2 találat

.






Érzéketlen /Insensibles





Az azt hiszem, nem titok, hogy Niwrok nélkül ezt sem láttam volna.  Jó, hogy van ez a minimális kis közösség, mert fel tudjuk egymás figyelmét hívni ismeretlenebb, de értékesnek tartott újabb alkotásra, esetleg egy-egy elfeledett régebbi klasszikusra. Az Érzéketlen – még ha nem is teljesen hibátlan – borzongatóan hatásos alkotás, igazi kincs a noname filmek között.

Egy kislány megy az erdőben (amiben egyébként egyik pillanatban még szürkület van, a másik snittben meg töksötét), egy vöröslő lobogó fényt lát a távolban. A fény egy nagyobbacska tűztől ered, ahol egy másik kislány épp az égő kezét nézegeti – fura mód egyáltalán nem fáj neki, ami történik vele. S ha neki nem fáj, akkor miért is fájna másnak? Miért is ne lehetne leönteni a másik kislányt mondjuk petróleummal, és meggyújtani? Hisz nem fáj…  Megmondom őszintén, ilyen erős filmindítást talán csak a 211-es Cellában láttam, az talán kicsit brutálisabb volt, de az égő kislány, pontosabban, amiért ég, az nagyon kemény… de aztán a következő jelenet sem piskóta: egy kisfiú saját magát eszi egy pincében… mert a fájdalmat ő sem érzi. Mindez az 1930-as években, Spanyolországban: a két gyerek pedig a film két, későbbi nagyon fontos szereplője, Ines és Benigno. A mozi egyik száláé, ami számomra a kulcsot jelentette filmhez, sőt azt is mondhatom, magát a filmet jelentette.

A jelenben David, egy orvos épp feleségével tart A pontból B pontba, amikor is történik velük valami. Ennek következtében derül fény egy súlyos betegségére, aminek megoldása szülei csontvelőjében van. Elmegy hát, hogy segítséget kérjen rég látott öregeitől – ám meglepően hideg fogadtatásban részesül. Ki kell nyomoznia, mi ennek az oka, s közben versenyt is fut saját életéért. Az gondolom nem titok, hogy a múlt és a jelen egy ponton összekapcsolódik, különben nem szerepelne a két szál a filmben (milyen poén lenne egyszer egy olyan mozi, amiben lebegtetnék a kapcsot, aztán lófasz sem lenne benne), bár én azért nem teljesen erre és így gondoltam. Sőt, a konkrét esemény, a finálé kimondottan röhejesre sikeredett, az amúgy sem kedvelt jelenbéli szálat rendesen haza is vágta. A végeredmény, a végső pontszám a múlt és a jelen átlagaként jön majd ki, amiben múlt 100% feletti értékelést kap..

Az valami eszméletlenül tetszett. Eleve már az ötlet is, az érzéketlen gyerekekről, aztán az egész kor, amiben ezt felfedezték, és ahogy kezelték őket. Brutális volt látni a gyerekekkel bánást, az ördögöt látni bennük, a gumiszobába különítést. A körömletépés csak árnyalja azt a pszichikai horrort, amit át kell élnünk, Benignoval és Inessel, a börtön nyomasztó hangulata a különleges gyerekekkel, a spanyol polgárháború, majd a világháború árnyékában egyszerűen zseniális. Magam részéről – még ha oly kényelmetlen is – szívesen merültem volna el ebben a korszakban, nagyjából addig, míg Berkano színre lép. Onnantól ugyan egy teljesen más film kezdődik, ami ugyan nem kevésbé megdöbbentő, de valahol a gyereki báj kiveszik belőle – mégis csak más ártatlanul, tudatlanul érzéketlen és kegyetlen lenni, mint mindezt tudatosan használni. Egyébként Berkamo esetében milyen durva, hogy a fájdalom hiánya gyakorlatilag az érzéketlenség, az empátia teljes hiányává változott. A fizikai érzéketlenségből kialakuló lelki érzéketlenség Hannibali magasságokba emelte a fiút, amit nem volt kevésbé brutális látni, csupán hangulatilag jelentet mást.

Valahol azonban itt kezdett is elveszteni engem a mozi. Ahogy közeledtünk a jelenhez, úgy lett egyre logikátlanabb az egész: már önmagában a 17-es szobában az ÉLET, a napi élet kérdése, amire még rátett az,hogy azért a börtönből előbb utóbb mindenki eltűnt. Erre felhúzni a finálét, az alagúttal, meg a találkozást… hát nem is tudom. Maga a fiú, annak tettei, a megjelenése ütős volt, csak a körülményei tűntek hiteltelennek. Vagy legalábbis nekem nem jött be.

Ami viszont kegyetlenül bejött, az ismételten a történelmi háttér, ami előtt az egész őrület játszódik. A spanyol polgárháború, a II világháború, majd a Franco rezsim évei. Mindig is érdekelt ez a téma, a Faun is meglebegtetett belőle dolgokat, mint ahogy az Érzéketlen is, de én még sokkal többet is elbírtam volna viselni belőle. A kivégzés, a nácik, majd a diktatúra jelenetei önmagukban is meglehetősen kemények, kétségkívül hozzájárultak a mozi egészen nyomasztó hangulatához. Amolyan háttérben lévő falfestményként kiválóan árnyalták a gyerekek körüli őrületet (a vesekiszedős jelenet valami elképesztő hangulatú), s talán pont ez hiányzott nekem a jelenből. Túl nyugis, túl konszolidált volt minden – ellentétben a múlt fenyegetésével. Valahogy David problémája totál eltörpült Benigno és Ines gondja mellett, valahogy nem volt súlya az egésznek. Azonban még így is: néhány apróbb hibát, logikátlanságot, jelenbéli hangulati elemet leszámítva kiváló film lett Juan Carlos Medina első egész estés mozija. Örülök, hogy láttam, köszi az ajánlást!

A végére már csak egy kérdésem marad: ki volt a kórházban a függöny mögött? Akár Vadliba is lehetett a Mad Max-ból…  




80%





.




.

.
Insensibles / Painless


Az 1930-as évek Spanyolországában tragikus események hívják fel az emberek figyelmét gyerekek egy különleges csoportjára, akik nem érzik a fájdalmat. A környékbeli elmegyógyintézet igazgatója, egyben orvosa megvizsgálja a féltucatnyi, tizes éveiben járó fiút és lányt, és arra a döntésre jut, hogy veszélyt jelentenek önmagukra és másokra is, és mert az állapotuk gyógyíthatatlan, ezért azonnal és véglegesen el kell különíteni őket. Az intézetben külön szobákba viszik őket, ahol a napjukat -az étkezéseket leszámítva- leszíjazva kell tölteniük... legalábbis a kezdeti, nagyobb felügyelettel járó időkben. Azonban lehet bármilyen távoli és elzárt helyen ez a valaha talán kolostorként funkcionáló intézet, nem kímélik a változások, majd később a történelem viharai, a polgárháború majd az azt követő fehérterror, hogy végül romosan, elhagyatottan várja az összedőlést. Az ott történtek emlékei azonban még évekkel később is kísértenek... 2010 környékén a sebészként dolgozó David egy tragikus autóbaleset következményeként -amelyben elveszíti a feleségét, és kis híján a fiát is- megtudja, hogy rákos, és az egyetlen lehetősége a gyógyulásra a csontvelő-átültetés. A szülei, akik donorok lehetnének azonban nem egyszerűen elutasítják a kérését, ami meghosszabbíthatná az életét, a reakciójuk inkább dühös, és rövidesen kiderül, hogy ennek okait a régi romok között kell keresnie.

Leginkább ezt is a története miatt választottam ki, mint általában a filmeket, mert az ajánló sok mindent előre vetített a nyomozás izgalmától a bezártság drámáján át a háborús emlékekig, ezekből a szempontokból is jó volt,viszont az igazi erejét a mindebből fakadó, a film egészét sötét ködként beterítő nyomasztó hangulat adta. Kezdve rögtön az érzéketlen gyerekekkel, ahol is szavak nélkül, két perc alatt sikerült olyan töménységben átadni ennek a betegségnek a tragédiáját mindkét oldalról, hogy még szinte el sem kezdődött, és noha a címe szerint "érzéketlen", már nyakig voltam az ingerekben. Ahogy egyszerre sejlettek fel bennem (ha átérezni nyilván nem is tudtam), milyen lehet szülőként így elveszíteni egy életre egy gyereket, de éppúgy gyerekként megélni ezt a bezártságot és magányt... és annak az iszonya is, hogy milyen veszélyeket, kockázatokat rejt egy olyan ember közelében élni, akinek elképzelése sincs a testi fájdalomról, és így arról sem, hogy amit tesz, az másoknak milyen kínokat okoz, hiszen neki magának egyáltalán nem fáj, bármit is tesz a testével.

Érdekes paradoxonja ez az Insensibles-nek, és sokan ezt emelték ki legnagyobb pozitívumaként, hogy miközben az érzéketlenség az alapja, ennek takarásában nagyon is ott van a belső érzelemgazdagság. A múltbeli történet központi alakja egy Benigno nevű kisfiú, aki szintén ebben a betegségben szenved, és aki a nővérek meg az orvosok között barátot, a szomszéd cellában tengődő lányban pedig bimbózó szerelmet talál, még úgy is, hogy ezeket az érzéseket aligha tudja megélni, hiszen a film jelentős részében a fülkéjét sem hagyja el, nem hogy az épületet. Éppen hogy a törődés, az aggódás és a kötődés sokkal erősebben mutatkozik meg ilyen környezetben a kevés inger miatt, a pislákoló érzelmek pedig nem egyszer váltanak át gátlástalan erőszakba, ha valaki azt a keveset is el akarja venni a fiútól, amije van. Párhuzamosan meg ott van David, akinek megvolt mindene, sikeres karrier, gyönyörű, szerető feleség, egészség, egy csapásra mindhármat elvesztette, és most a családi múlt rejtélyes darabjába kapaszkodik elkeseredetten, az élete zálogát látva benne, miközben még azt az egy dolgot sem tudja értékelni, ami igazi motivációja lehetne: az inkubátorba zárt fiát. Eközben pedig olyan kisebb, de igencsak mély drámai kérdéseket is felvillant a film, mint amikor Davidet tájékoztatják, hogy a baleset nélkül talán észre sem vették volna a leukémiáját, és így talán már túl későn került volna csak orvoshoz, hogy akár esélye legyen a gyógyulásra...

Mivel nem ez az elsődleges témája, így a polgárháború, majd a fasiszták kommunisták elleni hajtóvadászata csak háttere Benigno történetének, de itt is akadnak súlyos jelenetek. Sortűzhöz falhoz állítást rég éreztem ennyire szívszorítónak, a bombázás által megremegtetett falakba régen rezzentem meg ennyire, és közben egyre több derül ki arról, mik történhettek a hírhedt 17-es cellában, hogy az egyszervolt gyerekekről korábban megszerzett tudást ki és hogyan aknázta ki. Nekem ezek miatt nem is a befejezés volt a film csúcspontja, hanem amikor David megérkezett a lefüggönyözött ágyhoz a kórházban, és az ágyban fekvő test minden elszenvedett borzalma megmutatkozott már bőven azelőtt, hogy a függönyt elhúzták volna.

Bár a filmet több helyen a Faun labirintusához hasonlítják, ahhoz szinte csak annyi köze van, hogy spanyol a rendezője, és jelentős részben a Franco-rezsim idején játszódik, de engem még így is inkább emlékeztetett az Ördöggerincre. Annál nekem annyival volt jobb, hogy még a láthatóan kisebb költségvetése ellenére is képes volt a film nagyon jó helyszínábrázolásokat és további témákat beleszőni ebbe az amúgy sem könnyen emészthető kettős drámába, amiből talán csak a finálé érzelgős elcsúszása vett le valamennyit, de összességében így is jó volt.

8/10
.