R2-D2 írásai 1.0

.




Herkules legendája



„Atyám, hiszek benned! Adj erőt, hogy győzhessek!!”


Atyám én is hiszek benned! Mondd meg a lottószámokat, lécci-lécci!! Ha már ilyen egyszerű… no persze engem nem egy láthatatlan hatalom nemzett a takaró alatt – legalábbis nem hiszem, mert akkor máshogy alakult volna életem -, mint ezt a csodálatos izomkolosszust, aki aztán a papírsziklákkal csapdosva tesz rendet az ellen között, úgyhogy túl sok esélyem úgy sincs…

Weide írása csodálatosan hatott rám: kb. olyan volt, mint egy lórúgás szerű nyugtató egy elmegyógyintézetben. Teljesen leszedált, a mozival szemben támasztott elvárásaimat Mória bányáinak mélyére száműzte – így elérve azt, hogy végig bírtam nézni ezt a baromságot. Néhány helyen ugyan hangosan felröhögtem (talán mégsem volt annyira hangos, mert nem ébredt föl rá a család), de úgy összességében elvoltam ezzel a mozival. S hogy némi viszonyítási alapot mondjak: a Halhatatlanok illetve a Titánok harca/haragja e témában sokkal jobban megviselt. A Herkules legendája nézése közben végig valami ősi mozifilm, illetve a Kevin Sorbo féle TV-sorozat járt az eszemben, mintha azok folytatását látnám. Ez persze sok mindent elárul a mozi minőségéről, önmagában már ezért is lehetne rá haragudni – 2014-ben ez a látványvilág, CGI borzasztóan gagyi. Mindezen állítás abszolút koronája az állatok koronázatlan királya, a neimoidiai (bocsánat nemeai) oroszlán – borzasztó régen láttam ennyire pocsék CGI állatot. Film+-ra való ócskaság…

Én nem hiszem, hogy ez viccnek készült. Szerintem ezt az alkotók halál komolyan gondolták (abba megint nem érdemes belemenni, hogy Hollywood egy éven belül ismét ismétli önmagát, mert ez már lassan trend lesz), ugyanis egyetlen egyszer nem éreztem a szándékosan elrejtett forrását bármi humoros dolognak. Ami viszont úgy sült el, az meg tuti, nem annak készült: sem az oroszlán, sem a kardostor… kardostor… anyám… A legenda kiherélésére én nem igazán tudok haragudni, mert qrvára nem ismerem azt és nem is érdekel. Volt valami Héraklész nevű szupermanus az ókorban, Zeusz fia (no, persze), aki erős volt és mindenkit legyőzött. Különféle próbákat kellett kiállnia (ebből az elsőt megmutatják itt), a neve meg sok-sok filmváltozatban fennmaradt. Kb. ennyit tudtam róla, úgyhogy engem abszolút nem zavart, amit itt műveltek: csupán furcsálltam, hogy a fiatalember a mozi a nagy részében semmiféle rendkívüli képességeket nem mutat. Fut a szerelme után, gladiátorokkal küzd, műugrást mutat be egy szikláról – és kedvesen mosolyog. Igazi énje és hatalma csupán a mozi utolsó harmadára kerül előtérbe, addig az egész semmivel nem több egy átlagos szandálos filmnél.

Amire így már viszont kimondottan lehet haragudni. Ugyanis a Herkules legendája olyan szinten pofátlanul koppint stílusokat, hogy az botrányos. A 300 lassításai, a Gladiátor tájai és csatajelenetei, a Spartacus aréna harcai, a Halhatatlanok képi világa minden egyéni jelleg hozzáadása nélkül csupán egy üres kópiává teszi ezt a hogyismondjam... alkotást. Komolyan: egy elég ügyes kezű vágó simán összevághatta volna a négy moziból ezt az egyet, feltéve, ha nem ragaszkodunk a főszereplő színészhez. Igen, hozzá, az Alkonyat Emmet Cullenéhez – nekem a sráccal egyébként semmi bajom nem volt, maximum furcsa volt melegnek látni a vámpír lét oly sok évnyi hidegsége után… No, nem úgy melegnek, hanem csupán embernek… A rengeteg utánérzés ugyanakkor totál kiölte a mozi minden eredetiségét (alapból sem volt neki sok), úgyhogy tényleg semmi értelme nincs megnézni: az nem zavar, hogy ha egy mozi felhasznál bizonyos elemeket máshonnan – no de ha az egész film másokra épül, az gáz.

Az egyetlen eredetiség a valóban rengeteget hulló nyárfavirág, ami Weidét az őrületbe kergette. Pechükre tavasszal forgathattak és nem volt megfelelő erőforrásuk egyenként eltüntetni a képernyőről őket.


30%


.

R2-D2 írta:

Herkules legendája

Én nem hiszem, hogy ez viccnek készült. Szerintem ezt az alkotók halál komolyan gondolták (abba megint nem érdemes belemenni, hogy Hollywood egy éven belül ismét ismétli önmagát, mert ez már lassan trend lesz), ugyanis egyetlen egyszer nem éreztem a szándékosan elrejtett forrását bármi humoros dolognak.

Haha, ha csak meglátom a film címét, már elkezdek önkéntelenül röhögni magamban. Na, de szerintem ezt senki sem gondolhatta komolyan. Egyszerűen -számomra- sütött az egész filmből, a színészekről, a a CGI-felelősről, a rendezőről, mindenkiről, hogy úgy szartak bele az egészbe, ahogy csak tudtak, minimális erőfeszítést nem tettek sem a sztori, sem a karakterek, sem a látvány, sem az akció... semmi tekintetében. Vicc volt az egész, egy hatalmas összelopás, amit nyíltan fel is vállaltak, sőt, egy karakter szájába adták, hogy az utánzás mekkora tiszteletteljes dolog amúgy.   Azon csodálkozom, hogy nem röhögte közben el magát az egész stáb.

Amúgy egyértelmű, hogy csak amiatt készült ez a film, hogy meglovagolja a The Rock-os Hercules-t. Szerintem ezt eleinte ugyanolyan mockbuster-nek szánták, mint az Atlantic Rim-et, az Android Cop-ot, vagy éppen az Apocalypse Pompeii-t a közelmúltból, csak valahogy túl sok pénz került a kezükbe, és volt merszük moziba küldeni. Na meg megnyertek pár színészt (igen, rendes színészt, nem random utcai statisztákat/lecsúszott Zs-kategóriás ex-színészeket), így úgy gondolták, mocsok módon ezt nem csak only-to-DVD formában szabadítják a világra. Ahogy nézem, bejött a számításuk. Ez számomra mindig is egy Asylum film lesz, csak egy költségesebb fajtából.


.

Weide írta:

Ez számomra mindig is egy Asylum film lesz, csak egy költségesebb fajtából.

Ebben nem fogunk egyetérteni: szerintem van annyira korlátolt és öntelt Hollywood, hogy ezt ők komolyan gondolták...   

R2-D2 írta:

Weide írta:

Ez számomra mindig is egy Asylum film lesz, csak egy költségesebb fajtából.

Ebben nem fogunk egyetérteni: szerintem van annyira korlátolt és öntelt Hollywood, hogy ezt ők komolyan gondolták...   

Szerintem vannak kifejezetten buta filmek (lásd a mostani Transzcendens vitátokat Niwrok-kal, amikor igen is komolyan gondolták volna a dolgokat), meg vannak önironikus, cinikus filmek, és ez a Hercules szerintem abszolút ez utóbbi.

Weide írta:

R2-D2 írta:

Weide írta:

Ez számomra mindig is egy Asylum film lesz, csak egy költségesebb fajtából.

Ebben nem fogunk egyetérteni: szerintem van annyira korlátolt és öntelt Hollywood, hogy ezt ők komolyan gondolták...   

Szerintem vannak kifejezetten buta filmek (lásd a mostani Transzcendens vitátokat Niwrok-kal, amikor igen is komolyan gondolták volna a dolgokat), meg vannak önironikus, cinikus filmek, és ez a Hercules szerintem abszolút ez utóbbi.

Lehet, igazad van, de ez megszépíti a filmet.

A Transzendens nem vita ám, inkább össznépi bosszankodás...

Idézet :

Teljesen leszedált, a mozival szemben támasztott elvárásaimat Mória bányáinak mélyére száműzte

-> Ez akkora szöveg, hogy majd muszáj valahol felhasználnom. Ezúton kérek engedélyt a felhasználására.

Idézet :

Titánok harca/haragja

->Az eredeti filmet láttad? Ami asszem a 80-as években készült (talán 81-ben)?

Idézet :

Kevin Sorbo féle TV-sorozat járt az eszemben
Film+-ra való ócskaság…

->Film+ Azért ezt kikérem!
-Kevin Sorbo féle Herculet kisgyerekkoromban *urvára imádtam valamiért a mai napig emlékszem, hogy a tv2-ön ment kedden este 8-tól!

Idézet :

a kardostor… kardostor… anyám…

->Kardostor  MI A F*SZ? Szerintem ezek után már pláne nem akarom megnézni!

Idézet :

Igen, hozzá, az Alkonyat Emmet Cullenéhez – nekem a sráccal egyébként semmi bajom nem volt, maximum furcsa volt melegnek látni a vámpír lét oly sok évnyi hidegsége után… No, nem úgy melegnek, hanem csupán embernek…

->NEM!!!

Mr. White írta:

-> Ez akkora szöveg, hogy majd muszáj valahol felhasználnom. Ezúton kérek engedélyt a felhasználására.

Engedély megadva!!   

Idézet :

->Az eredeti filmet láttad? Ami asszem a 80-as években készült (talán 81-ben)?

Nem, sajnos nem, de a két folytatás/feldolgozás el is vette tőle a kedvem.

Idézet :

->Film+ Azért ezt kikérem!
-Kevin Sorbo féle Herculet kisgyerekkoromban *urvára imádtam valamiért a mai napig emlékszem, hogy a tv2-ön ment kedden este 8-tól!

Bocsi, nem akartam rosszként beállítani a sorit. Én is néztem hébe-hóba, csupán viszonyítási pontként használtam. Egy 2014-es mozifilmnek nem olynnak kellene lennie, mint az.

Idézet :

->Kardostor  MI A F*SZ? Szerintem ezek után már pláne nem akarom megnézni!

Spoiler:

Idézet :

->NEM!!!

Mit NEM????

.




Éhezők viadala – Futótűz



Kissé tovább tartott a kaland a Kapitóliumban, mint terveztem, de hát ha már a BD-n van 2 és fél órányi magyar feliratos extra, akkor azokat is illik megnézni a mozival egyetemben. Legalábbis én meg szoktam nézni: hátha tudnak annyi pluszt hozzátenni a filmélményhez, hogy érezhetően befolyásolják a végső ítéletet. Néha sikerül, néha nem: jelen esetben utóbbiról van szó. Úgyhogy véleményem az egész filmről sem a másodszori megtekintés, sem az extrák leküzdése után jottányit sem változott: itt elolvashatjátok, mit gondoltam róla még novemberben.

„Pontosan annyival több és jobb az első résznél, amennyivel nagyobb benne a tét.”

Nos, igen. Katniss és Peeta csodálatos különszámuk miatt rendesen Snaw elnök bögyébe kerül, a film ugyanakkor egy évvel az első epizód eseményei után játszódik, mikor is a páros az ún. győzelmi körútra készül. Itt rögtön két apró probléma merül fel számomra: mi a f*szt csináltak egy évig, győztesként a lepukkant 12-es körzetben, másrészt meg megint csak a 12-esből indul a film, kvázi ismétli önmagát. Snaw elnök látogatása Katnissnél – hol is volt a múlt évben??? -, a körútra való egyértelmű útmutatás ugyanakkor kétségkívül nagyobb feszültségszinttel indítja a mozit, mint az első epizód – a tét lényegesen nagyobb. A két győztes naivsága azonban, ami a történet ezen szakaszában jellemzi őket, engem kissé zavart: 74-ik viadal és az azt követő események nem nyitották fel Katniss szemét, milyen nyomorult diktatúrában él és az a diktatúra mit is képes megtenni az általa elképzelt rend fenntartásáért???  Számomra legalábbis ez jött le, miután olyan hiszti rohamot kapott a kisöreg kivégzése után…

A 75-ik játék pedig… oké, hogy a filmsorozat címe az Éhezők viadala (hmm… egyes, kettes körzet, mint éhezők…), de remélem nem lesz minden epizódban egy viadal. Itt még elment, kissé nyakatekert módon, de illeszkedett a sztoriba. A bajom ezzel megint csak az, hogy ezt már láttam: a versenyzők ott vannak a körzetben, jön Effie, jön a kiválasztás, ugyanott, ugyanúgy, aztán megint jön a Kapitólium, jön a kiképzőközpont,  jön a felvonulás, jön a „lány a tűzben” jelenet, jön az az idióta TV show, majd a verseny. Persze, érezhetően vannak változások, kimondottan pozitív változások, de akkor is úgy éreztem, a karakterek ugyanazt az utat járják be még egyszer. Csak nagyobb a tét. Maga a viadal egyébként sokkal jobb, mint az első, nincsenek benne pl. vezényszóra beillesztett digitális kutyák - amik materializálódva ölni tudnak -, viszont vannak benne jól megtervezett és valóban életveszélyes körülmények… no meg majmok…

„Pontosan annyival több és jobb az első résznél, amennyivel nagyobb benne a tét.”

Nos igen. Lényegesen többet látunk magának az egész rendszernek a működéséből, Snaw elnök hatalmából, a körzetek elégedetlenségéből. Ugyanakkor még mindig nem éreztem a mozinak, a történetnek azt a forradalmi hangulatát, amit esetleg kellett volna. Katniss egyelőre totál alkalmatlan vezetőnek, a saját irháját menti, a fecsegő poszáta szimbóluma pedig, amivel az ő lényét kötötték össze egyelőre egy szárnyaszegett madár. Számomra a történetből nem jött át az az elégedetlenség, ami majd a felkeléshez vezet, a száguldó vonaton ellesett híradóbejátszások, néhány graffiti az alagútban kevés ehhez. Oké, az is tény, hogy Katniss szemszögéből látjuk az egészet, az ő nézőpontjából esetleg tényleg ilyen az egész – a naivság és a butaság itt újból visszaköszön. Viszont akkor meg nem értem, miért is kellene elvárni a mozitól mindazt a társadalomkritikát és forradalmi helyzetet, amit belelátnak. Ez még számomra mindig nem az a hangulat, állapot, ami egy esetleges forradalomhoz vezethetne: vagy Katnissal kellene több mindent megismertetni, s akkor maradhat az ő nézőpontja, vagy pedig az egész koncepciót felülírva, kívülről kellene nézni a játszóteret, ahol Katniss az egyik szereplő…

Ha elmélkedésemből bármennyire is úgy tűnne, ez egy rossz film, korántsem az. Kimondottan jól megcsinált, látványos, izgalmas, tinifilm, ahol az akció és a sci-fi egy nagyon jól megcsinált jövőbeli háttér előtt játszódik. Képi világa hibátlan, borzasztóan jó a körzetek közti kontraszt. Néhány egészen kiváló ötlet, technikai kütyü tűnik fel, különösen az Arénában, de már a kiképzőközpontban is. Amúgy mag a Viadal is sokkal jobb lett, mint az első, életszerűbb, hitelesebb, már magával a helyszínnel, de a különféle események rendszere is tetszett. A már megismert szereplők mellé izgalmas újak jöttek, Plutarch (P.S. Hoffmann) figurája meg ugyebár az azóta történt események miatt különlegessé válik. Jó volt az új arénás koncepció is, ezzel a szövetségesdi rendszerrel – bár azért azon el lehet gondolkodni, kit mivel lehetett rávenni, hogy áldozza föl magát a poszátáért -, pedig néhány igazán jó új figura jött be a képbe. Külön kedvencem az új csaj, Johanna (Jena Malone) – kár, hogy a kamera rossz oldalon volt a liftben -, no meg Finnick (Sam Claflin), aki mintha a Narniából jött volna át. Az öregasszony szerepét egyáltalán nem értettem, már a bekerülése is életszerűtlen (tipikusan azért volt ott, hogy drámát okozzon), viszont Cinna, Haymitch és Effie újfent parádés volt. Tetszik ez a kavalkád, ez a különféle stílusok, helyszínek és karakterek halmaza, még akkor is, ha a finálé komplett eseménysora, az abban részvevő figurák viselkedése totál légből kapott – látványosan csak a csavarhoz kellett.


Továbbra is 80%


.

.





True Detective S1




Már az első két rész után gyanús volt, hogy ez nem az én sorozatom lesz, de akkor még bíztam benne, hogy a hátralévő hat epizód megváltást fog hozni. Mondjuk, ha tipikus sorozatjunkie lennék, vélhetően két rész után elkaszáltam volna az egészet, de mivel amibe belekezdek, azt végig is nézem, így érdeklődéssel vártam, hogy történjen valami – amikor azonban meg ténylegesen történt, akkor már késő volt. Így hát láttam az eddigi leggyengébb HBO sorozatot, aminek ha nem ez a két színész lenne a főszereplője, a földbe lehetne döngölni. Én minden bizonnyal meg is tenném…

De így nem kell. Számomra egyértelműen Woody Harrelson és Matthew McConaughey menti meg a True Detective-t a süllyesztőtől (utóbbi játéka a Mielőtt meghaltam fényében egyáltalán nem meglepő, sőt, megkockáztatom, hogy az Oscarnak e sorozat is alaposan megágyazott), az évtizedeken átívelő figurák megjelenítése e két rendkívüli alakítás keretében ölt testet. A True Detective (TD) szerkezete, történetvezetése ugyanis három idősíkot felölelve zajlik, ehhez pedig a két kiváló színész kinézetének lényegi átalakulására is szükség lett – lenyűgöző módon.
Egy kihallgatással/meghallgatással indítunk, ahol Marty (Harrelson) és Cohle (McConaughey) 2012-ben egymástól függetlenül mesél a közös múltjukról, munkájukról, egy 1995-ös bűnügyről. 1995-ben a két zsaru, az öntörvényű, hirtelen haragú, alkoholista Marty és a drogos múlttal rendelkező, félig őrült, félig zseni Chole már partnerekként nyomoznak egy rituális női gyilkosság ügyében. Chole persze jóval többet lát az ügybe, mint amit az elsőre mutat, a sorozatban végig lebegtetett rejtély nagyszerűen van felvezetve – hogy aztán a karakterdráma miatt teljesen háttérbe szoruljon.

A tipikus buddy movie-s alapfelállás ugyanis a megszokott poénos, bajtársias hangulat helyett borzasztó sötétté válik. Az évad gyakorlatilag végig a családi drámákra, és a tönkrement baráti kapcsolatra fókuszál a nyomozás helyett: teszi mindezt úgy, hogy megint csak nincs egyetlen szereplő, akit igazán szívünkbe fogadhatnánk. Itt bazzeg mindenki vedel (megint – mintha a nélkül nem lenne élet), seggrészegen autózik, jelvényét mutogatva visszaél hatalmával. Nem egyszer jutott eszembe Robertson őrmester a Mocsokból, de itt a szereplőket nem a bolondokházába küldeném, hanem az elvonókúrára. Szóval 5-6 részen keresztül nézzük, hogy Marty hogyan kúrja szét az életét, hogyan csalja meg a feleségét, milyen nagyképűen, bunkó és agresszív módon utasít rendre mindenkit maga körül: számomra kimondottan undorító figura – bár azt nem kétlem, hogy tömegével van ilyen. Chole viszont, a maga zsenialitásával detto ugyanezt csinálja, az arroganciája, felsőbbrendűsége, a mindenkit elüldöző életstílusa ugyanakkor még mindig szimpatikusabb volt, mint társa önpusztítása. DE. Mivel a sorozat a jelenben indít, s ott meg pont ő az alkoholista, így rögtön az elején utálat tárgyává vált nálam.

Van tehát két kimondottan unszimpatikus főhősöm, akik nyomoznak egy rejtélyes gyilkosságban – ha a gyilkosság lenne a fő motívum, egy szót sem szólnék. Helyette azonban van sok-sok végtelen hosszúságú, unalmas beszélgetés, rengeteg légi felvétel Louisiana mocsaras vidékéről, s az úton haladó autóról. Három részen keresztül jóformán SEMMI nem történik, némi kötelező HBO-erotika, rengeteg filozofálás, „okos” gondolatok az életről, no meg a családi perpatvarok. Nem egyszer a Homeland és a Breaking Bad kimondottan lassú epizódjai ugrottak be – de már azoknál is kapartam a falat: itt ugyanúgy jártam. Szerencsére aztán a félidőben egy intenzív másfél órás rendőrös-elkapós jelenetsort kapunk, akkor érezni igazán, mi lehetett volna ez az egész, ha ezt tolják előtérbe. A sorozat második fele (ahogy a kihallgatáson a visszaemlékezések közben eljutunk 2002-be) újfent visszafordul a karakterközpontú drámákhoz, Chole és Marty viszonya, annak megromlása gusztustalanul életszerű. Egyszerűen nem volt kedvem nézni – alig vártam már a finálét. Azt a finálét, amit meg összecsaptak egy részben. Egyszerűen túl gyorsan és életszerűtlenül oldják meg az ügyet, azt az ügyet, ami 17 évvel ezelőttben gyökeredzve tönkretette a karakterek – különösen Chole – életét. Megint azt kell mondjam, amit a TD első felére: ha a sok emlékezős-veszekedős piálós szarság helyett a thriller került volna előtérbe, imádnám az egészet. De így…

Még ezek ellenére is kétségkívül rengeteg erőssége van a TD-nek. Az idősíkok váltakozása kissé zavaros, de nagyon jó. A kihallgatásokon elhangzó hazugságok, a ferdítések nagyon tetszettek – érdekes azonban, hogy senki nem köpködte a másikat az idegenek előtt, ez mindenképp jó kis csavar -, mint ahogy baromi jó volt a két főszereplő metamorfózisa a múlt és jelen kinézete között. A gyilkosság (sorozat) izgalmas, több más moziból és sorból merít ugyan hangulatot, de jó: Chole nem egyszer juttatta Will Grahamet eszembe a Hannibálból… Ahogy a két színész megjeleníti a karaktereket az pedig parádés, kár, hogy ezek a karakterek nekem nem fértek bele a szívembe. S kár, hogy összesen csupán 2 és fél résznyi intenzív detektívesdi volt a nyolc epizódban. Többet vártam.

Nem értem és nem is osztom tehát sem az imdb 9.4-es pontozását, sem azt a szakmai és rajongói hype-ot, ami körüllengi a TD-t. Meg lehet nézni – sőt a két színész miatt ajánlott is megnézni -, de a cím sejtetésével ellentétben egy unalmas lelkizős történetet kapunk, amiből tulajdonképp semmi jelenet nem maradt meg bennem. Hacsak az nem, hogy Chole egyfolytában bagozótt. No meg a főcím és annak zenéje. Az tényleg jó volt. Sajnálom.

65%



.

R2-D2 írta:

True Detective S1

65%

Nincs nagyon mit hozzáfűznöm. Csak a színészei és a felhajtás miatt kaptam fel rá a fejem, de eddig is úgy gondoltam, hogy vannak a felhozatalból engem sokkal jobban érdeklők is... az írásod alapján meg még inkább úgy gondolom.
.

Niwrok írta:

Nincs nagyon mit hozzáfűznöm. Csak a színészei és a felhajtás miatt kaptam fel rá a fejem, de eddig is úgy gondoltam, hogy vannak a felhozatalból engem sokkal jobban érdeklők is... az írásod alapján meg még inkább úgy gondolom.
.

Annyi előnyöd lehetne, hogy te jobban befogadod ezeket az önpusztító hősöket.

De valóban van sokkal több sokkal jobb.

R2-D2 írta:

True Detective S1

Amit te itt negatívumként hoztál fel, az számomra szinte mind pozitívum. Sőt... de erről majd később.

A karakterek végre nem az unalmas, agyonhasznált nyomozós buddy-kat hozzák. Nem egy cukormázas életű, tökéletes házasságban élő, rendíthetetlen, erős, okos, kikezdhetetlen Steven Seagal-féle hős nyomozókat látunk, hanem élő-lélegző, gyarló emberi teremtényeket. Bad human beings, hogy a Nimfomániás nagy igazságát tolmácsoljam újfent. Ezek az igazi, megnyomorodott, rossz, de mégis -számomra- szerethető emberek. Markáns véleménnyel és világnézettel (Rust ahogy osztja a mélyvallásos redneck-eket, az valami fenomenális), akik isznak, mert ebbe fojtják belső ürességüket, akik csalják a feleségüket, mert a férfiúi vágyuk a legerősebb ösztönük, holott egy kvázi ideális családban élnek, egyszerűen ezek a tipikus gyarló emberek. Akik a maguk módján mégis zseniálisak, és abszolút nem elrugaszkodva derítik fel a bűneseteket. Nem úgy, mint a Gyilkos randomfőnév-ekben, ahol a gyilkos helyszínen hagyott pénztárcájában talált fényképről meg tudják mondani, hogy disszociatív személyiségzavarban szenved, az anyja kiskorában szexuálisan bántalmazta, emiatt egy beteges vonzódás alakult ki benne az idősebb nők szexuális megkínzása iránt, amit a volt iskolájában követ el, ahol zaklatták a felsősök, és hopp, már rá is találtak az adatbázisban... NEM, itt életszagú és hiteles az egész. A nyomozás, a szálak felgöngyölítése, a magukat hősként beállító nyomozók párosa. Mindezt megspékelve egy olyan barátsággal, ami az ellentéteken alapul, a különböző hozzáállások és nézőpontok ütköztetésén, ami a fináléban bekövetkező beszélgetésben csúcsosodik ki. "Once there was only dark. You ask me, the light's winning." Mert lényegében erről szólt az egész. Sötét és embertelen módokon, aljas húzásokkal, de a jó érdekében cselekedtek és tették a dolguk. És itt most nem a házas életükre, meg a magánkapcsolataikra gondolok, hanem arra, ami miatt ők valóban true detektívek.

Egyetlen egy ponton ingott meg nálam a léc a sorozat alatt. A zöld spagetti szörny felfedezésén, hogy amúgy miért is volt zöld a füle... az egy nagyon is sántító és banális következtetés volt, ami úgy ahogy van bullshit. De ennek ellenére is zseniális az egész sorozat, a felépítése, a szereplők, az üzenete, a hangulata, a világképe. És még így is, hogy amúgy abszolút nem vagyok oda a nyomozós filmekért/sorozatokért, maga a detektíves szál is végig lekötött és izgalomban tartott. Nagyon is megérdemelt az a 9 pont.

Azt amúgy honnan vetted, hogy egyszerre hallgatták ki a két nyomozót? Amennyit pofáztak, értelemszerűen több részletben készítették velük az interjúkat, valszeg felváltva, ezért is tudtak rákérdezni konkrét dolgokra, amiket a másik mondott. És az tényleg nagy lépés volt a nyomozóktól, hogy a folyamatos feszültség és gyűlölet mellett olyan szintű tisztelettel tekintettek a másikra a pozitív tulajdonságaik kapcsán, ami nagyon jól be volt mutatva, főleg ilyen kettős személyiségek esetén.



.

Weide írta:

True Detective S1

Amit te itt negatívumként hoztál fel, az számomra szinte mind pozitívum. Sőt...

Igen, gondoltam. De annyira már ismerhetsz, hogy nem szeretem az ennyire mocskos, vagy mocskosan valósághű karaktereket. Nekem egy filmben KELL, hogy tudjak kötődni valakihez, KELL, hogy jól érezzem magam rajta, KELLENEK a pozitív figurák.

Egyébként mind igaz, amit írtál, s ez még el is menne, ha a sok pofázáson kívül haladt is volna a nyomozás. A zöldfülűre visszatérve meg: pont erre írtam, hogy túl életszerűtlenül és gyorsan jött a megoldás.

Weide írta:

Azt amúgy honnan vetted, hogy egyszerre hallgatták ki a két nyomozót? Amennyit pofáztak, értelemszerűen több részletben készítették velük az interjúkat, valszeg felváltva, ezért is tudtak rákérdezni konkrét dolgokra, amiket a másik mondott.

Jogos, javítottam is. Valóban, Chole meghallgatása pár nappal korábban volt, a képernyőre ki is volt írva a dátum. Csupán az zavart meg, hogy

Spoiler:

.

.





Kóma




Dr. Robin Cook, az orvosból lett író, 1972-ben jelentette meg első regényét, az A gyötrelem évét, majd 5 évvel később a másodikat, a Kómát. A nyolcvanas években aztán sorra jöttek a jobbnál jobb orvosi regényei, amik közül akkor jó néhányat magam is olvastam. Különleges világuk miatt valamennyi lebilincselően izgalmas mű volt, azonban – talán a rengeteg önismétlődő szituációnak köszönhetően – mindig is a Kóma volt számomra A ROBIN COOK REGÉNY. Újdonságára, frissességére remekül ráérzett az álomgyár is, az 1978-as mozifilm pedig méltán vált kora egyik meghatározó thrillerévé – sőt, emlékszem, tizenakárhányévesen nekem az a sok felfüggesztett beteg kimondottan félelmetes volt…

Most, 35 évvel bemutatója után újranézve azt kell mondjam, kiállta az idő próbáját. Nagyszerűen adaptálja a könyvet, mellette pedig végig érezhető rajta az a mostanság sokat emlegetett „70-es évekbeni paranoid hangulat” is. Történetünk szerint dr. Wheeler (az általam kevésbé ismert Geneviève Bujold), a Bostoni Memorial kórház orvosa, nyomozni kezd egyik barátnője furcsa műtéti komplikációja után: a nő sima abortusz után kómába esik, s nem ébred fel többet. A nyomozás aztán persze egyre vadabb felfedezéseket és összeesküvés elméleteket eredményez, természetesen senki nem hisz a kis doktornőnek – még pasija, dr. Bellows (Michael Douglas – anyám, milyen fiatal volt) sem. A játszma egyre nagyobb téttel folyik, hogy aztán egy látszólag mindent megoldó műtétbe torkolljon a film végén: a film közbeni feszültség, izgalom nagyszerűen van kihegyezve a finálé vakbélműtétjére.

Az kétségkívül tény, hogy a Kóma 2014-ben– sok más hasonló társával egyetemben – avíttnak, ódivatúnak tűnik: a mai iszonyat pörgős, látványos és hatásvadász filmek tengerében ez a mozi bizony meglehetősen ingerszegény. Azt nem írom, hogy lassú és unalmas, mert nem az – de szerkezete, történetvezetése nem annyira a meglepő fordulatokra építve éri el a hatását, hanem a karaktert folyamatosan üldöző, valós fenyegetettséget érzékeltető események láncolatával. Mindezekhez természetesen – szintén tipikusnak mondató – zene társul, ami bizony néha önmagában is képes megemelni az adrenalin szintünket. Wheever doktornő bóklászása a Jefferson intézetben (de akár a kórház alagsorában is) nagyon jól megcsinált, feszült perceket eredményez, a „régimódi” kamera beállítások, a nyomasztó atmoszféra megteszi a hatását: gyakorlatilag az első negyed óra veszekedős jelenetét, no meg a kis tengerparti kitérőt leszámítva másfél óra tömény izgalom az egész. Példaértékű thriller a múltból – egy kiváló regény kiváló megfilmesítése.

S hogy mitől is annyira hatásos?  Egyrészt attól az orvosi háttér szakzsargontól, amit Cook előszeretettel használ műveiben. A rengeteg orvosi kifejezés rögtön az elején valamiféle magasabb szintre emeli a mozit: tipikusan az az eset, amikor is az átlagember számára ismeretlen világ teremt egyfajta bizonytalanságot. Amikor a néző elveszik a valóság ábrázolásában, a sok tudományos szarság miatt annyira hihetőnek tűnik a történet, hogy az esetleges blődségeken nem tud fennakadni. S mivel az orvostudomány nem olyan, mint a foci, vagy a vendéglátás, a néző nem is kérdőjelez meg bizonyos dolgokat – egy sűrű ködben sodródik a szereplőkkel. A másik fontos összetevő a moziban a képi világ, a látvány és a helyszínek. Egy kórház, annak intenzív osztálya már eleve nyomasztó tud lenni, a patológia nemkülönben, de a Kómában a csúcs egyértelműen a Jefferson intézetben zajló kergetőzés. A mennyezetről lógó paciensek látványa örök kép a retinámban, az épület titokzatos hangulata, méretéhez képest hatalmas üressége pedig kiváló paranoid alap. Mindezek mellé pedig összetevőként egyértelműen felírható a rendező, Michael Chrichton személye – hisz gondoljunk csak bele, mik kötődnek hozzá… ez a faszi zsigeri módon értett a feszültségkeltéshez és annak fenntartásához.

A színészekre ezek után már csak minimális dicséreteső marad, a prímet egyértelműen Bujold kisasszony viszi, de a szemtelenül fiatal Douglas, a korábban rengeteg westernben/háborús filmben feltűnt Richard Widmark, vagy épp Tom Selleck!!! is remekül színesíti a filmet. Úgy gondolom, az egész kegyetlen jól össze van rakva, korának egyik remekműve - ilyen az, amikor egy kiváló alapanyag értő kezekbe kerül, s egy nagyszerű orvosi thriller kerekedik ki belőle. Negatívumként csupán a kissé nehézkes indítást és a talán végletekben mérhető dialógusokat említeném: az egyik percben magas röptű orvosi konzultáció, másikban meg a káromkodással vegyített munkahelyi diskurzus, vagy szerelmi civakodás kontrasztja feltűnő volt. Mind emellé a netről leszedett film szinkronjával nem voltam még megelégedve – de ez már nem a mozi közvetlen negatívuma.

E film után az ember kedvet kaphat akár újraolvasni a Robin Cook könyveket, akár elmerülni Michael Chrichton filmes életművében. Utóbbira nagyobb az esély, lényegesen kevesebb ideig tart.



80%




.

R2-D2 írta:

Weide írta:

True Detective S1

Amit te itt negatívumként hoztál fel, az számomra szinte mind pozitívum. Sőt...

Idézet :

Igen, gondoltam. De annyira már ismerhetsz, hogy nem szeretem az ennyire mocskos, vagy mocskosan valósághű karaktereket. Nekem egy filmben KELL, hogy tudjak kötődni valakihez, KELL, hogy jól érezzem magam rajta, KELLENEK a pozitív figurák.

Egyébként mind igaz, amit írtál, s ez még el is menne, ha a sok pofázáson kívül haladt is volna a nyomozás. A zöldfülűre visszatérve meg: pont erre írtam, hogy túl életszerűtlenül és gyorsan jött a megoldás.

Weide írta:

Azt amúgy honnan vetted, hogy egyszerre hallgatták ki a két nyomozót? Amennyit pofáztak, értelemszerűen több részletben készítették velük az interjúkat, valszeg felváltva, ezért is tudtak rákérdezni konkrét dolgokra, amiket a másik mondott.

->Én mindkettőtöknek igazat adok, mert én is szeretek valakihez kötődni, de ez úgy ahogy van nem egy tündér mese, nem egy olyan film/sorozat ahol (legalábbis nálam) nincs baj, ha nincs kötödés bár valahogy Matthew karaktere valamiért megragadott(és azt hittem, hogy R2-nak befog jönni legalább ez a karakter!)

A megoldásra reagálva:
->Főleg mert, hogy szinte ott volt az orruk előtt, de az igazi nyomozásban ilyen van, hogy elindulnak nem tudom hány nyomon aminek a többsége zsákutca vagyis rossz nyom volt!

A Spoilerre:
->Jó, hogy ezt leírtátok mert ez engem is bezavart és nem írtam jegyzetet, ahogy Weide barátom mondta lévén, hogy én előtte néztem meg(szóval a tanácsa számomra már későn jött)!