R2-D2 írásai 1.0

.





Mellékhatások




Kétségkívül nem tett jót a mozi élményemnek, hogy gyakorlatilag két részletben néztem meg a filmet, így egy pici kis pozitív extra hozzáállást kénytelen vagyok belevinni az írásba, kipótolva a szünet által okozott lyuk érzését. Ugyanakkor azt sem ildomos elhallgatnom, hogy a félbehagyásig jóformán semmi érdemlegeset nem éltem át, a film számomra – ahogy a valóságban is másodszor - csak a második felével kezdődött.

Borzasztó túlzásnak tartom, hogy ezt a filmet Hitchcocki magasságokba próbálják emelni. Közel sincs benne annyi feszültség, izgalom, mint a mester műveiben, nekem inkább egy teljesen más cím jutott eszembe nézés közben, amit ha most ide leírnék, hatalmas spoiler lenne a történet tekintetében. Az azonban elvitathatatlan tény, hogy ennek a mozinak van egy jó forgatókönyve - ugye én mondtam, hogy a film legfontosabb kelléke mégiscsak a forgatókönyv -, van benne néhány kellemes fordulat, s van benne egy kiaknázatlan lehetőség bizonyos dolgok megpiszkálására – aminek az elmaradása csökkentette számomra arra a szintre a mozit, ahova végül is került. A film első fele, a depis (másolat tetovált) lánnyal, annak orvosi és gyógyszertári hátterével rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Mivel rendületlenül hiszek az egész gyógyszerbiznisz „gonoszságában”, pénzéhességében, szívesen vettem volna egy Pelikán-ügyirat szerű leleplező történetet, hisz minden adva volt: a beteg, a beszedett gyógyszer és a tragikus esemény. Pontosabban események. Érdekes lett volna látni egy nyomozást, ahol is megpiszkálják, hogy a mindenható tablettagyártók valójában mennyire semmibe veszik az egészséget, mennyire minden a profitról szól…

De nem. A történet fordul egyet, s onnantól egy jó kis macska-egér játékot látunk pszichológus és pszichológus illetve beteg és orvos között. Vérbeli thriller, ami nagyszerű időzítéssel adagolja a feszültséget és a csavarokat, ahol természetesen szándékosan próbálnak megvezetni, s ahol tényleg kiszámíthatatlan a dolgok kimenetele. Ahogy olvasgatom a neten, másnak nem igazán jutott eszébe filmes hasonlatként az, amire én gondoltam menet közben, de nekem kb. a felétől befészkelte magát a gondolat, hogy nem minden úgy van, ahogy látom. Ez persze az égvilágon semmit nem von le a mozi érdemeiből, egészen kiváló kis kaland lett a végére – ugyanakkor icipicit az „ezt én már láttam egyszer” fíling mégiscsak nyomot hagyott bennem.

Különösebben sosem voltam Soderberg-fan, munkái inkább közönyösek és átlagosak számomra, ez alól néhány kivétel van csak. A Mellékhatások végül is eme kivételek közé került: forgatókönyve, stílusa, színészei miatt. A hangulat a depresszióhoz kapcsolódóan kellő nyomasztó, a forgatókönyv fordulatai megalapozottak. Mara, Zeta-Jones és Tatum szimplán csak jó, a film lelke ugyanakkor kétségkívül Jude Law (bár nekem ezzel a hajjal inkább Gigolo volt az A.I.-ből) volt. Nagyon ráérzett erre az egyszer fenn, egyszer lenn szerepre, totál hiteles volt alakítása: igaz, a karakter, amit kitaláltak neki, végig az életszerűség határain belül maradt. Ahogy nagyjából a többi is, egy icipicit csak a két nő viszonya lógott ki számomra a sorból.

Komoly negatívumot nem igazán tudok felhozni a Mellékhatások ellen, talán csak az egész film ismeretében az első óra céltalan bolyongását egy beteg lélek körül. Az mindenképp lehetett volna kissé pörgősebb, mélyebbre ásva pedig maradandóbb. De hát a Fertőzés után valahol nem is várható a rendezőtől, hogy görbe tükröt tartson annak az iparágnak, amelyik másik mozijában épp meggyógyítja az emberiséget a halálos vírusból. A thriller része miatt viszont simán


80%



.

.





Eleven testek




Meglepő módon nem is igazán kellett erőltetnem magam, hogy megnézzem ezt a „nekrofil cukiságot”. Tény, hogy Niwrok ajánlója alaposan felcsigázott, illetve jócskán kérdéseket is ébresztett bennem (pl. a legfontosabbat, hogy hogyan lehet egy élő és egy halott között szerelem), de szerintem előbb-utóbb úgyis megnéztem volna. Így aztán az előbb lett belőle…

Azt azért szögezzük le az elején, hogy alapjaiban komplett baromság az egész, legalábbis azok számára, akik picit is járatosak e filmes világban. Tulajdonképp rendesen szembemegy minden eddigi zombifilmes ismereteinkkel – az ötletet mégsem lehet egyértelműen kukába dobni. Induláskor így kezelhetjük akár vígjátékként is – de ez mondjuk viszonylag hamar megdől -, aztán később nézhetünk rá romantikus filmként – a feni kérdőjelekkel egyetemben -, ám én csupán egy újraértelmezett zombi filmként tudok rá tekinteni. Így találtam meg benn a kapaszkodót, így lett az, hogy kb. a film felétől kifejezetten élveztem az egészet, sőt, a végére már teljesen egyértelmű volt minden, ami történik...

Az elején, ahogy a zombisrác (R) felvázolja a szitut, ahogy (ismét) látunk egy elpusztult világot, az tetszett. Morbid volt ugyan a gondolkodó zombi esete, aki hörgéssel kommunikál a bárban társával, de kimondottan élvezetes. Aztán ahogy bekerül a kis csaj a képbe – Júlia, valóban az egyfajta zombi Romeo párjaként – számomra várható módon átfordult a mozi a negatív irányba. A repülős szerencsétlenkedések, önmagában az egész helyzet annyira bosszantó és univerzumidegen volt, hogy csak mosolyogtam rajta. Még akkor is, ha a szerelem ébredése R szempontjából kétségkívül zseniálisan (ízletesen?) alá volt támasztva. Valahol itt volt a holtpont számomra, ha túlságosan sokat kínlódtak volna, lehet, abba is hagytam volna – a gödörből a Csontik húztak ki

A Legenda vagyok óta örömmel figyelem az ehhez hasonló lények feltűnését a vásznakon: kinézetük, gyorsaságuk, vadságuk valódi veszélyt jelent. Hirtelen visszazökkentem egy kegyetlen zombifilmbe, ahol zombik menekülnek zombik elől, ahol emberi húst esznek, ahol véres csatajelenetek vannak. Az, hogy R és társai milyen úton-módon „gyógyulnak”, az meg pluszban egy nagyon aranyos és szimpatikus dolog volt, egy jó adag pozitív életszemlélettel. Egyébként ez tetszett talán az egészben a legjobban, a bátorság a zombi univerzum újraértelmezéséhez, a szív által keltett melegség jótékony hatása révén…

A háttér, ami előtt az emo-zombi és a harcos amazon egymásra talál, kifejezetten hangulatosra sikerült. A fal által elzárt túlélőtelep, az elhagyatott világ, a reptér mind kiválóan megcsinált zombifilm-helyszín. A két főszereplő, a lány és a fiú is többé-kevésbé hitelesen hozza a szerelmespárt, környezetük pedig különösebb túlzások nélkül az emberiség maradványát. R, alias Nicolas „Óriásölő” Hoult eddig nem volt számomra maradandó arc, azonban ezt a figuráját nem feledem egyhamar, ellenben Teresa Palmer szimplán csak azt a tökéletesen semleges főszereplő figurát hozza, mint korábban a Negyedikben és a Varázslótanoncban is, a film miatt mégiscsak jobban fogok rá emlékezni…
John Malkovic meglepően komoly volt, főleg a RED idiotizmusa után, a zombik meg hát - szépen húzták magukat. A casting összességében rendben van, a látvány, díszlet, dramaturgia is. Ha az alapkoncepció nyakatekertségét elfogadjuk, egy egészen élvezhető ki zombifilmet láthatunk, nem büdösödő melegszívű élőhalottakkal.

Legnagyobb meglepetésemre.




.

.




A burok



Úgy döntöttem, nem fogok magyarázkodni Meyert illetően, de nem állok be abba az egyre népesebb táborba sem, akik az Alkonyat filmek miatt okkal-ok nélkül köpködik az írónőt. Ugyan nem tartom kimagasló írónak, de kétségkívül ráérzett valamire, ami elég széles körökben tette ismertté nevét, a műveiből készült filmadaptációkban pedig előbb-utóbb mindig is megtaláltam azokat a kapaszkodókat, amik segítettek élvezhetővé tenni a történeteket… És ez nem volt máshogy a Burokkal sem. Mondjuk itt most különösebben keresnem sem kellett a kapaszkodót, önmagában a sci-fi háttér megadta azt, de engem leginkább az egy testben két lélek problematikája ragadott magával: és nekem tökmindegy, hogy az egy szerelmes lány vagy egy sorozatgyilkos esetével van kibontva.

Az alapszitu, az idegen invázió már eleve jó pont volt, ahogy az történt, az meg különösen tetszett. Lehet-e egy invázió, ami békét teremt, erőszakos? Lehet-e elítélni az erőszakra hajlamos emberek békés élőlényekké konvertálását, ami akár erőszakos módszerekkel történik? Valahol tényleg az Invázió című mozi szinonimája a Burok, nagyon hasonló a felállás ahhoz: maroknyi embercsoport küzd az elnyomókkal szemben, akik medúzaszerű lelkükkel kívánják megszállni a gazdatestet – biztos túlélést biztosítva ezzel az emberi fajnak, s egyben a Földnek is. A megszállók hátsó szándékaikról nincs túl sok információnk – így feltételezhetjük, hogy ez esetben nem bolygónk kihasználása a céljuk, így maga a megszállás közel sem tűnik végzetesen rossz dolognak… ha nem lenne egy olyan dolog, mint az emberi öntudat.

Az az öntudat, ami a mai túlliberalizált világban talán túlságosan is előtérbe kerül, ugyanakkor mi máskor is lehetne egy Burok aktuálisabb, mint manapság. A Melanie testébe beköltözött idegen lény, a Vándorra így rengeteg féleképp tekinthetünk, akár ideológiai eszmeként, akár a társadalom görbe tükreként – vagy csak szimplán egy szeretni tanuló élőlényként. Sorba véve a lehetőségeket, a pacifista szemlélet kontra emberiség, a műtétekkor kérdés nélkül elpusztított lények kontra azok megmentése jól kiegészíti az egész film lényegét, ami messze-messze túlmutat a szerelmi négyszög kusza történésein. A szeretet, a szerelem az emberi természet legfontosabb és leggyógyítóbb tulajdonsága (ld. még Eleven testek), egy idegen, racionális, csupán technikai alapokon felépített civilizáció örök hátrányban lesz a minden emberben (néha alaposan rejtett) melegség, szeretettel szemben. Ez lehetne túlélésünk záloga ezen a bolygón – s valahol ez jött le nekem ebből a moziból is.

Ami mozi természetesen messze nem olyan rossz, mint azt a nagyközönség gondolja róla. Kétségkívül van valami álmosító hangulata, de nekem pl. a hajtók környezetének, járműveinek, egyáltalán a megszállt világnak a sterilsége nagyon tetszett. Jó lenne, ha a jövő valóban ilyesmi lehetne… A kontraszt, a bujkáló embercsoport a barlangban viszont valami ősi természetességet hordoz magában, a kommunák illúzióját, az összetartozás érzését. A két világ összecsapása kellő dinamikát és lendületet ad a mozinak ahhoz, hogy nálam simán nézhető legyen – innentől pedig a romantikus katyvasz sem feküdte már meg a gyomromat. Sőt. Kimondottan volt valami szórakoztató abban, ahogy az egy testhez vonzódó két fiú megélte a dupla öntudattal rendelkező lány viselkedését. Önmagában már az is elgondolkodtató, hogy a dupla öntudat mivel jár, vajon a skrizofénia hasonló-e ehhez. Vajon Melanie/Wanda kettősén keresztül betekintést nyerhettünk-e egy pszichopata fejébe? Vajon a Gollam/Szmeagol eset is hasonló volt?? Azzal a nem elhanyagolható különbséggel persze, hogy ott nem volt nyaki vágott seben bekúszó medúzaszerű élőlény.

Aztán persze lehet, hogy ezúttal én ástam túl mélyre, de egy cseppet sem bánom. Ezek miatt a gondolatok miatt nekem nagyon tetszett a Burok, sokkal többet láttam benne holmi tiniszerelem vívódásainál. A környezet, amiben játszódik jó, a dizájn jó, a színészek – bár igazából semmi rendkívülit nem nyújtanak – jók, a történet pedig még a felszínen is bőven fogyasztható. A rendező stílusjegyei kétségkívül tetten érhetők a filmen, ugyanakkor a Lopott időnél érzett bosszantó ökörségeket és hiteltelenséget sikerül majdnem teljesen mellőzni. Az írott anyag jóval visszafogottabb és életszerűbb volt, Nicoll vizualitásával párosítva egy jó filmet eredményezett. Ahol a felszín cukormáza alatt lehet találni értelmes gondolatokat is. Csupán azok az idióta kék kontaktlencsék zavartak – no meg az, hogy sikerült a végére az egyik legrondább női testet a Földön megtalálni végleges lakhelynek. Mert azért Meyer nem lenne Meyer, ha máshogy lenne vége a mozinak…



.

.





Feledés




Négy ember ül egy szobában, vélhetően írók… Megszólal az egyik: - Te, múltkor láttam egy tök jó sci-fit, egy faszi egyedül volt egy állomáson. Mire a másik: - Azt én is láttam, de nekem még mindig a Mátrix az alap ... A harmadik: - Azért a Majmok bolygója sem piskóta azokkal a tiltott zónákkal… - S mit szóltok az Űrodüsszeia monolitjához??? – Tényleg fiúk, miért nem írunk egy forgatókönyvet??  

Másodszori nézésre engedékenyebb az ember. Már ismeri, mire számíthat, ismeri a történetet, a korábban letaglózni szánt csavar is ismerős fordulatként köszön vissza. Ezáltal gyakran fordul elő, hogy másodszor lényegesen jobban tetszik egy film, mint a mozibemutató idején. . Itt is így volt, ráadásul a Feledés extrái ismét csak rásegítettek erre az érzésre, megtekintésük után került igazából minden a helyére, általuk vált komplex élménnyé a film, az értékelésnél plusz százalékokat/csillagot jelentve. Azonban még ezek után is bosszantó, amit Hollywood ebből a kiváló lehetőségből összehozott: ismét egymásra épített sablonokat, ötleteket, máshol már látott történeteket, amik – ha még életedben nem láttál sci-fit – első osztályú szórakozást képesek nyújtani. Mintha ott tartanánk, hogy az álomgyár minden filmjét óvodásoknak készítené… Mert nem az a baj, ha egy mozi felhasznál ötleteket, elemeket más történetekből – ha ezeket saját javára fordítja. Itt azonban szimplán újraértelmeztek egy pár éves történetet, felturbózták látvánnyal – ezzel pont annak a lényegét irtották ki -, szereztek hozzá egy sztárt és kész. Tulajdonképp még működik is az egész, de aki többre vágyott holmi felmelegített káposztánál, az bizony csalódhat.

Ahogy kezdődik, az egész látvány, a 49-es torony a felhők közt szenzációs. Az épület dizájna, a Buborékhajó, annak indulása, Victoria, az elpusztult Föld egyszerűen zseniális. Ilyesmit utoljára a Legenda vagyok kihalt utcáin száguldó sportkocsi látványakor éreztem, egy borzalmasan erős indítást, ami akkor számomra csodában végződött. Itt is vártam valami hasonlót, valami elementáris erejű folytatást – ám az csak nem jött el. Történtek események, tulajdonképp egy percig sem kellett unatkoznom, jó volt Jack munkája, a high-tech jövőkép, a sejtelmes támadások, minden. Ha nem is pörög maximumom a film, de nem is ül le… Az új figurák belépésével (kb. 30 percig ugyanis kétszereplős kamaradarab az egész) ráadásul új szintre emelkedik a mozi - nem állítom, hogy minden szempontból jó ez, az akció ugyanis átveszi a gondolatiságot, de fene vigye. Jó az üldözés is a kanyonban, tulajdonképp a csavar is a helyén van, mint ahogy a végkifejlet is… és mégis, nem nyűgözött le maradéktalanul.

Ugyanis a maroknyi titokzatos túlélő csoport lassan minden sci-fiben feltűnik. A TET maga nem tud másra emlékeztetni, mint a Dolomitra a 2001-ből, a kanyonos üldözés közben pedig akár Luke Skywalker is vezethette volna a Bubbleshipet. A radioaktív zóna, annak átlépése szinte törvényszerű (sajnos), hisz azért teszik bele, hogy a főhős átlépje. Az igazságra ébredés lett volna az, ami ezt a mozit kiemelhetné a tömegből, a megvilágosodás, és annak következményei, csak sajnos pontosan ugyanezt a szitut láthattuk két éve egy másik filmben. Az, hogy a drónok megtámadják Ziont (bocsánat, a bunkert), szintén törvényszerű, mint ahogy az ott keletkezett veszteségek is. A finálé ugyanakkor tetszett, no nem annak banalitása miatt, hanem a flashback miatt, mikor is helyére kerül minden, s megtudjuk ki is ez a Sally. A hidrokutakat működtetőkről viszont sajna semmi közelebbit nem tudunk meg, mint ahogy az emlékezettörlés felemás módszeréről sem. Mármint hogy Jacknak miért nem, ami Vicanak igen.

A felrobbantott Hold iszonyat jó látvány (kár, hogy az Időgépből jött az ötlet), annak következménye pedig meglehetősen látványos és elgondolkodtató. Az ESB csúcsa, annak a környezete nagyon jó volt – azt azonban nem teljesen értem, hogy jött NY-ra több száz méteres földtakaró, de mindegy is. Szerencsére a szerelmi szál arányosan van beillesztve a sztoriba, sőt kellemes meglepetés az 52-es torony felállása. Az erdei menedék is szimpatikus, icipicit giccses csak – no meg totál értelmetlen, de tulajdonképp ez is mindegy. Hangulati elemnek kiváló. Tom Cruise nem okoz csalódást, rendesen odatette magát e szerephez is, Olga Kurylenko boci nézésén kívül sokat nem csinál. Andrea Riseborough viszont emlékezetes marad, karakterének jeges hidegségét, kimértségével, szabálykövetését kiválóan adta vissza. Eddig nem is láttam más moziban, de ezután emlékezni fogok rá.  Mert én ezt bizony többször is meg fogom még nézni, aztán az is lehet, hogy a végén teljesen megbarátkozok vele…

Végül is, meg lehet szeretni ezt a filmet is, mint annyi más társát.




.

.
Ez ám a dömping  !

Úgy érzem, annyira körbejártál mindent, annyira "körbebástyáztad" magad, hogy tulajdonképpen csak csendesen bólogatni tudok .

Igazából -természetesen- csak az Eleven testek-hez lenne megjegyzésem . Ha a Csontik voltak a kedvenceid, akkor talán érdekel, hogy...

Spoiler:

Aztán meg írtad, hogy a szerelem ébredése milyen "ízletes", de többször is eszembe jutott,...

Spoiler:

Illetve tegnap megnéztem a Végzet napját is, ahol nekem nagyon elment az egész a melankolikus depi irányába, és ettől kevésbé tudtam átérezni, hogy milyen lehet ennyi ideje folyamatosan menekülni... de még igazából elhinni sem a szereplőknek, hogy ők ezt teszik. A csapda része jó volt, de aztán a "húsevő klán" felbukkanásával megborult az egész; képtelen voltam elhinni, hogy ekkora balfékek ennyi időn át életben maradtak a pusztában -igazából mindkét oldalon-, kezdve a frissen mosott és zselézett hajú zsúrpubitól az éjszakai agyaggalamb-támadáson át az "egygolyó-egyember, de azért az amúgy is csapdában levőkre eresszük két rövid sorozatot"-ig. Túl nagy időtávot akart felölelni a film, túl mély megrázkódtatásokat akart megidézni, túl drámai akart lenni, közben meg túl művészi és érzékeny... de szerintem egyikkel sem sikerült megbirkóznia. Nekem olyan 50% körül van.

.

Niwrok írta:

.
Ez ám a dömping  !

Spoiler:

Illetve tegnap megnéztem a Végzet napját is ... Nekem olyan 50% körül van.

.

Nos, erre a két lélek egy zombiban még csak nem is gondoltam, de jó, hogy felveted.

Abban meg majdnem biztos voltam,hogy a Végzet napja Neked nem jön be, valahogy engem megfogott - minden bacasága ellenére. Egyfajta kiegészítőnek tartom az Úthoz, neke bejött.
De már akkor is tudtam, hogy egyedül leszek, még annak a barátomnak sem jött be, akivel egy hullámhosszon vagyunk.

.




Insidious




(Nem épp filmkritikai kérdés, de az élményhez kétségkívül hozzátartozik, hogy a felirat csúszott a film alatt – kapd be, torrent -, így icicpicit befolyásolhatta értékítéletemet.)

Voltatok már úgy, hogy valami horror annyira félelmetesre meg ijesztőre volt beharangozva minden ismerősötök által, hogy a végén szorongva ültetek le megnézni? Amikor mindehol olyan írásokba botlatok, hogy az egész film beszarás, gyújts villanyt, stb… ? Amikor beteszed a filmet és az előzetes elvárásaid miatt akkor is félsz rajt, mikor még nem is kellene? Amikor gyakorlatilag végig arra számítasz, mikor ijesztenek meg??? Nos, az Insidious pontosan ezt az élményt volt képes nekem nyújtani – hasonló marketinggel adták el egyébként a PA első epizódját is, de az korántsem okozott ekkora elvárásokat nálam..

Így aztán a világ legtermészetesebb módja szerint csalódtam is a filmben. Sem annyira félelmetes, sem annyira ijesztő nem volt, mint vártam, a finálé meg egyszerűen komikus lett. Azt meg csak most látom, hogy az imdb-n PG13 alá esik a film… Ehh, akkor nagyjából már értem…
Az indulás a kis amerikai családdal, a szellemjárta házzal meglehetősen sablonos, de működik. Kellően van adagolva a feszültség, tényleg lehet parázni rajta néha – mégha ez főleg abból is ered, hogy szinte várod már, mi mikor fog történni. Ugyanakkor a gyanakvás is valahol már itt kell, hogy kezdődjön, mert jóval ritkábban jön a frász, mint esetleg jöhetne, emlékeim szerint csupán egyszer sikerült azt a bizonyos jeges félelmet éreznem az első óra alatt. Sőt, tekintve a finálét, gyakorlatilag az egész alatt. Pedig ez a kísértetházos dolog szokott működni, a beállítások, a fények, a berendezések általában kiváló alapot adnak a rémisztegésre. Az alap itt is megvolt, egy-egy árny, egy-egy hatásvadász elem beillesztésésvel próbálkoztak is – de mégsem éreztem azt a folytonosságot, amit kellett volna. Apuka iskolai jelenetei, néhány családi jelenet rendesen megtöri a lendületet, a főszereplők szokás szerint idiótán viselkednek: „Szellemeket láttam! – Ugyan már, azt nem lehet! – De miért nem hiszel nekem? – Jó, akkor hiszek. Vagy mégsem…” Ezeket a mondatokat milliószor hallottuk már más horrorokban, az egész koncepció mégis működhetne, ha a lények veszélyessége valós lenne, no meg ha nem abba az irányba viszik a sztorit, ahova vitték…

Nem voltam felkészülve arra, hogy egy "Carol-Anne mozi" klónt kapok, illetve egy Édesvíz Kiadó féle ezoterikus hókuszpókuszt. A „szellemirtók” feltűnése egyáltalán nem illett a képbe, pláne nem ökörködésük: most akkor komolyan kell volna venni őket, vagy sem? A főnökasszonyuk – akiről icipicit váratlanul derül ki, hogy valójában kicsoda – nagyjából rendben volt, de az egész szitu kísértetiesen emlékeztetett Tobe Hooper mozijára. A finálé gyakorlatilag annak megszellemesített változata, ami a maga módján talán még működne is: van hozzá megfelelő körítés, hangulat, izgalom – ámde mikor megláttam a patás Darth Mault, komolyan mondom, felröhögtem. A mozi minden jeges hangulata a múltba szállt, a falon futkosó lény látványa nálam hazavágta az egészet. Iszonyat kár érte, ha lett volna egy valós, igazán ütős démon, az egész jelenetsor máshogy működött volna. Mert az átjutni akaró szellemcsapat – ejj, hol van Sam és Dean Winchester – nagyjából rendben volt, mint ahogy a zárókép is fényképpel. Megágyaztak egy folytatásnak, amitől viszont én már az égvilágon semmit nem várok.

A másfél millás költségvetés igazából nem látszik meg a filmen, amit csináltak, az jó. Jó a díszlet, jók a szellemek (a patást leszámítva), a színészekkel sincs igazán bajom. Az 54 milliós bevétel bődületesnek mondható, de vélhetően ugyanúgy működött másnál is az „ezt látnod kell” hatás, mint nálam. Ugyanakkor a 6.7-es pontátlag sejtet valamit, egy ígéretes mozit, ami messze nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket, s aminek borzasztóan elszúrták a végét. Kár volt az alacsonyabb besorolásért…




60%




.

R2-D2 írta:

Insidious

60%

Arra, hogy ki mitől parázik, nem érdemes adni . Régen láttam olyan horrorfilmet, amitől összébb húztam volna magam, vagy összerezzentem volna, de megfelelő körülmények között egy paradicsomcsumától is hátrébb tudok rettenni (a cserebogarakról nem is beszélve) . Nekem az Insidious inkább a stílusossága miatt maradt meg, de ez amúgy is igaz a Whannell-Wan alkotópáros filmjeire, akár egy nagy ötletről, és annak a kibontásáról (Fűrész), akár sok kis apró hangulati elemről van szó, mit itt is. Hiába csinálják már a sokadik filmjüket vagy mennyiből, még mindig érezni rajtuk valami bájosan lelkes amatörizmust, valami kísérletező kedvet, még ha ezek némelyike csak megmosolyogtat vagy abszurditásával meghökkent, és ez nekem a kaptafák, különösen a futószalagon gyártott horrorok korában önmagában dicséretes. Éppen ezért vagyok kíváncsi rá, James Wan hogyan lehel új életet a mesevígjátékká degradálódott HalálosIramban-szériába.

Régebben láttam az Insidioust, így már nem emlékszem minden részletre, de a látomások az elején tetszettek, ahogy az is, hogy végre eszébe jut még a kipusztulás előtt elköltözni másik házba, igaz, ezúttal éppen teljesen feleslegesen. Ahogy nálad, így nálam is fel szokta dobni a filmet, ha "kedves" ismerőst látok új szerepben, és bár valóban idétlenek a "szellemírtók", Leigh Whannell puszta felbukkanásától is elmosolyodtam. Ahogy emlékszem, a para-méter talán egyedül a szellemi síkon és azon belül is a családi tablónál mozdult ki, de úgyis hamarosan letesztelem, a második rész előtt időszerű egy újranézés. A DarthMaul meg úgy egyáltalán az egész démonlak pedig nekem sem tetszett, de a Suspiriát korábban látva Dario Argento stílusjegyeire ismertem benne, és ebben később az egyik werkfilm is megerősített; egyszerűen azért lett olyan, amilyen, mert előtte akartak tisztelegni.

Úgyhogy szerintem fogjuk a felirat csúszására, meg az esetlegesen rosszul kijövő asszociációkra , és ha a csalódásod nem végleges ebben az író-rendező párosban, akkor legalább még a Halálos ítélettel (Death Sentence) tegyél egy próbát tőlük, "hátha" abban semmi darthmaulos dolog nincs . Vagy a horrornál maradva a Halálos hallgatással, még ha nem is vagyok biztos benne, hogy az a hosszan levezetett, morbid "vicc" bejönne neked.

.

Köszi a bíztatást, megtekintem. Sőt, majd az Insidious 2-őt is.

.




Silent Hill 2




A szomorú helyzet az, hogy alig pár napja láttam a filmet és bizony gondban vagyok, hogy mi is történt benne. Pozitívum az, hogy semmi rossz érzés, keserű szájíz nem maradt utána – de jó sem: gyakorlatilag a mozinak az égvilágon SEMMI hatása nem volt. Olyan, mintha nem is láttam volna…

A történet próbál lineáris lenni - már amennyire lehet a meglehetősen szürreális világú első rész után -, az időbeni ugrás könnyen megszokható. Az más kérdés, hogy Sean Bean közben cseppet sem öregedett… Szóval van a majdnem felnőtt kislány, akit rémálmok kísérnek (ezek egyébként működnek és jók), aki külső kényszerítő körülmények hatására csak visszamegy oda, ahova nem lenne szabad: Silent Hillbe. Ott aztán persze minden érdekes és szörnyű dolgon megy keresztül, gyakorlatilag pontosan ugyanúgy, mint korábban, mígnem eljön a finálé, a szokásos kérdőjelekkel megpakolt záróképpel. A baj szerintem ott van, hogy mindezek egyszer már megtörténtek, a 2006-os SH-ben, annak tükrében az SH2 nem más, mint egyfajta furcsa remake…

Ugyanazok a képi elemek (hamueső), ugyanazok a démonok, szörnyek (piramisfejű iparos, mozgássérült múmiák), ugyanazok a karakterek (Alessa anyu) alkotják a mozi nagy részét, mint korábban. Sőt, még a sztori is majdnem ugyanaz. Ebből kifolyólag a SH2 sajnos semmi újat, maradandót nem képes nyújtani, csupán felmondja ugyanazt a mesét még egyszer. Az egyes helyzetek törvényszerű változtatásai sajnos nem elegek az újdonsághoz, ha ugyanazokat a figurákat látjuk: a múmiák mindegy, hogy a folyosón vagy a boncteremben vonaglanak, a hatás másodszorra már elmarad. S ez végigkíséri az egész filmet, kiöli belőle a félelem legutolsó csíráját is. Mert megmondom őszintén, ebben a SH2-ben az égvilágon semmi horroros nem volt - talán leginkább egy dark fantasyhoz hasonlítanám (ld. még Faun) -, ráadásul a faék egyszerűségű, önismétlő sztori sem volt képes kiemelni a szürkeségből. Így lett a bevezetőben említett ÜRES érzés, ami adott esetben nem rossz, lehet nézni, csak semmi értelme nincs…

Alesssa hatalma, a sötétség, ami a lányból áradt, szintén eltűnt. Egyszerűen tovaszállt, hatalmas érvágást okozva a filmnek. Jómagam a dallam miatt, az Alessa’s harmony felcsendülése miatt alig vártam már, hogy lássam a kislányt, de messze nem éreztem belőle azt a fenyegetést, amit korábban hordozott. Sem kis-, sem nagyobb korában. Az a zene ugyanakkor továbbra is valami borzongatóan csodálatos, durva, de az a legmaradandóbb az egész filmben - pedig egész kis impozáns színészcsapat is dolgozott a SH2-őn. A majdnem minden filmben meghaló, fő karakter Sean Bean mellett belép a képbe a Mátrix Trinity-je, Carrie-Anne Moss, a Trónok Harcának Havas Johnja, Kit Harrington, no mega viszonylag friss hús, Adelaide Clemens. A színészekkel sincs az égvilágon semmi baj, mindenki jól játssza, amit rábíztak, a probléma az én olvasatomban azzal van, amit rájuk bíztak.

Most tételesen végig lehetne venni, mi, ami jó és mi, ami kevésbé, de csak ugyanoda jutnék el. A SH2 egyszerűen egy kiherélt SH, annak totál lemásolásával és horror jellegének elvesztésével. Ötlettelen és kusza történet, szürreális látványvilág, nulla élvezet. De legalább nem mínuszos.

Sőt, ha ezt is meg lehet majd valahol valamikor venni egy ezresért, ahogy az első részt, még meg is veszem lemezen. Arra úgyis elfelejtem az egészet.


50%



.

R2-D2 írta:

Silent Hill 2

50%

Na most képzeld el, hogy engem még a zene sem fogott meg ... Okkal került a tavalyi BOTTOM-listámra, mondtam én  .

.





Gyilkos hajsza/The Following S1





Ha valaki érez még úgy, mint én, miszerint a 24 S8 fináléja óta keresi azt a sorozatot, ami felérhet Jack Bauer kalandjaihoz, nos, annak jó hírem van. A Gyilkos hajsza majdnem felér. Legalábbis lendületben, izgalomban, kiszámíthatatlanságban. Talán karakterekben is, azok színességében mindenképp… Ennél mélyebben viszont nem érdemes belemenni, mert a 24 számomra véglegesen a trón tetejére telepedett, s azt csak egy új 24 taszíthatja le onnan…

Ahogy a Gyilkos Hajsza (továbbiakban GYH) kezdődik, az kegyetlen jó: a Sweet dreams metálosított gitárdallamaira börtönből megszökő sorozatgyilkos kiváló felütés, a pilot végtelenül feszült és rendesen megdöbbentő is egyben. A sorozatgyilkos Joe Caroll (James Purefoy, aki Marcus Antonius volt Rómában) ördögi tervet eszel ki legnagyobb ellenfele, Ryan Hardy (Kevin Bacon) FBI ügynök ellen, aki börtönbe jutatta őt 14 lány meggyilkolásáért. Minden cselekedetnek súlya van, minden mindennel összefügg, Caroll mosolya mögött egy lángelme tűnik fel: Hardy pedig, mint egy kiégett, alkoholista FBI-ügynök csak kénytelen-kelletlen veszi fel a harcot a bűnözővel szemben. A gyilkos hajszát…

Mert bizony Caroll ténykedésének egyre több ártatlan ember esik áldozatul, az események előrehalad tával egyre csavarosabb és megdöbbentőbb lesz a sztori. Már önmagában Hardy figurája megidézi a 24-et - annak is harmadik évadát, mikor Jack volt maga alatt -, hisz Hardy hasonlóan öntörvényű, szabályokat kikerülő figura, de a kiszámíthatatlan fordulatok, a váratlan halálesetek csak ráerősítenek erre az érzésre. Ismét – végre!!! – egy olyan sorozat, ahol nem lehet kitalálni, mi fog történni, ahol nem tudhatod, ki marad életben az epizódok végére. A két főhősön kívül bárki meghalhat, s az írók nem szégyellik kihasználni ezt a tudatot: cliffhangerekkel, időszakosan bizonytalanságban hagyott nézőkkel. Feszültsége és fordulatai miatt méltó társa lehet a 24-nek, a CTU szerepét átvéve az FBI, a terroristák helyét pedig a sorozatgyilkos. És a követői…

Ugyanis menet közben GYH-nak van egy érdekes bővítménye: Carollnak rengeteg beteg követője akadt, akik E.A. Poe költészetén át, Caroll örökségét követik kinn a nagyvilágban. A GYH egy idő után egy baromi nagy pszichopata gyilkosszemle lesz, ennek minden előnyével és hátrányával. Előnye az iszonyat sokszínűség, a rengeteg szálon mozgatott rengeteg érdekes karakter. Kimondottan jó – s beteg lelkük ellenére talán még néha szeretető – figurák sokasága, Emmával, Jacobbal az élen. Hátránya – s egyben az egész sorozat legnagyobb hibája -, hogy egy idő után hiteltelenné válik az egész, a Caroll által évekkel előbb leszervezett események a sztori fokozatos tágításával egyre inkább valószerűtlenné válnak. Ahogy jönnek be a képbe az új követők, ahogy bővül a szekta, úgy válik az egész történet kissé életszerűt lenné és túlkomplikálttá… S miközben az események továbbra is hemzsegnek a meglepetésektől, ott motoszkál a néző fejében, hogy „Hát ezt meg hogy lehetett??”

Minden sorozat lelke a történeten kívül a karakterek. Nos, azokra lehet itt végképp a legkevesebb panasz. A rossz oldalon számtalan érdekes figura van, némelyiknél idő is jut arra, hogy megtudjuk, miért lett gyilkos, a csúcs természetesen egyértelműen Caroll, aki szinte már Hannibal Lecteri magasságokat ér el a végére. A másik oldal, az FBI tagjai nem kevésbé érdekes alakok, Parker vagy Weston szerintem önmagában elbírna egy sorozatot, de Claire, Caroll exe a maga különleges viszonyával, illetve fia, Joey is remekül megírt karakter. A bőrükbe bújt színészek nagyon jók, mégis kimagasodik a mezőnyből Purefoy és Bacon. Ahogyan kell is. Nem véletlen Kevin Bacon díja – de igazából én Purefoyt (is) díjaztam volna

Tetszett, hogy sem a szerelmi szálat, sem a zsaru szenvedését nem vitték túlzásba, ezzel nem törték meg a sorozat lendületét. Tetszettek a többé-kevésbé hiteles akciójelenetek, s ha az FBI illetve a többi hatóság kevésbé lett volna néha töketlen, tényleg egy életszagú sorozat lehetne. Bár, ha őszinte akarok lenni Jack Bauer kalandjai sem voltak mentesek a túlzásoktól… annál több meg itt sincs… Ehh, de nem akarok őszinte lenni. A The following – ami címnek a kinti követőkkel teljesen más a valós jelentése, mint azt a magyar címe utalhat -, hasonlóan kiváló szórakozás, mint a 24. De nem jobb.

Az RTL-en most vetítik, talán még ki is adják itthon.



85%







.

.




Vasember 3




Én megpróbáltam. Tényleg. Másodszor is megnéztem ezt a mozit, hátha a szokott módon átbillen pozitív tartományba a tetszési index, de nem. Továbbra sem… továbbra sem vagyok kibékülve önmagában az egész figurával és a komplett vasember franchise-zal, s ha nem az a színész lenne a páncél mögött, aki van, már az egész ment volna nálam rég a levesbe…

Amíg még nem volt a Bosszúállók, addig az ember elvolt a külön kis (Marvel) filmekkel, azok változó minőségével. Aztán jött a nagy közös mozi, annak minden pozitív érzésével – s bizony utána már magasra került az a bizonyos léc, amit most először a Vasembernek nem sikerült megugrani, a többi meg hamarosan kiderül. Egyszerűen ez a mozi túl lassú, túl unalmas, túl szenvedős lett, még önmagához képest is, nemhogy az elvárt szórakoztatáshoz képest.
A mozi első harmadában, a támadásig tulajdonképp semmi nem történik. A nyitó képsorok ráadásul iszonyat bacán vannak szerkesztve: a filmet először látva súlytalanok, pedig fontos szerepük van. Biztosan nem tesz jót Killian (Pearce) kinézete sem, no meg a növény fontosságára sem igazán lehet figyelni. Talán ha az egész máskor lett volna beillesztve a moziba, hangsúlyosabb lehetett volna… Ebből kifolyólag az első fél óra csak úgy lóg a levegőben. A titokzatos ellenség, Mandarin ténykedése kísértetiesen hasonlít az USA paranoiás félelmét kiváltó arab terroristákra, mintha csak az Al-Kaida tevékenységét látnánk. S rögtön ehhez két problémám is kapcsolódik: egyrészt az X-menes katonák, másrészt meg Amerika kapitány hiánya. Mert azt nagyjából elfogadom, hogy a többi szuperhős épp nem foglalkozik csekélyke támadásokkal, de azért az USA elleni támadásoknál legalább a Kapitány feltűnhetne. És igen, a film egy pontján Tonynak személyes bosszúvá változik az egész, no de addig… addig kb. ötször felemlegetik New Yorkot, szinte erőltetik ránk a kapcsolatot – hogy aztán a kabát zipzárja mégse legyen behúzva…

Apropó, Tony. Borzasztóan idegesített ez a pánikroham ötlet. Annyira karakteridegen volt, ugyanakkor annyira komikus, hogy szinte fájt. Roham jön, Vasember összegörnyed, egy perc múlva kissrác mond valamit, ötlet jön, roham elmúlik. Na ne már… a gyerek egyébként a Seriff az űrből szitut juttatta eszembe, olyan aranyosan idióta volt már önmagában a léte is.
A szenvedés, amit Tony produkál a fináléig, óriási hatással volt rám: vele együtt szenvedtem végig a filmet én is. A jobb pillanatok mellett – mert azért az is volt, ezt el kell ismernem -, unatkoztam a mozin, mosolyogtam a bárgyú forgatókönyvön és Vasember kiherélésén. Ben Kingsley szerepe, játéka viszont üdítő volt, mint ahogy a végén a finálé is az lett. A vassereg megérkezése adta vissza a film igazi varázsát, abban a tíz-tizenöt perces eszement akcióban volt olyan a Vasember3, amit egész filmben vártam. Izgalmas, látványos, poénos. Szerencsére ez az élmény annyira intenzív volt, hogy összességében a mérleg a pozitív irányba billent, a film nézhető lett, s maradhat a polcon. Ugyanakkor csak mosolyogtam azon a bakin, figyelmetlenségen, hogy Tony ugyebár megoldja a képletet, de a kórházban fekvő jóember meg gyógyuljon meg magától…

Továbbra is tetszettek a kütyük, a bombarobbanás helyszínelemzése kiváló lett. Hitelességet ettől a mozitól szerencsére végképp nem vártam, a stílusához képest még visszafogott is volt. A színészek jók – mindenki az-, számomra ezúttal is leginkább egy normális szkript hiányzott. Ahogy általában. Egy szuperhősös mozinak nálam nem áll jól, ha ennyire összetörik a főszereplő karakterét, itt ráadásul Tony Stark emberi vonásainak kiemelése pont fordított módon működött, mint azt esetleg tervezték. Sosem gondoltam volna, hogy a második epizód után ezt kell írjam, de még mindig jobban kedvelem úgy, ahogy korábban megismertem: gazdag ripacsnak, nagyképű zseninek, akit egy kék lópikula tart életben… nem tudom, anélkül már mennyire lesz egyáltalán az a Vasember, ami volt.



70%




.

R2-D2 írta:

Vasember 3

Sosem gondoltam volna, hogy a második epizód után ezt kell írjam, de még mindig jobban kedvelem úgy, ahogy korábban megismertem: gazdag ripacsnak, nagyképű zseninek, akit egy kék lópikula tart életben… nem tudom, anélkül már mennyire lesz egyáltalán az a Vasember, ami volt.

Valahogy így vagyok én is. Nekem nem igazán a Vasember 3 volt, hanem a RustMan 1.

R2-D2 írta:

Gyilkos hajsza/The Following

85%

Jól hangzik, de már így is 6-7 sorozat vár a sorára, a filmekről, mozikról nem is beszélve .

.

Niwrok írta:

Jól hangzik, de már így is 6-7 sorozat vár a sorára, a filmekről, mozikról nem is beszélve .

.

Ismerős. Pedig ez neked tetszene a sok pszichopata miatt...