R2-D2 írásai 3.0

Niwrok írta:

Dark S1

Ez még talán az időutazásos résznél is jobban hangzik. Amúgy is a listámon volt már, de így akkor kicsit előrébb került   .

.

Tetszeni fog. Érzem. Kíváncsi vagyok, te majd hányszor állsz meg közben, értelmezni a látottakat.


.

.




Szaljut 7




A Szaljut-program a Szovjetunió űrállomás-programja volt, melynek keretében katonai és polgári célú űrállomásokat állítottak pályára. A Szaljut elnevezést egyaránt használták a polgári célú DOSZ űrállomások és a katonai célú Almaz űrállomások jelölésére is - a közös „Szaljut” név használata a katonai űrállomások rendeltetésének elfedését szolgálta, szám szerint a 2, a 3, és az 5 számúak voltak katonai űrállomások, sokkal több felderítő eszközzel. A Szaljut–1 volt az első űrállomás, melyet űrhajósok meglátogattak, a Szaljut–6 fedélzetén dolgozott többek közt Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós is. Filmünk "főhőse" a Szaljut–7 (más jelzéssel DOSZ–5–2), egy 1982.04.19-én indított űrállomás volt, a Szaljut–6 programjának folytatásaként állították pályára a program utolsó tagjaként. Élettartama alatt 6 személyzetet fogadott, amelyek összesen 816 napot töltöttek a fedélzetén.

1985. február 11-én megszakadt a kapcsolat az űrállomással, s mivel tartani lehetett tőle, hogy az amerikai Skylab-hez hasonlóan irányítatlanul fog belépni a légkörbe és ott előre nem látható kárt okoz, elhatározták, hogy két tapasztalt űrhajóssal felméretik az űrállomás műszaki állapotát. Június 6-án, a Szojuz T-13 űrhajóban Vlagyimir Alekszandrovics Dzsanyibekov és Viktor Petrovics Szavinih ment fel az orbitális pályán keringő szerkezetbe, megpróbálni heylrehozni és újraindítani azt – nos, ez az újabb nagyszerű orosz mozi az ő küldetésüket mutatja be. Legalábbis, az ő küldetésük volt az alapja annak a kicsit kiszínezett, csúsztatott és minden bizonnyal dramatizált történetnek, amit Klim Shipenko rendező elénk tár… s aminek hatását, minőségét csakis a korábban már agyondicsért Gagarin című filmhez tudom hasonlítani.

Bocsi a hosszú bevezetőért, de valahogy képbe kellett hozni mindenkit arról, mi is ez az egész, és nagyjából mire lehet számítani: ez egy orosz film, egy szovjet időbeli űrhajós vészhelyzetről, orosz érdekek és orosz nézőpont szerint – viszont megvalósításában, technikai kivitelezésében olyan szinten zseniális, hogy az ember el nem hinné, hogy nem az ILM vagy a WETA műhelyeiben készült. Bámulatos felvételek, kamerahasználat jellemzi, látványában, hangulatában megidézi azt az ominózus és méltán istenített Gravitációt, történetében viszont egy másik amerikai alapmű, az Apollo 13 az, amivel párhuzamba állítható – de ami legdurvább, hogy van olyan jó és izgalmas, mint az. Közben pedig egyetlen pillanatra nem lehet feledni, hogy ez most egy orosz mozi, hiába éri a vád, hogy túlságosan amerikai, az eredeti nyelv mellett rengeteg apró kis epizód, karakter gondoskodik arról, hogy egy percre ne feledjük, hol vagyunk… és hogy mikor. Mert a zseniális és izgalmas kozmoszbeli jelenetek mellett a háttérben, a Földön kőkeményen ott van a hidegháború minden paranoiája, amiben a Challenger űrhajó aktuális útját simán azzal hozzák összefüggésbe, hogy az amerikaiak meg akarják szerezni a Szaljut 7-et és le akarják hozni a földre. Hogy pont azért megy fel vele egy korábban Szaljut 7-et megjárt francia meg hogy pont azért van 20 tonnás raktere, hogy USA megszerezze... Amiben inkább lelövik az űrállomást és a hozzá kapcsolt űrhajót a két fős személyzetével együtt, csak nehogy bármi is amerikai kézbe kerüljön (na jó, ha jóindulatúak vagyunk, akkor azért is, hogy nehogy amerikai földön lakott területre essen – bár e kettő nem zárja ki egymást), s amiben korabeli híradóbejátszások találgatják, vajon van-e atomfegyver a Szaljut 7-en. Amiben egy ilyen lezuhanás, robbanás rögtön válaszlépést követelne az ellenféltől – s amiben így, sokkal fontosabb szerepe van annak, hogy vajon Vologya és Vitya meg tudja-e javítani az állomást, egyáltalán vissza tudnak-e térni a Földre.

Aki szereti az űrben játszódó mozikat, akinek tetszett a már említett Gravitáció, azt vélhetően az első perctől beszívja a film: vélhetően épp a történelem első női űrsétájába kapcsolódunk be, egészen szenzációs felvételekkel mi magunk is bolygó körüli pályára állunk a Szaljut 7 burkolatán. Megmondom őszintén, én totál elájultam a látványtól, ami a film első kockáin fogadott, nem véletlen, hogy IMAX 3D-ben is bemutatták ezt jobb helyeken: a Szaljut 7 –ről csak akkor derül ki, hogy orosz, mikor a rádiós viccelődésbe bekapcsolódik Bajkonur is, figyelmeztetve az elvtársakat, hogy mégis mi a dolguk. Aztán van egy kis baleset, aminek majd van következménye, s rövid időre a Földön ragadunk: pont elég ez az idő arra, hogy a két leendő űrhajósról összeszedjünk annyi információt, hogy később lehessen izgulni értük. A „mérnök szkafanderben” és a pilóta párosa gyerekkori barátságot sejtet, nagyon jó – de nem amerikai módon tolakodó – volt a feleség/gyerek és a várandós asszony beépítése a sztoriba. Hiába tűnik amerikai dramaturgiának az egész, annak minden felesleges sallangját levágták, némi humorral és pár komoly gondolattal megfűszerezve tálalták újra… még a szimulációs kamra sem volt túltolva. Azt ugye nem tudni, mennyire valósághű az egész, de vélhetően azért Vologya szerepénél van némi csúsztatás: a lényeg, hogy a megszokott fordulatok (eltiltás, stb..) után a két barátra esik a megtiszteltetés, hogy a szovjet nép hírnevének és a kommunizmus dicsőségének megőrzésének érdekében újraélesszék a Szaljut 7-et.

Ami már csak azért sem egyszerű, mert a meteorzápor (ld. még épp az Utazók, legutóbb) következtében teljesen leállt űrállomás másodpercenként 1,5 fokot fordul tengelye körül, ide kellene megfelelő sebességgel dokkolni. Tök jó, izgalmas és hiteles volt az egész, ahogy az egész esemény zajlik, visszafogott, de jópofa humor és továbbra is bámulatos látvány jellemzi a filmet… ami marad a továbbiakra is. Nem akarok minden egyes poént lelőne, de a két űrhajós nagyon komoly problémákkal találkozik odafönn. Most képzeljétek el, hogy egy áram nélkül maradt űrállomás (miután megsérült az az egység, ami a napaelemeket mindig megfelelő irányba állítja) hány fokos lehet alapban, itt meg ráadásul megsérült valami víztartály is, úgyhogy a Szaljut 7 belsején 1 cm hóréteg van. Az csak egy dolog, hogy ezt egyszer le kell olvasztani, de utána valamit kezdeni kell a vízzel – ami ugye ott fönn nem úgy folyik, ahogy itt, hanem kis buborékokban lebeg a levegőben, kvázi össze lehet porszívózni… vagy valami hasonlót. Amúgy, itt jegyzem meg, hogy a film egyik legjobb, legütősebb jelenete volt a leolvadt vizes jelenet, az, igazi, normális, képből kilépő 3D-ben bámulatos élmény lehet moziban… már persze annak, aki ezt valahol meg tudja nézni Oroszországban. A Gagarin esete után nem vagyok biztos benn, de kétlem, hogy ez eljutna hazai forgalmazásig.

Lehet azzal vádolni a Szaljut 7-et (olvastam már ilyen hozzászólást), hogy túlontúl amerikai és túlságosan koppintás – nos, ez annyiban igaz, hogy valóban felhasznál bizonyos filmkészítési, dramaturgiai sablonokat, valóban használja mindazon érzelmi manipulációkat, amiket az Álomgyárban  nagyüzemben alkalmaznak, viszont ennek az orosz sci-finek ez egyáltalán nem hátrány, sokkal inkább előny. Így egyszerre tud orosz maradni és hirtelen populárisan nemzetközi is lenni: hiába érezzük azt, hogy Bajkonur egyenlő Houstonnal, mindig van valami, valaki, ami, aki emlékeztet minket rá, hogy ez a Szovjetunió és ez egy orosz film. Ugyanúgy a finálé kopácsolásánál is: hiába érezni azt, hogy milliószor láttunk már ilyet más hollywoodi alkotásokban, itt egy percig nem voltam abban biztos, sikerül-e a két jóembernek letörni a beszorult kütyüt, ezáltal megmenteni az űrállomást. Mert itt annyira mégsem volt megágyazva a happy endnek, tekintve pedig, hogy a szovjet űrkutatás történetét jó pár tragédia terheli, a filmben semmi garancia nincs, hogy az akkor már heteket a hidegben töltő, lázas beteg két asztronauta túléli. Egyben voltam biztos, hogy a Challenger kilóg a sorból, azt tudtam hogy az amerikaiak nem hozzák le őket – mert arra azért emlékeznék, azzal tele lett volna a világsajtó (amerikai oldalról legalábbis).

A Szaljut 7 döntő többsége az űrben, állomáson és hajon kívül, illetve belül játszódik, s mint ilyen kiválóan használja a súlytalanságot a varázslásra. A vodkás rész eszméleten jó, a már említett vizes szintén – de a kinti felvételek is bámulatosak, pláne amikor bevágják az űrhajós POV képét. A Földön kicsit kevesebbet vagyunk, ennek az időnek elenyésző része a családi háttér – tényleg, valóban minden űrhajósnak lánya van?? – a nagyobbik része az irányítóközpont és a politikai/katonai háttér. Utóbbi várakozásaimmal ellentétben még annyira sem volt szignifikáns, mint mondjuk a Gagarinban – igaz, kettő között eltelt 23 év és a főnököt sem Hruscsov elvtársnak hívják már. Az egyik legjobb föld jelenet számomra az erkélyről lehulló pohár esete volt, de az Apollo 13 hangulatát is rengetegszer sikerült megragadni a bajkonuri bázison. A volgás jelenet meg azért állt közel a szívemhez, mert gyerekkorunkban több éven át volgánk volt – mindamellett, hogy az alkotóknak olyan nagyon nem kellett a korrajzzal bíbelődni, ez a kis autós szcéna szívmelengető volt. S ha bármi más miatt fel is sejlik némi hasonlóság más hollywoodi produkciókkal szemben, pont az ilyenek miatt érzi azt az ember, hogy ez azért mégsem onnan jött. Nem tudom kíméletesebben fogalmazni: nem olyan buta és hatásvadász, átgondoltabb, hitelesebb (ha már csak a Gravitáció végét nézzük, mindenképp), mint azok, egyáltalán nem nézi hülyének nézőit, ami pedig a megtörtént események kiszínezését és dramatizálását illeti, bőven tűréshatáron belül van. Én legalábbis úgy éreztem, hogy ez így történt, vagy akár így is történhetett volna.

Újabb orosz űrremek. Kérem a következőt!




85%



.

R2-D2 írta:

A Szaljut 7 döntő többsége az űrben, állomáson és hajon kívül, illetve belül játszódik, s mint ilyen kiválóan használja a súlytalanságot a varázslásra. A vodkás rész eszméleten jó, a már említett vizes szintén – de a kinti felvételek is bámulatosak, pláne amikor bevágják az űrhajós POV képét. A Földön kicsit kevesebbet vagyunk, ennek az időnek elenyésző része a családi háttér – tényleg, valóban minden űrhajósnak lánya van?? – a nagyobbik része az irányítóközpont és a politikai/katonai háttér. Utóbbi várakozásaimmal ellentétben még annyira sem volt szignifikáns, mint mondjuk a Gagarinban – igaz, kettő között eltelt 23 év és a főnököt sem Hruscsov elvtársnak hívják már. Az egyik legjobb föld jelenet számomra az erkélyről lehulló pohár esete volt, de az Apollo 13 hangulatát is rengetegszer sikerült megragadni a bajkonuri bázison. A volgás jelenet meg azért állt közel a szívemhez, mert gyerekkorunkban több éven át volgánk volt – mindamellett, hogy az alkotóknak olyan nagyon nem kellett a korrajzzal bíbelődni, ez a kis autós szcéna szívmelengető volt. S ha bármi más miatt fel is sejlik némi hasonlóság más hollywoodi produkciókkal szemben, pont az ilyenek miatt érzi azt az ember, hogy ez azért mégsem onnan jött. Nem tudom kíméletesebben fogalmazni: nem olyan buta és hatásvadász, átgondoltabb, hitelesebb (ha már csak a Gravitáció végét nézzük, mindenképp), mint azok, egyáltalán nem nézi hülyének nézőit, ami pedig a megtörtént események kiszínezését és dramatizálását illeti, bőven tűréshatáron belül van. Én legalábbis úgy éreztem, hogy ez így történt, vagy akár így is történhetett volna.

Újabb orosz űrremek. Kérem a következőt!


85%

A hétvégén nem nagyon olvastam a fórumot, úgyhogy csak reggel, a facebookon keresztül vettem észre, hogy közben írtál.

Ugyan én nem vagyok akkora rajongója az űrhajós filmeknek, mint te, de azért a leírás alapján nem hiszem, hogy nekem ne tetszene. A Gagarin is jó volt, ezt is meg fogom nézni.

.

R2-D2 írta:

.

Beyond Skyline

Ilyenkor van az, hogy milyen jó, ha egy franchise egy ember fejében áll össze, ha az alkotók tudják, mit akarnak, ha az oda vezető út nem ad-hoc ötleteléssel van kirakva. Ha a második epizód rendezője nem vágja félbe az első rész ötleteit és szereplőit, ha van egy célja az egésznek. Már csak az kellett volna, hogy komolyabb pénzcsapok is megnyíljanak ezen franchise-nak, hogy legyen elég forrás normális és élvezhető képi világra, látványra. Ha a közepén láttam is volna, ami történik, és nem kell kapkodnom a fejemet és kigúvasztani a szememet, még többet érne az egész (az AVP2 jut róla eszembe). S ugyan vélhetően megint csak kisebbségbe kerülök az értékelésemmel, de nekem ez a Végjáték áthallás rohadtul bejött, bízom benne, hogy O’Donell le is tudja egy harmadik részben zárni a történetét.

75%

.

Skyline

Újranéztem, hogy jobban képbe kerüljek a Beyond eseményeivel kapcsolatban, ha már félig párhuzamosan fut a két film, félig meg folytatás a Beyond.

Továbbra sem érzem, hogy akkora vita lett volna köztünk erről a filmről, hogy "állandó vicc és hecc tárgya" lett volna, de ha így lett volna, akkor részben megkövetem magam   . Ahogy azt sem érzem, hogy a második nézéssel jelentősen többet vagy kevesebbet kaptam volna. Az biztos, hogy a bevezető nekem ebben a formában továbbra sem jött be különösebben (de akkoriban ez még emlékeim szerint jobban zavart), ahogy az épületbe szorult nyomorultak vergődésére is túl sok időt szánt a forgatókönyv (ahhoz képest meg nem látszik, hogy igazán be lennének fosva)... a többi meg alapvetően ugyanúgy tetszett, a maga CGI-orgia szintjén. A költségvetésből fakadóan mondjuk feltűnt egy-két olcsóbb látványelem (pl. a papírra rajzolt robbanások), de a szörnyek érkezésének rejtélyessége, a csillagközi fényporszívó beindítását követő pánik képei, a szörnyek animációja, majd a vége felé az űrhajó belseje szépen ki lettek dolgozva... nem lehet véletlen, hogy a stáb tagjai alapvetően ezzel keresik a kenyerüket.

Az egyetlen, ami fixen nem volt most már hiba, hiszen arra rávezetésként néztem meg újra, az a folytatás hiánya felett érzett első dühöm volt. Túl sok olyan filmet és sorozatot láttam már és kedveltem meg, amit a reménykedés ellenére sem folytattak vagy zártak le rendesen, így félbehagyottak, csonkák voltak... ez is biztos közrejátszott, hogy annak idején a Skyline fináléja felhúzott.

Nem rossz film ez, inkább az a kategória, aminél a pozitívumai mellett sem tudok teljesen szemet húnyni a hibáinak.


6,5/10

****************************

Beyond Skyline

A folytatással együtt nézve egészen kellemes kis szinergia lett a filmek között; az átkötések a bevágott jelenetekkel és a két film szerves összeillesztése a visszatérő szereplőkkel tetszettek. De már az egy jó pont volt, hogy beképzelt aranyifjak és a féltékenykedő babáik helyett egy sokkal értékelhetőbb csapat verődik össze a szörnyek elől való menekülésre, akik között jobban megvannak a drámai helyzetek vagy a kapcsolat, mint az előzőben volt nekem. Mark és Trent apa-fia párosa, a magát mesterlövésszé képző metróvezető Audrey, a latino rendőrfőnök vagy később a távol-keleti harcosok elég érdekesek és színesek voltak ahhoz, hogy valamivel jobban érdekeljen a sorsuk. A vak koldus persze nem igazán illik közéjük, de ha már a kisgyerek és a kutya kimaradt, egy "jolly jokert" el tudtam fogadni

Azzal, hogy titokzatos és halálosan pusztító, legyőzhetetlen űrfenyegetés helyett az "idegenek" egyre inkább kijátszható ellenfélként jelennek meg, a háttértörténethez pedig jócskán belekanalazott a stáb a Prometheusba, a cselekmény valamit vesztett az újszerűségéből, de legalább ennyivel is gördülékenyebb lett. Nekem a közepével sem volt akkora bajom, mert bár valóban nem igazán derült ki, hogy az a lift vagy csőposta hogyan is működött, a két helyszínen zajló jelenetsort a látványelemek egész jól elkülönítették. Akkor már inkább volt furcsa az a váltás, ahogy a nyüzsgő nagyvárosból órák alatt átértünk az évezredes romtemplomok közé, ahol már kialakult menekülttábor van.

A "Renesmee"-vonalat illetően egyetértek, a látvány meg nem sokat változott, az szerencsére eddig is jó volt. Nekem jobban bejött a folytatás, az valahogy kiforrottabb, de ahogy a szinergiával utaltam rá, a két film együtt többet ért, mint külön-külön bármelyik.

7/10

Együtt 7,5/10
.

Niwrok írta:

Skyline


Nem rossz film ez, inkább az a kategória, aminél a pozitívumai mellett sem tudok teljesen szemet húnyni a hibáinak.


6,5/10

****************************

Beyond Skyline

A "Renesmee"-vonalat illetően egyetértek, a látvány meg nem sokat változott, az szerencsére eddig is jó volt. Nekem jobban bejött a folytatás, az valahogy kiforrottabb, de ahogy a szinergiával utaltam rá, a két film együtt többet ért, mint külön-külön bármelyik.

7/10

Együtt 7,5/10
.

Köszi, hogy megnézted (újranézted), ez így kifejezetten oké.

.





Lady Bird





Minden évben van néhány olyan Oscar jelölés, amit istenigazából nem értek – nem csak önmagában azt, hogy egy számomra pocsék mozi mit is keres az Akadémia nomináltjai között, hanem már azt sem, hogy az adott filmben mi lehet az a plusz, az a mondandó, ami odáig elvitte. Néhány sarkallatos témaválasztás ugye már fél siker, meg néha azért tényleg becsúszik egy-egy igazán jó mozi is, de mindezek mellett nem először fordult elő, hogy kifejezetten szar filmek kerülnek a célegyenesbe. Idén kapásból kettő is van: a Tűnj el! (aminél nagyjából értem, hogy mi az oka) mellett a Lady Bird is egy fos, egy kifejezetten unalmas, érdektelen film, milliószor látott történettel, nulla újdonsággal – ahogy olvasom, arra kellene büszkének lennie, hogy valósághű. Hát persze… mert az totál mindennapos, hogy kiderül a pasidról, hogy buzi, mi? Ráadásul, amekkora hisztit és felhajtást ez a film kapott (hú, nem tudom meddig nem volt negatív értékelés a Rottenen, meg ilyenek – látszik, én nem írok oda), az ember valami elementáris erejű élményt vár tőle: aztán jön a jó nagy pofáraesés. Még szerencse, hogy csak másfél óra az egész.

Az egész ugye egy felnövés történet, amiben egy gimis lány épp fellázad anyja ellen és teljesen mást akar kezdeni életével, mint amit szülei neki szánnak. Hiába emlegetik többen a Sráckort a témában, valami fura anomália miatt nekem inkább a legutóbbi Black Mirror Arkangyala jutott róla eszembe – lehet, ez a viszonyítás is szerepet játszott abba, hogy a Lady Bird (Angry Bird    ) kevésbé tetszett, mint elvárható lenne. Ez, így, ilyen mixben, ilyen rendezésben egyrészt végtelenül unalmas, érdektelen és érzelmileg hatástalan, másrészt roppant mesterséges és művi is egyben: a rövid játékidőbe bele kellett passzírozni minden olyan dolgot, ami egy mai fiatal életét befolyásolhatja (sőt, annál többet is), de ez nemhogy felpörgette volna a cselekményt, hanem ellehetetlenítette. Lehet, a kevesebb több lett volna, lehet, ha közelebb sikerült volna hozni Christine-t, a főszereplő csajt, ha megérteni, igazán megérteni és hitelessé tenni, mit miért csinál, sokkal jobb lett volna az egész… számomra akkor is lett volna nagyon pici savanyú íz a vallási fennhang miatt, de azt már simán bele tudtam volna illeszteni a komplex történetbe. Ha már a Keresztútnál sikerül, ugye… apropó: sok mindenben hasonlít a kettő, és csodák csodája, megint az európai mozi kerül ki az összehasonlításból győztesen.

Christine McPherson (Saoirse Ronan) fiatal, végzős lány. Úgy is mondhatnám, hogy egy hisztis picsa, akinek még a saját neve sem elég jó, ezért a környezetétől is elvárja, hogy a saját maga által kitalált Lady Bird-nek szólítsák… emberek, ez mekkora baromság már. Mármint el tudjátok képzelni, hogy bemész egy iskolába, hivatalos helyre és azt várod el, hogy egy nicknéven szólítsanak?  Már otthon is kóros, nem máshol… a lányt orvoshoz kellett volna küldeni, nem egyetemre. Mindegy, Lady Bird egy katolikus (?) középiskola végzőse, s egyetlen vágya, hogy elkerüljön Sacramentoból, ahol semmit sem lehet csinálni. A mozi központi szála az, hogy a lány harcol anyjával, Marionnal (Laurie Metclaf) ebben az ügyben, anyja szerint helyben kellene maradnia, hisz a távoli oktatás költségeit a család nem tudja kifizetni, meg hát gondolom nem szívesen engedi el lányát ennyi idősen a távoli nagyvárosba, New Yorkba. Ahogy szokott lenni, van egy apuka is (Tracy Letts), aki természetesen lehetőségeihez mérten titokban támogatja a lányát anyjával szemben (ez meglehetősen sablonos, de van alapja) – viszont valahogy úgy éreztem, hogy sem őt, sem a családban élő tesót és annak csaját nincs idő és lehetőség megismerni. Apuról például csak annyi maradt meg, hogy úgy nézett ki, mint John Williams, meg hogy jó volt matekból és kirúgták valahonnan… más nem. Ahogy az egész család egy mozaik kép számomra, hiányzó apró darabokkal, amik pont azt lettek volna hivatottak megmutatni, hogy mi miért működik úgy a kötelékek között, ahogy működik.

Több helyen dicsőségnek állítják be, milyen száraz és valószerű a film… hát nem tudom. A szárazságát nem vitatom, ugyanis az égvilágon senkinek nincs szerethető/utálható jelleme, tette, nincs senki, aki picit is érdekelné a nézőt. Lehet, lány-, vagy női fejjel mindezt az egészet máshogy lehet megélni, de számomra az egész moziban nem volt olyan karakter, akinek a bőrébe be tudtam volna bújni… különösen nem Lady Bird bőrébe. Ahogy mondtam, nekem ő egy hisztis picsa, akit néha, néhány kemény szóval (szélsőséges esetben pofonnal) helyre kellett volna tenni – szülőként sem viselem jól saját gyermekeim hasonló megnyilvánulásait, az embernek meg, egy filmet nézve, következmények nélkül hamarabb elsülne a tenyere. De ez is csak egy dolog, ha mindez érzelmesen (megint a már megszokott érzelmi hatásvadászat hiánya, ugye) lett volna tálalva, még el is tudtam volna merülni benn, de aztán ahogy egyre inkább jöttek a ma elvárt, PC elemek és fogások, úgy lettem egyre távolságtartóbb az egésszel. A befogadott (??), latin tesó, a kis buzi gyerek, a tipikus, dagi barátnő, aztán az attól való elfordulás, a tipikus menő csajokhoz tartozni akarás – mind-mind olyan elem, ami egy másodosztályú kertévén szombat éjjel játszott filmvígjátékban is unalmas  lenne, nem hogy itt. Végig az volt az érzésem, hogy ezek az elemek csak azért vannak benne, mert benne kell, hogy legyenek.

Az egészet a vallási elem emelhette volna ki a tömegből, abban lehetett volna némi potenciál, abban lehetett volna megtalálni Lady Bird lázadásának okát… de ez sem működik. Sikerült ugyanis az egyházi iskolát totál elbagatellizálni – lehet, ez a valóság, de nem működik – hisz a csuha ellenére meglepően felvilágosult és laza volt minden. Még az igazgatónő is… ebből nem jött le nekem, miért is rossz ide járni, de egyáltalán is: miért is rossz elmenni a városból. Egyébként az egész mozira elmondható az értetlenség: egyik szereplő motivációja sem jön át, mindenki totálisan lóg a levegőben, csupán a dramaturgia szerint vált stílust, színt és formát. Tök jó lett volna egy komoly kis családi hátteret látni (némi kísérlet történik rá, de összességében nulla), tök jó lett volna belemenni egy végzős lány fejébe, a barátnői kapcsolatok hálójába, de engem ugyanúgy érdekelt volna az egyházi iskola működése is. Mit lehet, mit nem, miért nem, hogyan épül ez be a családi háttérrel együtt Lady Bird lelkébe, hogy el akar menni – s akkor talán a vége is más hatású lenne. Mert így bizony kissé cikis és nyálas a levél, meg az egész jellemfejlődés…

Nagyon kevés pozitívumot tudok mondani, ami a középszerből időnként kizökkentett: az egyik az a néhány humoros jelenet, vicces beszólás, elmélkedés, ami időnként tarkítja a filmet. A csúcs ugye egyértelműen az abortuszos előadás, de olyan apróságok is tetszettek, mint mikor a csajok beszélnek a nemiségükről, vagy néha valós konfliktushelyzetet generálnak. Oké, nem egy Helen szinten, de ezek tényleg hitelesebbé tették a filmet – még ha ezekről is süt, hogy ezeknek is benn kell lenni a történetben. Volt amúgy még egy középmagas labda is, mikor a lány kiosztotta bátyját, abban a pár mondatban nagyon komoly mondanivaló lehetett volna, ha folytatják – de nem folytatták, így ott is marad, hogy a néző gondolkodjon el csak azon, mennyire is fontos, hogy egy USA állampolgár, esetleg adaptált latino is bekerüljön a felsőoktatásba. Ez most nem az a mozi, itt most elsősorban arra mentek rá, hogy néhány mondvacsinált és tankönyvből felolvasott tanulságon át hogyan lesz a lázadó, szüleire, saját életére haragudó Lady Birdből a film végére egy más ember, nevezetesen a Christine, amikén tulajdonképp anyakönyvezték.

Nem lett volna ez egy rossz ötlet, érdekesen, izgalmasan és szerethetően meg lehetett volna csinálni egy kamaszlány harcát az élettel és önmagával… csak a rengeteg megfelelni akarás (Oscar???) és egymáshoz tett, de össze nem ragasztott sablon egy teljesen középszerű és számomra érdektelen filmet hozott. Patikamérlegen kiadagolt, steril sztori, nulla emóció és improvizálás… leginkább ez marad meg belőlem a Lady Birdről.



60%




.

R2-D2 írta:

Lady Bird

Christine McPherson (Saoirse Ronan) fiatal, végzős lány. Úgy is mondhatnám, hogy egy hisztis picsa, akinek még a saját neve sem elég jó, ezért a környezetétől is elvárja, hogy a saját maga által kitalált Lady Bird-nek szólítsák… emberek, ez mekkora baromság már. Mármint el tudjátok képzelni, hogy bemész egy iskolába, hivatalos helyre és azt várod el, hogy egy nicknéven szólítsanak?

Több helyen dicsőségnek állítják be, milyen száraz és valószerű a film… hát nem tudom. A szárazságát nem vitatom, ugyanis az égvilágon senkinek nincs szerethető/utálható jelleme, tette, nincs senki, aki picit is érdekelné a nézőt. Lehet, lány-, vagy női fejjel mindezt az egészet máshogy lehet megélni, de számomra az egész moziban nem volt olyan karakter, akinek a bőrébe be tudtam volna bújni… különösen nem Lady Bird bőrébe. De ez is csak egy dolog, ha mindez érzelmesen (megint a már megszokott érzelmi hatásvadászat hiánya, ugye) lett volna tálalva, még el is tudtam volna merülni benn, de aztán ahogy egyre inkább jöttek a ma elvárt, PC elemek és fogások, úgy lettem egyre távolságtartóbb az egésszel. A befogadott (??), latin tesó, a kis buzi gyerek, a tipikus, dagi barátnő, aztán az attól való elfordulás, a tipikus menő csajokhoz tartozni akarás – mind-mind olyan elem, ami egy másodosztályú kertévén szombat éjjel játszott filmvígjátékban is unalmas  lenne, nem hogy itt. Végig az volt az érzésem, hogy ezek az elemek csak azért vannak benne, mert benne kell, hogy legyenek.

Nem lett volna ez egy rossz ötlet, érdekesen, izgalmasan és szerethetően meg lehetett volna csinálni egy kamaszlány harcát az élettel és önmagával… csak a rengeteg megfelelni akarás (Oscar???) és egymáshoz tett, de össze nem ragasztott sablon egy teljesen középszerű és számomra érdektelen filmet hozott. Patikamérlegen kiadagolt, steril sztori, nulla emóció és improvizálás… leginkább ez marad meg belőlem a Lady Birdről.

60%

Konkrétan van egy középkorú kolléganőm, akit a világon mindenkinek úgy kell hívnia, hogy Anna*, pedig egyéb az a neve, hogy Irén*, csak neki tetszik az Anna. Amikor új ember kerül a céghez, mindig le kell futni a tiszteletköröket, hogy elkezdi keresni az Irént, és mindenkinek meg kell magyarázni, hogy az Anna az Irén.

* a neveket a személyiségi jogok miatt megváltoztattam  

A filmből láttam előzetest, abból kb. ugyanez jött le. Amitől el kell talán ájulni tőle, az az, hogy nő rendezte, csupa nő a főszereplője, és a nővé érés folyamatáról szól, ami az eddigi három "sarkalatos témaválasztás" mellé bejött negyediknek a mostani zaklatásos botrányok miatt. Ennyi erővel mondjuk nevezhették volna a Wonder Womant is, de a dráma mégiscsak előrébb van a listán az Akadémiánál, mint egy sima képregényfilm.

Ahogy mondtam, Saoirse Ronan miatt meg fogom nézni, de aligha egy héten belül fog erre sor kerülni.

.

Niwrok írta:

Lady Bird

Amitől el kell talán ájulni tőle, az az, hogy nő rendezte, csupa nő a főszereplője, és a nővé érés folyamatáról szól, ami az eddigi három "sarkalatos témaválasztás" mellé bejött negyediknek a mostani zaklatásos botrányok miatt. Ennyi erővel mondjuk nevezhették volna a Wonder Womant is, de a dráma mégiscsak előrébb van a listán az Akadémiánál, mint egy sima képregényfilm.

Na látod, ez nekem eszembe se jutott... de jogos. Kínos, de jogos.


.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

.

Élesítve

Nekem fontos az, hogy ne csak egy csúcsra járatott akcióorgiát nézzek a képernyőn, amiben időnként a fejemet fogom a történet gigantikus logikátlanságain és bakijain, hanem valami épkézláb, esetleg csavaros történtet lássak, ahol a rejtélyeknek súlya van, ahol a meglepetések nem egy bűvészkalapból vannak előrángatva a nyuszi mellől. Bármennyire is hihetetlen, bármennyire is máshogy jött le ez a hangosabb többségtől, én az Unlockedtől pontosan ezt kaptam, egy izgalmas, pörgős, de szórakoztató kémfilmet, nem annyira idiótát, mint mondjuk egy Kingsman vagy Bond mozi, amiben az akciók nagy része is szépen megmarad a fizika határain belül – és nem úgy, mint pl. néhány fentebb említett műalkotásban. Aztán az meg, hogy ez is elbírt volna jóval több karakterrajzot, hogy a CIA főnöke nem lehet ennyire idióta, meg hogy nem mentes a hollywoodi gyerekbetegségektől, azt nem vitatom. De ha már nem robbantják fel benn a fél várost, én már örülni tudok…

80%

Jónak tűnik, elteszem későbbre   . A plakáton láttam a Salt ügynököt hivatkozásként, az is teljesen nézhető volt, meg hiszek is neked   ...

Hát, ennél sajnos még a Salt is jobb volt, ez most megint különbség lesz.

Mert kémfilmként még vannak benne értékelhető mozzanatok, csavarok, karakterek (John Malkovich ugyan önmagát hozza, de így is kellemes színfoltja a csapatnak a szarkazmusával, ahogy az imám körüli politikai kavarás is tetszett), ahogy az sem baj, ha a rövid, pörgős bunyók a pörgésükkel akarják eladni magukat, és nem a stílussal vagy a korrajzzal, mint az említett Atomszőke. Az eleje még jó is volt Alice karakterével, az egész CIA-MI5-DGSI háttérrel, párizsi eset miatti bűntudattal... aztán ahogy haladt előre a sztori, és ahogy minél nagyobbakat akartak csavarni rajta, annál átlátszóbb és blődebb lett nekem a dolog. Egyre inkább azt éreztem, hogy Alice-nak teljesen igaza van: talán az elszenvedett trauma hatására, de tényleg alkalmatlan arra, amit csináltatni akarnak vele.

Spoiler:

Én elhiszem, hogy egy filmnek szüksége van "véletlenekre", hogy a hős kikerüljön szorult helyzetéből, hogy eséllyel vegye fel a küzdelmet akár egy erősebb ellenfél ellen is. De ebben annyi van, hogy hiába hiszem el jobban az akciókat, ha semmi más nem...


5,5/10
.

Niwrok írta:

Élesítve

Hát, ennél sajnos még a Salt is jobb volt, ez most megint különbség lesz.

Mert kémfilmként még vannak benne értékelhető mozzanatok, csavarok, karakterek (John Malkovich ugyan önmagát hozza, de így is kellemes színfoltja a csapatnak a szarkazmusával, ahogy az imám körüli politikai kavarás is tetszett), ahogy az sem baj, ha a rövid, pörgős bunyók a pörgésükkel akarják eladni magukat, és nem a stílussal vagy a korrajzzal, mint az említett Atomszőke. Az eleje még jó is volt Alice karakterével, az egész CIA-MI5-DGSI háttérrel, párizsi eset miatti bűntudattal... aztán ahogy haladt előre a sztori, és ahogy minél nagyobbakat akartak csavarni rajta, annál átlátszóbb és blődebb lett nekem a dolog. Egyre inkább azt éreztem, hogy Alice-nak teljesen igaza van: talán az elszenvedett trauma hatására, de tényleg alkalmatlan arra, amit csináltatni akarnak vele.

Spoiler:

Én elhiszem, hogy egy filmnek szüksége van "véletlenekre", hogy a hős kikerüljön szorult helyzetéből, hogy eséllyel vegye fel a küzdelmet akár egy erősebb ellenfél ellen is. De ebben annyi van, hogy hiába hiszem el jobban az akciókat, ha semmi más nem...


5,5/10
.

Nem baj, kellenek a különbségek is. Valahol ezt az alacsony pontszámot mégsem látom indokoltnak rövid írásod alapján - legalábbis azok a hülyeségek, amiket írtál (és amikkel egyet is értek), szerintem nem csorbítják ilyen mértékben a korábban írt pozitívumokat.

De Te tudod, nekem ez tetszett, nekem ez pont annyira volt buta és idegesítő, ami még belefért.


.

.





A víz érintése




Komolyan mondom, már kínos leírni azt, amit gondolok… merthogy ez a mozi a nagy netes magömlés és dicsőítő szavak ellenére egy kalap kaki. Kisebb kalap, mint mondjuk a Lady Bird vagy a Tűnj el! volt (ha már ugye Oscarozunk), de attól még kaki. Egy komplett baromság, amiben Abe a Hellboyból a Szörnyeteg, egy néma szexhiányos nő meg a Szépség (???), jól egymásba szeretnek a hidegháború árnyékában, jól legyőzik a gonoszt és kész. Közben meg olyan agyament ötletek és irtózatos stílus kavalkád zúdul ránk a vászonról, hogy az embernek belefájdul a feje. És akkor a píszíről még nem is beszéltem, mert csak megint van buzi (!!!), néger szegregáció, meg elfogadás, meg minden… csak jó film nincs.

Van egy néma takarítónő, Elisa (Sally Hawkins). Miután éjszaka takarít egy titkos kísérleti bázison (mondom, tisztára Hellboy), ezért nappal alszik, este kel. No. Minden este felkel, feltesz 3 tojást főni (hogy meg is eszi-e, azt nem tudjuk), majd befekszik a kádba és maszturbál. Egy Del Toro film, egy 13 Oscar jelölt film úgy kezdődik, hogy egy nő maszturbál a kádban – mi van? Értem én a női egyenjogúságot, de úgy mégis, erre a történet szempontjából mi szükség van??? Ja mert később lesz erre egy apró poén? Értem… vagyis nem értem. Mindegy, Elisa utána átmegy a szomszédba, ahol egy vénülő faszi rajzolgat mindenféléket – amolyan apapótléknak tűnik Elisa számára. Állítólag fontos, és filmelemzés meg belemagyarázás szempontjából lényeges, hogy mindketten egy mozi fölött laknak, és hogy rengeteget megy a TV, meg többször járunk a teremben is – de szerintem totál érdektelen. Elisa elbuszozik a gyárba (bocsi, a titkos bázisra), ahol van egy néger kolléganője, Zelda (Octavia Spencer – ismét). Bírom a nőt, de most meg minden filmben találkozom vele és bizony jóból is megárt a sok. Egyébként ő narrálja az egészet, és az ő karaktere az, aki a dumáján keresztül  egy kis színt és életet visz ebbe az agymenésbe. Ők ketten pucolják a pisát a WC mellől, meg amúgy szabad bejárásuk van mindenhova – még abba a titokzatos laborba is, ahova hoznak egy halembert valahonnan Dél-Amerikából.

Elisa valahol unhatja már a fürdőkádas szexet magával, vagy esetleg fájnak már az ujjai, de beleszeret a lénybe, s annak ellenére, hogy a csúnya pikkelyes már leharapta az őt oda szállító ügynök ujját, a lány simán megbarátkozik vele. Az ügynök amúgy az a Michael Shannon, akit én a Gengszterkorzó óta különösen kedvelek, és miután a faszi ebben a filmben is egy Van Aldenhez hasonló alakot játszik, kifejezetten örültem jelenlétének. Van még egy tudós, bizonyos dr. Hofstetler (Michael Stuhlbarg), aki vizsgálja a halembert és aki jó tudóshoz hűen nem akar ártani neki. Itt jegyzem meg, hogy valami fura módon a színész három (!!) idei Oscar jelölt moziban is feltűnik, de ha valakinek máshonnan ismerős, nos igen, ő is a Gengszterkorzóból jön, ő volt Arnold Rohstein. És hogy mit is akarnak a lénytől (mármint azt leszámítva, hogy csak a szovjetek kezébe ne kerüljön)?? Igazából fogalmam sincs. Ha jól értelmeztem, azt vizsgálgatták, hogy a lény hogy tud életben maradni vízben és szárazföldön is – hogy ennek mi köze az űrrepüléshez és Lajka kutyához, ne kérdezzétek. Szerintem semmi, csak kellett valami háttér maszlag az erotikus történt mögé – mert igen, az egész szerelmi történet egy idő után eljut az ágyig… pontosan a fürdőkádig. Na, nagyjából ekkor temettem fejem végleg a kezembe, rögtön a kétes emlékű Splice jutott eszembe… csak ez valahol sokkal, de sokkal abszurdabb volt.

Vannak még szovjetek, akiknek vagy kell a lény, vagy nem, maguk sem tudják, no meg van a már említett meleg szál. Elise apabarátja ugyanis a kötelező buzi a filmben, csak most 50+ életkorban… mindenesetre megtudhatjuk, mennyire nem jó annak lenni, milyen magányos is tud lenni valaki, ha meleg. Egészen borzongató a párhuzam a tegnapelőtt látott Jupiter holdjával, ott is azt mondták, hogy nem jó annak lenni… csodálom, hogy nem az lett tőlünk Ocsar jelölt. Mindegy, ez szerencsére nincs túltolva, csak gondoltam megemlítem, hogy a maszturbálós néma szomszédja egy vén buzi. Jó kis csapat, mondhatom. És közéjük érkezik a halember, akinek egészen fura és érdekes képessége van, és amit teljesen és totálisan kukáz a film: nem árulom el, mi az, de én tök kíváncsi lettem volna bármire, amit erről a lényről meg kellett volna tudni. Még így is van némi empátia irányában (mínusz macska), hisz tulajdonképp csak két ujjat harapott le, azt is olyannak, aki a negatív oldalon áll, még így is együtt tudunk vele érezni, hogy a csúnya tudósok kísérleteznek vele… de valahogy akkor sem áll össze a kép a lényről. S ha már ujjak… minden bizonnyal fekete humor (szó szerint) a filmben, de én ez esetben nem tudtam értékelni az órákkal később visszavarrt, mustáros ujjak történetét. Jobb lett volna, ha a lány hazaviszi őket játszani…

Fájdalmasan buta az egész film. Fogalmam sincs, mi akart lenni, vélhetően egy szerelmi történet egy szeretetéhes lány és egy Alien között, de miután ez nem lett volna elég, del Toro egy bizonyos történelmi korszak paranoiáját kihasználva felturbózta egy kis kém sztorival és heist mozival is. Miután pedig túl sokat nem tudtam az egészről (önmagában a rendező neve elég volt a megnézéshez), nem kicsit csalódásként éltem meg, hogy ez a szál csupán háttér, egyfajta tabló a korcs szerelem témájához. Van némi thriller beütése is, sőt, a gyengébb idegzetűek talán még horror elemeket is felfedezhetnek benne, de minden alá van rendelve a Szépség (aki minden, de nem az) és a Szörnyeteg meséjének. Valahol azt olvastam, hogy az A fekete lagúna szörnye egyfajta remake-ének is tekinthető a film – én azt nem láttam, erről nem tudok állást foglalni. Arról viszont igen, hogy egy halk „anyád!” kíséretében bámultam a teljesen felesleges, oda nem illő, és totál agyrém musical betétet – egy pillanatra vártam, hogy Ryan Faarc Gosling mikor ugrik fel a színpadra Elisa mellé… az nagyon kínos volt. Elképzelésem nincs, mit akart ezzel az egésszel del Toro, mert ugyan látványilag, dark fantasy tekintetében tényleg ez az ő terepe, de furcsállom, hogy másodmagával is csak ilyen béna és átgondolatlan forgatókönyvet tudott írni. Sorolhatnám a fájdalmas ökörségeket, de kettő teljesen meghatározta az élményt: az egyik, hogy egy katonai kísérleti bázison a takarítónők szabadon ki-be mászkálnak mindenhova, gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak minden ellenőrzés és kontroll nélkül. A mentőakció egy kész vígjáték, az egész – és számomra érdekesebbnek ígérkező szál – roppant átgondolatlan és nagyvonalú, ráadásul a végső jelenet a  víz alatt, így, ennyire nulla információval inkább megy egy Harry Potter moziba, mint ide. A másik, a már említett szerelem… addig még talán oké is lenne, ha Toro megállt volna a beteljesedhetetlen szerelem szokásos megfilmesítésénél, de így, hogy konkrét fizikai kapcsolatba hozta a két főszereplőt… nos, az irtó gáz. És nem, nem volt vicces, mikor Zelda megkérdezte, hogy hogyan és egy kinyíló kagylóból előbukkanó inda volt rá a válasz. Nem tudok nem gondolni arra, hogy ez, itt, az Oscar mezőnyben, ilyen összefüggésben egy újabb agyament píszí propaganda arra, hogy mindenki mindenkivel mindenhogyan… szeresük egymást gyerekek. Aliennel, állattal, bármivel… Mi lesz a következő lépcsőfok a jövő évi bejutáshoz??  

Ha viszont a teljesen agyament mondanivalót és a borzalmasan inkoherens történetet levesszük, egész élvezhető az A víz érintése. Látványa, hangulata, díszletei, az egész film vizualitása a legszebb del Toro időket eleveníti meg. A komorabb, ennél sokkal zseniálisabb filmjei, mint az Ördöggerinc, vagy az A Faun labirintusa is visszaköszön némely képben –de természetesen a Hellboy a fő meghatározó viszonyítási alap (nemcsak Abe, hanem a bázis miatt is). A színészekre egy rossz szavam sem lehet, mindenki maximálisan átlényegül a szerepével, s bár Sally Hawkins nem fog díja kapni, de valahol, egy gyengébb mezőnyben megérdemelné. S ha már díjazás: iszonyat túlzás a 13 jelölés, ennek döntő része a nevetségességig kimaxolt píszínek szól, a technikai díjakon kívül az összes többi felesleges hype. Az Akadémia tagjai biztos felizgultak a tojás főzési ideje alatt elintézett önkielégítésen, meg a kagylóból előbúvó inda vaginába bekúszásának gondolatára – más okot nem látok a sok-sok jelölésre. Egyáltalán azt sem igazából értem, ez is mit keres a mezőnyben, de úgy látszik, ez az idei év már csak ilyen.

Magam részéről – del Toro mester egyik „rajongójaként” – teljesen mást vártam az A víz érintésétől. Sokkal inkább egy drámai, dark fantasyt, nem pedig egy olyan agymenést, ami kétségbeesetten próbál megfelelni a kor abnormális ízléseinek és elvárásainak. Ez sajnos egy erősen középszerű valami lett, ami, ha nem lenne ennyire jellegzetesen deltorós, ha a kép világa, hangulata nem lendítene át sok idiótaságon, megmaradna egy Hibrid szintű szarságnál. Csak ott fordítva nyílt a kagyló.




65%



.

R2-D2 írta:

.
A víz érintése


Magam részéről – del Toro mester egyik „rajongójaként” – teljesen mást vártam az A víz érintésétől. Sokkal inkább egy drámai, dark fantasyt, nem pedig egy olyan agymenést, ami kétségbeesetten próbál megfelelni a kor abnormális ízléseinek és elvárásainak. Ez sajnos egy erősen középszerű valami lett, ami, ha nem lenne ennyire jellegzetesen deltorós, ha a kép világa, hangulata nem lendítene át sok idiótaságon, megmaradna egy Hibrid szintű szarságnál. Csak ott fordítva nyílt a kagyló.

65%

Ahhoz képest, hogy mit kapott ez a film tőled, én meg ezt a magas pontszámot nem értem   ...

Annyit hallottam róla, hogy egy "felnőtt mese", majd meglátjuk, hogy ezzel együtt is mennyire működik nálam.

.

Niwrok írta:

A víz érintése


Ahhoz képest, hogy mit kapott ez a film tőled, én meg ezt a magas pontszámot nem értem   ...

Annyit hallottam róla, hogy egy "felnőtt mese", majd meglátjuk, hogy ezzel együtt is mennyire működik nálam.

.

"Ha viszont a teljesen agyament mondanivalót és a borzalmasan inkoherens történetet levesszük, egész élvezhető az A víz érintése. Látványa, hangulata, díszletei, az egész film vizualitása a legszebb del Toro időket eleveníti meg"

 


.

R2-D2 írta:

Az Eichmann-show


Most, így, a mozi megtekintése után pedig úgy érzem, hogy a történelem egy újabb pillanatába kukkantottam be, egy újabb szeletet láttam a XX-ik század egyik legsötétebb időszakából – és ez jó. Szokás szerint jó, az ember ilyenekért is néz történelmi témájú alkotásokat… viszont nem megy ki a fejemből, hogy ez az egész mennyire is NB II színvonal volt. Az Eichmann-show alaposan megtréfálja a nézőt: gyakorlatilag semmi, vele szemben támasztott elvárást nem képes teljesíteni… szerkezetéből kifolyólag holokausztfilmnek túlságosan gyenge, tárgyalótermi drámának lapos… TV-történelmi kordokumentumként meg talán a kutyát sem érdekel. Kivéve, persze engem. Ugyanis én kapásból négy-öt vonalon, négy-öt témában is érdekesnek találom a filmet, hozzátéve azonban azt, hogy ezen témák jórészt tényleg csak a felszínt kapirgálják.

Ennyi kósza gondolat után, kb. a film felétől kezdődik maga a tárgyalás. Ahogy párhuzamosan fut a tv közvetítés „játékfilmesített” bemutatása és Eichmann pere, az szerintem qrva jó lett. Itt is több dolgot ki lehet emelni, az egyik Hurwitz megszállottsága, ahogy keresi Eichmannban az embert… nos, már az a gondolat is épp elég botrányos, hogy adott körülmények között mindenki lehet náci, de ahogy Hurwitz egyre megszállottabban merül alá a munkájában, az zseniális. Nem szorosan, de Fruchtmannhoz, az ő producerségéhez köthető két másik világpolitikai esemény, Gagarin és a Disznó-öböl, pontosabban ezeknek a nézettségelszívó hatása (mi is érdekli az embereket jobban???).  De legfőképp – természetesen – maga a tárgyalás… ami meglehetősen megrázóra sikeredett. Én el is hiszem, hogy a felvázolt körülmények közepette a zsidó nép, nézők, hallgatók szinte sokkot kaptak a látottaktól, hallottaktól, nekem sokadjára sem volt egyszerű látvány a markolók által tolt hullahegyek látványa… merthogy az Az Eichmann-show (abszolút nem elitélendő módon) bizony rengeteg korabeli filmhíradót, II vh-s bejátszást alkalmaz.

Valahogy az egész mozinak az üzenete sokkal fontosabb és jobb, mint maga a film. Nem állítom, hogy rohanjatok megnézni, de ha van másfél órátok feleslegben, simán be lehet vállalni.


75%

Szinte ugyanezen gondolatok mentén, de nekem kicsit kevesebbre jött ki a vége.

Értve is a koncepciót, nekem annyira nem jött be, hogy Hurwitz Eichmannt illető megszállottságához hasonlóan a film is megszállottan a megszállott Hurwitzra figyel, és így a film is abból az izgalomból próbál erőt csiholni, hogy hátha elcsípünk egy szájrándulást vagy egy könnycseppet, ami megbánásként lenne értelmezhető. Ezzel még nem is lett volna baj, hiszen a Frost/Nixon is arra az egy mondatra, a beismerésre volt ráhúzva, de ez ott sokkal jobban működött, mert itt közben egy csomó, sokkal érdekesebb szálat mézesmadzagként elhúztak az orrom előtt (a felsorolásukat voltál kedves helyettem megtenni), és a végére szinte csak ezeknek a hiányérzete maradt meg az archív felvételek tragédiája mellett. Pedig ott a lehetőség, akár a médiatörténeti érdekességekben, a korrajzban, a "rivális" eseményekben, ott a keménység Hurwitz mondataiban vagy a szállásadónőjével folytatott beszélgetésben, de ezekkel együtt is az Eichmann Show egy félresikerült keret a korabeli filmbevágásokhoz, amik e keret nélkül is bőven megállnak a saját lábukon.

Az nekem kevés volt, hogy ez a film a játékidő felében összevágott régi felvételeket, még ha ezek és a néhány jobb mellékszál miatt egyáltalán nem is sajnálom, hogy rászántam a "felesleges" másfél órát.


6,5/10
.

.





A Pentagon titkai




1971 februárjában egy bizonyos Daniel Ellsberg nevű jóember több ezernyi titkosított katonai dokumentumot adott át a New York Times újságíróinak, hogy azokból tényfeltáró cikkeket írhassanak elsősorban a vietnámi háborúról, de ezen túlmutatóan magáról arról a képmutató és hazug kommunikációról, amit az USA egész vietnami politikáját jellemezte. Egyértelmű a párhuzam bizonyos későbbi Snowden, vagy Assange urakkal, de ez a fiatalember 40 évvel korábban tevékenykedett – a kiszivárgott és publikált anyag azonban nem kevéssé volt terhelő és megdöbbentően leleplező a mindenkori amerikai kormányzást illetően. Az, hogy mik derültek ki belőle, azt itt nem részletezném – egyrészt, akit érdekel, az utánanézhet a neten, másrészt meg… másrészt meg, bármennyire hihetetlen nem ez a film fő témája. Legalábbis ha a magyar címet nézem: az A Pentagon titkai ugyan feltételezné, hogy egy, A Pelikán ügyirat szerű thrillert látunk a vásznon, de aztán a film közel felében teljesen másról szól. Sőt, hátrébbról nézve is teljesen másról szól: nem hiába a The Post az eredeti cím, ez a mozi sokkal inkább a The Washington Post című újság igazán naggyá válásának története, vagy annak egy szelete két órában.

Mindezt azért fontos tudni (én csak menet közben jöttem rá), mert így talán kevéssé lesz unalmas a film első fele. Jómagam ugyanis végig azon gondolkodtam az elején (Oscar szezon, ugye), hogy ez már megint mi a francot keres az idei mezőnyben, s bizony csak nagy nehezen találtam kapaszkodót a női cégvezetés, egyáltalán a női hátrányos megkülönböztetés kérdésének felvetésében. Aztán, mikor tényleg beindul a mozi, onnantól sokkal egyértelműbb minden, onnantól a sajtószabadság korlátai, egyáltalán a demokrácia működésének kérdése lesz a fő téma – olyan spielbergi módon. Szóval, ha a néző egy izgalmas, tényfeltáró jellegű mozit vár, amolyan Spotlight módra, az bizony csalódhat, az nem is fogja élvezni az egészet – ha viszont tudja, hogy ez a film elsősorban egy újság életben maradásáról, annak kapcsán pedig egy nagyon nehéz döntés meghozatalának erkölcsi és anyagi kérdésének dilemmájáról szól – amit nem mellesleg egy tapasztalatlan és tulajdonképp alkalmatlan nő hoz meg – az minden bizonnyal elégedetten áll föl a székből.

A vietnami háborúban kezdünk, amikor is a fentebb említett Ellsberg (Matthew Rhys) haditudósító épp hogy csak túlél egy véres ütközetet a dzsungelben. Elég nagy káosz ekkor még a film, az ember nem nagyon tudja, mire és kire kell figyelnie, ráadásul meglehetősen nagy vonalakban ugrálunk az 1971-es évhez, mikor is ez a jóember ellopja az iratokat a kormánytól és lefénymásolja azokat. Aztán váltás, és máris a Post igazgatónője mellett kötünk ki: Kay Graham (Meryl Streep) férje halála után örökölte meg az újságot, egyfajta családi örökségként. Kis, lokális napilapként a fennmaradásért küzd, az örök rivális, a The New York Times mindig egy lépéssel előttük jár: egyetlen megoldásnak a cég tőzsdére vitele tűnik. Azonban az akkori (és talán még a mai) viszonyok között, mikor is fura volt egy nőt ilyen magas pozícióban tudni, ez nem olyan egyszerű, a befektetők idegenkednek tőle, a részvényárfolyamok pár dolláros különbsége is komoly vita tárgya az elnökségben (érdemes utána olvasni, hogy az itt elhangzó számokból mi lett az események után). Key ráadásul – Meryl Streep nagyszerű alakításában – alkalmatlannak is tűnik a szerepre, férfi tanácsadóira hallgatva sodródik az árral… a mozi egyik kardinális témája egyébként pont az lesz, hogy hogyan is lesz belőle az a rátermett vezető, aki majd az elkövetkezendő évtizedekben irányítja az újságot. Kicsit bepillantást nyerünk (ismét) egy újság működésébe, s bár nekem a Spotlight és a Kártyavár után olyan nagyon nem volt újdonság, mégis szívesen néztem az eseményeket.

Már csak azért is, mert van egy nyilvánvaló konkurenciaharc a két napilap között, főhőseink pedig vesztésre állnak: a The New York Times Abe Rosenthal (Michael Stuhlbarg, Oscarfilm kettő) vezetésével elkezdi megjelentetni azokat a bizonyos dokumentumokat – illetve egészen pontosan cikkeket ír belőlük. Az állam – Nixon vezetésével – azonban közbelép és bíróságra viszi az ügyet: ekkor jön el a Post ideje, hisz hirtelen megszűnt a konkurrencia, ha tudnak most nagyot dobbantani, akkor kiléphetnek az árnyékból. Valaki egy csomagot visz be hozzájuk, Ben Bradlee (Tom Hanks) főszerkesztő pedig vérszemet kap: a bírósági tiltás ellenére lehetőséget lát arra, hogy folytassák a vetélytárs munkáját, és hozzájutva a dokumentációhoz, ők maguk is írjanak a kormányzat piszkos hazugságairól, ami nem mellesleg fiatal amerikai katonák millióinak életébe került. A film és a szerkesztőség pedig felpörög, Saul Goodman – bocsánat, Ben Bagdikian (Bob Odenkirk) – hathatós segítségével pedig közel négyezer oldalnyi anyaghoz jutnak hozzá. A munka gigászi, a felelősség pedig óriási: most nem az a tét, mint mondjuk a Wikileaks esetében, hogy amerikai életeket sodornak veszélybe, hanem konkrétan az újság jövőjét és saját szabadságukat kockáztatják akkor, mikor a publikálás mellett vagy ellen érvelnek.

Mert aztán persze a meg nem jelentetésnek is vannak emberei, a befektetők, azok a csúnya pénzemberek féltik kockáztatni a pénzüket – egy esetleges kedvezőtlen bírósági döntés pedig könnyen az újság és annak vezetőségének végét jelentheti. A film központi témája pedig ekkor már ez: publikáljunk-e a kifejezett kormányzati kérés és tiltás ellenére, vállalva a bírósági per kétséges kimenetelét, vagy… vagy a dolgozók és a biztos jövő érdekében hagyjuk a fenébe az egészet. Azt hiszem, kitalálható, mire fut ki a történet, tulajdonképp nézés közben sem volt egy percig sem kérdés az egész, a kérdés csak az, hogy ezt mennyire tudták érdekesen, izgalmasan és kellő érzelmi töltettel megtámogatva előadni. Nos, miután a direktort valami ismeretlen fickónak, bizonyos Steven Spielbergnek hívják, nem is lehet nehéz megválaszolni ezt a kérdést: jól. Nagyon jól. Önmagához képest talán kissé visszafogottabb szentimentalizmussal, de sikerült neki a nézőt is a kis újságírócsapat részévé tenni, együtt szurkolhattunk a tárgyalás végkimenetelét illetően – és igen, együtt örülhettünk annak, hogy a „Alapító Atyák” abban a bizonyos Alkotmányban a sajtószabadságot a kormányzás fölé helyezték. Sok-sok kósza gondolat átfuthat a tapasztaltabb néző agyán ilyenkor, nevezetesen mennyire is egyforma a világ, mennyire is nem változik semmi és hogy máskor, máshol a hasonló eseteket mennyire máshogy is kezelik. Hogy hol tart ma a sajtó – itthon és külföldön egyaránt – hogy akkor most mi is az a sajtószabadság, amit annyira védeni kell… itthon és külföldön. No meg hol van a határ – van-e egyáltalán – abban, mit kell tudni a népnek és mit nem: Spielberg filmje ebben egyértelműen állást foglal, a sajtónak a népet kell szolgálni és nem a kormányt. Kár, hogy ez a világon sehol nem működik, kár, hogy minden és mindenhol oldalakba és gazdasági/politikai érdekekbe tagozódott mára… de jó volt ezt így nézni, mikor még ez nem így volt. Azt nem mondom, hogy az újságírás hajnalán, de talán azt igen, hogy az oknyomozás hajnalán. És azt is jó volt nézni, hogy a riválisok az ügyben képesek voltak akkor még összezárni is a hatalommal szemben – mára más nem kicsit más lett a világ, ez az A Pentagon titkai talán arra is jó, hogy ne felejtsük, milyennek kellene lenni az egésznek.

Miután ennyit mellébeszéltem és ennyire elkalandoztam a filmtől (ami jó, mert valós gondolatokat képes ébreszteni), néhány szót még a moziról. Nem ez lesz Spielberg legjobbja, kicsit talán ki is lóg az életműből, de ezt legalább értem, miért van ott a 90-ik Oscar mezőnyében. Korántsem hibátlan film: az elején borzasztóan nehéz belerázódni, egyáltalán követni, ki kicsoda és mit akar. Rengeteg szereplő, de mindenki csak a háttérben van Key Graham mellett – a néző pedig, mikor élesre fordul a helyzet, kapkodhatja a fejét, ki kicsoda és mit csinált addig. Amíg be nem szív a korrajz és a hangulat, amíg meg nem látjuk a nagyobb képet, bizony kicsit idegen és unalmas a film… maradhatna mentsvárként Merly Streep játéka – amit viszont majdnem sikerült a magyar szinkronnal totálisan hazavágni. Nem tudom, ki a magyar hangja, soha nem is tudtam és soha nem is érdekelt, de tegnap úgy éreztem, förtelmes volt az egész, egyáltalán nem adta vissza azt a zavarodottságot, kétségbeesést, amit a karakter különben produkált a vásznon. A film egyébként valahol akkor vált magasabb fokozatban, mikor Spielber házi kedvence, Tom Hanks is belép a képbe, onnantól egy pörgősebb, oknyomozós kis mozi lesz belőle, ráadásul a rendezőnek a végén még ebbe is sikerült belecsempészni némi érzelmességet – csak azzal, ahogy Key a nyomdában mászkál. Apropó nyomda: nekem qrvára tetszett az újsággyártás folyamatának rövid bemutatása, még nem láttam ilyet… jó, tudom, a neten biztos van róla anyag, de eddig nem is igazán érdekelt. Baszott aprólékos munka volt, az biztos… igaz, akkor még a példányszámok sem azok voltak, amik.

Ma már más világ van, ma már digitálisan azt ír mindenki, amit akar, a tényeknek koránt sincs akkora szerepe, mint volt. Az oknyomozás meg… nos, totál egyoldalú lett, szinte bérnyomozássá alakult, ráadásul ma már minden leleplezés tényleg a 3 napos csoda körébe tartozik. Épp ezért volt jó nézni egy filmet egy letűnt korról, ami remek korrajzával, nagyszerű színészeivel és komoly gondolataival méltán van ott az idei mezőnyben – díjat szerintem nem kap, ahogy írtam, nem is a Mester legjobbja, ráadásul az Akadémia manapság más szempontokat mérlegel, de nekem ez, így most bejött.





80%



.