R2-D2 írásai 2.0

.



Kötéltánc




„Philippe Petit francia kötéltáncos. 1974. augusztus 7-én egy 200 kilogrammos acélkábelen egyensúlyozott a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. Az illegálisan szervezett mutatvány 45 percig tartott, és felkeltette a világsajtó figyelmét.” – áll a magyar wikipédia e szócikkénél található anyag első bekezdésében. Magyarul sokkal többet sajna nem is tudunk meg ennek a nem mindennapi embernek az életéről, így a kíváncsiak jobban járnak, ha az angol wikit bújják (ez a hatékonyabb) – vagy nemes egyszerűséggel beülnek a Kötéltáncra. Utóbbi kétségkívül szórakoztatóbb, egy lenyűgöző látványvilágú életrajzi film, amiben azonban sajnos a látványon kívül nem nagyon lehet semmibe kapaszkodni.

Én egyébként úgy ültem be rá, hogy annyit tudtam róla, miszerint volt egy bolond, aki 400 méter magasan egyensúlyozott egy drótkötélen. Az első hallásra egyértelmű, hogy a faszi nem volt tériszonyos (de teljesen komplett sem), viszont egészen a film végéig meg voltam róla győződve, hogy minimum biztosítókötelet használt… hát nem. Így a film előtt természetesen azt sem tudtam, hogy túléli-e a próbálkozást, sőt, akkor még sokkal valószerűbbnek tartottam, hogy egy drámára vettem jegyet: nagyobb eséllyel azért az ilyen témájú mozikban inkább emléket állítanak egy figurának, mintsem egy még élő figura dicshimnuszát zengjék. Végül is… ha jól belegondolok, a Kötéltánc sem elsősorban Petit nagyságát fényezi (ahhoz meglehetősen felületes), hanem elsősorban magának a MUTATVÁNYNAK állít emléket, ezzel egyidejűleg meg természetesen az Ikertornyoknak. Megkockáztatom, ez a film soha nem készült volna el, ha nem lett volna 9.11, a mozi élő karakterei mellett a megboldogult WTC egyenrangú szereplője a filmnek. A finálé kicsit giccses, kicsit negédes záróképe valahogy nem is illik ehhez az optimista filmhez – viszont még mindig jobb, mint ha a repülők becsapódásával zártunk volna. Tényleg, Petitnek milyen érzés lehetett látni az épületek leomlását?? Az egyetlen emberként, aki drótkötélen mászkált közöttük?

Viszont az a helyzet, hogy koncepciójában el van baszarintva az egész. Miután maga Petit (Joseph Gordon-Levitt – aki amúgy Nolan házikedvence) narrációjával kezdődik a film, aki fenn áll a Szabadság-szobor tetején és a MÚLTRÓL beszél, rögtön eldőlt, hogy a főszereplőért egyetlen pillanatig nem kell majd izgulnunk. Eldőlt, hogy itt bizony nem lesz tragédia, itt a film csúcspontjának szánt jelenetben semmi megrázó nem fog történni, maga a Kötéltánc sikeres lesz. Ezzel a nyitójelenettel számomra kivették a filmből a legfontosabb összetevőt, nevezetesen azt, hogy azonosulni tudjak a legfőbb karakterrel, hogy együtt tudjam végigjárni vele küzdelmes útját, s hogy vele együtt érjem el a megdicsőülés katarzisát. Így, hogy az első percben kvázi közölték velem a végeredményt, hirtelen kívülálló lettem, Petit nagy álma pedig szimplán egy eseménysor lett, minden érzelmi kötődés nélkül. Amúgy… csak halkan jegyzem meg, nem csak hogy Petithez nem lehet kötődni, de a többiekhez sem: ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy ez nem Petit filmje, hanem a WTC-é és magáé a kötéltáncé.

Szóval azzal kezdünk, hogy Petit emlékeiben elvisz minket a múltjába, hogy azért nagyjából képben legyünk, ki is ő és hogyan is kerül majd föl olyan magasra. A film ezen szakaszának kellene kapcsot biztosítani a néző és a főszereplő(k) között, valahol itt kéne megalapozni azt a szimpátiát, ami elvisz a történet végéig, azonban ez a legnagyobb sajnálatomra elmarad. A szenzációs képi világ (kamerabeállítás + 3D együtt) mellett hihetetlenül üres és semmitmondó minden: Petit gyerekkora, kezdeti sikere és bukdácsolása, minden. Semmi esemény nincs kifejtve, kidolgozva az életéből, olyan, mint egy fényképalbum, totál látszik, mi lesz majd a fontos: a Mutatvány. Pedig magam részéről a Notre Dame-i sétát épp oly fontosnak gondolom, de az lóhalálában le volt zavarva. Gyorsan ugrálunk néhány fontosabbnak tartott eseményre – nem hiába, Petit élete azért nem egy kalandregény –, mígnem elérkezünk New Yorkba. A „cinkostársakról” jóformán semmit nem tudunk, konkrétan a matematikus csapatba kerülése kimondottan röhejes lett, de pl. a drogos srác és barátja is komikus. Így viszont az egész lóg a levegőben (szó szerint   ), sokakkal ellentétben nekem pl. Petit kiborulása is totál életszerűtlen volt. De legalábbis megalapozatlan.

Kicsit több, mint egy órás felvezetés után mindezek kövekeztében sajnos egy csapatnyi idegen emberrel jutunk aztán föl az ikertornyokba, a közel 40 perces végjátékra, a film kimondottan központi eseményére, a grand fináléra. Dicséretes, hogy az alkotók próbálták a valóságot minél jobban megfogni, reprodukálni a hajdani eseményeket, hisz az eredeti Séta is kb. eddig tartott – viszont számomra a legtöbb buktató talán pont ennek kapcsán került elő. A drótköteles mutatványt engedelmetekkel két oldalról közelíteném meg, aztán mindenki a szíve szerint választhat, melyiknek ad prioritást a végítéletben. Az első, a pozitív nézőpont szerint egyszerűen lenyűgöző az egész. 3D talán még sosem működött ennyire meggyőzően, Zemeckis annak ellenére pofátlanul képes játszani a feszültséggel, hogy tudjuk, nem lehet Petitnek semmi baja. A korábban elhintett, két-három veszélyt magában hordozó esemény, mondat képben tartása valódi izgalmat képes generálni (ennek negatívuma is van, de az a következő bekezdés témája), miközben a kötélről lenézve a szédítő mélység önmagában halálos fenyegetést jelent. Az egész olyan jól van fényképezve, olyan zseniálisan használják a teret és a 3D-t, hogy szinte úgy érezzük, mindjárt lezuhanunk 400 méterről. Le, a nézőközönség elé, egyfajta kétes jutalom gyanánt. Az utóbbi idők leglátványosabb szekvenciája ez a 40 perc, minden dicshimnusz jogos, ami ezzel kapcsolatban megjelent, a 3D hatás miatt pedig a tériszonyosok valóban kényelmetlenül érezhetik magukat.

Ehhez szorosan kapcsolódik a negatív megvilágításom is. Kérem szépen, amíg nem olvastam utána, és nem győződtem meg róla néhány eredeti fényképen, hogy ez TÉNYLEG MEGTÖRTÉNT, hogy ez az ember tényleg fenn mászkált ott a magasban, nem is hittem el az egészet. Először is az nem ment ki a fejemből, hogy nincs szél. Nekem volt szerencsém már 70-80-90 méter magasan körhintázni és vidámparkozni, s már ott is veszett szél tud lenni – nos, Petitnek vagy kurva nagy szerencséje volt és aznap az épp föléje röpülő madár fingja volt a legerősebb szellentés a környéken (ezt azért kétlem), vagy pedig az alkotók egyszerűen semmibe vették a természet szabályait. Petitnek épp hogy csak borzolgatja a haját némi enyhe fuvallat, pedig ott fönn biztos más volt a helyzet. A helikopter meg… nos, az végképp gáz. Az egy dolog, hogy valóban ment oda egy ilyen jármű akkoriban, de ha tényleg ilyen közel ment volna hozzá, mint itt, a légáramlat úgy levitte volna a faszit a drótról, mint a pinty. Értem, hogy a filmes nyelvezetben több dolgot fel kell turbózni a hatás kedvéért, de nem mindig szerencsés ezt a hitelesség rovására tenni. Ráadásul (ld. előző bekezdés) Zemeckis a film során több olyan elemet is elrejt, aminek aztán az égvilágon semmi szerepe nem lesz a végjátékban… és ez bosszantott. Vártam, készültem rá, de nem történt semmi, így viszont teljesen feleslegesnek és hatásvadásznak érzem a korábbi, ide ható jeleneteket. S végül, Petit állítólag azért jött le a drótról, mert elkezdett esni az eső – na, ezt miért is kellett kihagyni?

Meglehetősen vegyes érzésekkel keltem föl a székből. A látvány, a magasság, a Séta magával ragadott, de a realitás némiképp szabad átértelmezése, annak „filmizálása” a karakterek szürkesége, az események kiszámíthatósága bizony kételyeket hagyott bennem. Valahogy dramaturgiailag nem állt össze az egész, kár volt tudni a végét, kár volt meg nem történő eseményekre váratni a nézőt. Ugyanakkor maximális tiszteletem ennek a Petitnek, nem semmi mutatványt vitt véghez – erre, így játékfilmet fűzni viszont nem feltétlenül volt jó ötlet. Erre elég a korábban Oscarral díjazott  Ember a magasban  című dokumentumfilm. Az viszont megsüvegelendő, hogy Joseph Gordon-Levitt, felkészülve a szerepére, több hetet töltött Petit-vel, s a végén maga is tudott dróton járni. Fel biztos nem menne, de elismerésem az ilyen színészek felé, akik mindent megtesznek az autentikusságért. Meg hát ugye… most már hova is menne fel…




70%



.

R2-D2 írta:

Kötéltánc

„Philippe Petit francia kötéltáncos. 1974. augusztus 7-én egy 200 kilogrammos acélkábelen egyensúlyozott a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. Az illegálisan szervezett mutatvány 45 percig tartott, és felkeltette a világsajtó figyelmét.” – áll a magyar wikipédia e szócikkénél található anyag első bekezdésében. Magyarul sokkal többet sajna nem is tudunk meg ennek a nem mindennapi embernek az életéről, így a kíváncsiak jobban járnak, ha az angol wikit bújják (ez a hatékonyabb) – vagy nemes egyszerűséggel beülnek a Kötéltáncra. Utóbbi kétségkívül szórakoztatóbb, egy lenyűgöző látványvilágú életrajzi film, amiben azonban sajnos a látványon kívül nem nagyon lehet semmibe kapaszkodni.

Meglehetősen vegyes érzésekkel keltem föl a székből. A látvány, a magasság, a Séta magával ragadott, de a realitás némiképp szabad átértelmezése, annak „filmizálása” a karakterek szürkesége, az események kiszámíthatósága bizony kételyeket hagyott bennem. Valahogy dramaturgiailag nem állt össze az egész, kár volt tudni a végét, kár volt meg nem történő eseményekre váratni a nézőt. Ugyanakkor maximális tiszteletem ennek a Petitnek, nem semmi mutatványt vitt véghez – erre, így játékfilmet fűzni viszont nem feltétlenül volt jó ötlet. Erre elég a korábban Oscarral díjazott  Ember a magasban  című dokumentumfilm. Az viszont megsüvegelendő, hogy Joseph Gordon-Levitt, felkészülve a szerepére, több hetet töltött Petit-vel, s a végén maga is tudott dróton járni. Fel biztos nem menne, de elismerésem az ilyen színészek felé, akik mindent megtesznek az autentikusságért. Meg hát ugye… most már hova is menne fel…

70%

Mint korrajz vagy mint egy különleges emberi teljesítmény krónikája talán még érdekelt volna (ebből a szempontból még az sem nagyon zavart volna talán, hogy tudom a végét), Gordon-Levittet is nagyon jó színésznek tartom, de nálunk nem vetítik a Kötéltáncot, ezért meg aligha fogok elmenni máshova. Talán itthon majd, de mert a varázsát éppen a hatalmas vászon és annak a mélysége adja... hát, majd ráfogom a tériszonyomra .

A szél kérdése viszont érdekelni kezdett, mert azt tudtam, hogy a másik nagy kötéltáncos, Karl Wallenda éppen egy váratlan légörvénybe halt bele az egyik mutatványa során. Találtam pár cikket, közülük ez azt írja, hogy alig volt szél, csak valami szellő, amit az is erősít, hogy köd volt. És ahogy az összehasonlító képeken látom, ha Petitnek volt ereje és kedve "bohóckodni" a dróton, letérdelni meg ilyenek, akkor olyan nagy baj nem lehetett. Másrészt egy másik cikkben olvastam, hogy függetlenül a sok előzetes számítástól és becsléstől, ami ehhez kell (mert nem csak az a szél számít, ami lelökheti őt a kötélről, hanem az is, ami miatt a tornyok kilenghetnek egymáshoz képest, így elszakítva a drótot; úgy olvastam, ez is benne van a filmben), Petit úgy volt vele, hogy a szél olyan tényező, amit úgysem tud befolyásolni, így a szükségesnél többet törődnie sem szabad vele... vagyis kockáztatott. Így aztán simán benne volt a mutatványban, hogy úgy vakarják fel az aszfaltról... csak hát arról nem csináltak volna filmet nagy valószínűséggel.
.

Niwrok írta:

Kötéltánc

Talán itthon majd, de mert a varázsát éppen a hatalmas vászon és annak a mélysége adja... hát, majd ráfogom a tériszonyomra .

Meggyőződésem, hogy a nagyvászon és a 3D +10-20% ot jelent. Anélkül eléggé sótlan az egész.

De majd vélhetően úgyis megnézed, akkor meglátod.

.




Tut S1




Na, tegye föl a kezét, aki hallott már a Spike kábeltévé 2015-ös, háromestés minisorozatáról…   ...  senki, ugye? Én magam sem tudtam róla semmit, viszont nemrég arzo barátom küldött egy linket, amiben felhívta a figyelmemet rá: az egyiptomi környezet és Ben Kingsley neve pedig önmagában elég volt ahhoz, hogy viszonylag hamar abszolváljam az egészet. S hogy ismét csak elcsodálkozzak, hogy néha milyen jó kis anyagok tűnnek el a süllyesztőben: a Tut ugyanis egy kiváló kis szórakozás, gyakorlatilag egy gigászi ókori kalandfilm három részre vágva, amin ugyan meglátszik a kisebb költségvetés, de a történelmi filmek (és e kor) kedvelői így is maxi értékelni fogják.

Tutanhamon nevét szerintem mindenki ismeri. A Ramszesz mellett az egyik legismertebb fáraónév, s hiába írják róla, hogy történelmi szempontból mérsékelten fontos uralkodó volt – pont a történelem szolgáltatott neki igazságot azzal, hogy övé az egyetlen épségben megmaradt sír, meg talán a legtöbb filmes feldolgozást is az ő nevével követték el. Külön jó és értékes dolog, hogy ilyen film/sorozat után az ember hajlamos kicsit utána olvasgatni a történelemnek, a korábbi felületes információit esetleg pontosítani, elmerülni abban a világban – szembesítve a feldolgozást a valósággal. Nos, az ókori történeteknél (ahogy a Tutnál is) icipicit nehezebb helyzetben vagyunk, ugyanis több ezer év távlatából nehéz állást foglalni a valóság és a fikció mellett: mindenestre én három epizód után úgy érzem, megismertem és megkedveltem Tutanhamont, én elhittem az alkotóknak, hogy amit bemutattak, az akár LEHETETT így is. Nem biztos, hogy így történt, de számomra semmi nem bizonyítja, hogy nem így volt. Az icipicit szegényesebb korrajz ellenére remekül sikerült megragadniuk annak a kornak a lényegét, egy fiatal fáraó szomorú sorsát, aki akár a királyi udvar gyilkos ármányai miatt is meghalhatott (volna), az írók azonban ezúttal egy hősiesebb halállal ajándékozták meg.

Történetünk i.e.1332-ben kezdődik, amikor is egy bizonyos Ehnaton nevű fáraó épp végnapjait éli: szegényemet megmérgezték. A sorozat pedig gyakorlatilag egy büntetéssel, egy lovaskocsi után kötendő kivégzéses jelenettel indul, ami a mérgező megbüntetését szolgálja. Az ember nem is igazán érti, mik voltak a merénylő motivációi, csak így, utána olvasva valószínűsíthető, hogy az akkori reformok nem jöttek be néhány embernek, a fáraó különböző intézkedéseivel bizonyos csoportok tyúkszemére léphetett. E ponton (is) bámulatos hasonlóságot lehet felfedezni a múlt és jelen között, s ismét csak meg lehet állapítani, hogy nincs új a nap alatt. Akkor sem, ha az a nap a piramisokkal ad árnyékot… Szóval az öreg fáraó épp megmurdelni készül, halála előtt pedig megteszi utódjának vér szerinti fiát, az akkor 9 éves Tutanhamont. Még emlékszem gyerekkori tanulmányimból, mennyire jellemző volt akkoriban a „tiszta vér”, a családon belüli házasodás és ezzel a vérfertőzés, így nem lepett meg, hogy idővel Tutanhamon is saját tesójával, Anheszenamonnal volt kénytelen összeházasodni – gyermekáldás azonban csak nem jött össze nekik (talán jobb is). Igen, igen, ő az a bizonyos Anc Su Namun, aki a Múmia első részében is feltűnt és itt is kifejezetten dekoratív megjelenést kapott Sibylla Deen személyében. Szóval ’Tut’ hatalomra kerülésével kezdődik a történet, majd hirtelen ugrunk tíz évet, mikor is a már felnőtt fiút látjuk újra, a kissé tapasztalatlan, de jóindulatú fáraót (Avan Jogia), aki elveszni látszik a királyi udvar hatalmi praktikáiban.

Ugyanis míg ő felnőtt – sajnos ez teljesen kimaradt a történetből – Egyiptomot tanácsadói irányították, mindenekelőtt egy bizonyos Ay vezír (Ben Kingsley) és egy bizonyos Horemheb tábornok (Nonso Anozie) személyében. Tutanhamon ekkor kezdi felfedezni hatalmát, megérezni hivatása súlyát, ami természetesen nem maradhat konfliktus nélkül: a korábbi „jólelkű” tanácsadói egyre nagyobb aggodalommal figyelik saját pozícióvesztésüket és az ifjú király szemének felnyílását. Ráadásul – nem tudom, az írók olvastak-e magyar népmeséket, vagy saját ötlet volt – Tutanhamont kiviszik álruhában a nép közé, hogy jobban megismerje alattvalóit, és egy hűséges szolgálót is találjon. A vezír és a tábornok arra azért nem vetemedne, hogy nyíltan szembeszálljon a fáraóval, de a háttérben kegyetlen játszmák mennek: ebben az aspektusában az egész Tut kísértetiesen hasonlít a Trónok harcához, vagy a Rómához, gyakorlatilag nem szól másról, mint a hatalom megszerzéséről és annak birtoklásáról. Különösen Ay vezír szerepe emlékeztet Lord Varys/Kisujj ténykedésére, Ben Kingsley zseniálisan hozza a kétszínű tanácsadó figuráját.

Persze nem lenne az igazi az egész, ha nem lenne benne női „csata” – elvégre egy ilyen történelmi sorozatnál a háttérben áskálódó női karakterek legalább akkora súlyt kapnak, mint a főszereplő férfiak. Itt sincs másképp, a fáraó testvére/felesége mellé bejön a képbe egy Suhad nevű gyönyörűség (Kylie Bunbury – Éva a Búra alattból), aki épp kiütni készül a királynői trónról Anc Su Namunt, a kettejük gyilkos párharca adja a minisorozat egyik külön pikantériáját. A történelmet ismerőknek persze nem újdonság a párharc kimenetele, viszont nagy tisztelet az íróknak, hogy képesek voltak ezt a konfliktust hitelesen és izgalmasan tálalni, sőt, egy bizonyos pont után hitelesen csavarni rajta egyet. S ha már konfliktus, feltétlenül ki kell emeljem Tutanhamon és a papság évadon átívelő, véres konfliktusát: nekem talán ez tetszett a legjobban az egészből. Egyrészt biztos azért, mert az Amun nevű főpapot a Da Vinci démonai Törökje, Alexander Sidding játssza (bírom, mikor ilyen kedvencek tűnnek fel jobbra-balra a filmvilágban), másrészt viszont egyértelműen azért, mert Tutanhamon szembeszállt a papsággal. Az első perctől kezdve szimpatikus volt a srác, de ahogy Amunnal egyre inkább beszélt, ahogy megtagadta az isteneket, ahogy ragaszkodott sajátjaihoz, az nagyon tetszett. Még akkor is, hogy ha viselkedésében egyértelműen benn volt az önimádat, a saját magát istenné tevés gondolata is. De hát az ember pont ilyennek képzel el egy fáraót, nem? Ahogy népe is…ráadásul egy rossz szava sem lehet rá senkinek, különösképp nem a főpapnak, aki maga az istenség, Amun nevét viselte, aki maga volt az istenek szócsöve…

Nagy öröm, hogy a kisebb költségvetés nem hatott ki sem a castingra, sem a remek forgatókönyvre: minden szereplő hiteles, érdekes és talán történelmileg is megállja a helyét (egyedül a főpapról nem találtam konkrétan semmit), a sztori vezetése pedig kategóriájában hibátlan. Nem véletlen a Hatalom-Árulás-Végzet alcímtrió sem, nagyon jól felépített íve van az egész sztorinak. Bizonyos részeken meglepően véres, a csatajeleneteken nem spóroltak, az egész sorozat kinézete összességében nagyon rendben van. Két apróság talán, ami zavaró volt: az egyik a színészek szinte már nevetségessé sminkelése. Oké, értem én, hogy ez is az egyiptomi „díszlet” része, de Ay vezír és Amun főpap is inkább tűnt ezzel a szemfestéssel egy olcsó buzinak a sarki melegbárból, mint befolyásos szereplőnek. Hozzájuk képest Tutanhamon és Ans Su Namun meglepően visszafogott dekort kapott… a másik apróság, ami kicsit kizökkentett az a néha bizony költséghatékony díszlet volt. Különösen a külső felvételeknél lehetett érezni, a Múmia második részének CGI-parádéja tök jót tett volna e sorozat látványvilágának.

Aztán nagyjából ennyi a negatívum. Minőségében, összerakottságában, érdekességében, színészeiben gyakorlatilag a legjobbak között van a helye, sajnálom, hogy nem kapott nagyobb nyilvánosságot. A papokkal dacoló fáraó meg új kedvencem lett az ókori Egyiptomból.  






80%



.

R2-D2 írta:

Tut S1

Na, tegye föl a kezét, aki hallott már a Spike kábeltévé 2015-ös, háromestés minisorozatáról…   ...  senki, ugye? Én magam sem tudtam róla semmit, viszont nemrég arzo barátom küldött egy linket, amiben felhívta a figyelmemet rá: az egyiptomi környezet és Ben Kingsley neve pedig önmagában elég volt ahhoz, hogy viszonylag hamar abszolváljam az egészet. S hogy ismét csak elcsodálkozzak, hogy néha milyen jó kis anyagok tűnnek el a süllyesztőben: a Tut ugyanis egy kiváló kis szórakozás, gyakorlatilag egy gigászi ókori kalandfilm három részre vágva, amin ugyan meglátszik a kisebb költségvetés, de a történelmi filmek (és e kor) kedvelői így is maxi értékelni fogják.

Minőségében, összerakottságában, érdekességében, színészeiben gyakorlatilag a legjobbak között van a helye, sajnálom, hogy nem kapott nagyobb nyilvánosságot. A papokkal dacoló fáraó meg új kedvencem lett az ókori Egyiptomból.  

80%

"Akkor már mindent értek..."

Látom, hogy csak 3x2 óra, de Egyiptom túlságosan kiesik az érdeklődési körömből (túl nagy a forróság ott ...), Ben Kingsley-t meg bármennyire is sikk nagyra tartani az Oscarja miatt, az utóbbi években semmi emlékezetest nem láttam tőle, cserébe viszont kényszeresen osztják rá mindenféle egyiptomiak és arabok szerepét.

Mondtad, hogy el sem hinném, miket fogsz mostanában nézni, a felkészítés ellenére is megleptél ezzel, jó volt olvasni, de ez valószínűleg nem az én sorozatom... legfeljebb majd egy "ásatáson" rábukkanok .
.

Niwrok írta:

Tut S1
"Akkor már mindent értek..."

Niwrok írta:

Látom, hogy csak 3x2 óra...

3x80 perc...

.




Bíborhegy




Annak ellenére, hogy mr. Del Toro az utóbbi időben a The Strainnel alaposan lerombolta nálam korábbi nimbuszát, fene nagy jóindulatomban betudtam az egészet az ismeretlen terep (sorozat) által okozott kihívásoknak, amit – mindenekelőtt íróként – kissé nehezebben vett. Arra gondoltam, a korábbi mozifilmjei csak nyújtanak némi garanciát arra, hogy az aktuális próbálkozás a nagyvásznon ismét csak jól fog elsülni, hisz az ígéretek szerint ugyebár az egyedi vizualitású rendező visszatérhetett ahhoz a világhoz, amiben eddig is oly szívesen merült el: a horrorhoz. Épp ezért meglehetősen szomorúan vettem tudomásul, hogy a Bíborhegy egy újabb írói csőd részéről, amiben ugyan a képi világban, a hangulatban valamit valóban sikeresen megidézett hajdani fénykorából – ámde a többi… nos, az egy rakás idiótaság. És klisé.

A történetünk kezdetén egy fiatal lány épp arról mesél a kedves nézőnek, hogy azzal a különleges képességekkel rendelkezik, miszerint látja a szellemeket. Anyja halála után ugyanis – egy kifejezetten jó szcéna keretében – találkozik annak szellemével, aki próbálja megóvni őt valamitől, amit a kislány nem is igazán ért még akkor: a Bíborhegytől. Ígéretes felütés, egy jó kis kísértethistória alap, már pont kezdetem örülni neki, hogy talán egy Fekete ruhás nő-szerű horrorba csöppentem, de aztán ugrunk 14 évet és minden feledésbe merül… olyannyira, hogy az elkövetkezendő közel 50 percben az égvilágon semmi ne történjen. Na, jó, ez talán kissé túlzó, de semmi horrorszerű, semmi "deltorós" – egy XX. század elejei amerikai romantikus történet bontakozik ki a vásznon. Edith, a kislány (Mia Wasikowska) épp íróként próbál boldogulni, kísértethistóriáját azonban nem fogadják túl nagy lelkesedéssel, részben mert a női írókat akkoriban még nem értékelték (hol volt még Stephanie Meyer vagy J.K Rowling vagy E.L. James    ), no meg hogy is néz ki egy romantikus szál nélküli könyv… Pedig aztán Edith minden, csak nem romantikus, így rajtunk kívül talán még ő is meglehetősen furán érzi magát, hogy a városba látogató Thomas Sharpe (Tom „Loki” Hiddleston) iránt egyre gyengédebb érzelmeket érez. A mozi első órája gyakorlatilag a nagyváros sártengerében bimbódzó szerelem története, ahol mi nézők, és a lány apja érzi egyedül, hogy valami nincs rendben a megnyerő modorú angol fiatalemberrel.

A szerelem azonban nem ismer határokat, Edith és Thomas pedig egy drámai esemény után Angliába költözik – és végre elkezdődik a film… az 50-ik percben. Edith egy Allerdale Hall nevű birtokra kerül, ahol minden a lehető legfurcsább – és egyben a legidiótább is, de erről később – ahol aztán hamarosan rá kell jönnie, hogy újdonsült férjének a testvére, Lucille (Jessica Chastain) minden, csak nem bájos sógornő. Végre előkerülnek a szellemek, akik szokás szerint egyértelműen közölni akarnak valamit Edithtel, (hogy 14 évig hol a francban voltak, az nem derül ki), s aki természetesen elkezd kutakodni a kastélyszerű házban, ahova beesik a hó (    ). Fura mód persze mindig sikerül neki olyan helyeken járni, hogy soha senkinek nem tűnik föl, fura mód az egész kibaszott kastélyban, aminek a falából!!!     piros agyag folyik, nincs egy darab személyzet sem, de legfurább az mérhetetlen naivság, amivel ő ezt az egészet kezeli. A történet csavarjairól nem is igazán akarok szót ejteni, gyakorlatilag minden egyes fordulat messziről látható előre, a logikus következtetést csupán néhány piros főzőüstben úszkáló hulla zavarhatja meg: igazából sem a Sharpe pár célja, sem annak eszköze, sem pedig a szerelem erejére épített csattanó nem okozhat meglepetést. A meglepetések olyan bosszantóan bárgyú eseményekre korlátozódnak, mikor is némely (gyakorlatilag az összes) főszereplő különféle mélységű szúrt, vágott, törött sebekkel szinte The Raid-i    magasságokban járva éli tovább vígan az életét, sőt, ereje teljében harcol tovább. Számomra ez néha már röhejessé vált, s csak tetézte az amúgy is létező sületlenségeket.

A mozi első fele úgy szar, ahogy van. Egy darab anyuszellem (ami akár az Insidiousból is átruccanhatott volna), meg egy darab fej által összetört porcelán mosdókagyló (vagy fordítva, nézőpont kérdése) jelenti az adrenalint. A második szakasz ettől még lehetne jó, de amikor belépek egy házba, aminek a lépcsőházába esik be a hó, de a szereplők képesek hálóingben mászkálni, és a bejárati ajtót is azért betetszik, aminek a falaiból piros trutyi folyik és a picéjében valami okból 6-8 db főzőüst van ezzel a piros trutyival, elhúztam a számat. A történet önmagában amúgy is értékelhetetlen, a lehető legnagyobb hollywoodi paneleket rakja egymás után. De ami a legeslegnagyobb baj: köze nincs a horrorhoz. Legjobb esetben egy gótikus thriller, aminek fő szálai a két főszereplő közti (végzetes) románc, no meg a gonosz terv leleplezése. A szellemvilág jóformán teljesen hanyagolva van, Edith narrációjának gyakorlatilag nulla a jelentősége: ami szellem mozog benne, azok megjelenítése meg kimondottan kínos és nevetséges. Félelem és borzongás helyett inkább sóhaj és elfojtott nevetés bukik ki az emberből, mikor meglátja a mozgásban TWD zombijaihoz hasonlító, kinézetben pedig egy emberi test izomzatát utánzó figurákat.

E pillanatban el is érkeztünk ahhoz, amit azért első nézéskor magam is a film pozitívumának gondoltam: a látványvilághoz. A "deltorós" látványvilághoz. Na kérem, senki ne várjon se a Hellboyhoz esetleg a Faunhoz hasonló szörnyparádét, se az Ördöggerinc csontig hatoló parás hangulatát… egy színes, bohókás, helyenként kifejezetten hangulatos képi világot igen. Nem mintha eredetiségétől térdre kellene borulni, de az első szakasz századelejei Amerikája a színes városképpel és divattal is jól néz ki, de önmagában a kastély kinézetével sincs. Sőt, a terek, szobák, díszletek, apróságok a falakon, az egész hangulata rendben van – csupán a hangulatot alátámasztó események, történések ökörségek. Konkrétan: jól néz ki a falakból bugyogó piros lé, de sem logikája, sem dramaturgiája nincs… Mindezekből következik, hogy a Bíborhegy annyira a látványával sem képes ámulatba ejteni, ilyet és ennél jobbat is láttunk már: talán szerencsésebb lett volna egy stílusirányt határozottan végig vinni, nem ilyen vegyes felvágottat csinálni.

Egy dolog, amit viszont feltétlenül ki kell emelnem: a színészek. Egészen pontosan Jessica Chastain. Ő az, aki hozzáadott értékként ébren tartja a nézőt, a fekete hajával, abban a ruhában sokszor a Boszorkányvadászos Gemma Artertont véltem felfedezni. Jessica szinte lubickol szerepében, láthatólag élvezi, hogy gonoszt játszhat (megjegyzem, azért láttunk már ennél sokkal-sokkal gonoszabb főhősnőket is), minden bizonnyal jól esett neki kicsit lejönni a világűrből. Lokitól kicsit fura volt ugyan ez a szerep – ő nekem mindig is csak Loki marad -, de tény, hogy önmagában a lényében, személyiségében magában hordozza mindazt, ami ehhez az elegáns (nak látszó) úrhoz kell . Valahogy megvan ez a bárós kiállása – nem tudok rá jobb szót. Edith kifejezetten nem tetszett, sem a karaktere, sem a színésznő munkája, viszont két mellékszereplő láttán széles vigyora görbült a szám: az gondolom nem meglepetés, hogy a SoA Jax Tellerének, az itt egy orvost játszó Charlie Hunnamnak mennyire örültem, viszont bónusznak Edith apját az Odaát Bobby Singerje, Jim Beaver játszotta. Király.

Maga a Bíborhegy viszont nem annyira az. Egy a sok közül, egy azon tipikus filmek közül, amik igazából semmit nem nyújtanak. Az ember megnézi őket, de – mint pl. most nekem is – három nappal később már gondolkodni kell, mit látott. Igazán emlékezetes pillanat nélküli, egyszer nézős – ámde talán nem bosszantó darab. Ezért is kár.




70%




.

R2-D2 írta:

Bíborhegy

Annak ellenére, hogy mr. Del Toro az utóbbi időben a The Strainnel alaposan lerombolta nálam korábbi nimbuszát, fene nagy jóindulatomban betudtam az egészet az ismeretlen terep (sorozat) által okozott kihívásoknak, amit – mindenekelőtt íróként – kissé nehezebben vett. Arra gondoltam, a korábbi mozifilmjei csak nyújtanak némi garanciát arra, hogy az aktuális próbálkozás a nagyvásznon ismét csak jól fog elsülni, hisz az ígéretek szerint ugyebár az egyedi vizualitású rendező visszatérhetett ahhoz a világhoz, amiben eddig is oly szívesen merült el: a horrorhoz. Épp ezért meglehetősen szomorúan vettem tudomásul, hogy a Bíborhegy egy újabb írói csőd részéről, amiben ugyan a képi világban, a hangulatban valamit valóban sikeresen megidézett hajdani fénykorából – ámde a többi… nos, az egy rakás idiótaság. És klisé.

Végre előkerülnek a szellemek, akik szokás szerint egyértelműen közölni akarnak valamit Edithtel, (hogy 14 évig hol a francban voltak, az nem derül ki), s aki természetesen elkezd kutakodni a kastélyszerű házban, ahova beesik a hó (    ). Fura mód persze mindig sikerül neki olyan helyeken járni, hogy soha senkinek nem tűnik föl, fura mód az egész kibaszott kastélyban, aminek a falából!!!     piros agyag folyik, nincs egy darab személyzet sem, de legfurább az mérhetetlen naivság, amivel ő ezt az egészet kezeli. A második szakasz ettől még lehetne jó, de amikor belépek egy házba, aminek a lépcsőházába esik be a hó, de a szereplők képesek hálóingben mászkálni, és a bejárati ajtót is azért betetszik, aminek a falaiból piros trutyi folyik és a picéjében valami okból 6-8 db főzőüst van ezzel a piros trutyival, elhúztam a számat. A szellemvilág jóformán teljesen hanyagolva van, Edith narrációjának gyakorlatilag nulla a jelentősége: ami szellem mozog benne, azok megjelenítése meg kimondottan kínos és nevetséges. Félelem és borzongás helyett inkább sóhaj és elfojtott nevetés bukik ki az emberből, mikor meglátja a mozgásban TWD zombijaihoz hasonlító, kinézetben pedig egy emberi test izomzatát utánzó figurákat.

Egy a sok közül, egy azon tipikus filmek közül, amik igazából semmit nem nyújtanak. Az ember megnézi őket, de – mint pl. most nekem is – három nappal később már gondolkodni kell, mit látott. Igazán emlékezetes pillanat nélküli, egyszer nézős – ámde talán nem bosszantó darab. Ezért is kár.

70%

"Talán nem bosszantó" ? Elég enyhe kifejezés azután, hogy még három nappal később is fortyogsz a marhaságok dühétől . Azért elsőre kevesebbet terveztél adni, ugye ?

Azért két mentség a tényleg elég sok idiótasághoz: a pincében nem főzőüstök voltak, hanem szerintem valami szivattyúk, hogy lassítsák a ház süllyedését (volt köztük egy vájat, amiben a fölös vörös víz elszivároghatott), és a piros trutyi a szellemeken is az agyag volt, mert gondolom abban rejthették el a testeket, ahogy mutatják is az egyiknél. Legalábbis engem ezért ez a két dolog kevésbé zavart.

A többi nagyjából . De mondjuk én kevésbé pöttyösödök Jane Austentől .
.

Niwrok írta:

Bíborhegy

"Talán nem bosszantó" ? Elég enyhe kifejezés azután, hogy még három nappal később is fortyogsz a marhaságok dühétől . Azért elsőre kevesebbet terveztél adni, ugye ?

Talán picit, igen. De ez nem igazán fortyogás - azért tudod az milyen, volt már olyan írás is - inkább csak csalódott gondolatok, icipici méreggel átitatva (többet, jobbat vártam). Az ugyanakkor kétségkívül bosszant, hogy megint nem volt MEO Hollywoodban, nem volt, aki elolvasta volna a forgatókönyvet előtte.


Néha eltűnődök, minek is nézik az embereket a stúdiók...

R2-D2 írta:

Jupiter felemelkedése


A Jupiter felemelkedése az utóbbi idők leglátványosabb filmje. Egyelőre toronymagasan ver mindent, amit mostanában láttam, a Marvel kutya fasza ehhez képest (igen, a Galaxis őrzői is), így egyáltalán nem kérdés, hogy látni KELL. Méghozzá moziban kell látni, ez, otthon (netről letöltve, vagy akár lemezen is) megint csak fele akkora élmény lesz.

A Jupiter felemelkedése egy végtelenül buta film. Maga az alaptörténete is az, de aztán ahogy jönnek elő az újabbnál újabb figurák, csak foghatjuk a fejünket, hogy ki ez és honnan szalajtották…

S ha már gondolatiság. Míg a Felhőatlasz pont a túlbonyolítottságával, a szimbolikus jelentéstartalmával, a kohézió hiányával kisé nehéz és értelmezhetetlen mozi lett, addig a Jupiterben a röpke két óra alatt annyi mindent le akarnak nyomni a torkunkon, hogy a végére az embernek hányingere lesz. A szokásos kiválasztott sztori mellé, jó adag társadalom és bürokrácia kritika, az emberi test kihasználása ismét, egy nem túl egyedi emberiség eredettörténet, valami fura vízió az idő fontosságáról, egy szintén furcsa időrekonstrukciós ötlet, aztán egy testvérviszály, annak okaival együtt, aztán egy anyagyilkosság, annak okaival és következményeivel együtt, aztán a méhek (anyám, a méhek).

Mindezektől függetlenül állítom, hogy újranézős, sőt többször nézős - nekem kötelező vétel lesz lemezen. Az egész egy akkora vizuális orgia, hogy még a tízedik nézésnél is el lehet merülni a látványban, még a tízedik nézésnél is fel lehet majd fedezni benne újdonságokat, finomságokat. Szerencsére a többit meg át lehet majd tekerni. Elsőre:


75%

Elérkezett az újranézés ideje (miután kicsit levitték a BD árát), és meg kell állapítsam, pontosan ugyanezeket gondolom most is. A kisebb képernyő egyértelműen vett el a látvány élményéből, amihez viszont az eredeti TrueHD hang dupla annyit hozzáétett. Az utóbbi idők egyik legjobban szóló lemeze.

Az egész kreált világ kinézete továbbra is zseniális - iszonyat részletes -, a történet, a karakterek ugyanolyan balfaszok, a gondolatiság ugyanolyan sokrétű. Az extrák megnézése (kb egy óra, magyar felirattal) után kicsit jobban értékelem azt a rengeteg beleölt munkát, kreativitást, amit Wachowaskiék hozzátettek - és be is bizonyosodott, hogy alán ttúl sokat is akartak átadni. Mindazonáltal az Óz-os párhuzam nekem nem jutott eszembe, mint ahogy az sem tűnt fel, hogy a bürokráciás jelenteben maga Terry Gilliam is cameozik (így már értem az egészet)...

De jó volt másodszorra is. Már tudtam, mit kapok.

.




Who am I – Egy rendszer sincs biztonságban




Nem mondom, hogy minden szándékosságot nélkülöz a dolog, de úgy alakult, hogy a Kriegerin fordítása után valahogy a világ legtermészetesebb módján egy újabb német nyelvű mozi jött szembe velem a Who am I személyében. S ugyan az eredetileg svéd rendező, Baran do Odar korábbi életművéről semmit sem tudtam, a film témája, maga a hackerkedés felkeltette a figyelmemet. Amúgy is egyre inkább egy számítógép és internetfüggő világban élünk, ahol kiszámíthatatlan veszélyeknek van kitéve mindenki, aki felcsatlakozik naponta a hálóra, de kétségkívül plusz motiváció volt az, hogy a kimondottan kínos Blackhat után valami ütős kis mozit lássak a témában. Hát… a Who am I minden előzetes várakozásomat felülmúlta.

Benjamin (Tom Schilling) egy igazi niemand. Tipikusan az a srác, akin mindenki átnéz, az örök lúzer mindenben: idióta maszkban, idióta jelmondatokat hangoztatva pizzafutárként keresi a kenyerét. Belső frusztrációit talán pont ezért a számítógép előtt ülve vezeti le, egy idő után zseniális hackerré képzi magát. Az internet világában azonban egy MRX nevű srác a király, Benjamin – ahogy talán mindenki ebben a közegben – őt tekinti példaképének, s bizony mindenkinek jól esik, ha a „nagyok” is elismerően bólogatnak munkái láttán. Ez az érzés aztán különösen felerősödik, mikor a félénk srác találkozik egy anarchista csoporttal, akik elég lököttek és bátrak a botránykeltéshez – épp csak nem értenek igazán a programíráshoz. Kapóra jön nekik a fiatal, félénk srác, így Benjamin hamarosan a kis csapat megbecsült tagja lesz. Egyre őrültebb és őrültebb produkciókat hajtanak végre, amivel hamarosan nem csak a nagyvilág, hanem az internetes alvilág figyelmét is felkeltik: még a titokzatos MRX-el is sikerül kapcsolatba kerülni. Sőt, konfrontálódni is, a kis csapat, aminek egyébként hamarosan saját neve is lesz CLAY (Clowns Laughing At You) formában pedig kénytelen lesz a saját irháját menteni. Nem is akárhogy…

De többet nem is akarok én erről az egészről elárulni. Főleg nem arról, hogy az egész sztori milyen körülmények között bontakozik ki, milyen keretet kap az egész és abban minek milyen szerepe lesz a végkifejlet tekintetében… Sokkal inkább végigmennék azokon a pontokon, amik miatt nekem ez az egész borzasztóan bejött, azokon a zseniális forgatókönyves és filmkészítési húzásokon, mik miatt ez egy maradandó film lett nálam. Kezdjük rögtön az elején, a CLAY-jel. Kérem, bárki is csinálta a castingot, csillagos ötös. Ezeket a figurákat, így összehozni tökéletes lett: Max, a főnök, az alfahím a csapatban – Benjaminnal ellenétben a GYŐZTES –, a hihetetlen pofátlan stílusával, rámenősségével és bátorságával igazi vezéregyénisége a csapatnak. Aztán ott van a félig vagy teljesen őrült, adrenalinvadász, tetkós Stephan, a szoftveres, aki a film „csipetnyi sója”, humorával, egyáltalán önnön lényével zseniális figura. Máshogy, de ugyanez a dagi, zárkózott, félős, nehezen barátkozó Paul, a hardverspecialista – az egész csapat léte és sikere néha már burleszkbe hajlóan komikus, ugyanakkor simán elhiszem, hogy az informatika világában nem Expandebles-szerű csapatok tevékenykednek, hanem inkább ehhez hasonló, az életben helyenként szürke vagy épp szerencsétlen alakok.

Ezzel a gondolatmenettel jutunk el a másik nagyon fontos és kiválóan megoldott dologhoz: az alternatív világhoz. Az a helyzet ugyanis, hogy a hackelés, a netes kommunikáció képi megjelenítésére egy arc nélküli, csupa maszkot viselő figurából álló metrókocsit hoztak létre. Ott találkoznak a hackerek, ott zajlanak a fájlcserék, ott próbálják egymásról kideríteni, ki kicsoda. Tényleg úgy érezzük, mint ha magunk is elmerülnénk az internet mélységeibe, egyúttal ez az ábrázolás remekül fogja meg az anonimitás lényegét is – a finálé leleplezős jelenete pedig nagyszerűen illik ebbe a képbe. A sokszoros csavar egyik elemeként amúgy is hatásos lenne, de a nekem a lebuktatás módja és szimbolikája is nagyon tetszett. Mint ahogy alapból tetszett a CLAY csapat minden mutatványa, legyen az a világítás manipulálásával megjelenített „We kill animals” felirat, vagy a meghackelt náci gyűlésen bemutatott video. Remek ötletek, amik nincsenek telepakolva mindenféle lehetetlen küldetésekkel, ez nem MI – ez a valóság. Félelmetes belegondolni, hogy néhány srác mire is lehet képes, milyen erőket kell mozgósítani ahhoz a való világban, hogy mindezt a piac szereplői kivédjék… több-kevesebb sikerrel ugyebár. Mert a film még csak nem is számol az emberi hülyeséggel, ezúttal nem az volt a cél.

Igen, az ember hülyeség. Hogy is van a moziban? „A legnagyobb sebezhetőség nem a programokban vagy a szerverekben vannak. Az ember a legfőbb biztonsági hiba. Az ember természeténél fogva jóhiszemű és a konfliktuskerülő. A leghatékonyabb az összes hacker módszer között a megtévesztés művészetére: az emberek meghackelése” Nos, így pár nappal a film után, azt hiszem rájöttem az egész mozi egyik megoldókulcsára. Mármint hogy a kedves nézőt alaposan meghackelik... Social Engineering… ahogy Max mondja. Hogy az egészet kicsit jobban megértsétek, annyit mindenképp el kell mondanom, hogy az egész mozi kísértetiesen vonzódik egy bizonyos David Fincher klasszikushoz. Ám ez egyáltalán nem koppintás, inkább egyfajta nyílt tiszteletadás – s egyben a zseniális hackelés része. Szerintem egyáltalán nem véletlen már az sem, hogy a főszereplő német srác bizonyos beállításokban kiköpött Edward Norton, mint ahogy az sem véletlen, hogy az egész élethelyzete, története, az egész anarchista csoport, mind-mind  a másik mozi alapjaira épít. Sokan ezért a Who am I-t nem is tartják többre, mint egy ócska másolat – viszont véleményem szerint ennél sokkal több van benne. Pláne, amikor a fináléhoz érkezünk: minden addigi olyan – sokszor tudat alatti – utalás, hangulati elem (mint pl. egy moziplakát a szobában), ami Fincherhez kötheti, azt a célt szolgálja, hogy a néző elégedetten csettintsen: hehe, ezt én kitaláltam! Aztán a lófaszt…  Mert a végjáték üt csak igazán, az egész, ahogy össze van rakva, ahogy kinyílik a varázsdoboz és az alapból is érdekes anarchista-hackermoziból egy egészen új dolog bújik elő, egy szabad értelmezésben akár heist mozinak is tekinthető történet – no ez az, ami engem teljesen lenyűgözött.

Csupán egy dolog van, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni – viszont ez olyan erősen szubjektív, hogy objektívan nem kellene befolyásolnia a moziélményt… de hát ki a fene is akar objektív lenni egy élménybeszámoló írásakor. Ez az apróság pedig az az idióta zene. Gondolom koncepció volt, hogy az alapból friss, modern, számítástechnika és net világában játszódó filmet ezzel a német technozenével (gépi zenével) egészítsék ki, de ez az én rocker lelkemnek bizony kínszenvedés volt. Sajnos többször is van benn party, vagy más egyéb jelenet, ami alá ezt a förmedvényt keverték: nekem ez viszont qrvára nem jött be. Rendszeresen kizökkentett a hangulatból… más negatívumot nem igazán tudok felhozni. Hangulata, témája, forgatókönyve kiváló, a német eredeti nyelv nálam ismét külön jó pont volt, úgyhogy maxi ajánlom mindenkinek. Tényleg elvisz egy olyan világba, amiről keveset tudunk, és talán kicsit megbirizgálja a netes biztonságérzetünket is…




85%



.

.




Extinction – A kihalás szélén



Még 2014 elején forgattak Budapesten egy akkor még Welcome to Harmony munkacímet viselő posztapokaliptikus horrort, ami Miquel Angel Vivas spanyol rendező első angol nyelvű munkája. A filmet azóta már Extinctionnek (imdb szerint magyarul Kihalás szélénnek) hívják, én pedig az első előzetese óta látni akartam. Valami már akkor megfogott az egészben, talán a havas világvége képek, talán önmagában Jack Shepard, azaz Matthew Fox neve (először alig lehet felismerni a bozontos arcszőrzete miatt) – viszont az biztos, a film hazai vonatkozásairól az égvilágon semmit nem tudtam. A nyitó mondat is csupán jelen kutakodásom eredménye, s egyben jelzi, milyen kevés információ jut el még a filmrajongókhoz is az itthon folyó munkákról: nem hiába, csak a nagy produkciók nagy neveitől hangos a hazai média… az Extinction pedig minden, csak nem az.

De ugyebár nem egy filmet láttunk már, ami ismeretlensége és kisebb költségvetése ellenére egészen jól sikerült: az Extinction egy újabb példa ezek sorában. Talán tényleg nem robban akkorát, mint némely nemrég látott spanyol drámai társa – bár, az is igaz, a témájában homlokegyenest másfelé kacsingat. Leginkább párhuzamot a Kolónia és a Legenda vagyok című filmekkel lehet vonni, de nekem a mutánsok miatt a Wayward Pines féle egyedfejlődési vonal is beugrott: az Extintion így lett egy havas posztapokaliptikus túlélőmozi, ahol első blikkre a kihalt bolygón három ember maradt életben: Patrick (Matthew Fox), Jack (Jeffrey Donovan) és lánya, Lu (Quinn McColgan). Az ő hármójuk kapcsolatrendszere adja a film alapját, a köztük lévő feszültség, a TITOK kibontása, megismerése kíséri végig a történetet, rajtuk keresztül ismerjük meg a világot, ami lett belőle, és az ő (főleg Patrick) emlékeiből derül fény arra, mi is ez az elmérgesedett kapcsolat a két férfi között.

Akik a film elején bizony jó barátok. Az van ugyanis, hogy a mozi nem a havas világban kezdődik, hanem 9 évvel korábban, mikor is egy vírus következtében a lakosság bezombul (megint), és agresszív, gyors!! vérengző fenevaddá válik. Ebben  mondjuk az égvilágon semmi újdonság nincs, a nyitóképeknek viszont inkább csak hangulatkeltő szerepük van, mint komoly történeti tartalmuk, néhány dolgot elhintenek, megalapoznak, megvillantanak – hogy aztán az időugrás után megdöbbenve vegyük tudomásul hova is jutott a világ egy évtized alatt. Annyit még mindenképp meg kell, jegyezzek a felütéssel kapcsolatban, hogy természetesen cikis az egész, úgy, ahogy van, a buszos jelenet a z idióta katonákkal, az őrült kergetőzés – viszont NEM EZ A FILM. Senkinek ne vegye el a kedvét, hogy esetleg úgy érzi, már milliószor látott kliséket és ötleteket puffogtatnak el (még ha ez igaz is), ez a szakasz nagyon rövid, a film pedig nem egy zombiktól hemzsegő világban játszódik. Pont fordítva.

Az van ugyanis, hogy minden tiszta hó. A két korábbi barát nincs beszélő viszonyban, Jack egy kislánnyal él, míg Patrick velük szemben – kvázi szomszédként,( , egy kihalt bolygón a másik élő ember a szomszédod, bármilyen messze is lakik) – remeteként próbál boldogulni. Utóbbi hó jetskin néha bejár a városba vadászni, míg a lány és apja nem nagyon bújik ki a ház biztonságából. Nekem nagyon tetszett ez az egész váltás, a nyitó képek hangos, zavaros őrülete után ez a tompa csend eszméletlen jó. A hó, a fagy, a fehér táj külön jó hangulatfokozó elem, megmondom őszintén, ha nem lett volna külső konfliktus, akkor is elnéztem volna a két férfi túlélését. Patrickét, aki rádióüzeneteket küld szét a világba, hátha van még rajtuk kívül valaki, aki kutyájával bejár a közeli városba, aki hatalmas hajkorona és szakáll mögé rejti a múltat, aki kettejük közül egyértelműen az életrevalóbb. De ugyanígy érdekes Jack szerepe is, aki egy ilyen világban kénytelen egyedül nevelni a lányát, Lut, akit próbálja valami módon tanítani, viszont egyidejűleg óvni is a külső világtól. El lehet rajt gondolkodni, adott szituban mi a helyes szülői viselkedés: önvédelemre, életre tanítani a lányt, menni vele élelmet beszerezni, erőssé és határozottá tenni – vagy négy fal között iskolásdit játszani, őrizni az értelem és a civilizáció lángját. Vadként élsz-e nagyobb eséllyel túl, vagy ésszel?

Természetesen ez az idilli családi tabló nem marad fenn sokáig, egy bizonyos pont után felpörögnek az események. A történet érezhetően két síkon folytatódik: egyrészt a mutánsok felfedezik a két férfit és lakhelyüket, valós fizikai fenyegetést és akciót hoznak a moziba, másrészt meg Lu, mint katalizátor hirtelen egy szobába tereli a két ellenséget. Nekem ez a szál icipicit érdekesebb volt (mutánsos-támadásos filmet láttam már eleget), egyszerűen nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, mi is történt a két férfival, akik a film elején vállvetve harcoltak a vérszomjas fenevadak ellen. Mi kényszerít rá két barátot arra, hogy gyakorlatilag egymás halálát kívánják – egészen pontosan Jack kívánja Patrickét – mi az oka annak, hogy Partick így elvesztette az emberi formáját. Ez a dolog engem sokkal jobban érdekelt, s miután az első havas percektől szinte vágni lehetett a feszültséget a két figura között, meg is őrültem volna, ha semmi nem derült volna ki a múltról. De szerencsére nem így történt: az írók okosan egyensúlyoznak a karakterek pszichés problémái és a mutánsok támadásai között, valahogy jól eltalálva az arányokat sem akcióban, sem drámában nincs hiány. A remekül időzített flashbackek nyomán feltárul egy nem túl meglepő fordulat, megoldódik a rejtély, mi miért is van úgy, ahogy van. Másik szálon meg egy jó kis mutánstámadást élhetünk át, izgi, feszült képsorokkal: a film néhány nagytotáljában ugyan érezni a CGI olcsóságát, de itt, mikor akció van, rendben van minden.

Nekem ez az Extinction simán viszi a Kolónia szintjét. A sztorija jó, a karakterei közti kapcsolat kiváló, az egész túlélőtörténet, azon belül is a nevelés irányának fontossága nagyon tetszett. Mindezek mellett van benn egy-két egészen szenzációs kép, beálltás, jelenet, a trailerben is látható havas házban a kanapén ülő, jégbe fagyott házaspár a vértócsával a falon például rettentő szuggesztív. A film kicsit talán tényleg a Legenda vagyok eseményeit követi (pláne a végére), de annyit sikerült csavarni azon, hogy itt hárman vannak, nem pedig Will Smith egyedül. Ami negatívumot mondani tudok az mindenképp a nyitókép idiótaságai, aztán talán Jack karakterének unszimpátiája, meg egyértelműen a bizonyos jeleneteknél erősebben fellépő „láttam már” érzés, esetleg a kissé szegényesebb CGI – de nagyjából ennyi. Alapban roppant feszült az egész, csak lassan sejlik fel a múlt, miért is utálják egymást ennyire, közben a vadak egyre nagyobb veszélyt jelentenek... qrva jó. Pszicológiai drámának, világvége filmnek, és zombifilmnek egyaránt.




80%



.

.




Az utolsó boszorkányvadász





Boszorkányok márpedig léteznek… ezt minden férfiember tudja, aki esetleg még nem, előbb-utóbb az is hamarosan megismerkedik velük. Mágiájuk, varázslataik uralják életünket, néha kevésbé, néha erőteljesebben irányítanak minket, nélkülük a világ nem lenne az ami. Gondolom, ezt Hollywoodban ugyanúgy tudják, ezért időről időre előveszik a témát és mindenféle fantasyba és mesébe csomagolva élik ki vágyukat a világ boszorkátalanítására – ennek legutóbbi kísérlete a Vin Diesel nevével fémjelzett Az utolsó boszorkányvadász.

A teljes korrektség kedvéért annyit mindenképp el kell mondanom, hogy imádom ezt az egész világot. Sam és Dean Winchester tanítványaként a világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy boszorkányok léteznek, a bár többnyire gonosz varázserővel ábrázolják őket – igazából jogos is, hisz a békében éldegélő boszik nem hívják fel magukra a figyelmet – azért jócskán vannak jó-, vagy minimum semleges szándékú banyák. Hisz ez már az Ózban is így volt…na szóval. Jó néhány hasonló témájú filmes élmény után ültem be az új kalandra – és megmondom őszintén a film nagy részében, egészen a végéig egészen remekül éreztem magam rajta. A fináléra, a barlangban viszont összeomlott minden, s ha már omlás, azt sem bántam volna, ha az egész lehetetlen helyszín, templom alatti katakomba rendszer azzal a transformers meghajtós enttel összedől a végére. Hihetetlen, hogy egy viszonylag normális és saját kereteit nagyjából tiszteletben tartó mozi a végére hogy tud így összezuhanni, szereplői csak az írói ökörség miatt (mindenféle alap nélkül) köpönyeget fordítani, illetve az egész egy gigászinak épp nem nevezhető, ámde annál idiótább bunyóba fulladni. De ne rohanjunk előre, addig bizony nagyon sok kellemes percet szerzett nekem a film…

Az első képeken egy viking kinézetű horda épp egy baszott hangulatos helyszínen egy óriási fához igyekszik, amiben a boszorkánykirálynőt vélik tanyázni. A film szerint a nő okozta a pestist a földön, így igazán megérdemel egy gigászi seggberúgást: Kaulder (Vin Diesel), az egyik harcos, a Vas és Kereszt kardforgatója meg is hozza neki azt. Itt most még ne menjünk bele abba, hogy egy ekkora hatalmú boszorkány ellenében egy mágiával nem bíró földi halandónak mi esélye lenne (semmi), mert ekkor itt még igazából nem tudhatjuk, a főboszi mire képes – erre majd ott lesz a már emlegetett finálé -, inkább dicsérjük meg az első képkockák lenyűgöző képi világát. Mert bizony legyen az akár a hó, akár a fa, a tűz, a vas, de legfőképp a kukacos boszi, minden tökéletesen néz ki. Fura mód akkor, adott pillanatban arra sem gondoltam még, hogy a Boszi Királynő mennyire is az Evil Deadbe való, s arra sem, hogy igazából miért is nem próbál arca elé maszkot varázsolni: Julie Engelbrecht némileg dekoratívabb lett volna, mint a bogarakat és kukacokat Boogeyman módjára cipelő lény. Mindezeken ekkor még simán átsiklunk, mert még nem vagyunk tisztában a film szabályaival – ezek csak utólag bosszantanak. Klauder győzelmének ára azonban a hallhatatlanság, amivel miss Kukac átkozta/áldotta meg, a viking kinézetű harcos pedig jobb híján évszázadokon át boszorkányokat kerget a földön.

A következő kép már napjaink Amerikája, 800 évvel az átok után. Egyezség van a boszik és az emberek között: addig, amíg a mágiát nem használják konkrétan emberek ellen, azok bántására, addig szabad a vásár – Klauder pedig egyfajta boszorkányrendőrként ügyeli ezt a megállapodást. Első akcióját épp egy tudatlan boszi balszerencsés csomagja miatt egy repülőn láthatjuk, hogy aztán leszállva a földre, kiteljesedjen a mostani világ: Klaudert egy mentor, egy bizonyos 36-ik Dolan (Michel Caine), a Vas és Kereszt szervezetének örököse, a tudás őrzője segíti és támogatja, megismerhetjük a Boszorkánytanácsot, akik ítélkeznek a rossz mágusok ellen (érdekes, de jó elgondolás, hogy nem csak női boszik vannak). Szemtanúi lehetünk egy őrségváltásnak, amiben 36-ik Dolant 37-ik Dolen váltja (Eliah Wood) személyében, részt veszünk Klauder napi munkájában, megismerhetjük azt a sokszor lenyűgöző, illúzióra épülő világot, amit a varázslók hoztak létre maguk körül. Egyébként ez nekem nagyon tetszett, mert mindamellett, hogy látványilag is kiválóan egyben van a mozi, ötletileg aztán végképp nem lehet panaszkodni. Nekem borzasztóan tetszettek a lehulló álcák, a manipulált valóság, a néha ártatlan, néha életveszélyes mágia tömege. A sok – később felsorolandó – film mellett a Csontváros is eszembe jutott ekkor, abban voltak ilyen álcák a halandók elől…

Az ismerd meg a világunkat játék aztán hirtelen felpörög, mikor is Klauder rájön, hogy a háttérben valami nagyobb, gonosz erő készülődik. Sokan a Constantine-t hozzák párhuzamként, de igazából az összes fantasy film alapja ez, erről szólt az utóbbi idők több nagy franchise-a is: nekem mégis leginkább a Szellemirtók ugrott be… van ugyanis az Az utolsó boszorkányvadásznak egy furcsa gyerekes, szórakoztató bája, amit a nagyon jól elhelyezett poénbombák, a csodás látvány, az enyhe korhatár és a pörgős történet együtt alkot, ami képes elvinni a mozit egészen a fináléjáig. A halottnak hitt királynő visszatérni készül, követői pedig előkészítik neki a terepet. A szokásos módon különféle rituálékat végeznek, anyagokat gyűjtenek, készülnek a D-dayre, mikor is a gonosz ismét e világra száll (hogy megint pestist hozzon a világra a pestislégyfából kiözönlő bogarakon keresztül   , amolyan Amikor megállt a Föld/Mátrix3 módra), Klauder pedig egyre erősebb és veszélyesebb ellenfelekkel kerül szembe. És ez jó volt. Jó volt a boszibár, jó volt a divatboszi, de legjobb mégiscsak a Belial nevű mágus (Ólafur Darri Ólafsson) karaktere: kétségkívül ez a behemót faszi a megjelenésével rengeteget hozzátett a karakterhez. Klauder új segítője, a „jó boszorkány” Chloe (Rose Leslie), a Trónok harca Ygritteje már csak hab volt a tortán, kettejük párosa egy újragondolt buddy-moviet eredményezett, annak minden bájával és poénjával együtt… nekem nagyon bejött. „Mondd, hogy banyavadász!” – ezen szakadtam a röhögéstől…

Sajnos azonban a nem túl eredeti, ámde ügyesen összekotyvasztott film a végére teljesen magába zuhan. A fináléban – ezzel semmi spoilert nem árulok el egy ennyire kiszámítható filmnél – Klauder újra szembekerül miss Kukaccal, és hát… az a film mélypontja. Dramaturgiailag az a csavar bicskanyitogató, az egész szitu, a bunyó, minden borzasztóan idegesítő és olcsó: nem maga a megvalósítás, hanem az események benne. Itt lehet igazából elgondolkodni, mi értelme van egy filmben felépíteni egy szuper-hiper főgonoszt, ami erősebb mindenkinél, hogy aztán totál bagatell módon lehessen vele végezni. Annyira nulla volt az az összecsapás, annyira nulla kockázattal és kiszámítható végkifejlettel, hogy ezt az ember egy B kategóriás filmnek sem bocsájtja meg. Számomra az utolsó negyed órával sikerült az amúgy is talán valóban kissé ingatag lábakon álló világot lerombolni, mert azzal még simán elvoltam,hogy az egész mozi olyan, mint amit egy rancor már egyszer megrágott és kiköpött más filmek elemeiből gyúrtak egybe – némi kozmetikázás után – de az ilyen összecsapott, ész nélküli, csak látványra épülő befejezéseket nem kedvelem.

Az kétségkívül tény, hogy az Az utolsó boszorkányvadász egy gigászi montázs más mozikból összeollózva (Hegylakó mindenekelőtt, ugyebár), de Klauder és Chloé karaktere, kettejük párosa van annyira cool, hogy simán eladja a filmet. A fiktív boszorkányvilág néhány ötlete szenzációs (cukrászda, Haribo-fa), a film kimondottan poénos – összességében rendkívül szórakoztató. Semmi komoly, tipikusan az a popcornmajszoló mozi, aminek ha nem úgy lenne vége, ahogy, még nagyobb élmény lehetne. Tekintve viszont a nézettségét, hiába hagyták nyitva (egyébként egész jól), sajnos nem valószínű, hogy mr. Diesel Dominic Toretto, Riddick és Xander Cage mellé újabb többször visszatérő figurát csinálhat Klauderből. Én mindenesetre elnézném ezt a világot – de lehet, ezt már csak az Odaát-lelkem mondja.




70%



.

.



Narcos S1




A múltkori Tut után ismét egy olyan sorozatba futottam bele, amiről az égvilágon semmit nem hallottam - de hát ugyebár, ahogy Máté Péter is énekelte: „Azért vannak a jóbarátok”, hogy az ilyenekre felhívják az ember figyelmét. Mert még ha bele is futottam volna valahol, a Narcos, mint cím önmagában sem biztos, hogy elég vonzerő egy 10 órás kalandhoz (legjobb esetben is egy drogos sorozatra gondol az ember, abból meg ugyebár a BB egy időre eltelített), viszont így, hogy elárulták, hogy tulajdonképp ez egy életrajzi sorozat Pablo Escobarról, így rögtön rávetettem magam.

No, nem mintha annyira Kolumbia szakértő lennék, vagy amúgy olyan sokat tudtam volna nevezett illetőről. Most, már egy évad után, némi netes kutakodás után persze más a helyzet, de mielőtt belevágtam volna, még azt sem tudtam, csórikám él-e még vagy már alulról szagolja az ibolyát – mindenestre a kolumbiai drogkartellek világába tett utazás lehetősége alaposan felcsigázott. Aztán úgy hozta a helyzet, hogy bizonyos szempontok miatt teljesen más hangulata és iránya lett az egésznek, menet közben újra kellett kalibrálnom elvárásaimat: a véres drogháborúk helyett egy átlagosnak tűnő ember felemelkedésére váltottam jegyet, egy emberére, aki egy ideig Kolumbia megmentője is volt. Mindezt pedig borzasztó erős dokumentarista stílusban mutatva, olyannyira, hogy jó ideig nem is játékfilmnek éreztem az egészet, csak az évad második felére került előtérbe jobban a fikció/játék a tényanyag és a híradóbejátszások helyett. Ugyanakkor ez azt is magába hordozza, hogy a Narcos megítélése minimum kétes: nagyon messze van attól a drámai, szórakoztató sorozatoktól, amiket eddig az ember egy életrajzi töltetű filmfolyamban megszokott, viszont ha valakit érdekel ez az egész világ, a korrajz és magának a drogbárónak az élete, egészen kiváló és hiteles betekintést nyerhet abba. Csak meglehetősen szárazon.

Egyébként már kb. a 10-ik percben elégedettem elvigyorodtam. A NO-val a hátam mögött nagyon betaláltak azok a képsorok, amik Pinochet hatalomra jutását, az azt követő terrort villantották fel – még akkor is, ha itt teljesen más célja volt a chilei eseményeknek. Itt csupán azért szerepeltek, hogy egy bizonyos Patkány nevű figura túléljen egy tömegsíros kivégzést, majd megkeresse az addig csak kispályás Escobart a drogbiznisszel, mindezt pedig egy kőkemény narráció kíséretében: ami totál egyértelműen állást foglalt (s egész végig azt teszi majd) az akkori USA akkori dél-amerikai politikája ellen – erre még később muszáj lesz visszatérnem. S ha már narráció: az egész Narcos egy bizonyos Steve Murphy nevű DEA ügynök (Boyd Holbrook) tolmácsolásával, magyarázatával kerül terítékre, a sorozat elsősorban az ő szemszögéből mutatja a korabeli eseményeket. Ő volt Escobar legádázabb üldözője, a gringo Kolumbiában, aki végül is rács mögé juttatta a milliárdos „üzletembert” – viszont természetesen ez azt is feltételezi, hogy ez a nézőpont egyoldalú, vélhetően bizonyos dolgokban ferdít is… viszont egy dolog biztos. Nem igazán kímél senkit, sem a kolumbiai, sem az amerikai oldalról, sőt, a végére Murphy saját magát is vadállatnak mutatja be. Nem hiába, mindig is azt mondják, ahhoz, hogy el tudd kapni a rosszat, részben olyanná kell válnod.

Szóval a narráció. Egy véres rendőri akcióval kezdünk, ami mint utólag kiderült, egy keretbe foglalja a történetet – egészen pontosan foglalná, de a végén még erre is visszatérek. Az 1980-as évek végén járunk, mikor is egy lehallgatott telefonbeszélgetés következtében a kolumbiai rendőrség speciális osztaga (akkor még nem tudtam, kik ezek a fiúk és miért olyanok, amilyenek) gyakorlatilag kivégzést tart egy bár látogatói között. Ekkor még nem érti az ember, miért is olyan fontos – és szükségszerű!!! – egy bizonyos Méreg nevű fickó likvidálása és miért is nem számít a járulékos veszteségként fűbe harapó ártatlan áldozatok száma. Minderre csak a következő pár epizódban derül fény, ugyanis a felütés időben később játszódik, mint a sorozat nagy része: a történet az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején kezdődik, mikor is a már korábban említett Patkány szövetkezik Escobarral, a már akkor is fifikás és tehetős, de a későbbiekhez képest sehol sem tartó csempésszel. Közösen építik ki az első „droglaborokat” az őserdőben, csempészik az első néhány tíz kilót a frissen vásárolt Renault 4-ek kasztnijaiban. Megismerjük az első amerikai szállítást, az első baleseteket, az első hálózaton belüli leszámolásokat. A Narcos igazából 10 év története, a kokain megjelenésének, elterjedésének sztorija, a pénz útját az amerikai fogyasztóktól az őserdő mélyébe… mert bazzeg, ezek annyi pénzt kerestek a kokóval, hogy nem tudtak vele mit csinálni!!! Ezek bazzeg elásták az őserdőben!

Egyébként már ez önmagában tök érdekes sztori, a „kereskedők” felemelkedése és bukása, a kartellek egymáshoz való viszonya, magának Escobarnak a története. A férfié, aki nagyon sokáig egyáltalán nem volt unszimpatikus figura – itt jegyzem meg, az őt alakító színész, Wagner Moura szenzációs!! – aki egy idő után elhitte, hogy ő Kolumbia megmentője, aki (némi segítséggel) képes volt magát Robin Hoodként feltüntetni. Aki képes volt pénzt osztani a népnek, s akinek politikai ambícióit tulajdonképp egy nyamvadt fénykép húzta keresztül – ki tudja, ha az nincs, lehet, még mindig ő lenne Kolumbia elnöke. A férfié, aki tulajdonképp sértődésből a 80-as évek második felére lángba borította Bogotát, aki repülőt robbantott egy elnök meggyilkolása miatt, s aki csak úgy volt hajlandó börtönbe vonulni, hogy építtetett!!! magának egyet, egy általa kiválasztott helyen és módon… kemény, mi? A faszi tényleg király volt az országában, annyi pénze volt, hogy felajánlotta a kormánynak, kifizeti az ország államadósságát amnesztiáért cserébe…

Szóval már ez alapból elég lenne, hogy az ember a TV elé ragadjon, de engem – talán szokás szerint – két másik dolog foglalkoztatott igazán. Az egyik az a mérhetetlen és sokkoló korrupció, ami akkor azt az országot átszőtte. Szinte megdöbbenés volt látni, hogy gyakorlatilag mindenki Escobar zsebében volt, rendőrtől kezdve a miniszterig mindenki. Azon keveseket, akik szembe mertek szállni vele, azokat úgy kellett összeverbuválni, alig lehetett találni még nem lefizetett embert… döbbenet volt nézni, hogy egyszerűen mindenki (tisztelet a kivételnek) megvehető. A másik, ami talán még jobban megdöbbentett – fura, hogy most egyre több filmben, sorozatban előjön –, az az USA paranoiás félelme a kommunizmustól. Még ennyi filmes tapasztalattal a hátam mögött is megrökönyödve figyeltem, miként volt fontosabb a kommunizmus üldözése a drogstopnál, miként is sikerült a hanyagsággal/nemtörődömséggel Miamit éveken át kokainnal elárasztani (ld. még Jobb, ha hallgatsz ), s mily komikus, hogy csak akkor kezdődött a harc ellene, mikor valami kommunista Közép-Amerikai vezetőhöz tudták kötni az egészet. Mindez pedig egy amerikai DEA-ügynök narrációjában, korabeli híradóbejátszásokkal, nyilatkozatokkal, Tv szereplésekkel alátámasztva… zseniális.

Hogy aztán mindezek ellenéremiért is nem került nálam ez a sorozat(sem) a csúcsra? A válasz egyértelmű: a stílusa miatt. Az évad első felében lóhalálában végigrohanunk egy évtizeden, a fontosabb sorsfordító eseményeken megállva ugyan, de mindezt többnyire híradóbejátszásokra, archív felvételekre és narrációra alapozva. Amit mutatnak, az kétségkívül érdekes, de a karaktereknek, önmagában a színészi játéknak nem sok hely jut, az események montázsszerűen jönnek egymás után, a cselekmény folytonosságát gyakran kizárólag a narráció biztosítja. Az mondjuk jó volt, hogy Murphy kísérő szövegén kívül minden spanyolul volt benn – az már kevésbé, hogy az a fránya magyar felirat nekem belelógott az égetett angol szövegbe. Történetileg viszont roppant hitelesnek tűnik az egész, a korrajz meg első osztályú: vélem én, aki sosem járt Kolumbiában, nemhogy a nyolcvanas években… A lényeg, hogy nincs felesleges ripacskodás, érezni a pénzt és a hatalmat, a legextrémebb dolgok talán Escobar privát állatai a saját vadasparkjában.

A végére még egy gondolat maradt bennem: a már említett keretes szerkezet miatt totál látszik, hol lett volna az első évad tervezett fináléja. Viszont – gondolom a megrendelő kérésére – megtoldották az egészet még pár résszel, hogy Escobar életének egy új szakaszába is bekukkantsunk… ezzel csupán az a baj, hogy a drogbáró történetének utolsó két éve lemaradt a sorozatból. Kíváncsi leszek, lesz-e második évad, s azt hogyan töltik meg tartalommal: így már nehéz lesz, hogy 10-12 évet végigvágtázunk 10epizódon át (az sem lehet véletlen, hogy az évad végére 50-52 percesre duzzadtak a háromnegyed órás epizódok), Escobar háratalévő életére ugyanannyit kéne szánni. Kb. 3-4 epizód lenne a reális – abba viszon meglepődnék, ha akár a Netflix is belevágna.

Mindegy, ez így egy jó kis törióra volt, egy majdnem kortárs törióra, megérte megnézni. Ebből is tanultam néhány apróságot: a korrupcióról, az USA-ról no meg Escobarról.




80%



.

R2-D2 írta:

Narcos S1

Mindegy, ez így egy jó kis törióra volt, egy majdnem kortárs törióra, megérte megnézni. Ebből is tanultam néhány apróságot: a korrupcióról, az USA-ról no meg Escobarról.

80%

Na, látod ez már mindjárt jobban érdekel !

Bocs, hogy mostanában hanyagoltam a reagálásokat itt, de az Extinctionra ugye már a másik topikban megtettem, a Vin Diesel film meg hidegen hagyott; mostanában ezek a szörnyes-fantazis látványfilmek annyira nem mozgatnak, az utóbbi években szinte az összes ilyen kimaradt, mindössze gyorsan múló hiányérzetet hagyva maguk után.

Ez viszont tetszik. Érdekesebben hangzik, mint a mostani Sicario. A Pablo-sztorinak én a másik feléről olvastam, a pénz elásásának leginkább az volt az oka, hogy nem tudták olyan gyorsan tisztára mosni, mint amilyen gyorsan a dílerektől hazaáramlott, bármilyen trükköket is vetettek be. Ezért is sajnáltam, hogy az évekig tervezett Pablo filmből, amire Christian Bale-t akarták főszereplőnek, végül nem lett semmi.

Azt nem mondom, hogy mostanában nézem, de észben tartom.
.