R2-D2 írásai 4.0

.





Éjszaka a házban




Miután majd’ minden kritika azzal kezdődik máshol, ki is ennek a filmnek a rendezője és mit is csinált a faszi korábban, azt hiszem, én ezeket a tiszteletköröket elhagyhatom. Részemről csupán annyi a megjegyzés, hogy igazándiból eddig sem David Bruckner korábbi alkotásaitól nem voltam annyira elájulva, sem a „horror filmek új hulláma” – amik közé ezt is sorolják néhányan – nem igazán jön be. Sőt… az olyan „zseniális mesterművektől”, mint az Örökség, vagy a Fehér éjszakák, esetleg a Tűnj el, kifejezetten hülyét kaptam… Ezek tükrében viszont még magam is meglepődtem, hogy először minimális belealvással néztem ezt a mozit, aztán egy bizonyos pont után elkezdett érdekelni, a végére meg szégyenszemre élveztem a filmet. Tuti, megint más szemmel néztem, mint a nagy többség, megint más sarokpontokat találtam benn, mint a nagy többség – s bár én is horrorfilmként tekintek rá, néhány tekintetben ez nekem több volt, mint sima horrorfilm.

Az első ilyen (megint) a gyász és annak feldolgozása. A film elején ugyanis Beth (Rebecca Hall) épp barátnőjével ér haza – vélhetően – férje temetéséről, és már akkor megfogott az a hangulat, ahogy a veszteség nyomasztó érzését ábrázolták. Már írtam máshol, de sajnos jó párszor átéltem már hasonlót – és minden egyes alkalommal valami megfoghatatlan csend telepedett rám – olyan tompa volt minden, mintha nem is e világon jártam volna… nos, itt, a film elején ugyanezt éreztem. Ezért pedig óriási dicséret az alkotóknak, sokszor túlságosan elbagatellizálják ezt az egészet – de itt minden egyes kép, minden egyes hang (illetve annak hiánya) remekül teremti meg az atmoszférát. És igen, ez esetben még az a jó pár pohár bor/konyak is belefér, amit Beth nap, mint nap elfogyaszt. Nem mintha attól bármi is változhatna, de itt, ilyen körülmények között belefér. Az már kevésbé, hogy megint csak úgy közlekedik és dolgozik, mintha egy kortyot nem ivott volna – de lassan ott tartok, hogy ilyenen nem szabad fennakadnom Hollywoodban. S ha már munka… a csaj tanár, a film elején még néha bemegy dolgozni, aztán valamiért a munkahelyi környezet teljesen megszűnik a történetben, pedig az egyik legjobb duma, jelenet a filmben pont ehhez kapcsolódik.

Szóval van egy gyászoló asszony, aki egy idő után fura dolgokat tapasztal maga körül. Éjszaka bekapcsolódó hifi, lábnyomok a kinti lépcsőn, fura álmok – mintha férje, Owen szelleme lenne mellette, s mintha valamit akarna neki mondani, mutatni… legalábbis Beth így érzi. Ekkor még, a mozi ezen pontján gyakran eszembe jutott a Ghost, de mintha annak kifordított változata lenne: hamar nyilvánvalóvá válik, hogy „nem jók azok a hangok” – ahogy a Flatlinersben mondják. Egész kellemes kis kísértethistória bontakozik ki előttünk, nagyon jók és hatásosak azok a jump scare elemek, amik a homályban feltűnő árnyhoz kötődnek – de a film lelke mégsem az ijesztgetés, hanem sokkal inkább az a bizonytalanságból eredő feszültség, ami gyászból kiindulva erősödik fel Bethben – és a nézőben. A lányt egyre erősebben kísérti valami, ő meg egyre inkább megszállottá válik, hogy kommunikáljon… vélt férje szellemével. Egészen remek kis parás jelenetek sorakoznak egymás után, azt meg külön kiemelem, hogy miután majd Beth is rájön, hogy inkább ártani akar valamiért ez a szellem, mintsem barátkozni, van pár olyan ötlet, látvány, effekt, mozdulat, amitől igazán be lehet szarni. És nem, nem azért, mert hirtelen arcodba ugrik valami, hanem mert mondjuk a háttérben egy ember formájú sötét árny megmozdul… vagy sem…

De eddig ez még csak szimplán egy jobb kísértethistória, megfejelve a gyász nyomasztó érzésével. Amitől igazán érdekes és más lesz, az ezután jön: Beth ugyanis véletlenül olyan dolgokat fedez fel volt férjével kapcsolatban, amik át kellene, hogy értékeljék hozzá fűzött érzéseit. Na most, Te, kedves néző mit tennél, ha mondjuk frissen eltemetett kedvesed gyanúba keveredik, hogy éveken át bolondját járatta veled? Hogy kettős életet élt, hogy szinte minden mondata, tette hazugság volt? Hogy az egész eddigi életed megy a kukába, a szerelmed, minden, amit róla gondoltál, vele kapcsolatban éreztél, tévedés volt? Valóban lehet így érezni egy halottal kapcsolatban? Milyen lelki teher lehet ez? Bele lehet ebbe őrülni? Úgy, hogy a nyomozás, amit férjed múlta után folytatsz, fel tud emészteni… és egyre erősebb és rémisztőbb álmaid lesznek? Hogy szinte már nem tudod, mi a valóság és mi nem? Mondjuk az lehet-e valóság, hogy „álmodban” belépsz a saját házadba, és magadat látod az ágyon fekve – mintha valami időutazás vagy párhuzamos dimenzió lenne? És ezek után meglepő, hogy ez nekem egyre inkább tetszett??? Beth sok minden kiderít Owen múltjából, sőt találkozik valakivel, aki talán többet is tudhat saját férjéről, mint ő maga… a nyomozás tölti ki Beth nappalait, éjszakáit pedig Owen szelleme. Legalábbis aki annak láttatja magát…

Az Éjszaka a házban ugyanis nem EGY éjszakáról szól a házban, hanem AZ éjszakákról úgy általában. Azokról az éjszakákról, amikben Beth álmában(?) harcol azzal a szellemmel, aki kísérti Owen képében, amikben a napi nyomozásának eredményképp feltárul Owen múltja… és ami az egyik legjobb és legérdekesebb fordulatot rejti magában, amit mostanában láttam. Ráadásul duplán is. Egyszer, mikor kiderül, mit is csinált Owen, egyszer meg, mikor kiderül miért. Ezzel az ötlettel engem kilóra megvett a film, szerintem zseniális az egész, amit az írók kitaláltak – még akkor is, ha eleve egy úgymond „hülyeségre” épül. Bár… tekinthető-e hülyeségnek egy kvázi paranormális filmben az, hogy minden esemény mögött maga a Gonosz áll, aki csupán egy régi adósságot akar behajtani szerencsétlen Bethen? Szerintem nem… bár azt kétségkívül elismerem, hogy a film a végére rendesen eltávolodik attól a nyomasztó, de egyben reális történettől és hangulattól, ami az elején jellemezte. Mintha Beth rémálmai, az egyre furább és félelmetesebb látomásai hatással lennének a film történetvezetésére is – a kezdeti szomorkás normalitás szép lassan egy bőrünk alá kúszó őrületté válik. Lehet belekötni mennyire marhaság a vége, de szerintem nem érdemes – nekem legalábbis nagyon bejött az, ami és ahogy mozgatta a szálakat a háttérben. Talán egyedül a legeslegvége, ott, a csónakban volt kissé teátrális és kiszámítható, de addig egy rossz szavam sem lehet az egészre. Amit Beth a tükörházban talál… nos, az meg meglepett rendesen – és egyben teljesen átértékelt mindent, amit addig gondoltam  karakterekről.

Biztosan ez a film sem tökéletes, ha nagyon belemélyedek, tuti bele tudok kötni valamibe – talán a kezdeti lassúsásága, a dramaturgiai és forgatókönyvi lyukakba (ahogy pl. Beth munkahelye simán kiúszik a képből), no meg a néha magyarázat nélkül hagyott ötletekre. Mert azért – ha már előző írásomban is kiemeltem, mennyire bejön a dimenzióváltás – arra rohadtul kíváncsi lettem volna, Beth hogy látta magát aludni… persze, lehet, csak álmában látta mindezt – no de akkor meg mikor felébred, miért érzi, hogy ott volt? Az ilyeneket mindenesetre nem szeretem, ha egy remek jelenettel elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán meg mintha annak semmi jelentősége nem lenne, más irányba fut ki az egész. De mindegy, ettől még az Éjszaka a házban egy totál jó film, kiválóan fényképezett, ez által nagyon egyedi atmoszférával bíró alkotás. Eleve, számomra a horrort mindig is a szellemes, démonos filmek jelentették, amik a jump scare mellett hangulatukkal is tudtak félelmetes légkört produkálni (pl. a Fekete ruhás nő) – miután pedig Beth meglehetősen sokat mozog (elemlámpával) sötétben és sejtelmes helyszíneken, a parás hangulat szinte végig garantált. Annyira nincs is sok ijesztgetős jelenet benne, legnagyobb örömömre azok nélkül is működik – viszont ami van, azokon végigfut az ember bőrén a hideg. Rebecca Hall meg egyszerűen tökéletes választás volt erre a szerepre, én úgy éreztem, hogy nagyszerűen keveredik benne az esetlen, szerencsétlen, sajnálni való gyászoló nő és az öntudatos, bátor csaj keveréke.

Amilyen felismeréseket meg tett a film alatt… nos, ő biztos nem így érezte, de én, mint néző elégedetten dőltem hátra mindazon meglepetéseken, amiket az Éjszaka a házban tartogat. Vagy inkább az Éjszakai ház, ahogy az eredeti címe szól… csak akkor melyik? A rendes, vagy a tükörház?




80%



.

.





Mindannyian halottak vagyunk S1




Azt hiszem, most picit szüneteltetem a koreai alkotásokat… az elmúlt kb. öt hónapban ez volt a negyedik koreai sorozat, amit láttam, s megmondom őszintén, kissé besokalltam tőlük. Pedig aztán mindenféle stílusból jutott bőven, a Squid Game után jött az A nyugalom tengere nevű sci-fi, majd pedig a Hellbound (Út a pokol felé) című… fene se tudja milyen stílusú alkotás. A maga nemében egyébként mind nagyon jó (persze, a szokásos idiótaságokat leszámítva), mindegyik tökéletesen visszaadja azt az érzést, amit elvár az ember, mikor leül egy koreai alkotás elé – viszont ilyen mennyiségben meg már kissé meg lehet csömörleni európai szemmel, füllel tőlük. Az a beszéd, az a hanghordozás, azok az egyforma arcok… esetünkben például hiába néztem 12 estén (12 órán, ami nem kevés!) keresztül az All of Us are Dead-et, még a végére sem mindig tudtam, melyik gyerek kicsoda…

Ha valaki még nem hallott volna róla, a Mindannyian halottak vagyunk egy zombis sorozat, ám nem a TWD nyomvonalát követve, lassan (és ártalmatlanul) bóklászó élőhalottakkal operál, hanem bizony a szupergyors és agresszív zombikat alkalmazza veszélyforrásként – megjegyzem, sokkal hitelesebb és félelmetesebb az ilyen típusú zombi egy zombi filmben, mint a filmek atyja, Romero mester alkotásaiban a klasszikus kóborlók. Nekem mindig is jobban bejött ez a világ, s emlékszem arra is – úgy néz ki amúgy, hogy a becses netes írók ezt már elfelejtették nagy ömlengésükben –, hogy anno, a Snyder-féle Holtak hajnala feldolgozásnál még szentségtörésnek tartotta a világ az ilyesfajta megjelenítésüket, most meg a Vonat Busanba meg a Z világháború az isten. De mindegy is, csak arra akartam kilyukadni, hogy bizony a gyors zombikat nem a koreaiak, meg Brad Pitt találta fel, hanem már évekkel korábban megjelentek a vásznon – legnagyobb örömömre. Így nálam ez a sorozat e tekintetben némi hendikeppel indul – legalábbis az utolsó évek kínszenvedős TWD évadjai után örültem, hogy friss vért (az van bőven) sikerült pumpálni a műfajba… Koreából…

Történetünk szinte végig egy kis koreai településen, Hyosanban játszódik – lehet, hogy ez spoiler, de nem, nem lesz világméretű zombi apokalipszis egyelőre – ahol is a helyi középiskola életébe csöppenünk bele… amolyan 13 okom volt módon. Van itt minden, szexuális zaklatás, cicaharc, farokméricskélés, eltitkolt és be nem teljesedett szerelem, iskolai egyenruha (!!) – amolyan koreai sulis módon. Idilli esetben egy YA mozit/sorozatot nézhetnénk, amiben a diákok egymáshoz fűződő viszonya adná a sztori gerincét, azonban itt az idilli kép hamar felborul, mikor is egy félresikerült kísérlet következtében egy fertőzött hirtelen százat csinál. Nagyon jó, hogy viszonylag hamar konkrét magyarázatot kapunk arra, mi is ez az egész, és hogy változik a világ hirtelen egy totál őrült hellyé, mint ahogy nekem az is tetszett, hogy – végre – a szereplők reflektálnak arra a korra, amiben élnek: egészen pontosan említik többek között a Vonat Busanba című filmet is, mint ahogy tudják, mi is az a zombi… nem úgy, mint máshol, ahol mindenki tátott szájjal bámul az élőhalottakra. Oké, hogy nehezen fogadják el, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet, de például, ha mondjuk itt és most, a mi életünkben a Covid helyett mondjuk a T vírus szabadult volna el, szerintem az emberiség többsége kapásból tudná, mivel áll szemben. Ehhez képest mondjuk meglepően nem használják a fejsérülést a védekezésben, de ez talán betudható a stressznek, amit a fiatalok átélnek – mert hát ugye nem mindennap változik át a komplett iskola őrjöngő zombivá. Van két-három kis csoportunk, akik a saját túlélésük érdekében teremből terembe menekülnek, s az írók voltak olyan szemetek, hogy egyre lehetetlenebb helyzetekbe kényszerítik őket. Tipikus dramaturgia, de mégis működik: a Mindannyian halottak vagyunk 12 órájában több minden történik és több izgalom van, mint a TWD elmúlt 11 évadában összesen. Néhány egészen zseniális ötlet, helyszín, megoldás színesíti a kalandot, ráadásul olyan cliffhangerekkel találkozunk, amiket még Jack Bauer is megirigyelhetne – nem is tudom, mikor volt olyan velem utoljára, hogy az epizód vége után rögtön megnéztem a következő rész elejét, annyira érdekelt mi lesz. A 24-nél biztosan, meg talán a Lostnál és a Darknál…  Az ugyan tény, hogy ezen cliffhangerek döntő többségét rettentően banális módon oldják fel/meg (gondoljunk csak a késdobós jelentre), de mikor benn vagy a nézésben, ilyenre nem is gondolsz – mert örülsz, hogy végül is úgy alakul minden, hogy jó legyen… vagy épp nem.

Ezzel az egésszel nekem csupán egy apró bajom volt: egy idő után bizony unalmas ez a „vándorlás”, menekülés, hogy szegény gyerekek csak rohannak egyik cseberből a másik vederbe, s hiába az áldozatok – mert aztán itt tényleg nincs senki biztonságban, itt nem tudhatod, kit harapnak meg – a diákcsapat mindig szarba kerül. Közben meg túl sok idő megy el a lelkizésre, vagy mondjuk majd a tetőn éneklésre, meg a szerelmi háromszögekre… de az azért lejött, hogy egy ilyen helyzetben az átlagemberek (diákok) bizony nem szuperhősök, és nincs köztük senki, akinél ott lenne a bölcsek köve. S ráadásul nem csak az átlag, agyatlan halottakkal kell viaskodniuk, hanem minimum két, rettentően jól megírt negatív diáktársukkal is. Általában is igaz, hogy egy nagyon negatív figura emlékezetessé tud tenni egy sztorit, de amit itt a koreaiak műveltek a fehér felsős csávóval, no meg az unszimpatikus kis picsával, az zseniális. És brutális… S ha már itt tartunk… a fehér felsős csávó, no meg az Osztályelnök esete kapcsán óhatatlanul eszébe juthat az embernek az Eleven testek című mozi is, persze nem lenne koreai a sori, ha nem csavartak volna azon is egyet. Mindenesetre azt rendesen elérték, hogy bizonyos szereplők halálát egyszerűen kívánod (akkor is, ha mondjuk az egy kislány) míg másokért valóban lehet könnyet hullajtani. Mert – mint említettem – rendesen vannak veszteségei a kis csapatnak, míg kijutnak a suliból, néhány srác/csaj pedig belopja magát halála előtt a szívünkbe.

S ha már említettem a külvilágot, ahova igyekeznek a diákok: van a sorozatnak több külsős szála is, ahol részben a hatóságok válságkezelését is látjuk – és ez nekem majdnem jobban tetszett, mint az őrjöngés a suliban. Egyrészt a sorozat szépen felépíti a gyerekek külvilági kapcsolati hálóját, mi történik a szülőkkel, családdal odakinn, másrészt meg ugye a helyi Operatív törzs döntéseibe is betekintést enged – ami nagyon durva jeleneteket eredményez. Valahol qrva kemény mindaz, amit a koreai parancsnoknak meg kell csinálni, valahol nagyon találó az a kérdés, hogy „Sok ember megmentése mennyi kegyetlenséget enged meg,”… egy ilyen helyzetben, mikor egy fertőzött kiszabadulása a karantén zónából világméretű veszélyt jelent, megengedhető-e az, amit itt terveznek? S ha már itt tartunk: milyen sokkoló élmény rájönni, mit is jelent és honnan van a főcím képsora… Megdöbbentő, de hitelesnek tűnik minden, ami itt van, a néhány idegesítő mellékszálat leszámítva (mint pl a Szöul Egyetem rendőr) nagyszerű a külsős helyszín, történet – ráadásul ízelítőt kapunk egy városnyi zombi apokalipszisből is. Jó ütemben van amúgy a váltás is, mikor már elegünk van diákok hisztijéből, akkor néha „jól esik” a kinti őrületbe csöppenni – és fordítva.

Írhatnék még arról, amit amúgy mások már máshol megtettek, hogy ebben a nagy zabálásban a Mindannyian halottak vagyunk mennyire is képes aktuális témákkal foglalkozni, vagy, hogy mennyire is jól dolgoztak a koreai sminkesek, díszletesek, de ezeket az ömlengéseket máshol is elolvashatjátok. Én a magam részéről az élményre akartam felhívni a figyelmet, annak, aki mondjuk hozzám hasonlóan belefáradt a The Walking Dead kínlódásába: ez egy friss, újszerű kaland, nem rövid, bizonyos szempontból koreai mivolta miatt embert is próbáló, ám nagyszerű első évada egy nagyobb volumenű történetnek. A finálé eseményei ugyanis valami egészen különlegeset vetítenek elő, kíváncsi vagyok, kiteljesítik ezt az Új Világot a második évadra – egyáltalán van-e létjogosultsága annak, ami felé indult a sorozat. Remélem, majd meglátjuk, és nem jut ez a sorozat oly sok másik sorsára…




80%



.

R2-D2 írta:

.
Mindannyian halottak vagyunk S1

Tipikus dramaturgia, de mégis működik: a Mindannyian halottak vagyunk 12 órájában több minden történik és több izgalom van, mint a TWD elmúlt 11 évadában összesen. Néhány egészen zseniális ötlet, helyszín, megoldás színesíti a kalandot, ráadásul olyan cliffhangerekkel találkozunk, amiket még Jack Bauer is megirigyelhetne – nem is tudom, mikor volt olyan velem utoljára, hogy az epizód vége után rögtön megnéztem a következő rész elejét, annyira érdekelt mi lesz.

Én a magam részéről az élményre akartam felhívni a figyelmet, annak, aki mondjuk hozzám hasonlóan belefáradt a The Walking Dead kínlódásába: ez egy friss, újszerű kaland, nem rövid, bizonyos szempontból koreai mivolta miatt embert is próbáló, ám nagyszerű első évada egy nagyobb volumenű történetnek. A finálé eseményei ugyanis valami egészen különlegeset vetítenek elő, kíváncsi vagyok, kiteljesítik ezt az Új Világot a második évadra – egyáltalán van-e létjogosultsága annak, ami felé indult a sorozat. Remélem, majd meglátjuk, és nem jut ez a sorozat oly sok másik sorsára…

80%

A TWD mentségére legyen mondva, hogy én sem bírtam volna ki mellette 10 évadot (meg még egy pár részt...), ha a zombis hentelést mellékvágányra téve nem kezd el keményen drámát és filozófiát építeni arról, hogy a különböző túlélési stratégiák mennyire működnek a zombik szorításában. Ha csak trancsír lenne, talán a farm után, de legkésőbb a börtönnél abbahagytam volna.

Az All of Us Are Dead sajnos emiatt nem fogott meg különösebben, még a remek "élménybeszámoló" ellenére sem: a vonatos Busan nekem elég volt marcangolásból meg vérfröcskölésből, azért nem néztem meg már a szigetest sem.

De szívesen olvasok róla .

.