2 találat

.






A látogatás / The Visit






Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 1999-ben „élőben” részese lehettem annak a csodának, amit M. Night Shyamalan az A hatodik érzék című mozijával művelt. Több száz rajongóval –   , egyre inkább csak nézővel – azóta is várom azt a pillanatot, amikor is az indiai rendező legalább csak megközelíti sorrendben harmadik filmjének minőségét… és direkt nem sikerét írtam. ’99 óta minden filmjét láttam, és egyre nagyobb fásultsággal veszem tudomásul a rendező zuhanórepülését, egyre inkább bebizonyosodni látom az ún. „egyfilmes rendező” sztereotípiának létjogosultságát – s ha már itt tartunk: a rendező is egyre inkább képtelen kilépni abból a skatulyából, amit a tőle kötelezően elvárt filmbéli fordulat jelent. Egy kísérlete volt, hogy mást csináljon, az Az utolsó léghajlító – ami nekem egyébként kifejezetten tetszett –, azért meg szétszedték…

Régen húzott fel ennyire film, mint ez a The Visit. Ugyan olvastam pár hónapja Niwrok írását, de igazából az sem készített fel erre a szarra, ami tegnapelőtt szembejött velem: ennyire idegesítő, érdektelen, idióta mozit nem csak Shayamalantól, de mástól sem fogadnék be egykönnyen. Nem csak az a baj – bár kétségkívül sokat nyom a latban –, hogy alapban nem kedvelem a kézikamerás filmeket, hanem egyszerűen a rendező semmit nem tudott kezdeni ezzel a Paranormal Activity klónnal. Ha meg valahogy megerőszakoljunk magunkat és azt mondjuk, hogy nem áll tőle messze a horror zsánere (pedig de), akkor meg pláne fura az a látható kínlódás, amit Shyamalan ezúttal a történetben elkövet. A forgatókönyv ezer sebből vérzik, a figurák totál érdektelenek, érthető motivációjuk gyakorlatilag nincs, a fináléban meg mindenki úgy viselkedik, mint egy rakás szerencsétlenség. Mindenki: az önsajnálata miatt a világgal haragban lévő lány, az amúgy rettentően idegesítő, reppelni próbáló seggdugasz fiú, a korábban meztelenül a falat kaparó öregasszony, meg a folyton bálba készülő férje. Ha jól belegondolok – a gyerekek anyját is beleértve – az egész filmben nincs egyetlen épeszű ember sem, de ennek az egész alkotásnak az alkotó bandáját simán be lehetne zárni a bolondokházába.

Becca (Olivia DeJonge) és Tyler (Ed Oxenbould) testvérek. Egyikük egy átlagos, normális tini lánynak tűnik, míg a kissrác már a mozi elején bicskanyitogatón tenyérbemászó volt ezzel az idióta reppelési mániájával. Icipicit talán találhattak volna fiatalabb szereplőket, de az a két év talán még tűréshatáron belül van, ami valós színészek és a kitalált karakterek között van... mindenesetre nekem a két szereplő idősebbnek, felnőttebbek tűnt, mint ami életkort kitaláltak rájuk. Na mindegy. Az már kevésbé az, hogy már megint eszébe jutott valami idiótának, hogy minimum15 (!!!) év nem beszélés után anyu elküldi a gyerekeket vidékre, a nagyiékhoz – mert hogy még nem látták egymást. Oké, értem, hogy ennek kell majd lennie a kulcsmomentumnak, de könyörgöm, senki nem olvasta át ezt a forgatókönyvet alaposabban? Niwrokkal ellentétben – gyerekes szülőként – én még háborúban sem tennék ilyet, nem békeidőben: ha egyszer már ennyi idő óta nem állok szóba szüleimmel, akkor milyen alapon jut eszembe pont náluk letenni a lurkókat, míg én elmegyek a picsámat áztatni egy luxushajóra az új pasimmal? És ez egyébként felveti azt a kérdést is, hogy végül is ezt hogyan és mikor szervezték le (ismerve a film történéseit)? És… és honnan is tudták ezt meg a mások?

Szóval a két gyerek vidékre megy, közben Becca dokumentumfilmet forgat a felmenőiről – mert hát az olyan logikus, nem? Először még különösebb gond nincs is, az öregek nagyjából normálisan viselkednek: mindig etetni akarják az unokákat – ahogy egyébként ez a való életben is van. Az első fura jel az lehet(ne), hogy kvázi használati utasítás van hozzájuk, egyfajta házirend –   , pont, mint Brahms mellé – amiben a legsarkalatosabb pont, hogy 21:30 után ne gyere ki a szobából. Mintha csak a Szörnyecskéket látnám: ott éjfél után nem lehetett őket etetni, mert átváltoznak, itt meg fél tíz után nem lehet őket nézni, mert már átváltoztak. Legalábbis az öregasszony: az első este fehér köpenyes sugárhányása amúgy is kikészített, de az i-re a pontot a második nap meztelenül falat kaparása tette föl. Legalábbis nekem – a gyerekeknek persze nem, mert a már megszokott „logikus” módon eszük ágában sem volt hanyatt-homlok menekülni a házból, inkább tovább kukkolták a nagyiékat. Meg videózták őket… vélhetően láttak néhány PA filmet, mert még a kamerát is elrejtették a szobában… Az is jó kérdés, hogy milyen betegség ez az alkonyati megőrülés, mert a moziban tényleg jól hangzik, viszont önmagában nekem totális baromságnak tűnik – nem baj, Becca talált hozzá a neten valami Doktor válaszol honlapon leírást. Azon a neten, ami igazából nincs: a film egyik mondatában siránkoznak, hogy nincs net meg térerő, de aztán vígan skype-olnak anyuval. Hahó! MEO?

De oké, két tizenévest meg tudtak győzni ezzel az ökörséggel. A néző viszont más. A néző elgondolkodik rajt, hogy hogyan is lehet valaki nappal ennyire normális, éjjel megy ennyire bolond. Hogy hogyan is lehetett az, hogy senkinek nem tűnt föl a környéken, hogy a nagymama meg a nagypapa kicsit megzakkant? Kicsit „más” lett?  Hogy hogyan is nem kereste senki azt a két jómadarat, kiknek a ruháját megtalálják a pincében, hogy hogyan is élhetett ez a két öreg így a kisvárosban (ahol azért köztudomásúan mindenki ismer mindenkit)? Millió kérdés – így utólag gondolkodva valami eredettörténet azért összeállt a fejemben – amikre semmi választ nem kapunk, csak bámuljuk a sok-sok idiótaságot. Vannak a filmnek kifejezetten jól megkomponált és hatásos jelenetei, a bújócskázást én ide számítom, meg az egyetlen jump scare jelenetet is (arra, onnan nem számítottam), sőt, ha jóindulatú vagyok, az öregasszony (Deanna Duagan) majdnem minden éjjeli jelenete az: a színésznő tényleg a lelkét kitette ezért a szerepért. Kár, hogy rengetegszer hátránynak éreztem a tipikus kézikamerás faszságot, kár, hogy megint az egész horrorszekció ugyanazokra a panelekre épült, mint eddig bármilyen más, hasonló tematikájú filmben. De ez még mindig csak hagyján lenne, nekem a legnagyobb gyomrost a finálé adta…

… amiben olyan böszmeségek történnek, amiket rég láttam vásznon. A fordulat – amit azért tapasztalt mozinéző idejekorán kitalálhat, a fentebb megfogalmazott kérdőjelekkel együtt – után lavinaszerűen ömlik nyakunkba a baromság: az egész konyhai nagyjelenet az idiotizmus csúcsa. Néha már sírni sem tudtam rajt, csak nevetni (papa pelenkacseréje, ugyebár), az egész a meredten ácsorgó kiskölökkel, az éjjeli fénnyel háztűznézőbe induló csajjal, majd a korosztályos birkózómeccsel és a baseball nagyjelenettel szabályosan fájt. S nem enyhítette e fájdalmamat az sem, hogy tulajdonképp mindenki valami lelki traumát oldott fel a cselekedetével – roppant okosnak akar tűnni a film – mert már maga a trauma is idétlen volt. Akármennyi pozitívum is gyűlt össze a film végére, ez a végjáték totál lenullázott mindent, és ha esetleg mindezt a néző még épp ésszel túléli, a legvégén kegyelemdöfésként Tyler még reppel egyet a kamerába. Az volt a vég. Mindennek a vége.

Szóval, hiába az éjszakai jól eltalált hangulat, a kevés egészen ötletes jelenet, hiába az öregasszony jó játéka – ja, azt el is feledtem említeni, hogy egy hasonló figurát is láttam már a Mercyben – az egész film legkésőbb a végére teljesen összeomlott nálam. Addig is felhúztam a szemöldököm néha, de a végén… nos a végén majdnem én is a falat kapartam meztelenül.



45%



.

.
The Visit



Becca és Tyler két tizenéves, akik azért, hogy az anyjuk nyugodtan elmehessen egy egyhetes karibi hajókázásra az új pasijával, vállalják, hogy arra a hétre elutaznak a nagyszülőkhöz, akiket az anyjukkal való rossz viszony miatt eddig még egyszer sem látogattak meg. Becca ezt az alkalmat ragadja meg arra, hogy a leendő filmes karrierjére gyakoroljon, meg reméli azt is, hogy az egy hét alatt fellebben a fátyol, miért is ez a családi távolságtartás. "Nana" és "Pop Pop" lelkesen fogadják az unokákat, örülnek, hogy milyen tehetségesek, a nagyi azonnal sütit süt, a nagypapa megmutatja nekik, hogyan zajlik az élet a mindentől elég távol eső, elzárt kis tanyán, ahova nem hogy a madár, de a térerő sem nagyon jut el. A papi első este elmondja a gyerekenek, ők már öregek, ezért kicsit rigolyásak, így például ragaszkodnak ahhoz, hogy fél tízkor "takarodó" van, ami után jobb is, ha nem mászkálnak a szobájukon kívül, a másik pedig, hogy tapasztalhatnak furcsaságokat, hallhatnak ezt-azt, de ez az öregeknél előfordul, de nem sokkal több ez sem, mint amikor valaki alvajár. A gyerekek persze, hogy nem bírják ki, mikor a falánkság, mikor a kíváncsiság vagy az aggódás miatt szegik meg a "házirendet", és azt, amit ezek keretében tapasztalnak, az idő előrehaladtával a nap egyre nagyobb részében, azt egyre kevésbé tudják azzal magyarázni, hogy a nagyinak gyomorrontása és demenciája, a papinak meg inkontinenciája van, úgyhogy alig várják, hogy az anyjuk értük jöjjön.

Nem tett jót a filmnek, hogy már bőven azelőtt akadtak vele gondjaim, hogy a két "creepy" kis öreg felbukkant. Rögtön ott a blőd, az elképzelhetőség határait feszegető alaphelyzet, mert ugyan múltkor nézve a Nagy füzetet ott még menteni tudtam, hogy jó, hát a háborúban előfordul, hogy nem lát más lehetőséget a gyerekei nagyobb biztonságáért az ember, és elviszi őket a sosem látott nagymamához, akitől annak idején úgy menekült el ő maga is, hogy vissza sem nézett évtizedekig... de az legalább nem egy nyaralás volt, és nem csak úgy felrakta az anya a két kölyköt a vonatra, mint a csomagot. Az már nagyobb baj volt, hogy a mellékszereplők többsége elmeroggyantként viselkedik, akiknek mondjuk elég meglátni egy kamerát, és máris kényszer éreznek, hogy felidézzék a megyei Barátok Köztben játszott epizódszerepüket, illetve hogy miket játszottak az iskolai színjátszó körben vagy harminc éve. Ezen tudott még tovább rontani a már megint teljesen nevetséges found footage technika, mert jó, forgasson a csaj és a srác dokumentumfilmet akár úgy is, hogy a párbeszédek során olykor egymást veszik, hogy mindketten látszanak, meg a para közben világítsanak vele éjszaka, hogy lássanak is valamit, de amikor a nagyi csak azért veszi le a polcról az elrejtett kamerát, viszi magával és teszi le utána a földre, hogy lássa a néző, mit csinál, Becca meg a végén már a kilincset is a kamerával veri le, anélkül, hogy annak letörne egy alkatrésze vagy berepedne az üvege, az már túl erős volt. A tűrőképességem amúgy is tesztelte addigra már Tyler, mert elég tenyérbemászó a kis lurkó, de a legrosszabb, amikor rappel, mert ő ugye ilyen önjelölt youtube-sztár, akinek a négyből az egyik videóját már 345-en megnézték   ...

Kár is ezekért a bakikért, mert Nana és Pop Pop egyébként mindent megtesznek azért, hogy a nézőre ráhozzák a frászt. Ijedezni nem hagyon lehet, még az egyetlen működőképes jumpscare is annyira ótvar, annyira előre látszik, hogy meg sem rezzentem tőle. Az egyre újabb és újabb bolondériák és azok felbukkanása a váratlan pillanatokban, a nyomasztás és a feszültség viszont nagyon jók, és ettől a hangulat is. Mint egy kaleidoszkóp a szellemi leépülésre, amihez hasonlót nemrég láthattunk a Mercy-ben, és bár mi tudhatjuk, hogy horrort nézünk, ezért feltételezzük, hogy van valami a háttérben, de a gyerekeknek ők lehetnek egyszerűen csak a nagyszülők, akiket ciki lenne cserben hagyni, megbélyegezni, legalábbis amíg nem bizonyulnak közveszélyesnek, csak esetleg "fogócskáznak", "puskát tisztítanak" vagy megkérik Beccát, hogy takarítsák ki a sütőt, jó mélyre benyúlva (erősen Jancsi és Juliska a jelenet). Igazán ezért érdemes megnézni a filmet, Deanna Dunaganért, ahogy átváltozik a tiszta és a... "kevésbé tiszta" pillanatai között.

M. Night Shyamalan még mindig próbálkozik, és ha a néző ismeri, de kedveli a sablonjait, amik a legtöbb horrorfilmnek amúgy is vannak, akkor nagy csalódás nem érheti a The Visittel sem. De éppen az ismerőinek nem fog ez horrorfilmként működni, köszönhetően a "csodagyerek" elavult eszköztárának és jól ismert fordulatainak; akkor már inkább érdekesebb az ezúttal is meglevő drámai háttér és a tanulság, hogy mennyire fenntartásokkal, félelmekkel viseltetünk az öregek, az öregedés iránt... meg szól a családi konfliktusok feloldásának és kommunikálásának fontosságáról, mert ha puszta sértettségből és/vagy bűntudatból kiteszed egy ilyen hétnek a gyerekeid, csak hogy nyaralhass, akkor egy címeres hülyepicsa vagy!

7/10
.