R2-D2 írásai 3.0

.





The Walking Dead S7





„Ha nem vetted volna észre, épp lenyomtam a farkam a torkodon, és te megköszönted nekem.”

Ha bárki olvasóim közül kényelmetlenül érezné magát, miszerint az általános (és hangos) vélekedés ellenére neki tetszett Rick, Carl, Daryl, Michonne és a többiek hetedik kalandja, ne tegye. Minden hasonlóan érzőt megnyugtathatok, nincs egyedül ezzel, magam is ugyanúgy érzek: a TWD S7 minden gyengesége ellenére egy kedvenc sorozat újabb jó évada lett – továbbra is szerethetőek a már megismert karakterek, helyenként brutálisan fájó és megdöbbentő azok elveszése… és… és ugye van egy új antagonista, aki kenterbe ver eddig bárkit. Szóval, én azt mondom, miért is kéne hogy érdekeljen bárkit is, mit gondol a világ erről az évadról (is), ha nekem, nektek egyszerűen ez (is) qrvára tetszett? Ezzel kapcsolatban amúgy is majdnem mindent kiírtam magamból múltkor, egyszerűen az van, hogy az a disztópia, amiben Rick Games és csapata botorkál – vagy épp egy helyben áll – legyen az bárhol és bármikor, nekem rohadtul bejön. Biztos én vagyok hülye, de néha szívesebben élnék abban a világban, zombik között, mint manapság, emberek között… ott legalább csend és nyugalom van… többnyire. Nem kell rohanni munkába, kerülgetni az utakon meg a boltokban a sok idiótát, nem kell csekket fizetni… csak túlélni. A ténfergő zombikat vagy kikerülni, vagy fejen szúrni, az emberekkel meg megpróbálni békében élni – ami egyébként pont a TWD koncepciója alapján a legnehezebb.

Eddig egyszer fordult elő velem, hogy egy adott évad fináléja után a premier napján megnéztem a következő évad nyitányát, ez pedig ha jól emlékszem, akkor volt, mikor a Lostban eltűnt a sziget. Nos, a TWD S6 fináléja így egy egészen különleges klubba került (nem is tudom, lesz-e még valaha is tagja ennek), ugyanis ami ott történt, azt egyszerűen képtelen lettem volna kivárni egy évig, míg a teljes évad elérhetővé nem válik: teljesen irracionális módon októberben megnéztem az S7 nyitányát. Emlékszem az akkori megdöbbenésemre, amit Negan művelt, ahogy azt megtette, aki ennek áldozatul esett… nos, azt kell mondjam, minden idők egyik legjobb, legkeményebb, legdrámaibb sorozatindítása, de megkockáztatom, akár filmes jelenete is. Egyszerűen letaglózott az egész, s bár bizonyos szempontból logikusnak is tűnt a választás maga, kiakasztott ez a fajta emberi állatság, ami itt az új karakteren keresztül megjelent – még ebben a világban is. A nyitány alapján minden idők egyik legbetegebb pszichopatáját ismertük meg, s bár a sorozat menet közben kényszeredetten próbálja majd árnyalni Negan figuráját – számomra pont akkor kezdett hiteltelenné válni a karakter, mikor kicsit pozitívabb irányba terelték – azért akár szakállal, akár sima arccal ez a faszi egy állat. Jeffrey Dean Morgan meg egyszerűen parádézik a szerepében, miatta is válik olyanná Negan, amilyenné válik (az meg nekem ugye csak hab a tortán, hogy ő volt Sam és Dean apja az Odaát S1-ben), és hiába is könnyebb állítólag negatív karaktert játszani, érdemei elvehetetlenek.

Igazából a nyitó idézet ez elé a bekezdés elé illene, de most már marad ott, ahol van. Az évad nagyjából első fele arról szól, hogy a korábbi szupercsapat, a kis összetartó család az E1 kegyetlen megaláztatása és vesztesége után mihez kezd magával. Mint egy qrva erős ütés egy boksz meccsen: Rick (főleg ő) teljesen padlóra kerül – ahogy egyébként az "elhurcolt" is, az egyik legjobb jelenet ehhez kapcsolódik majd később  közte és Maggie között – és bizony jó pár epizódnak el kell telnie, míg magához tér mindenki… és kissé szédelegve bár, de feláll a rászámolásból. Érdekes, szomorú és bizony bicskanyitogató nézni az első nyolc részt, az ember szabályosan nem érzi jól magát közben: nem ezt szoktuk meg, hogy hőseinket ilyen gyengének és elesettnek lássuk. Persze, leginkább vezetőjükre lehet kiakadni, magam is így tettem, de aztán ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább hatalmába kerített két fontos gondolat. Az egyik az, hogy egy jó vezetőnek muszáj-e mindig, minden áron harcba vinni seregét, muszáj-e állandóan életeket kockáztatni és esetleg eldobni azért, hogy ő legyen az erősebb kakas a szemétdombon. A másik meg… nos, ahogy bonyolódnak a dolgok, úgy motoszkált bennem egyre inkább az, hogy Negan módszerei lehet, hogy mégiscsak működőképesek, lehet, hogy az általa létrehozott személyi kultusz és diktatúra a beilleszkedő alattvalók számára egy kényelmes és biztonságos életet biztosít. Tökre Észak-Korea modell, ami persze nem jó, de nyakamat rá, hogy ha megkérdezel egy ottani lakost, tuti boldogabbnak érzi magát, mint mondjuk a nép jó része kishazánkban…

Túl sokat nem tervezek elárulni, kivel mi történik, már eleve azért sem, mert ugye az első rész nagy kérdése az volt, kit ver agyon (szó szerint) Negan, úgyhogy ha dobálóznék itt a nevekkel, spoileres lennék. Rick esetében ez nem játszik, hisz azt senki nem gondolhatja, hogy őt kiírnák a sorozatból… de a többiek, a többiek az más kérdés. A lényeg az, hogy félévadnyi út- és szövetséges keresés után végre fordul a kocka és Rickék elkezdenek készülni a harcra a Megmentők ellen – ennek pedig egészen jó és érdekes aspektusai vannak. Amellett ugyanis, hogy Negan valamennyi jelenetéből süt a feszültség, ismét csak jó és új helyszínek kerülnek képbe, valamint kevésbé jó, de új szereplők, csoportok is. A helyszínek közül nekem a tavas epizód és a vidámparkos baromira tetszett, de hangulatilag a tengerparti kolónia is nagyon renden volt. Apropó… el is feledkeztem Taráról, aki ugye még a balhé előtt ment el, úgyhogy tök jó volt vele egy epizódot eltölteni a harcias amazonok között (mindenki megnyugodhat, igen, természetesen lesz még szerepük). De jó volt a kis magánakció (mindkettő) Negan várának bevételére is – tisztára Honfoglaló    – meg valahol a Hilltopi eseményeknek is volt súlya… hatalomeloszlási szempontból mindenképp. Amúgy is, az egész évad alapja megint csak az „erősebb kutya b*szik” elve, rengeteg villongás, pozícióharc van a két alfahím viadala mellett is. Azon már rég túl van a sorozat, hogy hogyan maradsz életben a holtak között, sőt, már azon is, hogy a demokrácia vs. erős kezű irányítás közül mi a célravezetőbb, itt már egyértelműen a királyságért folyik a harc, no meg az előző évad pacifista világfelfogás létjogosultságára (Morgan és Carol) is kapunk történeti szálat.

S ha már Carol, Morgan és Királyság. Kérem, Rickék erdőbeli térdeplése után rögtön a második epizódban új helyszínre kapcsolunk, ahol nem mást találunk, mint egy Ezékiel Király névre hallgató (Khary Payton), raszta hajú faszit, egy új, eddig ismeretlen kolónia vezetőjét. Akinek… akinek van egy tigrise. Igen, jól olvastátok, valami író képes volt egy ekkora blődséget kitalálni, hogy a zombiktól hemzsegő világba beleírt egy tigrist… egy szelíd, idomított tigrist.    Hogy mit eszik, hogy miért pont a gonoszok fejét harpaja csak le, azt nem tudjuk, mindenesetre van egy tigrisünk is.    Magával Ezékiellel nincs baj, sőt, az egyész Királyság tök jól illeszkedik a Negan féle világba, de a tigris… nos, az nekem sok volt. A másik ilyen, ami sok volt, az a szeméttelep népe. Azzal a nővel az élen (Pollyanna McIntosh), azzal a bili hajjal, az egész Mad Maxből szalajtott bandával nem voltam kibékülve, ráadásul szerintem a történet alapján egyáltalán nem érdemelték meg / ki azt a pozíciót, amit a végére elértek. Egy rakás idióta, semmi több, aztán hol végezték. Megint csak spoileres lennék ha elárulnék bármit is, de aki majd nézi a finálét, jusson eszébe ez.

A finálé. Az egyik legtöbb kritikát a záró epizód kapta, hogy milyen béna az akciószéna, meg miegymás… hát, lószart, kedveseim. A koporsóval engem speciel simán megleptek, és a dilis tudós is jó volt. Jó, persze, tökre lehetett tudni, hogy a két nő közül ki hal meg az erkélyen, hogy majd pont jókor jön a felmentő sereg, hogy a kocka ismét csak fordul – no de abban végképp nem voltam biztos, hogy például Lucille megint kap-e kaját. A lövöldözés, így, semmivel nem volt bénább, mint néhány agyonajnározott mozifilm hasonló jelenete,az, hogy az egy főre eső találatok száma a jó oldalon sokszorosa volt a rosszfiúkénak, hogy a csúnya bácsik hullottak, mint a legyek – az egyáltalán nem zavart. Sorolhatnám a nagyra tartott akciófilmeket, azokban sincs másképp… miért kéne ennek pont itt változni. Egyébként rosszfiúk… van Negan csapatában egykét igazán jó, mocsok arc, az ember szinte várja már, mikor töri be valaki a kopnyájukat… és ezzel érkeztünk el a zárógondolathoz, ami tulajdonképp nem más, mint egy kielégítetlen érzés. Az a helyzet, hogy Negan évadindító tettei után – annak ellenére, hogy, ahogy mondtam, rengeteget próbálnak finomítani a karakterén – a sorozat minden percében érez a néző egy baromi erős dühöt a karakter elpusztítására. A legtipikusabb, legelemibb bosszú érzése ez, ami bizony nagyon sokáig – túl sokáig – kielégítetlen marad, néha puszta kézzel fojtottam volna meg a fickót, néha meg nem értettem, a birka alattvalói/beosztottjai miért nem teszik hidegre maguk. Lett volna rá okuk és lehetőségük – de aztán arra gondoltam, kell ennek a sorozatnak, ennek a világnak egy Negan szerű pszichopata, kell egy igazi ellenfél a Kormányzó után Rick számára. Különben túl egyszerű és idilli lenne minden…

A tigris, a Beatles fejű nő, az elkésett bosszúvágy    ,  meg az évad első felének deprimáló hangulata miatt lehet, hogy tényleg ez az eddigi leggyengébb évad, de nekem így is





80%





Mert elfogult rajongó vagyok.



.

R2-D2 írta:

The Walking Dead S7

„Ha nem vetted volna észre, épp lenyomtam a farkam a torkodon, és te megköszönted nekem.”

Ha bárki olvasóim közül kényelmetlenül érezné magát, miszerint az általános (és hangos) vélekedés ellenére neki tetszett Rick, Carl, Daryl, Michonne és a többiek hetedik kalandja, ne tegye. Minden hasonlóan érzőt megnyugtathatok, nincs egyedül ezzel, magam is ugyanúgy érzek: a TWD S7 minden gyengesége ellenére egy kedvenc sorozat újabb jó évada lett – továbbra is szerethetőek a már megismert karakterek, helyenként brutálisan fájó és megdöbbentő azok elveszése… és… és ugye van egy új antagonista, aki kenterbe ver eddig bárkit.

A másik meg… nos, ahogy bonyolódnak a dolgok, úgy motoszkált bennem egyre inkább az, hogy Negan módszerei lehet, hogy mégiscsak működőképesek, lehet, hogy az általa létrehozott személyi kultusz és diktatúra a beilleszkedő alattvalók számára egy kényelmes és biztonságos életet biztosít. Tökre Észak-Korea modell, ami persze nem jó, de nyakamat rá, hogy ha megkérdezel egy ottani lakost, tuti boldogabbnak érzi magát, mint mondjuk a nép jó része kishazánkban…

A tigris, a Beatles fejű nő, az elkésett bosszúvágy    ,  meg az évad első felének deprimáló hangulata miatt lehet, hogy tényleg ez az eddigi leggyengébb évad, de nekem így is

80%

Mert elfogult rajongó vagyok.

Én nem vagyok elfogult rajongó , de eddig is azok voltak a számomra jobban sikerült évadok, amik a poszt-apokaliptikus szociodrámát helyezték előtérbe, és nem a zombikat. Ebben az évadban meg, ha már említést sem nagyon érdemelnek, akkor még az is lehet, hogy ez fog a legjobban tetszeni .

Negan rendszerének működőképességéről így előzetesen annyit, hogy lehet, a nép jó része kishazánkban nem érzi magát annyira boldognak, mint amilyennek ÉK kirakatba tolt lakosai látszanak, de lehet, hogy egy olyan rendszerben még kevésbé lennének boldogak, ahol a torkon lenyomott farkat is meg kell köszönni ... Én legalábbis biztosan.
.

R2-D2 írta:

Szólít a szörny


Így válik a Szólít a szörny egy két szálon futó dark fantasy drámává: Connor kapcsolata a fával, annak az animált meséi (qrva jók) az egyik, talán barátságosabb vonal – már ha egy szoba szétverését annak lehet nevezni – míg a másik, a valóság egyre szomorúbb képet mutat magáról. Persze, a kettő között jócskán van átjárás Connor által, de úgy gondolom, ahogy Anya betegsége súlyosbodik (Felicity Jones zseniális) úgy nő a nézőben is egyre jobban a feszültség, és úgy kapaszkodik a néző is egyre jobban a fa titokzatos meséibe. Pláne, hogy az egyik kifejezetten arról szól, hogy amíg van hit, van remény – paradox módon a negyedik történet pont ennek a cáfolata.

Miután beleszoktam a spanyolangol filmbe, kifejezetten tetszett az egész környezet, az egyre szürkébb és borúsabb képi világú város, mint háttér, a hullámvasutas bevágáson (Blackpool Pleasure Beach – Infusion) meg jót mosolyogtam. A Szörny technikailag szerintem hibátlan volt, ahogy írtam, a hangja eredetiben az valami brutális… Neeson orgánuma ideális választás. Tényleg egy magával ragadó mese az egész, nagyon súlyos – szerencsére nem mindenkit ebben a korban érintő – terápiás jelleggel, de én azt mondom, hogy ebből egy iszonyat kemény drámát is lehetett volna csinálni. Viszont akkor nem lenne benn ent, és nem ez lenne a film címe.

80%

Ez nekem egy gyönyörű történet volt, sokféle érzelemmel, akár Conort nézem, akár a meséket, amiket a fa mesél. Az egyik legjobb film arról, ahogy a gyász működhet, és ahogy az egy gyerek fejében megjelenik, az egész vízfestékes-3D-s fantasy rész meg egyszerűen tökéletes.

Azt mondanám, akkor is jók lennének a mesék, ha csak önmagukban lennének (ezért is volt egy-két elnyújtott jelenet, és a kicsit a levegőben lógó apa mellett a legnagyobb csalódásom, amilyen összecsapott, "rajztalan" a harmadik történet), és el kéne fogadnom, hogy én nem értem a kapcsolatukat a sztorihoz. Amit találtam, az is inkább általános ("a cél szentesíti az eszközt"), meg amire a fa is utal, hogy mennyire bonyolultak, ellentmondásosak is lehetnek az emberi motivációk, tettek, érzések.

Spoiler:

9/10
.

Niwrok írta:

Szólít a szörny


Ez nekem egy gyönyörű történet volt, sokféle érzelemmel, akár Conort nézem, akár a meséket, amiket a fa mesél. Az egyik legjobb film arról, ahogy a gyász működhet, és ahogy az egy gyerek fejében megjelenik, az egész vízfestékes-3D-s fantasy rész meg egyszerűen tökéletes.


9/10

Örülök, hogy tetszett!! Annak meg pláne, hogy én tettem "radar fölé"..

Jó címe van németül: Hét perccel éjfél után. Erről az Iron Maiden: Two Minutes to Midnight jut eszembe... az lehetne a prequel ehhez...

.





Homeland S6





Még ma is azon gondolkodom, hogy sikerült ezt az egészet így elbaltázni… Hogy sikerült az egy évvel ezelőtti, közel tökéletes, húsbavágóan izgalmas és naprakész évadból egy idegesítően semmitmondó, unalmas, ráadásul kényszeredetten erőltetett aktualitású szezont (félszezont) csinálni, nem tudom. Az az igazság, hogy ennek az első négy-öt része kuka, a finálé utolsó húsz perce meg egyszerűen katasztrófa… így marad a középső 7-7és fél rész, ez nyújthat menedéket minden Homeland rajongóknak. Ez a szakasz az, miért megszerettem az egészet, a Brody nélküli, Carrie-re épülő terroristaelhárítós sorozatot – aminek új évadában azt a csodát is sikerült elintézni, hogy terroristát csak nyomokban tartalmaz. Mintha kényszeredetten akartak volna valahol visszakanyarodni a legelejéhez, az ún. belső ellenség vonalhoz, amiben viszont most nem egy magát felrobbantani akaró katona áll a középpontban, hanem a CIA és az NSA…

Talán egy évvel lehetünk Berlin után. Carrie lányával visszaköltözött az Államokba, ahol hasonló munkát végez, mint Berlinben – egyfajta amerikai TASZ-ként muszlimokat segít… tudom, hogy paranoiás vagyok, de nem megy ki a fejemből, hogy egy arabos-terroristás sorozatnak mennyire is kell vigyázni a látszatra, nehogy rasszistának és muszlimellenesnek bélyegezzék napjainkban… ezért és csak ezért lett a korábbi CIA ügynökből arab jogvédő. De mindegy, ma ilyen világot élünk – az tuti, hogy Jack Bauer sosem lenne ilyen. Carrie viszont megteszi, így kerül kapcsolatba az évad elején egy néger muszlim sráccal, aki mindent megtesz azért, hogy a CIA látókörébe kerüljön. Komolyan, rossz volt nézni azt az idiotizmust, amit Szeku karaktere művel: ez nem a radikalizmus példája volt, hanem szimplán a hülyeségé, a fejre húzott toszósapka meg, mint maga az iszlám sztereotípiája, meglehetősen demagógra sikerült. De a legnagyobb baj, hogy mindaz a lehetőség, ami magában ebben a szálban, ebben a terroristás vonalban volt, ami eddig maga volt a Homeland esszenciája, egy gombnyomásra (    )szertefoszlott – így tulajdonképp, ami a sorozat elején történt, mintha nem is lett volna. Jó, persze, csak egy alap volt a nagy összeesküvéshez, de én összességében szívesebben néztem volna egy jól felépített újabb terroristás évadot, mint egy újabb elnökbuktatós sztorit. És ráadásul mindamellett, hogy gyakorlatilag az égvilágon semmi nem történik négy epizódon át, kifejezetten irritált majdnem minden karakter majdnem minden szála. Carrie ezzel a teszefosza jogászosdijával, Saul az izraeli kiruccanásával (qrvára nem érdekelt, hogy van tesója – totál felesleges szerepe volt), Szeku a hülyeségeivel… egyik sem fogott meg igazán.

De a hab a tortán egyértelműen Peter. Talán nem akkora spoiler, de Quinn túlélte Berlint (az megint más kérdés, hogy milyen dolog az, hogy valakit egyik évad végén élet-halál között hagyunk, aztán a következő évadban meg csak úgy ott van), viszont amit csináltak belőle, az rohadtul nem tetszett. Ez a kripli dolog nekem nagyon nem jött be, részben kifejezetten rossz volt nézni a karakter szenvedését, részben meg kicsit átgondolatlan volt néha mindaz, amit megcsináltattak vele, ahhoz képest, amilyen állapotban volt. Egy félig béna – még ha ex katona is – emberhez képest túl simán vezet autót, verekedik, lő, stb… és akkor az agyi kapacitásáról ne beszéljünk, tételezzük fel, hogy a beszédhiba nem áll szoros összefüggésben a gondolkodásával. Miután pedig a karaktere az évad egyik fontos eleme, minden egyes alkalommal rossz érzés fogott el, mikor láttam (pedig nagyon bírtam). Ehhez képest a másik számomra teljesen Homeland-idegen figurát, Carrie lányát még ki is vették a játékból – vele kapcsoltban csak annyit, hogy ugyanaz a véleményem róla, mint Judithról a TWD-ben, az égvilágon semmi keresnivalója ebben a környezetben, ilyen anya mellett… csak és kizárólag azért létezik, hogy minden évben egy mondatra meg lehessen emlékezni az apjáról. Alapból agyrém, hogy egy ilyen „beteg” nőnek, mint Carrie gyereke legyen, és alapból gáz az is, hogy megpróbálták Carriet jó anya irányba elvinni – egy hisztis picsát csináltak belőle, akinek úgy a legjobb, ahogy végül is itt történt. Aztán lehet, hogy mindez csak egy nézői agymenés, amiben a néző nem akarja, hogy kedvenc karakterét holmi gyerek hátráltassa, miközben nyomoz az ellen után, nem akarja, hogy a kifinomult érzékkel rendelkező CIA ügynök eltompuljon egy gyerek miatt.

Valahol a negyedik-ötödik epizód tájékán mintha észbe kaptak volna az írók és varázsütésre fordul egyet az évad. Még az előtt, hogy a remek lehetőségeket magában hordozó terroristás dolgot kibontották volna, kitalálták, hogy az idei Homeland egy konspirációs sorozat lesz – aminek a célpontja a frissen megválasztott elnök (életemben nem hallottam még, hogy beiktatás előtt így kell szólítani az USA elnökét), Keane lesz. Egyébként jó kis kapocs, hogy az őt játszó Elizabeth Marvel a hasonló politikai játszmás Kártyavárban még csak képviselő, gondolom kéjes élvezettel lépett feljebb a „ranglétrán”, és játszotta el az elnököt. Konspirációs sorozatból viszont már rengeteget láttunk, sőt, még olyanokba is beleszőttek hasonló témát, amikbe talán nem kellett volna – úgyhogy eléggé magasan sem érte volt a léc, de a Homeland átvitte. Ezért sem értem, mi a rossebért kellett elcseszni az időt négy epizódon keresztül egy olyan történetre, aminek utána jóformán semmi szálát nem használják, aminek akkor meghatározó szereplő teljesen feszívódnak az évad második felére, mikor ilyen második-harmadik harmadot képesek írni. Mindegy, az ötödik résztől kezdve megkaptam mindazt, amiért leültem nézni az egészet, a Homeland kissé visszafordulva gyökereihez, egy „árulós-nem bízhatunk senkiben” jellegű sorozat lesz. Izgalmas, kiszámíthatatlan, fordulatos – ha nem is annyira pörgős, mint mondjuk a 24, de a saját korábbi szintjét (1-3 évad) hozza.

Van néhány egészen jó új, és kissé megváltozott hozzáállású régi karakter az évadban. Utóbbiak közül magam részéről Dal Adart valahol mindig különleges figurának tartottam, bizonyos mértékig szimpatizáltam is vele, ebből kifolyólag először meglehetősen nehezen dolgoztam föl mindazt, amit ő tett… de aztán arra gondoltam, milyen érdekes is az a sakkjátszma, amiben az egyik oldalon ő mozgatja a bábukat, a másikon meg esetleg Saul és Carrie. Jó volt, de nagyon kemény, ahogy a háttérből irányít, a hűtőkamrás vallatása rohadtul tetszett. Az újak közül zseniális(an undorító) a médiaguru OKeefe (Jake Weber) karaktere, a finálé tükrében érdekes kérdés, hogy végül is hogy kapcsolódik szerepe a történetbe, valamint jó volt kisebb szerepben a sapkás gyilkos illetve a Szökés Zsebese is. Egészen az utolsó epizód feléig nagyon jól kitart a lendület, soha nem tudhatod, ki mit fog tenni, ki kit árul el, erre már megszokod Peter kripliségét, Carrie csökkenő számú hisztijeit, sodornak magával az események. Néha ugyan zavar, hogy többet tudsz, mint a szereplők, néha legszívesebben bekiabálnál a TV-be, hogy mi a szitu, de ez a sztori velejárója. Jók és hitelesek a csavarok, végre nagyjából mindenki úgy viselkedik, ahogy elvárjuk tőle – s amire képes. Nagyon szép és hatásos finálé lehetett volna, ha a 12-ik epizód felénél zárják le az egészet, az autós jelenetnél… de nem, nem tették.

A Homeland eddig is próbált ropogósan friss lenni az aktuálpolitikában, márpedig véleményem szerint a konkrét finálé ennek az áldozata lett (talán ezért is csúszott a bemutatója három hónapot). A WTF érzés mögött ugyanis az égvilágon semmi koncepciót nem éreztem, az, hogy a történet végére ki hova került a sakktáblán és legfőképp milyen jellemmel rendelkezett, az szerintem teljesen ad-hoc jellegű. Egyszerűen nem volt benn az az évadban, amit itt kihoztak, sem úgy nem, hogy az egész egy megtervezett, jól felépített játszma volt, sem, hogy az a bizonyos karakter ekkorát jellemfejlődött volna. Hinném utóbbit, ha nem lett volna megint időugrás a történetben – ha megmutatták volna, hogy jut el ő A nézőpontból B nézőpontba… viszont azt annyira utálom, hogy mindent rá lehet fogni az eltelt időre, hogy „offscreen” megtörténnek értelmezhetetlen dolgok. A gyanúm egyébként az, hogy kvázi jött egy ötlet, valaki látta a törökországi eseményeket a hírekben és azt gondolták, miért is ne lehetne beépíteni a frissesség nevében a Homelandbe – nos, nekem nem jött be. Hiteltelenné vált az egész, a végén én is bámultam a képernyőt, hogy akkor most mi is van, mint Carrie a Kapitóliumot. Ez számomra kb. annyit ért, mintha azt mondták volna, Damien Thorn ül a székben… ez így egy gyenge, nagyon gyenge Kártyavár párhuzamnak tűnik.

Összességében nem volt rossz, sok dologról még nem is beszéltem, a technikai, díszletes dolgok szokásosan hibátlanok, miután eldöntötték az írók, merre mennek tovább, a hangulat is megvan. Némi útkeresés után a karakterek is magukra találnak – viszont egy évad, aminek az első harmada egy helyben áll és simán kukázható, bármennyire szeretem, nem érdemel többet, mint




70%




.

R2-D2 írta:

Extinction – A kihalás szélén

...ugyebár nem egy filmet láttunk már, ami ismeretlensége és kisebb költségvetése ellenére egészen jól sikerült: az Extinction egy újabb példa ezek sorában. Talán tényleg nem robban akkorát, mint némely nemrég látott spanyol drámai társa – bár, az is igaz, a témájában homlokegyenest másfelé kacsingat. Leginkább párhuzamot a Kolónia és a Legenda vagyok című filmekkel lehet vonni, de nekem a mutánsok miatt a Wayward Pines féle egyedfejlődési vonal is beugrott.

Nekem ez az Extinction simán viszi a Kolónia szintjét. A sztorija jó, a karakterei közti kapcsolat kiváló, az egész túlélőtörténet, azon belül is a nevelés irányának fontossága nagyon tetszett. Mindezek mellett van benn egy-két egészen szenzációs kép, beállítás, jelenet, a trailerben is látható havas házban a kanapén ülő, jégbe fagyott házaspár a vértócsával a falon például rettentő szuggesztív. A film kicsit talán tényleg a Legenda vagyok eseményeit követi (pláne a végére), de annyit sikerült csavarni azon, hogy itt hárman vannak, nem pedig Will Smith egyedül. Ami negatívumot mondani tudok az mindenképp a nyitókép idiótaságai, aztán talán Jack karakterének unszimpátiája, meg egyértelműen a bizonyos jeleneteknél erősebben fellépő „láttam már” érzés, esetleg a kissé szegényesebb CGI – de nagyjából ennyi. Alapban roppant feszült az egész, csak lassan sejlik fel a múlt, miért is utálják egymást ennyire, közben a vadak egyre nagyobb veszélyt jelentenek... qrva jó. Pszichológiai drámának, világvége filmnek, és zombifilmnek egyaránt.

80%

A linkelt írás óta a listámon volt ez a film, de az igazi kedvet hozzá a Summer Camp hozta meg, és ahogy annak kapcsán jobban utánamentem, hogy kik is alkották meg. Mert mostanra Alberto Marini nálam tuti ajánlólevél, de Miguel Ángel Vivastól is láttam már jó filmet.

Az biztos, hogy az Extinction különleges film lett, nagyjából úgy, ahogy a Summer Camp is volt, vagyis hogy egy zsáner jól ismert kellékein, a klasszikus filmek egy-egy jelenetén csavarnak egyet, hogy mégis valamiben új legyen. Konkrét jelenetekben köszön hát vissza tényleg a Legenda vagyok, a Kolónia, de éppúgy a TWD vagy a 28 nappal később is, amin ez a "Két férfi meg egy kicsi" felállás a trükk... és nekem ennyivel lett gyengébb a film, mint a 8-as. Nem azért, mert az alaphelyzet nem kifejező, nem lehetne mindenhol szimbólumokat és kapcsolatokat keresni a túlélés és a nevelés kérdéseiről, vagy mert a mindennek megalapozó titok mozaikjai nem lennének érdekesek (noha kb. negyed óra után elárulta egy fénykép), hanem mert nekem már túl abszurd volt. Ahogy élnek, egyedüli túlélőként kilenc éven át is elzárkózva egymástól, bármilyen indokkal is, inkább éhezve, de ugyanakkor tévézgetve, amikor a közös túlélés Lu életét is javította volna... azt én csak átvitt értelemben tudtam kezelni, annak viszont túl sokáig húzták el. A csavarok sem működtek annyira, hiszen a bemeneti és a kimeneti állapot ismeretében előre kitalálható volt, minek kellett történni a kilenc év alatt. De lehet egyébként, hogy éppen ez a fő mondanivaló: semmi sem tudja és fogja úgy garantálni az emberiség pusztulását, mint az évek, évtizedek, évszázadok során dédelgetett sérelmek és veszteségek, amik szembefordítják egymással az embereket még akkor is, ha alapvetően ugyanazt akarják.

A többire ugyanazokat írnám: a buszos bevezető béna, a vizuális részébe meg legfeljebb azért lehet belekötni, mert néha annyira szépen fényképezett, ami ebben a helyzetben már giccsnek hat... az a három szintes kameramozgás például említésre méltóan zseniális volt.

6,5/10
.

Niwrok írta:

Extinction – A kihalás szélén

Az biztos, hogy az Extinction különleges film lett, nagyjából úgy, ahogy a Summer Camp is volt, vagyis hogy egy zsáner jól ismert kellékein, a klasszikus filmek egy-egy jelenetén csavarnak egyet, hogy mégis valamiben új legyen.

A többire ugyanazokat írnám: a buszos bevezető béna, a vizuális részébe meg legfeljebb azért lehet belekötni, mert néha annyira szépen fényképezett, ami ebben a helyzetben már giccsnek hat... az a három szintes kameramozgás például említésre méltóan zseniális volt.

6,5/10
.

Nekem ez most akkor kicsit jobban bejött, de sebaj.

.

.




A boncolás




„Az amerikai kultúrában a John Doe személynév egy átlagos, név nélküli emberre vonatkozik, akit éppen az átlagosságra példaként szoktak felhozni, vagy ismeretlen személyek azonosítására használják, női változata a Jane Doe. Az Egyesült Államokban leggyakrabban az azonosítatlan elhunytaknál alkalmazzák a John/Jane Doe nevet.” Wiki


Ugye, mindenki emlékszik a Hetedik John Doe-jára? Az ismeretlen tettesre? Nos, az ő nevénél kerültem kapcsolatba ezzel a beidézett meghatározással, az ő eseténél néztem utána a dolognak, addig nem is tudtam erről az egészről semmit – viszont így az A boncolás eredeti címében szereplő női név láttán rögtön arra gondoltam, hogy a posztereken hullasápadtan ránk bámuló csajt fogják majd így hívni... s nem is kellett csalódnom. Ezzel egyidejűleg újfent arra a következtetésre kell jutnom, hogy a magyar filmcím icipicit leegyszerűsíti a dolgokat, önmagában egy boncolás egy közönséges hullaházas horrort vetít elő – de miután idehaza a Jane Doe boncolása tényleg nem mondana semmit, ezért nekem sem lett volna jobb ötletem. Pedig fontos, nagyon is fontos, ki fekszik azon a bizonyos asztalon, önmagában szimplán csak az A boncolás viszont kizárja a személyhez való kapcsolódás lehetőségét… nem tudom, ez így mennyire érthető, mindenesetre én ezt érzem a film után.

Egy bűnügyi helyszínen kezdünk, ahol egy amerikai kisvárosi családi házban brutális és véres tömegmészárlás történt, a rendőrség pedig épp helyszínel, próbálja összerakni az eseményeket – nagy a tanácstalanság részükről, hisz úgy néz ki, betörésnek semmi nyoma. Itt jegyzem meg, hogy maga a helyszín, annak hangulata és a fényképezés is qrva jó… a vérbe fagyott holttestek mellett aztán találnak még valakit, egy meztelen női halottat, aki viszont láthatóan sértetlen – ámde épp úgy hulla, mint a többiek. Burke sherrif (Michael McElhatton), mint kötelességtudó helyi rendőr így a halottat a kisváros magánvállalkozásban működő patológiájára szállítja, ahol is apa és fia vagdossa föl a pacienseket – meglehetősen nagy szakértelemmel és alapossággal. Tommy, az apa (Brian Cox – ezen meglepődtem    ) a szaki, az öreg boncmester, óriási tapasztalattal rendelkező iparos, egyfajta mentora Austinnak, a fiának (Emile Hirsch), akivel épp egy tűzből kiszedett, összeégett testet elemeznek – a maga naturális valójában. Itt egyébként két gondolatot engedjetek meg. Az egyik, hogy önmagában egy boncolásos film, ami hullaházban játszódik, mindig is egészen kiváló alap lehet egy jó kis horrorra, valahogy az ember (a fehér ember) bizonyos távolságtartással, félelemmel és undorral vegyes tisztelettel viszonyul az egész témához. A test felnyitása hétköznapi embernek amúgy is felér egy rémálommal, de ez keveredve egy kellően hangulatos díszletben még akkor is felviszi az ember pulzusszámát, ha fixen tudja, hogy a halottak bizony nem kelnek fel az asztalról. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik gondolat: az egész koncepció félrecsúszhatott volna, ha elbagatellizálják magát az orvosi műveletet, ha viccet csinálnak belőle (egy pillanatra azt hittem a zenénél, hogy ez bekövetkezik), vagy totál hiteltelenné tették volna holmi felülő, váratlanul pislogó, megmozduló halottal – de nem. Az A boncolás sokkal, de sokkal okosabb ennél (legalábbis az első felében) a néző csontjáig hatoló borzongással nézheti azt, hogy hogyan nyitja fel apa és fia a frissen behozott nőt… nevezetesen azt a bizonyos meztelen szépséget, Jane Doe-t.

Kegyetlen jó az egész első szakasz. Már ahogy az égett fickót boncolták, az is tetszett, aztán ahogy Austin barátnőjét beengedik a terembe, ahogy elemzik a tepsiket, a csengő… zseniális (hát még később!!!    – tetszett, hogy ilyen apróságot is felhasználtak). A csúcs viszont egyértelműen a lány feltárása, ugyanis egyre furább dolgokat tapasztalnak boncmestereink: lehetetlen helyeken lehetetlen sérülések, fura dolgok innen-onnan - külön jó volt, hogy először mindenre próbáltak tök racionális, orvosi magyarázatot találni. Néhány egészen kiváló ötlet színesíti a filmet, a csúcs majd természetesen a bőr kihajtása lesz, de a fog, a szövet, annak helye, a belső szervek állapota mind-mind érdekes, izgalmas ötlet. Ugyanakkor, ekkor még inkább csak maga a boncolás ténye, látványa, esetleg az ódon patológia nyújthat horror hangulatot (megteszi), az őrület ekkor még nem igazán sejthető… pontosabban de, legalábbis nekem volt egy kósza gondolat a fejemben, hogy ki és mi is ez a lány, akit épp darabjaira szednek…

Több negatív kicsengésű írásban kritikának hozzák fel, hogy egy bizonyos pont után a misztikumra épített fordulat teljesen hazavágja a filmet – szerintem ez nincs így. Nekem legalábbis tök tetszett az őrült túlélőhorrorba fordulás, mikor is apa és fia próbálnak rájönni, mi is folyik a boncteremben, no meg hogy élhetik túl. Tetszett a továbbra is előtérbe tolt racionalitás – „Ez csak egy hulla” – tetszett, hogy először még szorult helyzetben is a mikroszkóphoz nyúlnak. Tényleg életszerű reakciók a hihetetlenre, valahogy úgy éreztem, hogy ha már menekülni nem tudnak, akkor legalább reálisan viselkednek… a mozi nagy része tulajdonképp egy két-három szereplős kamaradarab, amiben a halottak, a pincében kialakított évtizedes patológia kiváló díszlet. Nem akarom elspoilerezni, mikkel kell szembenézniük hőseinknek, de minden ismert horror elem felhasználása remekül működik. A lány meg, mint alany, a maga meztelenégében, merevségében, fehérségében kifejezetten borzongató látvány, remek hangulati elem… amit meg a karakteréből kihoztak, ami misztikumot hozzáírtak, nekem az is kifejezetten tetszett. Nem az lett belőle, mint amire számítottam, de így is sokkal jobb, mint a nem is olyan rég látott, lényét címében magában viselő, agyonhype-olt másik horror (lehet, találgatni    ).

Persze, nem állíthatom, hogy hibátlan mozi lenne az A boncolás. A többséggel ellentétben nekem azonban nem a sztori misztikumával volt bajom (ennyi évad Odaát után hogy is lehetne), nem is annak zagyvaságával, sokkal inkább azzal a kapkodással, amit a mozi második szakaszában láttam. Néha annyira követhetetlen volt a vágás – ez által meg az események -, néha annyira sötétek voltak a jelenetek, hogy komoly fejtörést okozott, ki kivel van és mit csináltak vele. Néhány esemény csak úgy jött, van, aminek jóformán semmi folytatása, következménye nem volt, néha úgy futkosott apa és fia az alagsorban, mint pók a falon. Néha feltűnt egy-egy „rém”, aztán hipp-hopp eltűnt, néha a szorult helyzetnek is váratlanul csak úgy vége szakad – a liftes jelenetet és következményét meg teljesen nem értettem. Persze, önmagukban mind kellőn hangulatos, véres, rémisztő és félelmetes szcénák, de folytonosságukban komoly problémákat láttam. Olyan egymás után pakolt horrorjeleneteknek tűntek, amik kétségkívül hatásosak, ámde mintha "túlpörögné" magát a film tőlük. Abba viszont most nem kötök bele, hogy megint hogy az istenben lehet egy akkora ház alatt egy ekkora patológia, fogadjuk el ezt egyfajta modern kori horrorklisének – ettől nem rosszabb a film, sőt több helyről jöhet a félelem…


Mindegy, az A boncolás érdemeit nem tudják igazából elvenni. Messze nem az év Oculusa (ez immár egy visszatérő cím), de önmagában roppant szórakoztató és hatásos darab. A boncolás miatt is, meg a jump scare elemei miatt is – mindezt pedig az átlag fölé emeli az az okos húzás, hogy végre valahára a főszereplők életszerűen és hihetően reagálnak a történésekre. Inkább a tudomány (patológia) segítségét használva próbálnak szembeszállni a misztikummal, mintsem elfogadják, hogy az asztalon fekvő csaj valami más lenne… más, mint egy újabb halott. Apropó: a lány meztelenségével egy percre nem éltek vissza az alkotók (így a boncolók sem), tök jól lejött, hogy az egész nekik csak egy munkaeszköz – egy megoldásra váró rejtvény. Ráadásul nekem fura is volt nézni most ezt, a nemrég köreimben történtek után, szomorúan aktuális élmény is volt így, szinte testközelből átélni egy boncolást – ámbár láttam már ilyen dokut – még ha a két eset motivációja természetesen más is volt.

Egy próbát mindenképp megér ez az egész, az A boncolás. Picit kitűnik az átlagból, mert racionális – de egyben borzongató is. Remek ötletekkel operál, jók a színészei, jók az ijesztgetései, és rohadt jó a helyszíne. Kisváros kis temetkezési vállalkozójának kis patológiája… kevés, ámde annál veszélyesebb hullával. Az a csengő… az qrva jó volt.




75%



.

R2-D2 írta:

A boncolás

Persze, nem állíthatom, hogy hibátlan mozi lenne az A boncolás. A többséggel ellentétben nekem azonban nem a sztori misztikumával volt bajom (ennyi évad Odaát után hogy is lehetne), nem is annak zagyvaságával, sokkal inkább azzal a kapkodással, amit a mozi második szakaszában láttam. Néha annyira követhetetlen volt a vágás – ez által meg az események -, néha annyira sötétek voltak a jelenetek, hogy komoly fejtörést okozott, ki kivel van és mit csináltak vele. Néhány esemény csak úgy jött, van, aminek jóformán semmi folytatása, következménye nem volt, néha úgy futkosott apa és fia az alagsorban, mint pók a falon. Néha feltűnt egy-egy „rém”, aztán hipp-hopp eltűnt, néha a szorult helyzetnek is váratlanul csak úgy vége szakad – a liftes jelenetet és következményét meg teljesen nem értettem.

Egy próbát mindenképp megér ez az egész, az A boncolás. Picit kitűnik az átlagból, mert racionális – de egyben borzongató is. Remek ötletekkel operál, jók a színészei, jók az ijesztgetései, és rohadt jó a helyszíne. Kisváros kis temetkezési vállalkozójának kis patológiája… kevés, ámde annál veszélyesebb hullával. Az a csengő… az qrva jó volt.

75%

Hiába volt jó az alapja, nekem a fenti dolgok (is) annyira hangulatrombolóak voltak, hogy sajnos egy közepesnél jobbra nem futotta. Ha krimi-thrillert várok, tök jó, de horrort vártam, és akként működött a legkevésbé, mert egyre ritkábban viselem jól ezeket a tutujgatásba fulladó riogatásokat, hogy megijesztenek, aztán alig győznek lenyugtatni a "sokkból" (ilyenkor szoktak jönni a madárdalos hajnali képek...). A karakterek még jók lettek volna, a jó tudósként viselkedő, "keressünk logikus magyarázatot" boncorvosok -bár a srác barátnőjét még mindig halál felesleges tartom ilyen hosszan bemutatni, amikor alig van jelentősége-, csak a színészek nem tudtak nekem hitelesek lenni a parás részekben. És az a csengő a legvégén    , az meg már kabaréba ment át.

De jó, hogy neked tetszett . Én is szerettem volna szeretni, mert az ötlet megérdemelte volna .
.

.





A galaxis őrzői vol. 2




Legyünk rögtön túl a leg szentségtörőbb fejezeten: nem, továbbra sem érdekel az egész MCU világa, továbbra sem tudom, ki kinek a fia borja és hogy ki mit hajt ebben az egész őrült Univerzumban. Nem követem, hogy melyik követ épp hol és ki őrzi, mint ahogy azt sem tudom – és nem is érdekel – melyik film időben mikor és hol játszódik, melyik eseménynek kell(ene) hatnia a másik moziban történtekre. Csupán két dolgot tudok ezzel kapcsolatban: mindig is bosszantott, hogy milyen idióta építgetés az, amikor az adott eseményekről, az adott film főhősének szorult helyzetéről a többi szuperhős nem is tud, illetve hogy egy új Marvel filmet a magam részéről mindig csak és önmagában tudok és akarok értékelni. E szerint pedig minél kevesebb a kapocs a többivel, esetemben annál jobb, hiányos ismereteim legalábbis ezt igénylik… ez majdnem bejött az A galaxis őrzői vol. 2-nél is, a baj csak az, hogy amit itt történetben próbálnak lenyomni a torkunkon, az még a világító veseköveknél is nagyobb ordenáré baromság…

Most biztos van, aki gyorsan az írás végére görget és megnézi az értékelést számokban… és nem érti, hogyan is jött ki az a bizonyos 80-as.     Nos, kedves barátaim, úgy, hogy a komplett ökörsége ellenére veszettül jól szórakoztam a filmen. A Bosszúállók első része óta ennyit nem röhögtem Marvel alkotáson – márpedig úgy néz ki, engem ezzel tudnak levenni a lábamról: a poénokkal és a sci-fivel. Itt pedig kérem, hegyekben áll mindkettő. Az, hogy az egész az űrben játszódik, az hogy elképesztő látványvilága van, hogy a rengeteg új faj, bolygó, űrhajó mind-mind a Lucas éra Star Warsát idézi (gyanítom, a Valerian is be fog jönni épp ezért), a fél győzelemhez már alapból elég volt, amire csak rátett egy lapáttal a félig retróra, félig butaságra épülő humor. Önmagában Debil úr emlegetése és felhasználása zseniális lett, a Marry Poppinsos beszóláson is szakadtam… de a csúcs, az egész Őrzők2 koronája nekem a kicsi Groot volt. Komolyan, annyira tetszett az egész figura, annyira „cuki” volt, hogy volt, mikor nem is a vásznon játszó fő eseményeket néztem, hanem a kis Ágacskát. Ha lehetne, holnap örökbe fogadnám…

Azt hiszem, az első percekben minden eldőlt. A kétségkívül gagyi, ötlettelen és ecebóca felütésben fényes csillagként ragyogott a kis fa jelenete – szerintem zseniális húzás volt az amúgy nevetséges harcot háttérbe szorítani és Grootra fókuszálni. Beszarás az egész, ahogy néz, azok a boci szemek… qrvára tetszett… szinte ki is zökkentett az egészből, mikor a „nagy elemevő űrgyik” kinyírására váltottunk, szinte sajnáltam, hogy hirtelen másokkal is kellett foglalkoznom. Kicsit nehezen vettem fel a fonalat – pedig tegnap újráztam az első részt – furcsálltam, hogy ez a négy idióta még mindig egymást szapulja, de aztán a fekete lyuk értelmi színvonalán lévő Drax segített átbillenni a holtponton. Az a röhögés…    anyám… valahol olvastam, hogy ellopta a show-t a többiek elől, és részben egyet kell ezzel értsek: az első epizódban még közel sem volt ekkora hangsúly a butaságából eredő naivitásán, de itt majdnem minden mondata, megmozdulása térdet csapkodó lett. Egyébként a film közepét fixre ő mentette meg nálam, ugyanis a történetnek nevezett valami közepén úgy leül az egész a csicsás bolygón, hogy egy idő után kezdett kényelmetlen lenni a mozi széke.

Az történik ugyanis, hogy az Őrzőket megmenti az ellenség drónhadseregétől – ez milyen zseniális már!!! – egy két centis figura, aki a repülő űrhajó tetején áll menet közben…    értitek, ugye? Peter Quill, a fenegyerek, a csapat vezére aztán nemsokára találkozik a még soha nem látott apjával, aki nem más, mint egy bolygó…     ha most valaki azt mondja, hogy köszöni szépen, ennyi volt, nem tartom vissza. Életemben ekkora blődséget még nem hallottam, nem olvastam, de legfőképp nem láttam vásznon – egészen máig. Csak azért nem sírtam el magam eme veszett ötlet kapcsán, mert olvastam róla a havi mozis újságban, így nem ért akkora sokk-ként – de nem csodálkoznék, ha néhány racionálisabban gondolkodó néző ilyenkor csak úgy kisétálna a teremből. Na ja, de azok meg minek mennek el egy Marvel filmre, ugye?? Egyébként ezzel meg meg is cáfolok minden olyan feltételezést, ami szerint az Őrzők2 egy gyerekeknek készült mese lenne – nem, ekkora böszmeséget még a gyerekek sem fogadnak be. Nekünk viszont sajna be kell, úgyhogy elmegyünk mr. Ego (hehe, Lecsó cameo..   ) bolygójára, ahol egy közel fél órás lelkizést kapunk apa-fia viszonyról, a családról és a testvéri kötelékről. Ez tényleg rohadtul nem illik egy ilyen stílusú filmbe, de még mindig jobb, mint a Bolygóember…

Arról sokat olvashattok máshol, hogy az Őrzők2 mennyire is e három téma köré fonta mondandóját, s hogy ez mennyire is közhelyes, meg nem tesz jót a filmnek – úgyhogy én ezeket a köröket kihagyom. Engem a film szempontjából sokkal inkább érdekelt az, hogy mindezek az elemek működnek-e ebben a közegben, képesek-e valami hatást kiváltani belőlem, avagy sem. Nos, a válaszom egyértelműen igen: hiába elhasznált panel mindegyik, hiába rágta meg és köpte ki ezerszer őket már Hollywood, itt, bizonyos összetevők mellett mind működik. Mégpedig meglehetősen érzelemdúsan működik. Az előzmények és a film első kétharmada alapján elképzelni sem tudtam, Nebula mit keres Gamorra oldalán, de ahogy alakították az eseményeket, amilyen nyúlfarknyi, de hatásos eredettörténetet kreáltak hozzájuk, az nagyon bejött. Ugyanígy Quill és apu viszonya, ami először egy tipikus elhagyott gyerek kontra bűnbánó apa konfliktusnak indul, nekem nagyon bejött (az meg, amikor kiderült, hogy mi miért és hogyan történt a földön, 27 évvel korábban, az felszisszenést váltott ki a moziban) – leszámítva persze azt a baromságot, hogy ki is az öreg és mit akar. A család meg… ez a szedett-vedett banda, a sok lelki sérült taggal, kifejezetten szívszorítóra sikeredett. Pláne ugye a fináléval, Mordály és a kékfejű füttyös kapcsolatával…

Végre nem kellett tudom, ki kit miért kerget, végre nem kellett azon agyalnom, miről maradtam esetleg le a többi film/sorozat eseményei tükrében. Önmagában voltam képes élvezni az egészet, elmerülni a bámulatos látványban – roppant giccses, de gyönyörű volt a Színes Bolygó – röhögni az idióta beszólásokon és nézni a kicsi Groot ténykedését. Nekem nem volt sem sok, sem túl alpári a poén – még a kábeles sem – a film végét pedig őszintén megmondom, megkönnyeztem. Rendesen meglepődtem (mert el is felejtettem, hogy benn lesz) egy bizonyos karakter feltűnésén, és szinte lubickoltam a retro utalásokban. A zene ezúttal nem jött be annyira - a Fox on the Run például nem is hangzott el film közben -, de ez legyen az én bajom, én a rockosabb vonalat jobban bírnám, viszont az előzetesben rettentő furán hangzó „ragszalag” helyett használt „szigszalag” használata örömmel töltött el. De ami a legfőbb: az első részben még csak ímmel-ámmal kedvelt karakterek a végére igazi kedvenceimmé váltak, egyáltalán nem bántam, hogy a beszélő mosómedve (szegényt, mennyi névvel illették    ) helyett most Groot és Drax vitték a pálmát. Még a hangyalány is bejött, meg valahol érdekes és izgalmas volt az aranyarcú bagázs is – ahogy mondtam, imádom az új világok új szereplőit, számomra egy sci-fit az tesz igazán jóvá, ha rengeteg új fajt, helyszínt ismerünk meg. Elég tág a Galaxis ehhez, csak megfelelő kreativitás kell hozzá… aminek alapjait ugye egy bizonyos George Lucas nevű úriember rakta le kis lelkemben.

Mindezek következtében én az A galaxis őrzői vol. 2-re sokkal inkább tudok tekinteni egy önálló, látványos, és kibaszottul szórakoztató űreposzként, mint az MCU újabb fejezeteként. Tele remek ötlettel, remek karakterekkel, elképesztő látvánnyal – és könnyfacsaró fináléval. Ha nem lett volna a központi története ennyire bárgyú és idióta, ha apu nem az lett volna, ami, és nem megint az Univerzumot akarta volna elpusztítani a főgonosz, akkor talán ez lehetett volna számomra a világ legjobb képregényfilmje. Én ilyenek képzelem el a rajzolt világ megfilmesítését, ilyennek képzelek el egy vicces sci-fit, nekem nem kell holmi kémes beütés, meg politikai-történelmi-hatalmi háttérjátszma. Én a sci-fi részét mindig is jobban szerettem a Marvel építkezésének, épp ezért szeretem az összes eddigi mozik közül a Thor filmeket a legjobban – mert azok sem a Földön játszódnak. Hanem az űrben, réges rég, egy messzi-meszi galaxisban. Ez a mozi pedig szerencsére sokkal közelebb áll a Star Wars és a Star Trek világához, mint eddig bármi más, ami a tököm tudja mennyi fázisban készült – talán épp ezért jött be ennyire.


Kicsi Groot pedig simán elférne egy Baljós árnyakban is, Jar-Jar mellett.  
Milyen jól elbeszélgetnének...  




80%




.

R2-D2 írta:

A galaxis őrzői vol. 2

Mindezek következtében én az A galaxis őrzői vol. 2-re sokkal inkább tudok tekinteni egy önálló, látványos, és kibaszottul szórakoztató űreposzként, mint az MCU újabb fejezeteként. Tele remek ötlettel, remek karakterekkel, elképesztő látvánnyal – és könnyfacsaró fináléval. Ha nem lett volna a központi története ennyire bárgyú és idióta, ha apu nem az lett volna, ami, és nem megint az Univerzumot akarta volna elpusztítani a főgonosz, akkor talán ez lehetett volna számomra a világ legjobb képregényfilmje. Én ilyenek képzelem el a rajzolt világ megfilmesítését, ilyennek képzelek el egy vicces sci-fit, nekem nem kell holmi kémes beütés, meg politikai-történelmi-hatalmi háttérjátszma.

Kicsi Groot pedig simán elférne egy Baljós árnyakban is, Jar-Jar mellett.  
Milyen jól elbeszélgetnének...  

80%

Gyakorlatilag ezért adtam rá én is 8-ast az apróbb véleményeltérések ellenére is... és abba nálam még apu is belefért   .

De hogy Jar-Jar lenne a jó traccspartner  ?! Biztos vagy te abban ?










.

.




Felemelkedés / Ascension S1



Kétlem hogy az igazán hardcore sci-fi fanokon kívül sokan hallottak volna erről a sorozatról, ezért engedjetek meg néhány előzetes infót róla. A Felemelkedés a kanadai CBC és az amerikai SyFy csatorna 2014-es minisorozata, ami hivatalosan 6x43 perces epizódból áll, de szokás szerint három duplarészes vetítéssel ment a TV-ben (így is van tagozva). A tervek szerint hasonló sors várt volna rá, mint anno a Battlestar Galacticára, a rövid, pilotnak is tekinthető felvezető szezon után ki kellett volna nőnie belőle egy új, többévados sci-fi sorozatnak… amiből aztán nem lett semmi. Tulajdonképp kár érte, mert kétségkívül volt benn potenciál, viszont ha meg már így alakult, ez megint csak bosszankodásra ad okot, mert egy újabb félbehagyott projekt lett… egy a sok közül.

A történet szerint valamikor a Kennedy-érában Amerika titokban útjára indított egy csillaghajót, megpakolva emberekkel, akik majd pont 100 év múlva érik el úticéljukat, a Proxima Centaurit. A hajó többgenerációs, tehát nem az Utazók féle megoldást választották az írók, hanem a másik módszert, miszerint az emberek élnek, halnak, születnek a hajón – persze szigorú szabályozás és tervezés alapján. Mi az út 51-ik évében kapcsolódunk be a buliba, az ún. biztonságos visszatérés időpontja környékén – nem mellesleg a jelenben –, amikor is az űrhajó közeledik ahhoz a ponthoz, aminél már annyira eltávolodik  a Földtől, hogy visszafordulva már nem érne haza. Ezt próbálják meg a hajón egyre gyakrabban feltűnő szabotőrök kihasználni, kvázi kényszeríteni a kapitányt a megfordulásra… hisz ennyi idő után legalább a második, de inkább már a harmadik generáció utazik a végtelen űrben, s nekik egyáltalán nem feltétlenül életcél a PC elérése. Amúgy hülyeség, mert ha visszafordulnak, azt sem érik meg, de mindegy. A lényeg az, hogy a hajón 51 év óta először gyilkosság történik, felbolygatva ezzel a békés állóvizet (lol, szó szerint, hisz a medence a tett helyszíne), okot adva a visszafordulós hangok felerősödésére – no meg remek katalizátorként szolgálva a személyzet egyes karaktereinek összeugrasztásához.

Ahogy olvashatjátok, egész jó kis alapkoncepció van ebben a felütésben elrejtve, egy kis közösség konfliktushelyzeteit bogozhatjuk, némi vélt és valós veszély közepette, egész jó kis társadalmi kérdéseket boncolgatva (születésszabályozás, házasságsorsoló gép, stb…), amire a gyilkosság és a nyomozás csak rátett egy lapáttal. Egy apró mellékszálban a Földön napjainkban néhányan próbálnak ugyan információkat szerezni az Ascension hajó titkos útjáról, de egyáltalán nem tűnik fontosnak az, mi történik idehaza… mikor a hajón például a gyilkos fegyvert keresik. S ha már itt tartunk – függetlenül attól, mi fog később történni – nekem nem ment ki a fejemből valami: az egész alapszitu rendkívüli módon sántít ezzel a titokban fellőtt űrhajóval. Komolyan azt várják el az írók, hogy befogadjam azt, hogy mondjuk ’62-ben USA fellő egy csillaghajót… és arról nem tud senki??? Szovjetek, kínaiak, Európa … meg a komplett hazai média sem??  A műholdak korában??  Szóval, valahogy nem ment ki a fejemből az egész, és ezen az sem változtatott, amikor néhány „nem várt” dolog kiderül erről az egész utazásról – ki, miért és hogyan indította útra az emberiség első gyarmatosítóit. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de az egész csupán azt érte el nálam, hogy kevésbé volt fura néhány dolog, ami a hajón történt eddig. Amúgy azon a hajón, ami valami fura hibridje volt a hatvanas évek fekete fehér tévéinek, monitorjainak, és a 2015-ös év hi-tech építészetének – ezt viszont semmivel nem lehet magyarázni, ez simán egy elcseszett koncepció.

A lényeg az, hogy egyszerűen muszáj félretenni mindkét dolgot, mert kielégítően egyikre sem kapunk választ, muszáj az ilyen ímmel-ámmal összetákolt világot elfogadni, mert különben minden erőnk elmegy a baromságok felesleges megértésére – és nem vesszük észre az igazán lényeges, okos és fontos mondanivalót. Természetesen, mint minden sorozatban, a legfontosabb itt is a karakterek közötti háló, ki kivel, milyen érdek szerint szövetkezik (fekszik össze), illetve természetesen kell a megfelelő jó és rossz oldali főhős(ök) felvonultatása – ez amúgy meglehetősen izgalmas feladat egy olyan hajón, amin elvileg válogatott jó emberek, illetve azok leszármazottjai utaznak az új világ felé. Sajnos azonban a Felemelkedés annak ellenére sem mélyül el az egyéni karakterek múltjában, hogy időtartama alapján megtehetné – pedig önmagában az is érdekes kérdés, milyen múltja is lehet egy szabályozott körülmények között, hajón született tininek, s hogy ez milyen hatással lehet a jellemére, nagykorára… Mit lehet csinálni egy emberöltőn keresztül egy szivar alakú nagy lakótelepen???

A hajó kapitánya egy fiatal férfi, aki épp fiatalsága miatt böki a hajón utazó képviselők csőrét. Előjön a politika, a hatalom iránti harc, újfent képbe kerülnek a hatalom igazi birtokosai, a nők – külön kiemelném a Battlestar Galacticából „újrahasznosított” 6-os számú Cylont, Tricia Helfert, aki itt Viondra néven próbálja egyengetni férje útját – akik részben testük, részben eszük bevetésével kavarják azt a bizonyost, valamint feltűnik a tipikus becsületes „hős” lovag, az egyik tiszt, Gault, aki magát a nyomozást vezeti. Van egy érdekes – ámde éppúgy kibontatlan – gondolatsor a hajón belüli hierarchiáról, parancsnoki láncról, annak megszegéséről, hogy az alsóbb fedélzeteseknek milyen nehéz is feljutni a hídra, legutóbb ilyet a borzalmas Snowpiercerben láttam, csak ott ugye intenzívebben. Aztán az is érdekes lehetne, milyen genetikai tulajdonságok alapján sorsolja össze a gép évenként a házasulandó párokat, és hogy ezt mennyire nem is egyszerű elfogadni, no meg hogy milyen kegyetlen is az a születésszabályozás, hogy az utazó 600 fős létszámot (amiből megint jó, ha harmincat látunk állandóan) csak úgy lehet fenntartani, hogy csak a halálozás után jöhet új gyerek a fedélzetre. Aztán az is kifejezetten érdekelt volna, a kislány, Christa képességei honnan vannak és mire jók. Millió dolog lehetne érdekes egy ilyen gigászi úton, millió apró konfliktust, szerelmi és egyéb történetet ki lehetett volna bontani – ha lett volna rá idő, mód, de legfőképp szándék. Az hogy mindezekből végül is semmi nem lett – és ez érdemben befolyásolja a végeredményt – az ugyanis csak részben múlik a sorozat kaszáján, a nagyobb problémát én abban látom, hogy egy idő után áthelyezték az eseményeket a Földre.

Roppant keveset árulhatok el az egészről, nem véletlenül nem is írtam a cselekményről semmit, a lényeg az, hogy a sorozat egyharmadánál bejön a képbe egy földi szál és sajnos egy idő után többet időzünk itthon, mint az Ascensionon. Oké, hogy Samantha (Lauren Lee Smith) üde látvány – mellesleg a mostani kötelező „pc leszbi” – de az egész kavarásnak, ami a jelenben zajlik, se füle se farka – vélhetően minden a majd kibomló több évadra volt tartogatva, középpontban Christával. Egyáltalán nem állt össze a kép, hogy akkor most mi is volt a cél, pontosabban de, a célt az utolsó jelenet kapcsán értem, de hogy hogy jutottak volna odáig, az rejtve marad. Nem mondom, hogy felesleges az egész szál, de így, félbehagyva bizony rengeteg kérdést hagy megválaszolatlanul – ahogy maga az egész Felemelkedés is. Mint egy félbehagyott közösülés, olyan az egész, mint egy röplabdameccs feldobott labdája… ami nem esett le. Ha hagyták volna, talán lehetett volna egy remek kis agyalós sci-fi, de így inkább csak mindenbe belekezdtek, ráadásul nem tudták feledtetni (mert nem volt rá idő) az egész alaphelyzet teljes irracionalitását. Velem legalábbis nem tudták feledtetni, az egész küldetés elhelyezése az időben, a hajó belseje, a program mögötti motivációk kuszasága, no meg a karakterek múltának teljes hiánya óriási ürességet okozott nálam.

Technikailag is hagy némi kivetnivalót maga után az egész, de ezt simán be lehet nyelni, nem lehet minden Marvel/SW/ ST CGI szint… pláne nem egy sorozatban. Amit csináltak, azt igyekeztek jól és látványosan tenni, és igaz, hogy fura volt a képcsöves TV fekete-fehér Muppet Show adása kontrasztban például a sugárbiztos kabin profizmusával, vagy a medence luxusával, de ez inkább koncepcióbeli hiba, mint látványelemi. A karakterek nagyjából rendben voltak, az űrkaland kissé átgondolatlan érzete nem rajtuk múlt, sokkal inkább azon, hogy mindösszesen háromszor egy és negyed órát élt meg az egész.

Rövidsége miatt talán érdemes végigülni, de igazán jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek. Maximum sci-fi fanatikusoknak… de azok meg már úgyis látták.




70%



.

R2-D2 írta:

Felemelkedés / Ascension S1

Mint egy félbehagyott közösülés, olyan az egész, mint egy röplabdameccs feldobott labdája… ami nem esett le. Ha hagyták volna, talán lehetett volna egy remek kis agyalós sci-fi, de így inkább csak mindenbe belekezdtek, ráadásul nem tudták feledtetni (mert nem volt rá idő) az egész alaphelyzet teljes irracionalitását. Velem legalábbis nem tudták feledtetni, az egész küldetés elhelyezése az időben, a hajó belseje, a program mögötti motivációk kuszasága, no meg a karakterek múltának teljes hiánya óriási ürességet okozott nálam.

Rövidsége miatt talán érdemes végigülni, de igazán jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek. Maximum sci-fi fanatikusoknak… de azok meg már úgyis látták.

70%

Egy ilyen ekézés után én legfeljebb 6-os, de inkább valami 5 körüli értékelést vártam, ami így, hogy ez alig több egy kedvcsinálónál, simán érthető is. Talán még a kevert idősík engem nem is zavarna annyira (az enyhe propagandajelleg, a hidegháborús elitizmus szerintem kárpótolna érte), de a sehonnan sehova érkező szálak miatt tényleg nem adok neki sok esélyt, hogy sorra kerülne belátható időn belül.

Pedig amúgy jól hangzott volna ...
.

Niwrok írta:

Felemelkedés / Ascension S1

Egy ilyen ekézés után én legfeljebb 6-os, de inkább valami 5 körüli értékelést vártam, ami így, hogy ez alig több egy kedvcsinálónál, simán érthető is. Talán még a kevert idősík engem nem is zavarna annyira (az enyhe propagandajelleg, a hidegháborús elitizmus szerintem kárpótolna érte), de a sehonnan sehova érkező szálak miatt tényleg nem adok neki sok esélyt, hogy sorra kerülne belátható időn belül.

Pedig amúgy jól hangzott volna   ...
.

1. Te magad mondtad, hogy ami az űrben játszódik, az nekem pozitív hendikep...

2. A kevert idősík... nos, az nem egészen van úgy. Egyébként örülök, hogy úgy tudtam ezek szerint írni, hogy nem találtad ki, miről is szól az egész - de egyben szar, hogy nem mondhatom el azt, ami miatt kedvet csinálhatnék hozzá...

Na mindegy, lesz majd még esős szombat, nem?

R2-D2 írta:

Felemelkedés / Ascension S1



Na mindegy, lesz majd még esős szombat, nem?

4,5 órára akár egy hétköznap délután is megteszi .
.