Niwrok írásai 1.0

.
Libanoni keringő / Waltz With Bashir


"Annyit rajzolsz, amennyit akarsz, csak ne filmezd le!"

Évekkel korábban figyeltem fel ennek a filmnek az előzetesére, és annak ellenére, hogy ennek a konkrét háborúnak (sem) tudtam semmit a történelmi hátteréről (úgy voltam vele, hogy a film is lehet egy lehetőség ezek megismerésére), általánosságban is érdekelni kezdett egy olyan film, ami egy háborút rajzfilmes eszközökkel próbál bemutatni. Aztán valamiért elmaradt, és csak mostanában, hogy egy időre az utóbbi évek Legjobb Idegen Nyelvű Film Oscar-jelöltjeinek katalógusává lettünk, jutott eszembe megint, hiszen ez is az volt 2008-ban.

A Libanoni keringő, mint később kiderül, egy álom képeivel indít, és aminek kapcsán két volt katonatárs arról beszél, kiben milyen nyomokat hagytak az 1982-es, húsz évvel korábbi első libanoni háború eseményei. Miközben az egyikük a rémálmairól mesél, a másik rájön, hogy az a része az életének teljesen elfelejtődött számára, egyetlen emlékképet leszámítva, ahogy két társával a fénygránátok által megvilágított hotelek tengerpartjánál fürdik, és mert ez a sötét folt nagyon zavarja, ezért úgy dönt, felkeresi azokat az embereket, akik tudhatják, mi történt ott vele, segíthetnek visszahozni az emlékeit. A beszélgetések tényleg hasznosnak bizonyulnak, a férfi elkezdi felidézni, milyen volt 19 évesen a sűrűjébe kerülni egy konfliktusnak, melyeket a többiek történeteivel kiegészítve egyre közelebb jut ahhoz az emlékhez, ami a leginkább foglalkoztatja, és ami ennek a háborúnak a legvéresebb pontja volt: a mészárlás a sabrai és a shatilai menekülttáborokban.

Magából a leírásból szándékosan kihagytam egy részletet, mert ez volt a legmeglepőbb az azokban amúgy sem szűkölködő filmben: a férfi, aki az emlékeit keresi, az maga a rendező, Ari Folman, és akikkel beszélget, azok is valós személyek. Kezdetben a már említett bajtársak, és mert ők sok területét megjárták a háborúnak, így a film egy általános képet ad rajtuk keresztül, hogy zajlik az a harc, amit rémült, a megszokott környezetükből kiszakított tizenéves fiúk vívnak kb. nulla harctéri tapasztalattal, jórészt rendes felettes irányítás és esetleg megfelelő tájékoztatás nélkül. Vagyis nagyjából lőnek mindenre, ami mozog, sötétben meg mindenre. Az emlékek pedig sokrétűek, a vádaskodással és bűntudattal terhelt csodaszámba menő megmenekülés képeitől a tábori élet mindennapjain át az eltávozáson tapasztaltakig, ahol az élet a normál mederben zajlik, anélkül, hogy elérne oda a háború bűze, de akadnak képek a lerombolt, lebombázott területekről is. Ugyanakkor végig benne van egy kicsit az is, amit Folman egyik társa, majd később a pszichológus is mond, azaz hogy az emlékezet "szívesen" tölti ki az üres helyeket más emlékek képeivel, és mert a részletek ismerősek, így az ember úgy érzi, tényleg átélte azokat.

Aztán ahogy a katonatársak és a katonasztorik fogynak, Folman pedig még mindig nem emlékszik az 1982. szeptember 16-ai órákra, azt a tanácsot kapja, hogy ne csak a vele egy században levő katonák között keressen, hanem azokat is kérdezze meg, akik más okokból lehettek ott. Innentől volt még egy szürreális csavar a filmben, mert egy önéletrajzi ihletésű animációs filmet még csak-csak el tudtam képzelni, de egy dokumentumfilmet, ahol a táborok őreivel, onnan tudósító tévésekkel és a már említett pszichológussal is rajzos formában történik a beszélgetés, azt azért már nem. Annyira doku a dolog, hogy a képre még ki is írják a nevüket és titulusukat! Ez a szakasz már inkább csak a bejruti történésekre koncentrál, az ottani utcai harcokra és hogy közvetlenül mi vezetett a mészárlásokhoz, vagy inkább hogy kik hogyan keverték a lapokat, hogy az megtörténhessen, és közben kik hogyan hunytak szemet efelett, és hogy bent, a falak és a házak között mik történtek. A filmből is sok minden kiderül, de "a google a barátod" azoknak, akiket mélyrehatóbban érdekel a háttér.

És hogy akkor mégis miért lehet ez rajzolt film? Menet közben több dolog is eszembe jutott, mert lehetséges, hogy az emlékek és az álmok fejünkben levő képei miatt lett ez ilyen, utalva a fenti mondatra, hogy nem a valós eseményekre emlékszünk, hanem csak azoknak egyfajta lenyomatára, ráadásul a visszaemlékezések amúgy is csak illusztrációként jelenhettek volna meg, és gondolhatták, hát akkor már miért ne legyen az egész az. Aztán bőven vannak olyan jelenetek a filmben, különösen a háborús részeknél, ahol közrejátszhatott a költséghatékonyság is, sok közülük az Apokalipszis most monumentalitásával vetekszik, egyik-másik meg is idézi azt, és ezt dollármilliós háttér nélkül lehetetlen lett volna a valóságban leforgatni. Éppen ezért viszont döbbenetes az aprólékosság, a valósághűség például a reptéri jelenetnél, ahol kifejeződik a csőlátás, kizárva a túl nyomasztó dolgokat, megpihenve egy könnyedebb gondolatban, amit a szintén kiváló lovardás rész visz tovább a direkt érzelmi sokkolásig, de ugyanígy a kutyás részek, a tank mozgása az autókkal teli szűk utcában vagy a kis montázs piros Merciről és a véletlen áldozatokról is remekek, a közben szóló zene stílszerűségével együtt. Ami meg a részletgazdagság csimborasszója lett nálam innentől, az a videónézős jelenetnél belógó mikrofon!

A háborús téma miatt gyorsan lényegtelenné válik, hogy ez most rajz vagy nem, és bár sokan még mindig ott tartanak, hogy rajzfilm=gyerekfilm, de egyszerűen vannak filmesek, akik rajzokon keresztül tudják kifejezni a legjobban a gondolataikat, érzéseiket... ahogy mondjuk '82-ben, a popkult korában egy tizenéves fiatal akár a hozzá közelebb álló képregény formátumában is megörökíthette volna a háborús élményeit a naplóírás helyett.

9/10

Remo írta:

Coherence

A +1-et még mindig nem mertem bevállalni, de az alapján, amit írtál, ezzel nem hezitálnék annyira, már, ha valaki egyszer behozza.

Hát, ezt legfeljebb valamelyik alsókategóriás mozicsatornán vagy szűkkörű filmfeszten fogod tudni megnézni akkor, már ha ...
.

Niwrok írta:

.
Libanoni keringő / Waltz With Bashir

Aztán valamiért elmaradt, és csak mostanában, hogy egy időre az utóbbi évek Legjobb Idegen Nyelvű Film Oscar-jelöltjeinek katalógusává lettünk, jutott eszembe megint, hiszen ez is az volt 2009-ben.

9/10
.

Akkor ez az egyik... de mi lehet a másik?

Magam részéről ezt nem terveztem - eddig- , nekem a No! van a tarsolyban, de egyszerűen nem stimmel hozzá a felirat.

Mindenestre köszi! Jegyzem és majd nézem. Bár ez is erősen hangulatfüggő...

R2-D2 írta:

Akkor ez az egyik... de mi lehet a másik?

Másik mi ?
.

Niwrok írta:

Másik mi ?
.

Niwrok írta:

A szekrényemben van egy ideje, bekerülve a "halogatott-film" körbe. Ez az írás talán ösztönzés lesz, bár túl sok újat és lelkesítőt nem tudtam meg belőle ...

Ezen kívül is van még kettő nálam a "külföldi" Oscar-jelöltek közül, már csak az a kérdés, hogy ki nézi meg előbb azokat .

A másik mi?

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A szekrényemben van egy ideje, bekerülve a "halogatott-film" körbe. Ez az írás talán ösztönzés lesz, bár túl sok újat és lelkesítőt nem tudtam meg belőle ... Ezen kívül is van még kettő nálam a "külföldi" Oscar-jelöltek közül, már csak az a kérdés, hogy ki nézi meg előbb azokat .

A másik mi?  

Hogy te mikre emlékszel ...
A másik a 2009-es francia, A próféta .
.

.

************************

TOP 10

1. Csillagok között - /Interstellar/ (2014)
Christopher Nolan ezzel a filmmel betetőzte az eddigi életművét, és az Interstellarban egyszerre foglalkozik a Sötét Lovagok sötét jövőképével, nyomasztó, küzdelmes és lelketlen időt vetítve előre, miközben az emberi lélek hátsó bugyraiban is nagy gyakorlattal vájkál, ahogy tette azt a Memento és a Tökéletes trükk. Ehhez igencsak nagy fába is vágta a fejszéjét; az emberiség egyetemes túlélési lehetőségein filózva, a filmen keresztül bemutatva a saját gondolatait és fenyegető kétségeit, egy térben és időben is igencsak kitágult világot, egy családi drámát, valamit sok áthallást is be kellett fűznie a "gépbe". Lehet, hogy Nolan "csak" mérnöke a filmvilágnak (ezért is tartják sokan túlhype-oltnak, pedig már legkésőbb az Eredet óta látszik, mennyire nincs vizuális fantáziája, vagy tulajdonít neki pusztán funkcionális szerepet, nem akkora "leleplezés" ez), de annak a legjobb.

2. Éjjeli féreg - /Nightcrawler/ (2014)
Ahogy tavaly a Mocsok Robertson őrmestere, idén is egy gennyes patkány került a dobogóra, mert nekem a negatív karakterek is izgalmasak, talán még jobban is. Lou Bloomnál sem negatívabban, sem jobban megírtat nem láttam 2014-ben. Robertson őrmesternek még volt annyi mentsége, hogy egy személyes veszteségébe zakkant bele, és próbált ártani mindenkinek, aki az útjába került, Lou viszont egy született szociopata, aki "csak" a számára tökéletes munkahelyet találta meg balesetekre, gyilkosságokra specializálódott szabadúszó híradósként, a szerkesztő ösztönzésére (hiszen abból van a nézettség!) egyre mélyebbre tolva a lencséjét a vértócsákba, hogy kielégítse a vérszomjat... de kiét is? Jake Gyllenhaal for Best Actor in 2014, nuff said!

3. A holnap határa - /Edge of Tomorrow/ (2014)
Ha az elejéről kimaradt volna a laktanyai idétlenkedés, és a vége nem ennyire összecsapott meg zavaros, talán ez lett volna az első. Mintha maga a stáb is képes lett volna visszaugrálni az időben, hogy lássák az ötleteik hatását, a negatív vélemények alapján javítva a történeten, és ezt a két bakit leszámítva ez kiválóan sikerült. Idegen lényes, inváziós filmnek remek, ahogy a nanobot-szerű támadók egyszerre dinamikusak, erősek és alattomosak, a humort és a romantikát sem nélkülözi, és hiába éljük át a szereplőkkel együtt ugyanazt a napot vagy ezerszer, ez nemcsak hogy unalmas nem lesz, hanem még a közepe felé is tud meglepetéssel szolgálni. Ez a film igazolja, hogy nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt, néha elég csak a megszokott összetevőket újszerűen és izgalmasan összefőzni.

4. Amerikai botrány - /American Hustle/ (2013)
Nem sok bizodalmam volt eredetileg ebben a filmben, mégis itt volt a legnagyobb az összhang a kiváló színészek, a remek karakterek, a drámai helyzetek, a feszültség és a hiteles korrajzba illeszkedő zenék között. Rögtön az elején a két piti svindler egymásra találása megfogott, amit csak fokozott a politikai thriller izgalma, ahogy ők ketten egy túlbuzgó és mohó FBI-ügynök hálójába kerülve eszközök lesznek, hogy együtt vessék ki a hálójukat a nagyobb halakra, mígnem cápák gabalyodnak bele, és így kezd egyre személyesebbé és veszélyesebbé válni a dolog. Minden területen és minden szereplőnek és stábtagnak volt jó pár igazán nagyszerű villanása, a kopaszodó, pocakos Christian Bale és az önmeggyőzésben verhetetlen hisztérika Jennifer Lawrence viszont szünet nélkül hozta a remek gesztusokat.

5. Amerika Kapitány - A tél katonája - /Captain America: The Winter Soldier/ (2014)
Az első ciklusból is a Kapitány filmje lett a kedvencem, és mert a Bosszúállók után Vasember és Thor is leszerepelt nálam, így ez a rész is jó esélyekkel indult. Nekem itt működtek a legjobban az átkötések a két rész között (múzeum, látogatás a kórházban), és még ha sem Rogers személyisége, sem a képességei, sem a háttere nem ad sok lehetőséget az izgalmas és látványos filmre (a film leggyengébb pontjából, a címadó Tél Katonájából látszik is, mennyire), a S.H.I.E.L.D. bekeverésével áthidalták ezt a problémát is. Leginkább azonban az akciójelenetek érdemelték ki a dicséretet, a sitcomokból érkezett rendező testvérpár még egy egyszerű autós üldözést is fel tudott annyira dobni, hogy felfigyeljek rá, a három égi cirkálóról nem is beszélve.

6. Nyárutó - /Labor Day/ (2013)
Noha akkor éppen nem voltak nálam ideálisak a megtekintés körülményei, és a három főszereplő érzelmi mocsara könnyen lehúzhatott volna, mégis kellemes és felemelő élményként éltem meg a Nyárutót. Hiába érezte szükségét az író, hogy egy szökött fegyenc erőszakosságával és a lebukásától való félelemmel dúsítsa fel a sztorit, és hiába próbált ezzel párhuzamosan irreálisan sok eseményt belepasszírozni alig pár napba, mindennél szebben rajzolódik ki az érzés a filmből, milyen nagyszerű dolog is az, ha három ember pont azt kapja meg az életébe belépő új embertől, amire szüksége van. Aki segíthet a múltbéli hibáik vagy a komplexusaik feldolgozásában, aki elviselhetővé tudja ezeket tenni, ugyanakkor erősíteni tud a pozitív tulajdonságaikon, vagy egyszerűen csak biztosítani azt a hátteret és nyugalmat, amire a továbblépéshez kell.

7. A galaxis őrzői - /Guardians of the Galaxy/ (2014)
A Marvel mostanra annyira túltolta nálam a képregényes világát, hogy egyre kevésbé tudok ezekért lelkesedni. A galaxis őrzőinek viszont annyira csak érintőleges köze volt az általam ismert Marvel-univerzumhoz, hogy inkább tekintettem rá független akció-kaland filmként, aminek pár utalását, figuráját nem értem... annak viszont nagyon tetszett. A helyszínek, az azok mögött rejlő sztorik és a látványvilág fogtak meg inkább, legyen az a Xandar vagy a "bányásztelep", és bár a karakterek között is akadtak kedvencek, Drexet nem tudtam hova tenni. Ezek mellett a történet a sokadik nagyhatalmú ereklyéről inkább csak közhelyes vezérfonal volt, csak az "összemesélést" szolgálta, annak meg éppen megtette. A film csúcsa nekem a Nova-háló volt, ami egyszerre volt lenyűgöző és szívszorító, az alja meg a Ronant alakító Lee Pace ripacskodása.

8. Oculus - /Oculus/ (2013)
Ez a film azzal került a listára, hogy ijesztgetés címszó alatt nem ad, hanem elvesz, mégpedig a szereplők józan eszébe vetett hitét, ami azért jóval nagyobb félelem, mint akár egy csapat kézzelfogható zombi. Ennek a hangulatnak az Oculus legjobb része, az eleje ágyazott meg, ahol egy szörnyű megpróbáltatásokat átélt testvérpár tagjai próbálják gyakorlatilag arról meggyőzni egymást, hogy ők normálisak, és a másik a hamis emlékeinek meg a kényszerképzeteinek foglya. Ahogy aztán a természetfeletti elkezd erőt gyűjteni és összezavarni a szereplők tudatát, úgy bizonytalanítja el a nézőt is a film, hogy a végére múlt és jelen teljesen egybefolyjon, feltárva az évekkel korábbi események borzalmait is. A frappáns ötletek és az átgondolt forgatókönyv mellett igazából pont a "csillogó szemű" riogatás tűnt kicsit feleslegesnek, bár az is hatásos.

9. Sráckor - /Boyhood/ (2014)
Linklater neve tavaly is a listámra -sőt, akkor az élére- került, egy nem kevésbé hasonlóan nagyívű vállalása miatt. Bár maga a film, annak drámai vonatkozásai, egy köznapi felnövéstörténet is érdekes, amiben Patricia Arquette és Ethan Hawke is kiválóan alakít meg remek epizódok vannak benne, inkább a filmből sugárzó elhivatottság, kockázatvállalás és elkötelezettség miatt maradt meg nekem. 12 éven keresztül forgatni egy filmet, ami bármikor befuccsolhat, akár egy szereplő tragikus halála (bár biztosan lett volna mód ezt is beleszőni), akár csak mert valaki nem ér rá vagy éppen megunja, hiszen amatőr színészekről is szó van (ahogy ez éppen Lorelei Linklater esetében történt), az mindenképpen elismerésre méltó.

10. Dollár, kanna, szerelem - /The Brass Teapot/ (2012)
Lehet, hogy nem a minőségi szórakozás csúcsa, de nekem ez lett a legkedvesebb romantikus történetem idén. A Teapot misztikus mese két csóró újházasról, akik egy régiségboltból szereznek egy ósdi kannát, melyről kiderül, varázsereje van, és kemény valutával honorálja a hatósugarában keletkező fájdalmat, de ugyanazt a mértékűt vagy típusút egyre kevesebbel. A két lüke erre elkezd változatos és egyre növekvő sérüléseket okozni maguknak és másoknak, hogy a gyors meggazdagodás után "megélhetési mazochistákká" váljanak. A legjobban az tetszett benne, amilyen látványosan és mélyen odavoltak egymásért, és végig azon izgultam, hogy a vélhető legnagyobb fájdalom okozásaként össze ne törjék egymás szívét.


***********************

OTHER TOP 5

A. Az ölés aktusa - /The Act of Killing/ (2012)
Rég láttam olyan filmet, ami egy érzést ilyen hosszan fenn tudott tartani, még ha az az iszony és az undor is volt. Oppenheimer filmet akart forgatni az évtizedekkel korábban lezajlott, hatásaiban máig érezhető indonéziai mészárlásokról, de a túlélők és azok leszármazottai helyett végül maguk az akkori gyilkosok és szellemi örököseik álltak kamera elé. Akikből dőlnek a sztorik, kedélyesen idézve fel egy-egy emlékezetesebb helyszínt vagy gyilkosságot, büszkeségtől dagadva adják elő, hogyan tettek a kommunista métely kigyomlálásáért, amiből rövid úton lesz egyre intenzívebb önámítás, ahogy magyarázni próbálják a tetteiket, egyre közelebb hozva a felismerést, hogy miről is szólt ez az egész. Az eredeti tervek szerinti film -éppen a The Act of Killing "bátorítása" által- végül 2014-re készült el, The Look of Silence címmel.

B. Nebraska (2013)
Bár akad remek családi dráma a listán is (Augusztus Oklahomában), inkább erról tartottam fontosnak megemlékezni. Azon túl ugyanis, hogy remekül mutatja be az egy családban erjedő titkok meghatározó erejét, a rokonok egymás iránti elkötelezettségét vagy éppen kapzsiságát, a nehezen levetkőzhető személyiségjegyek egymást az őrületbe kergető voltát vagy éppen a családi kapcsolatok kiüresedését, közben egy olyan általános problémával is foglalkozik, mint az emberek közötti bizalmatlanság. Bár Woody az, aki bármi áron menni akar a pénzért, úgy érezve, hogy ezzel tud tenni valami igazán fontosat, az igazi felfedezés a fiára, Davidre vár, aki valószínűleg sokkal többet tud meg a családjáról ezen az úton, mint amit valaha is akart volna.

C. Locke (2013)
Ez meg úgy tudott remek karakter- és családdráma lenni, hogy egyetlen szereplő van benne fizikailag (a többiek csak a hangjukat adják), és jelentős részben egy helyszínen, egy kocsiban játszódik. Merthogy miközben az építésvezetőként dolgozó Ivan Locke mindent alárendel egy elvi döntésnek, és autójával új irányba kanyarodik, közben az összes magánéleti és munkahelyi problémája a nyakába szakad, ahogy telefonon tartja a kapcsolatot a feleségével, a gyerekeivel, a főnökeivel és a kollégáival. A Locke-ra nehezedő, évtizedeket felölelő felelősség terhe és a drámai szálak keveredése mellett a film legnagyobb érdekessége az volt, hogy nekem nem is Locke lett a legizgalmasabb szereplő.

D. Coherence (2013)
Kiváló példa arra, hogy hogyan kell pár egyszerű kellékkel és alig tucatnyi emberrel olyan filmet forgatni, amin a néző nem csak kapkodni fogja a fejét, de még bizonyos drámai mélységeket is sikerül elérni. Egy párokból álló baráti társaság közös vacsoráját kavarja meg és össze a Föld mellett elhúzó meteor, és ahogy egyre több vonatkozása mutatkozik meg ennek a szimpla áramszüneten túl, a karaktereket hol a hatások kilogikázása és az ehhez kapcsolódó óvintézkedések kötik le, hol pedig az egymás közötti, felszínre került problémák. Az élményen csak olyan technikai részletek rontottak, mint a magát kézikamerás horrorba képzelő operatőr és a vandál vágó.

E. Four Lions (2010)
Életem politikailag leginkorrektebb filmje, amiben pár angliai radikális muszlim azon szervezkedik, hogy öngyilkos merényletekkel tegyen szent ügyük érdekében. Csak hát ezeknek a fickóknak Allah nem sok észt adott, így sorra vallanak kudarcot az olyan "zseniális" ötletekkel, mint például az idomított varjakra szerelt bombák. Egy olyan komoly és véres témát, mint a nemzetközi terrorizmus, nagyon ocsmányul is el lehetett volna cseszni, de az író/rendező ügyesen inkább az ellentmondásokra, azon belül is a kultúrák keveredésében rejlőkre hívja fel a figyelmet, így a morbid ökörködés közepette el is gondolkodtat, például arról az ijesztő tényről, hogy manapság tényleg bárkiből lehet terrorista, ha erre van igénye.


***********************

BOTTOM 5

-5. Mr. Jones - /Mr. Jones/ (2013)
Na persze, direct-to-DVD filmeknél ez nem akkora kihívás, de szerencsére 2014-ben -a sok baklövés ellenére is- elkerültem a moziban az ennyire ótvar, dögunalmas vackokat, mint ez. Még a kézikamerás, nullköltségvetésű horroroknál is ritka az ennyire idióta sztori, az ennyire jellegtelen "riogatás" és az ennyire céltalanul merengő kamera, ami csak a játékidő széthúzására szolgál. Mivel két olyan elem volt benne, ami tetszett (a közepén az ál-dokumentarista rész és a szalmabábok), a Duplanulla Díj nem jár, de ebben a mezőnyben így is "szép siker" utolsónak lenni.

-4. Annabelle - /Annabelle/ (2014)
Merthogy volt szar horror a moziban is. A The Conjuringot nagyon szeretem, de előre sejthető volt, hogy egy spin-off, amit a Mortal Kombat 2. rendezője tákol össze, az nem fogja a csúcsokat verdesni, és lőn. Hiába a gyilkos szekta, a szellemszállta baba és a rémisztő árnyalak, ha a főszereplők képtelenek közvetíteni a rettegést, mert annyira élettelenek és üresfejűek, mint egy áruházi próbababa, és a sokadik alkalommal is csak rezignáltan kikapcsolják az "önműködő" háztartási eszközeiket, aztán nyugiban visszafekszenek aludni. Megijednem egyszer sikerült, de ott is egy Wantól kölcsönvett trükktől, borzonganom talán kétszer, és a legnagyobb para az volt, amikor a felénél elfogyott a kólám.

-3. A csodálatos Pókember 2. - /The Amazing Spider-Man 2/ (2014)
Ezt a filmet még mindig az a mondat foglalja össze legjobban, ami a társaságunkban hangzott el a film végén: "Ez egy baromi jó kis romantikus film lett volna, ha nincs benne a Pókember". Ami jó ebben a filmben, annak jórészt Gwen Stacy-hez van köze, miközben a Jamie Foxx alakította Villámcsávó a legirritálóbb, leghisztisebb lelki roncs volt, akit képregényfilmben valaha láttam (igen, beleértve a Zöld Lámpást is), és a köré írt sztori is alig több a nullánál. Pedig neki kellett volna a filmet a hátán vinnie, az előre bejelentett három rosszfiú izgalmas ígérete ugyanis egy ordas nagy kamu volt: a Zöld Manó még épp csak bontogatta a szárnyait, Rhino pedig egy epilógust kapott, felvezetendő a következő részt... amit én már nem biztos, hogy látni akarok.

-2. Need For Speed - /Need for Speed/ (2014)
Nem ez a film büszkélkedhet nálam 2014 legostobább jelenetével (innen is üdvözlöm a Godzilla töksötétben "dolgozó" kreténjeit), viszont sorozatban bukkantak fel benne idiótaságok, és a konstans kellemetlen élmény miatt a Need for Speed a listára kívánkozott. Pedig egy játékból készült filmre eleve nem ülök be nagy elvárásokkal, így azon, hogy a történetnek lesznek sötét foltjai, még túlléptem volna. Sajnos azonban a karakterek többsége is sötét, műmájer barom, akik nevetséges vicceskedéssel próbálnak elvergődni a sztori és az USA egyik pontjából a másikba, miközben még az autós jelenetek, amik azért még mindig a film jobb szakaszait jelentik, is kizökkentettek a könnyed szórakozásból.

-1. Transzcendens - /Transcendence/ (2014)
Évek óta megbízhatóan akad nálam olyan sci-fi jellegű mozifilm, ahol az alapötletet izgalmasnak tartom, aztán a megvalósítás banánhéján eltaknyol az egész, és ezzel a teljesítményével az idei év LopottIdő-díját a Transcendens kapja. Az emberi tudat és a gépek összekötésének, a nanotechnológia lehetőségeinek és mindennek erkölcsi vonatkozásainak talán szerencsésebb lett volna írásos formában megjelennie, filmként ugyanis a sokszor teljesen hiteltelen helyzetek és totál ostoba szereplők hazavágták az egészet, és az, hogy a kb. isteni képességekkel rendelkező számítógép annyira vak és süket, hogy a főhadiszállására ágyúval lehet lőni, annyira nem tesz semmit a saját védelme érdekében... hát, ezzel a filmmel meg verébre...
.

Niwrok írta:

.

Évértékelő (2014)

Na ja, túlságosan nem tudjuk egymást meglepni. Néhány cím helyezésével ugyan nem értek egyet, de az éves olvasnivalók alapján valahol logikius - a Te nézőpontodból.

Tudom, hogy az Augusztust említetted, de azért én azt hiányoltam a TOP10-ből - ha már a Nebraska nem kerülhetett bele.

Azért az enyém ez évben némileg (alaposan?) el fog ettől térni.

4, 5, 7, 9 biztos nem lesz rajt, 2-őt még nem láttam, ahogy a 6-ot sem. Utóbbit már betáraztam.

R2-D2 írta:

Évértékelő (2014)

Néhány cím helyezésével ugyan nem értek egyet, de az éves olvasnivalók alapján valahol logikus - a Te nézőpontodból.
Tudom, hogy az Augusztust említetted, de azért én azt hiányoltam a TOP10-ből - ha már a Nebraska nem kerülhetett bele.

Gondolom, ez alatt leginkább a Need for Speedet és az Amerikai botrányt érted; ezekre fel voltam készülve, hogy "kapni" fogok értük .

Az Augusztus Oklahomában-nak meg, ahogy írtam is akkor, az lett a "veszte", hogy láttam már elég ilyen filmet, és a remek karakterek vagy alakítások ellenére sem tudott olyan nagy hatást gyakorolni rám, olyan emlékezetessé válni, hogy a TOP10-be kerüljön. Ha TOP15-öt kellett volna írnom, rajta lett volna, ahogy a Nő, a DBC és a 12 év rabszolgaság is. Ezek miatt írtam az X.-es bevezetőbe, amit.
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Évértékelő (2014)

Néhány cím helyezésével ugyan nem értek egyet, de az éves olvasnivalók alapján valahol logikus - a Te nézőpontodból.
Tudom, hogy az Augusztust említetted, de azért én azt hiányoltam a TOP10-ből - ha már a Nebraska nem kerülhetett bele.

Gondolom, ez alatt leginkább a Need for Speedet és az Amerikai botrányt érted; ezekre fel voltam készülve, hogy "kapni" fogok értük .

Az Augusztus Oklahomában-nak meg, ahogy írtam is akkor, az lett a "veszte", hogy láttam már elég ilyen filmet, és a remek karakterek vagy alakítások ellenére sem tudott olyan nagy hatást gyakorolni rám, olyan emlékezetessé válni, hogy a TOP10-be kerüljön. Ha TOP15-öt kellett volna írnom, rajta lett volna, ahogy a Nő, a DBC és a 12 év rabszolgaság is.
.

Nem, inkább a két Marvel filmen lepődtem meg.

.
Vágy és vezeklés / Atonement

Az Augusztus Oklahomában kapcsán, amikor a negatív női karakterek toplistájáról esett szó, megígértem a magamnak -sokadszor-, hogy újranézem. Mert annak ellenére, hogy Briony Tallis nálam a legutáltabb filmes karakter, az ő jellemének pszichológiai feltérképezése, motivációinak felismerése és összeillesztése, valamit a film egyéb, kimagasló vonatkozásai sokszor megnézhetővé és élvezetessé tették a Vágy és vezeklést... legfeljebb mindig úgy kell visszanyelnem a gyomorsavat a végén.

Három időszakot felölelő történet 1935 nyarán kezdődik a Tallis-család vidéki birtokán, ahova több családtagot és barátot várnak egy ünnepi vacsorára. Hogy a vacsora még emlékezetesebb legyen, Briony, az élénk képzelettel és írói vénával rendelkező, valamint súlyos figyelemhiánnyal küzdő 13 éves lánytestvér egy színdarabot ír a bátyja, Leon tiszteletére. Érdeklődés hiányában azonban az előadás elmaradni látszik, mert Briony fiú iker-unokatesói, akik a színészek lennének, unják az egészet, a nővérük, Lola figyelmét inkább a Leonnal érkező gyártulajdonos, Paul csokoládéi keltik fel, Cecilia Tallis, Briony nővére és a család fogadott fiának számító Robbie esetében pedig úgy tűnik, a régen köztük levő érzelmek és feszültség egy véletlen baleset, egy szökőkútba esett törött váza meg egy eltévedt levél nyomán beteljesülni látszanak, vággyá és szerelemmé érnek. Ez utóbbinak, Cee és Robbie bimbózó kapcsolatának Briony többször is tanúja lesz, és talán mert nem tudja értelmezni a szexualitás számára ismeretlen és olykor elég közvetlen jeleit, akár más okokból, de meggyőződésévé válik, hogy Robbie perverz, "szexmániás". A vacsora során előkerül az ikrek levele arról, hogy elszöktek, így a teljes asztaltársaság a keresésükre indul, és közben Briony olyat lát, ami döntéssé érleli benne az előzményeket: a család és a rendőrség előtt is szexuális erőszakkal vádolja meg Robbie-t, akit ezért azonnal le is tartóztatnak, később pedig évekig tartó fegyházra ítélnek. A történet a II. világháború első évében folytatódik, amikor a börtön helyett a frontot választó Robbie néz szembe a harcok szörnyűségeivel, de élteti a hazatérés reménye, ahol az ártatlanságában mindig biztos, ápolónőként dolgozó Cee várja... meg a szintén egy kórházban segédkező Briony, aki felnőve, megérezve tettének súlyát, szeretné valahogy jóvá tenni azt.

Bár az első szakasz csak egy unalmas angol udvarházban szövődő romantikus sztorit vetít előre, nekem szinte megunhatatlan figyelni, ahogy a szereplők vagy dolgok, még az olyan jelentéktelenek is, mint az ikrek vagy a közelgő háború fenyegetése, hogyan teszik hozzá a magukét a későbbi események tragédiájához. Leginkább az megkapó, ahogy Cee dacosan tagadni próbálja mások előtt az érzéseit Robbie iránt, pedig kiderül, ennek voltak előzményei az egyetemen is, ahova mindketten jártak, de bizonytalan még bennük, és csak, ahogy a veszekedésüket követően, egy szál vizes alsóruhában áll Robbie előtt, és ahogy a srác utána elég direkt utalással vall a Cee iránt érzett szenvedélyéről, akkor tudja elhinni, hogy ez tényleg igazi. Ugyanígy Robbie is bizonytalan, leginkább a társadalmi különbségek áthághatóságát illetően, ezért is akar bocsánatkérő levelet írni Cee-nek a szökőkutas affér során mutatott illetlen viselkedéséért. Csak hát a vágy nagy úr, és bárhogy gyűri a szavakat, csak az jön ki belőle, amit alapvetően gondol. Ez a levél lesz végül az események kulcsa, hiszen amennyire őszintén mutatja a fiatalon közti szerelem erejét és tisztaságát, ami nélkül talán még évekig húzták volna egymás agyát, ugyanakkora lökést is ad az eseményeknek, melyek végül elszakítják őket egymástól.

Ami a háború idejére már nem csak fizikai, hanem lelki is. Mert bár a szenvedély nem múlt el egymás iránt, a néző számára valószínűsíthetően igaztalan vád, melyet a bíróság ítélete is megerősített, a család és a társadalom számára még elfogadhatatlanabbá tette kettejük kapcsolatát, ami talán, remélik, Robbie háborús tetteinek fényében kevésbé lesz fontos. Ez a rész -amit sokan a film gyengébb pontjának tartanak, pedig érzelmi hatásában ezek is fontosak- mégsem Robbie küzdelmét mutatja, hanem a hazafelé, Dunkerque irányába tartó út monotonitását, magányát és elkeseredettségét, amin a fiút már csak Cee levelei, az abban szereplő "Gyere vissza! Gyere vissza hozzám!" sorok tartják mozgásban és életben. Joe Wright rendezése amúgy is lenyűgözött, ahogy finom vágásokkal erősített rá a szereplők közti érzésekre, ahogy a zenében visszatérő motívummá tette a többszörös utalásként megjelenő írógép-kopogást, vagy ahogy koordinálta az operatőri munkát, ami sok hatásos képet eredményezett, de a Dunkerque-jelent volt az, amitől igazán leesett az állam... még ha sztorihoz amúgy csak közvetetten kapcsolódik, ezért kicsit öncélúnak hathat. Az ugyanis egy csaknem öt perces, vágatlan snitt a németek elől menekülő, a kimentésükre váró, elcsigázott angol katonákról, akik addig is változatos módokon ütik el az időt, vagy éppen gondoskodnak a felszerelésük elpusztításáról, nehogy az ellenséget erősítsék a puszta hátrahagyásukkal, és annyira összetett, hogy alkalmanként képtelenség is minden elemére figyelni, mindent befogadni: a katonakórus, az imádkozó kiskatona, a lelőtt lovak, a háttérben levő óriáskerék, a szétvert járművek... Ennél a filmnél, meg az egy évvel korábbi Az ember gyermekénél figyeltem fel ezekre jobban, azóta szeretem és tisztelem ezeket, mint a szervezés és a stábtagok közötti együttműködés csúcsait.

És akkor Briony... Az övé az egyik legtökéletesebben megírt pszichológiai dráma, amit valaha láttam. Már az elején is, alapozásnak kiváló, ahogy érződik, hogyan színezi ki, élénkíti fel a fantáziájával azt a szürke unalmat, amit számára a ház és a kert képvisel, ahova be van zárva, ahol ha vannak is kortársai, azokkal sem találja a közös hangot és játékot. Akinek az egész ház csak egy babaház, ahol ő szövi meseszerű történetekbe a szereplőket, de ezek csak az udvariasság szintjén érdekelnek bárkit is, és ebbe láthatóan Briony kezd belefáradni. Ezért is lesz számára éppen annyira remek alkalom, mint csalódás is Robbie és Cee szerelme, és mert a néző ismeri kettejük történetének másik felét is, túlzónak tűnik az a határozottság, amivel megvádolja Robbie-t. Egy szerelem terén csak a mesék tapasztalatával bíró kislánynál viszont könnyen félrecsúszhatnak a dolgok, ha csak egy ablakon át látott jelenet, egy levél durva kifejezése és egy félreérthető mozdulat áll rendelkezésére, amit a többiek szégyenkező hallgatása vagy titkolózása miatt maga kénytelen történetté szőni, tele félreértésekkel, vagy éppen csak a tettének súlyát, felelősségét nem tudja felmérni... gondolhatnánk.

Csakhogy a második szakasz során, amikor Briony ápolónőként vezekelve próbál enyhíteni a "bűnén", levélben esedezve Cee bocsánatáért, próbálva bizonyítani a jószándékát, a visszaemlékezések újabb információkat adnak a szintén csak félinformációkkal rendelkező nézőnek, és így áll össze egyre teljesebben a történet. Ami ott a kórházban, az esküvői jelenetben, az azt követő találkozásban és végül a Briony-val készült interjúban van, az nekem filmtörténelmi csúcspont, egy dráma tökéletes befejezése, olyan mondatokkal és érzésekkel, elvekkel, amitől jön fel a hányás, amitől ökölbe szorul a kezem, amitől szikrázik a szemem és az agyam! Ami legkevésbé a vezeklésről és a reményről szól, hanem a gyávaságról és a menekülésről, a képmutatásról, az önzésről, a manipulációról és az önámításról, annak élethosszig tartó negatív hatásairól. Amikor az ember benne ragad egy rossz döntésében, és csak rágja-rágja, de se lenyelni, se kiköpni nem tudja, és ennek hatására minden, ami jó, szép, tiszta és őszinte lehetne, szarrá megy körülötte. És amilyen csavarral, amilyen alattomosan felvezeti ezt a film, az megismételhetetlen...

Spoiler:

Keira Knightley-t előtte is ismertem, de nem figyeltem rá különösebben, James McAvoy viszont akkor bukkant fel nálam az ismeretlenség homályából, és vált azóta több nagyszerű alakításával is kedvenccé a tehetségével. A film igazi meglepetése azonban Saoirse Ronan volt, akit fiatal kora ellenére rögtön Oscarra is jelöltek Briony szerepéért, és aki mellett hiába voltak ott a többiek, például a gazdag színészi munkát maga mögött tudó Vanessa Redgrave, Ronan volt annyira jó, hogy benne is csak a 13 éves Briony-t láttam (persze őt és a sminkeseket/fodrászokat is dicséri, hogy ez így volt); azt a lányt, aki a kezében egy zseblámpával áll, és aki ekkor hoz egy döntést, amit utána hatvan évvel sem tud teljesen felvállalni.

Talán voltak megtekintések, amikor csak részlegesen jöttek át a filmbeli érzések, most viszont, talán az ötödik alkalommal ugyanúgy örültem a Cee és Robbie szerelmét kifejező apró gesztusoknak, ahogy fájt az elszakításuk egymástól, Briony Tallist pedig, a tetteit és amit képviselt, ugyanolyan intenzitással tudtam gyűlölni. Nem véletlen a bérelt helye az örökranglistámon is, ilyen széles skálán ilyen erős érzelmeket ennyiszer kevés film tud előhozni belőlem.

10/10
.

R2-D2 írta:

Nem, inkább a két Marvel filmen lepődtem meg.

Pedig eddig szinte mindig került belőlük a listámra, hol a Vasember, hol az Amerika kapitány vagy éppen a Bosszúállók. Sőt, a Transformersből is toplistára raktam a 3.-at .
.

Niwrok írta:

.
Vágy és vezeklés / Atonement

Talán voltak megtekintések, amikor csak részlegesen jöttek át a filmbeli érzések, most viszont, talán az ötödik alkalommal ugyanúgy örültem a Cee és Robbie szerelmét kifejező apró gesztusoknak, ahogy fájt az elszakításuk egymástól, Briony Tallist pedig, a tetteit és amit képviselt, ugyanolyan intenzitással tudtam gyűlölni. Nem véletlen a bérelt helye az örökranglistámon is, ilyen széles skálán ilyen erős érzelmeket ennyiszer kevés film tud előhozni belőlem.

10/10
.

Az lehet, hogy én ezt most láthattam valamelyik TV csatornán? Talán AXN?

Köszi az ajánlót ( ), tökéletesen átjön belőle az az érzelmi túlfűtöttség, ami egy ilyen kiváló írás megalkotásához szükséges. Nem tudom, egyszer, lehet, teszek vele egy próbát.

Niwrok írta:

Pedig eddig szinte mindig került belőlük a listámra, hol a Vasember, hol az Amerika kapitány vagy éppen a Bosszúállók. Sőt, a Transformersből is toplistára raktam a 3.-at .
.

Lehet, biztos, de arról már megfeledkeztem. Csak fura volt az idei kínálatban pont ezt a két bockbustert látni. Én tegnap néztem újra a Majmok bolygója: Forradalamat - az sokkal inkább listára való. Igaz, az nem Marvel.

.

R2-D2 írta:

Vágy és vezeklés / Atonement

Az lehet, hogy én ezt most láthattam valamelyik TV csatornán? Talán AXN?
Köszi az ajánlót ( ),  tökéletesen átjön belőle az az érzelmi túlfűtöttség, ami egy ilyen kiváló írás megalkotásához szükséges. Nem tudom, egyszer, lehet, teszek vele egy próbát.

Jepp, a Viasat3 biztos vetítette, mert ott elcsíptem pont a parti jelenetet, az volt a végső lökés, hogy most már tényleg lejátszóba kerüljön .

Persze, mindenkinek máshogy jön le, sokaknak például megható és sajnálatraméltó Briony karaktere, meg nem is a stílusod, meg miért is hatna rád is így érzelmileg, megadja azt neked más... de azért a 10/10 szerintem elég jól kifejezi, hogy mennyire ajánlom... úgy értem, ajánlom .

R2-D2 írta:

Csak fura volt az idei kínálatban pont ezt a két bockbustert látni. Én tegnap néztem újra a Majmok bolygója: Forradalamat - az sokkal inkább listára való. Igaz, az nem Marvel.

Nem is kell Marvelnek lennie, ha jó .
.

Niwrok írta:

Vágy és vezeklés / Atonement

... hogy mennyire ajánlom... úgy értem, ajánlom .

Értem. Ajánlod. Vastagon ajánlod.