában sincs bocsánatot kérni vagy akár szégyenkezni egy régóta érő tasli miatt, amikor ezzel csak a saját fiát védte. A többiek hiába próbálják mindkét felet csitítani ill. jobb belátásra bírni, Rosie úgy érzi, ha ennyiben hagyná a dolgot, azzal hallgatólagosan egyetértene azzal, amit Harry elkövetett, ezért pár nappal később feljelenti Harryt gyerekbántalmazásért. Természetesen a jog és az emberi kapcsolatok szövedékében egy ilyen dolog nem elszigetelt eset, hanem a körülmények ismeretében méretődnek meg igazán, így megindul a lavina...

A színészek miatt olvastam erről a sorozatról (Zachary Quinto, Melissa George, Uma Thurman, Thandie Newton, Peter Starsgard, stb.), de a történet is megfogott, hiszen megint egy remek Családi kör különkiadást sejtetett, ahol a családtagok mind kénytelenek egyik vagy másik oldalra állni (a semlegesség mindkét fél rosszallása miatt riktán járható út ilyen helyzetben), miközben kijátsszák egymás elleni ütőkártyáikat, amiket az évek alatt összegyűjtöttek egymás kis rejtegetnivalóiról, amik akár érzelmi zsarolást jelentenek, akár közvetlenül felhasználhatók a kilátásba helyezett per során. Ezeket az elemeket a sorozat ugyan kihasználja, de azért nem szólaltak meg a fanfárok a fejemben a stábot illetően.

Először is azért, mert a felvonultatott szálaknak és szereplőknek csak egy része lesz érintett a pofonban, ellenben kaptam egy rakás közhelyet, amik ugyan megpróbálják egy komplex családi dráma érzetét kelteni, de én ebbe a zsákba beletúrva sokszor csak piti megcsalásokat és "természetesen" az elmaradhatatlan rákot találtam. A viszonyok egy összetett és dinamikus családi kapcsolatrendszert sugallnának, ahol az esetről és annak körülményeiről mindenkinek megvan a véleménye, a maga nézőpontja, de ezek olykor fél epizódokra elsikkadnak. Lehet, hogy én vagyok telhetetlen, de szerintem nem tesz jót egy sorozatnak, ha csak kb. az idő felében foglalkozik azzal, ami a kiindulási alapja, és mondjuk teljes epizódok mennek el a kvázi semmire, bármilyen drámaiak is azok önmagukban. Ennek tökéletes példája a harmadik rész, Anouké, akinél mindenről szó van, a ketyegő biológiai órától az anyakomplexuson át a komolytalan kapcsolatokig, kivéve a pofonról. Hasonló a Hector-Connie-Aisha háromszög is (Connie Hector wannabe-szeretője, és nem spoiler, az első rész első mondata már erről szól), ami legalább érintőlegesen kapcsolódik a szülinapból kipattanó botrányhoz, de az írók egy előbűvészkedett húzással olyan gyorsan kinyírták ennek a feszültségét, hogy csak lestem. És ugyanilyen "varázslatosan" kerül elő minden előkészület nélkül Ritchie múltja vagy tűnnek el a fényképek (a srác Hector felkérésére fotózik a bulin, és többek között az ominózus esetet is megörökíti), aminél teljesen érthetetlen, miért csinál mindenki úgy, mintha valami őrületes titokról lenne szó, miközben a kölyök ott fotózott végig az orruk előtt.

Hogy a sztoriban vannak döccenők, feleslegesnek ható mellékszálak és bénább fordulatok, ugyan levont nálam a The Slap élvezeti értékéből, de azért maradt így is elég izgalmas és/vagy emlékezetes pillanat. Ha lehullik a héj, akkor a mag nagyon erős, és igazából négyen alkotják: Harry, Rosie, Gary, és az ügyvéd Thanassis, közülük is leginkább ugye az első kettő. Mindkettőnek a saját szempontjából védhető az álláspontja, de már az első jeleneteiktől látszanak a hibáik is, mint amilyen hippis Rosie túlzott gondoskodásának elég emblematikus ábrázolása (Hugo hat éves, de még "cicizik"), ami miatt bármennyire is igaza van, könnyen úgy érezhetjük, hogy túlreagálja a dolgot, a másik oldalon meg ott van Harry, akinek szintén megvan a maga érve, de az ítélőképességét nyilvánvalóan elködösíti, hogy egy törtető, számító üzletemberről van szó, akit lobbanékony természettel, és ebből a háromból eredően agresszív viselkedéssel vert meg a sors. Nagyon jól illeszkedik hozzájuk a másik kettő, ahol Gary jelent valamifajta józanságot, logikát az anyatigrisként harcoló Rosie mellett (éppen ezért borzasztóan sajnáltam, hogy Gary olyan keveset szerepel, és többnyire akkor is csak művészként), és eközben ahogy Harry egyre mélyebbre merül az ügyben, annál biztosabbnak tűnik, hogy a kezdetben pitinek látszó ügy a teljes ellehetetlenüléssel és megsemmisüléssel fenyegeti, Thanassis pedig az az ügyvéd, aki ebben kezdetben fegyvert, később legalább kapaszkodót tud neki biztosítani, bármilyen mocskosak vagy aljasak is legyenek azok. Az meg telitalálat, ahogy a sorozat folyamatosan utal rá, hogy itt egy nagy családról van szó, és nem egyszerűen a győzelem a cél, hanem az is, hogy maga a család ne sérüljön, essen szét végzetesen, mert ha van is egy ilyen töréspont, az nem teszi semmissé az együtt töltött időket, élményeket. Éppen ezért a sorozat igazi csúcspontja nem az utolsó rész, legalábbis nekem nem az volt, hanem a tárgyalás, és azon belül is Harry reakciója Rosie kihallgatására.

A sok tehetséges színész, a többségében jól megírt, de kihasználatlan karakterek, és az érdekesen hangzó, de csálé sztori nagyjából kiegyenlítették egymást, amikért még adhatnék összeségében magasabb pontszámot, a megvalósításban viszont voltak olyan dolgok, amikért ezt nem éreztem jogosnak. Tudom, hogy piszlicsáré dolog, de ami a halálom volt ebben a sorozatban, egyszerűen utáltam, az a főcím. Tudom, hogy elvileg nem kéne befolyásolnia, de egy ilyen sorozathoz rém nevetséges, hogy valami gagyi prüntyögéses animáció az egész, ami csak nevek meg vonalak, amikből kirajzolódik valami metróhálózat, abból meg egy tenyér. Egyszerűen még nem láttam szarabbat, de annyira, hogy néha egyszerűen dühített, mert pont az a csekély energiabefektetés látszott belőle, mint mondjuk a történetvezetésből. És ha már prüntyögés: a zene is megér egy misét, mert az a kevés lendület, ami esetleg meglenne a sorozatban, sokszor egy-két jeleneten belül agyonveri az az andalító jazzmuzsika, ami a jó részét aláfesti, olykor a legintenzívebb vitákat is. Hasonlóan felesleges és hangulatromboló tudott lenni a narráció, fahangon előadva, és ezt a stáb is érezhette, mert három rész után teljesen elmaradtak.

Ennek sajnos nagyobb lett a füstje, mint a lángja, vagy hogy stílszerű legyek: ez nem nyolc napon túl gyógyul. Az amerikaiak, akiknél pedig egy ilyen ügynek nagyon nagy súlya van, valahogy nem találták meg benne azt a mélységet, amit egy ilyen abszurd és túllihegett, de mégis komoly és súlyos következményeket maga után vonó vád jelent. Erősen gondolkodom rajta, hogy hátha az, amit kerestem, jobban megvan az ausztrál eredetiben, úgyhogy lehet, hogy hamarosan azzal is jelentkezem.

7/10

************************


The Slap - AU



Amire jobban összeszedtem a gondolataimat az amcsi változatról, addigra le is zavartam az ausztrált. Érdekes volt ugyanazt a sztorit más szempontok szerint szerkesztve látni, hiszen amennyire az amerikai változat lenyesni igyekezett a semleges/érintőleges szereplők vadhajtásait (Hector nővére és a haverja családostúl a vágósztalon maradtak), hogy koncentráltabbá, intenzívebbé tegye a központi szereplők drámáját, ugyanannyira próbálta az ausztrál még pár kapcsolat segítségével összetettebbé tenni a konfliktusokat (ilyen volt például, hogy Rosie-t szinte a fogadott lányának tekintette Anouk anyja, vagy hogy Richie anyja Aishánál volt asszisztens), amiknél inkább az hétköznapiság volt a szempont, nem a patikamérlegen kimaxolt közhelyes dráma (erre megint csak Anouk anyja a legjobb példa), de sajnos közben más szereplőknek elveszik a lényege (Thanassis itt nem ügyvéd, csak Manolis régi haverja). Az ausztrál verzió legnagyobb hiányosságának azt tartom, hogy sokkal felszínesebben kezeli e közösség tagjai között az összetartást; lehetett Harry bármilyen erőszakos, az amerikaiaknál próbált arra figyelni, hogy Rosie ne sérüljön jobban a feltétlenül szükségesnél, az ausztráloknál viszont Rosie a legkevésbé sem érdekli. A déliek inkább egy teljesen új réteggel, a nemzetiségi és vallási előítéletekkel, negatív véleményekkel színesítették a sztorit, de szerintem hiba volt ezt a családi drámát ebbe az irányba is elvinni, mert magához a pofonhoz nem tesz hozzá.

A két változat jellemzői nagyjából kompenzálták egymást, leginkább a kettőből lehetett volna egy igazán ütős és komplex családi drámát összehozni. Amiért mégis az ausztrál változatot találtam érdekesebbnek egy hangyányit, az az volt, ahogy Hugo megpofozását és annak az ügyét nyíltan háttérbe tolták (mivel más a szereplők sorrendje, ezért már az ötödik részben le is zárult a per), helyette pedig más "pofonnal", pontosabban pofonokkal foglalkoznak: azokkal, amiket a szereplők az élethelyzetük, a személyiségük, a konfliktusaik és a titkaik miatt az élettől kapnak, és ami után így vagy úgy, de rendeződik a sorsuk. És ez a megközelítés és annak eredménye valamivel jobban bejött, hitelesebb volt, mint az amcsiknál az a cukormázas finálé.

Ja, és a főcíme a ripityára törő üvegtányérral a gyenge animáció ellenére is fényévekkel jobb, mint az a metróvonalas marhaság .

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Slap - US,AU


A két változat jellemzői nagyjából kompenzálták egymást, leginkább a kettőből lehetett volna egy igazán ütős és komplex családi drámát összehozni. Amiért mégis az ausztrál változatot találtam érdekesebbnek egy hangyányit, az az volt, ahogy Hugo megpofozását és annak az ügyét nyíltan háttérbe tolták (mivel más a szereplők sorrendje, ezért már az ötödik részben le is zárult a per), helyette pedig más "pofonnal", pontosabban pofonokkal foglalkoznak: azokkal, amiket a szereplők az élethelyzetük, a személyiségük, a konfliktusaik és a titkaik miatt az élettől kapnak, és ami után így vagy úgy, de rendeződik a sorsuk. És ez a megközelítés és annak eredménye valamivel jobban bejött, hitelesebb volt, mint az amcsiknál az a cukormázas finálé.


7 - 7,5/10
.

Láttam ezt a trailert (talán pont itt?), egy pillanatig talán át is futott a fejemen, hogy meg kéne nézni, aztán el is felejtettem - de köszi az ajánlót, most legalább szem előtt lesz. Amúgy azt sem tudtam, kettő van belőle... Kicsit Augusztus Oklahomában/Nader és Simin íze van, de az egyáltalán nem baj. A baj inkább az, hogy olyan túl sok kedvet nem csináltál hozzá.

Amúgy meg: mintha egyszer azt írtad volna (nincs időm visszakeresni), hogy lehet jobb lenne a járt útra lépni, nem mindig az újat keresni. Tudom, hogy ez irányban történtek már előrelépések (TWD), de ezzel a projekttel mi van (GoT)?

R2-D2 írta:

Amúgy meg: mintha egyszer azt írtad volna (nincs időm visszakeresni), hogy lehet jobb lenne a járt útra lépni, nem mindig az újat keresni. Tudom, hogy ez irányban történtek már előrelépések (TWD), de ezzel a projekttel mi van (GoT)?

Azért én sem gyógyulhatok ki minden rigolyámból !
A szokásos: ha nem akarnám megnézni, akkor nem vettem volna meg belőle mostanra három évadot, de "nincs szem előtt", és eddig mindig volt olyan, ami érdekesebbnek tűnt, bármi is lett utána a véleményem. Mostanra mondjuk egyre kevesebb, és a House of Cardson, a Bates Motelen és a TWD-n kívül nincs nagyon olyan, amivel elmaradásban lennék, az őszi dömping még nem indult be, tehát a "kérdés" lehetne is aktuális ... Majd meglátom...
.

.
Mercy



- Mindig magánál van az a Biblia?
- Csak a nagymamátok közelében...

Mostanában egy kicsit hanyagoltam a horrorfilmeket, mert nem nagyon találtam olyan új darabot, amit igazán megnéztem volna, és még azokban sem mindig akadt örömöm (ld. Insidious 3.; az Oujiát, a Delivert és a Jessabelle-t sem felejtettem el, sorra kerülnek azok is idővel ). Hiányérzetemben most begyűjtöttem párat, amik az általános vélekedés szerint legfeljebb az erős középszert képviselik, mert... mert ahogy már mondtam, a vámpír is ráfanyalodik a patkányvérre, ha már annyira nincs más (kivéve a Ventrue-k ). Éppen ezért a Mercytől sem vártam sokat... aztán meg egyre-másra hozta magával a kellemes meglepetéseket.

A tizenéves George, a bátyja (Buddy) és az anyja (Rebecca) nagy kihívás elé néz, amikor a korábban szélütést szenvedett nagymamát, Mercy-t a várhatóan utolsó napjaiban otthon akarják ápolni. Hiába lenne még két gyereke is Mercynek, egyik sincs abban a helyzetben hogy gondoskodjanak róla, mert "Lanning bácsi" egy címeres alkoholista barom, "Jinny néni" meg egy szanatórium vendégszeretetét élvezi, így hármójukra marad ez a feladat. Ez még akkor is minden erejüket igényelné, ha Mercy az a fajta kedves nagyi lett volna, aki korábban rózsás mosollyal kapálgatott a kertben, és délutánonként piteillat töltötte meg a házát. George talán így isgondol rá vissza, de ezzel a véleményével igencsak magára marad ebben a családban, de akár Mercy tágabb környezetében is... Mert valamivel csak magyarázni kell a múltban előforduló furcsa eseményeket, gyanús haláleseteket, ami a családjuk történetét szegélyezte, és azt a komorságot, félelmet és bizalmatlanságot, ami a házat körbelengi.

Az első meglepetés a főcímben fogadott, az, hogy a Mercy Stephen King egyik novellája alapján készült, ahogy kis utánajárással az is kiderült, hogy én azt olvastam is vagy tíz éve, Nagyi címmel. Az olvasás tényére sem emlékeztem, de egyébként King jellegzetességei elég jól benne vannak, akár fel is tűnhetett volna, és bár kevés feldolgozásról tartom azt, hogy sikerült volna megragadni a stílusát, hogy azt a mély borzongást éreztem volna film közben is, mint régen a könyveit olvasva, a Mercynél ez elég jól megvolt. Kingnek ugyanis megvan az a képessége, hogy azokat a részeket is libabőrössé, nyomasztóvá tudja tenni, amiknek nincs köze a természetfelettihez, mert a természet, az élet maga tud olyan képekkel, tapasztalatokkal szolgálni, amik borzalmasak, őrületbe, kétségbeesésbe hajlóak, és amiknek a lenyomata egy életre elkíséri/kísérti az embert, befolyásolva a sorsát. Ezért van az, hogy a Kedvencek temetőjének is azok az egyik legjobb részei, amikor Rachel "Óz, a Nagy és Khettenetes"-ről beszél, és szinte újraéli, milyen volt az idegi betegségben szenvedő, eltorzult testvére mellett lenni, ápolni, és a Tortúra is a félelemnek és az őrületnek az új regény fejezeteiben megörökített részeivel lesz teljes igazán (na, spec ezért is tartom egy agyonhype-olt szarnak a filmet, Kathy Bates alakításán kívül); ettől még ugyanúgy összeszarod magad Pascowtól vagy Annie-től is, de ezek tartják fent szinte minden oldalon a feszültséget, és családi vagy pszichológiai drámaként is megállják a helyüket. A Mercy is ilyen volt, ahogy a családtagokról, a múltjukról derültek ki az egyre bizarrabb részletek (mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság, szóval nem sok illúziója lehet a nézőnek), meg például ahogy Rebecca reménnyel telve elképzeli, hogy majd hogy összetartanak a fiúkkal a nagyi ápolásában, és mosollyal tűrik a megpróbáltatásokat, mert egymásra tudnak majd támaszkodni... aztán az első komolyabb roham után kiderül, hogy az effajta ábrándok oszlanak el a leghamarabb a szürkeségben...

Folytatva a meglepetések sorát, a második a képek hangulata volt, és nem a bizarr festményeké, amik elsőként láthatóak a főcímben, de csak érintőlegesen bukkannak fel a filmben, hanem végig, ami utána jött. Ezért is hoztam elő a szürkeséget, mert a fakósággal, a sötétséggel játszik leginkább a látványért felelős stáb, és mindez a szintén elég furcsa "zenei" aláfestéssel (kb. egy hegedűhang, hosszan elnyújtva) remek kísérője volt a fent már méltatott sztorinak. Néztem is, ki a Mercy rendezője, és az a Peter Cornwell, akinek a Kísértetjárás Connecticutbanját azért elég jóra értékeltem anno, nagyjából ugyanazért, mint a Mercyt - a családi vonatkozásai és a hangulata miatt. Abban a filmben azonban baromi jók voltak a technikai részletek, a bőséges kellékek is, és még ha a Mercy nem is nyújt akkora teret ezeknek, mint amilyenek ott voltak a látomások meg a halott szemű rémek, inkább csak egy-két CGI akad, amit azért talán jobban illett volna megcsinálni. A fizikai kellékek jók, például a könyv, ahogy a már említett festmények is, de mondjuk ahogy a szövegek megjelennek abban a könyvben vagy a végén a könnyezős résznél, az bíz' elég gyenge. A kevés tárgyi részlet miatt a legtöbb a színészekre van bízva, leginkább a George-ot játszó Chandler Riggsre (Carl a TWD-ből) meg Shirley Knightra Mercyként, a többiek inkább csak asszisztálnak, így közülük magasan Shirley Knight viszi a prímet, az a kanalas jelenete egészen zseniális.

A sztori misztikus része már nem meglepő, inkább csak kellemes aláfestése, bonyolítója, elindítója a többi eseménynek, az már inkább csak elszórakoztatott, mint hogy jelentősebben hatott volna rám. Ijesztőnek sem igazán nevezném, King egyszerűen csak sokadszor visszatért azokhoz a helyszínekhez és témáihoz, a legendákkal, rémmesékkel, babonákkal átitatott maine-i kis közösségekbe, ahol sosem lehet igazán tudni, hogy a boszorkányokról, démonokról szőtt történetek mennyire igazak... de nála ugye általában azok.

Ha ilyen lesz a többi horror is, akkor már bőven elégedett leszek. A Mercy maradandó kis gyöngyszem lesz a gyengeségei ellenére is, és az egyik legjobb érték/ár arányú filmként fogok emlékezni rá, időráfordítása ugyanis szinte nincs is: az egész 75 perc, főcímmel és stáblistával együtt. Leginkább ez a "hatékonyság" és a hangulata emeli ki nekem a sok más hasonló közül.

8,5/10
.

Mercy


Három dolog, ami megfogott a fillmel kapcsolatban:

Niwrok írta:

- Mindig magánál van az a Biblia?
- Csak a nagymamátok közelében...

Ez az egyik. Eszembe jutott, hogy míg élt a nagyi, ez nálunk is így volt. Mert csak ő tartott a szobájában ilyesmit...

Niwrok írta:

mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság

Ezt  úgy elképzeltem... ahogy a valaki baltával csapkodja a saját fejét...  

Niwrok írta:

... időráfordítása ugyanis szinte nincs is: az egész 75 perc, főcímmel és stáblistával együtt.

Ez meg egy óriási pozitívum.

(nem írom, hogy megnézem - pedig de -, mert akkor számonkéred...   )


.