2 találat

.
Keresztút / Kreuzweg



Az Artuval folytatott beszélgetésünk hatására előrébb vettem ezt a filmet, mert bár alapból is jó és erős filmnek tűnt, de a hangulat hiányzott hozzá, "nem voltam benne a témában". De ahogy érintettük a vallás témáját, a kíváncsiságom felerősödött, és engedtem a kísértésnek... ó, én vétkem, én igen nagy vétkem...

Akik nem olvasták volna Artu írását, azok egyfelől -ha nem ódzkodnak némi határozott valláskritikától- tegyék meg, másfelől csak röviden összefoglalom az ott leírt szinopszist: A tizenéves Maria a családja és az egyházi közössége által szigorú katolikus vallási neveltetésben részesül, noha például normál iskolába jár, ami állandó kockázatokat és fenyegetéseket rejt a lány hitére és erkölcseire vonatkozóan. Ez különösen akkor erősödik fel, amikor Maria a konfirmációjára készül, és a papjuk hatására gyökeret ver benne a gondolat, hogy úgy segíthet a beteg, néma kisöccsén, hogy ha teljesen tiszta életet él, és meghozva a legnagyobb áldozatot kéri Istent, hogy hozzon gyógyulást a fiúcskának.

A tecnikai része a filmnek tényleg nagyszerű. Néha szinte brutális, ahogy a 14 statikus kameraképen és a mindössze háromszor megmozduló kamerán keresztül mennyire kényszeríti a nézőt, egyfelől arra, hogy a szövegre koncentráljon, és ne kalandozzon el a figyelme, másrészt ezzel nekem azt is kifejezte, hogy a filmben bemutatott vallási dogmatizmus mennyire nem enged "kilengéseket", "eltereléseket", mert ugye "csak egy helyes út van". Nekem nem volt akkora újdonság ez az eszköz, ilyen volt a Gyerekjáték is, de ott teljesen mást fejezett ki, ott a merev előre nézés éppen egyfajta "félrenézés" volt, a mozdulatlanság remélt észrevétlensége. Hasonlóan érdekes volt a jelenetek és Jézus kereszthalálának párhuzamba állítása, de még a szinte olvashatatlanul apró betűk a főcímben is kifejezőek voltak, úgyhogy a rendezés, és az, hogy a stáb mennyire hitelesen játszott ennek megfelelően (a rossz memóriám mellett lenyűgöző azt nézni, ahogy a színészek több, mint tíz percig a szerepükben maradnak, még a gyerekek is, ahogy az is, hogy a papot alakító fickó mennyi szöveget tanult meg) mindenképpen elismerésre méltó. És hogy milyen is az a merev vallásrendszer, amit ilyen eszközökkel célravezető bemutatni?

Nos, rég láttam annyira gondolatébresztő, de közben iszonytató jelenetet, mint itt az első "állomás". Pedig csak egy hittanórát látunk, ahol a pap öt-hat tininek a konfirmáció jelentőségéről beszél, hogy ez miért kiemelt eseménye az életüknek, és hogy ez milyen kötelezettségeket jelent rájuk nézve. A gyereke arcán kevés érzelem látszik, de csillogó szemmel hallgatnak és válaszolnak a feltett kérdésekre... én meg pont úgy éreztem magam, mintha egyszerre lennék egy MLM-es termékbemutatón és egy szektagyűlésen. És a legjobb, hogy a papocska nem is a katolicizmust képviseli, hanem a saját kis szakadár szektájukat, akik még a Vatikán fennhatóságát is csak névleg fogadják el, mert szerintük a pápaságot manapság túlságosan befolyásolják a liberális és humanista (és egyben "természetesen" "sátánista") irányzatok, mert ők jobban tudják a pápánál is, mi kell Istennek. Jómagam eleve külön kezelem a hitet, a vallást és az egyházat, ahogy azt sem tartom ördögtől valónak, ha valakit a pokol rémképe vagy egy büntető és jutalmazó Isten ösztönöz arra, hogy jobb emberré váljon, ha enélkül ez nem menne... de hogy ami a képernyőn volt, az vegytiszta fanatizálás és a hatalom érdekében zajló manipuláció, azt egyértelműen kijelenthetem!

Nem tartozik szorosan a filmhez, de a Kreuzweg két olyan ponton ért ideget nálam, ami miatt az egészet kezelhetetlennek, értelmezhetetlennek és betarthatatlannak tartom, és ezek a bűn és az áldozat. Hogy a bűn esetében "eredendően" hátrányból indul mindenki, azt sem könnyen veszi be a gyomrom, de a "gondolatbűnözés" olyan dolog, amit Orwell is csak megközelíteni tudott. Aki azt hiszi, hogy a felmerülő gondolatait, az érzéseit és a vágyait irányítani tudja, és nem csak az ezek nyomán kialakuló tetteket, annak szerintem fogalma sincs arról, hogyan is működnek ezek a dolgok, és persze ez nem arra vonatkozik, amikor valaki kéjes örömmel fantáziál rendszeresen mindenféle "bűnös tevékenységekről". Tizenéves lányként viszont bármilyen jó érzés forrásához gyanakvással fordulni, csak mert megtetszik neki egy fiú... gondolom apu és anyu is kizárólag az Isten iránti elköteleződést vette figyelembe akkor, amikor kiválasztották egymást. Ugyanilyen fogalmatlanságot láttam az áldozat témakörében is, amikor is a pap azt ugyan elmondja, hogy az áldozat Isten figyelmének felkeltésére és engesztelésére szolgál, de a mértékről, a módjáról, a helyéről és az idejéről hallgat, így Maria tényleges iránymutatás nélkül hihette azt, hogy két kekszet "feláldozni" jobb, nagyobb, mint egy kekeszt, de még mindig nem annyira, mint egy egész zacskóval, vagy ha egyáltalán nem vesz magához semmit. Senki nem tartotta fontosnak elmondani, hogy a mértéktelenség bűnébe esni éppen úgy lehet az áldozattal is, ahogy a kevélységébe is, ha csak azért csinálja mindezt, hogy másoknál jobban figyeljen rá az Isten. Lehet, hogy ezek eretnek gondolatok, de talán a bűnöktől és az azokra "csábító" kockázatok elkerülésétől való állandó félelem és görcsölés helyett még az erkölcsösség szempontjából is célravezetőbb lenne legalább megismerni és felismerni azokat, hogy az ember, ha már akarja, tudja, hogy mit és miért kerül el, ahelyett, hogy minden obszcén, ami nem zsoltár... kivéve persze, ha az ember egy olyan "csodás" világról ábrándozik, ahonnan mindent kiírtottak a zsoltárokon kívül, hiszen akkor milyen könnyű és kényelmes a "választás"... De nem nagyobb küzdelem és dicsőség-e az, ha már valaki ebben keresi ezt a kettőt, ha nem pusztán elkerüljük a megmérettetést azzal, hogy nem hallgatunk Roxette-et, és nem szembesülünk az örömmel, amit a zene adhat, és az egyre nagyobb efféle öröm iránti kísértéssel, hanem hallgatjuk, és mégsem hentergünk össze fűvel-fával?

Sorolhatnám tovább a szexista-soviniszta (külön jó az a rész, ahol Maria arról beszél, hogy a nők miért nem énekelhetnek a gyülekezetükben férfiak előtt, ellenben miért nem baj, ha férfiak énekelnek nők előtt) és a hasonló bölcsességeket, amikben inkább láttam az egyházi hatalom növelésének és stabilizálásának eszközét, kontrollt a hívek felett a bűnökkel és a megváltás kegyével, mint a józan törődést a hívek lelki üdvével, de azt hiszem, ebből ennyi is elég volt úgy, hogy (még) nem túl sokan ismeritek a filmet... Emellett az, hogy az anya dührohamot kap, ha a lányának megtetszik egy fiú, és máris Maria a legnagyobb szajha széles e határban, egy Jezabel, hogy egy ilyen közösségben még a kereszténység más irányzatai is megvetés tárgyai, az elnézőbb egyházak, akik -micsoda fertő!- gospelzenét engednek be a falaik közé, és hogy miért is sátánista zene a Roxette, az már "csak" a fentiek következménye nálam. Illusztrációja annak, hogy az efféle szabályok, amik önmagukban talán nem is ébresztenek "gyanakvást", a mindennapi életben hogyan csapódnak le, milyen is a hétköznapi fanatizmus. Ahogy azt is bemutatja, hogy a vallások között sokkal kevésbé van az irányzatokban különbség, mint az, hogy azokon belül milyen elveket vallanak, milyen módszerekkel érik el a céljaikat. A Roxette-et sátánistának titulálni (mondjuk mert a "She's got the look" egyszerre esik a bujaság és a kevélység kísértésének "bűnébe") épp csak egy lépcsőfokkal van feljebb, mint fiatalokat ölni meg azért, mert focimeccset néztek vagy betiltani a hóemberépítést, mert az tiltott emberábrázolás és bálványimádás.

Spoiler:

Az első jelenet kb. 11 pont volt a 10-ből, és utána is akadtak erősebb szakaszok (mondjuk a gyónásos, a vacsorás meg az orvosos), de a stációk kényszerű szerkezete miatt a film néha hosszabbnak tűnt annál, amit a dráma megkíván, ami -különösen a befejezés miatt- szintén alárendelt szerepet játszik. Csak ezért nem éreztem jogosnak magasabb számot, de témájában kiváló darab.

8,5/10
.

.



Keresztút



"A keresztút (lat. via crucis, via dolorosa) eredetileg az a kb. 1,5 km-es útvonal, melyen Jézus a kereszttel a Praetoriumtól (Gabbata) kiment a Golgotára. Ma olyan ájtatosság, aminek segítségével a keresztény hívek Jézus szenvedésein és keresztre feszítésének eseményein elmélkedhetnek. Ennek gyakorlásához zárt térben (általában templomban) vagy szabadban (általában hegyen) elhelyeznek 14 állomást (stációt). Wiki

No. A helyzet az, hogy én még ezt se tudtam. Oké, tudtam, hogy szegény bolond fejébe húztak egy koszorút, meg hogy végigráncigált egy nagy keresztet a városon, fel egy dombtetőre – de hogy ennek tizennégy állomása volt, meg hogy az egészet keresztútnak hívták, arról fingom nem volt. A keresztút, mint fogalom nekem sokkal inkább kapcsolódik az Odaát sorozathoz, ahol Sam és Deam Winchester útkereszteződésekben idézte meg a démonokat alkut kötni… vallási tájékozatlanságomat és cinizmusomat ugyanakkor egyáltalán nem szégyellem, sőt inkább büszke vagyok rá. Hogy ezek után mi vett rá, hogy Dietrich Brüggemann teljesen nyilvánvalóan vallási indíttatású moziját megnézzem? A válasz egyszerű: abban bíztam, hogy valami fasza kis vallásellenes, azt kritizáló alkotást kapok, azt vártam, hogy valaki a bigottsággal újból szembeszáll a vásznon, de ezúttal nem a Carrie hatásvadász horror zsánerét követve, hanem mély emberi drámába oltva meséli el, milyen veszélyes én önpusztító tud lenni a hit eszetlen követése és félreértelmezése.

Igazából nem tudom, sikerült-e mindezt (bele)látnom a moziba. Hithű ateistaként szívesen értelmezem az egészet úgy, hogy Maria áldozata hiábavaló, teljesen nyilvánvalóan felesleges és betegesen abnormális volt – viszont nem vagyok róla meggyőződve, hogy az alkotók mindezt nem homlokegyenest máshogy gondolták. S ahogy a netet böngésztem (nem meglepő módon elég kevés írás van róla) sem lettem okosabb: vérmérséklettől és vallási fanatizmustól függően értelmezi mindenki a filmet – van, aki például azon háborog, hogy ezen fanatizmus túldimenzionált és negatív kicsengésű a moziban…   ... anyám. Az összes ilyen idióta, aki bármilyen vallásban önsanyargató módon, más, vagy saját maga kárára képes hinni, másnak, vagy saját magának képes kárt okozni a bolondokházába való. Legyen az iszlám, zsidó, keresztény – egykutya mind. A bolond az bolond, bármilyen istene is van: a Keresztútban ezek alapján viszont majdnem mindenki bolond.

Azzal kezdünk, hogy egy helyiségben egy fiatal pap épp próbálja meggyőzni naiv hallgatóságát arról, hogy milyen gusztustalan hely most a világ, s hogy őnekik, a gyerekeknek Isten harcosaként szembe kell szállni a gonosz Sátán térnyerésével. Én már a felhozott példákon kiakadtam volna, legszívesebben magam küldtem volna el a kis köcsögöt a picsába: amikor azzal érvel, hogy pl. a dob, mint olyan a Sátán hangszere, mert a sátáni ritmus mindenféle gonosz gondolatokat ébreszt (tánc, stb.)… szóval felment a cukrom   . Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen bérmálásra váróknak kellene a saját környezetükben Isten harcosaként különféle változásokat elérni – no, próbálna meg valaki nekem Isten igéjét hirdetve lebeszélni arról, hogy mondjuk kevesebb Maident hallgassak. Ebben a kis csapatban van egy Maria nevű lány (Lea van Acken), aki fejébe veszi, hogy beteg kisöccsén valamiféle áldozattal fog segíteni: aki ismeri a vallási háttértörténetet, meg az egész nevetséges krisztusi utat, innentől fixen fogadhat az események végkimenetelére. Ugyanis az első jelenet egy sorszámozott felirattal kezdődik, a 14 állomásos út első megállójaként.

Én magam nem tudtam ezt az egészet, úgyhogy szépen végigmentem az egész úton úgy, hogy nem voltam biztos a végkifejletben. A film végére már-már összeszorult kézzel néztem a képernyőt, legszívesebben Maria bigott anyjának a bájos arcát vertem volna pépesre – de legalább elküldtem volna a jó büdös anyjába. Egyszerűen gyomorforgatóan visszataszító, abszolút koridegen volt, ahogy az a nő viselkedett, ahogy bánt családjával és különösen lányával. A lehető legidegesítőbb módon, a legsötétebb középkort megidézve birtokolta Mariát, óvta a XXI-ik századtól: a film szempontjából zseniális módon, iszonyat indulatokat generálva környezetében és a nézőkben. Tényleg nem tudok jobb viszonyítási pontot, mint a Carrie anyaszerepét – de én itt is vártam valami elementáris erejű katarzist, amikor majd Marie ráébred, milyen böszmeséget csinál és mennyire lelki terror alatt van. A legnagyobb esély egyébként erre az orvosnál van, ott lehetett volna valami fordulópont – gondoltam én, akinek fogalma sem volt magáról a keresztútról és annak állomásairól, annak végkifejletéről. Vagy ha sejtettem is valamit, bíztam benne, hogy időközben majd lesz egy leágazás, útkereszteződés, ahol másfelé fordul Maria és a történet… de nem. Sem gyerekvédelem, sem a józan paraszti és nem győzött, minden úgy volt, ahogy a lány eltervezte.

Tátott szájjal bámultam az eseményeket. Tudom, hogy van ilyen, de nehezen képzelem el, hogy 2015-ben értelmes humanoid lények ennyire vallási fanatizmusban képesek élni, ahol a koedukált testnevelés óra főbenjáró bűn. Ahol a Roxette zenéje sátáni dallam, ahol a másik ember érintése, a másik nemre gondolás már szentségtörés. Ezek a közösségek semmivel nem jobbak nálam az Iszlám Államnál, vagy az ortodox zsidók csoportjainál: kivétel nélkül mindegyik elmegyógyintézetbe való. Úgyis annyi templom van a világon, zárjuk be az ilyen csökkentett értelmi képességűeket néhányba, aztán éljenek meg Isten szeretetéből… a böszméi   . S ha már ennyire belelendültem… alapban is az a véleményem, hogy ma, a digitális világ korában épeszű ember nem hisz semmi természetfeletti mindenhatóban, különösképp pedig nem hisz az álszent egyház álszent papjainak a szavában. Totál életidegen és nevetséges az egész kényszerképzet valami embereken felüli hatalomról, ami a sorsunkat irányítja. Aki az erősen megkérdőjelezhető történet szerint képes volt a saját fiát keresztre feszíttetni, aki képes volt elnézni az elmúlt több ezer év szenvedéseit - milyen Isten is ez?  

Ehh... csak felhúzom magam. A Keresztút egy nagyon erős film, borzasztó erős mondanivalóval, remek színészi játékkal – és egy elképesztő filmes látásmóddal. Az a helyzet ugyanis, hogy a kamera a 73-ik percben mozdul meg először!!! A záróképben meg másodszor – de még így is egy snitt a jelenet. A film egészen bámulatos módon, 14 snittből, 14 vágásmentes jelenetből áll: az út minden egyes szakasza egy darab, letett fix kamerával fogatott jelenet, ahol a szereplők mozognak csak, az ő dialógusuk adja a jelenet ritmusát. Ezt, így még sehol nem láttam, egyszerűen bámulatos az egész: ha másért nem, ezért a technikáért érdemes megnézni a mozit. Az összes többi ráadás – kérdés az, hogy kit mennyire idegesít föl. Engem – teljesen várt és törvényszerű módon – nagyon, s vélhetően akkor is így lett volna, ha nem ennyire radikális keresztény család életébe láttam volna bele.

Mert az őrület nem győzhetne...




80%


.