3 találat

.
Lincoln avagy "Emberek kormányzata, emberek által"


Ha egy szóval kéne jellemeznem a Lincolnt, akkor az az "emberi" lenne. Ez leginkább azért volt meglepő, mert Spielbergtől nem áll távol sem a giccs, sem a pátosz, ebben a filmben viszont -azon lehetőségekhez mérten, amit egy amerikai elnökről szóló alkotás biztosít- igyekszik kerülni ezeket, és az érzelmi hatásvadászat mellett ezúttal inkább az értelemre akarhatott hatni... igaz, nem kevésbé manipulatívan, mint ahogy szokta.

Mondjuk giccsből és pátoszból nem túl sokra ad lehetőséget az USA történelmének kiválasztott korszaka, amikor is már csaknem négy éve tart a polgárháború, amibe mindkét oldalon kezdenek belefáradni az emberek. Ennyi idő alatt szinte mindenki megélt sors- és gondolkodásformáló tragédiákat, és a hadmozdulatok téli szüneteltetése után már senkinek sincs energiája folytatni, a béke a küszöbön áll. Lincoln azonban úgy érzi, a háború fenntartása olyan lehetőséget teremt, ami annak végeztével elveszik: a rabszolgaság teljes és végleges eltörlését az Unióban. Ha az ötletet magát támogatnák is Lincoln körül élők, legyen az akár a családja, a párttársai, a rivális demokraták képviselői, abban mind egyetértenek, hogy ráér az USA a négerekkel foglalkozni akkor, amikor már béke van Észak és Dél között, az elnök viszont ragaszkodik hozzá, hogy a hőn áhított békének épphogy ez az alkotmánykiegészítés a feltétele. A harcok a csatamezőkről emiatt áttevődnek a Kongresszus termeibe, a Fehér Ház szobáiba és az emberek fejébe, akiknek ennek a kérdésben kell megméretniük az elveikhez való hűségüket és azok fontossági sorrendjét. Lincolnban pedig láthatóan az a kérdés kavarog vég nélkül, hogy van-e joga (a "greater good" nevében) akár elnökként is kitartani egy olyan intézkedés mellett, ami a békének nem feltétele, hanem gátja; és ha igen, akkor hogyan.

Termek, szobák, fejek... Azt gondolom, sokaknak lejött eddig, hogy szeretem az "agyalós" filmeket, de úgy tűnik, van egy határ nálam is. Ez a határ pedig az, amikor egy film nem pusztán engedi, hogy gondolkozzak a látottakon, hallottakon, hanem kikényszeríti. Spielberg nem vetkőzte le teljesen önmagát, csak most bőséges rendezői eszköztárát nem arra használta, hogy az általa megkomponált helyeken mindenkinek csorduljon ki a könnye, hanem hogy a nézőnek kutya kötelessége legyen feldolgozni és megérteni félszáz ember személyiségét, motivációját a rabszolgaság ügye kapcsán. Azt hiszem, még a film hosszánál is jobban elijeszthette a nézőket, hogy annak képi világára és hangulatára nincs jobb szó, mint a "nyomasztó". A módszer ugyanis az, hogy a film kétharmadának félhomályos, füstös és/vagy poros, sötét tapétás szobák szolgálnak helyszínül, amik esetenként még szűkek is, ahova épphogy beszűrődik valami gyér napfény, vagy amit csak egy olajlámpás derít be. Nem egyszer úgy tűnt, csak fekete háttér előtt beszélget két ember (amiből esetenként csak egy látszik), és ilyen helyzetben a nézőnek nincs más választása, mint arra figyelni, amit mondanak, és hogy kik mondják. Az Spielberg nagy szerencséje, hogy a Lincolnt még ez a két dolog is el tudja vinni a hátán a kevés díszlet meg jelmez mellett, amit látni enged.

Ha már motivációkat és döntéseket "kell" mérlegelni, akkor ehhez elengedhetetlen a kiváló színészgárda, akik mindezeket közvetíteni tudják, akár egy gesztussal is. Mivel az egész film Lincoln alakja köré lett szőve, és alakításáért Daniel-Day Lewis Oscart is kapott, így kicsit furcsán éreztem magam, amikor feltűnt, igazából az ő karaktere tetszik a legkevésbé, és mert Lewist zseniális színésznek tartom, így a szereppel kell legyen a bibi. Az okot végül abban véltem megtalálni, hogy úgy láttam, Lincoln a film legpasszívabb szereplője: beszűkült világában csak azon jár az agya, hogyan lehetne minél több embert megnyerni, gyakorlatilag bármi áron, és ehhez hogyan kéne a lehető legtovább húzni az időt. A sminkes ráncok garmadáját "véste" Lewis homlokára ennek az állandó töprengésnek az érzékeltetésére, aki sokszor csak ül maga elé meredten, sejtelmes félmosollyal az arcán, mint egy szenilitása határán levő öreg bácsi, és bármilyen frappánsak és érdekesek is az időnként bedobott anekdoták, a lényegük csak az, hogy "na, ezzel is szereztem öt percet"... és ez egyébként nem egy szereplőt akaszt ki a filmben. Lincoln környezetében szinte mindenki sokkal érdekesebb, összetettebb, és emiatt a színészi kvalitásoknak is nagyobb teret hagynak. A film csúcsa nekem Sally Field volt Lincolnné szerepében, aki a magánéleti problémák, kétségek és fájdalmak felszínre hozásával a paletta legkülönlegesebb árnyalatát adta ehhez az egészhez. Politikai oldalon pedig Thaddeus Stevens, azaz Tommy Lee Jones vitte a prímet, akinek azt kellett mérlegelnie: tartson ki nézetei mellett a végsőkig, és csak a célja teljes elérését tekintse el elfogadhatónak, vagy elégedjen meg egy akkora lépéssel a kívánt irányba, amennyit az USA polgárai, de akár még a párttársai is le tudnak nyelni. De persze van, akinek már az a kis lépés is sok, és attól fél, hogy a szabad feketék majd kiszorítják a fehéreket, és jaj, úgy 150 év múlva akár még elnök is lehet egyikük  ...

Ilyen dilemmák sorozata adja a film gerincét, és ezek adnak értelmet a komor "cellákban" lezajlott (igazából a nézővel folytatott) párbeszédeknek. Ezekből a személyes dilemmákból meg következik a nagy dilemma: kinél mi kell ahhoz, hogy átbillenjen a mérleg? Hogy kinek kell a becsvágyára hatni, kinek a kapzsiságára, kit részegít meg a hatalom, kit kell egy régi sérelemre emlékeztetni, kit kell sarokba szorítani, mint egy patkányt. Hogy mekkora ereje lehet egy elejtett félmondatnak vagy egy jól megválasztott kifejezésnek, és bizony az is kiderült, hogy bizonyos embereknél egyszerű üzleti okai vannak, hogy a rabszolgaság eltörlésének oldalára álltak. Lehet felderíteni a gyenge pontokat, válogatni a manipulációs eszközökben és azok durvaságában vagy tisztességtelenségében. Így aztán a filmben bemutatott politikai csatározás, mint a politika általában, ahogy minden más társas emberi tevékenység is, pont olyan lesz, amilyenné a benne részt vevő emberek teszik... És rajtuk keresztül a különböző mértékben mindannyiunkban meglevő ösztönök, vágyak, félelmek és szükségletek, erények és gyarlóságok. "Az emberek kormányzata, az emberek által, az emberek érdekében...". Azért is utálják sokan annyira.

Talán ha nem láttam volna a Sötét lovag: Felemelkedést, a Cinkost, A segítséget, a Gyávák és hősöket... meg még vagy tucatnyi másikat ebben a témában vagy erről a korszakról, akkor nem csak a Lincoln technikai paramétereit méltathattam volna, hanem a film nyomában serkenő, új gondolatokat, az érzelmi hatást is. A Lincoln szerintem egy jó film, de nekem egyszerűen későn jött, és a "szájbarágós" helyszínek és kicsit csalódást okozó központi karakter is levettek az élményből. Ezek nélkül csak annak a meglepetése maradt, hogy Spielberg nem piedesztált állított valaminek, ahogy szokott, hanem épphogy lerángatta onnan "Honest Abe"-et.

8/10
.

.




Lincoln




„Abraham Lincoln (Hodgenville mellett, Kentucky, 1809. február 12. – Washington, 1865. április 15.) 1861-től 1865-ig az Amerikai Egyesült Államok 16. elnöke, az első republikánus elnök. Elnöksége idejére esett a 13. alkotmány kiegészítés és az 1863-as Emancipációs kiáltvány. A polgárháborúban Északot győzelemre vezette és törvényileg eltörölte a rabszolgaságot. Hat nappal azután, hogy a déliek katonai főparancsnoka, Robert Edward Lee letette a fegyvert, Lincolnnal egy merénylő golyója végzett. Ez volt az első eset, hogy amerikai elnök merénylet áldozatává vált.” (Wikipédia)

Spielberg is megcsinálta. Megint megcsinálta. Egy újabb mesterművet alkotott, ráadásul úgy, hogy eddig talán ez a film áll legtávolabb stílusától és korábbi alkotásaitól. Zseniális mozit hozott össze, egy patriotista filmet, ami ezúttal nem csöpög a pátosztól, ami az egyik legnagyobb amerikai elnök életének utolsó négy hónapjába kalauzol el, egy olyan esemény apropóján, amiről – bár nem vagyok hülye töriből – vajmi keveset hallottam én is. Sokakkal egyetemben én is azt hittem, ez egy életrajzi film lesz, úgy is ültem neki, hogy aztán tulajdonképp elégedettséggel vegyes megdöbbenéssel vegyem tudomásul, hogy csupán Lincoln életének talán legfontosabb eseményére koncentrál: a 13. alkotmánymódosítás elfogadására, illetve annak körülményeire…

Egy filmes írásban nem célszerű aktuálpolitikát beletenni, de kicsit kénytelen vagyok kitágítani a nézőpontokat, ha igazából meg akarom magyarázni, miért is tetszett a mozi. Engem lenyűgözött az a politikai metszet, ami az 1860-as évek közepét jellemezte, manapság sokkal jobban el tud varázsolni az ilyen korrupciós-árulós-hatalmi történet, mint egy látványorgia. A Róma és a Trónok harca politikai csatározásai után a Lincoln újfent magába szippantott e téren, a republikánusok és a demokraták akkori csatározásait látva, az akkori környezetben, életstílusban ez számomra lenyűgöző volt. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy ismét csak azt éreztem, amit már korábban többször is: a világ semmit nem változik, az öltözet és a technika mögött az emberi jellemek változatlanok. Ezt a mozit rá lehet húzni akár a mai magyar valóságra, akár a mai USA viszonyaira, akár az Európa Parlamentre. A politika ma is ugyanolyan mocskos és visszataszító, mint volt 150, 500 vagy 2000 évvel ezelőtt. A nevek és a pajeszok változnak ugyan, de az ideológiák és az emberi természet változatlan (épp ezért érett meg a pusztulásra – de ez már egy másik téma).
Az, hogy itt most konkrétan USA egyik legfontosabb eseményéről, a rabszolgatartásról szavaznak, az tulajdonképp lényegtelen. A szavazásig megtett út a lényeg, az addig történtek - ahogy fogalmazták a filmben: „Az ország legdemokratikusabb intézkedése súlyos korrupcióban született”. Sok mindent átértékel ez a gondolat, úgy egészében a demokráciáról, a hatalomról, mindenről. Annyit még ehhez az egész politikai kitérőhöz: Lincoln bizonyos szemszögből, retorikája és némely intézkedése miatt a mai világban diktátornak kiáltatnék ki, holott a nemzet érdekeit szem előtt tartva kormányzott csupán. Hatalmas szobrot kapott bélyeg helyett – el kellene tűnődni ma is néhány gondolkodónak, hogy hol vannak, ha vannak egyáltalán a demokráciának határai…

Muszáj volt ezt leírnom, mert számomra ezt jelenti a film. A mögöttes tartalmat, még ha talán az alkotók ezt nem is igazán így gondolták (ők talán valóban a rabszolgaság eltörlésének egyik sarokpontját akarták megjeleníteni). A tartalmat, ami csodálatosan van becsomagolva: a korrajz, a dramaturgia, a dialógusok és a színészek által. Spielberg saját bevallása szerint sem rendezett még ennyire akciószegény, csupán csak dialógusokra épülő filmet, amiből gyakorlatilag minden Spielberges stíluselem hiányzik. Hosszú snittek, amik az arckifejezésekre koncentrálnak, szűrés és szemcsésítés nélküli képek, gyakorlatilag minimális látvány. Kevés nagytotál, a film jó része a képviselőházban játszódik, a középpontban emberekkel: azok érzéseivel és indulataival. No meg persze magával az elnökkel, Lincolnnal. Közhelyes lehet, de zseniális a komplett szereplőgárda, Ab feleségétől kezdve a szenátorokon át a fiáig. A színészek névsora impozáns, a különféle bajuszok és pajeszok alatt ismert actorok brillíroznak – de azt hiszem, nem kérdés, hogy a csúcs maga Lincoln, illetve megformázója Daniel Day-Lewis. Teljesen megérdemelt az Oscar, amit ő nyújt, az a színészet magasiskolája. Gyakorlatilag felvette Lincoln személyiségét, valami borzongatóan átlényegült bele: minden perc, amit a vásznon tölt, élmény. S mivel nemrég néztem a New York bandáit, amiben szintén ő volt az egyik főszereplő, még jobban működött az áthallás a két film között: annak a filmnek a vége ugyan itt már nincs a történetben, de a hasonló kor és Lewis miatt kvázi annak folytatása is lehetne a Lincoln..

Sokan mondják, hogy unalmas és lassú. Szerintem roppant feszült, minden mondatnak súlya van, minden gondolat, tett, saját gondolatokat ébreszthet – viszont az tény, hogy hangulat kell hozzá. Eleve már a két és fél órás játékidő nem egyszerű, de érdemes belevágni, hisz aki egy icipicit is fogékony (márpedig bizonyos kor fölött az az ember) a hazai és nemzetközi politikai eseményekre, egy maradandó élménnyel lesz gazdagabb. Megismerheti az USA rövidke történelmének egyik legfontosabb dokumentumának születését, megismerheti az egyik legnagyobb amerikai elnököt egy parádés alakításban, s rácsodálkozhat arra, hogy a világ semmit sem változott. Maximum az elnökök már nem sétálnak egyedül színházba…




100%


.

.





Abraham Lincoln, a vámpírvadász




Ha csak önmagában Timur Bekmambetov neve szerepelt volna a szinopszisban, a büdös életben nem nézem meg ez a mozit. A legutóbbi kalandom vele a Wanted volt – amivel engem ki lehet kergetni a világból. De mivel Tim Burtonra is hivatkoztak, gondoltam, teszek egy próbát – őt szeretem, gondoltam, talán valami jótékonyat jelent a filmnek a jelenléte…

Nos, annyit mindenképp, hogy végig lehet nézni. Ez már önmagában nagy erény, de ebben bizony ki is merül az összes pozitívum. A film legalább akkora ökörség, mint az idézett Wanted, csak itt kosztümös formában kell elviselni a rendező ámokfutását. Egy OROSZ rendező ámokfutását HOLLYWOODBAN, amikor is egy USA elnök figuráját teszi vámpírok közé. Csak én érzem nonszensznek??? A sztori az egyik legnagyobb baromság, amit valaha hallottam: az USA egyik leghíresebb elnöke tulajdonképp vámpírvadász volt – amolyan polgárháborús Sam/Dean Winchester módra -, s megválasztásáig aktívan űzte is eme sportot. A negatív csúcspont e szempontból mindenképp a Gettysburgi csata volt, ahol a déliek vámpírokként volta ábrázolva (!!!!), ezért volt a csata első része siker számukra… Anyám…

Sok mindent be tudok fogadni, rengeteg idióta, hihetetlen történetet láttam már filmen, s volt olyan, ami még kifejezetten tetszett is. Általában azok, amik csak úgy lógnak a levegőben és nem próbálnak kötődni konkrét korokhoz, történelmi eseményekhez, híres karakterekhez, azokkal különösebb bajom nincs is. De ez… Szegény Lincolnt erre kipécézni nagy hibának tűnik. Egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a történelmi háttértől, a valósnak beállított karakterektől, az USA rövid múltjának szimbolikus eseményeitől. De még ha mindezt poénosan, ironikusan tálalták volna… mondjuk valami fekete humorral… de nem, itt kérem, véresen komolynak tűnik minden. Ebből kifolyólag meggyőződésem egyébként, ha a címszereplő nem a címszereplő, csak egy sima vadász, akkor ez egy szórakoztató kis bacaság, egy kosztümös, ötletes vámpír sztori lehetett volna…

… mert a megvalósítás nagyon jó lett. Az évszázadok mocska rátelepszik a vászonra, nagyon jó az egész hangulat, ami áthatja a mozit. Önmagukban a karakterekkel és a színészekkel sincs baj, a vámpírfalka, s annak vezetői is kiválóak. Tulajdonképp nagyon profin van megcsinálva az egész, még izgalmas, látványos is – néha talán túlságosan az – tud lenni, nyár esti szórakoztatásnak kiváló lehetne. Önmaga árnyékát azonban ezzel az ecebóca karakterpárosítással nem lépte át, számomra megmaradt egy egyszer nézhető, inkább bosszantó, mint szórakoztató mozinak.

„ Ez egy valósághű film” – hangzik el az extrák közt található dokumentumfilm kb. harmadik percében. És én itt ki is kapcsoltam a lejátszót. Ezek ezt tényleg komolyan gondolták???? Mert akkor nagy a baj…




.