Niwrok írásai 1.0

.
A kétkedő fundamentalista / The Reluctant Fundamentalist


"Aki úgy néz ki mint én, az egyből merénylő, mi?" /Four Lions/

Lassan kezdem azt érezni, hogy átalakultunk közel-keleti filmes bloggá, mert arányaiban biztosan több ilyen filmmel foglalkoztunk itt mostanában, mint a "nagyok", és még nekem is akad a tarsolyban éppen elég. Ráadásul az imdb meg a "harcos hercegnő" is egymás után dobálja fel ezeket a keresési előzmények alapján, hivatkozással rendezőkre, színészekre vagy témára, így még az a furcsaság is megeshet, hogy egy hónapon belül négy öt* filmet fogok látni ugyanazzal az egyre felkapottabb pakisztáni származású brit színésszel (Riz Ahmed), úgy, hogy előtte azt sem tudtam, hogy a világon van. Viszont egyre jobban megkedvelem a srácot, főleg amíg így játszik, és amíg a filmjei szórakoztatóak, még ha nem is mindig annyira jók ...

A pakisztáni Lahoreban elrabolják az ottani egyetemen dolgozó egyik professzort, a terroristák a szabadon engedéséért politikai foglyaik szabadon bocsátását és váltságdíjat követelnek. A helyszínen dolgozó újságíró, Bobby úgy véli, hogy értékes információkat szerezhet az emberrablásról a professzor egyik munkatársától, Changez Khantól, akinek fiatal kora ellenére nagy tekintélye van a diákok körében, és akiről sokan úgy vélik, kapcsolatot ápol terrorista szervezetekkel. Bobbynak sikerül egy találkozót megbeszélnie Changezzel az egyik kávézóban, és miközben a helyi rendőrség módszeresen és durván kutatja át az egyetemet, egyre tömegesebb tiltakozó megmozdulást eredményezve a diákok körében, a két férfi között egy érdekes pszichológiai harc veszi kezdetét, amiben kulcsszerepe lesz a Changez által elmondott élettörténetének, hogy milyen tapasztalatokkal járta meg az USÁ-t, és miért tért végül haza. Changez még a 2000-es évek környékén költözött az USÁ-ba, hogy az elnyert és sikerrel elvégzett princetoni ösztöndíj után egy cégértékelésekkel foglalkozó cégnél kezdjen el dolgozni, és a szerelem is rátalált a fotós Erica személyében, azaz mindene megvolt, amire valaha vágyott, amiben jónak érezte magát, de amikor a repülők 2001. szeptember 11-én becsapódtak a WTC tornyaiba, már semmi sem volt olyan, mint előtte.

A film így két szálon fut párhuzamosan, és előre le kell szögeznem, hiába jó két órás a film, ebből az érdekesebb vonalra, a külső események által is egyre feszültebbé tett kávézói párbajra jut a kevesebb idő, pedig számomra ez tette vonzóvá elsődlegesen a filmet. Mert baromi izgalmas, ahogy Changez és Bobby folyamatosan terítik ki egymással szemben az ütőkártyáikat, folyamatosan merülnek fel a fordulatok, és miközben Bobby láthatóan túlságosan be van szarva ahhoz, hogy szívesen hallgassa a "mesedélutánt" egy potenciális terrorista sejt találkahelyén, kintről pedig egyre gyakrabban érkeznek a tüntetés és a túsz utáni nyomozás eszkalációjáról szóló hírek, amik várhatóan órákon belül erőszakhullámot indíthatnak el, ártatlan áldozatokkal... ezalatt végig működik az egyensúly, hogy vajon Changez milyen szerepet játszik a dologban. Egyszerű tanárember lenne, pár évnyi tapasztalattal az "amerikai álomból", vagy terrorista szimpatizáns, aki legjobb esetben is információkkal látta el a hittestvéreit az elrabolt Rainier professzor ügyeivel, szokásaival kapcsolatban? Egy félig meghallgatott mondat, egy sokat sejtető vagy éppen könnyen félreérthető találkozó, és persze ott van Changez amerikai életútja, amit akár könnyen lehet csalódások, kiábrándulások sorozataként is értelmezni.

Ez a kiruccanás gyakorlatilag három felvonásból áll -amik között elválasztásként jelentkeznek a kávéházi események-, három rendező elv mentén. Az első szakasz a felemelkedésé, ahogy a jelessel végző, magabiztos diák egy jól menő céghez kerülve kicsit megrészegül a sikertől, mert bár a tehetségéhez nem fér, és nagyon eredményes a megfigyelés és a hatékonyságnövelés tekintetében, egyedi ötleteivel felrázva azokat, sok céget téve még jövedelmezőbbé, a számok mögött levő emberekről mintha elfeledkezne. Vagyis úgy viselkedik, mint egy yuppie pöcs. Amikor azonban 9/11 után, a második "felvonás" elején először van része a gyanakvó pillantásokkal kísért, megalázó análmotozásban, ahogy egyre többször kell kimagyaráznia magát és egyre kisebb sikerrel, úgy kezdi felismerni, hogy a paranoia árnyékában az amerikaiak, köztük akár a saját kollégái is, már nem a sikeres üzleti elemzőt látják benne, hanem az "arabot", aki drága öltönybe bújva, barátságot "színlelve" próbál a közelükbe férkőzni. Ez még akkor is így van, ha Changez főnöke, továbbá a legjobb barátja, Wainwright maximálisan bíznak benne, de ők ketten keveset tehetnek, amikor a srác kezd rájönni, bármennyire is belekóstolt az "amerikai álomba", ez csak azt bizonyította a számára, hogy rossz dolgokra vágyott, és hogy ezek ellen a rossz dolgok ellen úgy tud leginkább tenni, ha felégetve maga mögött az amúgy is rogyadozó hidakat hazaköltözik Pakisztánba... ahol bármit is tett, az útja végül ebbe a kávéházba vezette.

Ha csak ennyi lett volna a film, esetleg egy kicsit feszesebbre vágva, akkor sokkal jobb véleménnyel is lehetnék róla, de sajnos a sok visszaemlékezés és a hosszú játékidő miatt szétfolyik az egész. Különösen gyengének, bár persze a történet alakulása szempontjából szükségesnek találtam Changez és Erica kapcsolatát, de sajnos Ahmed és Kate Hudson között semmi kémia nincs, amit csak részben magyaráz az, hogy Erica múltja egy súlyos tragédiával terhelt, ami a sráccal való kapcsolatára is kihat. Hasonlóan nincs túl nagy véleményem az elemzői csoport kisfőnökét alakító Kiefer Sutherlandról sem, mert ugyan az elején vannak jó jelenetei, de a végén az isztambuli részben produkált hisztije inkább lett nevetséges, mint feszült. Amcsi vonalon még az volt a legérzelmesebb jelenet, persze Changez személyes drámáját leszámítva, ahogy Wainwright és Changez elbúcsúznak egymástól. A lahore-i részekben már sokkal jobb a helyzet, legyen az akár Changez családjának bármelyik tagja, a diákmozgalom tagjai, vagy egyáltalán bárki, és a neves színészek közül egyedül Liev Schreiber alakítására csettintettem elégedetten, mert tényleg jól hozza a két tűz közé szorult Bobby-t, akinek megszerzett információin vagy egy-egy döntésén életek tucatjai múlhatnak, köztük a sajátja is.

Szóval adott az összetett sztori, amiben személyes tragédiák éppúgy helyet kapnak a poszt-9/11 USA tükrében, mint egy feszült mentális párbaj vagy az amerikai álom kritikája... amit sajnos íztelenné tesz egy lagymatag romantikus történet, ráadásul a hossza sem éppen ideális. Talán a film ismertségét akarták javítani az ismertebb hollywood-i nevekkel, de közülük csak egyikük hozta a tőle elvárt szintet, a többiek inkább csak alibiztek, így bárki más lejátszotta őket a színről, és ez szintén befolyásolta az élményt.


7/10


* Ezt előbb elkezdtem írni, mint hogy megnéztem volna a tegnapi Nightcrawlert, és már csak röhögni tudtam rajta, amikor megláttam, hogy abban is játszik Riz Ahmed . Ezért írtam át a négyet ötre .
.

Niwrok írta:

A kétkedő fundamentalista / The Reluctant Fundamentalist
Lassan kezdem azt érezni, hogy átalakultunk közel-keleti filmes bloggá

Hehe, erre én is gondoltam... de nem feltétlenül közel-keleti, inkább Hollywoodon kívüli bloggá. Pedig lesz még bőven anyag, jön Kanada, Kambodzsa, norvégia, Argentína, Chile...

Niwrok írta:

A film így két szálon fut párhuzamosan, és előre le kell szögeznem, hiába jó két órás a film, ebből az érdekesebb vonalra, a külső események által is egyre feszültebbé tett kávézói párbajra jut a kevesebb idő, pedig számomra ez tette vonzóvá elsődlegesen a filmet. Mert baromi izgalmas, ahogy Changez és Bobby folyamatosan terítik ki egymással szemben az ütőkártyáikat, folyamatosan merülnek fel a fordulatok, és miközben Bobby láthatóan túlságosan be van szarva ahhoz, hogy szívesen hallgassa a "mesedélutánt" egy potenciális terrorista sejt találkahelyén, kintről pedig egyre gyakrabban érkeznek a tüntetés és a túsz utáni nyomozás eszkalációjáról szóló hírek, amik várhatóan órákon belül erőszakhullámot indíthatnak el, ártatlan áldozatokkal... ezalatt végig működik az egyensúly, hogy vajon Changez milyen szerepet játszik a dologban. Egyszerű tanárember lenne, pár évnyi tapasztalattal az "amerikai álomból", vagy terrorista szimpatizáns, aki legjobb esetben is információkkal látta el a hittestvéreit az elrabolt Rainier professzor ügyeivel, szokásaival kapcsolatban? Egy félig meghallgatott mondat, egy sokat sejtető vagy éppen könnyen félreérthető találkozó, és persze ott van Changez amerikai életútja, amit akár könnyen lehet csalódások, kiábrándulások sorozataként is értelmezni.

Ez meg nem is kicsit Homelandes. Tetszik, a kettő mai ajánlód közül ettől kevésbé tartok, mint a Nightcrawlertől.

Köszi!


.

R2-D2 írta:

Ez meg nem is kicsit Homelandes. Tetszik, a kettő mai ajánlód közül ettől kevésbé tartok, mint a Nightcrawlertől.
Köszi!  

Ha amúgy nem lettem volna biztos ebben az egyéb valószínűsítő körülmények okán, legkésőbb akkor az lettem, amikor én leírtam, hogy "Kiefer Sutherland", te meg azt, hogy "Mocsok" .
.

Niwrok írta:

Ha amúgy nem lettem volna biztos ebben az egyéb valószínűsítő körülmények okán, legkésőbb akkor az lettem, amikor én leírtam, hogy "Kiefer Sutherland", te meg azt, hogy "Mocsok" .
.

Mindezek ellenére ez egy ideig pihenni fog a gépemen, míg a Nightcrawlere valószínűleg napokon belül elmegyek.

Úgyis régen írtam egy igazán köpködős kritikát.

.
Banshee S1


Ismeritek azt a viccet, hogy a kamuzsaru, a travi hekker meg a gyémánttolvaj bemegy a kocsmába?

Mivel az új Válaszcsapás-évad nem nagyon akarózik elkészülni, így némi űr támadt bennem a lövős-b*szós sorozatokat illetően. Ennek egyik válfajából, a kardozós-b*szósból ugyan akadtak szép számmal jelöltek, például a még nem folytatott Spartacus vagy a Black Sails, de a kosztümös dolgokra pillanatnyilag nincs igényem. Ezért is kaptam fel a fejem, amikor ajánlották ezt a sorozatot, mert állítólag a mindenféle testnedvekben való tapicskolás sekélyességéből épp csak annyira emelkedik ki, hogy pár egyedi karakterrel a felszínen tudjon maradni.

A 15 évet a hűvösön töltő "főhős" (nincs megnevezve, legalábbis én nem találtam nevét) a börtönből kiszabadulva szeretné ott felvenni a fonalat, ahol annak idején elejtette: egy ukrán maffiózónak (Rabbit) dolgozva, profi csapat keretében loptak bármit, amihez hozzáfértek, de egy idő után úgy gondolták, inkább "önállósodnak", és kiszemelve egy gyémántrablást arra készültek, hogy megtartják a zsákmányolni tervezett köveket, annak árából kezdve új életet. A rablás azonban balul sikerült, a "főhőst" elkapták, a csaja, Ana pedig éppcsak meg tudott lógni a szajréval... amiből a "főhős" most szeretné megkapni a saját részét. A csapat visszavonult informatikai zsenije segítségével pár nap alatt Ana nyomára bukkan, aki ekkor már Carrieként, boldog házasságban él, két gyerekét nevelve, Pennsylvania egyik indiánok és amishok által is lakott területén, Banshee-ben. A "főhős" amúgy is olyan helyet keres, ahol meghúzhatná magát, hogy Rabbit emberei ne akarjanak rá, de egy eldurvuló kocsmai támadás érdekes lehetőséggel szolgál számára. A lövöldözéssé fajuló rablási kísérlet egyik áldozata ugyanis az új helyi sheriff, aki annyira új, hogy még be sem mutatkozott senkinek, továbbá az is kiderül, az a férfi, aki felvette és idehívta őt az USA másik végéből, azon a héten szintén meghalt... ja, és a hullának még családja sem nagyon van. A "főhős" némi tépelődés után úgy dönt, hogy akkor jár a legjobban, ha felveszi az elhunyt sheriff, Lucas Hood személyazonosságát, hiszen kinek jutna eszébe egy frissen szabadult fegyencet a rendőrség állományában keresni, és ha már ott van, "a rablóból lesz a legjobb pandúr" elvet kihasználva fogja kicsit gatyába rázni az amúgy elég puhánynak és leharcoltnak tűnő helyi rendvédelmi szervet... persze jócskán a maga képére formálva azt.

Ha csak az alaphelyzetet nézem, és sem azt, hogy milyen ökörség, amíg eljut odáig a Banshee, sem azt, hogy egy ilyen sheriff kb. mennyi idő után lenne gyanús a kollégáknak, akkor egészen kellemes, azt ugyanis nem lehet mondani, hogy nincsenek benne egyedi ötletek. A kedvencem a csak CADI-nek nevezett rendőrőrs volt, mert az előző épület leégett, és átmenetileg egy használaton kívüli Cadillac-márkaszervízt építettek át nekik, ahol a név második felének neonbetűi már leestek. De a szereplők mindegyike érdekes a maga valószerűtlenül egyedi módján, legyen az a már említett transzvesztita profi hacker Job, a szintén priuszosként kocsmát vezető, ex-bokszoló Sugar, de a normális háziasszony-élet meg a gyerekei biztonsága és az évekkel ezelőtt eltemetni akart izgalmak között őrlődő Carrie is jó. A legtöbbet persze Lucas karakterére szánnak, mondjuk arra is épp csak annyit, hogy látsszon, mennyire kiölte a jó érzéseket Lucasból a 15 év sitt, aminek emlékei miatt gyakran riad fel álmából, vagy éppen próbálja magából kifutni a feszültséget, kevés sikerrel. Annyi mindenképpen az őt játszó Antony Starr javára írandó, hogy jól látszik a szemében a csibészséggel váltakozó őrület, és lesz olyan tőle Lucas, mint egy pszichopata kölyökkutya.

Aztán azt a feszkót, amit nem sikerült kifutni magából, arra is vannak Lucasnak módszerei, ahogy azt már a Válaszcsapást is készítő Cinematrixnál megszokhattuk. Amíg ott sokszor volt nevetséges, hogy valami küldetés két lövöldözése közé beékelnek egy abszurd szexjelenetet, itt aligha van hova beékelni, ugyanis a kevés szövegelést kivéve az epizódok alig szólnak másról, mint a lövöldözésről, a bunyóról és a szexről, néha kombinálva ezeket, mondjuk egy-egy nemi erőszak képében, és egyiknél sem túl sokat finomkodnak vagy szemérmeskednek. Nem egy Spartacus, de azért a témához és a helyszínhez mérten rendesen fröcsög a vér, hullanak a rosszfiúk, akik Lucas szerint nem érik meg a papírmunkát, a másik oldalon meg vannak női elsődleges és másodlagos női nemi jellegek, bár ez manapság már aligha számít kunsztnak egy sorozatnál. Bunyónál mondjuk rögtön az első rész volt emlékezetes, ahogy Lucas egy sörösüveget tolt egy fickó szájába, aztán kábé felütötte az agyáig, de jó volt a nagydarab MMA-ssal folytatott, bő öt perces hirig is. A szexjelenetek meg teljesen véletlenszerűek és esetlegesek, a vezérelv nyilván az volt, hogy minden epizódba jusson belőlük két-három darab, és néha azt éreztem, hogy csak az arcok váltogatása fontos, ahogy terítékre kerül gyászoló özvegy, rumspringázó amish tinicsaj, átutazó üzletasszony, vagy éppen az egyik helyi fejes unokahúga.

Ezek között van ugyan némi átvezető sztori, de igazából inkább ezek szakítják meg a laza tombolást. Minden epizódnak van valami saját története, városba érkező motorosbanda vagy elfajuló drogbuli, amiket általában és halványan két személy köt össze: Rabbit, illetve Banshee önjelölt amish származású keresztapája, Proctor. Az epizodisták mellett ők ketten azok, akik gyakran köpnek Lucas levesébe és viszont, de azért az is gyorsan kiderül, Lucasnak nélkülük sem lenne probléma bajba keveredni.

Szóval pozitívumként az egyedi figurák, a helyzet és a hangulat mellett pár kellemesebb fordulat emelhető ki, de ez szerintem nem az a sorozat, amit bárkinek rohannia kéne megnézni. Mostanában én is rászoktam, hogy amikor sorozatot nézek, akkor nem nagyon kacsingatok másfelé a befejezéséig, a Banshee viszont nem keltett efféle aggályokat vagy elköteleződést. Azokra a napokra, amikor az embernek nincs kedve semmi komolyabbat nézni, de mégis leülne a képernyő elé, és nem árt, ha pár napot/hetet ki lehet hagyni a részek között anélkül, hogy azt éreznéd, valamit elfelejtettél vagy kihagytál, ha a karakterek alapvető helyzetét ismered, szóval az ilyen helyzetekre jó. Nekem Válaszcsapás-pótlékként teljesen megfelelt, még ha ahhoz képest is akadnak olyan gyengébb pontjai, mint pl.: a látvány, értve ezalatt leginkább a CGI-t és a kamerakezelést.

6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Banshee S1

... de ez szerintem nem az a sorozat, amit bárkinek rohannia kéne megnézni.

6,5/10
.

Hogy Te miket nézel???

Jó írás, de megtaláltam benne a lényeget, amit ki is emeltem.

Diszkréten elsiklottál azon kérdés mélyebb boncolgatása fölött, hogy milyen rendszer az, ahol ez a képtelen sztori megeshet? Mármint hogy a bűnöző így seriff lesz és nem tűnik föl senkinek? A Vadnyugaton még csak talán...

R2-D2 írta:

Banshee S1

Diszkréten elsiklottál azon kérdés mélyebb boncolgatása fölött, hogy milyen rendszer az, ahol ez a képtelen sztori megeshet? Mármint hogy a bűnöző így seriff lesz és nem tűnik föl senkinek? A Vadnyugaton még csak talán...

Nem szokásom "elsiklani" ...

"Ha csak az alaphelyzetet nézem, és sem azt, hogy milyen ökörség, amíg eljut odáig a Banshee, sem azt, hogy egy ilyen sheriff kb. mennyi idő után lenne gyanús a kollégáknak, akkor egészen kellemes..."

Ez a képtelen sztori csak Banshee bevallottan fiktív világában eshet meg, ami bármennyire is hasonlít a földire, nem az .
.

Niwrok írta:

Banshee S1

Ez a képtelen sztori csak Banshee bevallottan fiktív világában eshet meg, ami bármennyire is hasonlít a földire, nem az .
.

No, nekem már az ilyenekkel gondom szokott lenni...

.
Nyárutó / Labor Day


A 13 éves Henry szülei válása után egyedül él az anyjával, Adéle-lel a kisvárosi házukban. Mivel Henry a "férfi a házban", lehetőségei szerint gondoskodnia kell az anyjáról annak depressziója és pánikbetegsége miatt, így az egyéb feladatok, ügyintézések is rá maradnak. A nyár utolsó hétvégéje azonban változást hoz számukra: a szokásos heti bevásárlásuk alkalmával egy gyanúsan viselkedő férfi kér "segítséget" tőlük, meglehetősen visszautasíthatatlan módon, azt, hogy vigyék el őt magukhoz minél kevesebb feltűnéssel. Röviddel utána kiderül, hogy Franknek hívják, szökött fegyenc, és bár egy sérülés hátráltatja, még aznap este tovább akar szökni a közelben elhaladó vonatok egyikére felkapaszkodva. Az élet azonban máshogy írta meg ezt a történetet... Frank és Adéle szinte pillanatok alatt közel kerül egymáshoz, de mert az állam teljes rendőrsége a férfit keresi, a környék pedig tele lehet a híradókból tájékozódó, kíváncsi és fontoskodó szomszédokkal, így korántsem biztos, hogy boldogan végződhet ez a "túsz"-dráma.

Az az előzetes, amit annak idején láttam a filmből, sajnos csak keveset árult el annak ragyogó hangulatából, pedig akkor lehet, hogy előbb megnéztem volna. Ebbe beleértem az erdőben autózós főcímet a faleveleken átsütő napfénnyel, de az igazi Henry bevezetője volt, ahogy pár perc alatt úgy összefoglalta kettejük életét, ahogy arra némelyik komplett film sem képes. A kis életképekből kirajzolódott a fiú, akit nagyon szeret az anyja, és ugyan csak "vasárnapi apuka" szintjén, de jó kapcsolata van az apjával és annak új családjával, és ő is szereti őket, de hogy egyedül él az anyjával, aki nehezen látja el önmagát, és akinek az egyetlen támasza, szinte az egyetlen kapcsolata a külvilággal a fia, az önmagában akkora terhet rak Henryre, amivel nehezen tud megbirkózni. Bármennyire próbálkozik és szeretne, nem tud egyszerre foglalkozni a tinédzserkor "kihívásaival", és azzal, hogy boldoggá tegye Adéle-t, nem csak gyerekként, hanem férjet "játszva" is, és bár nem mutatja, vagy még nem tart abban a fázisában, de felőrlődik a folyamatos kudarcok között. Az is nagyszerű volt, hogy egy ilyen kis "ablak" mennyire aprólékosan mutatta be ezt, de nem tagadhatom, Henry története fenn is akadt egy-két érzelmi kampón bennem, felidézve például egy pár hónapja olvasott könyvet arról, hogy milyen hatásai lehetnek annak, ha egy gyerek a környezete miatt nem tud a saját korának megfelelően viselkedni, megtanulni annak lépcsőfokait.

Amikor Frank belép Adéle, és ugyanannyira Henry életébe, az talán a felszínen kinézhet úgy, mint egy szimpla eset a Stockholm-szindrómák népes listájáról, de arra egyszerűen a sztori nem hagy időt. Ott csak annyi látszik, hogy Frank hogyan halogatja a további menekülést, ahogy anya és fia arcán félelem helyett aggodalom látszik, talán épp csak a helyzet váratlanságának mértékében, de a finom mozdulatok szavak nélkül is beszélnek, és ez az erény mutatja a rendezés és a színészek kiválóságát (leginkább Kate Winsletét). Ahogy Frank még a kötéllel is milyen gyengéd, ahogy Adéle már az első estén csendesen a férfi vállára hajtja a fejét, és ahogy Henry is a tévét nézi. Ha nem lennének időnkénti emlékeztetők, a lebukással fenyegető helyzetek, és azok miatt olykor a pillanatnyi váltások, vagy ahogy az erőszak olykor beszivárog ebbe a házba, simán el lehet felejteni, hogy egy fegyencről és a túszairól van szó. Mert az ő helyzetükben ez tökéletesen jelentőségét veszti, csak annak a meglepetésszerű boldogsága marad, hogy ennek a három embernek az újonnan belépők (azaz Adéle és Henry életében Frank, de éppúgy fordítva is) mennyire kényszer, konfliktusok és a régi sérelmek hatása nélkül képesek kitölteni azt a hatalmas űrt, ami nélkülük volt az életükben. Frank úgy lesz szerető, segítőkész és gondoskodó "férj", miközben a börtönévek megfosztották attól a családtól, akikkel ő mindig csak törődni akart, Adéle úgy talál rá újra a férfiak híján az életéből rég kikopott érzésekre, újra szeretni és szeretve lenni, Henry pedig úgy teszi le a "túlkoros felnőtt" életét, hogy végre legyen alkalma felfigyelni a 13 éves fiúk világának olyan dolgaira, amikre eddig egyszerűen nem volt ideje vagy állandóan ott levő apa nélkül lehetősége... hogy ez magától értetődőnek tűnik, mintha mindig is így éltek volna.

Ez a kis burok, amit az idill emel a ház és ezen "család" köré, könnyen zavaró lehet, legalábbis nekem az volt néha. Párszor értelmetlenül óvatlannak tűnt az, hogy Frank a ház körül, a kertben lófrál meg végzi a házimunkát, vagy hogy az öt nap eseményei aligha férnek bele egy normál öt napos időtartamba (minden megértésem ellenére is azt kell mondjam, hogy a "kedd" feltűnően igényli az időkibővítő használatát), de a vége felé már úgy éreztem, szimbolikus jelentősége van mindennek. Lehet azt látni benne, hogy mennyi mindent kell bepótolnia egymás segítségével ennek a három embernek, lehet azt, hogy csak látszatra sűrűsödik bele napokba ennyi dolog, utalva rá, hogy a "vasárnap"-pal a régi élet véget ér, a "hétfő" meg egy új lehetőségét hozza el, de még Einsteint és az idő relativitását is bele lehet illeszteni. Jómagam is tudom, mi mindenre tud elég lenni akár pár óra is, ha az ember tényleg 100%-ban arra koncentrál, azt csinálja, amit szeretne vagy kell, ha nincsenek rutinszerű átkötések, ha nem kalandozik el a figyelem, ha nem apad a lelkesedés, Frank esetében például az iránt, hogy Adéle-nak megadhasson, Henrynek megtaníthasson mindent, amit adhat és taníthat, és bár folyamatosan ott lebeg a lebukás lehetősége, még ennek kockázatát is inkább vállalja, mint hogy valamit csak fél szívvel csináljon, tartva a következményektől. Ha választanom kéne, nekem ennek az üzenete tetszett meg a legjobban, hogy mennyi mindenre elég lehet 24 óra, és sokszor mégis kevésnek tűnik ahhoz, hogy az ember rég halogatott dolgokat, rég torlódó feladatokat megtegyen.

Ha már a film törzsét leírtam a bennem keltett érzései, hangulatai okán, akkor legalább a többit meg kell hagynom felfedeznivalónak, nem mintha amúgy önmagában ennek a filmnek az átélése nem szolgálna elég élménnyel. Sőt, nekem -még ha azok is remek és mély drámai helyzetek- inkább túlmagyarázásnak tűnt, ahogy próbálta az író megindokolni, hogy Adéle miért lett olyan, amilyen, vagy ahogy emlékfoszlányok kirakósán keresztül derül ki, milyen ember Frank, hogyan és miért került börtönbe. Ami engem egyedüliként kizökkentett ebből az utónyári hangulatból, az a kis szőke csaj volt, aki akkor még csak-csak megtalálta a helyét, amikor azt első lány lehetett, akire Henry először szemet vetett, de a később megmutatkozó rideg racionalitásával, megkeseredettségével és a folyamatosan csepegtetett bizalmatlanságával a szürkesége is fekete lyukként hatott ebben a világban.

Az is igaz viszont, hogy ezzel a kis szépséghibával tudott ez a film ezzel a történettel és ilyen tanulságokkal a földön maradni. Anélkül talán túl meseszerű lett volna, a herceggel, aki mindenkit megment a rabságból, a szökevény rab-herceg Frank "fenyegető" jelenléte meg a "túsz"-dráma izgalmai viszont pont annyira oszlatják el a rózsaszín ködöt, amennyire azt a drámai helyzet jobb átérezhetősége és maradandósága megkívánja.

9,5/10

Niwrok írta:

.
Nyárutó / Labor Day

Az is igaz viszont, hogy ezzel a kis szépséghibával tudott ez a film ezzel a történettel és ilyen tanulságokkal a földön maradni. Anélkül talán túl meseszerű lett volna, a herceggel, aki mindenkit megment a rabságból, a szökevény rab-herceg Frank "fenyegető" jelenléte meg a "túsz"-dráma izgalmai viszont pont annyira oszlatják el a rózsaszín ködöt, amennyire azt a drámai helyzet jobb átérezhetősége és maradandósága megkívánja.

9,5/10
.

Csábító írás!

Érdekesen hangzik, de továbbra sem gondolom, hogy ezt most nekem feltétlenül látnom kell.

.
Az élet nyomában / Waking Life


"Azt mondják, az álmok csak addig valóságosak, amíg tartanak. Nem gondolod, hogy ez az életre is áll?"

Richard Linklaternek sok filmje van, amiket mostanában megnézve szívesen írtam róluk, mert nagyon tetszettek (Before-trilógia, Sráckor), meg vannak olyanok is, amikről egy esetleges újranézés kapcsán írnék szívesen (Megetetett társadalom, Kamera által homályosan, Visszajátszás), tehát azt hiszem, mondhatom, hogy Linklater bármelyik filmjét szívesen megnézem, az eddig látottak alapján nem várnék csalódást... de volt egy, amit rég meg szerettem volna nézni, de amennyire érdekesnek látszott, annyira bizarrnak is tűnt a koncepció. Azzal nem lehet vádolni Linklatert, hogy nem kísérletező kedvű filmes, hogy nem próbálkozna egyedi látásmóddal és technikákkal mondjuk egy történet vagy egy karakter jobb elmélyítése érdekében... de itt talán még ő is túllőtt kicsit a célon.

Itt szokott következni általában az a rész, ahol leírom a film történetét, vagy hogy miről szól... de ilyennel a Waking Life esetében sajnos nem tudok szolgálni. A filmnek van egy központi karaktere, egy srác, aki folyamatosan egymásba fonódó álomszerű élményeken keresztül találkozik más emberekkel, akik beszélnek... és ennyi. Van ugyan valamiféle gondolati lánc, vannak visszatérő álomszereplők, de ez tulajdonképpen egy filmre vitt álom, abból pedig az általam látott legálomszerűbb, a gyors váltásaival és a valószerűtlenségével. Olyan, ahol nem csak az egyes álomfázisok válnak el egymástól, hanem az ún. hamis ébredésekkel több látszólagos álomszint is megjelenik, és bár az nem derül ki, hogy ki is a srác (a film jó feléig szinte meg sem szólal), de idővel az álma annyira önmagába olvad, hogy egy álomban meséli el, hogy miről álmodott két álommal korábban, és ezzel párhuzamosan egyre jobban zavarja, hogy még mindig álmodik, miközben már többször felébredt, és egyre kevésbé tudja, hogyan kéne.

Még ha vannak is közös vonatkozásaik, az szerintem biztos, hogy egy ilyen álom-az-álomban filmtől az olyan precízen strukturált álomfilmek, mint az Eredet, hisztérikus rohamot kapnának... Mindkettőben jelentős szerepet kap például a tudatos álom, azaz az egy olyan sajátos álom, ahol az álmodó felismeri, hogy álmodik, és ennek során részben befolyásolni tudja azt, részben eleve az álmon belül megérteni annak jelentését. Értelmezni való pedig akad majd bőven, az alig párperces álomjelenetek füzére sokféle aspektusában próbálja magyarázni az élet olyan nagy kérdéseit, hogy tulajdonképpen mi is az élet, miért alakult ki, hogyan változik, legyen az vallási vagy evolúciós eredetű fejtegetés, hogy mi is teszi az embert azzá, akivel önmagát azonosítja, de a szereplők kitérnek olyan témákra is, mint a lélekvándorlás vagy a szabad akarat kérdése. Talán ez utóbbi volt a legizgalmasabb, abból az alapelvből kiindulva, hogy a fizikai világot, így azon belül az emberi testet is jól körülírható fizikai törvények, erők kölcsönhatása szabályozza, ami minden körülmény ismerete esetén eleve elrendelést jelentene, de akkor hol van ebben a szabad akarat, és az honnan ered? Ugyanakkor az időnként túláradó idegen szavak és elméletek miatt nem mindig könnyű kihámozni mindebből a mondandót, főleg, hogy pár perc múlva esetleg már egy teljesen más szereplő beszél teljesen másról.

A témára a képi világ is rendesen rájátszik, és akik látták a talán valamivel ismertebb Kamera által homályosant, azoknak ismerős lesz majd, igaz, addigra sokat finomodott a technika a Waking Life 2001-es bemutatójához képest. A lényeg ugye az, hogy az eredetileg rögzített felvételek csak alapul szolgáltak egy későbbi animációhoz, és képkockánként újrarajzolták az alapján az egész filmet. A kép így igazából színes foltok rétegeiből áll össze, ami folyamatosan vibrál és hullámzik, néha egészen a tengeribetegségig, olykor pedig felbukkan egy-egy, a témához kapcsolódó animáció, mondjuk ahogy az emberi test víztartalmáról beszélve tényleg víz kezdi "feltölteni" a beszélő alak sziluettjét, de azon sem feltétlenül érdemes meglepődni, ha az egyik előadást egy majom tartja. Bár így a színészek gesztusainak, eszköztárának nem sok szerep jut, a tartalom és a forma mellett itt ők csak rajzolt szócsövek, de azért Linklater szívesen vette bele ebbe a projektbe is két ászát, Ethan Hawke-ot és Julie Delpyt, de a Sráckorhoz hasonlóan itt is felbukkan Linklater lánya, ill. Linklater maga is.

Szóval ez a film inkább azoknak ajánlható, akiket nem zavar, ha egyszerűen fogalmuk sem lehet, hogy a következő képkockán vagy jelenetben mi várja őket, illetve nem szoktak elmenekülni a házibulik fáradtabb-filozofálósabb szakaszai elől. Az biztos, hogy nem lehet felállni úgy előle, hogy a nézőt ne gazdagodna pár új gondolattal, érdekes nézőponttal, de még nekem is többször eszembe jutott az időnkénti követhetetlenség miatt, hogy talán ideje lenne felébredni ebből az álomból...

7/10

Niwrok írta:

.
Az élet nyomában / Waking Life

Szóval ez a film inkább azoknak ajánlható, akiket nem zavar, ha egyszerűen fogalmuk sem lehet, hogy a következő képkockán vagy jelenetben mi várja őket, illetve nem szoktak elmenekülni a házibulik fáradtabb-filozofálósabb szakaszai elől. Az biztos, hogy nem lehet felállni úgy előle, hogy a nézőt ne gazdagodna pár új gondolattal, érdekes nézőponttal, de még nekem is többször eszembe jutott az időnkénti követhetetlenség miatt, hogy talán ideje lenne felébredni ebből az álomból...

7/10
.

Ajaj..

Ígéretes alapanyag, a Kamera által homályosan még tetszett is, de már az sem volt egyszerű film. A magam beleélős módján szerintem gondban lennék, de egyszer majd lehet, teszek vele egy próbaát. Pénzbe nem kerül, maximum a felénél kinyomom...

Inkább a Sráckor. Hamarosan.

Idézet :

... de azon sem feltétlenül érdemes meglepődni, ha az egyik előadást egy majom tartja.

tchabee!! Hallod? Ez sem a Te filmed...

.
Az elveszett szoba / The Lost Room


A boltok polcain nézegelődve az elmúlt évek alatt sokszor a kezembe akadt ez a mindössze három részes minisorozat (jobban belegondolva, inkább a 6x40 perc lenne a pontos), de mert akkoriban még annyira sem érdekeltek a sorozatok, hogy a nem túl veretes két darab ezrest kiadjam érte, mindig visszakerült a polcra. Most meg szinte véletlenül akadt a kezembe egy kirándulás alkalmával egy vidéki könyvesboltban, és ezúttal már nem voltak efféle aggályaim, megvettem. Mondhatom, nagyon jól tettem!

Joe Miller nyomozót egy furcsa kettős gyilkosság ügyével bízzák meg, ahol a holtestek mintha belerobbantak volna a falba, a testük összeégett, de a ruhájuk és a környező tárgyak nem. Az egyik lehetséges szemtanú Joe egyik fiatal pártfogoltja, de amikor a rendőrök a srác nyomára akadnának, az egy ajtón belépve felszívódik, és amikor Joe órákkal később, már hazaérve újra találkozik vele, a fiú éppen az otthoni szekrényükből esik ki, golyókkal a hátában! Mielőtt meghalna, Joe-ra bíz egy kulcsot, azzal, hogy "minden ajtót kinyit", és amikor a helyszínelők és a halottkém végzett, Joe lánya, Anna pedig már alszik, Joe kipróbálja, mit is értett ez alatt. A szekrény zárjába illesztve a kulcsot, és kinyitva azt, az ismert, lomokkal teli fülke helyett egy poros, jórészt üres motelszoba tárul Joe elé, az ablakon túl pedig valami sivatagos terület látszik. Mint később kiderül számára, a Kulcs egy Tárgy, sok más Tárgyhoz hasonló, amik egy-egy köznapi tárgy "álcája" alatt mind valamilyen különleges képességgel rendelkeznek, jelentéktelenekkel és világraszólókkal egyaránt, és ahogy ez lenni szokott, különféle emberek és csoportok szeretnék ezeket magukénak tudni, bármi áron, főleg a Kulcsot, ami az egyik legerősebb mind közül. Amikor Joe lányát elrabolják, és cserébe a Kulcsot követelik, a túszmentés annyira balul sikerül, hogy Anna menekülés közben kinyit egy ajtót a Kulccsal, ami becsapódik mögötte, Joe pedig hiába próbál utána menni, a lánya már nincs ott! Félő, Anna végleg a Tárgyak világában rekedt, hacsak Joe-nak nem sikerül felhasználnia a Tárgyakat arra, hogy rátaláljon, de ahhoz először neki kéne rátalálnia azokra.

Az elsődleges véleményem az, hogy amikor ez a sorozat a Tárgyakkal foglalkozik, azok képességeivel, a múltjukkal, a köréjük szerveződött, egymással rivalizáló csoportokkal, és amikor a Tárgyak kapcsán gyakorlatilag minden részre jut legalább három WTF-pillanat, az egyszerűen QRVAJÓ! Hirtelen nem is tudnám melyiket mondani, mert a többtucatnyi Tárgy mindegyike egy külön sztori, amik között éppúgy akad megmosolyogtató is (mint pl.: a Karóra), de volt olyan is, amitől évtizednyi filmes tapasztalattal is majd' a pofám leszakadt (Pénzérme)... De persze egyébként is az a legjobb, ha erről nem igazán mondok semmit, hiszen a részek savát-borsát éppen az adja leginkább, ahogy Joe-val együtt felfedezve kerülnek elő az újabb és újabb Tárgyak, derül fény arra, melyik mit csinál (mondjuk teleportál vagy éppen megállítja az időt...), ahogy minduntalan felmerül valami lehetőség Anna megmentésére, és ahogy lassan megmutatkozik a Tárgyak közötti kapocs, az valami állati! A fordulatos, folyamatosan bővülő Tárgy-univerzum a Gyűjtőkkel, a Renddel, meg az olyan végletekig abszurd figurákkal, mint Weasel vagy Suzie Kang, nekem garancia volt arra, hogy még a negyedik óra végén is akarjak még több tárgyat megismerni, még több "ábrát" kipróbálni, lehetőség szerint pedig megtalálni a választ a végső kérdésre! Jómagam csak négy órára merülhettem el ebben a világban, és egy pillanatra sem csodálkozom rajta, hogy a Tárgyak birtokosai közül szinte mind becsavarodtak...

Spoiler:

Azonban ez a lelkesedés részemről inkább tényleg csak a Tárgyakra korlátozódik, mert sajnos a körülöttük levő emberek és az általuk indukált események közel sem ennyire kötik le a figyelmet, legalábbis az enyémet. A szereplők között is akad nem egy hajánál előrángatott, ahogy a történtek is sokszor vesznek idióta kanyarokat, csak hogy sínen tartsák Joe-t, és persze, hogy nem úszhatóak meg az igazán veretes idiótaságok sem. Például ugye miért is jutna bárkinek eszébe, hogy a szuperbiztonságos ajtókkal rendelkező széfszoba fala ne gipszkartonból legyen?! Vagy miért is tartanám furcsának, hogy szinte senki sem titkolja, hogy nála Tárgy van, sőt, némelyiket előszeretettel használják nyílt színen, míg mások úgy cserélgetik azokat, üzletelnek velük, mintha pár Lutra-matricáról lenne csak szó, de a különféle gyűjtőknek évtizedek óta problémát jelent ezek felderítése vagy megszerzése?! Bármilyen zseniális is az alapötlet, túlságosan is sugárzik a forgatókönyvből, hogy az egész rendszer Anna kereséséhez asszisztál, nincs önálló "élete", hiszen akár a multimilliomos Kreutzfeld, akár a fanatikus Rend megtalálhatta volna a módját, hogy megszerezze az ilyen "szabad" Tárgyakat, amikkel már rég közelebb kerülhettek volna saját "küldetésük" beteljesítéséhez.

A másik aprócska negatívumot a technikai hibák összessége jelenti. A sorozat már elég koros, mai szemmel a trükkök némelyike egyenesen gagyi, vagy éppen a  rendező és az operatőr nem volt a helyzet magaslatán, de ők legalább a vége felé már egészen jól belejöttek. A DVD, amiről láttam, sem éppen topminőség, pedig ez már elvileg javított változat, ami "csak" a szinkronnál visszhangzik, a háttérzenénél akad, az angol hangnál meg csúszik.

De ezek ne tántorítsanak el senkit, aki még esetleg nem látta, mert részemről ez volt a legaprólékosabban kitalált rejtélyes világ mostanában, aminek a lépésenkénti felfedezése, a trükkök kiismerése az egyik legnagyobb ilyen jellegű élmény volt az utóbbi pár hónapban.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Az elveszett szoba / The Lost Room

De ezek ne tántorítsanak el senkit, aki még esetleg nem látta, mert részemről ez volt a legaprólékosabban kitalált rejtélyes világ mostanában, aminek a lépésenkénti felfedezése, a trükkök kiismerése az egyik legnagyobb ilyen jellegű élmény volt az utóbbi pár hónapban.

8/10
.

Ez viszont nagyon jól hangzik. Ezt meg fogom nézni...

.
Imaginaerum


Ahhoz képest, hogy úgy egy éve éppen én kérdeztem rá erre a filmre, R2 kétszer is írt róla kedvcsinálót/emlékeztetőt, egyszer meg el is küldte, igencsak sokat váratott magára nálam ez a film. A kíváncsiság részébe és az enyhe távolságtartásba azért az is belejátszott, hogy valami nagyívű filmet vártam, amit azért a magam hülyeségei miatt nem szoktam csak úgy, akármikor megnézni, és már "meggyóntam" itt nem egyszer, hogy emiatt általában éppen a "túl jónak" ígérkező filmek, sorozatok halasztódnak a leggyakrabban, utána meg jön a kétségbeesés, hogy a sok középszerű film miatt mennyi jó torlódott fel. Mindenkinek a maga paradoxonja, ugye . A Nightwish is érdekes ajánlólevél volt, mert ugyan a zenéjüket nem nagyon szoktam itthon hallgatni, intenzívebb kapcsolatom pedig az együttessel olyan jó tíz éve volt, mert a baráti köröm akkoriban nagyon szerette őket, még a 2002-es Sziget Nagyszínpados koncertjükön is ott voltunk, de akadnak kellemes emlékeim róluk és a stílusukról.

Azóta persze az együttes is sokat változott, például a filmben megjelenő zenei világuk is másféle volt, mint amit én megszoktam, vagy amilyenre emlékeztem tőlük. Az album dalai, akár csak akusztikus háttérzeneként végigkísérik az egészet, és lehet, hogy eddig is így volt, de nekem most úgy tűnt, erősebb a világzenei hatás, ill. a különféle zenei stílusok ötvözése, és a sok kísérletezés közepette nekem elveszett a lényeg. Volt köztük arabos hangzású (Arabesque), míg mások le sem tagadhatnák az ír gyökereiket (Turn Loose the Mermaids), amik még ebben a skandináv fagyban is megtalálták az utat hozzám, legnagyobb sajnálatomra viszont pont az a két dal tetszett a legkevésbé, amit az együttes elő is ad a filmben; a Slow, Love, Slow jazzes bárhangulata a világtól és a Nightwishtől is távol esett nekem, a Scaretale groteszk-kifacsart mesevilága pedig tőlem tette ugyanezt. Szerettem viszont az olyan dalokat, mint a The Crow, the Owl and the Dove és a Last Ride of the Day, a Mermaids-zel kiegészülve ezek voltak a dobogósok nekem, kicsit lemaradva mögöttük meg mondjuk a Rest Calm lenne.

Mindezek pedig, ahogy R2 is írta, egy idős, beteg zeneszerző történetén keresztül szólalnak meg, szavakkal és zenével egészítve ki a képi világot és a drámai részt ott, ahova egy sima szövegkönyv kevés lenne. Ahogy az öreg kómába esik, és ettől még jobban belegabalyodik a megelevenedő gyermekkori emlékeivel és az életének tragédiáival elkeveredett fantáziavilágba, amelyiknek igazából korábban is foglya volt, miközben a régi sérelmeket magában hordozó, távol élő lánya próbál legalább az apja utolsó napjaira némi közelséget és pókerarcot erőltetve magára. Így aztán a történet párhuzamosan halad, az öreg próbálja megfejteni élete rejtélyét, érezve, hogy már nem sok ideje van erre, miközben a lánya, Gem az apja holmija között turkálva, egy régi, általa nem kedvelt ismerős segítségével szintén egy titokkal kénytelen szembenézni. Nekem a drámai rész -nem túl meglepő módon- tetszett, ahogy az is, hogy kettejük emlékeiben ill. az életük menetében hogyan jelennek meg kis áthallások, amik -azt hiszem, szakszóval így hívják- "szomatikus markerek" lesznek, és egyre távolabb sodorták őket egymástól... amin talán még most, utoljára van mindkettejüknek esély változtatni.

Spoiler:

A látványvilág is abszolút profi, a sok feketével, a kevés helyszínnel és még az egyszerűbb képi hatásokkal is elérték, hogy egy összetett fantáziavilágban érezze a néző magát, és persze a hangulat szempontjából is adta magát mindez. Hóemberen repülő kisfiú, szörnycirkusz, omladozó hullámvasút, életre kelt ólomkatonák; nekem talán ez utóbbi kettő jött be a legjobban, a katonás részben például nagyon jól benne volt a régi "bűnökért"  vezeklés, és a kapott "bűnbocsánat" megváltó ereje. A zeneszerző gótikus hangulatot sugárzó szobái és a szürreális belső világ mellett nagy kontraszt, de legalább ennyire jó volt a kórterem vakító fehérsége, amit csak három fehér függöny határol. Sokkal inkább befogadható volt számomra ez a hármas világ az esetleges vadhajtásaival együtt is, mint -ha már Gaiman hivatkozás volt- egy másik, belső világba tett utazásról szóló film, a Mirrormask.

Noha teljes egészében finn alkotás, és emiatt nem várhattam ismerős arcokat, meglepetésemre éppen a színészek között akadtam egyre, a többszörös szerepben is megjelenő Ilkka Villiről mintázták ugyanis az Alan Wake címszereplőjét, ami egy szintén finn csapat, a Remedy játéka volt.

Az Imaginaerum hangulata, képei a végére nagyon megfogtak, az azokból összeálló történet és érzelmi háló is tetszett, ezért a pont, amit adni szándékszom, inkább ezeknek szól, és a vágynak, hogy újranézzem, megint felfedezzem, mint annak, hogy egyébként az egyes elemei, vagy akár a zenei betétek némelyike mennyire (nem) működött nálam.

8,5/10
.