R2-D2 írásai 1.0

.





Hannibal S1



Baltimore környékére senki ne menjen!!! Valami megmagyarázhatatlan jelenség miatt tobzódnak ott a pszichopata tömeggyilkosok, mintha valami furcsa éves találkozót rendeznének… ebből kifolyólag a lakosság pedig nem más, mint vágóállat, mint préda az AVP mozifilmben…

Minimum vegyes érzelmekkel vagyok a Hannibal S1 után. Egyrészt borzasztóan jó volt, kedvenc dokim története, dr. Lecter korai éveinek megidézése kiválóan sikerült, rengeteg nagyon jó bűnesettel, egészen kiváló karakterekkel és színészekkel. Ugyanakkor néhány hajtépően idegesítő összetevő miatt mindig bennem volt a „fenébe is” érzés, soha nem tudtam magam átadni annak a jól ismert érzésnek, mikor is belemerülsz egy sorozatba/történetbe, mikor alig várod már, mi fog történni, mikor a jól elhelyezett cliffhangerek következtében szinte lerágod a körmöd… Nos, itt mindezekből erősen hiány van.

A sorozat maga évekkel a Vörös Sárkány története előtt játszódik – átültetve a mai korba. Ez egyáltalán nem zavart, ahogy Sherlocknak is jól állt a modern kor, itt sem volt másképp. Kvázi egy reboot az egész, állítólag terv szerint el fognak jutni a Bárányok történetéig is – már ha a közönség és a nézettség indokolja azt. Szóval dr. Lecter itt egy szimpla pszichológus, aki a sebészetet hagyta abba az új tudományágért. Mellékesen kiváló szakács és természetesen nagy zeneértő. Az első epizódokban azonban mégsem ő a főszereplő, hanem az a Will Graham, aki majd valamikor el fogja kapni őt. Will Graham, aki az FBI tágabb kötelékében álló, különleges képességekkel rendelkező ügynöke: képes egy tett helyszínén a rendelkezésre álló jelek alapján gondolatban a gyilkos bőrébe bújni, visszamenni az időben, újra játszani az eseményeket. A gyilkos személyét ugyan nem mondja meg, de az elkövetés módját igen – rendkívül hasznos segítséget nyújtva a nyomozásban. Nem kicsit sherlockos az egész, a laboros részek meg az NCIS-t idézik, de az összhang kiváló. Az évad első fele különféle ügyek megoldása, ahol Will segítségével előbb-utóbb elkapják a gyilkosokat. Az egyes esetek – a névhez hűen – szó szerint megdöbbentőek, vannak itt elásott tetemek, amiken gombát termesztenek, halottakból épített totemoszlop, elvágott torkon bőgőző gyilkos, belekből húrt készítő zenész, angyalként beállított, félig nyúzott áldozat. A leleményességre nem lehet panasz, az írók tényleg kitettek magukért. Aztán persze kiderül, hogy a szálak összefutnak, majdnem mindegyik Hannibál kezében végződik. Innentől pedig a kérdés csak az, erre ki jön rá először – illetve aki rájön, túléli-e…

Hannibal. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint Palpatine-hoz. A SW Sith nagyura volt ennyire alattomos, ő kavarta ennyire jól a kártyákat, ő volt a végletekig kegyetlen, őt rejtette el ennyire a nagyközönség elől a Sötét oldal. Egyszerűen félelmetes az a karakter, ami itt Hannibalt jellemzi: minden esemény, minden ember gyakorlatilag az ő irányítása alatt áll – egészen Will feltűnéséig. Az a kimértség, az az elegancia (ami Anthony Hopkins játéka által jött be a köztudatba) zseniális, a gasztronómiai kitérők szenzációsak. Az évad első fele gyakorlatilag hibátlan, a dolog akkor kezd elromlani, mikor Will és Hannibal szorosabb kapcsolatba kerül. Nem is elsősorban a kapcsolat miatt, hanem az események töménysége, illetve mindenekelőtt Will miatt. Kb. a sorozat felétől kimondottan nehezen követhető, szürreális és hiteltelen utazáson vehetünk rész, ami közben egyre jobban csodálkozunk, hogy ez hogy történhetett, ezt miért is nem vették észre, s hogy ennyire hogyan lehet hülye mindenki…

Ugyanis ahogy szaporodnak a hullák és a sorozatgyilkosok, úgy válik komikussá a helyzet. Nem számoltam, de több tíz áldozatnak kellett lenni a környéken – közben senki, soha nem bukott le munka közben, senki nem hagyott hátra egy árulkodó nyomot, Hannibal is simán feltölti hűtőszekrényét emberi szervekkel, de közben soha, semmi nem zavarja meg. Mint mondtam, a lakosság olyan, mint egy vágóhíd: minden áldozat csak húsként szerepel – egy korlátlan vadászmezőn. Semmi rendkívüli intézkedés, semmi rendőrség, az FBI faarccal kivonul a helyszínre és kész. Nincsenek családtagok, a hullákat hónapokig őrzik a halottasházban (ha nem hónapokig, akkor még nagyobb gáz, mert akkor az összes hulla hetek alatt keletkezett), az egész időtényező, s a halottak mögötti érzelmi töltet sántít. No meg legalább négy sorozatgyilkos tevékenykedik – ha a gyerekeket nem számolom. De ez még mindig a kisebbik baj volt a számomra. A nagyobb David Lynch…

Pontosabban Will Graham. Egyszerűen kegyetlenül idegesített Will betegsége, a sok agyament tudathasadásos állapot. A sok alvajárás, amit azzal a rénszarvassal művelt, az meg a csúcs volt. Az évad második fele túlságosan mélyre megy Will agyában, az egésznek kimondottan Twin Peaks-es hangulata lett, amit meg szívből utálok. Érhetetlen, zavaros az egész, semmi más célt nem szolgál, mint hogy összezavarja a nézőt, meg a főszereplőt. Hogy ne lehessen egy évad alatt elkapni Hannibalt, hanem el lehessen húzni ezt 3-4 szezonon át. A karaktergyilkos történet, a Hannibal által felépített csapdákkal még tetszett is volna – ha közben nem állandóan azt hangoztatná, hogy Will a barátom.  Oké, hogy ilyenkor az egész a „Ha ezt csinálod a barátoddal, mit csinálsz az ellenségeddel?” kérdés köré fűzött elemi erejű kegyetlenség ábrázolására megy ki, de nekem túlságosan életszerűtlen lett. Senkinek nem tűnik fel semmi, Will meg ökör módjára megy a doki után. Ehhh… a sorozat, ahol a pszichiáternek is pszichiátere van, a végére elérte, hogy a nézőnek is legyen. (Bolondokat a bolondokházába!) Mindezt úgy, hogy időközben bizony bealvós, unalmas az egész, izgalomnak nyoma nincs, hisz tudjuk, hogy minden mögött Hannibal áll, az FBI meg mindjárt jön helyszínelni, Will meg mindjárt látja a rénszarvasát.

Összességében ugyanakkor azt mondom, mégis csak érdemes belevágni. Messze nem tartom olyan jónak, mint a nagy közönség, így nem is értem azt a hype-ot, amit mögé kerítettek. Mads Mikkelsen ugyankkor Hannibálként annyira kiváló, hogy egyszerűen látni kell, Hugh Dancy Willként nemkülönben. Laurence Fishbure az FBI górénak nagyon jó, az utóbbi idők B kategóriás szerepei után végre egy testhezálló főszerep. Az egyes esetek nagyon jók és brutálisak, a képi világ – leszámítva a szürreális Willt – nagyon jó. A finálé után kíváncsi vagyok a második évadra, de remélem, abban Hannibal már rács mögé kerül, s nem húzzák a végletekig az egészet.

Addig is 70%



.

.





Carrie (2013)





Mi más is lehetne az első kérdés az ilyen feldolgozásoknál, mint hogy „Hát erre mi szükség volt?” Gondoltam, semmi. Aztán, ahogy mentünk előre a történetben, úgy kezdtem el egyre jobban élvezni az egészet, s a végére azon kaptam magam, hogy bizonyos szempontból talán még jobban is tetszett, mint az eredeti.

Az tény, hogy hangulatilag meg sem közelíti a ’76-os klasszikust, de szerintem egyáltalán nem is az volt a célja. A történet másolásán túl ugyanis a mai korba helyezéssel egy másik szintre sikerült emelni a mozit: a jelenkor középiskolai viszonyai közé. Feleségem, aki tanít egy középiskolában, fél szemmel oda-oda pillantott közben, s a zuhanyzós résznél csak annyit jegyzett meg: „ Ezek tényleg ilyen gecik ám!” S számomra valahol itt dőlt el, hogy a tetszési index milyen irányban megy el: a modern kor körülményeivel felvértezett sztori egyidejűleg lett a gimnazista lány tragédiája mellett egy icipicit a jelen ifjúság társadalomkritikája is. Amiben a mobiltelefonnal felvett, majd kivetített megalázás, a Facebookra kiposztolás a maga kegyetlenségével talán sokkal megdöbbentőbb, mint Carrie – már ismert – története önmagában. Mint ahogy a csaj, Chris pofázása is, apuka jelenléte az igazgatói irodában és az egész légkör.

Mindezek nálam nagyszerűen színezték a már ismert történetet. A történetet, amibe icipicit belenyúltak ugyan (ld. vízi röplabda meccs az elején), de gyakorlatilag változatlan maradt a korábbiakhoz képest. Az is tény, hogy ez a mozi csak erőszakkal nevezhető horrornak – inkább kicsit véresebb thriller -, az egész egyértelműen a mai ifjúságnak szól. Stílusilag talán leginkább a Végső állomás filmekhez tudnám hasonlítani az egészet, a vödör disznóvért én egyáltalán nem tekintem sokkoló összetevőnek, ráadásul a Fűrészeken, a Paranormal Activity-ken felnőtt új generációnak az új Carrie szolid kis játékfilm lesz. Szexmentes játékfilm, mert az is hiányzik belőle. De jó ez így, kimondottan friss, tökéletesen illik a mai trendbe.

Számomra egyébként az egész mozi – eltérően a korábbi változattól – legjobb, legmegdöbbentőbb része a bigottan vallásos anya, Margaret tettei és sorsa. Gondolkodása, nézőpontja, némely tette számomra kiakasztóan undorító volt, - helyenként röhejes – így kimondottan örültem neki, hogy Carrie idejekorán öntudatra ébredve szembefordult vele. Kárörvendve néztem a befogott száját, az imaszobába bekerülését, majd a sok repülő tárgyat. Ebben is találtam kortárs kapaszkodót: szomorú, de akár lehetnek is ennyire korlátolt agyúak szerte a világban, így az én értékrendemben tökéletesen megérdemelte Margaret, amit kapott. Egyébként itt kapcsolódik a témához önmagában a telekinézis esete is: képes vagyok abban jobban hinni, mint bármilyen vallási hókuszpókban, amit Margaret képviselt. Úgyhogy a Carrie vs. Margaret párharcban én Carrie mellett álltam. Minta hogy gyakorlatilag végig az egész film alatt – ez pedig nem csak a történet/megalázott lány karaktere miatt van így, hanem Moretz miatt: nagyszerűen játszotta el a címszerepet, egészen a vödrös jelenetig visszafogott, aranyos és szerethető kislány volt…

A szerethetőséggel utána sem volt bajom, csupán azok az idióta mozdulatok és nézések zavartak, amikkel a dolgokat irányította. Az, hogy az egész meglepő módon hasonlított a jedik/sithek által bemutatott képességekre mosolyt csalt az arcomra – no de a jedik/sithek nem néztek közben ilyen kitekeredett nyakkal meg kidülledt szemekkel… Valahogy szerintem sokkal jobb lett volna, ha természetesebben viselkedik Carrie  - nem kicsit éreztem túljátszottnak az egészet. Mint ahogy a vödör kiborulását is kár volt négyszer mutatni, az is feleslegesen hatásvadász lett. A finálé ugyanakkor jól sikerült, s bár képességeivel Carrie simán megakadályozhatta volna a pusztulást, tetszett, hogy kvázi megszabadította a világot az őrülettől.

Valahogy az egész működött: a lány és anya viszonya, a jelen kori társadalmi ifjúsági közeg, a könnyedebb hangvétel, a látvány, minden. Julianne Moore parádés, simán felveszi a versenyt Piper Laurie-val, Moretz pedig Sissy Spacekkal. Teljesen más korban, más célokkal és más hangulatban mesélték el ugyanazt a történetet, de nem kevésbé jól. Őszintén megmondom, ezt lényegesen kellemesebb volt nézni, mint Brian de Palma művét – az új Carrie inkább szórakoztató, mint nyomasztó darab. Ha ez hátrány az összehasonlításban, akkor biza’ ez a gyengébb film. Máskülönben nem.



80%



.

R2-D2 írta:

Carrie (2013)

80%

Én is hasonlóan értékeltem a filmet, még az Xpress Ki mit néz most? topikjában, az általad felvetettekkel is mind egyetértek, számomra is egy 8/10-es remake született. Amúgy King-et, mint írót én személy szerint túlértékeltnek tartom, pár könyvét pedig kifejezetten szarnak, de az tény, hogy a bigott, mély-vallásos mocskokat faszán tudja alkalmazni és ellenszenvessé tenni a köteteiben, és jelen esetben ez Moore asszonyságnak is remekül sikerült a filmben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már az első pár percben arcon csaptam volna egy szívlapáttal. Bár olyan mély indulatokat még neki sem sikerült kiváltania belőlem, mint a drágalátos McCarthy-nak, hogy állna a szemgödrébe a gereblye...

Weide írta:

Én is hasonlóan értékeltem a filmet, még az Xpress Ki mit néz most? topikjában, az általad felvetettekkel is mind egyetértek, számomra is egy 8/10-es remake született. Amúgy King-et, mint írót én személy szerint túlértékeltnek tartom, pár könyvét pedig kifejezetten szarnak, de az tény, hogy a bigott, mélyvallásos mocskokat faszán tudja alkalmazni és ellenszenvessé tenni a köteteiben, és jelen esetben ez Moore asszonyságnak is remekül sikerült a filmben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy már az első pár percben arcon csaptam volna egy szívlapáttal. Bár olyan mély indulatokat még neki sem sikerült kiváltania belőlem, mint a drágalátos McCarthy-nak, hogy állna a szemgödrébe a gereblye...

Ez velős egyetértés, köszi!!!   

.





Brazil




Tudtam, hogy nehéz lesz… Terry Gilliam filmjei alapban nem egyszerű esetek, no de hogy a Brazil szinte már a Béla bá-i mélységekbe rántson be, arra azért nem számítottam. Egy máshol talált szinopszis hűen tükrözi, miért is:

„Egy napon arra lesz figyelmes, hogy eddig tökéletesen érdektelen élete hirtelen fordulatot vesz, néhány meglehetősen furcsa esemény miatt. Munkája során ugyanis egy teljes véletlenségből letartóztatott ember lakásába jut el, akit azonban még a hiba orvoslása előtt kivégeznek. Nem sokkal később álmában egy gyönyörű nő társaságában a szikrázóan kék égbolton repül. Azután elromlik a vízvezeték, s az azt megjavító szuperhősnek álcázott férfi szemmel láthatóan több egyszerű szerelőnél. Így nem is csoda, hogy ettől kezdve a legváratlanabb pillanatokban - általában az éjszaka közepén - bukkan fel Sam lakásában. Később találkozik az álmában felbukkanó nővel.”


Ez majdnem nézhetetlen. Ez annyira elborult, annyira elvont, akkora ökörség, hogy komolyan gondolkodtam közben, hogy abbahagyom. Majdnem minden perce fájt, a bealvás és az idegbaj határán pedig nehéz élvezni egy filmet. Azt hiszem, Gilliam túlságosan is szabadjára engedte fantáziáját, a Gyalog Galopp után próbált egy – ezúttal komoly tartalommal – mélységet rejtő filmet csinálni, de a fegyver visszafelé sült el: a vígjátéki elemek, a szatíra, a beteges látomások totál élvezhetetlenné tették a mozit: egyedül talán a szarban megfulladó embereken tudtam röhögni – az összes többi jelenetre csak néztem, mi a f*sz is van. És itt kell megjegyeznem, hogy érdemes lenne elbeszélgetni, mitől is lesz kult valami. Ugyanis a Brazil magasztalása számomra nem más, mint egy hatalmasra felfújt lufi: nekem igencsak úgy néz ki, hogy a film a „mivel nem értem, kultstátusztba teszem” tipikus esete lett. Egy irdatlan baromság, ami lehet, hogy egy seggrészeg vagy lázgörcsben fetrengő rendező rémálmaiban született meg, s került vászonra - aki egyet jól megérzett: tényleg beteg az a világ és az az értékítélet, ami egy beteg filmet egekig magasztal…

Történetünk szerint, Sam Lowrey (Jonathan Pierce) egy hivatalnok, egy képzelt jövőbeli világban, ahol az orwelli világképhez nyomokban hasonlóan a hatalom gyakorlatilag mindent megszab, mit gondolhatunk, tehetünk, hogy és milyen körülmények között élhetünk. Ezzel egyébként még nem is volt bajom, az alapszitu közismert, ám a filmben alkalmazott jövőbeli technológia már borzasztóan zavart. Ilyen elképzelések a jövőről talán a negyvenes évek filmjeiben szerepeltek, talán még a Pirx kapitány is életszerűbb volt nála. Az a számítógép, azok a lakás felszerelési eszközök…. áááá… Poénnak is gyengék, nem komoly összetevőnek. Szóval egy ilyen világban él főhősünk, aki egy félresikerült letartóztatás után ( a Tuttle nevű terrorista helyett a Buttle nevű jóembert viszik el – az is külön megérne egy fejezetet, hogyan) beleszeret a kör alakban kivágott mennyezet felett lakó szőke lányba. De mivel alacsony beosztása miatt nem tudja kideríteni, ki is a lány valójában, áthelyezteti magát egy másik osztályra, hogy a nő után kutathasson. Fontos megemlíteni, hogy az asztal, ami a kb. 6 négyzetméteres irodában van, közös a falon keresztül a szomszéddal, így kb. öt percig lehet húzogatni a két iroda között. Továbbá az is fontos, hogy Sam néha szürreális világba kerül, ahol néha egy Zörg császár (Toy Story) szerű, szörnyet kell legyőznie, néha meg egy utcakövekből kiemelkedő kőszobor fogja meg a lábát, de van, amikor csak simán szárnyakkal repül. Ezek azért fontosak, mert remekül kitöltik a történet hiánya miatt keletkezett űrt, s értelmetlenségük miatt lehet kultnak nevezni a mozit.

No, aztán végül is Sam megtalálja a csajt, Jillt (Kim Greist), akiről kiderül hogy terrorista. Vagy nem. A rendszer szempontjából az. Még Sam is elhiszi. Sőt, mikor felrobban az áruház, ahol  Sam ismerőse, egy tolószékes, többszörösen elb*szott plasztikai műtéten átesett – ámde ennek örülő - öregasszony is feltűnik, annak fog(inkább száj)szabályzós lányával együtt, szóval akkor Sam is Jillt vádolja. Ja, előtte még elmentek egy böszme nagy teherautóval egy lakókonténerért, majd egy idióta díszletek között lezajlott idióta üldözés után robban a bomba. Mindezek után aztán mégis összejönnek – közben feltűnik Tuttle (Robert de Niro) is, az igazi terrorista, aki egy vírusvédelmi ruhában, steril körülmények között dolgozó tudósok (munkások??) légcserélőjébe szennyvizet vezet. Pontosabban kakit. folyékony kakit. Hogy honnan jön a folyamatos folyékony kaki, nem tudni, de hamar megtelik a szkafander, majd felrobban. Ez ismét egy fontos információ, mert egyrészt tudatosulhat bennünk, hogy a szar robbanékony, másrészt meg a rendszer elleni ellenállás nagyon fontos mérföldköve. Persze a bűn nem maradhat büntetlenül, a terroristákat elkapják, Sam pedig a rendszer árulója lesz – a legjobb (egyetlen??)barátja vallatja ki.

S itt jött a teljes K.O. számomra. Ha az eddig történteket még csak felfogtam szatírának – ami műfajt egyébként nem különösebben szeretem -, az ezután történtek aztán végképp sehova nem tehetők. A Celebróból szabaduló Sam vesszőfutása minden épelméjű nézőt megviselhet, a koporsóba fekvő, majd onnan egy nyílt utcára kerülő jelenet csak egy a sok közül.  Terry Gilliam elszabadult, a végére teljesen elszabadult, egy zakkant agymenést hányt a képernyőre – szörnyű belegondolni, hogy az USA számára készített,  nem rendezői változat vége tulajdonképp ez maradt -, amit nem ment meg az sem, hogy a DC szerint az egész látomás volt. Túl sok volt a filmben a látomás, a szürreális utazás Sam elméjébe, túlságosan beteg lett tőle az egész film. Még az 1984-hez képest is beteg, ami szerintem kizárólag Terry Gilliamnak köszönhető. Egy ilyen súlyú, ilyen komoly témát mértékletesebben kellet volna megcsinálni, nem pedig a monty pithonos abszurd világot ráhúzni egy disztópiás világképre. Jobb esetben akár még röhejes is lehetett volna, de csak fájdalmas lett. Egy terroristákat üldöző kisember története, akiből a rendszer és a szerelem terroristát és mártírt csinált – élvezhetetlen képi világban.

S mielőtt bárki lehülyéz, hogy nem értem, meg minek nézek disztópiát… Nos, jelentem, értettem. Értettem a görbe tükröt a társadalom felé, felfedeztem benne a multik droidgyáros munkáltatói hozzáállásának szatíráját, nyomokban valóban található benn az orwelli világképből is. De amikor ennyi hülye játszik ennyire balfasz díszlet előtt ennyire idióta cselekményt, azt egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Annak ellenére sem, hogy Terry Gilliam rendezte. Mert a kult nem attól lesz kult, hogy szar.

Én szeretem a sci-fit, szeretem a disztópiát, sőt Terry Gilliamet is a többi munkájáért, de ami szar, az szar. Bolondokat meg a bolondokházába!



20%


.

R2-D2 írta:

Brazil

20%

Nekem se nyerte el annyira a tetszésemet, de azért nem utáltam, sőt szerintem pont a totál szürreális és kegyetlenül tragikus végkifejlet a legjobb benne.

Remo írta:

Nekem se nyerte el annyira a tetszésemet, de azért nem utáltam, sőt szerintem pont a totál szürreális és kegyetlenül tragikus végkifejlet a legjobb benne.

Igen, a DC végkifejlete próbál szépíteni a dolgokon, de amíg odáig eljutunk, nos.... khmmm... nem tetszett.

R2-D2 írta:

Brazil

Én szeretem a sci-fit, szeretem a disztópiát, sőt Terry Gilliamet is a többi munkájáért, de ami szar, az szar. Bolondokat meg a bolondokházába!

20%

A Brazilról nem tudok mit mondani, de így első ránézésre az írásod jobban szórakoztatott, mint a film tette volna... és nem csak időarányosan . A robbanékony szar különösen ütős lett .

De legalább ezt sem kell igyekeznem bepótolni. Terry Gilliam a Tidelanddel kiverte a biztosítékom, amit azóta sem csavartam vissza.
.

Niwrok írta:

A Brazilról nem tudok mit mondani, de így első ránézésre az írásod jobban szórakoztatott, mint a film tette volna...

Ennek örülök. Ez volt a cél...

A mártírságomnak egyúttal vége is, több ilyesmit nem tervezek.

.




Mars - Az utolsó napok




Mikor vége lett, azt gondoltam elsőre: korrekt. Teljesen felesleges, semmi újat nem nyújt, de a maga nemében, műfajában korrekt.

Nem az első, meg gyanítom nem is az utolsó zombi sci-fi a filmtörténelemben – amúgy is reneszánszát éli a műfaj, köszönhetően a The Walking Deadnek -, így igazándiból nem volt nehéz dolga a filmnek: csupán hoznia kellett a jól ismert, csontig lerágott sablon elemeket. Amiben esetleg több lehetett volna, az újdonság, ami esetleg az átlagos zombifilmek fölé emelhette volna, az a környezet lehetett volna, no meg esetleg a mélyebb karakterábrázolás, netán valami igazi dráma. Sajnos a mozi igazándiból egyikkel sem rendelkezik, az elsővel azért nem, mert a showt ellopta előle az Apollo 18 évekkel ezelőtt, a másodikra meg egyszerűen nem gondoltak… De a fantasztikus filmek kedvelőinek még így is egy nézhető mozi lesz: nem mondom, hogy maradandó élmény volt, de összességében nem éreztem kényelmetlenül sem magam rajta.

Történetünk szerint a 8 fős kutatócsapat váltás előtti utolsó 19 óráját tölti a Marson, mikor is egyikük felfedezés iránti mohósága miatt beüt a krach. A tudós megfertőződik, zombi lesz (ami bírja az oxigénhiányt is) majd továbbadva a kórt szépen fogyatkozni kezd a kompánia. És itt meg is állhatunk egy pillanatra: rég láttam ennyire érdektelen figurákat, van, akinek a nevét sem sikerült megjegyeznem másfél óra alatt. Futkosnak az épületekben, veszekednek, de fogalmunk sincs, kik is ők, miért olyanok, amilyenek. E tekintetben a mozi nagyon ki van hegyezve Vincentre – az X-menes Liev Schreiberre -, az első pillanattól lehet tudni, ki is a főszereplő és mit is várhatunk tőle. Talán az ő figurája van egyedül megírva, bár nekem meg nem állt össze értelmes kép a sok flashbackből… A többiek csupán egy emlegetett család, vagy gyerek erejéig válnak érdekessé – leszámítva a Kim nevű doktornőt ( Olivia  Williams), aki talán érdekes lehetett volna még – már ha tovább életben hagyják. Az egyes szereplők elhalálozási sorrendje így tulajdonképp mindegy is, óriási ökörségeket nem mondanak, viselkedésük ugyanakkor teljesen sablonos és kiszámítható. A mozi ezen szakaszában erős The Thing és Alien érzést közvetít a TWD mellett, azonban mindenféle plusz hozzáadása nélkül. Aztán természetesen a végére mindenki elfogy, a finálé – minden belemagyarázható nyitottsága ellenére – ugyanakkor számomra megnyugtató volt. Az egyetlen logikus és életszerű dolog, ami ilyen esetben történhet.

A netes 5.5-ös értékelés nagyjából helytálló, magam is e köré teszem a filmet. De bármilyen meglepő, nem azért, amit elmesélnek – azzal semmi bajom nincs, tökéletesen megkaptam, amire számítottam -, hanem a hogyan miatt. A minimális költségvetés miatt ugyanis nagyrészt sötétben játszódó verekedéseket, idegesen rángatózó kamera beállításokat és néha tényleg kifogásolható CGI-t kapunk. Nem látunk igazán közelről egy fertőzött fejet sem, csak a fertőzött fej dühöngését – a rángatózás jótékonyan sok mindent eltakar. Rengeteg áramszünetes jelenet, sisak fejlámpás felvétel, sűrű köd, sötétített szkafander hivatott a költségvetés keretein belül tartani a látványt. Egy ideig ez buli, azonban másfél órán át idegesítő tud lenni. Mr. Schreiber meg azért nem egy mimika művész, ezt valljuk be, úgyhogy az ő gyötrődésén világosban elidőző kamera nem volt a legjobb ötlet.

Amúgy különösebb bajom nem volt a filmmel. Többé-kevésbé hiteles környezet, nagyjából életszerű világűrbeli események és épületek – ezzel nincs is gond. Inkább azzal, hogy megint csináltak egy zombis-fertőzős filmet az űrben, amiben már nem jutott pénz a forgatókönyvre, normális színészekre meg effektekre. Pedig akár jó is lehetett volna – így viszont teljesen felesleges lett.



60%


Ui: Most olvastam a port.hu-n a film szinapszisát. No, aki azt írta, nem látta a filmet, az tuti.!!!



.

R2-D2 írta:

Hiénák

A színészek nagyon jók, a beállítások, a sztori (amit a rendező írt) nagyszerű. Talán a feszességen lehetett volna húzni, de a 80 perc már így is vékony – ha kivágják az üresjáratot, talán túl rövid lett volna a film. Viszont ha csak másfél órád van és egy jó kis izgalmas mozit akarsz látni, bátran belevághatsz.

80%

Pont így voltam vele, bár nekem csak 70% körül jött be. Szerintem is 60-65 perc körül lett volna ez igazán jó, egy kamaradarabhoz kellenek is a jó színészek, és pár epizód (pl.: az ügynökduma) nagyon ütősre sikerült.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Pont így voltam vele, bár nekem csak 70% körül jött be. Szerintem is 60-65 perc körül lett volna ez igazán jó, egy kamaradarabhoz kellenek is a jó színészek, és pár epizód (pl.: az ügynökduma) nagyon ütősre sikerült.

Spoiler:

.

Nem is mondtad, hogy nézed... De ezek szerint indexen/origón nézted darabolva?

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Pont így voltam vele, bár nekem csak 70% körül jött be. Szerintem is 60-65 perc körül lett volna ez igazán jó, egy kamaradarabhoz kellenek is a jó színészek, és pár epizód (pl.: az ügynökduma) nagyon ütősre sikerült.

Spoiler:

.

Nem is mondtad, hogy nézed... :)De ezek szerint indexen/origón nézted darabolva?

Nem, youtube-ról szedtem le az instrukcióid alapján a szinkronos egybefilmet, de azért rá lehetett érezni, hol volt eredetileg feldarabolva .
.

.





Mielőtt meghaltam




Még  szerencse, hogy a magyar cím nem árul el semmit a végkifejletről… Ehhh….

Kicsit megint messzebbről kell indítanom gondolataimat, ha tényleg meg akarom értetni, igazándiból mit is jelentett nekem e film – pontosan e filmnek melyik aspektusába tudtam leginkább belekapaszkodni. 2003-ban jelent meg dr. Lenkei Gábor Cenzúrázott egészség című könyve - amivel jómagam két évvel később találkoztam -, majd egy évvel később annak folytatása, a Cenzúrázatlan egészség. Mindkettő kegyetlen őszinteséggel rántja le a leplet a gyógyszeripar mocskos trükkjeiről és érdekérvényesítő hatalmáról. A tudatos, vitamin alapú táplálkozást hirdetve a doki hamar az OGYI és az ÁNTSZ célkeresztjébe került, majdnem sikerült is üzletileg kinyírniuk: na, ő kb. hasonlókon mehetett át, mint a Dallas Buyers Club (továbbiakban DBC) Ron Woodrofja. Én pedig, aki személyesen is találkoztam a dokival, gyakorlatilag élesben láttam/éltem át azt a hecckampányt, amit az OGYI a gyógyszergyárak érdekében művelt Lenkei termékei ellen – ámde azt végül is mégsem tudták megakadályozni, hogy pl. a C-vitamin napi minimális mennyisége a nevetséges 60 mg-ról hivatalosan is 1000 mg legyen…

A DBC ebből kifolyólag számomra tökéletesen betöltötte azt az űrt, amit anno a Mellékhatások hagyott maga után. Végre egy mozi, amiben  (egy meglehetősen drámai történetbe öltöztetve) kicsit megpiszkálják a gyógyszerbizniszt, az egész profitorientált, emberi életeket semmibe vevő gigahatalmat. Woodroof kálváriája, az AZT erőszakolt bevezetése, annak körülményei, összeolvasva Lenkei könyvével dühvel kevert borzongást váltottak ki belőlem. Ha csupán ez lett volna a film, én már akkor sem szólnék egy szót sem, de ezen kívül ajándékként még legalább kettő, külön is értékelhető, igazán mély mondanivalóval bíró nézőpontot, szálat kapunk. Az egyik maga a halálraítélt ember története, akinek a kórházi ágyon, egy furcsa balesetből magához térve a szemébe mondják, hogy harminc napja van hátra…

Te mit csinálnál, kedves néző??? Mit csinálnál, ha harminc évvel ezelőtt (ez fontos, már csak az ingerszegényebb társadalom miatt is) a szemedbe mondják, hogy HIV pozitív vagy???  Iszonyat tetszett Ron reakciója, a kezdeti hitetlenkedés, az utánajárás, a döbbenet, majd az önpusztítás (ez mondjuk kevésbé) borzasztóan életszerű és hatásos volt, mentes minden hollywoodi hatásvadász, nyálas jelenettől. Csak a kétségbeesés, a düh és a pusztulás van: egy szenzációs alakítás keretében. Kérem szépen, Matthew McConaughey zseniális: Bale-i mértékű fogyása, az egész karakter megelevenítése parádés és teljesen jogosan Oscar gyanús. Szinte hihetetlen, ahogy a csont sovány AIDS-es halálraítéltet, majd az abból felépülő tökös – ámde tulajdonképpen önzetlen – üzletembert hozza. A történet súlyát egyébként igazándiból az adja, hogy ez nagyjából tényleg meg is történt, a mozi főbb motívumai valósak – no persze kissé kiszínezve, ahogy az az Álomgyárban már szokás.

Aztán itt van még a harmadik – akár egész mozit is eltartó - szál is, a homofóbból homokosokat gyógyító, azokkal együtt élő, texasi rodeos története. Icipicit hasonlít az egész az Amerikai históriához, de természetesen itt teljesen más a lényeg meg a hangulat. Jómagam e kérdésben a kezdetekben végsőkig azonosulni tudtam Ronnal, s a legnagyobb megdöbbenésemre ez a végéig is kitartott. A melegekkel való együttlét, Rayon barátsága egyáltalán nem zavart, s bizony a karakter drámája mélységesen megérintett. Mert Jared Leto legalább olyan szenzációs alakítást nyújt, mint McCounaghey, sőt, talán nehezebb is eljátszani a női ruhába bújt buzit, mint a homofób rodeóst. Hülyén hangzik, de valóban működik köztük a kémia: az állandó beszólásaik, az egész kifordított szituáció elképesztően sok – és jól megírt – poént eredményezett. Kicsit buddy movie-ként is működött ilyenkor a film, néha szabályosan felröhögtem az ugratáson.

De kellett is a kis vidámság, ugyanis ezen a filmen nagyon rosszul lehet magad érezni. Eleve már maga a betegség deprimáló, a csont sovány betegek, a haldoklók látványa minden, csak nem kellemes. Márpedig nem árt, ha egy film közben az ember nem szorongva feszeng az székben, vagy undorral ül az ágyon – szerintem az alkotók (Jean-Marc Vallée rendezőről életemben nem hallottam) remekül ráérzetek ebben a kilátástalanságban a humor szükségességére. Ugyanakkor, ami nekem az egész moziban – az összes ehhez hasonló moziban – ami a leginkább zavaró tényező volt, az az önpusztítás. Amit Ron és Rayon művel magával, pia, drog, stb., az számomra egyszerűen visszataszító. Életszerűségét és létjogosultságát nem tudom megkérdőjelezni, csak szimplán nem szeretem nézni. Nem szeretek nézni sem alkoholistás, sem drogos mozikat, így a DBC minden zsenialitása ellenére nem lehet nálam abszolút filmélmény – mert nehezen viselem a vásznon is, mikor valaki ennyire baromként bánik saját magával. S még valami: egy egészen picit úgy éreztem, mindhárom főbb aspektusba mélyebben is bele lehetett volna menni, a gyógyszeripar, a haldokló ember gondolatai illetve az utált társadalomba integrálódás is tartogatott még kiaknázatlan lehetőségeket. Értem, hogy a két órás játékidőbe ennyi fért bele – s ez sem kevés -, de talán ha már meghámozták azt a fránya gyümölcsöt, mélyebben is belevághattak volna a húsába…

A korrajz hibátlan (még jó emlékszem az AIDS-re, annak kitörésére), a két főszereplő mellett kiváló karakterek is árnyalják a mozit. Mindenek előtt kiemelném a mexikói dokit, de a Jennifer Gardner által életre keltett Eve is nagyszerű. A DBC egy kegyetlen jó drámai sztori, ami nem csöpög a nyáltól – pedig tartottam tőle -, hitelesen mesél el egy történetet egy halálraítélt emberről. Jogosan Oscar esélyes, kíváncsi vagyok mi sül ki belőle – bár ha a gyógyszerlobbi nem engedi, úgysem nyer semmit. Max. mellékszereplőt…



85%



.

R2-D2 írta:

Mielőtt meghaltam

Kérem szépen, Matthew McConaughey zseniális: Bale-i mértékű fogyása, az egész karakter megelevenítése parádés és teljesen jogosan Oscar gyanús.
Jared Leto legalább olyan szenzációs alakítást nyújt, mint McCounaghey, sőt, talán nehezebb is eljátszani a női ruhába bújt buzit, mint a homofób rodeóst.

85%

Nagyon szép írás, a bevezetőnek meg külön örültem. A film nekem is tetszett, de azért nem lesz kedvencem.
Amit a színészekről írtál azzal is egyetértek(főleg a két fontos szereplővel kapcsolatban)
Valamint az is tetszett a filmben, hogy előjött az előítélet amit az emberek egy része mondhatott(legalábbis a 80-as években tuti), hogy akinek HIV-je van az csak meleg lehet.
Kifejezetten örülök Matthew harmadik színész korának(lehet hogy ez csak az én elméletem de legalábbis én így neveztem el ugyanis   1: A kezdő színész amikor szinte bármit elvállalt, 2: az idő amikor rájött, hogy romantikus filmekkel és azzal, hogy leveszi a felsőjét pénzt tud keresni és az Igazság árával kezdődő 3. korszakot <amit remélem még sokáig élvezhetünk!>), jobbnál jobb filmekkel és alakításokkal jön elő az ürge.

Amúgy érdemes megnézni tőle a True Detective-et(ha jól értesültem róla akkor még kb 3-4 epizód van hátra az évadból), valamint a MUD-ot is ajánlom tőle!

A film nálam is olyan 80-85%!

Valamint az első sorodon meg nagyot nevettem!:
Még  szerencse, hogy a magyar cím nem árul el semmit a végkifejletről… Ehhh…

.