R2-D2 írásai 1.0

.





Nebraska




Kócos, ősz hajú öregember bandukol az autópálya leállósávjában. Rendőr megáll, kérdezi. „Merre is tart, papa?” Öregember előremutat. „És honnan jött?” Öregember hátramutat… ezekkel a képsorokkal indul a fekete-fehér film, ami egy meglehetősen hosszú felvezetés/ráhangolódás után tegnap az utóbbi idők egyik legnagyobb (új) filmélményét nyújtotta. Hatásában helyenként megidézi az Augusztus Oklahomában című remekművet, de – ami még jobb ajánlólevél – mindenekelőtt a számomra kultikus Rain Mant is.

Ki ne hallott volna már a hazánkban is működő (még működő???) Reader’s Digest kiadóról? Amikor havonta, kéthetente bombázzák az embert mindenféle levelekkel, amikben kaparós matrica, egyező sorszámú kulcs, meg a tököm tudja mik vannak: első, felületes pillantásra mindegyik lényege az, hogy ÖN NYERT. Nos, filmbeli főhősünk, az öreg Woody (Bruce Dern), egy ilyen levél alapján hiszi azt, hogy egymillió dollárt nyert, s hiába mondja neki az egész családja, hogy ez átverés, ő mindenképp elindul a nebraskai Lincolnba átvenni a nyereményt. Miután a családtól többször megszökött, a tervétől eltántorítani pedig nem lehet, a kisebbik fia, David (Will Forte) úgy dönt, elviszi az ezerötszáz kilométeres útra – ahova az öreg egyedül indult volna gyalog. No, ez a Nebraska, ennek az útnak a története, a kb.75 éves apa és a kb. 40 éves fiának a road-mozija, néhány egészen szenzációs megállóval és eseménnyel színesítve. Az út folyamán ugyanis eljutnak Woody szülővárosába, Hawthorne –ba, ahol a régi emlékek, barátok – no meg az öreg testvérei mind-mind keselyűként próbálnak lecsapni az általuk milliomosnak vélt ismerősre.

Nem tudom, valaha is láttam-e olyan filmet, amiben ennyi sztereotípia, családi klisé és közhelyes szitu szerepel. Az biztos, olyat nem láttam még, amiben ez, így, ennyire működik: a filmben felsorakoztatott karakterek mind-mind valami totál tipikus rokonságbeli karaktert személyesítenek meg, ami mindegyikünk környezetében előfordul. Ha most körbenézek, az összes filmbéli szereplőnek megvan a párja saját tágabb környezetemben (pontosabban megvolt, míg éltek anyuék), a történet bizonyos pontjain így széles vigyorral néztem, ki mit mond, azt miért csinálja és annak mi is a következménye. Ugyanakkor nem véletlenül említettem a Rain Mant, mint viszonyítási pontot: Woody ugyan nem autista, de megrögzöttségéből és öregkori szenilitásából eredő poénforrások rengetegszer Raymond Babbittet idézték. Ahogy az öreg hajlott hátával mozog, ahogy nem hall rendesen és visszakérdez, ahogy betegesen félti a nyereménylevelét, az zseniális, és egyben kiváló humorforrás is.

A Nebraskának azonban korántsem a humoros oldala az erősebb – e tekintetben felül is múlja a Rain Mant. Sokkal inkább a személyes sorsok és kapcsolatok, a családi háttér dominál – így kerülünk viszonyításban Oklahomába is. Már a történet indulása is konfliktusokkal terhes: Woodynak és feleségének, Kate-nek (June Squibb) kapcsolata mindennek nevezhető, csak nem ideálisnak. Az öregkori zsörtölődéseken túlmutató viszály húzódik a két ember között, amin a két totál szimpatikus (és hihetetlenül életszerű) fiú sem tud enyhíteni. Aztán ahogy később kiderül, hogy Woody gyakorlatilag alkoholista, egész életében az volt, sok minden értelmet nyer. Van egy jelenet, mikor is a fia elárulja neki, hogy gyerekkorában ő volt az, aki rendszeresen kidobta az otthon talált piát, hogy apja ne tudjon inni – nos, ekkor megdobbant a szívem, mert ezek szerint minden gyerek ezt csinálja tehetetlenségében, mikor valamelyik szülője alkoholista lett. Én is ezt tettem… S mégis, a fia, sőt később a felesége is kiáll szegény öreg bolond mellett – mert az életben valahol a szeretet a legerősebb erő.

Külön bekezdést érdemel a kisváros, ahol az öreg gyerekkora zajlott. Az az eseményhalmaz, olyan, mint egy jól becsomagolt karácsonyi ajándék. Szép lassan kibomlik Woody múltja, a fia előtt feltárul apjának eddig el nem mesélt élete, találkozik apja rég nem látott ismerőseivel. A családi vonal nem kevésbé zseniális, az öregurak csendben TV-t bámulása olyan, mint egy nyugdíjas otthon, a két tahó unokatesó, azok hatása Davidre pedig szenzációs. A nagy meglepetés azonban számomra az eddig kifejezetten irritáló, nagyszájú, helyenként bunkócska módon viselkedő feleség, viselkedése, dumája és tettei volt. S hozzá kötődik az egyik legmeghatóbb jelenet is a kórházban – bármennyire is érzelgős és sablonos is: a szíve mélyén lévő szeretet kinyilvánítása zseniális dramaturgiával van időzítve.

S hogy ezek után, ennyi szenzációs képsor után milyen finálé vár a nézőre?? Nem mondom meg. Két dolog csupán róla: az egyik, hogy a mozi hangulatában (talán épp a fekete-fehér mivolta miatt) végig benn van egyfajta melankólia, e tekintetben a végjáték üdítően meglepő, másrészt pedig itt hangzik el tulajdonképp a film egyik legfontosabb – és sajnos egyik legéletszerűbb párbeszéde is:
„- Gyakran van ilyen?
- Megesik, főleg az idősek között.
- Igen, ő még elhiszi, amit mondanak neki az emberek.
- Sajnos.
- Sajnos”

Ne hagyjuk, hogy nagyszüleinket, szüleinket a sok mocskos marketing trükkre épülő termékbemutatón lehúzzák, hogy a mindenféle nyeréssel kecsegtető reklámcégek hálójukba ejtsék. A világ egy öregember számára már nem olyan, mint valaha volt, a becsület az üzleti életben rég nem játszik fontos szerepet. A pénz arroganciája, az erre építő cégek trükkjei pedig a naiv, egyszerű, kiszolgáltatott és idős embereket veszélyeztetik elsősorban. A mi dolgunk, hogy megvédjük őket. Elsősorban a családunkat, de ha lehet, másokat is. Számomra talán ez volta a Nebraska első számú üzenete. Mellette még egy kegyetlen jó USA korrajzot és társadalmi metszetet kapunk a vidékről, no meg egy fenomenális emberi kapcsolatrendszert önző érdekekkel, bocsánatos bűnökkel meg szeretettel. A főszereplő apa-anya- kisebbik fiú trió mellett a legnagyobb örömömre a nagyobbik fiút, Rosst a Breaking Bad Saulja, Bob Odenkirk játssza, míg az öreg Woody ifjúkori társaként Stasey Keatch brillírozik Ed Pegram nevű személy bőrében . De gyakorlatilag említhetnék mindenkit, aki tiszteletét teszi e remekműben, minden egyes családtagot, gyerekkori ismerőst.

Millió értelmezési rétege van a mozinak, millió kapszkodóval, kibontani való gondolattal. Nem is igazán lehet egy írás keretében mindent kibontani, mindenre reagálni, csupán egy-egy gondolatba, hangulatba lehet kapszkodni nézés és utólagos elmélkedés közben is. Ebből kifolyólag negatívumot nem igazán tudnék írni, talán csak annyit, hogy icipicit lassan indulnak be az események, egy icipicit nyújtottnak éreztem a mozi első harmadát. Amúgy is kegyetlen lassú és ingerszegény az egész film, de Woody háromszori meglépése talán sok volt – egy kicsit lehetne feszesebb az eleje.

No meg színes az egész. Bár az már legyen megint az én bajom.



90%




.

Gondoltam ide jelzem, hogy úgy döntöttem, belevágok a Clone Wars animációs sorozatba. Ma újra elővettem a SW saga harmadik részét, és valahogy fellelkesültem a sorozat iránt!   
A Nebraska pedig eddig várólistán volt, de hamarosan tutira sor kerül rá.

Nebraska mellé szorosan ajánlott a rendező másik három remekműve a Schmidt története, az Utódok, de leginkább a Kerülőutak, nálam még az a Payne-favorit, egyébként meg mindegyik qrvajó.

Weide írta:

Gondoltam ide jelzem, hogy úgy döntöttem, belevágok a Clone Wars animációs sorozatba. Ma újra elővettem a SW saga harmadik részét, és valahogy fellelkesültem a sorozat iránt!   
A Nebraska pedig eddig várólistán volt, de hamarosan tutira sor kerül rá.

Hajrá! Egy kis idő kell, míg megszokod a TCW-t, de utána elsöprő erejű SW élmény lesz.

téglagyári megálló írta:

Nebraska mellé szorosan ajánlott a rendező másik három remekműve a Schmidt története, az Utódok, de leginkább a Kerülőutak, nálam még az a Payne-favorit, egyébként meg mindegyik qrvajó.

Ja, utánanéztem, miker csinált a faszi, majd esetleg betáblázom őket. Köszi!

téglagyári megálló írta:

Nebraska mellé szorosan ajánlott a rendező másik három remekműve a Schmidt története, az Utódok, de leginkább a Kerülőutak, nálam még az a Payne-favorit, egyébként meg mindegyik qrvajó.

R2-D2 írta:

Ja, utánanéztem, miker csinált a faszi, majd esetleg betáblázom őket. Köszi!

Mondom, ha csak egyet választasz ezek közül, akkor szerintem Kerülőutak, de egyébként a Schmidt története Jack Nicholsonnal vagy az Utódok George Clooney-val is jó, mindegyik film díjjelöléseket és díjakat szerzett. Na meg Paul Giamatti is nagyon jó a Kerülőutakban az érett Virginia Madsennel.
Van ezeknek a filmeknek valami speciális bukéjuk, amit nehéz szavakba önteni, de bármelyiket nézem, mindig előjön ez a Payne-érzés, ami egyszerre vidám és szomorú, olyan keserédes, de jó.

Más:
Ja és még ott van a Labor Day (Nyárutó), ami két hónap szünet után az egyetlen friss vételem lesz, lemezről nézem meg majd harmadszor.

téglagyári megálló írta:

Mondom, ha csak egyet választasz ezek közül, akkor szerintem Kerülőutak, de egyébként a Schmidt története Jack Nicholsonnal vagy az Utódok George Clooney-val is jó, mindegyik film díjjelöléseket és díjakat szerzett. Na meg Paul Giamatti is nagyon jó a Kerülőutakban az érett Virginia Madsennel.

Van ezeknek a filmeknek valami speciális bukéjuk, amit nehéz szavakba önteni, de bármelyiket nézem, mindig előjön ez a Payne-érzés, ami egyszerre vidám és szomorú, olyan keserédes, de jó.

Hallani mindegyikről hallottam már, de eddig kevés motivációt éreztem hozzájuk. Így, a Nebraska után kicsit más a szitu. No meg hogy ennyire ajánlod őket...

R2-D2 írta:

Nebraska

Kócos, ősz hajú öregember bandukol az autópálya leállósávjában. Rendőr megáll, kérdezi. „Merre is tart, papa?” Öregember előremutat. „És honnan jött?” Öregember hátramutat… ezekkel a képsorokkal indul a fekete-fehér film, ami egy meglehetősen hosszú felvezetés/ráhangolódás után tegnap az utóbbi idők egyik legnagyobb (új) filmélményét nyújtotta. Hatásában helyenként megidézi az Augusztus Oklahomában című remekművet, de – ami még jobb ajánlólevél – mindenekelőtt a számomra kultikus Rain Mant is.

90%

Idei egyik legjobb filmélményem volt a Nebraska.

tchabee írta:

Idei egyik legjobb filmélményem volt a Nebraska.

Ennek komolyan örülök, jó látni/hallani, hogy más is hasonlót érez egy-egy film után.

R2-D2 írta:

Hallani mindegyikről hallottam már, de eddig kevés motivációt éreztem hozzájuk. Így, a Nebraska után kicsit más a szitu. No meg hogy ennyire ajánlod őket...

Lényeg az, hogy ne egy második Nebraskát várj tőlük. Sőt, lehet, hogy nem most kell találkoznod ezekkel, hanem amikor egyszer úgy hozza a kedved. Az a legjobb. Csak tedd el a cetlit.

téglagyári megálló írta:

Lényeg az, hogy ne egy második Nebraskát várj tőlük. Sőt, lehet, hogy nem most kell találkoznod ezekkel,  hanem amikor egyszer úgy hozza a kedved. Az a legjobb. Csak tedd el a cetlit.

Úgy lesz!   

.




Elrabolva 2




Ne is kérdezzétek, miért vetemedtem arra, hogy újranézzem ezt a filmet is, miután már a moziban sem voltam tőle elájulva. Amellett, hogy azért régóta terveztem is, a kellemetlen élmény is már közel két éves, kétségkívül szerepet játszott benne, hogy immár ez is lecsúszott az ezres kategóriába (legalábbis DVD-n, a MM-ban), és mivel az első epizód ott figyel a polcon, az ember kényszeredett vásárlást érez a második rész mellé állítása ügyében. Ha meg már megveszi az ember, meg is nézi - lényeg, annyira meg nem volt szar, hogy ne legyen az a kevés pénz, amiért meg lehessen venni.

No meg ugyebár az ember mindig könnyebben ír olyanról, amit vagy imád, vagy utál. Meg voltam róla győződve, hogy a bosszantó moziélményből eredő felháborodásom az újranézésre is ki fog tartani és egy igazán sziporkázó fikázást sikerül összehoznom… de sajnos nem. 20 hónappal később, másodszori nézésre, tudva, mit fogok kapni, egyáltalán nem volt kellemetlen élmény, sőt, azt vettem észre magamon, hogy helyenként még élvezem is a filmet. Sokkal rosszabbra emlékeztem, sokkal rosszabb másfél órára készültem (a játékidő egyébként hatalmas pozitívuma a filmnek). Így viszont Bryan Mills (Liam Neeson) második zúzása – minden bárgyú hibája ellenére – lényegesen javított megítélésbeli pozícióján, elkerülve a totális megalázást (nem úgy, mint szegény brazilok tegnap).

No, ha valaki nem tudná: az első epizód után gyakorlatilag lineárisan folytatódnak az események. A nyitó képsorok viszont számomra csak a második nézéskor érték el igazi hatásukat, a rengeteg szűrőn, rángatózó kamerán, homályosított, elszínezett kockákon hazatérő albán maffia koporsóira a moziban fel sem figyeltem igazán – Bryan párizsi akciójának termése az albán környezetbe helyezve egy izgalmas és hiteles bosszúmotívumot ad apának, Muradnak (Rade Serbedzija). Ez a bosszú ugyan érzelmileg hiteles, de meglehetősen buta – külön jó, hogy ezt egyelőre csak a néző tudja, ekkor még legalábbis. Bryan hazai, családi eseményei, az egész helyzet nem kicsit időhúzó – a rutinos néző azt várja, mikor is kezdődik már a zúzás -, viszont kiemelve Kim (hehe, Bauer idegesítő lányát is Kimnek hívták) jogsis töketlenkedését, fontos szerepet kap majd később: a mozi egyik legidiótább baklövésében. Az akció aztán majd Isztambulban indul el, ami helyszín viszont nekem speciel iszonyat bejött. A török nagyváros hangulata, az egész háttér, díszlet kiváló volt Bryan Mills hadjáratához, s talán jótékonyan homályba borítva néhány olyan kérdést is, amit esetleg egy európai vagy amerikai helyszínen felvetnénk…

Kérdésből azonban így is marad elég. Már rögtön az elrablásnál (ez nem spoiler, hisz a film címe is az), szóval milyen elrabló engedi, hogy percekig telefonálj bárkivel is????  Mekkora baromság ez már? A világ legudvariasabb emberrablói… Ahogy Bryan és Jane Grey fogságba kerül, ahogy onnan Bryan kijut, az viszont nekem nagyon tetszett. A kézigránátos helykeresés – bármennyire buta is – legalább egyedi, ahogy írtam, Isztanbulban meg talán még hihetőbb is, mint mondjuk Párizsban lenne. Másodjára a tetőn futkosás erős Bourne-utóérzését is feldolgoztam, hogy aztán egy letaglózó, mindent aláásó autós üldözéssel elérjem a film mélypontját. Anyám… jogsi nélkül… nagykövetség… ááááááááá… Nagyon gáz. A forgatókönyv is (no persze, Luc Besson) az, de a rendezés is (Oliver Megaton – Szállító3) az, ehhez képest a mozi vége, Bryan útja a kvázi üres társasházban, meg az utána történtek már kész felüdülés.

Az elképesztő idiótaság és ötlettelenség és a teljesen kiszámítható események mellett a mozinak mindazonáltal kellemes hangulata van. A háttér, a díszlet, a keleti zajok, zene, magába tud szívni, a török bazárok, a nyüzsgés, az isztambuli látkép a félholdas zászlóval működik. Ehhez jön az a zene, az a nyugtalanító dallam, ami végigvonul a mozin, egészen kiváló feszültséget képes adni a filmnek. Ahogy Bryan végigjárja az elrablásának útvonalát, az iszonyat tetszett (még akkor is, ha ez gyalog kicsit fura), a végén a bunyó és a lövöldözés is nagyjából rendben volt. Talán az immár kultikus magasságokba emelkedett első rész hitelességének hiánya  a legnagyobb baja ennek a folytatásnak (is), legalábbis emlékeimben nincsenek hajmeresztő ökörségek az Elrabolva 1-ből.

Végül egy gondolat még az egyik színészhez: albán apa, az őt megformáló Rade Serbedzija iszonyat jó és karakteres arc, több hollywoodi filmben is feltűnt már. Sőt, a 24-ben is szerepelt, horvát származása miatt többnyire valami szláv bűnözőt játszik. Engem kicsit Dennis Hooperre emlékeztet, mindenesetre bírom a fejét. Egyébként meg a Taken-mozik legfontosabb kelléke (kvázi védjegye) a férfi főszereplő, s az azt megformáló színész: Bryan Mills egy újabb szuperügynök, akinek képességeit ugyanúgy elnézzük majd a harmadik epizódban, mint ahogy tettük azt Bourne-nal, vagy tettük azt 8 évadon keresztül Jack Bauerrel. Mert a nézőknek egyszerűen szüksége van az ilyen karakterrre. Mint ahogy nekem is.




65%



.

.




Lakott sziget



A távoli jövőben az emberiség befejezte a háborúskodást, az orvostudomány gyakorlatilag megszüntette a Földön a betegségeket. A test képességeit maximálisan képesek kihasználni, az emberi faj egyedei erősebbek, gyorsabbak, okosabbak lettek. Elindultak felfedezni a világűrt, benépesíteni azt: az űrutazás, saját hajó, meg a minden ezzel járó technikai feltétel és lehetőség a világ legtermészetesebb dolga lett… nem, nem, ez nem egy új SW vagy ST mozi intrója, hanem egy 1969-ben íródott szovjet sci-fi alaphelyzete: a Lakott sziget Arkagyij és Borisz Sztrugackij tudományos-fantasztikus regénye.  A regényt 1969-ben fejezték be a Sztrugackij testvérek, azonban a Szovjetunióban csak cenzúrázva jelenhetett meg: először a Neva magazinban folytatásokban, majd 1971-ben könyv formájában. A rendszerváltás után Borisz Sztrugackij eltávolította a regényből a cenzúra által megkövetelt változtatásokat, magyar nyelven csak 2009-ben jelent meg Weisz Györgyi fordításában. A magyar kiadás alapjául szolgáló orosz kiadás már a mű cenzúrázatlan változata.

Ebben a világban Maxim, a meglehetősen jóképű (sokáig castingolhattak, míg találtak egy ilyen orosz csodafiút) űrhajótörést szenved egy ismeretlen bolygón. A felettébb érdekes zuhanást karcolások nélkül túléli (hát persze, még csak be sem volt kötve!!), s széles vigyorral, töretlen optimizmussal (és naivsággal) vág neki az idegen világnak. Egy olyan világnak, ahol először fogságba esik, aztán kísérleteznek rajta, majd beáll a hatalom oldalára harcolni, hogy végül terrorista és szökött fegyenc legyen. Teszi mindezt egy olyan bolygón, ahol a viszonylag magas technikai civilizáció ellenére nem ismerik az űrutazást – így nem fogadják el érkezésének magyarázatát sem -, tanításuk szerint világukat egy kéreg veszi körül, ők pedig a bolygó magja felé nézve élik életüket. Totál kifordult világ, mégis, minden egyébben szinte süt a hasonlóság a mi Földünkkel. Nos, Mak Szim (ahogy az új világ lakói nevezik), sodródva az árral szembesül a bolygó civilizációs viszonyaival, kapcsolatba kerül mind az elnyomó, mind az elnyomott osztály képviselőivel, története keresztmetszet egy totális diktatúra képéről, ahol a társadalom manipulálása az Ismeretlen Atyák érdekeit szolgálva a legsötétebb kommunizmus korszakát idézik meg. Némi akció, némi szerelem, orosz filmtől teljesen szokatlan látványvilág és nagyon súlyos gondolatiság jellemzi ezt a mozit – amiről mégis első pillantásra megmondható, hogy nem amerikai termék. Hanem azok kópiája… 1984, Equilibrium, Majmok bolygója, Mad Max, Szárnyas fejvadász – csak hogy az inspirációkat említsem.

A film története, mondanivalója ugyanakkor olyan szinten elsöprő erejű, hogy nem is csodálkozom rajta, hogy ezt anno betiltották. Elolvasva az eredeti könyv történetét,, a napnál is világosabb, mennyire is nem illett bele ez a történet az akkori szovjet propagandába. A nyolcvanas években egyébként jobbnál jobb novellák és könyvek jelentek meg itthon is szovjet írók sci-fi történeteinként – s csak mostanában jövök rá (ami gyerekként egyáltalán nem tűnt fel), hogy azok nagy része fantasztikumba csomagolt társadalomkritika lehetett. Ahogy a Lakott sziget is az: ugyanakkor tény, hogy áradozásom nagy része – akárcsak az orwelli 1984-nél – elsősorban az írott alapanyagnak szól, nem a filmnek. Mert ez a mozi bizony erősen másodosztályú kategória. Kezdjük azzal, hogy az a szőke dalia, Makszim (Vaszilij Sztepanov) idegesítően életszerűtlen ebben az egész környezetben. Inkább egy jóvágású chippendale fiú, mint egy sci-fi főhős. A film végére már vannak karcolásai is, sőt, lőtt sebe is, de végig megmarad egy idióta vigyorgó szépfiúnak. E tekintetben az oroszok bizony túllőttek a célon: az amerikai zsánerfilmek hagyományait követve egy karakteres szépfiút kerestek, de csak egy szépfiút találtak. A többi szereplő pedig annyira orosz, hogy le sem tagadhatnák: azonban míg vállaltan egyedül Makszim, aki kijelenti, hogy Moszkvából jött, a többieknek nem kellene ennyire karakteres arcúnak lenni.

De ez még elmegy, a bajom sokkal inkább az amatőrségükkel van: néha kifejezetten bosszantottak a kamerába bámulások, a felesleges gesztikulációk és mozdulatok. Nem természetes, ahogy a színészek mozognak – legalábbis minimum szokatlan. Ilyesmit főleg hazai mozikban láttam eddig, de ezek szerint máshol sincs máshogy. A mozi képi világa elképesztő lehetne, ha jutott volna már pár millió rubel a CGI-re, így azért néha hagy kivetnivalót maga után, főleg a sci-fi látványelemek, a fantázia birodalma az, ami gyengusra sikeredett. Nyugaton ezt mondanák B kategóriának. A verekedések ugyanakkor kiválóan megkoreografáltak, a robbanások, a jövő városai, azok díszlete hibátlan. Néha ugyan erősen hajaz a példaként említett filmekre, de tekintsük az egészet tiszteletadásnak. A lényeg amúgy is a történeten van: egyrészt a Robinsonként a bolygón rekedt Makszim történetén, másrészt pedig egy orwelli világkép történetén, ahol az embereket sugárzással manipulálják, hogy mindent elhitessenek velük, s hogy hűen szolgálják a rendszert. Az első hallásra meglehetősen furcsa orosz nyelvű eredeti hangot meg lehet szokni (sőt, nekem picit időutazás is volt, miután 8 évig tanultam), a finálé, és konkrétan a mozi vége meg egyértelművé teszi, hogy ennek bizony van második része is. Amit ezek után mindenképp megnézek – mert kíváncsi vagyok, Makszimnak sikerül-e egyedül megváltoztatni egy világot.

Magamtól persze soha nem találtam volna meg ezt az orosz filmet, kellett hozzá baráti ajánlás is: néha megéri ismeretlen vizekre evezni – s bár a mozi felénél azt éreztem, túl messzire mentem, a végére azért rendesen felkeltette érdeklődésemet a történet. Aminek folytatása következik.

Film 70%
Alapanyag 100%



.

.




Lakott sziget 2 - Az összecsapás




Ahhoz képest, hogy három napja még a Lakott sziget című film/könyv létezéséről sem tudtam, s ahhoz képest, hogy a második rész csak azért került a látókörömbe, mert az egyesnek kvázi félbe volt vágva a történte (hasonlóan, mint mondjuk a Mátrix 2-3), nos, ezekhez képest két nap alatt letudtam Maxim, az orosz űrhajós szépfiú történetét a Szarakszh bolygón.

Minden bizonnyal a képzelt világ már ismeret mivolta okoza, de nekem a második rész jobban tetszett az elsőnél. Maxim, a naiv és idealista lázadó a saját feje után menve próbál változást hozni a bolygó viszonyaiba – legalábbis azon a környéken, ahova ő keveredett. Így, egyfajta kiválasztott szerepkört betöltve átlépi az országhatárokat, hogy szövetségeseket keressen. Miután azonban próbálkozása kudarcba fullad, kénytelen visszatérni a központba, hogy újdonsült barátjával Gaj-jal (Pjotr Fjodorov) belülről döntsék meg a rendszert. Némi dráma és egy jól elhelyezett, meglepő csavar után aztán Mak Szim (ahogy itt nevezik), ott áll a megoldás kapujában – hogy sikerül-e neki, azt viszont nem árulhatom el. Már csak azért sem, mert önmagában a film orosz mivolta esélyt adhat egy különleges fináléra – bármennyire is próbálták hollywoodiasítani az egészet…

Az igazság az, hogy másodjára sokkal jobban magával ragadott a látvány és az egész történet. Elfogadtam az orosz nyelvet, megszoktam a kissé fura látványvilágot, ráadásul ebben a részben már nem kellett a karaktereket is megismernem, megszoknom. Mindenki itt van, aki volt, a Vándor, az Ismeretlen Atyák, az Agyas, Rada és Gaj Gaal, valamint a képzelt világ képzelt erőszakszervezetének összes eleme. Az univerzum rádásul kibővül egy atomháború utáni romhalmazon élő kolóniával, ami borzongatóra sikredett, valamint egy fehér tengerlattjáróval, ahol a mutánsokról kapott információk gyakorlatilag felborítják Maxim tervét. Az akciójelenetek kimondottan jók lettek, van izgalom bőven. Sőt!!! Tankcsata, basszus!!! Mintha az A halál ötven óráját néztem volna – zseniális képsorok, a háttér irányítás kegyetlen ötletével együtt retinába égő jelenetek már csak a mozi toronymagasan legnagyobb drámája miatt is. Mindezek mellé pedig egy kifejezetten jó ötletre épített fordulat teszi fel a koronát, valamint Maxim két epizódos tevékenységének morális kérdéseit feszegető dialógus. Király.

Eme dicshimnusz egy picit természetesen ez ismét csak a írott anyagnak szól, de ezúttal a film is sokkal élvezhetőbb, befogadhatóbb lett, mint előző este. Biztos, hogy az az egy év, ami eltelt a két mozi készítése között (2008 illetve 2009) magabiztosságot és rutint adott a színészeknek is – a főszereplő srácnak ráadásul ez a két szerepe volt -, úgyhogy a mesterkéltség nagyjából el is tűnt a játékukból. Sokkal kiforrottabb, összeszedettebb az egész, nagyszerűen megjeleníti a zseniális alapsztorit. Egy kicsit talán még mindig a B kategóriába sorolható a film, de szigorúan csak a hollywoodi mérce szerint. Egyébként nem: akinek még az Iván gyermekkora a szovjet mozi mérföldköve, az tágra nyílt szemmel bámulhatja a Lakott szigetet. A két filmet egy nagy egészként tekintve gigászi alkotás lett, tiszteletet érdemel, mert egy olyan ipar terméke, ami hatalmas hátrányban van nyugati társaihoz képest.

S még egy gondolat, igaz,ez már nem kimondottan a filmhez kötődik. Most, hogy utána kicsit olvasgattam a netet, néhány egészen elképesztő autentikusságról (ha lehet annak nevezni) szereztem tanúbizonyságot: már a múltkori ajánlónál sem értettem teljesen, hogy a kommunista rendszer miért nem vonható bele a göre tükör nézőpontjába, s miért csak a bolsevizmust lehet, no de hogy valaki azt komolyan gondolja, hogy a mai civilizációt is sugarakkal irányítják… hogyismondjam… kicsit nonszensz. De hát azért szép kerek a Föld, hogy minden ilyen gondolat elférjen rajta…

A két rész tükrében egy izgalmas, mély tartalmú történetet láttam, amely szoros kapcsolatban áll minden orwelli gondolatiságú művel, ugyankkor az orosz megfilmesítés néhány szempontból bizony hagy kívánnivalót maga után. De még így sem bántam meg, hogy láttam.

до свидания!


75%


Ja, és még valami. Mindkét rész fönn van a Youtubeon - igaz, elég pocsék minőségben.




.

R2-D2 írta:

Lakott sziget

Lakott sziget 2 - Az összecsapás

Mindkét rész fönn van a Youtubeon - igaz, elég pocsék minőségben.

Nem hangzik rosszul, de közepesen jó orosz sci-fik több okból sem férnek bele, és nem is hiszem, hogy bármikor beleférnének. Az újkori orosz filmművészet Hollywoodot utánzó részéből erre az évre bőven elég lesz a Szökésben, és ha már orosz filmet akarnék nézni, akkor inkább az Őrség-filmeket venném elő újra, a két rész együtt ugyanis egy egész jó filmet alkot a Fény és a Sötétség örök párharcáról.
Jó tudnom, hogy van ilyen is, de kb. ennyi ...
.

Niwrok írta:

Nem hangzik rosszul, de közepesen jó orosz sci-fik több okból sem férnek bele, és nem is hiszem, hogy bármikor beleférnének. Az újkori orosz filmművészet Hollywoodot utánzó részéből erre az évre bőven elég lesz a Szökésben, és ha már orosz filmet akarnék nézni, akkor inkább az Őrség-filmeket venném elő újra, a két rész együtt ugyanis egy egész jó filmet alkot a Fény és a Sötétség örök párharcáról.
Jó tudnom, hogy van ilyen is, de kb. ennyi ...
.

Tulajdonképp megértelek, engem hajtott a kíváncsiság - meg a baráti noszogatás. Viszont az Őrséggel ki lehet kergetni a viágból, csak az elsőt láttam, de azt borzalmasnak éltem meg.