2 találat

.





Amerika Kapitány: Polgárháború




Miután tavaly a Bosszúállók különítménye – megtámogatva némi mutánssal – sikeresen leamortizált egy boszniai (bocsánat sokoviai) falut, a Marvel lezárta az ún. második fázisát – ezzel egyidőben én meg valahol lezártam (és leírtam) magamban az egészet. A tavalyi másik témába vágó mozit, az A hangyát már simán kihagytam a repertoárból, úgy voltam vele, elég nekem ez az eddig kitalált sok-sok hiteltelen és idióta man, amit eddig vászonra álmodtak… Viszont csak nem ment ki a fejemből, hogy a másodikként trilógiává bővülő önálló karakteres történetben – Amerika Kapitány, ugyebár – hogyan sikerül összeugrasztani az amúgy filmeken át egymás közelébe sem néző csodacsapatot. Rettentő ostoba ötletnek gondoltam az egészet, de a Polgárháború cím, no meg a szépen csordogáló előzetesek végül is csak rávettek arra, hogy magam is jegyet váltsak a harmadik fázisba, leginkább arra kíváncsian, mit is tudtak kitalálni az írók, amiben egymásnak tud feszülni Vasember és Amerikaember…

Nem bántam meg. Nagyon nem. Talán az egész Marvel Univerzum második legjobb filmjét láttam pár napja, egy olyan eszement szórakozást, ami majdnem felér a nálam etalon Bosszúállók első részéhez. Nem gondoltam volna, valaha még egyszer magába tud szívni ez az egész, nem gondoltam volna, hogy – bár a karaktereket és színészeiket (nagyjából) külön-külön kifejezetten bírom – még egyszer ennyire tud szórakoztatni egy képregényfilm. Márpedig a Civil Warnak ez sikerült: ennyire jól eltalált akció/humor párosítást és történetvezetést utoljára (és egyedül) a Bosszúállók első részénél éreztem. Igaz, ehhez két dolog is kellett… az egyik az, hogy a címével ellentétben ez sokkal inkább lett egy Bosszúállók harmadik epizód, mint önálló Kapitány film, a másik meg minden kétséget kizárólag az a két új figura, akit beépítettek ebbe a moziba. Igen, Hangyáról és Pókemberről van szó. Előbbiről már ejtettem szót, minden korábbi ellenérzésemet félretéve hamarosan meg is nézem filmjét, utóbbival kapcsolatban viszont valami eszméletlen mélységből sikerült érdeklődésemet felcsigázni. Az a helyzet, hogy az összes eddigi Pókember filmből jó, ha egy órányit láttam, egyszerűen rühellem ezt a kis röpködő majom figurát. Most viszont az A lehetetlenben csodásat alakító Tom Holland – no meg a CW íróstábja – hatására azon kaptam magamat, hogy majdnemhogy az egész mozi legjobb karakterének találom piroskát, de hogy a legjobb newcomernek, az biztos…

A film felütése kissé fura módon a múltban kezdődik, de tessék figyeli, mert az ilyen jellegű filmekhez képest meglepően átgondoltan fog illeszkedni a fő konfliktusba a jelenetsor: Buckyt, Steve Kapitány országos cimboráját épp egy (amúgy kissé röhejes) parancssorral működésbe hozzák, hogy elvégezzen egy likvidálást – más rajongói írásokat böngészve, amikben néhányan már ekkor rájöttek, ki is ül a kocsiban, nekem természetesen fogalmam sem volt az egészről. Laikusként csak az jött le, hogy a Tél Katonáját kvázi bekapcsolják, s hogy tetteiért tulajdonképp nem hibáztatható (ez amúgy nagymértékben befolyásolja a filmben elfoglalt pártállásomat is). Amúgy arról sem volt fogalmam, ki is az a Jason-ra hajazó, Crossbones/Halálfej névre hallgató valaki, aki miatt a Kapitány és három társa a nyitójelenetben fél Lagost összedönti: csak miután a faszi leveszi a maszkot –   , mostanában divat levenni a maszkot Disneyéknél – akkor rémlett föl bennem, hogy ez a fickó a múltkor még katona volt a S.H.I.E.L.D.- nél. Szokás szerint tehát majdnem az elején egy akcióval kezdünk, ami viszont önmagában kifejezetten tetszett: nem mondom, hogy hiteles volt (nem is vártam, hogy az legyen), de a film és ezen univerzum keretein belül nem volt annyira eltúlozva. Kár, hogy fingom nincs róla – egyszerűen nem emlékszem – hogy a korábbi különleges egység parancsnokából mikor miért lett festett jégkorongkapus, de igazából nem is számít… nem ez a lényeg. A történet szempontjából az a lényeg, hogy a gonosz likvidálása nagyobb pusztítással jár, mint várták – így az egyébként jól megcsinált akciójelenet mellett a sztori, a polgárháború magja is kiválóan el van hintve.

Meglepő módon ugyanis tök logikus és életszerű dolgok történnek a filmben: a világnak nem tetszik a Bosszúállók  „Cél szentesíti az eszközt” módszere, így valami módon próbálják rövidebb pórázra fogni őket: a csapat pedig két részre szakad. Egyikük a Rogers mögé sorakozik fel és nem írja alá az önmagukat korlátozó egyezményt, míg a másikuk, némi bűntudattal vezérelve Starkot követve önként igába hajtaná fejét – és képességét. Na most, én eddig meg voltam győződve róla, hogy ez lesz a konfliktus okozója, és épp ezért húztam is a számat az ötlet miatt, ugyanis ez nekem roppant sovány ellentét szuperhősök között – de örömmel jelentem, hogy nem (csak) ettől esik egymásnak a két, kibővített csapat. Az írók ugyanis húztak egy nagyon okos dolgot, és személyessé tették a konfliktust: más filmekben már ezerszer használt és elcsépelt módon egy eddig számomra ismeretlen bűnöző egy bűnesetet próbál ráhúzni Buckyra, a Kapitány pedig inkább hisz barátjában, mint a bizonyítékoknak. Ez egyébként nem kicsit hasonlít egy Bourne filmre, csak ott ugyebár a főhős egymaga deríti ki az igazságot – itt azonban a Bosszúállók miatta szakad ketté: megtámogatva a korlátozó egyezmény elutasításával fele Rogers, fele Stark mögé áll. És ez bizony nekem eszméletlenül bejött.

Eleve már azért, mert sikerült egy rohadt látványos gigászi összecsapást kreálniuk a vászonra, amiben a főszereplők x-menek módjára feszülnek egymásnak, amiben minden bunyónak roppant jól kidolgozott dinamikája és látványa van – úgy, hogy közben végig érezni azt, hogy igazándiból nem egymás kinyírása a cél. Mint mondjuk egy bokszmeccsen, kesztyűben… Viszont szart sem érne az egész, ha nem töltötték volna meg olyan dumával és humorral, ami az egészet a Bosszúállók első része mellé (vagy fölé) emeli. Végig széles vigyorral néztem a jelenetsort, minden poén ült nálam, a Star Warsoson meg szó szerint szakadtam a röhögéstől. Amúgy is tele volt a film mindenféle filmes kiszólással – az Odaát óta meg ugye tudjuk, mennyire is bírom én ezt – de az újonnan behozott két karakter számomra teljesen más szintre emelte a filmet. Nem csak képességeikkel – amiket amúgy zseniálisan szőttek ( ) bele a bunyóba –, hanem az állandó szövegelésükkel, kombinálva és kompenzálva a kisebbségérzetüket a nagy csapattal szemben. Imádtam minden jelenetet, qrva rég szórakoztam ennyire egy filmen – és igen, kivételesen nem is agyaltam azon, hol a francban van a helyi hatóság, mikor is 8-10 ember leamortizál egy repteret…

Egyébként ez volt a csúcs. Innentől kicsit más irányt vesz a film (nagyjából, ahogy Hangya és Pókember háttérbe szorul), viszont a történet szempontjából újabb elégedett csettintést váltott ki belőlem. Az történt ugyanis, hogy az előzetesben ronggyá játszott hármas bunyó csak nem akart jönni, már szinte biztos voltam benne, hogy marketingfogás az egész, de az írók ismét csak megleptek. MCU filmtől talán szokatlan alapossággal illeszkednek egybe a puzzle (flashback) elemek és a végére a személyes indíttatású összezördülésen sikerült még egy alaposat csavarni. Hatalmas gratula érte, hiteles és valahol szívszorító az az indok, ami miatt a végső verekedés kialakul… és itt meg kell jegyezzek még valamit. Másokkal ellentétben én végig a Team CA-val voltam, teljesen úgy gondolkodom, ahogy Rogers, nevezetesen a világ megmentése nem jár áldozatok nélkül, úgyhogy én sem írtam volna alá semmi egyezményt. De. A fináléra azért csak elérték az alkotók, hogy sikeresen bevontak a vaspáncélba, sikeresen Stark mellé tudtak állítani – s bár az összes közül mindig is őt bírtam a legkevésbé, egy ilyen dolog kitudódása után át tudtam érezni a bosszú édes ízét. Mindezt pedig egy olyan filmtől kaptam, amitől a legkevésbé számítottam rá: a Polgárháború így számomra sokkal több, mint egy újabb, világmegváltó idétlen akciófilm: van nem kevés érzelmi töltete, van az eseményeknek súlya és az egész sokkal személyesebb, mint eddig bármelyik történet is volt.

Ha pedig minderre ráépítjük az egészen kiváló látványvilágot, akcióhalmazt – ami valahogyan még mindig hitelesebbnek tűnt, mint a korábbiak – no meg a szenzációs poénhalmazt/dumát, kész is a magyarázat, miért jött be nekem annyira ez a film. Az azonban tény, hogy minél előbbre jutunk a képzelt világ képzelt karaktereinek történetében, annál inkább muszáj képben lenni a korábbi eseményekkel – ez pedig azért a film önálló értékelését nagymértékben ronthatja. Persze, ki az a hülye, aki egy Amerika kapitány 3-mal kezdi az MCU világát, meg ráadásul a Polgárháborúnak valami rejtélyes módon sikerült magát elsősorban a Tél Katonájához kötni magát, de az egyre csak bővülő karakterhalmaz egyre bővülő háttérismereteket feltételez, ugyanakkor egyre táguló hiányérzetet is okozhat. Tekintve, hogy hivatalosan ez ugye CapAm 3, nem pedig AV3, most még nem lehet megvádolni a filmet a „mellék”szereplők csupán esetleges szerepeltetésével, de néha kétségkívül a semmiből jött és tovaszállt néhány figura (Sólyomszem), mások épp csak egy-egy villanást kaptak (Vízió) a bunyón kívül. Pedig ezzel a fergeteges polgárháborús ütközettel a nézők elsősorban Bosszúállók moziként fognak emlékezni a filmre, ugyanakkor a dolgok mélyén ez egy igazán átgondolt, mély érzelmi töltetű, sőt elgondolkodtató Kapitány film. Nekem tetszett ez az egyveleg, de objektívan nézve, ha ilyen tempóban bővül a figurák száma, akkor egy idő után a sok karakter kezelhetetlen, összjátékuk pedig élvezhetetlen lesz – pontosan sok szempontból felületes. Most még nem volt az.




80%




.

.
Amerika Kapitány: Polgárháború / Captain America: Civil War



A Marvel mozis univerzuma (MCU) az ún. "második fázis" végére nálam (is) eléggé kezdett kifulladni. Az egy dolog, hogy egyre nehezebb külön mozgatni a régi karaktereket, úgy tenni, mintha elszigetelten éldegélnének, de már nem is igazán tudják megtölteni azokat tartalommal, amikor nem csak gyepálni kell a mindenféle lényeket (a Thor 2. épphogy felette volt az ingerküszöbömnek, és a Vasember 3. is alig volt előtte), vagy éppen úgy veszik elő őket a szertárból, ahogy kedvük tartja (ld. Hulk). Ezt az Ultron "összecsapása" és a vödörnyi új karakter történetbe borítása csak látványosabbá tette, megfejelve azzal a fél órás tanyasi intermezzóval. A "harmadik fázis" talán ezért is szakít az "összemesélős" történetvezetéssel: új szereplők kapnak külön filmeket (én már a Hangyát is ide sorolom), míg a régiek esetében inkább a csapatdinamika kerül előtérbe... még ha elsőre annak hiánya is.

A Polgárháború történetének előzményét már az Ultron kora is pedzegette, de talán a Vasember 2.-ig is vissza lehetne nyúlni a gyökerekig, és egy félresikerült akció jelenti benne az utolsó cseppet. Lényege, hogy egy küldetés közben Scarlet Witch -megfékezendő a sokkal nagyobb pusztítást-, óvatlanul tucatnyi ember halálát okozza, mert a képességei csak részleges kontrollt biztosítanak neki egy robbanás felett, így az egyes államok és az ENSZ elérkezettnek látja az időt hogy ők gyakoroljanak kontrollt. A szuperhős-létnek ugyanis állandó kérdései (annyira, hogy tulajdonképpen a Batman vs. Superman is erre volt kiélezve), hogy meddig terjedhet egy hős megmentő szerepe (járhat-e akár egy áldozattal is, hogy emberek százait, ezreit megmentse, nem is szándékosan, hanem csak mert nem lehet mindig mindenkit megmenteni... rendőrt sem lehet minden ember mellé állítani, nemhogy szuperhőst), és hogy ennek eldöntése, végrehajtása mennyire bízható magára a hősre, vagy egy "bizottságra". Hogy az aláírandó egyezmény pro és kontra vezéralakjai miért kerülnek külön oldalra, annak az eddigiek jól megalapoztak. Tony Stark önérzetének és hiúságának aligha tesz jót az áldozatok miatt érzett bűntudat (pedig a Vasember 2.-ben még tiltakozott a "póráz" ellen...), amely felelősségből az ENSZ egy részt átvállalna az egyezménnyel, ami nagy vonalakban ezt, a lelkiismeret-furdalás enyhítését tudja felajánlani a kontrollért cserébe. Amely kontroll elsőre talán formálisnak tűnhet, de gyorsan képes rácsokban is formát ölteni, a robotika törvényeit láthatóan kívülről fújó Vízió "védelméről" nem is beszélve. Steven Rogers viszont éppen elég, a nemesség és a jószándék álcája alatt korrupttá váló szervezet bukását látta ahhoz (a S.H.I.E.L.D.-del bezáróan), hogy ne bízzon az efféle felügyeletben, épp csak érintve ezen túl a bürokrácia lassúságát és béklyóit. Ráadásul a feltételezés is, hogy nem a legjobb tudása és szándéka szerint használná a képességeit, becsületében sérti őt, aki mindig is a gyengébbek védelmére esküdött fel, bárhányan bárhogy is verték össze ezért (és nagyon tetszett az ehhez kapcsolódó visszautalás a végén a Kapitány előzményfilmjére). Távolabbról nézve ez a "collateral damage" kérdése, még távolabbról az örök dilemma a szabadság és a biztonság egymást kizáró, gyengítő voltáról, bizalomról és kockázatokról, egyéni és egyetemes felelősségről, és az erről való filozofálás, a kételyek és eszmék megtestesítése a különféle Bosszúállókkal ritkán tapasztalt mélységet adott a szembenállás eseményeinek. A Kapitány volt mindig is a lelkizős karakter, az ő filmjei voltak eddig a legmerengősebbek, leglassúbbak, de most, hogy vagy féltucatnyi szereplő személyes vesztesége, családtagok, barátok halála vagy sérülése mozgatja a szálakat (például valamilyen bosszú formájában), még inkább érződik. Bucky, azaz a Tél katonája fogja össze ennek szálait, teszi személyessé a puszta elmélkedést, mert hiába Rogers barátja, ha közben "alvó ügynökként" bármikor veszélyes eszköz válhat belőle... miközben ő a példája annak, hogy az eszközként használt és használható szupererő hova vezethet.

Függetlenül attól, hogy nekem ezek miatt lett különleges a szuperhős-blockbusterek dömpingje közepette a Polgárháború, azért nem csak nézetütköztetés zajlik, hanem bizony kőkeményen egymásnak feszülnek a páncélok-pajzsok, meg kinek mije van. Thor ugye a Ragnarokra készül, ő igazoltan hiányzik, Hulkot pedig visszaakasztották a már emlegetett szekrénybe, de rajtuk és a Galaxis őrzőin kívül mindenki itt van, aki valaha is szerepelt az MCU-ban, és mintha ez kevés lenne, három régi-új arc is az univerzum része lesz. A Fekete Párduc bemutatkozása jó, a motivációi és a "királyi fellépése" érdekessé tették annyira a figurát, hogy az eddig engem kevéssé érdeklő saját filmjére is kedvem legyen beülni. A Hangya is könnyebb eset, mert maga a karakter nekem nagyon tetszett már a saját filmjében is (annak csak a sztorija volt elcsépelt), aki kisstílű besurranó tolvajként új szín a nagyhatalmi manipulációkba és a világmegmentésbe beleszürkülő BIG-4 és a kísérőik mellett. Plusz a képessége a legkreatívabban használható talán az összes Bosszúállóé közül (Amerika Kapitány => verekszik és tudja dobálni a pajzsát, hűha...), és egyben baromi látványos is, Rudd meg szerintem remek komikus, ami szintén teret kap itt... De úgy kerül a konfliktusba, hogy ráböknek, mint az iskolai kidobósban, hogy te mostantól velem vagy. Pókembernél rezgett leginkább a léc, mert amilyen jól jött ki a tabula rasa a tinédzser Tom Holland belépésével, aki a semmiből, kezdő szuperhősként rögtön a szuper-celebek közé csöppen, a rajongása izgatottságát folyamatos dumálással enyhítve (engem konkrétan Pora emlékeztetett még az első Kung Fu Pandából   )... szóval annyira kurta-furcsa volt, ahogy Peter Parker részese lett mindennek, majd Stark úgy küldi haza, mint aki ráunt arra, hogy csodálják... Tudom, hogy neki is lesz külön mozi, ami majd kifejti a hátteret, de ez a szereplés így nekem inkább csak marketing fogás lett, mint szerves része a sztorinak.

Ahogy egyébként a filmben végig volt valami furcsa kettősség. Alapvetően jól éreztem magam közben, jól elhelyezettek voltak a poénok (nem olyan erőlködős-jópofizós, mint legutóbb az az iszogatás Ultron érkezése előtt), kemények voltak az akciók... de azért így is akadtak laposabb részek, már-már unalmasak is, és a történet váza is csak annyival volt jobb az Ultronénál (bocs, de tényleg az a legjobb összehasonlítás, úgyis szinte mindenhol "Avengers 2.5"-ként emlegetik a Polgárháborút), amennyivel kevésbé kapkodósra és töményre csinálták. Érdekes például, ahogy az eddigi viszonylag zárt világ helyett a Bosszúállók gyakorlatilag világkörüli turnéra indulnak, így is tágítva, globálissá téve az MCU-t, közben folyamatosan téma, hogy a Bosszúállók tevékenysége mennyire a mindennapok (ld. híradóbejátszások) és a popkult része, a "kapcsolódó áldozatok" kérdése végig napirenden is tartja ezt... hogy aztán az emberek egyszerűen eltűnjenek a filmből, és a lipcsei reptéri(!) hirig közben úgy lehessen legyalulni a fél terminált, hogy senkinek a haja szála meg nem görbül; persze lehet, hogy az evakuálást Stark intézte el, de akkor nem ártott volna (jobban) utalni erre. Az akciójeleneteknél pedig eddig is csak méltatni tudtam a Russo-tesók hozzáállását, ahogy rendszerben gondolják végig, mi hogy történjen, mi mire hat, és úgy fűzik össze a bunyókat egy pörgős egésszé, és amit imádok tőlük, az az, ahogy a környezeti elemeket (ki)használják ehhez (ld. lépcsőkorlát, repülőszárny, tartálykocsi)... de közben a túl gyakori vágások elaprózzák ezeket, elveszik a lendület, ami most zavart és kizökkentett a hangulatból. De legalább akadt pozitív meglepetés is, nem kis fenntartásaim voltak ugyanis Zemoval, a fő ellenféllel kapcsolatban, miután felkészülésképpen egy kicsit utánaolvastam... de mind Daniel Brühl jelenléte és alakítása, mind Zemo sokkal földhözragadtabb, kevésbé misztikus megközelítése, és annak a béna jelmeznek az elhagyása jó pont volt a filmnek, és úgyis csak lazán összefűzni kellett a hősöket.

Az Ultronnál tapasztalt, kellemetlen "előre menekülés" taktikája helyett a Marvel a "harmadik fázis" nyitófilmjét még az új fellépők ellenére is inkább egy konklúziónak, visszatekintésnek szánta, ami kifejezetten jól állt neki... még ha ez a rész is magán viseli a felszínesség és az elnagyoltság nyomait. Eddig is a Kapitány volt a főbb szereplők közül a kedvencem, és a Polgárháború bebiztosítani látszik, hogy ez ebben, az Infinity Warig tartó ciklusban is így legyen.

8,5/10
.