R2-D2 írásai 2.0

.





Mr. Robot S1






Régóta ígértem már, hogy a tavalyi év egyik legjobb ismeretlen meglepetésfilmje, a Who am I - Egy rendszer sincs biztonságban után egyszer belevágok a hasonló témát ígérő Mr. Robotba is, de aztán valahogy mindig volt fontosabb néznivaló a polcon/gépen. Mindazonáltal Niwrok ajánlóját nem feledtem, de több mint három hónap kellett elteljen ahhoz, hogy végül is újra alámerüljek az anarchista hackerek világában – apropó, miért is anarchista minden hacker??? Sajnos azonban a végeredmény számomra még annyira sem volt rózsás, ahogy az a kedves kolléga írásában konklúzióként szerepel: engem már a harmadik epizódtól kidobott az egész, s nagyjából Elliot drogos epizódjától folyamatos lejtmenetben volt az évad – a végére meg megint csak állok, mint egy rakás szerencsétlenség és nézek a nagyvilágra, mit is imád annyira ezen a sorozaton…

Pedig qrva jól indul. Elliot (Rami Malek) egy hacker, aki eszméletlen tehetséggel jár-kel az internet világában, gyakorlatilag mindent és mindenkit meghackel: a nappali munkája mellett éjszakánként valóban Batmanként viselkedik és igazságot oszt a városban. A nyitójelenetben, ahogy és amit a faszival csinál, az annyira magával ragadó és jó élmény volt, hogy totál belelkesedtem az egésztől, izgatottan készültem föl a többi hasonló „jó cselekedetre”, ami a köztünk élő gyilkosok, pedofilok, csalók és korruptak megbüntetését szolgálják… csak később jöttem rá, hogy sajnos a sorozat nem ezt az utat fogja bejárni. A zseniális felütés után, tényleg Elliot lesz a központi téma, de máshogy:  sajnos elmerülünk egy totál antiszociális kölök mindennapjaiba. Nem mondom, hogy ez nem volt érdekes, egy-két epizódig, míg felvázolták az őt körülvevő világot, míg mindenkit elhelyeztek a sakktáblán egész jól elvoltam a történettel, de aztán a második epizód fináléja után elvesztettem a fonalat. Onnantól egyre jobban mocorgott bennem a kisördög, egyre értetlenebbül néztem a látványos mellékvágányokat, az időhúzást, a logikátlan és idegesítő eseményeket.

A harmadik epizódban kap először hangsúlyosabb szerepet ugyanis egy bizonyos Tyrell Wellick (Martin Wallström) nevű jóember, aki a tenyérbe mászó pofájával az első pillanattól rohadtul idegesített.    Nos, ezt még megfejelték egy terhes feleséggel, a svéd dialógussal, meg egy totálisan elborult szexuális aberrációval (is)… nem tehetek róla, de mikor ezt a faszit és az ő történetszálát kellett néznem, teljesen kizökkentem a Mr. Robot hangulatából. Az egész évadot ismerve története, léte önmagában totál felesleges, sokszor éreztem csak és kizárólag nézősokkolásnak a jeleneteit, sem a seggbekúrásra, sem az utcai feszültség levezetésre nem igazán találok olyan okot, ami miatt feltétlenül így és ilyen formában kellett megjelennie a sorozatban. Amúgy meg… a faszi egyértelműen az Amerikai Pszicho Patrick Batemanjára hajaz, viszont az egész milliő, a nem teljesen komplett felesége, minden, ami körülveszi totál idegen volt számomra a sorozat alaphangulatától. Vagy megint csak én érzem úgy, hogy van egy figura, akivel tulajdonképp végig semmit nem tudtak kezdeni, aki tulajdonképp az évad nagy részében teljesen eseményeken kívül őrültködött – én legalábbis nem igazán tudtam kötni az fsociety és a  E Corp CTO-jának szálát egymáshoz – hogy aztán a végén egy meglepőnek szánt fordulattal oda tegyék ahova… hova is??   , ezt is itt kellett volna elkaszálni, mint mondjuk a Suttogókat… nesze neked, néző, találd ki, ki hol van.

Mr. Robot (Christian Salter), mint a titokzatos mentor, mint Elliot terelgetője (és amúgy unblock az egész fsociaty csapat) külön téma. Az csak egy dolog, hogy a karakterére épített „áll leejtő” fordulat óriási baromság, az égvilágon semmi alapja és létjogosultsága nem volt, de ha egyszer elfogadjuk a nagy tervet, amiben összedöntik a  E Corpot, ezzel pedig a világ teljes pénzügyi rendszerét, akkor különösen fájdalmas, ahogy a figurát kezelték. S amennyiben mindezekkel összhangban netán úgy nézünk a sorozatra, hogy ez lenne a fő (akció)szál, amiben a hackercsapat, Elliot vezetésével felszabadítja a világot a hitelek alól, akkor roppant béna dramaturgiával képesek voltak megtörni ezt az ígéretes anarchista vonalat. Mert hiába volt jó a börtönös epizód, hiába van itt  az Amerikai Pszichoból szalajtott elmebeteg szőke svéd, magára a konkrét központi szálra jutott a legkevesebb idő. Van, hogy megcsinálnak valamit, aztán abbahagyják, hogy szétszéled!! a banda, hogy Elliot közben a pszichiáterét hackeli, hogy a sértett faszi a kutyájáért háborog, no meg közben Angela (Portia Doubleday) szerencsétlenkedését is kell nézni a pasijával, az Allsafe-nél és az  E Corpnál. Valahogy úgy érzem, a Mr. Robot alkotói egyszerűen túl sok, fontosnak tartott szálat és karaktert tartottak a tűzben, miközben a fő szál, az évadon átívelő szál totál ad-hoccá válik, az egész teljesen szétcsúszik a végére.

S miután ez s szétcsúszás nekem túlságosan korán kezdődött, sokkal érzékenyebb voltam minden vélt vagy valós hibára. Többek között egyre többet agyaltam azon, hogy ez a srác mikor alszik. Komolyan, ennél még Jack Bauer 24 órája is hitelesebb volt, itt Elliot a nappali műszakja után minden éjjel csinált valamit: vagy ismerőseit hackelte, vagy kutyát zsarolt ki egy ügyfeléből, vagy vírust tett egy qrva messzi hardverközpont gépébe – vagy pedig simán csíkot szívott fel az asztalról.    Nem mondom, heti bontásban ez lehet, nem ennyire nyilvánvaló, de darálva engem roppant zavart: az amúgy totál klisészerű kettős élet mellékhatása nyomán nekem kevésnek tűntek a karikák a szemek alatt. Aztán, ahogy merültünk el Elliot elméjében – ezt egyébként a folyamatos kibeszélés csak erősítette – úgy zavart egyre inkább a drogos/skizofrén és a tiszta tudat közti határ elmosódása. Ez már a harmadik fejezettől érezhető, de a csúcs (pontosabban a mélypont) a negyedik rész volt… ott aztán végképp nem tudtam, a szürrealizmust hogyan kezeljem. Ráadásul, a feladatra volt mondjuk 48 óra, Elliotot meg elvonókúráztatják… meddig is? Utána meg simán megy és megcsinálja amit meg kell?? Hát megint senki nem nézte át a forgatókönyvet, hogy fiúk, ez, így, ennyi idő alatt nem fér bele? Aztán a hackercsapat… micsoda polkorrekt társaság… komolyan? Csadoros hackercsaj? Értem, hogy most ilyen világot élünk, meg tolerancia meg elfogadás, meg minden… de a kötelezőn néger figura mellé már arab nő is kell ezek szerint.    Aztán Gideon (Michel Gill), Elliot főnöke. Az, hogy buzi, az megint csak egy (szükségtelen) dolog, de nekem sokáig totál teszefoszának és roppant gyengének tűnt ahhoz képest, hogy egy ekkora és ilyen komoly céget irányítson. Ezen a végére icipcit változtattak, de az összkép még mindig felemás… s ha már Allsafe. Qrva jó ez a cég, itt mindenki akkor és úgy dolgozik, ahogy akar, Elliot és Angela is csak úgy jön-megy, kihagy napokat, senki meg nem kérdezi, mi a faszt csináltak napokig.    S végül (bár ez lehet, csak nekem fura), a kapucni. Azt érteni vélem, hogy a világ elől bezárkózás, a magad elrejtése kifejezése a kapucnis pulcsi – no de egy átlagos világban pont az a legfeltűnőbb… egyáltalán, miért van az, hogy minden hacker kapucnis pulcsiban van, amit a fejére húz???

A végére nekem tulajdonképp egyetlen mentsváram maradt: Rami Malek. Már leírtam máshol is, de nekem a srác a The Pacificben lopta be magát a szívembe, azóta kísérem figyelemmel a pályafutását – többek között az NFS egyik legjobb figurája ő volt –, ő az, aki miatt az egészet végigültem. Zseniális a srác, egy zseniális hanghordozással, akcentussal: itt is tökéletesen találta meg a teljesen nyilvánvalóan hibbant hacker figuráját. A sorozat hangulata – legalábbis a hackelős részek – nekem bejöttek, ahogy maga az anarchista szál is. Sőt!! Kibaszott nagy húzás lenne eltörölni az adósságokat… vagy legalább ezzel jól megijeszteni a világot. Nagyon szívesen néztem volna, ha a Mr. Robot vagy egy hackeres igazságosztó, vagy egy fixen anarchista szálon fut végig (a kínaiakról lófaszt se tudtunk meg), viszont ez a csapongás ide-oda, ez a már többször látott fordulat, ez a rengeteg mellékszál engem csak megzavart. Az igazi próba még csak most jön: még egyszer nem lehet erre a fordulatra felhúzni a sztorit, muszáj valami határozott irányt adni neki… no akkor, de csak akkor talán visszatérek. Különben az S2 hidegen hagy.




65%



.

R2-D2 írta:

Mr. Robot S1

...több mint három hónap kellett elteljen ahhoz, hogy végül is újra alámerüljek az anarchista hackerek világában – apropó, miért is anarchista minden hacker??? Sajnos azonban a végeredmény számomra még annyira sem volt rózsás, ahogy az a kedves kolléga írásában konklúzióként szerepel: engem már a harmadik epizódtól kidobott az egész, s nagyjából Elliot drogos epizódjától folyamatos lejtmenetben volt az évad – a végére meg megint csak állok, mint egy rakás szerencsétlenség és nézek a nagyvilágra, mit is imád annyira ezen a sorozaton…

Valahogy úgy érzem, a Mr. Robot alkotói egyszerűen túl sok, fontosnak tartott szálat és karaktert tartottak a tűzben, miközben a fő szál, az évadon átívelő szál totál ad-hoccá válik, az egész teljesen szétcsúszik a végére.

Nagyon szívesen néztem volna, ha a Mr. Robot vagy egy hackeres igazságosztó, vagy egy fixen anarchista szálon fut végig (a kínaiakról lófaszt se tudtunk meg), viszont ez a csapongás ide-oda, ez a már többször látott fordulat, ez a rengeteg mellékszál engem csak megzavart. Az igazi próba még csak most jön: még egyszer nem lehet erre a fordulatra felhúzni a sztorit, muszáj valami határozott irányt adni neki… no akkor, de csak akkor talán visszatérek. Különben az S2 hidegen hagy.

65%

Pedig tulajdonképpen innentől lenne érdekes, mert innentől jönne az, ami a (szerintem) fő inspirációt jelentő filmből már kimaradt, mert annak itt lett vége. A Mr. Robot ugyanis nekem egy Harcosok klubja, csak valós erőszak helyett a virtuális csatározás az alapja, és belezugyváltak minden csicsás és trendi vackot (svédek, S&M, összeesküvés, számítógépek, gonosz megatársaság, tudathasadás, mindfuck, tolerancia...) anélkül, hogy mindnek helyet kerestek volna a történetben. Pedig ha nem erőltették volna ezeket, a hacker-vonal és a társadalmi kiszolgáltatottság (egy jó hacker azt nem tör fel, amit nem akar) a karakterekkel simán elvitte volna a hátán a sztorit. Ehelyett miközben a Mr. Robot olvasztótégelye akarna lenni mindennek, igazából csak egy túlhype-olt moslék lett belőle, amiben pár gyémánt csillog, pedig attól még bőven lehetne jó, ha nem lenne olyan jó, mint a Harcosok klubja.

Most, hogy ezeken túlvagyunk, és a producerek is lenyugodtak a nézettségi adatokat látva, vagy új alapokra lehet helyezni az egészet az "összeomlás" utáni világrend bemutatásával, amiben tombolhatna a fantázia... vagy végképp kiderül, hogy a fantázia a showrunnereknél a koppintásokig meg a trendek meglovagolásáig terjed, és akkor nálam is megy a Lomtárba a cucc.

.

Niwrok írta:

Mr. Robot S1

Pedig tulajdonképpen innentől lenne érdekes, mert innentől jönne az, ami a (szerintem) fő inspirációt jelentő filmből már kimaradt, mert annak itt lett vége. A Mr. Robot ugyanis nekem egy Harcosok klubja, csak valós erőszak helyett a virtuális csatározás az alapja, és belezugyváltak minden csicsás és trendi vackot (svédek, S&M, összeesküvés, számítógépek, gonosz megatársaság, tudathasadás, mindfuck, tolerancia...) anélkül, hogy mindnek helyet kerestek volna a történetben. Pedig ha nem erőltették volna ezeket, a hacker-vonal és a társadalmi kiszolgáltatottság (egy jó hacker azt nem tör fel, amit nem akar) a karakterekkel simán elvitte volna a hátán a sztorit. Ehelyett miközben a Mr. Robot olvasztótégelye akarna lenni mindennek, igazából csak egy túlhype-olt moslék lett belőle, amiben pár gyémánt csillog, pedig attól még bőven lehetne jó, ha nem lenne olyan jó, mint a Harcosok klubja.

Most, hogy ezeken túlvagyunk, és a producerek is lenyugodtak a nézettségi adatokat látva, vagy új alapokra lehet helyezni az egészet az "összeomlás" utáni világrend bemutatásával, amiben tombolhatna a fantázia... vagy végképp kiderül, hogy a fantázia a showrunnereknél a koppintásokig meg a trendek meglovagolásáig terjed, és akkor nálam is megy a Lomtárba a cucc.

.

Én is így gondolom. Viszont én nem nézem ki ebből a gárdából az újítást, pláne, hogy maga Mr. Robot is szerepel a stáblistában. Most, hogy tudjuk, ki is ő, nem igazán látom értelmét a szerepének, mert ha igen, akkor megint nem lesz más az új évad, mint ez. Elliot agymenése... Ahhoz, hogy igazán ütős legyen, túl sok mindent ki kéne gyomlálni, viszont a gyökerek meg szerintem túl mélyek. Mindegy, megvárom, Te mit szólsz majd hozzá, aztán meglátom... már ha megnézem...


A Harcosok klubját viszont jó, hogy ÍGY említed, én féltem beleírni a kritikába...

R2-D2 írta:

Mr. Robot S1

A Harcosok klubját viszont jó, hogy ÍGY említed, én féltem beleírni a kritikába...

Eddig én is, mert igazából SPOILER!, de azt mondom, bárcsak valaki szólna, hogy ezt nem kellett volna ÍGY leírnom.
.

.






Köpök a sírodra 3






Basszus, ha a múltkor nem kerül a kezembe Ausztriában a BD kiadás, eszembe nem jutott volna, hogy ez a franchise is már a harmadik részénél jár. Az igazság az, hogy az első két résszel elvoltam, de annyira mély nyomokat nem hagyott bennem, hogy árgus szemekkel nézzem a folytatást: a kettő korábbi közül is inkább a második rész fogott meg, abban talán kevesebb volt az idiótaság. A megalázott nők esetei, majd azok bosszújai – és itt a hangsúly a bosszún van, természetesen!! –, az erőszakoskodó seggfejeken végrehajtott jól megérdemelt kínzások (néha csontig hatoló érzéssel) viszont időről-időre ösztönöznek elmerülni ebben az alkalmankénti másfél órás őrületben: az ember a megszokott világot várja minden egyes alkalommal. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe van az egyébként zseniális dizájnú posztereknek, borítóknak is, hisz ki tudna ellenállni egy fehér háttér előtt általában hiányos öltözetben, háttal álló, gyilkos fegyvert a kezében tartó nőnek?

Nos, azt kell mondjam, a harmadik epizód rendesen meglepett. Szinte hihetetlen, hogy voltak képesek ekkorát fordítani a franchise alaptézisén: kérem szépen, itt nincs elrabolt fiatal lány, akit megerőszakolnak, s aki majd azért helyben bosszút áll. Itt nincs erdő, vidéki faház, bolgár pince, itt nincsenek elmebeteg elrablók… nem, itt más van. Itt végig egy amerikai nagyvárosban járunk, a megalázott nő szerepét pedig átveszi egy bosszúálló angyal: visszatér az a Jennifer, aki az első epizódban bizony feldugta a rendőr seggébe a gumibotot. A Köpök a sírodra harmadik fejezetében nem rabolnak el senkit, nem aláznak meg a szokott módon senkit – viszont van egy csomó megalázott, megerőszakolt nő akinek az esete a rendőrség teszefoszasága miatt bosszúért kiállt. És majd Jennifer lesz az, aki a múltbéli traumáit úgy fogja feldolgozni, hogy bizony rendesen megdolgozza a jobb sorsra egyáltalán nem érdemes faszikat.

Pár évvel (hónappal??) vagyunk az első rész után – a második fejezet ebből a szempontból teljesen irreleváns –, amikor is az immár Angela néven élő Jennifer (Sarah Butler) meglehetősen nehezen dolgozza föl a vele történteket. Pszichiáterhez jár, éjszakánként rémálmok gyötrik, amik vizuális megjelenítése kiváló kapocs az első epizódhoz: az abban történtek bevágása szolgálja ugyanis sokáig a film horrorosabb, brutálisabb stílusát. Ezek nélkül szinte meg se mondanánk, hogy egy kvázi horrorfilmben járunk – magam részéről mindig is thrillerként tekintettem rá – ugyanis kimondottan lassabban csordogáló eseményeket látunk, amiben Angela a pszichiátere tanácsára egy segítő csoportban köt ki. Most visszanyelem azt a sok-sok anyázást, amiért MEGINT segítő csoportba kellett nekem is beülnöm, a lényeg az, hogy a várt segítség helyett Angela egyre nagyobb dühvel hallgatja a többiek történeteit molesztáló apákról, szabadon engedett erőszaktevőkről, megalázott nőkről. Itt ismerkedik meg egy bizonyos Marlával (Jennifer Landon), akivel aztán – először eléggé visszafogott – önbíráskodásba kezd, s aki a lány maga köré épített biztonsági falát is szép lassan lebontja. Én bírtam a csajt, a vagánysága, életfelfogása nagyon tetszett – szöges ellentétben volt Angela beteges zárkózottságával. Pont nem ettől a filmtől várná az ember, de működik a két szereplő közti kémia…

Aztán a kissé eseménytelen felvezetés (ami azért nem rossz, de mást várt az ember) után történik valami, amitől Angela bekattan és saját kezébe veszi (megint) a büntetést. Lesz itt faroklevágás, vascső seggbe, meg egyéb finomságok, viszont az új alaphelyzettel az íróknak zseniális módon sikerült átvágniuk a korábbi epizódok hiteltelenségi faktorát: itt a lány tudatosan és célirányosan keresi a bajt, itt, mikor olyan ellenféllel kerül szembe, valós veszélyben van... úgy összességében életszerű az egész. Itt a zsaruk sem totál hülyék, az egész szituáció, amibe a lányt beletették, gond nélkül elképzelhető – minderre pedig az írók a zsánertől teljesen idegen módon nagyon komoly társadalmi mondanivalót pakoltak. Egy társadalomkritikát, amiben a családon belüli erőszak, a jog agyamentsége miatt kiengedett elkövető esete és a megerőszakolt nővel szemben kiadott távolságtartási végzés adja a sarokpontokat, amiben meglepő módon az ember nem azon akad ki /szörnyülködik el, hogy épp milyen gyomorforgató vagy megdöbbentő dolgot lát, hanem azon, amit hall. Meglepő módon van értelem és koncepció a dolgok mögött, van mondanivaló, nemcsak hentelés és gore az egész… sőt, ha nagyon jóindulatú akarok lenni, tekinthető az egész akár egy utópiának is. Ilyen lesz az a világ, amikor a hatóságok töketlensége miatt majd néhány nő saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást…

Én a magam részéről egyáltalán nem vártam ilyen mélységet a Köpök a sírodra franchise harmadik részétől. Engem meglepett ez a koncepció, a brutalitás ily módon felöltöztetése, a zsigeri undor és gyűlölet, amit korábban csak a konkrét elrablókkal szemben éreztem, hirtelen sokkal általánosabb lett. Angela tetteit sikerült úgy beilleszteni a filmbe, hogy annak ellenére szurkoltam neki, hogy most konkrétan őt nem is bántja senki. S ha már a lánynál tartunk: ahogy korábban Jenniferként, itt most Angelaként is van valami ebben a lányban, ami miatt jó volt látni. Nem az a kimondott egzotikus szépség, de mégis vonzó, s fura mód minél véresebb, csapzottabb, sebesültebb, annál inkább az. Természetesen hozzá (és csak hozzá) kötődik a film összes véres jelenete, de még ezt is sikerült az íróknak jól megbolondítani: egy ártatlan szituban sokszor a képzeletében lezajlódó mészárlás szolgáltatja a mozi gore jeleneteit. Nagyon ritkán ugyan kicsit hatásvadásznak éreztem – mármint hogy jobb híján nem volt mivel „horrorosítani a mozit” – de koncepció még így is működött. A finálé meg… tökéletes lezárása, kihasználása ezen koncepciónak.

A nagy kérdés már csak a hogyan tovább. Az írók folytathatják a bosszúálló angyal történetet is – akár második film szereplőjével – vagy megint elvihetnek valakit egy jó kis mocskos környezetbe őrültködni… azt hiszem, én innentől maradok. Jó kis brand kerekedhet ebből az egészből, pláne így, hogy most már értelmet is vittek bele. Mert hát a valóságban is mennyi nő lázadhatna fel ugyebár a családon belüli erőszak után, s mennyi megtorolatlan nemi erőszak történik világszerte… ja, és még az jutott eszembe: migránsszáláson ezt kéne vetíteni a sok erőszakos arab fasznak.      




80%



.

R2-D2 írta:

Köpök a sírodra 3

Nos, azt kell mondjam, a harmadik epizód rendesen meglepett. Szinte hihetetlen, hogy voltak képesek ekkorát fordítani a franchise alaptézisén: kérem szépen, itt nincs elrabolt fiatal lány, akit megerőszakolnak, s aki majd azért helyben bosszút áll. Itt nincs erdő, vidéki faház, bolgár pince, itt nincsenek elmebeteg elrablók… nem, itt más van. A Köpök a sírodra harmadik fejezetében nem rabolnak el senkit, nem aláznak meg a szokott módon senkit – viszont van egy csomó megalázott, megerőszakolt nő akinek az esete a rendőrség teszefoszasága miatt bosszúért kiállt.

Úgy összességében életszerű az egész. Itt a zsaruk sem totál hülyék, az egész szituáció, amibe a lányt beletették, gond nélkül elképzelhető – minderre pedig az írók a zsánertől teljesen idegen módon nagyon komoly társadalmi mondanivalót pakoltak. Egy társadalomkritikát, amiben a családon belüli erőszak, a jog agyamentsége miatt kiengedett elkövető esete és a megerőszakolt nővel szemben kiadott távolságtartási végzés adja a sarokpontokat, amiben meglepő módon az ember nem azon akad ki /szörnyülködik el, hogy épp milyen gyomorforgató vagy megdöbbentő dolgot lát, hanem azon, amit hall.

80%

Na, hát ha nem csak az idétlen gore maradt meg belőle, akkor akár még érdekelhet is ...
.

.





Fekete mise





Azt hiszem, az mindent elmond erről az egészről, hogy két nap alatt sikerült végignéznem, azt is úgy, hogy mindkét nap többször belealudtam a filmbe. A két órás játékidő a szundításokkal és visszapörgetésekkel együtt így lett négy és fél órás: régen láttam ennyire semmitmondó, unalmas és rossz filmet, amire még csak haragudni sem tudok igazán, mert semmi olyan nem történik benne, amitől téphetném a hajamat. Simán semmi nem történik benne… a legközelebbi szimbiózisban ezzel a filmmel a nemrég látott – hasonlóan semmilyen – Legenda van, abban közvetíti egy hasonlóan jó színészgárda egy senki történetét.

Mikor elfogynak a nagy nevek, jön a B csapat… nagyjából ez a véleményem a mai filmipari trendről. Emelje fel a kezét, aki hallott erről a bizonyos Whitey Bulgerről korábban – nekem mindenesetre éppúgy ismeretlen és ezáltal jelentéktelen figura volt, mint mondjuk a Kray fivérek. Persze, minden népnek megvannak a nagy hősei és antihősei, de ha ez a trend folytatódik, lassan elérünk oda, hogy egy aljas takarítónőről is film készül, aki a munkahelyéről ellopott Domestossal otthon irtja a Doboztrollokat (bocsi, a bacikat) a WC-ben. Kétségtelenül jól hangzik ugyanis, ha egy filmet úgy tudnak eladni, hogy igaz történet alapján – no de ha az abból készült mozi ennyire unalmas, akkor baj van. Vagy magával az alapanyaggal, vagy annak vászonra vitelével. Itt, a Fekete misénél (aminek amúgy címként én nem leltem értelmet – lehet, akkor mondták, mikor aludtam) egyszerre érzem mindkettőt: egy nem túl izgalmas figurának az életét sikerült rosszul és teljesen középszerűen megközelíteni. Ilyen színészgárdát összehozni, ezért teljesen felesleges volt, csak miattuk még nem lesz semmi értékelhetőbb és fogyaszthatóbb – bár… Scott Coopernek immár lassan ez a védjegye.

A sztori lényege az, hogy az 1975-ben, Bostonba hazatérő FBI ügynök, John Conolly (Joel Edgerton) megbízást kap, miszerint számolja fel a város északi részét uraló olasz maffiát, az azt irányító Angiulo testvéreket meg értelem szerint tegye hűvösre. A feladat nem épp egyszerű, hisz a helyi hatóságok évek óta próbálkoznak a dologgal, ám még csak a bűnbanda főhadiszállását sem sikerült megtalálniuk. Conollynak azonban van egy terve az egészre, megkeresi a gyerekkori barátait, nevezetesen a Bulger fivéreket. Először az időközben szenátorrá vált Billyhez (Benedict Cumberbatch) fordul – hogy miért, az igazából rejtély –, csak utána környékezi meg annak bátyját, a dél-bostoni alvilágot teljesen nyilvánvalóan irányító Jimmyt (Johny Deep). A terve pedig az, hogy a gyerekkori barát, ír származású bűnözőt ráveszi, hogy segítsen lecsukni a konkurens olasz családot – cserébe viszont néhány apró feltételért (nem ölünk embert, stb...    ) a hatóság hagyja tevékenykedni. Nos… lehet, én vagyok túl hülye, de nekem ez roppant idiótán hangzott. Ha Conolly nem látta át Jimmy valós „piaci” helyzetét és természetét, vagy ha valami gyerekkori nosztalgia miatt nem volt képes reálisan látni a dolgokat, akkor teljesen alkalmatlan FBI ügynöknek – de ugyanúgy az akkor is, ha mindennel tisztában volt, s a gyerekkori barátot segítette ezzel a háttéralkuval. A mozi egyik fő problémája épp az volt számomra, hogy képtelen volt ez ügyben állást foglalni, Conolly egyszerre volt segghülyének illetve cinkosnak beállítva. S nem, ne nekem kelljen kitalálnom az alkotói szabadság oltárán, hogy hova is tartozik a faszi.  

Mindenestre az alku működik, ’83-ban az olaszokat elkapják – és... és akkor véget kellett volna érjen a film. Eddig sem volt egy túlzott akcióhalmaz, de ezután, valódi motiváció hiányában végkép nem értettem, miért kellett Jimmyt hagyni az utcán. Mert az oké, hogy Conelly hagyta, de az egész kibaszott FBI-ban senki nem látott tovább az orránál?? Ha jól értelmeztem, McGuire ügynök (Kevin Bacon   ) egyenrangú volt Conellyvel, de nem igaz, hogy nem lehetett senkinek szólni… miközben Mr. Bulger szépen tovább maffiázgatott kinn. Embert ölt, zsarolt, drogot terjesztett, mindent csinált, mégsem kapták el – és itt van megint egy „bug” a filmben: számomra egyértelmű, hogy Conolly miatt nem, de ez sincs rendesen kidolgozva. Még jó, hogy jött egy új góré, Wyshak (Corey Stoll, alias Eph,   ), aki máshogy állt a dolgokhoz, mert ha ő nincs, Jimmy még mindig Boston ura lenne. Egyébként az egész mozi olyan, mintha egy kibaszott wikipédia szócikket filmesítettek volna meg: bekezdésenként ugrálunk az anyagban, előre-hátra, kohézió jóformán semmi. De ha még az adott életszakaszból ki lett volna emelve egy-egy fontos, drámai esemény és az igazán hatásosan meg lett volna csinálva… de nem. Óriási ziccer pl. Jimmy fiának esete – viszont úgy, hogy a gyereket előtte két percet látjuk, a hozzá (és feleségéhez) fűződő viszony csak egy ködös mellékszál a sztoriban, egyáltalán nem úgy működik, ahogyan kellene. De ide jöhet mondjuk az IRA szál is: az is csupán egy mellékzönge, pedig más filmekből is tudhatjuk, milyen fontos volt az USA kapcsolat az északír háborúban. Meg fontos volt mondjuk alapban az ír-olasz ellentét is Amerikában, pláne a bűn világában… ez is mellékszál.

De az egész mozi erről szól: események felületes érintéséről, igazi motivációk és hatás nélkül. Nevek röpködnek, de senkiről nem tudunk meg semmi fontosat: röhej, de az annyit emlegetett, rettegett, olasz fivéreket jóformán még csak nem is mutatják… Helyette viszont két órán át bámulhatjuk ezt a fura kapcsolatot a bűnöző és az őt elkapni hivatott FBI ügynök között, sokszor több éves kihagyással, teljesen ad-hoc módon kiragadott és előtérbe tolt történetszálakkal és mellékszereplőkkel. Akik szerepeltetése egyébként totál káoszt is okoz a nézőkben, különösen a végén: a kihallgatások, tanúvallomások, riportok közben előkerült faszikat vagy nem is látta még az ember, vagy csak szimplán olyan jelentéktelenek voltak, hogy simán átnéztünk felettük. Ide tartozik, de azt aztán végképp nem értettem, mi motiválja azt a fószert, aki alapban bűnöző, kap 20ezer dolcsit, húzzon a francba, de ő bemegy a rendőrségre vádalkut kötni – mikor meg ezt megtagadják tőle, kétségbeesik, hogy ő halott ember. Barátom, mi a faszt is vártál??    Ez nem a kecske meg a káposzta esete… s ha már itt tartunk: a parkolói lövöldözés (ha igaz) totál idiótának festi le a komplett bűnüldözést Bostonban, hogy az után sem tudták elkapni a tettest. De a mellékszereplőkön túl a főbb, fontosabbnak tűnő karakterek is üresek, mint fizetések előtt az ember bankszámlája: még ők is teljesen felületesek – sem a feleségek, sem a tesó, sem az FBI tagjai nincsenek kidolgozva. Cserébe azt várná az ember, hogy akkor Bulger és Conelly figurája, az ő harcuk jól átgondolt, árnyalt, felépített – lószart, mama. Semmi. Bulger egy kétdimeziós szociopata állat, semmi íve nincs annak, honnan jön és hova megy, mintha egész életében ugyanilyen lenne, Conellynél meg pont a teljes bizonytalanság az uralkodó, miszerint vagy hülye, vagy csak tetteti.

Amit még mindenképp meg kell említenem – és ezzel megint csak szembehelyezkedek a nagy netes firkászokkal – hogy szerintem ez nem Johnny Depp visszatérése. Eleve, teljesen felesleges neki visszatérni, nem ment ő sehova, neki van egy stílusa, ami jól áll neki, amire filmeket lehet felhúzni – nos, ez nem a gengszterfőnök szerepe. A kifejezetten borzalmas kinézetét is nehezen bocsájtja meg az ember, de a nagy maffiavezér alakítása kimerül néhány nagyon csúnya nézésben és káromkodásban. Ez, így, ilyen kontextusban sokkal kínosabb, mint Jack Sparrow, vagy akár a Kalapos ripacskodása. Joel Edgerton meg… én nem értem, miért vannak elájulva ettől a faszitól. Kifejezetten irritáló volt minden mozzanata, amellett, hogy eleve hiteltelen volt a figura, még hülyén is alakította. Se neki, se Deppnek nem állt jól a szerep. casting bizony elégtelen. Ahogy a forgatókönyv, dramaturgia, jellemábrázolás, ritmus, minden. Álmosító és érdektelen film lett egy ismeretlen fickóról, a nagy ziccereket a film simán kihagyja, ami érdekes lehetne, azon átsiklik, a szereplők pedig túl sokan vannak, hogy jusson idő rájuk. Mindent elmond egyébként, hogy az FBI Most Wanted listáján Bin Laden után másodikként keresett bűnöző letartóztatására majdnem hogy a csak a végefőcímben jut hely, az is inkább narráció formájában. Persze, ahogy igazából karrierje nem volt fontos, úgy annak vége sem.

A korrajz legalább jó, most egy hét alatt kétszer voltam ugyanabban a Bostonban (Spotlight és ez), és elég autentikus lett ez is: legalábbis a vásznon jól átjött a város szürkesége. Azon viszont, hogy ebből a sztoriból is Boston Globe cikk lett, elmosolyodtam. 




50%



.

R2-D2 írta:

Fekete mise

Azt hiszem, az mindent elmond erről az egészről, hogy két nap alatt sikerült végignéznem, azt is úgy, hogy mindkét nap többször belealudtam a filmbe. A két órás játékidő a szundításokkal és visszapörgetésekkel együtt így lett négy és fél órás: régen láttam ennyire semmitmondó, unalmas és rossz filmet, amire még csak haragudni sem tudok igazán, mert semmi olyan nem történik benne, amitől téphetném a hajamat. Simán semmi nem történik benne… a legközelebbi szimbiózisban ezzel a filmmel a nemrég látott – hasonlóan semmilyen – Legenda van, abban közvetíti egy hasonlóan jó színészgárda egy senki történetét.

De az egész mozi erről szól: események felületes érintéséről, igazi motivációk és hatás nélkül. Nevek röpködnek, de senkiről nem tudunk meg semmi fontosat: röhej, de az annyit emlegetett, rettegett, olasz fivéreket jóformán még csak nem is mutatják… Helyette viszont két órán át bámulhatjuk ezt a fura kapcsolatot a bűnöző és az őt elkapni hivatott FBI ügynök között, sokszor több éves kihagyással, teljesen ad-hoc módon kiragadott és előtérbe tolt történetszálakkal és mellékszereplőkkel.

A korrajz legalább jó, most egy hét alatt kétszer voltam ugyanabban a Bostonban (Spotlight és ez), és elég autentikus lett ez is: legalábbis a vásznon jól átjött a város szürkesége. Azon viszont, hogy ebből a sztoriból is Boston Globe cikk lett, elmosolyodtam. 

50%

A "Fekete mise" gondolom megint a félrefordítás tipikus esete, amikor valaki nincs tisztában vele, hogy egy szónak több jelentése is van. Mondjuk a "mass"-nak a massza, tömeg jelentése, és akkor, ha nagyon akarom, jelentheti azt a sötét terhet, amit a mindent behálózó, mindennel összefonódott szervezett bűnözés jelentett, jelent... és a "Polip" már foglalt volt   . Így se hangzik jobban persze, a fordító nyugodtan gondolhatta, hogy így sincs értelme, de így legalább olyan misztikus, és majd mindenki találgatja, hol van ebben a mise   .

Jó, hát ezt sem kell sietnem megnézni   . A tavalyi jelölteknél is kibírtam, hogy nem láttam mindet.

Akkor már csak a Room meg a Brooklyn hiányzik nálad? Előbbit még a Fiúval együtt néztem szombaton, szintén a "zarándoklat" része volt, csak hát az nem olyan könnyű lefolyású, mint akár az, akár a Deadpool... azon még agyalok, hogy hogyan kéne/lehetne szavakba önteni, addig meg legyen annyi, hogy 9/10, és hacsak nem belegabalyodsz az alaphelyzetbe, nálad úgy 9,5/10-re saccolnám, már csak a szülői szempontok különbözősége miatt is   .

A Brooklynt is dicsérik, annyira, hogy már sorozatot terveznek belőle, szóval úgy látszik, végére hagytad a püspökfalatot   .
.

Niwrok írta:

Akkor már csak a Room meg a Brooklyn hiányzik nálad? Előbbit még a Fiúval együtt néztem szombaton, szintén a "zarándoklat" része volt, csak hát az nem olyan könnyű lefolyású, mint akár az, akár a Deadpool... azon még agyalok, hogy hogyan kéne/lehetne szavakba önteni, addig meg legyen annyi, hogy 9/10, és hacsak nem belegabalyodsz az alaphelyzetbe, nálad úgy 9,5/10-re saccolnám, már csak a szülői szempontok különbözősége miatt is   .

A Brooklynt is dicsérik, annyira, hogy már sorozatot terveznek belőle, szóval úgy látszik, végére hagytad a püspökfalatot   .
.

Nem, még az A nagy dobás is. Ez a mise nincs jelölve.

Díjosztóig mindhárom meglesz. Nem egészen törvényesen, de meglesz.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Akkor már csak a Room meg a Brooklyn hiányzik nálad? Előbbit még a Fiúval együtt néztem szombaton, szintén a "zarándoklat" része volt, csak hát az nem olyan könnyű lefolyású, mint akár az, akár a Deadpool... azon még agyalok, hogy hogyan kéne/lehetne szavakba önteni, addig meg legyen annyi, hogy 9/10, és hacsak nem belegabalyodsz az alaphelyzetbe, nálad úgy 9,5/10-re saccolnám, már csak a szülői szempontok különbözősége miatt is   .

A Brooklynt is dicsérik, annyira, hogy már sorozatot terveznek belőle, szóval úgy látszik, végére hagytad a püspökfalatot   .

Nem, még az A nagy dobás is. Ez a mise nincs jelölve.
Díjosztóig mindhárom meglesz. Nem egészen törvényesen, de meglesz.

Tényleg... Valamiért azt hittem, ez is listás, a Nagy dobás meg kiesett, hiszen azt már láttam .
Na, ma is jobb lett volna, ha ki se kelek az ágyból .
.

.





Egy háború





Az eredeti címében Krigen-nek hívott moziról azt kell tudni, hogy egy dán alkotás, és hogy az idei év idegen nyelvű Oscar versenyében ez az egyik film a Saul fia vetélytársaként. Nem tudom, sikerül-e megnéznem az összes jelöltet a díjkiosztóig (kétlem, mindenestre igyekszem), de amit látok, arról azért adok némi helyzetjelentést – leszámítva mondjuk majd pont a Saul fiát, mert arról olyan szinten nem tudnék jót mondani, hogy az már közösség elleni izgatásnak minősülne. Úgyhogy úgy döntöttem, bölcsebb, ha csendben maradok, s csak becsületből szorítok a magyar szobrocskáért – bár látatlanban meg vagyok róla győződve, hogy bármelyik négy vetélytárs jobb, mint a Nemes László mozija. A Krigen biztosan.

Egy háború. Elég beszédes a cím, túl sok zsákbamacskát nem árul… pedig aztán nem is csak önmagában arról a háborúról szól, amiben egy dán osztag Afganisztánban próbál a tálibok ellen vívni, hanem az annak a következményeként Dániában megtartott hadbírósági tárgyalásról is. A film ugyanis nem (csak) egy hadszíntéren játszódó háborús dráma, hanem van neki egy tárgyalótermi, illetve egy családi szála is: a végére pedig a háború igazándiból egy ember háborúja lesz, egy tiszté, akinél a tét egy döntésének következményeként kiszabható négy éves börtönbüntetés elkerülése. Tekintve, pedig, hogy a Krigen nem hollywoodi mozi, az egész történet csontig hatolóan hiteles és életszerű – már-már dokumentarista jellegű – amiben nézőként rendesen fel van adva a lecke nekünk is, hogy most Pedersen mellé állunk-e, vagy a takaró alól kilógó halott gyerekek látványa miatt ellene fordulunk.

Az évszám nem fontos, valamikor napjainkban, Afganisztánban. Icipici aktuálpolitikai ismeretekkel jól leolvasható a helyzet: a nyugati szövetségek „felszabadító” háborújába csöppenünk egy távoli afgán vidéken. Ezúttal azonban nem a dicső amerikai hadsereg oldalán, hanem egy dán osztaggal megyünk ki a terepre – hogy már rögtön az első 10 percben arcunkba kapjuk a partizánmozgalomként tevékenykedő tálibok aknamunkáját. A néhány fős alakulatot rendesen megviseli a váratlan esemény, a film pedig sebészeti pontossággal és hűséggel, realizmussal avat be bennünket az őrületbe. Ugyan nincsenek könnyfacsaró jelenetek, mégis totál át lehet érezni azt a pánikot és megdöbbenést, amit a félresikerült felderítés sokkja okoz a csapaton belül – amúgy, az is külön misét megér, hogyan kell hitelesen filmezni egy harctéri pánikot. És még ez csak a bevezetés! A London fedőnevű táborban aztán kicsit van idő megismerni a főbb karaktereket is – magát a katonaéletet annyira nem is, hisz azt már milliószor láttuk korábban – köztük mindenekelőtt a történet két (későbbi) főszereplőjét, Pedersent (Pilou Asbæk) és a Böllér becenevű rádiósát (Dulfi Al-Jabouri). A tragikus esemény természetesen nem állíthatja meg a bevetéseket, a tiszt Pedersen pedig csatlakozik a következő járőrözéshez, bátorítva ezzel is osztaga tagjait.

Mindeközben Dániában egy nő egyedül neveli három gyermekét, akikkel nem egyszerű az élet. A legkisebb pont a legveszélyesebb korban van, minden lépésére figyelni kell, a középső srác láthatólag nehezen dolgozza fel apja hiányát (hiszti, erőszakosság, stb…), talán a legkevesebb gond a legidősebb gyerekkel van. Maria, az anyjuk (Tuva Novotny) minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kis családot egybetartsa, de ez tényleg embert próbáló feladat. Nos, az első snitt után csak néztem, mit is keres ez a szál a filmben, az alkotók nagyon ügyesen (bár kicsit feleslegesen) titkolták a család helyét a történetben – csak majd a második „odakapcsoláskor” derül ki, hogy bizony apuka kinn van Afganisztánban. Nos, bármennyire is feleslegesnek tűnik ez az egész családi dráma, két szemszögből zseniális húzás. Az egyik az, hogy a tapasztalt néző nem tudhatja, nem végződik-e valami tragédiával az apjukat nélkülöző lurkók és anyjuk története, illetve… illetve rettentően fontossá válik önmagában a családnak a léte a film végkimenetelében. Ők egyfajta katalizátorok a filmben, vagy inkább motivációk az igazság és a hazugság közti választási kényszerben…

Mert ahogy írtam, eljön majd az is. Az egyik akcióban ugyanis balul sülnek el a dolgok – előtte, csak úgy mellékesen látunk egy roppant megindító afgán családi drámát – a járőröző csapatot beszorítják a tálibok, Petersen pedig légi támogatást kér. A baj csak az, hogy a civil lakosságot pajzsként használó tálibok ellen bevetett bombázásnak voltak polgári áldozatai – ennek a felelőse pedig egyértelműen az a parancsnok, aki belehazudott a rádióba, mikor azt mondja, hogy tiszta a célpont. Ja, mindezt a fejkamerák és digitális hangrögzítők korában… s most akkor álljunk is meg egy picit. Mondd csak, kedves néző, te mit csinálnál, ha az osztagod halálos csapdába kerül, az egyik katonádat nyaklövés érte – úgy, hogy korábban már volt egy másik „baleset” a csapatban – és reménytelen a kitörés? Mikor egy kis falu egyik házának udvarára szorulsz, RPG-vel lőnek rád, a társad meg haldoklik? Mikor nyilvánvaló, hogy nincs más megoldás, mint a légicsapás? Mikor az a fránya bürokratikus rendszer nem akarja a saját!! katonáit kimenteni, nehogy civil áldozat is legyen? Te nem mondanád, hogy „Pont telibeszarom, kik vannak az ellenséges területen!” ? Te nem tennél meg mindent a csapatod kimentéséért?? Kegyetlen dolog a háború, kegyetlen döntésekkel – mikor a háborúzó felek egyike nem a szabályok szerint játszik, van más út, mint a szabálytalan??

Fura egy világ, biztos. Még furább lesz, mikor Petersent leszerelik, majd otthon bíróság elé állítják – négy év börtön várhat rá emberölésért. A tiszta célpont ugyanis nem volt tiszta, ártatlanok is meghaltak, a bíróság lelkes ügyésze, egy fiatal nő pedig szépen összerakosgatta a képet, miszerint Petersen hazudott a légicsapás előtt. Nos, itt is két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy pont ilyennek képzelek el egy TASZ-os és HELSINKI BIZOTTSÁG-os hülye picsát, akik a nagy emberjogokba burkolózva képes a saját népét, országát, emberét pellengérre állítani… a másik meg… a másik meg Nathan Jessup ezredes az Egy becsületbeli ügyből. Kéjes örömmel néztem volna, mikor Jack Nicholson elküldi a halál f@szára az ügyésznőt, elmagyarázva a háború kegyetlen mivoltát és a szörnyű, ámde elkerülhetetlen ártatlan áldozatok szükségességét. Megmondom őszintén, felment a cukrom, mikor a nő sorban szólította a tanúkat, szegény Petersen pedig csak ült megtörve, holott az ember igazságérzete (és a film is egy pontig) azt sugallta, hogy helyesen cselekedett. De nem lenne ilyen jó a film, ha ilyen egyszerű lenne: egy ponton rendesen csavarnak egyet a tárgyalás menetén és olyan bizonyítékok kerülnek elő, amik képesek megfordítani a nézők kegyeit.

Innentől pedig már csak egy kérdés marad: Petersen, megtörve a vádak és saját lelkiismeretének súly alatt beismeri-e, hogy hazudott, vagy kitart-e álláspontja mellett? Mi a fontosabb: a becsülete, együttérzése az ismeretlen halottak iránt… vagy a saját családjának fontossága? Aki hónapok óta várják, hogy hazatérjen, akik számítanak rá … és akiknek néhány sajnálni való afgán család a távoli faluban értelem szerint kevésbé fontos, mint a férj, apuka megmentése a börtöntől. És egyáltalán: van-e bármi esély, hogy a perdöntő bizonyítékok ellenére megfordulhat-e a tárgyalás kimenetele? És… Petersen akarja-e, hogy ne menjen börtönbe? Egy háború. Az. Háború a lelkekben, háború a jogban, de legnagyobb háború a nézőben: tényleg gyilkosnak tartjuk Petersent, csak azért, mert kimentette osztagát a halálos csapdából???  Súlyos kérdések, ám ezúttal nincs rajtuk amerikai cukormáz. Kőkemény valóság, aminek keménységét a hitelesség és a helyzet abszurditása egyaránt adja.

Persze, ettől még lehetne egy unalmas mozi. Sőt, a túlzott sterilsége miatt minden esélye meg is lenne rá: a kissé rideg kamerakezelés, a dokumentarista stílusba hajló realista képi világ óriási banánhéj, amin el lehetett volna csúszni. Az A vadászat forgatókönyvét is jegyző Tobias Lindholm azonban sikeresen kikerülte a csapdát: a tipikus hollywoodi érzelmi hatásvadászat hiánya ellenére kimondottan magával ragadó filmet csinált. A háborús szcénák alapból is izgalmasak, a nő a három gyerekkel kellően feszült (nem tudjuk, lesz-e dráma), a tárgyalótermi dráma meg önmagában beszél. De még itt is csak annyi érzelmi manipuláció van, ami egy ilyen helyzetben, az ítélethirdetés után totál életszerű. A színészek kiválóak – szokatlan módon meg is lehet őket különböztetni még a harctéren is egymástól – talán nem véletlen, hogy a főszereplő srácot hozta magával a rendező. A film hangulata is kiváló, legyen ez akár Afganisztánban, akár Dániában (jó éles a kontraszt, az biztos!!!), én a magam részéről nem igazán tudok belekötni semmibe. Talán – de csak talán! – a hosszán, feszességén lehetett volna húzni valamit, viszont akkor meg sérülhetne a főszereplő lelkében dúló háború vihara. Ez a film nem lóverseny, nem egy amerikai akcióorgia. Ez Egy háború. Az élet minden területén.





85%



.

R2-D2 írta:

Egy háború

Egy háború. Elég beszédes a cím, túl sok zsákbamacskát nem árul… pedig aztán nem is csak önmagában arról a háborúról szól, amiben egy dán osztag Afganisztánban próbál a tálibok ellen vívni, hanem az annak a következményeként Dániában megtartott hadbírósági tárgyalásról is. A film ugyanis nem (csak) egy hadszíntéren játszódó háborús dráma, hanem van neki egy tárgyalótermi, illetve egy családi szála is: a végére pedig a háború igazándiból egy ember háborúja lesz, egy tiszté, akinél a tét egy döntésének következményeként kiszabható négy éves börtönbüntetés elkerülése. Tekintve, pedig, hogy a Krigen nem hollywoodi mozi, az egész történet csontig hatolóan hiteles és életszerű – már-már dokumentarista jellegű – amiben nézőként rendesen fel van adva a lecke nekünk is, hogy most Pedersen mellé állunk-e, vagy a takaró alól kilógó halott gyerekek látványa miatt ellene fordulunk.

A film hangulata is kiváló, legyen ez akár Afganisztánban, akár Dániában (jó éles a kontraszt, az biztos!!!), én a magam részéről nem igazán tudok belekötni semmibe. Talán – de csak talán! – a hosszán, feszességén lehetett volna húzni valamit, viszont akkor meg sérülhetne a főszereplő lelkében dúló háború vihara. Ez a film nem lóverseny, nem egy amerikai akcióorgia. Ez Egy háború. Az élet minden területén.

85%

Ha most nem néznék mást, akkor sem tudnám tartani veled a tempót, de ezt amúgy is félretettem már... most meg előrébb vettem a sorban.
.

.






A szoba





A szobával most tele van a net. Gyakorlatilag minden létező filmes és nem filmes oldalon írnak róla –    itt is – mindenhol az egekig magasztalják, én viszont mégiscsak ezt a SPOILERES írást ajánlom mindenki figyelmébe. Egyrészt, mert ebből megint csak lejön az örök vitatéma, a bennem már régóta megérett gondolat, miszerint sokkal jobb egy filmet látni először, s utána olvasni csak az alapanyagul szolgáló könyvet. Másrészt meg… mert a kritika írója sem pisilt mag alá az élménytől a film megnézése után – ahogy én sem. Igaz, teljesen más miatt, de bennem is maradt hiányérzet az A szobával kapcsolatban, s bár kimondottan jó filmnek tartom, az összkép alapján kevésbé tartom letaglózó erejű mozinak, mint a világ jelentős része.

Az amstetteni rémre még emlékeztek? És Natasha Kampuschra? Nos, aki igen, az teljesen képben lehet az A szoba történetével és eseményeivel: Emma Donoughe könyve tulajdonképp nem más, mint a két történet okos egybemosása. Nincs ezzel semmi baj, a sztori működik így is, csupán arra akarok kilyukadni, hogy az elmúlt évtizedekben jó pár (többnyire osztrák) hasonló ügy derült ki világszerte, így maga az A szoba, mint könyv és mint film némileg veszít azon éléből, mintha az egész csupán megdöbbentő fikció lenne. Ha nincsenek ezek az ügyek szinte el se hinné az ember, hogy vannak, akiket évekig bezárva tartanak, s akik éveket képesek néhány négyzetméteren eltölteni – a megőrülés és kitörési kísérletek nélkül. Alkalmazkodva a börtönhöz, alkalmazkodva az elrabló/fogva tartó játékszabályaihoz. Nekem még így is nehéz volt beleképzelni magam az itteni eseményekbe, nehéz volt elfogadnom azt a felépített világot, amit Anya a saját és gyereke túlélése miatt felépített.

Joy Newsome (Brie Larson), azaz az Anya egy szobában él ötéves kisfával, a teljesen lánynak kinéző Jackkel (Jacob Tremblay). Hét évvel ezelőtt rabolta el a csak az álatalam látott verziójú (?) feliratban Nagy Patásnak ( ), azaz Öreg Nicknek hívott beteges hajlamú faszi, aki bezárta őt egy szerszámoskamrába – a külvilággal a kapcsolatot csupán egy tetőablak jelenti. A sorozatos nemi erőszakokból (most már inkább óracsipogásra beállított házastársi kötelesség lett) született 5 évvel ezelőtt a Jack nevű kissrác, akinél születése óta nem vágtak hajat. Ez a film alaphelyzete, ebben a szituban barangolunk egy órán át, a szoba (igazából egy külső szerszámoskamra) négy fala között merülünk el abban a képzelt világban, amit Anya épített föl Jack számára. Amiben a szoba berendezési a valóság, minden más a képzelet, a szobán kívül a világűr van, a berendezési tárgyakon kívül minden más illúzió. Nos, nem tehetek róla, de képtelen voltam én ebben a világban igazándiból elmerülni… ugyanis az apró hitelességet megkérdőjelező dolgok alapból nem engedték azt – azt, hogy tényleg elfogadjam Anya „gyereknevelési” irányát.

Én legalábbis totál nem így csináltam volna. Egy idő után kifejezetten idegesített mindaz a baromság, amit Anya Jacknek tanított a világról, ahogy Jack viselkedett, mindaz, ami a szobában kettejük között történt. Meglehetősen hiányos volt az öt év, amíg idáig eljutottak, hiányoztak a fontosabb sarokpontok abból a fejlődésből, ami idáig vezettek – hogy megértsem, miért és hogyan is jutottak ide –, mint ahogy elgondolkodtam magának a szobának a funkcionalitásán, és felszerelésén is. Nekem legalábbis olyan furának tűnt ez az egész minigarzon, ahol főznek, mosnak, fürdenek, ahol TV van… vannak idehaza is, akiknek ezek a körülmények a kánaánt jelentenék. Valahogy nekem a szűk tér ellenére sem volt annyira megdöbbentő az egész: a szabadság korlátozása már más kérdés, azt viszont rendesen eltompította az a tudat, hogy a mozi második fele kinnt fog játszódni. Eltompította, mert tudtam, hogy csak egy ideig leszünk bezárva Anyával és Jackkel: minden trailer, minden előzetes promó anyag ellőtte ezt az információt – még a kiszabadulás módját is. Innentől kezdve aztán minden másodlagos (és felületes) volt, ami a szobában történik –mert úgyis vége lesz – kezdett nyilvánvaló lenni, hogy nem a szoba az A szoba igazi lényege.

Hanem ami kinn várja őket a szabadulás után. Egy óránál új film kezdődik, s megmondom őszintén, ez nekem sokkal jobban tetszett, mint a mozi első fele. A kiszabadulás – annak ellenére, hogy tudjuk, hogy fog történni – lenyűgözően izgalmas, a rendőrautóhoz odafutó nő jelenetekor folytak a könnyeim rendesen. Rettentő megindító jelenet, kiváló zenével: a felszabadulás érzése letaglózóan érzelmesre sikeredett, a nővel együtt a nézőnek is lekerül valami fura súly a válláról. Aztán, utána lesz igazán érdekes film az A szoba: megdöbbentően és talán hitelesen avat be minket Jack beilleszkedésébe a világba. Hisz mihez is kezd magával egy ötéves (erre később visszatérek) fiú, akinek ugyan volt elképzelése a világról – hisz nézett tv-t – de minden egyes újonnan megtapasztalt élmény félelemmel is eltölti. Milyen lehet egy nőnek, aki 7 évig volt valakinek a szexrabszolgája, hogy újra szabadon élhet egy olyan világban, amiben elment mellette az élet. Érdekes kérdés ez a szobától függetlenül is, ha mondjuk valaki 7 év múlva kikerülne egy kórházból, hogy boldogulna a világban. Kicsit fura volt ugyan nekem az ilyenkor szokásos pszichológusos szál elnagyolása, mint ahogy Jack viszonylag problémamentes alkalmazkodása is – de hát minden nem lehet tökéletes. Anya viselkedése sokszor nem teljesen logikus és hiteles, de ezt be lehet tudni annak a fura állapotnak amibe került a kiszabadulás után. Ide tartozik, hogy én pl. a TV stáb jelenetét roppant erőltetettnek és túlzóan provokatívnak éreztem: a sztori szempontjából csak és kizárólag egy célt szolgált…   , amit nem mondhatok el. A kis sráccal érzett szimpátia sodró lendülete viszont nagyjából átsegített ezeken a néha fura eseményeken és reakciókon (végül is, a koncepció szerint úgyis az ő nézőpontjából van a film készítve), az ember csak picit zökken ki belőle.  Az érzelmi faktor mindenesetre itt is kiválóan működött, a nagypapa/nagymama színrelépésénél ugyanúgy összeszorult a szívem, mint mondjuk a sok ajándéknál… és minderre feltehette volna valami a koronát, ami sajnos nem következett be.

Értem én, hogy teljesen más volt az A szoba célja és motivációja (az írott anyag eleve Jack nézőpontjából készült), de nekem rettentően hiányzott annak az aberrált állatnak a megbüntetése. Nekem valahogy az nyújthatta volna az igazi, mély katarzist, az lett volna az i-n az a bizonyos pont, ha legalább egy tárgyalás (és akkor törvénytisztelően gondolkodom, nem az igazságérzet vezérel) erejéig látom az a parasztot, hogy bárki megalázza, elítéli, megbünteti. Jó, legszívesebben azt néztem volna, ha mondjuk, kiherélik –   , Köpök a sírodra 3 – vagy csak simán szarrá veri valaki hirtelen felindulásból, nélküle, ezen beteljesedés nélkül nekem icipicit befejezetlen érzelmileg a mozi. Amúgy… mielőtt megköveznétek, és komplett hülyének néznétek… nem vagyok egyedül ezzel. A fogva tartó annyira hangsúlytalan és lényegtelen figura ebben a történetben, hogy valahogy fura is lett hiányától az egész. Jó, persze, ez nem bosszúfilm, de akkor is: az ember örömérzetét tökéletesen kiegészítette volna az igazságérzete.

A másik meg, amit én mindenképp a mérleg serpenyőjének negatív oldalába teszek: ez a Jack nem öt éves. Pontosabban, amit a srác tesz, ahogy viselkedik, mozog, ahogy kinéz – pláne egy ilyen öt év után!! –, azt egy ötéves gyerek nem csinálja meg, illetve nem így csinálja. Végig bennem volt ez, miközben néztem a filmet, végig idegen volt ez az állítás, mert attól, hogy az alkotók ezt így állítják, attól még ez nem így van. Sejtésem be is igazolódott: a gyerekszínész a forgatáskor kilenc éves volt, s hiába volt babaarca, minden mozdulata túlfejlett volt egy ötéveshez képest. De a végső megbizonyosodásomat az hozta el, hogy ma direkt előkerestem a két fiamról ötéves korukban készült családi videókat… nos, ők, a valós világban élve sokkal fejletlenebbek és gyerekesebbek voltak az itteni Jacknél. Oké, hogy vélhetően ezt egy ötéves kissrác nem tudta volna így eljátszani (nem véletlenül nem), de gyermekes szülőként viszont rögtön szemet szúrt ez a bibi…

Aztán itt ki is fújt a film kritizálása. Bármennyire is ennek ellenkezője jönne le az írásból, az A szoba kifejezetten jó film: súlyos, megható, elgondolkodtató és megdöbbentő. A színészei kiválóak, legyen az akár Anya, akár Jack, a nagypapa szerepében feltűnő Willian H. Macy, akár a nagymamát megformáló Joan Allen meg amúgy is nagy kedvencem. Az első egy óra kamerahasználata önmagában bámulatos, mert ugyan nem tudom, mennyit csaltak valóságban a térrel, de elhitették, hogy tényleg azon a 20 négyzetméteren vagyunk. De a kinti hangulat is nagyon rendben van: Jack kissé beszűkített nézőpontjához igazított háttér, a csak számára fontos és jelentős események előtérbe tolásával érdekes zamatot ad az egésznek. Az meg, hogy ez engem nem tudott úgy sokkolni, mint a világ nagy részét, megint csak legyen az én bajom… viszont, viszont mos lehet, valamikor megnézem a 3096 napot, ami a valós Natasha Kampusch valós börtönéről szól.



80%



.

R2-D2 írta:

A szoba

Igaz, teljesen más miatt, de bennem is maradt hiányérzet az A szobával kapcsolatban, s bár kimondottan jó filmnek tartom, az összkép alapján kevésbé tartom letaglózó erejű mozinak, mint a világ jelentős része.

Joy Newsome (Brie Larson), azaz az Anya egy szobában él ötéves kisfával, a teljesen lánynak kinéző Jackkel (Jacob Tremblay). Hét évvel ezelőtt rabolta el a csak az álatalam látott verziójú (?) feliratban Nagy Patásnak ( ), azaz Öreg Nicknek hívott beteges hajlamú faszi, aki bezárta őt egy szerszámoskamrába – a külvilággal a kapcsolatot csupán egy tetőablak jelenti. A sorozatos nemi erőszakokból (most már inkább óracsipogásra beállított házastársi kötelesség lett) született 5 évvel ezelőtt a Jack nevű kissrác, akinél születése óta nem vágtak hajat. Ez a film alaphelyzete, ebben a szituban barangolunk egy órán át, a szoba (igazából egy külső szerszámoskamra) négy fala között merülünk el abban a képzelt világban, amit Anya épített föl Jack számára. Amiben a szoba berendezési a valóság, minden más a képzelet, a szobán kívül a világűr van, a berendezési tárgyakon kívül minden más illúzió. Nos, nem tehetek róla, de képtelen voltam én ebben a világban igazándiból elmerülni… ugyanis az apró hitelességet megkérdőjelező dolgok alapból nem engedték azt – azt, hogy tényleg elfogadjam Anya „gyereknevelési” irányát.

Én legalábbis totál nem így csináltam volna. Egy idő után kifejezetten idegesített mindaz a baromság, amit Anya Jacknek tanított a világról, ahogy Jack viselkedett, mindaz, ami a szobában kettejük között történt. Meglehetősen hiányos volt az öt év, amíg idáig eljutottak, hiányoztak a fontosabb sarokpontok abból a fejlődésből, ami idáig vezettek – hogy megértsem, miért és hogyan is jutottak ide –, mint ahogy elgondolkodtam magának a szobának a funkcionalitásán, és felszerelésén is. Nekem legalábbis olyan furának tűnt ez az egész minigarzon, ahol főznek, mosnak, fürdenek, ahol TV van… vannak idehaza is, akiknek ezek a körülmények a kánaánt jelentenék. Valahogy nekem a szűk tér ellenére sem volt annyira megdöbbentő az egész: a szabadság korlátozása már más kérdés, azt viszont rendesen eltompította az a tudat, hogy a mozi második fele kinnt fog játszódni. Eltompította, mert tudtam, hogy csak egy ideig leszünk bezárva Anyával és Jackkel: minden trailer, minden előzetes promó anyag ellőtte ezt az információt – még a kiszabadulás módját is. Innentől kezdve aztán minden másodlagos (és felületes) volt, ami a szobában történik –mert úgyis vége lesz – kezdett nyilvánvaló lenni, hogy nem a szoba az A szoba igazi lényege.

Kicsit fura volt ugyan nekem az ilyenkor szokásos pszichológusos szál elnagyolása, mint ahogy Jack viszonylag problémamentes alkalmazkodása is – de hát minden nem lehet tökéletes. Anya viselkedése sokszor nem teljesen logikus és hiteles, de ezt be lehet tudni annak a fura állapotnak amibe került a kiszabadulás után. Ide tartozik, hogy én pl. a TV stáb jelenetét roppant erőltetettnek és túlzóan provokatívnak éreztem: a sztori szempontjából csak és kizárólag egy célt szolgált…   , amit nem mondhatok el.

80%

Na, akkor jó, hogy én nem néztem előzetest, mert sokáig azt hittem, hogy a szabadulás a finálé lesz, így a szoba önmagában is érdekes tudott lenni, aztán megvolt katarzisnak a kikerülés, és jó volt nézni, ahogy a maga módján mindenki megtalálja a helyét a világban.

SPOILER! (nehogy bárki is hiányolja...)

Így a Szobának is megvolt a maga értelme, az egész működése, a szabályai, és ahogy mindez Jackben lecsapódott. A néző éppúgy lassan ismeri meg a Szobát, mint ahogy utána Jack a külvilágot, és a maga módján mindennek megvolt a helye benne, és miközben Jacket elvarázsolta a saját világa és a Tévé, a néző tudja, hogy azért a Görbe Kanál sem azért olyan, hogy olyan jól lehessen enni vele, hanem hogy ne lehessen fegyverként használni (felteszem, Joy már megpróbálta). Igazából bármi is történt az 5-7 év alatt, annak az eredménye lett a Szoba, és nem láttam benne semmi olyat, ami kilógott volna belőle. Mondjuk én a Szobát a föld alá tettem volna, az azért biztonságosabb lett volna Nick szempontjából (ahogy Fritzlnél is volt)).

Hogy máshogy csináltad volna, az teljesen rendben van, hiszen te egy negyvenes éveid közepén járó férfi vagy, Joy meg egy nő, aki inkább lány, akit a tízes évei vége felé rabolhattak el . Lehet, hogy nem tökéletesek, de mégiscsak sikerült úgy csinálnia, hogy Jack egy értelmes fiúcska legyen, és ő se őrüljön meg mellette. Ha azzal traktálta volna Jacket, hogy mi van a Szobán kívül, a bezártság miatt olyan hiányérzetet ébresztett volna a gyerekben, amit sosem elégíthetett volna is. Így meg Jack a maga "természetességében", mint megszokott élettere fogta fel például, hogy a Szoba hatalmas, "elér egészen a falig" . Ahogy levettem, Joy-nak nem voltak mintái sem kontrollja, hogy hogyan kell szülőnek lenni, csak egy megszeppent, beszűkült tudatú tini volt, aki társaságnak és nyűgnek kapott egy gyereket. Az is gyakorlatilag halálfélelem lehetett neki éveken át, hogy ne ártson Jacknek. Sokat beszélgettünk a filmről magunk között, és arra jutottunk, hogy Joy azért nevelte úgy Jacket, ahogy, mert számára a Szoba valóságában elképzelhetetlen volt, hogy valaha is kijutnak, így gyakorlatilag arra kellett berendezkednie, hogy itt fogják leélni az életüket. Ha volt is reménye önerejéből vagy a külvilág miatt kijutni, az ennyi év után biztosan semmivé foszlott, és egyedül akkor és azért tört meg ez az illúzió, mert látta, hogy Jack már elég nagy, értelmes és erős ahhoz, hogy ebben a segítségére legyen, benne pedig (még mindig) megvan az erő ahhoz, hogy Jack védelmében szembeszálljon Nickkel, ha nem is nyíltan, de egy trükk erejéig.

Jackért meg végig lehetett szurkolni, nem csak a szökés közben (aminél nekem is gombóc volt a torkomban), hanem utána is. Jó és következetes volt, ahogy a rácsodálkozással vegyes félelem helyét egyre inkább átvette a kíváncsiság, majd a megszokás. Tetszett, hogy a film inkább a továbblépésre, a trauma feldolgozására helyezte a hangsúlyt. Jó volt látni, hogy Jack emlékeinek és személyiségének csak éppen annyira lesz része a Szoba, mint amekkora a Szoba a világ többi részéhez képest... mert még "gyurma . Amikor visszament a Szobába, már egy távoli hely volt csak, ami nem is annyira ismerős, hogy nagyon hiányoznia "kéne" neki.

A TV-stáb nekem sajnos teljesen hihető volt. Pont ilyen nyomorpornó után ácsingózó dögevőkkel van tele a délutáni műsorok jelentős része, és Joy meg a családja egy ilyen megrázkódtatás és igazi megélhetés nélkül éppen abban a helyzetben voltak, hogy kapniuk kellett a hirtelen jött pénz után. Mondjuk egy ügyvédet mi is hiányoltunk, aki ledugja a riportercsaj torkán a mikrofont a kritikus kérdésnél ... De volt értelme a jelenetnek, nem csak "kizárólag egy célból", hanem azért is, hogy Jack megszokja, hogy az anyja nincs mindig vele, hogy megszokja a hiányát, amit eddig sosem tapasztalt.

A bosszú része nekem annyira nem hiányzott. Nem mondom, hogy feleslegesnek tartottam volna egy bevágást a büntetéséről, ahogy "megcirógatják" a sitten, de nem volt baj, az sem, hogy sem Joy, sem Jack nem ragadt le "Öreg Nicknél", nem hagytak rá több idejüket elvesztegetni, mint ami feltétlen muszáj volt. Én amúgy, ha valamiért igazán beleállítottam volna a fickóba a kisbaltát, az az a jelenet volt, amikor nekiállt rinyálni, hogy Joy és Jack mennyi pénzébe kerül, mintha legalábbis az ő hibájuk lenne, hogy ott vannak a fészerben .

Inkább csak azért, mert a végére egy kicsit elapadt az érzelem, így hosszabbnak tűnt a kelleténél, de azért nekem több volt, mint egy sima "jó"...

9alá/10
.

R2-D2 írta:

A szüfrazsett

Néha már kimondottan kényelmetlenül és hülyének érzem magam, mikor találkozom egy-egy történelmi alapokkal rendelkező filmmel és bizony tátott szájjal bámulok az eseményekre: megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy a nők szavazati jogáért világszerte ilyen ádáz küzdelem dúlt. Valahogy a mai korban a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nők velünk együtt élve ugyanazokkal az alapjogokkal rendelkeznek – legalábbis a világ normális részén – mint férfitársaik, és eleddig bele sem gondoltam, hogy ez nem volt magától értetődő. Ha valaki megkérdezte volna, szerintem mikor zajlottak le ezen küzdelmek, tuti, hogy 100-200 évvel korábbra tettem volna őket… arra álmomban sem gondoltam, hogy az egész mozgalom csak kb. 100 éves és az hogy európai(!!!) országok nagy részében csak a múlt század derekán valósultak meg a szüfrazsettek követelései. Szóval… megint tanultam valamit. Megint egy film által merültem el a történelem egy általam kevésbé ismert szegmesébe, s megint egy film adott ösztönzést ahhoz, hogy utánajárjak néhány dolognak. Természetesen a valós események és a fantázia keveredését tudni kell nézőként kontroll alatt tartani, de Sarah Gavron második(!!!) nagyjátékfilmje nem is igazán ad okot a ferdítések kiemelésre. Hiteles, megindító, megdöbbentő és hatásos: sosem gondoltam volna, hogy ennyire együttérzően tudok nézni egy feminista filmet…

80%

Beszéltünk már róla elég sokat, így a Szobáról írtak után már csak egy rövid megerősítésre futja: nem értem, miért nem kapott nagyobb figyelmet ez a film, hiszen konkrétan a Brooklynra kiélezve a dolgot, korrajzában, érzelemvilágában, témájában, színészeiben és úgy egyáltalán minden elemében kenterbe verte azt nálam a Szüfrazsett. A női jogokról szóló rész, ahogy mondtam, részleges ismereteim miatt, már nem volt akkora sokk, láttam, hogy épül ez fel, és milyen elemei vannak, de maga a megjelenítés így is érzelmekben és ismeretekben gazdag filmet eredményezett. Meg hát ott volt a nálad csak utalás szintjén levő szereplő, Sonny (azaz Ben Whishaw)! Na, az egy váratlan katarzis volt, ott azért kiszűrődött a "fogam kerítésén" egy "namostbazdmegazanyád!"!

Spoiler:

8,5/10
.