2 találat

.




Második esély





Susanne Bier egyszer már elvarázsolt – tavaly, az Egy jobb világgal. Akkor megjegyeztem egy életre a dán rendezőnő nevét, így mikor a filmes világban újabb mozival jelentkezett – legalábbis az én sorrendemben -, kétség sem fért hozzá, hogy ezt nekem látnom kell. Azt is tudtam, hogy nem lesz sétagalopp, amit látni fogok – ez a nő megdöbbentően bátor témákhoz képes nyúlni – no de azért amit kaptam, arra még így sem voltam igazándiból felkészülve.  Szerencsére ugyanis ez esetben semmiféle előzetes nem vitt tévútra: a szereplőkön kívül (róluk később), no meg a rendező személyén kívül semmit nem tudtam erről a filmről – kb. negyed óra után egy jelenetnél olyan szinten döbbentem meg, ahogy nem mostanában.

Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) és Simon (Ulrich Thomsen) rendőrök. Előbbi egy fiatal, tisztességes, jómódú friss szülő, akinek csodás környezetben pár hónapos kisfia és egy szülés utáni depresszióban szenvedő felesége van, míg utóbbi egy idősebb, kiégett, alkoholista zsaru. Egyik nap egy telefonhívásra egy családi balhéhoz vonulnak ki, ahol Tristan (Nikolaj Lie Kaas), a börtönből épp kiszabadult, drogos, agresszív vadbarom terrorizálja élettársát, Annát (Maria Bonnevie) és pár hónapos kisfiukat. Természetesen a zsaruk kiérkezésekor a családi béke látványosan helyreáll, Andreas pedig hiába találja meg azt, ami engem annyira megdöbbentett – először nem is hittem el, hogy jól látok -, a hatóságok (ott is) tehetetlenek. Hiába mondja a két rendőr, hogy előbb-utóbb ebben a családban baj lesz, úgy néz ki, Dániában is lassan őrölnek a gyámügy kerekei… A történet aztán két szálon fut majd tovább: az egyik az „idilli” szál, Andreas ás családja világa, ahol az éjszaka síró kisgyerek mellé felváltva kelnek fel a jómódú szülők, hogy elvigyék egy-egy éjszakai sétára/autózásra, míg a kiskölök elalszik. Ami éles kontrasztban lesz majd a másik szállal, a drogos pár történetével, ahol Tristan agresszivitásának, a szülők gyermeküket elhanyagoló nemtörődömségének súlyos következményei lesznek… és természetesen e két világ konfliktusa adja majd a film vázát. Tulajdonképp a felszínt, ami alatt az igazi szörnyűségek rejtőznek.

Ezen a ponton azonban egy kis kitérőt kell tennem Andreas történetéhez, hogy jobban megértsétek, miért is tudtam beleélni magam annyira a fiatal rendőr szerepébe. Szóval. Nem mostanában voltam kezdő apuka, de emlékszem még rá, mennyi gondot okozott anno a gyerek elaltatása, mennyi mindent (őrültséget) megtettünk mi is szülőként, hogy elringassuk a lurkót. Az, hogy Andreas éjjel simán beül a Volvoba és elviszi autózni a gyerekét, hogy az elaludjon, az annyira megfogott, annyira berántott a történetbe, hogy magam is meglepődtem rajta: örömmel konstatáltam, hogy nem csak mi voltunk bolondok a praktikáinkkal. A szülés utáni depresszióba is belekóstoltunk kicsit, de azért arra vigyáztunk, hogy idáig ne jussunk el…mindenesetre már csak ez önmagában nem egy egyszerű téma.

Aztán a film első harmadában történik valami, aminek súlyos következményei lesznek. Igazándiból maga az esemény annyira nem meglepő, valahogy benn volt a levegőben – mint ahogy Andreasnak az eseményre adott válasza is. Sokkal inkább megdöbbentett felesége állapota, a szunnyadó őrület, majd annak kibontakozása, de leginkább talán az orvosi szakvélemény eredménye. Kérem szépen, amikor kiderült az, ami kiderült, egyszerűen a hideg is kirázott: rég láttam ennyire jól működő, kiválóan felépített, megalapozott és tulajdonképp tök hiteles csavart. A három drámai, érzelmi csúcspont pedig letaglózóan húsbavágó, elképesztően hiteles és megdöbbentő: időzítésileg, megvalósításilag, mindenhogy. Forgatókönyvírás jeles, az Egy jobb világ után Anders Thomas Jensen úgy néz ki megint megugrotta a saját maga szintjét. Nem véletlen hát, hogy a netes ítészek is elsősorban a forgatókönyvet, annak kegyetlenségét és fordulatait emelik ki - Sör kisasszonnyal együtt dolgozva pedig egy újabb brutális filmet hoztak össze.

Mert bizony kérem ez a film az. Egyrészt Tristan és csaja, az egész drogos környezet eszméletlenül realista és ütős, a kis Sofus mellett cigivel a szájában hugyozó „apa” képét sosem felejtem el. Sofus külön téma, az emberi aljasság és igénytelenség elszenvedőjeként az egyik legfelforgatóbb dolog, amit vásznon láttam: a legszörnyűbb az az egészben, hogy simán valóság lehet bizonyos „kultúrkörökben”… Andreas vonalában a beteg feleség, a teljesen kiszámíthatatlan nő tettei okozzák a gyomorforgató megdöbbenéseket, az egész filmben egyedül talán a fiatal zsaru képvisel valamiféle erkölcsi irányvonalat, amíg… a fene se tudja. Ha csak azt az eseményt nézzük, amit Andreas megtesz a családért, a gyerekért, azt én egyáltalán nem vagyok képes elítélni. Hasonló helyzetben, hasonló lehetőségekkel talán magam is így cselekedtem volna. De szerencsére ezt soha nem kell megtudnom. Az biztos, a Második esély ezzel a témával – a gyerekek mindig is jó kis érzelmi töltetet adnak a filmeknek – rendesen belenyúlt a kakiba. Bár én azért nem éreztem úgy, mint amit valahol olvastam, miszerint a kritikusnak konkrétan hányingere volt némely jelenet gyomorforgató voltától – de azért Tristan és családja kapcsolata csak erős idegzetűeknek való.

Amúgy, megint picit úgy jártam, mint mondjuk a T:G esetében. Jelen film összes főszereplőjét ismertem korábbról, Andreas ugyebár nem más, mint a Trónok harca Jammie Lannisterje. Tristan megformálójától alig pár hete vettem búcsút a Q-ügyosztály második nyomozásában, ő volt Carl, az öntörvényű rendőr. Simon, Andreas társa pedig megint csak régi ismerős, ő már dolgozott együtt Bierrel, ő volt az Egy jobb világban Christian apja, de feltűnt német tisztként az A nagy füzetben is, s gondolom Niwrok rögtön kiszúrta a Banshee szereplőjeként. Mindhárom színész egészen kiváló alakítással bír, s miután én mindhármat komálom, megint csak adott pici előnyt az értékeléshez. Susanne Bier vizualitása is rendesen visszaköszön, de talán nem annyira intenzív, mint korábban: itt most nincsenek V alakban vonuló madarak, meg merengő északi tájkép, de azért – elsősorban Andreas világában – a költői képek eltűnnek néha. Ehhez egyébként érdekes kontrasztot nyújt a drogos, koszos nagyvárosi világ, annak mocska: a fényképezés, a képi világ (itt is) parádés. Kevésbé tolakodó, de parádés.

Végül pedig, simán bemásolhatnám azt, amit az Egy jobb világnál írtam. A film rengeteg rétege, a karakterek motivációi (itt is a legutolsó seggfej tette is érthető, sőt már-már majdnem áldozattá válik) egészen különleges élményt biztosítanak. Azt nem tudom, egy gyermektelen, esetleg ifjú nézőnek hogyan jön ez az egész át, de engem, mint gyakorló szülőt, kis híján kiakasztott. Ennél már csak a pedofília rosszabb, mint filmes téma. Iszonyat erős film tehát a Második esély, aminek címével ezúton felesleges viccelni: Susanne Biernek nálam nem volt szüksége második esélyre, simán letett az asztalra egy újabb zseniális alkotást.  Olyat, amin nem érzed jól magad, de örök élmény. Nem szórakoztat, hanem fotelbe döngöl.


Olyan igazi észak-európai módon.



95%



.

.
Második esély / En Chance Til



Gyereket csinálni -a sajnálatos egészségügyi akadályoktól eltekintve- gyakorlatilag mindenki tud. Az ok, hogy miért lesz valakinek gyereke, ott szélesebb a skála, a genetikai ösztönzéstől a társadalmi-családi kötelességen át a "hát, becsúszott"-ig lehetnek sokfélék, így az erre felkészülést és az erre való alkalmasságot is egyéne válogatja. Néha elő is kerül, hogy a világ egyik gonosz tréfája, hogy aki nagyon szeretne és tudna jó szülő lenni, annak nem lehet, aki meg kb. nem tud vele mit kezdeni, és az egyetlen kapcsolata a gyerekével esetleg csak a fizikai-lelki erőszak lesz, az lépten-nyomon potyogtatja őket. A Családi kör mai dán különkiadásában is egy ilyen helyzet kerül bemutatásra, két családdal és egy "önkényes örökbefogadással", az egyéb drámai kérdéseken és helyzeteken túl.

Andreas és Anna boldog házasságban élő, jómódú fiatal pár, akiknek a családja nemrég bővült ki a pár hónapos Alexszel. A férfi nyomozóként dolgozik, és éppen a kispapaság miatt sokkolja talán jobban az, amit egy próbaidős heroinista lakásán találnak, amikor ellenőrzésre mennek ki hozzá. Az erőszakos, tapló Tristan szintén drogos nője (Sanne) Annához hasonlóan nemrég szült, a gyerekkel viszont még akkor sem törődnek, amikor erre a kábulat közti tisztább pillanatokban lehetőség lenne, így a kis Sofus teljesen elhanyagolt állapotban van; a saját kakijával borítva, többnapos pelenkában sír a szekrénybe zárva, amikor Andreas rátalál. Esze ágában sincs annyiban hagyni a dolgot, az illetékes szervek szerint viszont nincs jogalap elvenni a szülőktől a gyereket. Pár nappal később Andreaséknél tragédia történik; amikor Anna éjszaka felkel, észreveszi, hogy a baba nem lélegzik. Sikítva hívja Andreast, de ő sem tud mit tenni, a kisfiú talán már több órája meghalt, Anna pedig sokkos állapotban kijelenti, hogy senki sem veheti el tőle Alexet, és azzal fenyeget, ha Andreas akár csak a mentőket is értesíti, öngyilkos lesz. A férfi, nem tudván mit tegyen, végül kétségbeesett elhatározásra jut: magával viszi Alex testét, hogy kicserélje azt Sofusra.

Nem sok köze van a filmhez, de már az Egy jobb világ kapcsán is felmerült bennem a kérdés, hogy dán gyámügy mint olyan, létezik-e, vagy hogy milyen keretek között végzi a munkáját, ha ilyen esetekben is csak széttárják a karjukat, vagy megrántják a vállukat. Ugyanakkor rá is világítanak a Második esély egyik kellemetlen vonására nálam, ami miatt a beleélés nem mindig sikerült. Néha ugyanis zavarónak tartom azokat a filmeket, amik túlságosan irányítottak, azaz az egész egyetlen központi kérdésre van felépítve, mint egy sakkfeladvány, és az összes többi elem csak ezt bástyázza körül. Ami mondjuk csak úgy működik, hogy egy anya nem ismeri fel a saját gyerekét, akár csak az anyajegyei alapján, ahogy mondjuk azt is furcsálltam, hogy ha Sofus valóban úgy élt volna, ahogy ott mutatják, akkor biztosan nem lett volna olyan egészséges és jó húsban. Mondjuk ilyen "sorják" felett kell elnézni, hogy csak a "lényeggel" foglalkozzunk, ez pedig az, hogy a néző hogyan viszonyul Andreashoz. Hogyan ítéli meg a körülmények ismeretében a tetteit, és ezt a véleményét hogyan alakítja az események sodrában előkerülő új információk birtokában. Gyerekrablónak fogja-e tartani, hiszen akárhogy is, de a szüleitől szakított el egy kisfiút, vagy megmentőnek, aki -ha már a saját fiát elvesztette- megpróbálja megadni egy másiknak azt az életet, amit neki szántak volna, miközben Annának is megpróbál enyhülést biztosítani a sokkban és a gyászban. Menet közben jutott eszembe a hasonlat, hogy Andreas, és rajta keresztül a néző gyakorlatilag olyan, mint Salamon az anyák előtt, és el kell döntenie, kinek ítéli a gyereket, ki formál rá több jogot. A mérleg másik serpenyőjében ezért látjuk Sanne reakcióit is, mert akármennyire is alárendelte az életét és Sofusét Tristannak, ő attól még az anya, aki ezer szállal kötődik a gyerekéhez, legfeljebb nem annyira, hogy ezt ki is fejezze Tristannal szemben. Mindkét színész remekül alakít (Nikolaj Coster-Waldau, May Andersen) a legjobb érzelmi reakciók az övéik, és ők kötődnek a legjobban a gyerekekhez is.

Spoiler:

Ők ketten viszont kevesen vannak ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a film morális kérdéseit. Tristan esetében a dilemma nekem minimális volt. A fickónak egy központi tulajdonsága van, a felelősséghárítás, hogy ő nem tehet soha semmiről, és nem is tesz semmiért soha semmit, viszont nagyon dühös tud lenni, ha a dolgok mégsem úgy történnek, ahogy akarta. A gyerek nála kb. olyan, mint a dió, amit belekapart a földbe, és ő ezzel a feladatát letudta, aztán majd a természetre bízva egyszer fa lesz belőle, amivel dicsekedhet, de a kettő közötti rész nem nagyon érdekli. Vagy mint a házi feladat: amikor ott van, le sem szarja, de amikor már "nincs ott", rögtön megy a "kisfiam"-ozás, leginkább azért, mert így megszűnt a lehetőség, hogy büszkeségtől dagadó mellkassal villoghasson, hogy ő apa. Így inkább pszichológiai tanulmányt láttam benne, mint bármilyen szinten is komolyan vehető apafigurát, még ha léteznek is ilyenek.

Spoiler:

A cselekmény- és gondolati szálak között, amiket a fő négyes igencsak összegubancol, nem meglepő módon már csak faék egyszerűségű és meleg levegővel felfújt szereplők találhatók. Kár érte, mert ezek a részek voltak azok, amik egyszerre voltak súlytalanok és unalmasak. Anna szülei még csak-csak érthetőek, náluk legalább van kettő darab utalás arra, hogy milyen szellemben nevelték Annát, Andreas anyja meg legalább keveset szerepel, de Simon erőltetett alkoholizmusa, majd a kb. teljesen spontán kijózanodása hangulatrombolóan erőltetett volt, 0,5 pontot gyakorlatilag miatta vontam le a végső értékelésből.

Egy kicsit megint abba a dilemmába futottam bele, mint néhány más filmnél: a téma önmagában nagyon jó, sokrétegű meg minden, de a megvalósításon ez csak részlegesen jön át. Hiába az életre szóló tragédiák és kérdések sorozata, inkább láttam a Második esélyben morális filozófiai kérdések illusztrációját egy szélsőségesen megszerkesztett helyzetben, mint hús-vér emberek drámáját... Simon meg úgy fölösleges karakter, ahogy van.

7,5/10
.