R2-D2 írásai 2.0

.




Homeland S5



Ha azt mondom, hogy ezt mindenki nézze meg, függetlenül attól, hogy látta-e a korábbi évadokat, akkor az nagyon fura?? Elsőre lehet, annak tűnik, de a Homeland ezen évada annyira jól össze van rakva és annyira húsbavágóan aktuális, hogy egyszerűen ezt látni kell… méghozzá mostanában kell látni. Egyébként, nyugodt szívvel bele lehet vágni, a karakterek teljesen jól megállnak önállóan is a lábukon, a korábbi események ismerete nem létszükséglet ehhez az évadhoz – ha ez tudatos alkotói koncepció, akkor marha nagy taps érte. Így, ebben a formában ez már 24. Végre, valami!!

Berlin, napjainkban. Az előző évad óta eltelhetett két-három év (a gyerekből kiindulva), Carrie Mathison, az öntörvényű, bipoláris ex CIA ügynök ahelyett, hogy nekiment volna a saját cégének, inkább visszavonult. A történtek miatt kilépett a szervezetből, már nem ügynök, biztonsági főnökként dolgozik egy német Alapítványnál – ami, mily meglepő – muszlimokat segít Németországban. A vezető, Otto Düring (Sebastian Koch), az ügyvédjük, Jonas (Alexander Fehling) – aki amúgy Carrie társa is – no meg egy amerikai újságírónő, Laura (Sarah Sokovic) elkötelezett támogatói a muzulmán ügynek, ezzel egy időben kőkemény civil ellenfelei a titkosszolgálatoknak, s mániákus képviselői a szólás és sajtószabadságnak. Épp kapóra jön hát nekik, mikor is egy Numan nevű hacker (Atheer Adel) véletlenül 1361 oldalnyi titkos anyaghoz fér hozzá a berlini CIA központ számítógépjéről: ebből egy oldalt hoznak nyilvánosságra és már meg is van a sorozat egyik alapkonfliktusa.

Na kérem. Ez egyszerűen zseniális felütés. Ebben a kis bekezdésben benne van minden, ami a mai nemzetközi jogi, politikai és hatalmi viszonyokat jellemzi: a Homeland még sosem volt ennyire aktuális és húsbavágóan hiteles, mint az ötödik évadban. Le se akarják tagadni, hogy Edward Snowden ihlette a sorozat egyik szálát, hisz a főcímben is megemlítik őt: az ellopott dokumentumok kiszivárogatásának megakadályozása lesz az egyik központi téma az évadban. Laura, a végtelenül naiv és szabadságmániás újságíró képében sikerült egy kiakasztó figurát kreálni, az ő karakterén keresztül pedig feltenni ugyanazt a kérdést, ami a Wikileaks esetében már megfogalmazódott. Miszerint a dokumentumok nyilvánosságra hozása, az információ ingyenessége és szabadsága erősebb érv-e, vagy a dokumentumokban védett emberek élete… itt egy irat alapján kénytelenek szabadon engedni néhány dzsihadistát, mi lehet a többiben? Mi lehet a valóságban?? Laura karakterén keresztül járjuk be ezt az utat, rajta keresztül nyerhetünk betekintést talán Snowden fejébe, s nézhetünk szembe tetteink következményeivel. Ráadásul – ez már az én saram – csúfos aktuálpolitikai kapcsolatot találtam a hazai alapítvány kontra kormány viszonylatokban, még úgy is, ha itt eleve a tárgy más.

De a Snowden dolog csak egy szál a több közül. A Homeland fő csapása egyértelműen a muszlim vonal – mondjuk ez az első évadtól így van – és Szíria. Szinte ámulattal néztem mindazt a nagyhatalmi, titkosszolgálati manipulációt, amit itt bemutattak: gyakorlatilag visszaköszönt minden, amit a hírekben láttam. Itt is Asszad személye a fő probléma, itt is szemben állnak az orosz, a német és az amerikai érdekek, itt is az Iszlám Állam a terrorizmus melegágya. Bámulatos, hogy tud egy sorozat ennyire friss lenni és friss maradni, hisz azért a napi aktuálpolitika iszonyat gyorsan változik, ezt meg ugye majd egy éve forgatták – mégis, borzongatóan realista az egész légkör, amit itt felvázoltak. Konkrétan még a beözönlő csürhe nincs sehol, de már a másod- harmadgenerációs bevándorlók itt is rendesen keveri a szart. Az iszlám nevében, meg Allah majd mutatja az utat címszó alatt készülnek merényletre, amit a három titkosszolgálatnak kellene megakadályozni, sikertelenül, így persze, szegény Carriere marad megint a világ megmentése (ld. még Jack Bauer). Még két dolog ehhez a témához: az íróknak volt bátorságuk kritizálni Izraelt is a gázai övezet miatt, illetve az importált demokráciát az arab tavasz, és annak következményei tükrében. Zseniális, aktuális és bizarr dolog.

A másik meg – nos, az meg szervesen kapcsolódik az EREDETI Homeland koncepcióhoz. Itt is van egy áruló, csak itt most épp egy kettősügynök, és egy másik egész évadon keresztül ívelő szál az ő leleplezése és megbüntetése. Ez is tisztára 24, mikor egy szervezeten belül nem tudhatod, ki az, akiben megbízhatsz, mikor a régi közös kalandok sem biztos, hogy kellő kapcsolatot biztosítanak – remek feszültséget adott majdnem 12 részen keresztül, hogy kiderül-e aminek ki kellene. Sőt, mikor kiderül, akkor még húztak egy olyat az írók, amitől részben az állam leesett, részben rendesen felment a vérnyomásom is – mindezt pedig hitelesen!! Nekem nagyon tetszett az egész árulós szál, a német, amerikai orosz, izraeli sakkjátszma, kivetítve a jelen világpolitikai korrajzára, amiben egy elnök megbuktatása, a nyugati világ megleckéztetése elhittem, hogy fontos szempont. Mindezekhez pedig egészen kiváló karaktereket írtak, és színészeket castingoltak, hisz akár Miranda Otto, akár Nina Hoss, de az orosz vonalon Mark Ivanir tökéletes választás a szerepekre (ahogy az arabok is). Egyetlen egy dolog, ami fura, és ami az egész sorozat összképébe kicsit nekem belerondít: szerintem akkor lett volna az egész IGAZÁN ütős, ha ez a rengeteg náció a valósághoz hűen anyanyelvén beszél. Itt arab szó nincs is, orosz se nagyon, az arabok beszélnek németül, meg a német háttérszemélyzet (rendőrök, technikusok) németül. Nem azt mondom, hogy legyen egy bábeli zűrzavar, de nekem fura volt a német szó az arab környezetben beszélő arabtól… no persze, aki nem tud egy kukkot sem, annak a német simán elmegy arabnak is…

S ha már a mellékszereplőket dicsértem, természetesen megállok egy percre Carrienál és az ő múltjánál. Nos, minden élő, fontosabb karakter itt van, itt van Saul, Quinn, Dar Adal,– mégsem rántják vissza a sorozatot a múltba. Az íróknak nagyon jól sikerült új alapokra helyezni az egészet, a negyedik évad útkeresése után ez már egyértelműen Carrie Mathison sorozata. A vörös ember már a múlté (csupán egy kép a falon), itt már minden Carrieről és az ő zsenialitásáról, intuíciójáról szól: sőt, még arra is volt lehetőség, hogy az új nézőknek egy epizód erejéig bemutassák, milyen Carrie, ha nem szed gyógyszert… talán ez sem véletlen. Talán most kezdték IGAZÁBÓL újra az egészet, hisz lefektettek egy új alaphelyzetet, egy CIA támogatás nélküli Carrievel, s ha minden évad ennyire friss és aktuális lesz, ennyire követi a világ minden rezdülését, akkor hamar a topon találja nálam magát a sorozat. Ez így, ilyen mixben annyira jó volt, hogy minden korábbi negatívabb érzésem elszállt… úgy meg pláne, hogy a rossz szokásoktól eltérően az utolsó epizód sem alibi rész, néhány nagyon fontos dolog történik benn, no meg egy meglehetősen érdekes cliffhanger került a legvégére.

A megvalósítás, a mozifilmes színvonal már alap, azt külön ki se emelem, a Homelandnál is a dolog kulcsa a karakterekben (hisz jóval tovább vagyunk velük) és a forgatókönyvben van: itt pedig szinte hibátlan minden. A több, egymásra épülő, egymásból táplálkozó aktuálpolitikai szál remekül kiegészíti a terrorista történetet, illetve az áruló ügynökös vonalat. Berlin, mint helyszín egészen kiváló és autentikus (voltam ott, felismertem néhány dolgot), ami és ahogy történik sokkolóan életszerű. Mert milyen (szomorú) az már, hogy a hetedik rész elejére be kellett nekik tenni egy szöveget, amiben sajnálkoznak a párizsi események miatt, és kvázi elnézést kérnek:

„A PÁRIZSBAN TÖRTÉNT TRAGIKUS ESEMÉNYEK
MIATT FELHÍVNÁNK NÉZŐINK FIGYELMÉT,
HOGY A HOMELAND MEGRÁZÓ JELENETEKET TARTALMAZ.
SZERETNÉNK RÉSZVÉTÜNKET NYILVÁNÍTANI
A PÁRIZSI TÁMADÁSOK ÉRINTETTJEINEK.”

Hibának én egyes egyedül a nyelvi hanyagságot tudom felhozni, mást nem, azon meg valahogy túl kell tennie magát az embernek. Szinkronosan ez majd úgyis eltűnik – már ha valaha eljut oda a TV, hogy ezt adja, mert még mindig csak az első évadoknál járnak. Mindig rebootolják a sorozatot a különböző csatornákon, de háromnál (kettőnél??)tovább még sosem jutottak. S ha már reboot: önmagában az egész S5 az, legalábbis olyan értelemben biztos, hogy tényleg be lehet kapcsolódni most a sorozatba, mert a múlt végleg lezárult. Érdemes.




90%



.

R2-D2 írta:

Homeland S5

Ha azt mondom, hogy ezt mindenki nézze meg, függetlenül attól, hogy látta-e a korábbi évadokat, akkor az nagyon fura?? Elsőre lehet, annak tűnik, de a Homeland ezen évada annyira jól össze van rakva és annyira húsbavágóan aktuális, hogy egyszerűen ezt látni kell… méghozzá mostanában kell látni. Egyébként, nyugodt szívvel bele lehet vágni, a karakterek teljesen jól megállnak önállóan is a lábukon, a korábbi események ismerete nem létszükséglet ehhez az évadhoz – ha ez tudatos alkotói koncepció, akkor marha nagy taps érte. Így, ebben a formában ez már 24. Végre, valami!!

Hibának én egyes egyedül a nyelvi hanyagságot tudom felhozni, mást nem, azon meg valahogy túl kell tennie magát az embernek. Szinkronosan ez majd úgyis eltűnik – már ha valaha eljut oda a TV, hogy ezt adja, mert még mindig csak az első évadoknál járnak. Mindig rebootolják a sorozatot a különböző csatornákon, de háromnál (kettőnél??)tovább még sosem jutottak. S ha már reboot: önmagában az egész S5 az, legalábbis olyan értelemben biztos, hogy tényleg be lehet kapcsolódni most a sorozatba, mert a múlt végleg lezárult. Érdemes.

90%

Nem ez lenne az első sorozat, amit nem sorban nézek, úgyhogy "vettem" .
.

R2-D2 írta:

Homeland S5

A Homeland fő csapása egyértelműen a muszlim vonal – mondjuk ez az első évadtól így van – és Szíria. Szinte ámulattal néztem mindazt a nagyhatalmi, titkosszolgálati manipulációt, amit itt bemutattak: gyakorlatilag visszaköszönt minden, amit a hírekben láttam. Itt is Asszad személye a fő probléma, itt is szemben állnak az orosz, a német és az amerikai érdekek, itt is az Iszlám Állam a terrorizmus melegágya. Bámulatos, hogy tud egy sorozat ennyire friss lenni és friss maradni, hisz azért a napi aktuálpolitika iszonyat gyorsan változik, ezt meg ugye majd egy éve forgatták – mégis, borzongatóan realista az egész légkör, amit itt felvázoltak.

90%

Gondoltad volna, hogy a Homeland ennyire tükrözi az aktuálpolitikát?

.

Niwrok írta:

Homeland S5

Gondoltad volna, hogy a Homeland ennyire tükrözi az aktuálpolitikát?

.

"Na, ezt hívják szopásnak, azt hiszem"



Ez jó. Pedig nem is rasszista... inkább realista. Mert ugyebár "nem minden muszlim terrorista, de minden terrorista muszlim". Legalábbis manapság, mióta nincs RAF, IRA, ETA, stb...

.





400 nap




Még mindig azon tűnődöm, hogy tudták így elrontani el ezt az egészet… a minimál költségvetés csak nem lehet magyarázat mindenre. Egy ilyen jó – oké, nem túl eredeti – ötletből csupán ennyit kihozni azért elég cikis, ez még első filmnek talán elmenne, de Mark Ostermannak voltak már a filmes világban próbálkozásai. Nem tudok jobb hasonlatot, a 400 napot kénytelen vagyok a tucatjával készülő, másodosztályú horrorokhoz hasonlítani: ez ugyanaz, csak a sci-fi zsáneren belül. Vagy esetleg egy tv sorozat pilotjához, ami élményt még ráadásul fel is erősíti az, hogy a finálé olyan nyitott, mint egy sorozatepizód cliffhangeres befejezése…

A film elején egy jóképű fiatalembert épp a börtönből hoz ki egy elegáns faszi, hogy aztán hamarosan egy rét közepén tartott sajtótájékoztató közepén találja magát. Nos, ő Theo (Brandon Routh), az űrhajós, aki három másik társával együtt készül egy útra. Egy útra, amit egy magántársaság – ez mondjuk érdekes feltevés, illeszkedik napjaink tendenciájába – egy bizonyos Kepler Industries finanszíroz, egy négyszemélyes űrutazásra… a föld alá.    A Cég ugyanis úgy gondolta, hogy teszt jelleggel a leendő utazás időtartamára, 400 napra összezárja a leendő útitársakat egy bunkerbe, aminek lezárják az ajtaját, s amit folyamatosan figyelnek. Azt most ne kérdezzétek, mi értelme van előzetesen összezárni őket ennyi időre, mert nem tudok rá válasszal szolgálni: sokkal inkább úgy kell tekinteni a mozira, mintha ez egy önkéntes teszt lenne négy szereplővel, akik űrutazás szimulációra vállalkoztak. Ha kicsit kitekintünk ezen túl, akkor már az elején borul a bili – és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Walter (a főnök) napi 7 órában figyeli őket.   L? Mi ez bazzeg? Nyugdíjas állás? Bezársz valakit hermetikusan a föld alá de csak 7 órában figyeled? Mi van, nincs pénz túlórára?  

Szóval egy teátrális jelenet közben Theo és három társa, Emily (Caity Lotz), Dvorak (Dane Cook) és Bug (Ben Feldman) lemennek az elvileg űrhajó utánzatú szimulátorba, s magukra zárják az ajtót. A rendező még gyorsan elsüt egy kis jelentéktelen adrenalin poént a szimulált felszállás megnehezítésével, de ennek csak az volt a szerepe, hogy próbálja a csapaton belüli erőviszonyokat felállítani. Nevezetesen, hogy Theo a főnök, ő az alfahím… aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz. Mármint hím viszonylatban ...    A rutinos néző ilyenkor berendezkedhetne arra, hogy kap egy jó kis kamaradrámát négy szereplővel, akik mindenféle hozott múltbeli tulajdonságuk, esetleg rejtett konfliktusuk miatt (jé, van egy ilyen is benne   ) egymásnak esnek. Hogy szép lassan, a film során kiderül mindenkiről, hogy milyen ember is valójában (copyright by Faramir, ROTK), sőt tán még az is megfordulhat a néző fejében, hogy ezt így nem éli túl mindenki. Nos, mindenkinek csalódást okoz a mozi: ez mind totál lényegtelen. A karakterekről az égvilágon semmit nem tudunk meg, a napok meg csak úgy röpködnek. De most komolyan: minek 400 nap, ha gyakorlatilag végigrohanunk rajta? Ha a mozi nagy része tulajdonképp az utolsó két napban, hétben játszódik?  

Semmit nem tudunk meg arról sem, hogy mi történik négy emberrel több, mint egy év alatt. Azzal most nem foglakozom, hogy milyen technikai háttér kell egy ilyen bázis fenntartásához, meg az események tükrében miért csak az oxigén kezdett el fogyni, mert akkor még jobban kizökkenek… a lényeg az, hogy a 400 napból 385-ről fogalmunk sincs, mit csinálnak. Pedig egy ilyen kis környezetben összezárt csapat minden napjának hatása van a figurára, a másikra – én úgy gondoltam, az lesz a lényeg, hogy hogyan mennek majd egymás idegeire… de nem. Szép lassan beúszik a képbe a Halálhajó, a konzervdobozba zárt szardíniáknak (mármint űrhajósainknak) meg kezdenek látomásai lenni. Ekkor vált először irányt a film, a korábbi szociodrámából egy horrorosabb vonal felé fordulunk, a látomások egyre parásabbak és izgalmasak, Bug halott gyerekének feltűnése kifejezetten hangulatos. Ekkor icipicit szürreálissá is vált talán a mozi, a látomások és a valóság közti határ néha eléggé vékony és bizony eléggé el lehet veszni a történetben. Az viszont jó, hogy próbálnak épkézláb magyarázatot találni az egészre, pláne, miután egyikük majdnem meghal…

És még nincs vége…    magam is meglepődtem, hogy milyen úton-módon (ez mondjuk tetszik, és már az egérnél gondolhattam volna rá) a film ismét irányt vált és megint egy más helyzetbe kerülnek főhőseink. Erről én most nem igazán akarok többet mondani, kicsit Sziklák szeme, kicsit talán Légszomj, kicsit Wayward Pines (koszosan), a lényeg az, hogy itt vetődik fel élesben a már többször elhangzott kérdés: akkor ez most szimuláció vagy valóság??  És ez… ez bizony nekem megmentette a filmet a teljes összeomlástól. A csapat „durakja” (oroszban tessék keresgélni), Dvorak  meg van róla győződve, hogy ami történik velük, az mind-mind a szimuláció része, egy kibaszott díszlet, átverés, míg a többiek megdöbbenve szembesülnek a körülményekkel. Tényleg lehet, hogy szétrobbant a Hold és azért van holdkőzet a bázis körül?? Azért nincs kommunikáció hetek óta a központtal? Vagy Dvoraknak van igaz és minden tettüket árgus szemmel figyelik? És az alapján lesz értékelve a személyzet a teszt végén? Hisz eleve egy tesztre szálltak be, nem?

A film ezen szakasza nem szól másról, mint a néző bizonytalanságban  tartásáról. Ha az írók nem eléggé alaposak, akkor ilyenkor persze elkerülhetetlen, hogy néhány esemény ütközzön egy korábbival, néhány gondolat, okfejtés esetleg megcáfoljon más korábbi eseményt, de én úgy veszem, ez a káosz része… mármint a nézői félrevezetés káoszáé. Biztos volt itt is ilyen, de nekem nem tűnt fel, engem sikerült egészen végig kétségek között hagyni, hogy most akkor mit látok: szimulációt vagy világvégét? És ez kérem, nagyon jó. Jó, bele lehet kötni, hogy minden miért éjszaka történik, de hát ne felejtsük el, a kis költségvetés leghatékonyabb segítsége a sötétség. Nem a 400 nap lesz az első és utolsó film a történelemben, amiben a díszlet hiányát szálló porral koromfekete éjszakával rejtik el – tudni kell, mi elé ülünk le. Ha mindezt egy okos és értelmes célért teszik, az ember megbocsájtja és elfogadja ezt…

Nos, itt azért kicsit más a helyzet. Ha csak ez volt az eredeti szándék, a nevezetesen a valóság/fikció kérdésköre, akkor tök felesleges volt a középső hallucinációs szakasz. A jellemek kibontása így is úgy is kevés, az emberek egymás közti kapcsolatrendszere tulajdonképp nem létezik (egy év után sem!!!), vagy csak simán elsumákolják. Ebből következik, hogy ehhez a végkifejlethez teljesen felesleges volt ezt a 4 embert 400 napra összezárni. Hogy mit csináltak egymással nem tudjuk meg, a hallucinációiknak sok szerepe végül is nincs – ehhez az eseménylánchoz és kapcsolati hálóhoz elég lett volna mondjuk 40 nap. Akkor úgy hitelesebb is lenne. Azt nem mondom, hogy meg kéne vágni, mert így is csak 91 perc, ha ebből elvennénk, nem maradna semmi… csak talán máshogy kellett volna súlyozni az egészet. Egyébként színészileg a film rendben van, nem rajtuk múlik, hogy nem igazán tudunk velük azonosulni, látványilag meglepően korrekt (kicsit talán túlságosan Holdas, illetve The Signalos), pláne figyelembe véve a vélhetően filléres budgetet.

Annyira én ugyan nem látom rossznak, mint az édes-savanyú kritikaoldal alkotója (a Tej, hogy jön ide???), de kétségkívül nem egy maradandó mű. Néha, ritkán elő szokott fordulni, hogy ilyenekből kult lesz – hát, azt hiszem, ebből nem. Ennél még a múltkori Légszomj is jobban tetszett… mert itt én bizony menet közben a rendesen birkóztam az elalvással és az értetlenséggel. De legalább a dühvel nem.  


60%



.

R2-D2 írta:

400 nap

Még mindig azon tűnődöm, hogy tudták így elrontani el ezt az egészet… a minimál költségvetés csak nem lehet magyarázat mindenre. Egy ilyen jó – oké, nem túl eredeti – ötletből csupán ennyit kihozni azért elég cikis, ez még első filmnek talán elmenne, de Mark Ostermannak voltak már a filmes világban próbálkozásai.

Szóval egy teátrális jelenet közben Theo és három társa, Emily (Caity Lotz), Dvorak (Dane Cook) és Bug (Ben Feldman) lemennek az elvileg űrhajó utánzatú szimulátorba, s magukra zárják az ajtót. A rutinos néző ilyenkor berendezkedhetne arra, hogy kap egy jó kis kamaradrámát négy szereplővel, akik mindenféle hozott múltbeli tulajdonságuk, esetleg rejtett konfliktusuk miatt egymásnak esnek. Hogy szép lassan, a film során kiderül mindenkiről, hogy milyen ember is valójában, sőt tán még az is megfordulhat a néző fejében, hogy ezt így nem éli túl mindenki. Nos, mindenkinek csalódást okoz a mozi: ez mind totál lényegtelen. A karakterekről az égvilágon semmit nem tudunk meg, a napok meg csak úgy röpködnek. De most komolyan: minek 400 nap, ha gyakorlatilag végigrohanunk rajta? Ha a mozi nagy része tulajdonképp az utolsó két napban, hétben játszódik?  

60%

Már amikor az előzetest ajánlottad, akkor felírtam, csak még nem került sorra. Így, hogy lehet kapcsolódni, szerintem előreveszem, aztán megnézem, nekem szolgál-e magyarázatokkal ez a másfél óra.
.

.





Z, mint Zakariás





Az már azt hiszem, nem újdonság, hogy ezen a fórumon (értsd: Niwrok és jómagam között) nagy kedveltségnek örvendenek a posztapokaliptikus mozik, én a magam részéről mindig érdeklődve nézem, hogy pusztítják el az emberiséget (mert bizony megérdemli), illetve milyen lehetőségeket kínál a felperzselt Föld a túlélők számára. E tekintetben már majdnem meglepő lehet, hogy a Z, mint Zakariás ilyen későn került terítékre – de mentségemre legyen mondva, sem az előzeteséből kikövetkeztetett romantika, sem pedig a mai napig értelmezni nem tudott vallási hangzatú cím nem ösztönzött a megnézésére. Nos, a megérzésem ugyan nem csalt meg, de a vártnál sokkal jobban lekötött a film, s igaz ez akkor is, ha a neten fellelhető írásoknak igaza vagyon a tekintetben, miszerint a történetnek se eleje, se vége. A másfél órás játékidő csupán pillanatkép három ember életútjának egy kereszteződéséből, ahol egy nő és két férfi próbál összefogni a sugárszennyezett bolygón…

Igen, jól olvastátok: a filmben ÖSSZESEN három szereplő van. Sem flashback, sem statiszták, semmi… egészen minimális történet egy hegyvidéki tanyán, vérbeli kamaradarab alapanyag. Egy olyan film, amiben bizony a tájképek, a háttér előtt valódi színészi játékot kell látnunk, amikor a csendnek épp oly szerepe van, mint a dialógusoknak. Nem való hát mindenkinek – pláne nem a manapság csak fősodrú hollywoodi akciófilmekre eljutóknak –, a maga minimális cselekményével és kétségtelenül ingerszegény környezetével hamar unalmassá tud válni… ezért talán kell hozzá egyfajta speciális filmszeretet. Miután azonban én jó múltkorában egy BMW utasaként is kiválóan éreztem magam Tom Hardy mellett egy egyszereplős filmben, az itteni szerelmi háromszög már kész tömegjelenetnek számított, magában hordozva a valódi interakciók lehetőségét (másikban ugyebár csak a telefonra lehetett reagálni). Ha pedig mindehhez hozzáveszem a bevezetőben említett világvége hangulatot, a siker félig garantálva volt… az, hogy mégsem lett teljesen maradandó, az egyáltalán nem a konkrét cselekmény és a színészek hibája. Sokkal inkább a teljesen elhagyott kiegészítő háttéré, a néha rettentő nagyvonalú környezetábrázolásé, illetve a cím értelmezhetetlenségé…

Egy kisvárosban, ami akár a TWD-ben is szerepelhetne, egy vegyvédelmi maszkos alak rámolja ki a boltot. Sehol senki, a településen a pusztulás nyomai, a nézőt hamar berántja a hangulat – rögtön azon kezd agyalni, mi a franc történhetett itt, hisz sehol egy élőlény, de meglepő módon halottak sincsenek. Erős kezdés, én a magam részéről még percekig elbóklásztam volna a kihalt utcákon, kicsit sajnáltam, hogy a titokzatos figura oly hamar összepakol. A TWD mellett rögtön beugrott a Legenda vagyok kihaltsága is – talán pont a kutya miatt – miután aztán sehol egy zombi, viszont kiderül, hogy a guberáló figura a Föld úgy tűnik egyedüli túlélője (filmünk főhősnője), egyértelműen a Will Smith mozi hangulata kezdi kitölteni a fantáziánkat. Ann (Margot Robbie) a hegyvidék biztonságába érve kibújik a szkafanderből és a következő 20 percet csak és kizárólag vele töltjük. Belelátunk hétköznapjaiba (a fertőtlenítő fürdés után), hogy helyez ki csapákat az erdőben, hogy próbálja elviselhetővé tenni az egyedüllétet egy áram nélküli világban (ez fontos lesz később). Kicsit el is gondolkodtam rajta, hogy ebben a helyzetben mennyire tudatosulhat az emberben, hogy akár az utolsó élőlény is lehet a bolygón, mennyire lehet ebbe beletörődni, esetleg várni valaki feltűnését – mindenesetre Ann nem küld rádiójeleket szerte a világba… mert nincs is mivel. Helyette templomba jár…

… aminek aztán – legalábbis az ő értelmezésésben – meg is lesz az eredménye. A kétes békébe váratlanul betoppan egy idegen néger férfi – erre még később visszatérek – akit úgy hozza a sors, Annek meg kell mentenie. John (Chiewetel 12 évig rabszolga Ejiofor) ugyanis sugárfertőzött lesz, így a következő 20 perc a férfi megmentéséről és el/befogadásáról szól. Összességében ezzel a szakasszal sem volt bajom, bár itt már birizgálta a csőrömet néhány dolog a környezettel kapcsolatban. Amíg Ann egyedül volt, addig elfogadtam a mozi nézőpontját, miszerint annyit látunk a világból, amit a lány megtapasztal, de John színrelépésével illett volna új információval ellátni minket. Egyszerűen azért, mert az ember kíváncsi rá, hogy az idegen honnan jött, mit látott, mit tud a világról – van-e esély máshol túlélőket találni… de nem. Van némi mese egy földalatti kutatóbázisról, de önmagában a katasztrófáról továbbra sem tudunk meg semmit – és ez egy idő után bizony kényelmetlenné válik. A film érezhetően a romantika irányába fordul, a két ember ösztönösen vonzódni kezd egymáshoz (ami nem is csoda, hisz évek óta nem dugtak), a világvége mellé beköltözik a remény a szerelem formájában a moziba. Ezt még tán el is fogadom – ugyanakkor Ann végtelen naivsága arról, hogy John jó ember, kicsit már zavart.

És ekkor még hátra volt az igazi fordulat. A már-már idilli kapcsolatba belerondít egy Caleb nevű fehér fickó (Chris Kirk Pine), aki a semmiből tűnik fel, szintén sugárfertőzött – egyébként ezt később a forgatókönyv elfelejti – s aki természetesen John vetélytársa lesz Ann ágyába vezető úton. A film kissé leegyszerűsödik egy szerelmi háromszög történetére, amihez megint csak használták a hollywoodi segédkönyvet: sajnos teljesen kiszámítható jelenetekkel és fordulatokkal kikövezett úton érünk el a végkifejletig. Ami végkifejlet aztán rendesen próbára tesz az embert: még az Eredet eldőlni látszódó pörgettyűje is biztosabb finálét mutatott, mint ez. Ez teljesen szabadon választott értelmezésű, mindenki vérmérséklete szerint zárhatja le a történetet, ami viszont így, hogy tulajdonképp a film elejéről sincs sok infónk (mármint hogy mi történt a világban) elég érdekes zárókeretet alkot. Kicsit olybá tűnik, mint egy számítógépes játék, amiben van néhány fix pont, a többit meg képzeld hozzá te, kedves néző. Némely esetben amúgy ez nem rossz koncepció, de itt érzésem szerint sántít…

Mint ahogy az is sántít, hogy itt mindenki mindenkiben megbízik… Én nem tudom, lehet, én vagyok túlságosan pesszimista és óvatos – vagy csak túl sok TWD-t néztem – de én Ann helyében minimum tartózkodó lettem volna a két új jövevénnyel szemben. Mindenekelőtt ugyebár Calebbel, aki tényleg a semmiből bukkant elő, ráadásul mitadisten pontosan azokat a dolgokat kedveli, mint a lány…különös tekintettel ugye a vallásra. S ha már vallás: becsületemre legyen mondva, próbáltam utánajárni és értelmezni a Zakariás nevet a címben, de teljesen tanácstalan vagyok… fogalmam sincs, mit jelentsen, és milyen szimbólumot kellene visszafejtenem egy esetleges magasabb szintű értelmezéshez. Azt sem egészen értem, miért kellett négert castingolni John szerepére. Pontosabban a polkorrekt vetületét értem én, de valahogy nekem olyan idegenné és távolságtartóvá tette a történetet: az én kis lelkemnek ez a fehér nő néger faszi párosítás meglehetősen kényelmetlen. Ez minden bizonnyal visszavezethető arra, hogy azért itthon nagyjából fehér bőrű emberek élnek, meg mindenképp ráfogható az idegenellenességemre, de a visszásságra még a moziban is van egy kitérő, mikor is John nem akar a két fehér ember szerelme közé állni…

Mindegy, ez csak apró mellékzönge. Összességében elvoltam a mozival, de sokkal több világvégét szerettem volna látni – ez a helyzet a férfiak megérkezésével már-már túl idilli és túl nyugodt. Nekem kicsit sok volt a bizalom és az optimizmus, de gondolom, pont ez lenne a film egyik üzenete: a túléléshez sokkal nagyobb nyitottság és befogadás kel. No meg a templomok lebontása…  




70%


.

R2-D2 írta:

Z, mint Zakariás

Összességében elvoltam a mozival, de sokkal több világvégét szerettem volna látni – ez a helyzet a férfiak megérkezésével már-már túl idilli és túl nyugodt. Nekem kicsit sok volt a bizalom és az optimizmus, de gondolom, pont ez lenne a film egyik üzenete: a túléléshez sokkal nagyobb nyitottság és befogadás kel. No meg a templomok lebontása…  

70%

Talán éppen a romantika emeli ki a posztapokaliptikus filmek közül, mert a szereplők számában már elég sok leosztást láttunk, és ahogy múltkor a Kihalás, gondolom ez is egy specifikus viszonyrendszerben gondolkodik a pusztulásról és a túlélésről.

Majd megtudom ...
.

R2-D2 írta:

400 nap

Annyira én ugyan nem látom rossznak, mint az édes-savanyú kritikaoldal alkotója (a Tej, hogy jön ide???), de kétségkívül nem egy maradandó mű. Néha, ritkán elő szokott fordulni, hogy ilyenekből kult lesz – hát, azt hiszem, ebből nem. Ennél még a múltkori Légszomj is jobban tetszett… mert itt én bizony menet közben a rendesen birkóztam az elalvással és az értetlenséggel. De legalább a dühvel nem.  

60%

Nem akarom belemagyarázni, csak egyszerűen úgy érzem, hogy ezt a filmet nem a középső szakasz, hanem a "tükröződés" mentette meg, azaz hogy felidézett általad kedvelt filmeket, és azoknak a pozitív élménye javított valamennyit az értékelésen. Nekem nem volt ilyen szerencsém; nekem azt hiszem az Europa Report ugrott be, és már azt sem szerettem.

Pszichológiai kísérletnek lehet létjogosultsága egy ilyen helyzetben, hiszen kockázatos, ha valaki bekattan az úton, és ezzel az egész küldetést meg a sokcsillió dollárt veszélyezteti. Az már érdekes, és perverz humorra vall, hogy a cégvezető egy plusz konfliktusforrást is bedob a csapat tesztelésére... az meg az írói tehetség hiányára, hogy ennek mindössze egyetlen párbeszéd erejéig van jelentősége. A legnagyobb konfliktusforrás egy egér, 300-valahány nap bezártság és dögunalom után, miközben ex-szeretők bámulják egymást 16 órában... ezt senki sem gondolhatta komolyan.

Az egész arra az 1db csavarra ment ki (a hallucinációk is csak az oxigénhiány "leleplezésére" szolgáltak, meg arra, hogy a film drámainak tűnjön), de így még az is szarul sült el...

Spoiler:

Túl kevés az értékelhető ötlet ebben a saját magától elszállt, és ezért gyatra forgatókönyvben, hogy jobb véleményem legyen róla.

4,5/10

U.i.: Na, most megnézem, mi van a "tejjel"   .
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

400 nap

60%

Túl kevés az értékelhető ötlet ebben a saját magától elszállt, és ezért gyatra forgatókönyvben, hogy jobb véleményem legyen róla.

4,5/10

U.i.: Na, most megnézem, mi van a "tejjel"   .

Azóta a Signal is eszembe jutott... szintén nem jó ómen.

A tejesdoboz talán a film esszenciája: megpróbál rávenni, hogy a szlogen általános, filozófiai mélységeiről gondolkozz, érezd, amit sugallni akar... de csak egy doboz tej. Ez is csak egy rusnya konténer, pár kő meg egy rakás koszos ember, bármit is próbál elhitetni magáról, például hogy ő egy izgalmas mindfuck, aminek a nyitján napokig kéne agyalnod.

De a tejesdoboz egyben a zen, a végtelenség, az időtlen paradoxon, amikor önmaga szimbólumává válik, hiszen kit érdekel, hogy a kritika írója túl sok reklámot nézett mostanában ?!
.

Niwrok írta:

400 nap
Nem akarom belemagyarázni, csak egyszerűen úgy érzem, hogy ezt a filmet nem a középső szakasz, hanem a "tükröződés" mentette meg, azaz hogy felidézett általad kedvelt filmeket, és azoknak a pozitív élménye javított valamennyit az értékelésen.

Ez simán lehet. Nem az első eset lenne...

Niwrok írta:

400 napos kérdést nem értem, hiszen ők egy ilyen hosszú küldetésre rendezkedtek be.

Na jó, de erre tényleg muszáj 400 napot elcseszni? Nem luxus kicsit? (már ha komolyan vennénk az alapszitut)

Niwrok írta:

Túl kevés az értékelhető ötlet ebben a saját magától elszállt, és ezért gyatra forgatókönyvben, hogy jobb véleményem legyen róla.

4,5/10

Végül is, akkor nem láttam annyira rosszul. Sőt, még engedékeny voltam.

Niwrok írta:

De a tejesdoboz egyben a zen, a végtelenség, az időtlen paradoxon, amikor önmaga szimbólumává válik...

Erre nem gondoltam.

R2-D2 írta:

400 nap

Niwrok írta:

400 napos kérdést nem értem, hiszen ők egy ilyen hosszú küldetésre rendezkedtek be.

Na jó, de erre tényleg muszáj 400 napot elcseszni? Nem luxus kicsit? (már ha komolyan vennénk az alapszitut)

Pont akkor nem luxus, ha komolyan vesszük az alapszitut, hiszen annak azt kellett szimulálnia, hogy a marsi retúrt milyen mentális állapotban vészeli át ez a négy ember. Az meg gondolom eddig tartana (bár mintha a Mentőakcióban még több lett volna...).

Én egyébként nem fogalmaztam meg ezt konkrétan magamban, de a tejes fickónak igaza van abban (is), hogy ez a csapat gondosan szelektált alkalmatlanok halmaza... és ebből a szempontból a teszt és a forgatókönyv teljesen hiteles; hiszen ki ne hinné el ezután, hogy ez a négy ember (és akkor tulajdonképpen bármelyik négy) a 400 nap tétlenséget memóriajátékkal, videózással meg főzőcskével ütné el, kedélyesen beszélgetve, tiptop, még a 350. napon is... Ja, én  .
.

.





Legenda





Ti tudtatok róla, hogy a 60-as, 70-es évek londoni alvilágát egy ikerpár irányította? Nevezetesen Ronnie (Ron) és Reggie (Reg) Kray? Igen? Akkor okosabbak és informáltabbak vagytok nálam, ugyanis egészen a Legenda őszi mozipremierjéig nekem halványlila fingom nem volt erről a két jóemberről… akik minden bizonnyal Anglia bűnügyi történelmében kiemelkedő helyet foglalnak el, de a csatornán innen már a kutya sem ismeri őket. No de ugye minden országnak megvan a maga legendája, a maga kultstátuszba emelkedett bűnözője, akiről az adott ország filmipara kényszeredetten próbál filmet csinálni: a franciáknak pl. ilyen lehetett Jacques Mesrine, nekünk meg mondjuk a Viszkis… Amerikáról meg Olaszországról ne is beszéljünk, ugyebár… (érdekes dolog egyébként ez a bűnözőfetisizmus, ez is megérne egy külön cikket valahol…)

Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy a film mennyire képes túlnőni az adott ország patriotizmusán, az adott bűnöző életútját mennyire sikerül szerte a világon érdekesen előadni és befogadhatóvá tenni. A francia Halálos közellenségben ez egészen kiválóan sikerült, az amerikai gengszterfilmek nagy részében is – ám sajnos azt kell mondjam, a Legenda nem vitte át a lécet. Ezúttal sajnos minden kritika igaz a neten, a két órás játékidő döntő része dögunalom, az egész mozit csak és kizárólag két dolog miatt érdemes megnézni: Tom Hardy és Tom Hardy miatt. Mármint a Kray ikrek miatt, az őket megformáló és zseniálisat alakító színész miatt (és még csak nem is jelölték érte   ) – mert vannak filmek, amik önmagukban egy kalap szart se érnek, de egy-egy aspektusuk miatt filmtörténelemkönyvbe valók. Ahogy a Legenda is. Amit itt Hardy művel a két homlokegyenest ellentétes jellemű főhősök szerepében, ahogy mindez technikailag meg van oldva, ahogy az egész londoni környezetben, akcentusban a színész lubickol, az lenyűgöző. Ha kell, elmebeteg, ha kell, brutális, ha kell autista, ha kell ripacs, ha kell úriember: a két figurában személyiségek sorozatát mutatja be nekünk. Bármilyen altató volt maga a történet, mindig élmény volt nézni – különösen Ron szerepében – Hardy játékát. Rá és csak rá fogok emlékezni a filmből.

Történetünk elején – kissé talán színpadias beállítással – a két testvér egy autó hátsó ülésén utazik. Egy ismeretlen nő narrációjában repülünk kicsit vissza az időbe, amiből megtudjuk, hogy Reg, a sármos, remek üzleti érzékkel megáldott feltörekvő gengszter hogyan szabadította ki öccsét, Ront az elmegyógyintézetből. Nem kellett hozzá más, mint némi pénz és erőszakos fellépés és a pszichiáter rögtön gyógyultnak nyilvánította az idővel egyértelműen bolondságát bizonyító Kray fivért. Már ekkor is az volt az érzésem, mintha egy kifordított Rain Man hardcore-t néznék, ami a mozi alatt végig kísértett: képzeljetek el egy totál pszichopata Raymond Babittet, aki gengszter akar lenni, s hozzá egy zseniális üzleti érzékkel megáldott Charlie Babittet, aki a homokba dugja a fejét, hogy ne kelljen gengszternek látszania, viszont akinek erkölcsi kötelessége vigyázni öccsére.  Az, hogy jól felfogott anyagi érdeke lenne, azt kétlem, ugyanis Ron kb. 50%-os tudatállapotában gyakorlatilag mindent képes tönkretenni, amit Reg felépített, de az alaphelyzet nagyjából ugyanaz. A Legenda a két fivér egy évtizedes történte, kvázi felemelkedése és bukása, amolyan ígéretes vérbeli gengszter sztori – amit valami hihetetlen unalmas és ostoba módon tálalnak elénk.

Egy ilyen típusú zsánerfilmtől azért az ember elvár valamit… pláne, miután látott már hasonló alkotást. Ennek – néhány jelenetét leszámítva – gyakorlatilag köze nincs a klasszikus értelemben vett gengszterfilmekhez, szimplán inkább egy testvérpár átlagos életrajzi filmje, akik gengszternek hitték magukat. Lehet, nem véletlenül nem hallottam róluk – e film alapján nem is csodálom: vagy az életük volt tényleg ennyire semmitmondó és unalmas, vagy a filmet súlyozták rettentően szerencsétlenül. A közel két órás játékidőben gyakorlatilag semmi nem történik, illetve ami történik, annak nincs meg az a jelentősége, aminek szerintem kellene. Olvasom, hogy pénzbehajtás, zsarolás, erőszak, gyilkosság, stb. terhelte a fivérek útját… nos, ezekből alig mutatnak valamit. Még a nagy bandaháborús rivalizálás is el van intézve egy oldboyos bunyóval egy kocsmában. Valahogy nem éreztem azt, hogy én most gengszterfilmet nézek, valahogy rettentően semmitmondó és ingerszegény volt az egész. Csillogás, korrajz rendben van, a figurák is jók a sakktáblán, de összességében rettentő unalmas az egész. Csak jönnek-mennek, börtönbe be, gyogyóból ki, kaszinót vesznek, hamis kötvényt adnak el, leszámolnak az ellenfelekkel… de az egész egyszerűen tét nélküli.

Sokat gondolkodtam, mi lehet ennek a közönynek az oka, míg talán rájöttem két dologra. Az egyik az, hogy Brian Helgeland rendező – miután ezt a témát már jó párszor megfilmesítették  - kerülendő a koppintás, reboot vádját, egy új nézőpontból meséli el a történetet, mégpedig Reg csaja/felesége nézőpontjából. Frances (Emily Browning), aki a körülményekhez képest meglepően sokáig volt Reg mellett a narrátora az eseményeknek (ez amúgy külön bekezdést érdemelne, miszerint mennyire buta/naiv az összes ilyen feleség), így mindent szinte másodkézből hallunk. Ez a koncepció óhatatlanul magában hordozza a kívülállóság érzését, s miután a nő természetesen nem volt ott az események zöménél, így az egész történetnek van egy olyan íze, hogy csak hallomásból ismered az eseményeket. Számomra ez olyan volt, mint a valóságot valami ködös felhőn át nézni, mikor az események hitelessége csupán a mesélő szavahihetőségén múlik. Vélhetően ez nem teljesen szándékosan volt így – csupán az írói alkotói szerencsétlenkedés egyfajta magyarázata – de még mindig jobban hangzik, mint az a vélhető igazság, hogy az alkotóknak fogalmuk sem volt róla, hogy meséljenek el egy történetet, ami igazából rajtuk kívül talán senkinek nem fontos.  Mert itt megint ugyanazt éreztem, mint oly sokszor az elmúlt években az egyes nemzetek egyes hőseit/hírességeit feldolgozó filmek esetében: nekem ez így, ilyen formában érdektelen. Lehet, ha most angol lennék, mondjuk egy 65 éves kelet-londoni, akkor lenyűgözne és sokkolna a millió apró kötődés, de így, távolról szemlélve megint csak megrántom a vállam.

A másik, ami nekem szintén a megvalósítás hibája és kicsit érdektelenné és jobbára unalmassá teszi a filmet, az az, hogy a Kray fivérek közül nekem Ron volt az érdekesebb, izgalmasabb, betegesebb, ellenben a mozi egyértelműen Regre fókuszál. Nekem Ron jelentette volna az igazi őrült gengsztert (ld. még Al Capone a Gengszterkorzóból), aki hirtelen felindulásból széles vigyorral veri szét valakinek a képét. A Legenda viszont a felvett szerelmi szállal jelentősen eltolja az arányokat a sokkal normálisabb, konszolidáltabb, normálisnak lenni akaró Regre – no meg feleségére, Francesra.  Amennyivel csökkentették Ron szerepét a sztoriban, úgy csökkent számomra a film élvezeti értéke is… egészen pontosan, úgy csökkent maga a gengszterzsáner. Mert jó Reg is, sőt tán még valahol kötődni is lehet hozzá – a késelés ellenére is – de ő az én szememben, azok alapján, amit és ahogy megmutattak róla, csak egy határozott, némileg korrupt üzletember. Kb., mint a politikusaink. S ha már Reg, a mozi egyik legfontosabb mondata az ő szájából hangzik el, mikor a végén testvére megkérdezi, ezt most miért tette… a válaszban minden benn van. Az egész kibaszott nyakatekert szituáció, amibe az évek során kormányozták magukat.

A korrajzot már külön nem is érdemes dicsérni, szerencsére már tart ott a trükk technika és a filmipar, hogy bármilyen kort autentikussá tudnak tenni – itt sincs ez másképp. David Thewlisnek örültem, bírom a fejét Remus Lupinsága óta, de igazándiból egyik színésszel sincs bajom. Sokkal inkább az álmosító és tanácstalan forgatókönyvvel meg a kötődés hiányával van. Ja! Van két dolog, ami viszont kifejezetten bejött: egyik az az, hogy ha jól értettem a helyzetet, behozták egy villanásra az időskori Mayer Lenskyt, akinek hatalomra jutását 5 évadon keresztül néztem a Gengszterkorzóban. A másik meg, önmagában  Frances narrációja, illetve az abban beállt változás… az végre egy eredeti és ötletes húzás volt. Kár, hogy nem jutott hasonló mondjuk minden negyedórára…





60%



.

R2-D2 írta:

Legenda

A korrajzot már külön nem is érdemes dicsérni, szerencsére már tart ott a trükk technika és a filmipar, hogy bármilyen kort autentikussá tudnak tenni – itt sincs ez másképp. David Thewlisnek örültem, bírom a fejét Remus Lupinsága óta, de igazándiból egyik színésszel sincs bajom. Sokkal inkább az álmosító és tanácstalan forgatókönyvvel meg a kötődés hiányával van. Ja! Van két dolog, ami viszont kifejezetten bejött: egyik az az, hogy ha jól értettem a helyzetet, behozták egy villanásra az időskori Mayer Lenskyt, akinek hatalomra jutását 5 évadon keresztül néztem a Gengszterkorzóban. A másik meg, önmagában  Frances narrációja, illetve az abban beállt változás… az végre egy eredeti és ötletes húzás volt. Kár, hogy nem jutott hasonló mondjuk minden negyedórára…

60%

Talán ez az egy film maradt ki a pótlási rohamból, mert egyszerűen nem találtam belőle hozzáférhető -és normális méretű   - kópiát. Akkor legalább nem is kell sietnem vele, jön DVD-n, aztán majd az első-második akciónál eldöntöm, hogy Hardy miatt érdekel-e még akkor is.
.

.





A szüfrazsett




„Az első szervezett feminista hullám a 20. század elején indult Angliában, majd az Egyesült Államokban és a világ több pontján. Elsődleges célkitűzésnek a nők szavazati jogának kivívását tekintették. Innen ered a "szüfrazsett" (francia: suffrage, eredetileg latin suffragium) elnevezés, ami az első hullám gyakran használt jelzőjévé vált. Sok helyen csak részlegesen értek el sikert vagy évtizedekbe telt a törekvéseik megvalósítása. A mozgalom idővel egyre inkább radikalizálódott, így a Nők Társadalmi és Politikai Szövetsége (WSPU) 1912 és 1914 között 300 erőszakos akciót – gyújtogatás, merénylet, kirakatok bezúzása, művészeti alkotások elpusztítása – hajtott végre, sőt a merényletekért felelős WSPU sok esetben fizetett aktivistákat alkalmazott” /Wiki/

Néha már kimondottan kényelmetlenül és hülyének érzem magam, mikor találkozom egy-egy történelmi alapokkal rendelkező filmmel és bizony tátott szájjal bámulok az eseményekre: megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy a nők szavazati jogáért világszerte ilyen ádáz küzdelem dúlt. Valahogy a mai korban a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nők velünk együtt élve ugyanazokkal az alapjogokkal rendelkeznek – legalábbis a világ normális részén – mint férfitársaik, és eleddig bele sem gondoltam, hogy ez nem volt magától értetődő. Ha valaki megkérdezte volna, szerintem mikor zajlottak le ezen küzdelmek, tuti, hogy 100-200 évvel korábbra tettem volna őket… arra álmomban sem gondoltam, hogy az egész mozgalom csak kb. 100 éves és az hogy európai(!!!) országok nagy részében csak a múlt század derekán valósultak meg a szüfrazsettek követelései. Szóval… megint tanultam valamit. Megint egy film által merültem el a történelem egy általam kevésbé ismert szegmesébe, s megint egy film adott ösztönzést ahhoz, hogy utánajárjak néhány dolognak. Természetesen a valós események és a fantázia keveredését tudni kell nézőként kontroll alatt tartani, de Sarah Gavron második(!!!) nagyjátékfilmje nem is igazán ad okot a ferdítések kiemelésre. Hiteles, megindító, megdöbbentő és hatásos: sosem gondoltam volna, hogy ennyire együttérzően tudok nézni egy feminista filmet…

1912-ben járunk, Angliában. Ha ezt az évszámot meghallja az ember, első körben a közelgő világháború jut az ember eszébe róla, pedig aztán a száz évvel ezelőtti Londonban teljesen más foglalkoztatta az embereket: egy bizonyos Emmeline Pankhurst (Meryl Streep) nevű nő által vezetett mozgalom tettei és céljai. Mozgalom a nők szavazati jogáért, ami felvonulásokban, tüntetésekben nyilvánult meg eddig – azonban az ígérgetések korának vége, az új harc pedig egyre inkább erőszakkal jár: bedobott kirakatok és feloszlatott tüntetések formájában. Nos, ebbe csöppen bele egy bizonyos Maud Watts (Carey Mulligan) nevű – amúgy fiktív személy – mosónő, aki kénytelen beugrani egy vizsgálóbizottság elé a megvert kolleganő helyett. Sorsa valahol itt pecsételődik meg, valahol itt dőlt el, hogy minden kezdeti ártatlansága és naivsága ellenére belőle is ablakbetörő és robbantó aktivista lesz, hisz nem csak arról van szó, hogy önmagában a dolgok kimondásával felszakadnak benne is bizonyos gátak, hanem hogy már ekkor felkelti az angol titkosszolgálat – terrorelhárítás (??) – figyelmét. Seed nyomozó (Brendan Gleeson) árgus szemekkel figyeli a rendszer ellenségit, s úgy tűnik, kizárólag szakmai alapon, a jog és a törvény maximális betartásával igyekszik likvidálni a mocorgó ellenzéket.

Amellett, hogy már eddig a pontig is lenyűgözött az a korrajz, amibe a film elvitt, hogy már eddig is éreztem a gombócot a torkomban, látva a mosodai viszonyokat, Maud vallomása bennem is elindított valamit. Egyrészt ugye megint csak azon járt az agyam, hogy a megalázó mosodai munkakörülmények mennyire is jellemzőek lehettek az iparosodás korában, és hogy a világ hátrányosabb országaiban még most is mennyire valósak lehetnek. Férfi létemre teljesen átéreztem Maud és társai helyzetét, a kezem nekem is egyre jobban ökölbe szorult, legszívesebben én is jól pofán basztam volna a mosodás főnököt. Aztán, elnézve a nyomozót, azon gondolkodtam, mennyire is egyformán működik a világ összes országában, bármelyik évben a hatalom gyakorlása, az általa irányított szervezeteken keresztül. Milyen fura, hogy tucatszám tudnék példákat hozni akár a jelen korból is a kormány által irányított média manipulált/elhallgatott híreire, a megfigyelésekre, a látszólag ok nélküli bebörtönzésekre…hogy megint, mennyire nem változik ez a qrva világ.

Az ominózus parlamenti meghallgatás pedig még csak a kezdet: a felvetés elutasítása hozza el az igazi drámát és mélységet a filmbe. Egy szétvert, véres tüntetés képei mindig sokkolóak, no de hogy ezt egy csapat nőn hajtják végre – nos, valahogyan ez még hatásosabb. Aztán jönnek a bebörtönzés képei, a különféle egyéb megaláztatások, majd Maud családi drámája: az én gyomromban pedig csak egyre nőtt a harag és a feszültség. Megdöbbenve néztem, ahogy abban a korban így el lehetett venni az anyától a gyermekét, ahogy a nagy többség érthetetlen módon képes elutasítani ezt a mozgalmat, ahogy a kormány és annak bizonyos emberei mit képesek megtenni az ügy ellenében. Pedig aztán… nem is igazán értem (legalábbis mai fejjek, mai korban) mi is volt abban az ördögtől való, hogy a nők szavazhassanak. A korombeli brit rendezőnő a kiváló színészein keresztül képes volt azt elérni, hogy férfi létemre egyre erőseben szorítsam ökölbe a kezem, egyre inkább lángra kapjon bennem is a düh… düh egy korszak, egy rendszer, egy nézőpont, egy törvény ellen. Maximálisan át tudtam élni Maud és társai minden kínját és gondolatát, legyen az akár a börtönben eltöltött idő, akár a családi változások – a nevelőszülős résznél simán be tudtam volna verni valakinek a képét. Simán át tudtam élni Maud radikalizálódását – nem tudom, nem-e ez az egyik kimondatlan hátsó gondolata a mozinak – simán tovább tudtam gondolni a történteket és ráhúzni a mai világra. Ilyen körülmények között érthető és logikus maga a radikalizálódás folymata, ami mint olyan, mindig is egyéni nézőpont kérdése. Ezzel most nem akarom felmenteni azt a sok idióta muszlim terroristát, de talán, egy icipicit át tudom érezni, ha van egy célod, hited valamiben, amiért egyre több dolgot képes vagy megtenni. Jó, a vallás és holmi istenekbe meg prófétákba vetett hit nálam totál irracionális, de ahogy a filmben a női szavazati jogért egyre durvább eszközökkel küzdöttek, az nekem teljesen átélhető, és magával ragadó volt.

Az A szüfrazsett kétségkívül manipulatív és felvállaltan bizonyos eszme, cél érdekében készült, nem is meglepő hát, hogy tulajdonképp meglehetősen egyoldalú a látásmódja. Ha ez pártatlan mozi lenne, akkor kitérhetett volna arra, hogy mi a jó büdös francért volt akkora ellenérzés a mindenkori kormányokban, hogy a nők is szavazhassanak… különösen úgy, hogy ugyebár alap igazság, hogy a férfiakat valahol a nők irányítják. Szóval fura, hogy a döntéseket meghozó politikusok, rendőrök otthon nem szembesülnek ellenvéleménnyel, nekem kicsit hiányos volt a másik oldal motivációja. Különösen egy apró gondolat miatt, ami az egyik aktivista szájából hangzott el, „Miszerint ott vagyunk minden lakásban…” Ennek ellenére – vagy tán pont ezért – a film egyre inkább beszívott magába, egyre jobban támogattam Maudék ügyét, egyre jobban tudtam kötődni a nőkhöz, a mozgalom szereplőihez. Így, ilyen lelkiállapotban érkeztem el a fináléhoz… ami aztán tényleg mellbevágott. Ugye, erről megint csak lófaszt se tudtam, így minden pillanata feszült izgalom és élmény volt. Az tény, hogy menet közben – szó szerint!! – megfordult a fejemben valami hasonló, de én más szereposztásban gondoltam a dolgokat. Épp ezért lepett meg a tett, egy végig háttérbe szoruló, direkt félhomályban hagyott mellékszereplő tette – sok helyen ezt írják a mozi legnagyobb hibájának, miszerint egy ilyen fontos mozgalmi figura fontos tette nagyobb súlyt érdemelt volna… Én viszont azt mondom, hogy Maud szemén keresztül nézve a világot, az ő radikalizálódását átélve volt ez így igazán megdöbbentő és hatásos esemény.

Az A szüfrazsett, ami egy nyíltan feminista mozi, minden férfiember számára egy óriási élmény lehet, ha egyrészt tényleg kicsivel több empátia szorul bele a női nem iránt (értsd: a napi vicceken túl TÉNYLEG képes elfogadni őket), illetve ha egy kicsit képes a film cselekményét kivetíteni a világra. Akár a napi világra is. Maga a mozi a rettentő jó korrajzával, érdekes figuráival (Helena Bohnam Carter!!), jó ütemű lendületével, érzelmes és megdöbbentő pillanataival minden segítséget megad ehhez. A legutolsó képkockák az archív felvételekkel már felteszik az i-re a pontot – hisz ez, így megtörtént – de nekem az egész koronája az a felsorolás volt, amiben néhány országok említenek, hol, mikor kaptak szavazati jogot a nők. Amiben igazán nem az a legmegdöbbentőbb, hogy a demokrácia kéretlen nagykövetének, az USA-nak a puszipajtásában, Szaud-Arábiában még 2015-ben sem (nesze neked arab világ meg muszlimok), hanem hogy Oroszországban előbb, mint Angliában…

Mert Angliában csak 1928-ban. Emmeline Pankhurst halálával…




80%



.