3 találat

R2-D2 írta:

Augusztus Oklahomában

Azt a kibebaszott mindenit, hát ez a film valami borzasztó. Borzasztóan jó! Nem elég, hogy jelenetről-jelentre eszkalálódik a feszültség, jönnek a váratlan fordulatok, a szereplők is ugyanígy értékelődnek át percről percre. Először azt hittem, nem lehet überelni az ebédes jelenetet. Ezek bazmeg überelték a kerti beszélgetéssel. Aztán a teraszossal. Aztán a füvezőssel. Aztán a reggelizőssel. A film elején kb. az összes karakter baromi irritáló volt, de időközben kibukott, hogy igazából az összes teljesen normális, teljesen normálisan látják a dolgokat, és igazából mindenki cipeli a saját terhét, ami úgymond fel is jogosítja arra, ahogyan másokkal viselkedik. Vagy ha fel nem is jogosítja, de mondjuk úgy, hogy érthetőek a cselekedetek. S a legdurvább az egészben, hogy a feszült, néha kifejezetten szomorú és megrázó helyzeteket mindig oldja egy kis apró poén. Persze nem az a hangosan röhögve fetrengős, de Julia R. meg Meryl S. olyan dumákat szállít, hogy az agyam eldobtam. Amúgy az összes színész valami hihetetlen remek ebben a kamaradarabban. Ráadásul ott vannak még azok a zenei, hangulati betétek, amik talán túl tökéletesek is. Mikor pl. megtudják a halálhírt, szól a bakelit, Meryl S. karaktere táncol, aztán elhalkul a zene, és beúszik valami idegesítő, nyomasztó zúgás a helyére, vagy mikor lélekfelszabadítóan feküdnek le a fűbe a szalmabálák közé, hogy egy pillanatnyi megnyugvást és világos pillanatot kapjanak. Hát ezek mind zseniális momentumok. Na szóval, ugye szépen lassan minden szennyes kiteregetődik, számomra minden karakter feloldozást nyer, hogy megszabadultak bűneiktől, titkaiktól... kicsit kezd lenyugodni az egész, de nem , mert képesek még egy utolsót csavarni rajta, az egész kibaszott történéseket visszavezetni a kiindulópontig, ami ráadásul eltörli nagyrészt az összes múltbeli hibák feloldozását. Áhh, 10/kibaszott10, de most el kell szívnom pár cigit meg vennem egy hideg fürdőt, mert durván gallyra tett ez a film.

- Eat your fucking fish!

.
Augusztus Oklahomában / August: Osage County


Nagyjából azok a várakozásaim és félelmeim teljesültek ezzel a filmmel, amik az első hírek és Artu ajánlása óta bennem voltak, és hogy nemrég két családdrámát is néztem, csak felerősödtek bennem... de úgy gondoltam, szépen illene a sorba. Ha elhalasztom, akkor sem lett volna sokkal jobb, akkor is kb. ugyanezeket az érzéseket, gondolatokat és összehasonlításokat hozta volna elő belőlem, hiszen elemeiben már jó pár ilyen filmet láttam; egy kis 8 nő, egy kis Mindenki megvan, kevés Czukor Show, és a frissen nézettek közül a Nebraska és a Kalandorok is adja magát. Ettől ez, így még egy jó film, hiszen azt, amire készült, maximálisan és igényesen teljesíti: elmesél egy családi tablót, amibe minden néző beleilleszt ezt-azt a saját családjából, elgondolkodik dolgokon, esetleg megért, továbbgondol dolgokat, például hogy ebben a helyzetben ő mit hogyan csinálna.

Én például nagyjából tudom, hogy mit csinálnék egy ilyen családban, ebben a pszichológiai doktori disszertációért kiáltó baromfiudvarban: szétharapnám az ütőerem. Persze benne élve csak más, de így kívülállóként mi mást is gondolhatnék, amikor a film kilencven százaléka káráló, egymást csipkedő tyúkok hisztériás rohama, gondosan, bevált módszerek szerint manipulálva egymást? Ebből a szempontból pedig tökmindegy, hogy a nyugtatókat és antidepresszánsokat drazsé helyett szopogató anyáról, a bűntudattól megkeseredett, rém tudálékos nagynéni, a saját megalkuvásától megcsömörlött vénlány, a héliumfejű, de a saját burkolatának kopásától halálra rémülő plasztikbaba, a frissen felismert jellemhibáitól kétségbe eső trónkövetelő, vagy a már-nagyon-érett-vagyok, lázadó tini van a történet középpontjában. Ebben a töménységben olyanok, mint vakuval a szembe villantani. Még egy ilyen tragikus eseményt (az apa eltűnése a kiváltó esemény, ami összehozza a családot) is csak arra tudnak kihasználni, hogy a boldog érdektelenségben és közönyben eltöltött évek után végre lelkesen egymásra fröcskölhessék mindazt a mérget, ami oly régen az epéjüket nyomta, és bár muszájból ülnek össze egy vacsorára (ami egyébként a film központi jelenete), fél óra sem kell, hogy tettlegességig fajuljon a dolog... és többen láthatóan ennek minden percét élvezik! És ahogy a jó filmek, a két órás játékidőben is képes éveket elmesélni, néha csak egy utalással, néha egy évtizedes titok felemlegetésével továbblendítve a történetet, igyekezve a legkevesebb sötét foltot hagyni a motivációk és a kapcsolatok kusza hálójában. Nincs egyetlen olyan nő sem ebben a családban, aki kicsit is kilógna a sorból, legfeljebb különböző életszakaszokban és -helyzetekben mutatkoznak meg ugyanazok a személyiségjegyek... "Ez nálunk családi vonás... ugye?"...

Tisztán látszik, hogy ebben a családban férfinak babér nem terem. Az összes férfi nem egyszerűen mellékszereplő, hanem egyenesen csak az asszisztencia jut nekik, egy-egy halkan elsuttogott "Igen, drágám!", pár erőtlenül elnyökögött mondat (ld. asztali áldás), illetve a tűrés, aminek a terhétől mindannyian változatos módszerekkel próbálnak elmenekülni, legyen az a drog vagy a pia, a könyvek vagy a titkok, házasságtörés... esetleg a halál. Még talán tényleg Charlie "bácsi" lóg ki egy kicsit ebből, de csak mert a vacsoraasztal üveggömbjébe belenézve meglátta a saját jövőjét, és egy "Na, azt már nem!" felkiáltásból bátorságot és elszántságot merítve egyszer a sarkára áll, azért őt sem kéne túlságosan megdicsérni az évtizedekig tartó füvezés után...

Bár a már említett vacsorának szenteli a film a legtöbb időt, amiben lavinaként gyűlik össze a harag, én mégis egy másik jelenetet emelnék ki a legfontosabbnak, ami nem egyszerűen a drámaiságát mélyíti el a filmnek, vagy újabb szálakat teker a gombolyagra, tovább színesítve a diszfunkcionális emberek alkotta diszfunkcionális családot. Ez a három testvér beszélgetése a kis házban, ami igazából annak a kérdéséről szól, hogy mi is tekinthető családnak. Nem is olyan régen volt ez Magyarországon közéleti vita tárgya, itt meg lehet hallani még pár véleményt... pontosabban kettőt, mert Karennek láthatóan lila fingja sincs az egészről.

Ahogy látszik, az ismerős panelek ellenére hatással volt rám a film, és ez biztosan nem így lenne, ha a stáb, azon belül is a színészek nem a maximumot nyújtották volna. Tényleg utálni valóan remekek az alakítások, érződik, hogy nem csak a feszültségtől izzik a levegő, ráadásul nem csak időben, de térben is elég zárt a film (a vacsorajelenetnél például húsz percen keresztül csak az ebédlőt látjuk), jól fokozva a stresszt. Ami kevésbé tetszett a filmben, hogy voltak szálak, "aknák", amiket már feleslegesnek és túlságosan szappanoperába hajlónak éreztem, és azok kihagyásával a film is közelebb került volna egy kellemesebb időtartamhoz.

8,5/10
.

.

 


 
Augusztus Oklahomában
 
 

 
Ha nem lett volna creeper ajánlója az xpressen, akkor is megnéztem volna ezt a mozit, mert terveztem, hogy az összes Oscar-jelölt filmet abszolválom valamikor (mínusz Wall Street), de kétségkívül felgyorsította a folyamatokat a figyelemfelhívás. Tekintve az egészen elképesztő színészgárdát, a csalódás lehetősége minimálisra volt redukálva – mondjuk azért ez sem garancia mindenre -, no de amit kaptam, az minden várakozást felülmúlt. Amit láttam, az alapján toronymagasan a legjobb film eddig az idei felhozatalban, az meg, hogy a női alakítások díját nem Meryl Streep, illetve Julia Roberts kapta, egyszerűen botrány…
 
A múltkor a Nader és Siminnél azt írtam, olyan, mint egy családi kör. Nos, azt felejtsétek el, az Oklahoma kenterbe ver mindent, amit e tekintetben el lehet képzelni. Ez a mozi 12 szereplőt mozgatva az emberi (családi) kapcsolatok és psziché legmélyebb bugyrait megjárva olyan életképet tár elénk, hogy néha már legszívesebben bemásztam volna a TV-be, felképelni valakit. Először csak anyut, de aztán a végére jó pár karakter felzárkózott mellé. A történet egyébként tök egyszerű: egy isten háta mögötti oklahomai birtokon, a tűzforró augusztusi napsütésben összejön egy család, s a pár nap alatt mérhetetlen feszültségek törnek elő a szereplőkből, s mint egy szögekkel kirakott bomba, halálosan megsebesítik őket. A film csúcspontja – a bomba robbanása - egyértelműen az ebédjelenet, de még utána is annyi meglepetést és megdöbbentő fordulatot kapunk, hogy alig győzzük keresni az állunkat a földön. Egy igazi kamaradarab, a környezet csak egy nyomasztó háttér, itt végig a párbeszédeken, az érzelmeken – és mindenekelőtt az indulatokon van a hangsúly. Egy film, amiben nem az a lényeg, hogy mit csinálnak, hanem hogy mit mondanak, és hogyan reagálnak egymásra. A történetről semmi értelme mesélni, ezt egyszerűen át kell élni, inkább másfelől közelíteném meg az értékelést: a karaktereken keresztül (már csak azért is, mert ezt a társaságot, ami itt felvonul, külön érdemes elemezni). Szóval a film szereplői:
 
Beverly, az apu (Sam Shepard)
 
„A feleségem gyógyszert szed, én iszom. Rendjén van így, elviseljük egymást, ez volt benn írásos megállapodásunkban.”  Ezekkel a mondatokkal indul a film, egy alkoholista, depressziós öregember szájából, aki megcsömörlött attól, hogy az elmebeteg feleségét el kell viselnie, s akinek mély sebet ejtett lelkén, hogy legkedvesebb lánya elköltözött otthonról – még évekkel ezelőtt. Az öreg gyakran elkóborol, kvázi menekül otthonról – a mozi konfliktusát pont az újabb eltűnése és az abból adódó bonyodalom adja. Alkoholista mivolta ellenére kedves papának tűnik, olyan ártalmatlan, szeretetre éhes figurának…
 
Violet, az anyu (Meryl Streep)
 
Gyógyszerfüggő, idegbeteg, végletekig arrogáns és gonosz teremtés. Kínszenvedés vele egy fedél alatt élni, akibe lehet, abba belerúg – de a magához való esze mégiscsak megvan. Ugyanolyan magányos, mint a papa, de neki esélye sincs arra, hogy megszerettesse magát bárkivel is. Én még ennyire tenyérbe mászó, idegesítő női karaktert filmen nem láttam, amiket ő művel családtagjaival, „szeretteivel”, az minden képzeletet felülmúl. Már az első jelenetben - még paróka nélkül – sikerül megdöbbentenie, de aztán a film előrehaladtával a jellem csak sötétül, a vele szemben érzett undor csak fokozódik. Érdekes egyébként, hogy az utolsó jelenetében kinek vállára hajtja fejét, miután mindent felégetett maga körül. Zseniális karakter, a mozi egyértelmű mozgatórugója, Meryl Streep Oscar díjas alakításában (nehéz elképzelni, hogy ennél Cate Blanchet jobb lenne)..
 
Barbara, a lány 1 (Julia Roberts)
 
Apu és anyu egyik hűtlen lánya, aki a kiúttalanság ellen a városba menekült. Házassága épp válságban, kamasz lánya csak nyűg, s anyjához hazatérve szembesül annak drogfüggő mivoltával. A család (és anyu) feletti irányítás átvétele ugyanakkor borzasztóan nehezen megy neki, kénytelen gyakorlatilag mindenkivel konfrontálódni, akiket szeret: a történet folyamán egyre súlyosabb és mocskosabb családi titkok derülnek ki, ami természetesen az ő nyakába szakad. Egyébként olyannyira hiteles az a kettősség, ahogy a mama problémáját kezelni próbálja, hogy beleborzongtam. Magam is átéltem azt, mikor is egy függőség (itt még plusz gonoszság) miatt egyszerre gyűlölsz és szeretsz is valakit. Julia Roberts (mindamellett, hogy szenzációsan néz ki) zseniálisan hozza a figurát – no, ő tuti jobban megérdemelte volna a szobrocskát, mint a kis néger picsa, akit hamarosan úgyis elfelejt a világ…
 
Ivy, a lány 2 (Julianne Nicholson)
 
A középső lány, aki ápolta a mamát, míg testvérei távol voltak… milyen életszerű és egyben kegyetlen is… Az ebből kifolyólag a felgyülemlett feszültség és szeretetéhség törvényszerűen csapódik le a testvérein és a vonzalma egy tiltott fiún. Szenzációs karakter, a maga szótlan, visszafogott módján  a mozi egyik legjobb figurája. Tudjátok, aki mindig minden eseményben benn van, de nem is venni észre – mégis, nélküle üres lenne a film. A színésznő sötét ló volt számomra, ahogy néztem, eddig zömében TV sorozatokban nyomatta, de ezek után van esély rá, hogy máshol is felbukkanjon...
 
Karen, a lány 3 (Juliette Lewis)
 
Drága Juliette Lewis… hát mi mást is játszana, mint a kis buta tyúkot, a legfiatalabb, leglazább lányt a háromból??? A kis baca kurvát, akit elvakít a piros sportautós pasi, akit baromira nem érdekli az egész család – pont elég neki, hogy ötévente egyszer látja őket. Ez is mennyire tipikus és életszerű: mennyi ilyen lehet szerte a világon. A dráma inkább körülötte zajlik, mint vele, de a nyávogása, az egész lénye kiváló ízesítés a filmben…
 
Bill, a férj (Ewan McGregor)
 
Barbara válófélben lévő férje. A férfi, akit az anyja örökségét és természetét hordozó nő elüldözött otthonról. A férfi, aki próbál kívülállóként szerepelni a családi perpatvarban, aki még mindig szereti Barbarát, de egyben púp is a hátán. Egy mozi, ahol McGregor az ajtófélfának kell, hogy támaszkodjon, mert rengeteg fontosabb figura van nála…
 
Jean, az unoka (Abigail Breaslan)
 
A tini, a maga problémáival, Barbara és Bill lánya. Az életunt, szülei különválását nehezen feldolgozni képes 14 éves lány, aki egy meglepő csavarral hívja fel magára a figyelmet. És okoz egy kisebb robbanást is a csatamezőn…
 
Mattie Fae, a testvér (Margo Martindale)
 
Az ő karaktere a legsemmitmondóbb az egész filmben, simán beleszürkül az őrületbe. Ő volt a gyógyszerfüggő testvére mellett évekig az igazi kontroll, ennek minden feszültsége azonban mégiscsak eltörpül amellett a bejelentés mellett, ami a film végi újabb aknát robbantja. A figura molettségével, látszólagos kedvességével elaltat minket, pedig a parasztság, szemétség nem idegen tőle sem. Így legalább nagyobbat szól…
 
Charlie, a sógor (Chris Cooper)
 
Mattie Fae férje, az egész mozi legszerethetőbb, legnormálisabb, legártatlanabb figurája. Felüdülés volt a sok aljasság között az ő feltűnése, jelleme szinte világított a sötétben.
 
Little Charles, az első unokatesó (Benedict Cumberbatch)
 
Igen, ő is itt van. Ez a mozi még azt is megengedheti magának, hogy a mai kor egyik legnagyobb közönség kedvence csak mellékszerepben tűnjön fel, egy viszonylag szerencsétlen és idióta figurát alakítva. Az igazságot ismerve még megdöbbentőbb kiszolgáltatottsága a családi őrületben…
 
Steve, a piros autós (Dremot Mulroney)
 
Karen pasija, aki tökéletesen illene a családba: pofátlan, erőszakos, nagyképű, háromszor elvált nőcsábász. A férfi gusztustalanság sztereotípiája. Ja, és egy akna társfelrobbantója...
 
Misty Upham, az indián ápolónő (Johna Monaveta)
 
Végül, de nem utolsósorban a szolga: aki mindent lát, mindent hall, mindenhol ott van. De nem szólhat semmit (igaz, egyszer elengedi magát). Csak vigaszt próbál nyújtani annak, aki kéri – e tekintetben külön érdekes a sorsa, ahogy keretet ad a történetnek.
 
Ennyi. Ők 12-en alkotják a mozit, miattuk érdemes megnézni ezt a zseniális drámát. Ami ugyan valóban kőkemény gyomrosokat képes adni, de a családi perpatvarban nagyon okosan elrejtett humor gondoskodik róla, hogy ne csak a film nyomasztó élére emlékezzünk (az „anyu punciját” szinonimagyűjteményen például hangosan felröhögtem). A mozi talán egy icipicit lehetne feszesebb, talán egy 10-15 percnyi vágás esetleg jót tett volna a mozinak, de a maga 120 percével is osztályon felüli élmény.
 
 
100%
 
 
.