2 találat

Niwrok írta:

.
Pszichoanyu



A címe miatt nem sok bizalmam volt ebben a filmben, valahogy ilyen "Rossz anyák" jellegű, ordibálós-veszekedős komikus drámának tűnt, és igazán csak Charlize Theron személye keltette fel bennem az érdeklődést... Szerencsére megint tévedtem.

Viszont miközben a nehézségekkel együtt is könnyed, szép és elgondolkodtató élmény volt a Tully, két dolog is zavart kicsit benne menet közben. Az egyik, hogy az alaphelyzet felvázolása, Marlo lelki mélypontjának utolsó lépcsőfokai, és ezt követően Tully felbukkanása után a család többi tagja jócskán háttérbe szorul. Mert azt még csak-csak elhiszem, hogy Drew-nak annyira a munkán jár az esze, hogy kizárólag akkor látjuk, amikor esténként az ágyban ülve aprítja a szörnyeket a Playstationon, így elhidegülnek Marlotól. Van férj, aki nem figyel rá eléggé, mennyire felőrli a feleségét a három gyerek, de az a távolságtartás a babától, az a közöny Tully iránt már-már abszurd volt, amit a forgatókönyv rákényszerített Drew-ra. Ennek csúcsán volt nálam a pincérnős jelenet, ami ugyan lehetne egy kedveskedő ajándék, egy régóta tervezgetett meglepetés, de a bemutatott formájában sokkal inkább bizarr volt. Egyre csak gyűltek az ilyen észrevételek, és ennek nyomán, afféle sánta magyarázkodásként volt egy pillanat a film vége felé, amikor azt éreztem, olyan irányba akarják elvinni ezt, amit az előtte látottak fényében kifejezetten sajnáltam volna... de szerencsére nem tették.


9/10

Hát, ezzel a címmel (de még a Tullyval sem) biztos nem néztem volna meg, ha nem ajánlod...

Köszi, ez jó volt. Annyira talán nem, mint neked, de jó volt. Megint okosan elhalgattad ( ) a lényeget, én legalábbis nem számítottam rá, hogy egy ilyen megoldása lesz Tully személyének, mint az lett. Ennek fényében persze minden érthető, a pincérnős jelenet is - bár tény, hogy mankó nélkül az kifejezetten szürreális élmény volt. S hogyan jött rá az a ruha???

Ugyanakkor az egész egy kemény kórkép a gyereknevelésről, az egész családi háttér megromlásáról, amit itt látsz a film elején, az sokszor a kőkemény valóság. Jó, annyira talán nem, mint amit itt a férj csinált, de ebben sem vagyok olyan biztos - tuti, van ilyen, ehhez hasonló kapcsolat. Nekem az egész borzasztó életszerűnek és hitelesnek tűnt, a problémás kisfiúval (akinek azért szerintem komolyabb kezelés kellene) megfűszerezve a történet elemeit megtalálhatod a családok többségében. Az elején az a felkelés, etetés... mintha csak magunkat láttam volna...

Nem mondom, hogy ez az a film, amit valaha is újranézek, de ettől még simán jó volt.  


80%


.

.
Pszichoanyu / Tully




A negyvenes éveiben a harmadik gyerekével mindenórás várandós Marlo úgy érzi, teljesen szétesett az élete. Nem elég, hogy a létezés is kimeríti, közben a fia viselkedési zavarait is egyre kevésbé tolerálják az iskolában, és a férje, Drew sem igazán tud a segítségére lenni, mert minden energiáját leköti egy nagyobb projekt és az azzal járó utazások. Ha nagy ritkán ki is tudnak szakadni a mókuskerékből, például egy vacsorára, akkor is Marlo bátyjáékkal találkoznak, ahol Marlo szinte szégyenkezve hallgathatja a végeláthatatlan áradozást a csodálatos életükről, miközben arról szörnyülködnek, hogy volt olyan, hogy amikor a sógornője volt terhes, néha alig jutott el a rendszeres Pilates-edzésre... Marlo ezek után az anyaságban, és általában az életben elszenvedett kudarcaként éli meg, amikor a testvére ajándékképpen felajánlja neki, hogy fogadjon éjszakai dadust a baba születése után, kifizetik neki, és van is egy remek jelöltjük. Marlo köszönettel elutasítja az ajánlatot, és ki is tart emellett... egészen a baba pár hetes koráig, mert akkor úgy érzi, nem tudja ezt tovább egyedül csinálni. Este meg is érkezik a dadus, Tully, és Marlo kezdetben nagyon furának tartja ezt az egész helyzetet, hogy másra bízza Miát, miközben ő alszik. Viszont már pár nap után érződik Tully jelenlétének hatása, Marlo sokkal türelmesebb, energikusabb, és az is sokat segít lelkileg neki, hogy egyre bizalmasabb viszonyba kerülnek, sokat beszélgetve a gyerekekről, Marlo és Drew házasságáról.

A címe miatt nem sok bizalmam volt ebben a filmben, valahogy ilyen "Rossz anyák" jellegű, ordibálós-veszekedős komikus drámának tűnt, és igazán csak Charlize Theron személye keltette fel bennem az érdeklődést... Szerencsére megint tévedtem. Jason Reitman (Nyárutó, Juno, Egek ura, stb.) filmje csak szokásos fordítói lustaság miatt kapta ezt a címet, utalva Reitman, Diablo Cody (ő a forgatókönyvíró) és Theron korábbi közös munkájára, a Pszichoszinglire, mintha lenne valami átkötés a kettő között. Akár lehet is, de a Tully (maradnék ennél a címnél) engem inkább Sam Mendes filmjére, a Továbbállókra emlékeztetett hangulatban, ahogy ott két leendő szülő tanácstalanságukban próbálja a környezetükben élő személyektől összeszedni, hogy hogyan is kell jó szülőnek lenni. Marlo túl a negyvenen természetesen már nem keres efféle mintákat, de azok csak ott vannak, és emlékeztetik is rá, miközben ő egyedül a fáradtságot érzi. A kor nem teszi könnyebbé Marlo számára az újabb terhességet, és úgy érzi, nincs energiája olyan anyának lenni, mint amilyennek lennie kéne... hiszen lám, mások mennyi mindent bele tudnak sűríteni egy napba.

A film így egy érzelmesen megkapó utazás lett a család mellett vállalt anyaságról és annak következményeiről, mindkét oldalról. Charlize Theron a Monsterhez hasonló átalakulást produkált, hogy a gondoktól slampossá, elhanyagolttá váló Marlot életre keltse, de ez is kell ahhoz, hogy a néző, még a gyermektelen, férfi néző is átéljen valamit abból, hogy Marlonak semmi másra nincs ideje a családi problémák és a saját terhessége mellett; érdekes volt például, hogy talán csak az első óra végén derült ki, hogy Marlo HR-középvezető egy cégnél, és ehhez a múltbeli képhez mérten volt még nagyobb a kontraszt. Meg hát ott van kontrasztként Tully (őt a szintén remek színésznő, Mackenzie Davis alakítja), a humorával, a lazaságával, a terveivel, aki majdnem olyan, mint egy kertésznadrágos hippi Mary Poppins, de ez az időszak -hiszen a kapcsolatuk jellegéből fakadóan ez csak pár hétre-hónapra szól- neki is egyfajta tükörbe nézés, hogy mi lesz a tervekkel a hétköznapok taposómalmában. Tully nem csak Mia gondozása és a háztartási munka megosztásával segít Marlonak, hanem hogy megtalálja magában az erőt ahhoz, hogy minden napot egy kicsit jobbá tegyen maga és a többiek számára is. Kettejük beszélgetései is remek drámát eredményeztek, de a film több is ennél, mert általánosságban nézve ott van benne annak a reménye is, hogy bármilyen akadályt, terhet is kelljen egy feladat kapcsán legyűrni, egyfelől mindig akad hozzá segítség, mindig van hova nyúlni, másrészt a film ugyan egy mélypont pillanatfelvétele Marlo életében, de ez is csak átmeneti, mint minden teher.

Viszont miközben a nehézségekkel együtt is könnyed, szép és elgondolkodtató élmény volt a Tully, két dolog is zavart kicsit benne menet közben. Az egyik, hogy az alaphelyzet felvázolása, Marlo lelki mélypontjának utolsó lépcsőfokai, és ezt követően Tully felbukkanása után a család többi tagja jócskán háttérbe szorul. Mert azt még csak-csak elhiszem, hogy Drew-nak annyira a munkán jár az esze, hogy kizárólag akkor látjuk, amikor esténként az ágyban ülve aprítja a szörnyeket a Playstationon, így elhidegülnek Marlotól. Van férj, aki nem figyel rá eléggé, mennyire felőrli a feleségét a három gyerek, de az a távolságtartás a babától, az a közöny Tully iránt már-már abszurd volt, amit a forgatókönyv rákényszerített Drew-ra. Ennek csúcsán volt nálam a pincérnős jelenet, ami ugyan lehetne egy kedveskedő ajándék, egy régóta tervezgetett meglepetés, de a bemutatott formájában sokkal inkább bizarr volt. Egyre csak gyűltek az ilyen észrevételek, és ennek nyomán, afféle sánta magyarázkodásként volt egy pillanat a film vége felé, amikor azt éreztem, olyan irányba akarják elvinni ezt, amit az előtte látottak fényében kifejezetten sajnáltam volna... de szerencsére nem tették.

Lehet, hogy filmként vannak hibái a Tullynak, hogy a tartalomhoz a forma nem passzolt tökéletesen, bármilyen remek is a szövegkönyve, vagy alakít életszerűen Theron és Davis is. Viszont tartom azt, hogy az nálam egy magasabb szint, ha egy film nem csak filmként nyújt különlegeset, hanem saját életre is kel a fejemben. Ezért...


9/10
.