R2-D2 írásai 2.0

.




Selma





Őszintén megmondom, ennek az egész történetnek a hátteréről halványlila fingom nem volt. Egészen a mozi első harmadáig például meg voltam róla győződve, hogy a Selma az egy női név, vártam is, hogy egy domináns fekete női karakter megjelenjen a képernyőn (érdekes, valamiért a Selmának olyan fekete kicsengése van), csak a film egy bizonyos pontján jöttem rá, hogy ez egy kisváros Amerikában. Azt mondjuk tudtam – pontosabban úgy tudtam -, hogy a film Martin Luther Kingről fog szólni, de azon kicsit meglepődtem, mennyire is életének egy eseményére koncentrál a forgatókönyv… talán nem hiába: a minimális amerikai történelem minden apró rezdülése és kevés jelentős (esetleg jelentéktelen) szereplője fontos alapanyagot biztosít a patriotista filmgyártás számára. Az idei Oscar jelölések pedig ékes példái ennek az állításnak.

1964-ben Kennedy már halott. 1964-ben, mikor is a 35 éves King a legfiatalabb díjazottként, átveszi a Béke Nobel díját, Amerikában már 99 éve nincs rabszolgaság, de a feketék még mindig nem egyenlők. 1964-ben még mindig ott tartanak, hogy – bár már 9 éve nem kell átadniuk a helyüket a buszon a fehéreknek -, a választásokra való regisztráció gyakorlatilag lehetetlen számukra: a helyi közigazgatás rasszizmusszintjétől függ, szavazhatnak-e épp, vagy sem. 1964-ben Amerikában, a demokráciát másokon azóta is oly sokszor számon kérő Amerikában, vígan működött a Ku Klux Klán (ma is), s bizony nem volt ritka a négerek ellen intézett támadás sem. Hogy a fim eleji robbanást ki okozta, azt csak találgatni lehet, mindenesetre elég motivációt adott Martin Luther Kingnek, hogy Selmába utazzon… még amellett is, hogy közben Johnson elnököt próbálta rávenni a választási törvény módosítására. A sztori váza pedig erre a kettősségre épül: King, mint békejogi harcos, a két tűz között megpróbál egyensúlyozni a gyilkosságokkal terhelt kisvárosi hangulat békés lenyugtatása illetve az amerikai elnökkel szemben való kemény fellépés között.

Aztán ahogy sodródik az árral, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a zsigeri rasszizmussal szemben kialakuló fekete dühnek valamilyen szinten teret kell engedni, a provokáció veszélye pedig napról napra nő. Hiába hát a tiltás – amit fehér emberek hoztak – néhány százan demonstratív jelleggel elindulnak a kisvárosból gyalog, hogy jó pár nap múlva a szabadságharc egyik ikonikus helyszínén (itt volt az ominózus buszos eset) demonstráljanak a szavazati jogról. Messze azonban nem jutnak, mert a hatóság emberei, élükön a fajgyűlölő sheriffel, némi FBI meg bírói segédlettel, megállítják a vonulást. A mozi talán legjobb és legdrámaibb pillanatait élhetjük itt át, hála az akkor már elterjedt TV közvetítéseknek, meglehetősen autentikus módon – a nap, március 7-e Véres Vasárnapként vonult be a néger szabadságharc történetébe is. King ugyan ekkor még nem volt jelen, csak a második és a harmadik menetnél, de a közvetítések által látott képek hatására újraszervezi az egészet, sokkal szélesebb bázisra építve, a tömegben pedig meg már nem csak feketék indulnak el… de többet nem is mondok. Ha valakinek kedvet csináltam egy kis emberjogi történelmi tablóhoz, ezek tudatában vágjon bele.

Az gondolom ennyi év netes közszereplés után nem titok, hogy érdekel a történelem, érdekelnek a többé-kevésbé valós életrajzi filmek. Martin Luther King már rengeteg másik moziban feltűnt, a washingtoni beszéde ’63 óta szinte kultikus magasságokba emelkedett, idézték, feldolgozták rengeteg helyen és formában: a baptista papból lett polgárjogi harcos neve mára már összeforrt a feketék egyenjogúságának kérdésével. Talán épp ezért kicsit meglepő az egész mozi koncepciója - ahogy anno a Lincoln sem az elnök életéről szólt, hanem a rabszolgatartás ellenes törvény elfogadásának körülményeiről – hogy ez a film is mennyire szűk időintervallumban játszódik, mennyire specifikusan egy történelmi intermezzóra helyezi a hangsúlyt. Erre bizonyos sétára (ami igazándiból három, 1965.03.07-25 között), amiben Selma városából próbáltak eljutni Montgomerybe, s amit a hatóságok minden eszközzel próbáltak megakadályozni, ami viszont nagyon vézna váz egy két órás történelmi eposzhoz. Nem is igazán értem, miért ezt az eseményt dolgozták fel, hisz szerintem mind a washingtoni séta és az utána elhangzott beszéd mind pedig halálának körülményei sokkal fontosabbak lettek volna… de hát ők tudják. Ami Spilerbergnél még működött, itt kevésbé – de hát nem is egy súlycsoport a kettő film.

Ha most, pár nappal később visszagondolok a filmre, az jut eszembe róla, hogy olyan semmilyen volt. Oké, a három drámai jelenet ütött, de sem a mozgalomhoz, sem a főszereplőhöz nem sikerült igazán kötődöm. Hogy is sikerülhetett volna, ha tulajdonképp a főhősünkkel gyakorlatilag semmi nem történik??  King a maga pacifista idealizmusával – naivságával - amúgy kissé idegen is volt nekem (jó, jó, pap volt, de akkor is), a mellette feltűnő kortárs figurák meg épphogy csak beköszönnek a képernyőn. Az egész menetelésnek, a politikai háttéralkuknak nem volt meg számomra az érzelmi és ideológiai alapja, az elhulló áldozatokhoz a film semmi érzelmi kapcsolatot nem volt képes adni. Legjobban talán még a gyerekek működtek ilyen szempontból, de azok is csak azért, mert gyerekek – ha fehérek lettek volna, ugyanúgy kiakadok. Az meg, hogy az FBI/CIA próbál megfélemlíteni, besározni ellenérdekelt feleket, végképp nem újdonság, millió másik film is foglakozott már ezzel – Coretta zaklatását is csak vállvonogatással néztem. De leginkább talán megint csak az a legeslegnagyobb baj, hogy nem amerikai vagyok: itthonról, a vén kontinensről sokadszorra nem tudtam beleélni magam egy másik nép életének fontos(?) eseményébe. Pedig a színészek - főleg David Oyelowo King szerepében –mindent megtettek, s nem lehet panaszom az egész korrajzra, fényképezésre sem. A tempón talán lehetett volna húzni egy kicsit, de azt is elfogadom, hogy muszáj volt belevinni King moralizálását a vezetői szükségszerűségéről és képességeiről is. Egyszerűen ez az egy hónapos sétafika önmagában nem nyújthatott akkora katarzist, ami alapján a Selmának joga lenne a polcomra költözni (ugyan már, hazai megjelenés??), sőt, egyáltalán az arany szobrocskáért indulni. Bár az idén… ahol egy burleszk is indulhatott …   ...

Magam részéről viszont szívesen megnéznék egy egész estés korrekt játékfilmet is az életéről –miután a Selma nem az. Egyáltalán nem az, aki ilyesmire számít, az bizony nagyot csalódhat. Én inkább csak meglepődtem, viszont egyáltalán nem bánom a rá szánt 2 órát. Egyrészt ezzel mind a 8 Oscar filmet láttam, másrészt meg Martin Luther Kingről kicsit már többet tudok. Mindenekelőtt azt, hogy szeret sétálni, visszafordulni és szónokolni.



75%


Ui: Ez a poszter csak engem emlékeztet a Tovaris, konyec! kampányra? Csak nincs rajta tányérsapka...  


.

R2-D2 írta:

Selma

Őszintén megmondom, ennek az egész történetnek a hátteréről halványlila fingom nem volt. Egészen a mozi első harmadáig például meg voltam róla győződve, hogy a Selma az egy női név, vártam is, hogy egy domináns fekete női karakter megjelenjen a képernyőn (érdekes, valamiért a Selmának olyan fekete kicsengése van), csak a film egy bizonyos pontján jöttem rá, hogy ez egy kisváros Amerikában. Azt mondjuk tudtam – pontosabban úgy tudtam -, hogy a film Martin Luther Kingről fog szólni, de azon kicsit meglepődtem, mennyire is életének egy eseményére koncentrál a forgatókönyv… talán nem hiába: a minimális amerikai történelem minden apró rezdülése és kevés jelentős (esetleg jelentéktelen) szereplője fontos alapanyagot biztosít a patriotista filmgyártás számára. Az idei Oscar jelölések pedig ékes példái ennek az állításnak.

Magam részéről viszont szívesen megnéznék egy egész estés korrekt játékfilmet is az életéről –miután a Selma nem az. Egyáltalán nem az, aki ilyesmire számít, az bizony nagyot csalódhat. Én inkább csak meglepődtem, viszont egyáltalán nem bánom a rá szánt 2 órát. Egyrészt ezzel mind a 8 Oscar filmet láttam, másrészt meg Martin Luther Kingről kicsit már többet tudok. Mindenekelőtt azt, hogy szeret sétálni, visszafordulni és szónokolni.

75%

Ui: Ez a poszter csak engem emlékeztet a Tovaris, konyec! kampányra? Csak nincs rajta tányérsapka...  

.

A Tovaris, konyec magamtól nem jutott volna eszembe, de tényleg elég vastag hozzá a plakáton levő nyak .

Azt hiszem, erre a filmre kijátszom a "passz-kártyát", leginkább azért, mert még bőven vannak az Oscar-filmekből olyanok, amik jobban érdekelnek, és az írásod sem volt túl lelkesítő, ahogy a téma sem az. A Selma biztos egy emblematikus eseményt örökít meg az USA történelméből, de engem egy puszta történelmi pillanat filmes feldolgozásánál jobban érdekel mondjuk a feketékkel szembeni hétköznapi "egyenlőtlenség", mondjuk ahogy A segítségben látszott, a rabszolgafelszabadítás csak papíron létezett, legfeljebb már nem úgy hívták, a régi beidegződések, főleg délen 100 év alatt is alig változtak.

King életéről találtam egy '78-as minisorozatot(!), ahogy Rosa Parksról is (azt meg nem tudom nem hozzátenni, hogy a Bojkotténál szarabb plakátot rég láttam!).
.

.




Monsters: Sötét kontinens



Van valahol egy fiktív világ, ahol óriáspolipok sétálnak a bolygón. Honnan jöttek, mit csinálnak itt, hogyan tudtak egyáltalán elszaporodni, nem tudjuk. Igazából azt sem tudjuk, miért is Szörnyek, miért is fél tőlük a bolygó, hisz egyetlen egy alkalommal nem mutatják, hogy emberre támadtak volna… fordítva annál inkább. Ezek a sétáló polipok aztán évek alatt az emberiség legnagyobb kihívásának bizonyultak, az amerikai hadsereg – és csak az!! – pedig a bolygó megmentése céljából jól felveszi velük a harcot. Mintha szegényemék annyira harcolni akarnának… mindenesetre nekem az egész polipirtás inkább egy vadászatnak, vagy kártevőirtásnak tűnt.  Az első filmnél még csak azon akadtam fönn, milyen idióta civilizáció az, aki kerítés mögé zárja őket: ha valóban olyan veszélyesek, akkor el kell őket pusztítani, ha meg nem, akkor minek bezárni???  Mert úgy az egész alapszituációval bajom van: idecsinálnak egy lomha, látszólag együgyű fajt, aminek nincs is fegyvere, amit egy maroknyi gyalogos kézifegyverrel kinyír – ami közben meg leamortizálja a fél Földet. Hogy mi az idegen lények célja, hogy kerültek ide, mi a biológiájuk, miből élnek… nem tudjuk.

Ahogy nem tudjuk meg a Monsters folytatásából sem. Egy dologban konzekvens a folytatás elődjével, hogy a szörnyeket itt is inkább háttér díszletnek szánja, egy háborús dráma kellékének, amiket állat módjára kerülgetnek és lődöznek főhőseink. Így a második epizód még kevésbé kötődik a nem túl szerencsésen megválasztott címhez, pláne nem ahhoz a műfaji zsánerhez, ami már az első résznél is sántított: a horrorhoz. Ha aztán mindezeken mégis sikerül felül emelkednünk, akkor talán sikerül az összképet némileg a pozitív irányba billenteni. A két óra játékidő még így is borzalmasan sok, ráadásul a film eléggé csapongóan bánik a hangulattal és a vizualitással is: rengeteg elvont, szürreális jelenet, értelmezhetetlen szimbólum tarkítja a történetet. Néha már-már művészfilmes eszközökkel operáló, egy tudatmódosító szer hatása alatt tett utazássá válik a film – ami megmondom őszintén, egyáltalán nem volt ínyemre. Fél óra, háromnegyed óra simán elmegy az ilyenekre, ha ezek nem lennének, egy igazán feszes, drámai kis filmet kapnánk.

Pár évvel vagyunk a Mexiói-USA határán létrehozott állatkerten való átkelés után. A helyszín Detroit, ahol is négy fiatal srác épp szolgálat előtti utolsó napjait tölti, készülve a távoli bevetésre a Szörnyek ellen. Nem igazán varázsolt el ez a szakasz, kissé vontatottnak találtam, ráadásul a búcsúéjszaka inkább illett a Doors filmbe, mint ide – ugyanakkor a mondanivaló a kilátástalanságból menekülésről átjött: a kihalt iparváros problémája nem az első mozgóképben tűnik fel, de még mindig hatásos. Viszont Williams, a feka srác családi vonala a létező legnagyobb klisé, amit csak ki tudnak találni filmen: egy fogadóoldalon minden bizonnyal minimális oddsa lett volna a túlélésének. Valahogy ennek az egész bevonulásosdinak nem volt meg az az átütő ereje, ami miatt majd a srácokért aggódni lehetne – ennél sokkal hatásosabb és érzelmileg hatékonyabb felvezetéseket is láttunk már.

Az kétségtelen, hogy az arab világba érkezve ritmust vált a mozi. Magam részéről sokadszorra estem bele abba a csapdába, hogy az egyenruha és egyen fizimiska (vagy kopaszság, vagy szakáll) miatt baromi nehéz beazonosítani a karaktereket, de a kis csapat bevetései, az egész sivatagi akció szinte hibátlan lett. Kimondottan jó drámai elemekkel, ütős és megdöbbentő veszteségekkel – no meg egy gigászi középső ujjal az amerikai hadseregnek. Mert csak a vak nem látja a szarkazmust a képekből, miszerint a dicső sereg ismét csak képtelen elbánni egy fenyegetéssel egyedül, miszerint a civil áldozatok száma szükségtelenül az egekbe szökik, miszerint a „honvédő háború” szükség szerint kitermeli a maga terrorizmusát. Zseniális háttérgondolatok, zsigerig ható aktuális téma – mindez pedig egy jól megkomponált akcióhalmaz mögé rejtve. A középső szakasza a mozinak bámulatos, tök jól be vannak építve a Szörnyek (ide tartozik egyébként az első szakasz legjobb jelenete, a kutyaviadalos is), ahogy a fiatal csorda fut a sivatagban, az nekem nagyon tetszett. Őszintén meglepődtem rajta, hogy ennek az etapnak a jelentősége egyben az is, hogy a sakktáblát letörölje: bátor húzás volt a filmet ismét csak egy kétszemélyes road mozivá egyszerűsíteni – az már más kérdés, hogy az olyan lett, amilyen.

Ugyanis Michael és Frater közös útja először csak mosolyogtató, majd kínos lett: a sivatagban bolyongás, motorozás olyan volt, mint egy forróságtól megtébolyodott elme képzelete. Egy kibaszott délibáb, kifejezetten szuggesztív beállításokkal – végtelenül unalmasan. Aztán, ahogy Niwrok is írta, a lovasok megjelenésével még értelmetlenebb szintre lépett az egész: a sivatag közepén lévő kis kommuna, a rengeteg (sablonhegyekből álló) moralizálás, a katona és a parasztlány, a földbe petéző Szörny, megkattanó parancsnok együttesen egy fura halmazt alkotott. Lehet, hogy mindennek kimondott célja és üzenete volt, de nekem nehezemre esett dekódolni a szimbólumrendszert, amit a moziban használtak. Mindenekelőtt a fehér lovakat a karámban, de valahogy a sérült kisfiúval sem tudtam mit kezdeni: pontosabban nem is értettem, Frater mit akart mutatni Michaelnek. Na mindegy. Szegény Weide biztosan megfejtené, de már lassan háromnegyed éve nyugdíjba ment innen – így marad az értetlenkedés részemről… de legalább a finálé kiszámíthatóságán el tudtam mosolyogni.

Mindezekből következik, hogy meglehetősen felemásak az érzéseim a Monsters: Sötét kontinenssel kapcsolatban. Üzenetét értem, mondanivalóján sűrűn tudok bólogatni (tisztára wikileaksos anyag), ugyanakkor sem a kifejezésmódja, sem a Szörnyek háttérbe szorítása nem jött be. Ez a drogos utazás kombinálva a háborús történettel szerencsétlen párosítás lett – bár azt a hatalmas unszimpátiát, amit végül is kivívott magának, nem írom alá. A háborús képi világ eszméletlen jó, a Szörnyek minden egyes életfázisukban feldobják az egész filmet. Mondjuk nekem ez az arab világos háborús körítés alapból tetszik, de ha tegyük föl, nem az ember ember elleni harcra fókuszáltak volna, hanem esetleg a valós fenyegetéssel felruházott óriáspolipok elleni ütközetekre, minden bizonnyal nagyobb sikere lett volna az egésznek. No persze, akkor az egész film koncepciója mehetne a kukába, hisz épp ez volt a cél – de úgy érzem, nagy kapufát rúgtak ezzel a szándékkal. Arra azért szerintem senki nem számított, hogy a Monsters kifejezést ezúttal az emberekre kell majd érteni, s nem a lényekre: viszont ahhoz meg, hogy ínyencségként, igazi szókimondó odaszúrós filmként tekintsünk rá, nem volt elég bátor. Vagyis… lehet, bátor volt, de egyáltalán nem közérthető: a néha nehezen emészthető jelenetekbe csomagolt üzenetek egyértelműen nem jutottak el mindenkihez.

Hangulatában, látványában sok hiba nincs: legyen az akár Detroit, akár a sivatag, akár a Humvee-k, mindegyik erős és szuggesztív képsor. Egy baj van velük: míg az első résznél a Lezárt Zónában, különféle díszletek előtt bandukoló gázálarcos pár képe sokkolóan újszerű és hatásos (maradandó) volt, addig itt már minden kép csupán más mozik kópiájának tűnik. Háborús filmből pedig már láttunk sokkal, de sokkal jobbat is.




70%




.

R2-D2 írta:

Monsters: A sötét kontinens

Ugyanis Michael és Frater közös útja először csak mosolyogtató, majd kínos lett: a sivatagban bolyongás, motorozás olyan volt, mint egy forróságtól megtébolyodott elme képzelete. Egy kibaszott délibáb, kifejezetten szuggesztív beállításokkal – végtelenül unalmasan. Aztán, ahogy Niwrok is írta, a lovasok megjelenésével még értelmetlenebb szintre lépett az egész: a sivatag közepén lévő kis kommuna, a rengeteg (sablonhegyekből álló) moralizálás, a katona és a parasztlány, a földbe petéző Szörny, megkattanó parancsnok együttesen egy fura halmazt alkotott. Lehet, hogy mindennek kimondott célja és üzenete volt, de nekem nehezemre esett dekódolni a szimbólumrendszert, amit a moziban használtak. Mindenekelőtt a fehér lovakat a karámban, de valahogy a sérült kisfiúval sem tudtam mit kezdeni: pontosabban nem is értettem, Frater mit akart mutatni Michaelnek. Na mindegy. Szegény Weide biztosan megfejtené, de már lassan háromnegyed éve nyugdíjba ment innen – így marad az értetlenkedés részemről… de legalább a finálé kiszámíthatóságán el tudtam mosolyogni.

70%

Passz. Néha egy ló csak egy ló .
A sérült kisfiúnál melyik jelenetre gondolsz? Hátha azzal messzebb jutok .
.

R2-D2 írta:

Spoiler:

Spoiler:

.

Nagy szemek




Biztos csak én vagyok ennyire tudatlan és informálatlan, de fogalmam sem volt róla, mi is ez az egész Nagy szemek projekt – csupán Tim Burton és Christoph Waltz neve volt az, ami a film megtekintésére ösztönzött. No meg az a nagyon szuggesztív festmény, ami egyben a mozi promoképe is: valahogy felkeltette érdeklődésemet az eléggé bizarr, gülüszemű gyerek a borítón. De lehet, jobb is ez így, mert ha tudom, hogy egy festőről szóló életrajzi filmet kapok, lehet, bele sem vágok: teljesen hidegen hagy a művészetnek ezen formája... amiben kétségtelenül nagy szerepe van annak a néhány irányzatnak, amik célja részeg vagy drogos elmék vászonra löttyintett festékpacáinak kultikus műalkotássá kikiáltása lenne.

Szóval a lényeg az, hogy ez megtörtént. Ha valakit érdekel – szigorúan a film megtekintése után!!! – a historyvshollywood.com-on megnézheti, mennyi a fikció és mennyi a valóság az egészből… meg fog lepődni. A múlt század második feléjének Amerikájában művészkörökben az egyik legnagyobb plágiumbotrányt váltotta ki a Keane házaspár este, amiben egy bizonyos Walter Keane éveken át felesége festményeit magáénak tudva szédületes művészeti és anyagi sikert ért el. A Nagy szemek ennek a történetnek végsőkig korrekt megfilmesítése – egy olyan rendező víziójában, akinek homlokegyenest mást kellett csinálnia, mint ez idáig: Tim Burton utóbbi munkái számomra bizony épphogy csak súrolták a nézhetőség határait, viszont ezzel a filmjével nekem ismét nagyot alkotott. Talán ez is az eddigi legkevésbé timburtonos filmje, hiányzik belőle majdnem minden, ami eddig védjegye volt: elhagyta kedvenc színészpárosát, elhagyta a kissé komor, groteszk képi világát – de talán épp ez a megszokott mederből való kilépés kellett az igazán minőségi munkához. Én egyébként kerestem a film közben azokat a finom kis beállításokat, jeleneteket, amik miatt tudom kötni az egészet Burtonhoz – de elsősorban a színhasználattal kapcsolatban leltem ilyenekre. No meg önmagában természetesen a nagy szemű festmények… azok alapból timburtonosak. Nem is csodálom, hogy az ipse rákattant a sztorira.

1958-ban a világ még nem olyan volt, mint ma: a nők nem hagyták el csak úgy a férjüket, akármilyen állat is volt az. Akkoriban az ilyen esemény meglehetősen különlegesnek számított, Margaret (Amy Adams) azonban két bőrönddel és lányával mégis felkerekedik és San Franciscoba költözik. Bátor vállalkozás egy fiatal nőtől, aki aztán valahol tök érthető módon fülig beleesik a sármos, nagy dumás Walterbe (Christoph Waltz). Érdekes, de mikor először megláttam a karaktert, rögtön azt éreztem, hogy szélhámos – e szempontból (is) Waltz alakítása zseniális lett. Ez a Walter ugyanolyan művészlélek, mint Margaret, párizsi utcaképeket árul – de hamar rájön, hogy friss feleségének képei, amiken nagy szemű, szomorú gyerekek vannak, sokkal jobban érdeklik a közönséget. Miután pedig Walternek kifejezetten jó üzleti érzéke van, rövid idő alatt eszméletlen jó brandet csinált a nagy szemű festményekből – a bibi csupán az volt, hogy mindezt saját neve alatt. Asszony otthon fest, férfi meg eladja – pénz meg dől. Mindenki megelégedésére.

Itt amúgy több dolog miatt is megállhatunk. A film egészének ismeretében különösen fontos a két ember ebben az időszakban egymáshoz és az üzleti élethez tanúsított viszonya – ez fontos lesz majd a jellemfejlődésük, elsősorban Walter viselkedése szempontjából. Szóval ebben a pillanatban, amikor is Margaret simán belement a pénz bűvölete miatt a csalásba, az egész szituáció számomra teljesen vállalható és logikus volt, de egyben alaposan megkérdőjelezi a nő „ártatlanságát” is – itt még legalábbis. Érdekes adalék ehhez az akkori USA szociológiai viszonyait bevonni az összképbe, miszerint a női egyenjogúság a béka segge alatt volt még – ma már ez elképzelhetetlen, de akkor egy női festő képeit senki nem vette volna meg (ez amúgy engem érzelmileg szintén abba az irányba terelt, hogy Walter és terve zseniális és működik). S ha már Walter: a kezdeti szélhámos-érzésem ugyan nem múlt el teljesen, de a film ezen szakaszában totál szimpi volt mindaz a szervezés, ügyeskedés, amit véghezvitt, s amivel milliókat kerestek. Jó kis fricska a társadalom számára, hogy a fényképek másolatai poszteren kelendőbbek (és több pénzt lehet velük keresni) mint az eredeti festmények, ez annyira emberi és hiteles dolog volt… De nekem a tetszési sorrendben szintén az élmezőnyben van a sznob galériás esete a festményekkel: hiába tipikus és sablonszerű önmagában a faszi léte és üzlete, élmény volt nézni vergődését a szemben nyíló galéria miatt.

A későbbi történtekről túl sokat nem is karok elárulni. A film ezen szakaszában még úgy néz ki, hogy egy közös házastársi csalás egy borzasztó jövedelmező üzletet eredményez, ami vállalkozásban mindenkinek megvan a saját helye és feladata: ami akár életük végéig is működhetne, ha Walter nem esne át azokon a bizonyos változásokon, amik aztán a film végi eseményeket okozzák. A férfi ugyanis belebetegszik a sikerbe és a pénzbe (teljesen hihető és hiteles módon), egyre kiszámíthatatlanabb és arrogánsabb lesz, mígnem a végén már talán ő maga is elhiszi azt, amit elhitetett a világgal: hogy ő festette a Nagy Szemeket. Annyira jó ez az egész jellemrajz, ez a gyakorlatilag tudathasadt elme ábrázolása, annyira jól van ez Christoph Waltz által megjelenítve, hogy bámulatos. A lassan totál önkontrollt vesztő szélhámos átalakulása, a feleség erre adott reakciója alapból megdöbbentően hiteles – és életszagú, ugyebár -, de engem ugyanúgy elvarázsolt a társadalmi reakciók halmaza is. A hitelesség és annak állandóan változó pártján álló újságírók, a sznobizmusból és divatból vásárló közönség, a véleményével sorsokat eldönteni képes és képeket világkiállításokról eltüntetni képes kritikus szava. S ha már itt tartunk: a szinkron egyik legzseniálisabb húzása, hogy a kritikust játszó Terrence Stamp magyar hangjának Szokolay Ottót választották: mikor megszólat, olyan volt, mintha mr. Ego szólt volna a Lecsóból. S még valami: olvastam máshol, hogy érdemes elgondolkodni – s állítólag a film is foglakozik vele -, hogy hol a giccs és a művészet határa… no kérem, ez baromság. Ennél szubjektívabb dolgot nehéz elképzelnem, Margaret festményeit lehet szeretni vagy nem szeretni (mint ahogy bármely más festő, író, költő, zenész műveit), no de hogy ez alapján gondolkodóba esni azon, hogy hol a giccs határa – hát nem tudom. Az talán megállja a helyét, hogy a megrendelésre készített óriásfestményből hiányzott a szív, de magam részéről sokkal szívesebben nézegetnék otthon ilyen nagy szemű gyereket otthon a falon, mint mondjuk Picassot… vagy más pacadobáló csodafestő műveit.

Nekem nagyon bejött ez az egész. Az események ismeretlensége alapból biztosított egy kis izgalmat, esetleg bizonytalan végkifejletet, a két színész játéka pedig igazi élménnyé tette a filmet. Az egész Nagy szemek remekül össze van rakva, s életrajzi film esetében most először nem éreztem azt, hogy hátrányban lennék azért, mert egy amerikai életrajzi filmet nézve nem vagyok amerikai. Ez egy olyan történet, ami inkább kötődik korszakhoz, társadalomhoz, mint nemzethez: egy házaspár története, akik a kezdeti közös sikerük után képtelenek együtt maradni, ahol a nő elnyomott (művészi) önérzete és a férfin elhatalmasodó sztárság szükségszerűen oda vezet, ahova kikötünk. Tim Burton pedig a tőle egyáltalán nem elvárt módon, teljesen más stílusban és csak nyomokban őrá emlékeztető vizualitással csodásan levezényelte ezt a majdnem teljesen drámaiatlan családi történetet - ami fura mód úgy is működik, hogy nem kell hozzá művésznek lenned. Elég, ha ember vagy.




80%



.

R2-D2 írta:

Nagy szemek

Biztos csak én vagyok ennyire tudatlan és informálatlan, de fogalmam sem volt róla, mi is ez az egész Nagy szemek projekt – csupán Tim Burton és Christoph Waltz neve volt az, ami a film megtekintésére ösztönzött. No meg az a nagyon szuggesztív festmény, ami egyben a mozi promoképe is: valahogy felkeltette érdeklődésemet az eléggé bizarr, gülüszemű gyerek a borítón. De lehet, jobb is ez így, mert ha tudom, hogy egy festőről szóló életrajzi filmet kapok, lehet, bele sem vágok: teljesen hidegen hagy a művészetnek ezen formája... amiben kétségtelenül nagy szerepe van annak a néhány irányzatnak, amik célja részeg vagy drogos elmék vászonra löttyintett festékpacáinak kultikus műalkotássá kikiáltása lenne.

Nekem nagyon bejött ez az egész. Az események ismeretlensége alapból biztosított egy kis izgalmat, esetleg bizonytalan végkifejletet, a két színész játéka pedig igazi élménnyé tette a filmet. Az egész Nagy szemek remekül össze van rakva, s életrajzi film esetében most először nem éreztem azt, hogy hátrányban lennék azért, mert egy amerikai életrajzi filmet nézve nem vagyok amerikai. Ez egy olyan történet, ami inkább kötődik korszakhoz, társadalomhoz, mint nemzethez: egy házaspár története, akik a kezdeti közös sikerük után képtelenek együtt maradni, ahol a nő elnyomott (művészi) önérzete és a férfin elhatalmasodó sztárság szükségszerűen oda vezet, ahova kikötünk. Tim Burton pedig a tőle egyáltalán nem elvárt módon, teljesen más stílusban és csak nyomokban őrá emlékeztető vizualitással csodásan levezényelte ezt a majdnem teljesen drámaiatlan családi történetet - ami fura mód úgy is működik, hogy nem kell hozzá művésznek lenned. Elég, ha ember vagy.

80%

Mondja ezt a "droid", aki a "legnehezebben" teljesíti ezt a feltételt   !

A filmet a színészek és Burton miatt én is megnéztem volna, de maga a festős téma egy dolog miatt hidegen hagyott: láttam már ebben a témában látatlanban is erősebb filmet... mondjuk talán úgy nem, hogy a női egyenjogúságot is belekeverték.

Pár éve járt nálam a Festeni gyerekjáték c. film, ami ugyan egy kevéssé ismert doku volt, de azóta is sokszor eszembe jutott, főleg mert nem egyszer visszaköszönt már a mindennapi életből. Ugyanis amik az 50-es években voltak a női festők, azok mostanában a "babafestők". Lehet, hogy a gyerek még csak nem is totyog, de kritikusok sokasága magyarázza bele a mázolmányaiba a szín és forma összhatását, a kislány "kiforrott stílusát", hogy Picasso tehetségével bírnak, meg hogy "Orosz űrállomás cseresznyevirágokkal". És hülyítik az embereket, és vetetik meg velük a képeket többezer dollárért, ami egy dolog, mert aki ennyire hülye, az szerintem meg is érdemli, de ott a gyerek, és hogy rá milyen hatással van mindez... A doku is egy ilyen csodagyereknek az életét, hátterét igyekszik bemutatni... aztán a forgatás közepén elterjed a pletyka, hogy a képeket nem is a lány, hanem a "szintén" festőművész apa kente a vászonra. Na, onnantól érdemes figyelni az emberek reakcióit, de még igazából a stábét is...

Ehhez képest az, hogy egy társadalom máshogy ítél meg és máshogy értékel egy festményt, attól függően, hogy azt férfi vagy nő munkájának tekintik, csak annak a társadalomnak állítja ki a szegénységi bizonyítványát...
.

.




A szem tükrében / I Origins




Először is meg kell köszönnöm arzo barátomnak, hogy felhívta figyelmemet erre a mozira – szerintem magamtól nehezen találtam volna rá. Hiába tűnt fel ugyanis már jó néhány filmfesztiválon (akár itthon is) ez az alkotás, talán hallottam is róla, valahogy azonban sem a címe, sem a borítója, sem a felületes szinopszisa nem fogott meg: itt is látszik, mennyire is kell egy mozihoz a jól eltalált promókép. A pár nappal ezelőtti Nagy szemeket pont a szemek miatt néztem meg, ezt meg pont a miatt soroltam volna hátra, annyira semmitmondó az első pillantásra inkább napraforgót idéző posztere. Az első magyar címről, az Az Origóról meg inkább ne is beszéljünk, abszolút nem figyelemfelkeltő, abszolút nem nézőcsalogató – ráadásul a film megnézése közben jön rá az ember, mennyire is nincs köze az egész tartalomhoz: az eredeti cím egyedi azonosítós áthallása sokkal kifejezőbb… ehhh…   (azóta hivatalosan is értelmesebb címet kapott, javítottam)

Ha az ember semmit nem tud róla, először kósza gondolataiban talán még az A szem című horror is eszébe juthat az induláskor – legalábbis a szem vizsgálata, az egész laboros indítás, annak hangulata akár simán magja lehetne egy horrorfilmnek is. Ez azonban csupán múló érzés lehet, mert legnagyobb meglepetésemre az I Origins nagyon gyorsan átvált egy romantikus történetbe – a meglepetés pedig abból eredt, hogy élveztem az egészet. Dr. Ian Gray (Michael Pitt – egyik kedvencem, James Darmody a Gengszterkorzóból!!!) fiatal kutató, aki a szem evolúcióját vizsgálja. Vérbeli tudós, kőkemény ateista, borzasztó jó vallásellenes megnyilvánulásokkal: igazi kedvenc karakter számomra – kutatásaival pontosan a természetfeletti létezését igyekszik cáfolni. Amolyan Darwin szolgája módon… aki akár mesterséges mutációval is, de látóvá kívánja tenni az evolúciós lánc elején álló „vak” férgeket. Kutatótársa egy Kenny nevű srác (Steven Yeun – a TWD Glennje!!!), akivel elég lassan haladnak az ügyben, mígnem egy bizonyos Karen (Brit Marling – a rendező üdvöskéje és barátja) személyében egy tehetséges gyakornok érkezik a csapatba, aki aztán lelkesedésével rendesen felpörgeti a dolgokat.

Eddig azonban semmi érdekes nincs a moziban, három fiatal kutat valamit, tartalmilag halványan birizgálják a teremtéstörténetet vallási kontra tudományos szempontból – de azon kívül semmi extra. A szereplők (megjegyzem, a színészek miatt magam részéről erősen pozitív hendikeppel indultak) ekkor még nem túl érdekesek, s nem is tudunk meg róluk sok mindent, maga a tudományos folyamat meg laikus számára meglehetősen idegen. A dolog akkor változik, mikor is Ian egy viharos este után rátalál egy Sofi nevű lányra (Astrid Bergès-Frisbey), aki önmagában megtestesít mindent, amit Ian cáfolni kíván. A lány maga a spiritualitás, kettejük kapcsolata pedig szikrázik a szenvedélytől. Komolyan mondom, jó volt nézni, ahogy a két színész között működött a kémia, ahogy az egész szerelmi szál fel van építve: ők ketten tényleg olyanok voltak, mint Jin és Jan, mint egy egész két fele. A filmnek már ezen szakaszában is– noha egyértelműen a romantika uralja a vásznat -, kapunk néhány egészen érdekes okfejtést a materiális és spirituális világ mibenlétéről, azok összeütközéséről, pedig aztán a film fele még hátra van. El is gondolkodtam, mi a rossebet fognak ezek két órán keresztül csinálni, mivel lehet még kitölteni a játékidőt… amikor is gyakorlatilag pofán vágtak. Pontosabban úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntenek egy jó kanna jeges vízzel…  

Ugyanis nem voltam felkészülve arra a fordulatra, ami történik, egyszerűen nem készített föl rá semmi. Kb. egy óra után egy új film kezdődik, egy teljesen más hangulatú és beállítottságú mozi: az íriszvizsgálatból kikombinált reinkarnáció kutatatás engem totál levett a lábamról. Annak ellenére, hogy a nyugati vallással, annak közvetítőivel szemben jócskán vannak ellenérzéseim, a keleti filozófia és hit valahogy mindig is érdekelt, sokkal elfogadhatóbb volt számomra. Gyerekkorom óta érdekelt a lélekvándorlás, s ha nem is hiszek benne, de sokkal inkább boncolgatnám ezt a felvetést, mint holmi mindenhatót, aki sorsunkról dönt – szóval az I Origins stílus- és irányváltása nekem nagyon bejött. Ahogy múlt a sokk, ahogy Ian és családja egyre megmagyarázhatatlanabb módon kerül kapcsolatba a másik világgal, úgy szívott egyre jobban magába a film. Tetszett az a visszafogottság, amivel a történet nem állt ki egyik oldal mellett sem, abszolút nem volt hatásvadász semmi, még a végső tesztnél is ügyeltek rá, hogy ne legyen egyértelmű eredmény. Viszont megmondom őszintén, mikor Ian és Salomina áll a folyosón, olyan volt, mintha egy villámcsapást éreztem volna magamban: mikor felismertem, milyen szerepe lesz a közeledő szállítóeszköznek, beleborzongtam. Zseniális ötlet, zseniális képsorok.

Sokkal többet nem is szabad magáról a történetről elárulni: mindenki fedezze fel magának a részleteket. Sokkal inkább érdemes (lenne) belemenni azokba gondolatokba, részletekbe, amikkel a film foglakozik, kezdve azzal az ötlettel hogy ebben a filmben a lélekvándorlás kvázi bizonyítéka a szem maga – az a közhelyes kifejezés, miszerint a szem a lélek tükre, még sosem volt ennyire lerántva a földre, még sosem volt ennyire szó szerint értelmezve. Aztán beszélhetnénk az Ian és Sofi világa közti különbségekről, néhány egészen jó kis gondolatkísérletről (ld. még The Philosophers), az egész Evolúció kontra Isten témáról. Ide tartozik egyik részről Sofi vádja, miszerint Ian istent játszik a férgek mutációjával (vajon helyes-e ezt így nézni?), illetve szintén Sofi elmélete a nem érzékelhető világról, az ún. Harmadik Szemről. Több helyen olvastam kritikaként, hogy ezek mind elcsépelt lózungok, hogy ezeket bármelyik ezoterikával foglakozó könyvesbolt kínálat már milliószor feldolgozta… igen. És? Akkor mi van? Miért is nem lehet ugyanazt a témát kicsit kifordítva (jelen esetben a tudománnyal kiszínezve) megnézni?? Mondta valaki, hogy ez lesz a filmipart alapjaiban megrendítő eredeti történet?? Még mindig eredetibb, mint ami naponta kifolyik Hollywood ajtaján szuperhősfilmekbe csomagolva…

Nekem nagyon bejött ez az egész. Kellően tudományos (de még talán érhető), kellően spirituális (de nem tolakodó), kellően érzelmes és feltétlenül drámai kis mozit kaptam. Mike Cahillnek csupán a második egész estés filmje ez (most már kíváncsi vagyok a Felettünk a Földre is), de hangulatában, történetében igazán kiválót alkotott. Egy elgondolkodtató, magával ragadó filmet, amit tekinthetünk akár sci-finek is, de számomra elsősorban mégiscsak egy szerelem története marad. Életeken és földrészeken átívelő szerelem története. S még valami (ami amúgy talán pont az előző állításomat cáfolja és értelmezi át kissé): a stáblista után van egy jelenet, amit MINDENKÉPP NÉZZETEK MEG!! Egyszerűen zseniális, alapjaiban változtatja meg néhány jelenet értelmét és célját, szerintem a pörgő képsorok és a keresés briliáns ötlet… mert mi is lenne, ha megtalálnák… mondjuk…pszt…nem mondom el. Az egész mozi nagyon profin össze van rakva, néhány kegyetlen jó csúcsponttal, baromi jó színészi játékkal és hangulattal. Michael Pitt kinézetében sikeresen ötvözték Deppet és DiCaprót, az egész szemüveges, hajbelelógós kinézet telitalálat erre a tudós szerepre – picit a Transzcendens hasonló főszereplőjét idézték meg vele. csak sem Depp, sem az a film nem volt ilyen jó.

Egész különleges élmény az I Origins, de kétségkívül kell hozzá icipici keleti vallási nyitottság. Az év filmje címre nem pályázhat nálam - ahhoz nem volt sem eléggé szórakoztató, sem eléggé gyomorforgatóan drámai -, de a nagy tömegből, a mainstream irányzatból kiemelkedve egy újabb értékes mozgóképnek gondolom. Icipicit talán lehetne feszesebb, de a téma mélyebb boncolgatásának hiánya számomra nem hiba.

Arra ott vannak a baráti kibeszélések.  



80%



.

R2-D2 írta:

A szem tükrében / I Origins

Nekem nagyon bejött ez az egész. Kellően tudományos (de még talán érhető), kellően spirituális (de nem tolakodó), kellően érzelmes és feltétlenül drámai kis mozit kaptam. Mike Cahillnek csupán a második egész estés filmje ez (most már kíváncsi vagyok a Felettünk a Földre is), de hangulatában, történetében igazán kiválót alkotott. Egy elgondolkodtató, magával ragadó filmet, amit tekinthetünk akár sci-finek is, de számomra elsősorban mégiscsak egy szerelem története marad. Életeken és földrészeken átívelő szerelem története. S még valami...

80%

Egyszer talán felbukkant imdb-n ez a film nálam, de azóta kikerült a látókörömből...
Jól hangzik, meg is fogom nézni, de ez a film nem ennek a beszélgetésnek lesz a tárgya .
.

.




A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt




Igazából nincs mit csodálkozni… Mármint azon, hogy ezt a filmet, ilyen címmel és ilyen poszterekkel senki sem ismeri. Ez majdnem olyan gáz, mint a másik csodacím, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről.     Ha meg arra alapoztak a marketingesek, hogy az eredeti alapanyag, a könyv, majd eladja a filmet is, szerintem tévedetek: vélhetően a könyvet még kevesebben olvasták (idehaza), mint ahányan véletlenül belefutottak a moziba. Ugyanakkor bár ez az ecebóca cím kifejezetten irritáló, a magam részéről mindenkinek azt javaslom, tegyen vele egy próbát: egy hamisítatlanul skandináv vígjátékot fog látni, némi burleszk beütéssel, jó nagy adag utánérzéssel, de kifejezetten szórakoztató módon. Én legalábbis az abszurditásán néha hangosan felröhögtem.

Ha azt mondom, hogy a svédek megcsinálták a saját – európai - Forrest Gumpjukat? Vagy inkább képzeljetek el egy mixet, amiben a Forrest Gump, a Rain Man, a Benjamin Button, a A Ravasz, az Agy… illetve a Ponyvaregény keveredik? Amit akár Guy Richie rendezhetett volna maga is?? Ezen irányelvek, útmutatók tökéletesen kifejezik az A százéves (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennyiben) minden erényét és hátrányát: minden, ami a felsorolt filmekben működik, az egy jó ideig itt is működik – viszont képtelenség úgy nézni, hogy ne jutna az ember eszébe, hogy ezt már mind látta valahol. A fekete humor ötvözve azzal a tipikus északi életérzéssel azonban mégiscsak ad az egésznek egyfajta feledhetetlen bájt, s ha esetleg jobban (rövidebbre) meg merték volna vágni a filmet, vagy több időt mertek volna Allan Karlsson (Robert Gustaffson), a vénember emlékeiben tölteni, egészen kiváló mozi születhetett volna. Így sem rossz, de néhány szála, szereplője, eseménye idegesítő vagy unalmas lett, ami azért rendesen félre tudja vinni az egészet…

„Van, ami van és lesz, ami lesz”

Ez a film alaptézise, és valljuk be, ez van akkora igazság, mint a bonbonos a másik filmből: ezt az alapigazságot pedig egy kisfiú, bizonyos Allan Karlsson anyukája mondja neki halálos ágyán. A film a már meglett korú Allannal kezdődik, aki épp macskája elvesztése felett érzett haragjában véres bosszút áll – így biztosítva magának kényszeredett belépőt a nyugdíjas otthonba: az ő narrációjában helyezzük el magunkat a történetbe. Az ő narrációjából tudjuk meg, hogy apja, az ő kilenc éves korában (kb. az első Vh. környékén valamikor) a gumióvszer, mint népességszabályozó eszköz felelőtlen reklámozása miatt kénytelen volt elhagyni otthonát, hogy aztán a Vörös Téren, az önkéntesen kikiáltott 14 négyzetméteres köztársaságának (és életének) a Vörös Hadsereg vessen véget. Az ő narrációjából tudjuk, hogy anyukája még pár évig köhögött, mielőtt a filozófusokat megszégyenítő következtetéssel útjára bocsájtotta kisfiát, s azt is szintén az ő narrációjából tudjuk, hogy az isteni tehetség Allan személyében robbanószer szakértő formájában testesült meg… na jó, felrobbantani véletlenül egy épp vizelő embert nem szép dolog, de hát a bombának az az életcélja, hogy felrobbanjon, ugyebár…

Allannak tehát nem újdonság az intézet, a századik születésnapján viszont esze ágában sincs megvárni az ünneplő jópofizó dolgozókat (hehe, ott nem ment házhoz a polgármester), így úgy dönt, hogy kimászik az ablakon és elmegy. Fogalma sincs, hova, fogalma sincs mivel, de el: a virágágyásba toppanó papucsos öregúr egyébként zseniális kép. A buszpályaudvaron aztán belefut egy náci kölökbe, egy motoros banda (????   ) tagjába - aki amúgy olyan szinten segghülye, hogy az már fájt -, s akinek véletlenül lenyúlja a bőröndjét, amiben véletlenül 50 millió korona van. A bonyodalmak és a film cselekménye pedig e körül a bőrönd körül folyik, a rosszfiúk megpróbálják visszaszerezni, Allan pedig hirtelenjében összeszedett barátaival menekül az őket üldözők elől. Közben pedig – egyébként remek váltásokkal - visszaemlékezik a fiatalságára, amiből kiderül, hogy ott volt a világ (de főleg Európa) sorsfordító eseményeinél, személyesen ismerte Franco tábornokot, Sztálint, Reagant, Trumant, részt vett az atombomba kifejlesztésében, sőt még kettős kém is volt. A teljesen nyilvánvaló Forrest Gump párhuzam mellé nekem még az Az ifjú Indiana Jones kalandjai is beugrottak, abban volt egy-egy fontos történelmi esemény vagy szereplő köré felfűzve egy-egy epizód.

Az A százéves tehát két különálló történet egybegyúrva: a jelen, a szenilis vén bolonddal illetve az ő visszaemlékezési: e kettő szál közül pedig egyértelműen utóbbi volt a jobb. Ahogy az öreg elmeséli, amilyen iróniával, néha közönnyel, kívülállóként mesél a nagy emberekről és környezetükről, az zseniális. A film ezen szakaszaiban felhőtlen szórakozásban volt részem, legyen az akár a gulag, akár a felhőkarcoló teteje, akár a kettős ügynökös rész. Totál autentikus korrajz, zseniális ötletek és képsorok: azt sajnálom, hogy egy cameo erejéig nem tudták Tom Hankset beilleszteni, ahogy találkozik Allannel… jó poén lett volna.  A másik szállal viszont komoly gondjaim voltak – sőt, ahogy haladt előre a sztori, egyre komolyabbak -, ugyanis egy idő után egy unalomig ismert sima abszurd burleszkfilmet kapunk. Kezdve azzal, hogy itt mindenki idióta: a jelenben kivétel nélkül mindenki fogyatékos, még az öreg keresésére kiküldött rendőr is. Ez viszont baj, mert ha mindenki gyagyás, a bolondági szint alapján kellene kategorizálni a karaktereket, ami meglehetősen nehéz, ugyanakkor igazán komoly kötődést senkihez nem tudunk kialakítani. A bolondokat a bolondokházába elvem meg már alapban ott borul, hogy Allan a nyugdíjas otthonból, kvázi egy zárt osztályról jön ki a való világba, ami azonban úgy néz ki, hogy egyetlen épeszű ember nincs benne – szarkazmusnak jó, viszont kicsit illúzióromboló. Mint ahogy illúzióromboló, sőt egy idő után kifejezetten idegesítő az a sok síkhülye karakter, aki feltűnik a moziban: különösen a motoros banda tagjai, de akár Allan útitársai is ide tartoznak. Egyszerűen annyira rájátszanak a butaságra, annyira erőltetett az egész, hogy fájt – mert csak egy ideig tudsz röhögni a balfaszokon, egy idő után már fárasztanak.

Ezekből kifolyólag meglehetősen vegyes érzelmeim vannak a filmről. Vannak olyan aspektusai, amik egyszerűen bámulatosak, néhány poén, abszurd halál (pl. elefánt) nagyon jó lett, azonban a szereplők viselkedése és önmagukban karakterek végtelenül idegesítőek. Amíg magam nem leszek öregotthonban elmélkedő vénember, addig Allan karakterébe nem igazán tudok belebújni, a többiekébe meg nem is lehet (senki nem akar segghülye lenni két órára)... A korrajzok hibátlanok, mint ahogy az adott hírességek (kissé ironikus) megszemélyesítése is. Amiről meg már legutóbb is beszéltünk, valahogy különleges kisugárzása van a skandináv filmeknek – ez itt a hó hiánya ellenére is átjött. A poénok nagy része is ül – az már más kérdés, hogy ennyi böszme fizikailag nem is létezhet egy intézet falain kívül egy rakáson. Mindegy: örülök, hogy hallgattam az ajánlóra, kellemes, könnyed kis két órás elfoglaltság lett belőle, de ez sem lesz életem – de még az év filmje sem. Kíváncsi vagyok, a tervezett amerikai remake (mert miért is ne   ) mennyivel lesz fogyaszthatóbb és populárisabb. Milyen lesz egy állandóan részeg Forrest Gump…



75%




.

R2-D2 írta:

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Igazából nincs mit csodálkozni… Mármint azon, hogy ezt a filmet, ilyen címmel és ilyen poszterekkel senki sem ismeri. Ez majdnem olyan gáz, mint a másik csodacím, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről.     Ha meg arra alapoztak a marketingesek, hogy az eredeti alapanyag, a könyv, majd eladja a filmet is, szerintem tévedetek: vélhetően a könyvet még kevesebben olvasták (idehaza), mint ahányan véletlenül belefutottak a moziba. Ugyanakkor bár ez az ecebóca cím kifejezetten irritáló, a magam részéről mindenkinek azt javaslom, tegyen vele egy próbát: egy hamisítatlanul skandináv vígjátékot fog látni, némi burleszk beütéssel, jó nagy adag utánérzéssel, de kifejezetten szórakoztató módon. Én legalábbis az abszurditásán néha hangosan felröhögtem.

Ha azt mondom, hogy a svédek megcsinálták a saját – európai - Forrest Gumpjukat? Vagy inkább képzeljetek el egy mixet, amiben a Forrest Gump, a Rain Man, a Benjamin Button, a A Ravasz, az Agy… illetve a Ponyvaregény keveredik? Amit akár Guy Richie rendezhetett volna maga is?? Ezen irányelvek, útmutatók tökéletesen kifejezik az A százéves (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennyiben) minden erényét és hátrányát: minden, ami a felsorolt filmekben működik, az egy jó ideig itt is működik – viszont képtelenség úgy nézni, hogy ne jutna az ember eszébe, hogy ezt már mind látta valahol. A fekete humor ötvözve azzal a tipikus északi életérzéssel azonban mégiscsak ad az egésznek egyfajta feledhetetlen bájt, s ha esetleg jobban (rövidebbre) meg merték volna vágni a filmet, vagy több időt mertek volna Allan Karlsson (Robert Gustaffson), a vénember emlékeiben tölteni, egészen kiváló mozi születhetett volna. Így sem rossz, de néhány szála, szereplője, eseménye idegesítő vagy unalmas lett, ami azért rendesen félre tudja vinni az egészet…

75%

Ööööö... Forrest Gump és Ponyvaregény ?

Páran ajánlották már ezt a filmet az ismeretségi körömből, de hogy tőled is olvasni fogok róla, azt nem gondoltam volna . Az a baj, hogy a plakát és a cím nekem csak a burleszk részét mutatta, az meg vajmi kevéssé érdekelt, így elsőre hasonló marhaságnak tűnik, mint a Felhőatlasz jelenkori része. Naná, hogy hülyének kell lennie benne mindenkinek, ha egyszer a riválisuk egy 100 éves, szenilis faszi ! De a visszaemlékezéses szakaszok jónak tűnnek, úgyhogy "felírom" aztán majd sorra kerül ez is.
.

Niwrok írta:

Páran ajánlották már ezt a filmet az ismeretségi körömből, de hogy tőled is olvasni fogok róla, azt nem gondoltam volna

Ez már önmagában jó.

.




Önkívület





„Képzelje el! Képzelje el, mi lett volna, ha a nagy elmék, Einstein, Newton, Steve Jobbs, tovább élhettek volna! Ha adhattunk volna még ötven évet belőlük az emberiségnek!”

Ugyan nem pontos az idézet, de hűen érzékelteti az Önkívület (számomra) zseniális alapötletét: végy egy/több nagy elmét és halála után a tudatát töltsd át egy fiatal, friss testbe – így az elmét pedig hagyjad tovább dolgozni az emberiség érdekében. Ha ez lett volna a film fő csapásvonala, ha erre építették volna rá az egész sztorit, most feleennyire kellene fanyalognom: a film ugyanis a fenti idézeten kívül - ami kétségkívül jól hangzik -, az égvilágon semmit nem valósít meg ebből. Az idézet csupán egy PR szöveggé alacsonyodik le, kiölve ezzel minden igazán izgalmas hátteret a történetből, a film pedig egy idő után a saját világában is óriási ökörségeket és szerencsétlen fordulatokat produkálva visszakozik egy tucat akcióthrillerré… pedig olyan jó is lehetett volna…

Damien Hayes (Ben Kingsley) egy dúsgazdag, sikeres építész. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem a Damien név összefonódott a Thorn családdal, úgyhogy amikor csak meghallom, mindig az Antikrisztusra tudok gondolni… de ez a Damien nem az Antikrisztus, bár a siker, az elismertség, és az ebből eredő elképesztő arrogancia, magabiztosság és magány alapján akár az is lehetne. A különbözőség ékes bizonyítéka azonban az, hogy Damien itt halálos beteg, ellentétben ugyebár a másik történet főhősével. Jó esetben fél éve van hátra, így némi vívódás után elfogadja a fiatal Albright professzor (Matthew Goode) ajánlatát: egy nyilvános helyen történt halála után tudatát áttöltik egy új, friss testbe, egy laborban gyártott, „üres” fiatalemberbe. Damiennek minimális erkölcsi aggályait pedig a nyitó idézettel simán sikerül eloszlatni, így végül befekszik a MRI gépbe ( ), amiből majd a szomszéd ágyon fekvő fiatal férfi (Ryan Reynolds) testében száll ki. Eddig a pontig szerintem hibátlan is a mozi, sőt, még az utána következő pár snitt is, ahogy az ifjú test ismét próbál visszatérni az életbe.

Aztán itt elkezdtem agyalni.    Mert már miért is ne, elvileg a promója alapján, meg az eddig felvázolt történetszál alapján minden okom meg is volt rá: mi is lesz az öreg korábbi életének eredményeivel?? Már eleve a vagyonával: addig oké, hogy 250 millió dollár nem kevés akár magáért a halhatatlanságért sem, de mi van a többivel? Bankszámlájához ugyebár az új személyiség nem nyúlhat, mert az alapból nem állíthatja magáról, hogy ő, ha meg örökségként mindene a lányára maradna, akkor meg őneki a végén nem olyan körülmények között kellene dolgozni, ahogy – ha meg a kis fémdobozt leszámítva minden pénze a műtétre megy, akkor meg mi értelme az egésznek?? Csóróként újraszületni miért is jó??? Ráadásul itt, ebben a szituban ez további kérdéseket vet fel. Először is: ugyebár azzal indították a filmet és azzal vonták be Damient, hogy mint építész lángelmét, átmentik a következő testbe, hogy tovább alkothasson… amiből aztán semmi nem lett. Felhőtlen bulizás, de építészet nulla. Mekkora utat is kellene neki ÚJBÓL megtenni, mire a korábbi szakmájában a csúcsra ér? Másrészt: az alkalmanként beszedett több tízmillió dollárból a titkos cégnek mindössze arra telik, hogy egy bérelt raktárban, fólia alatt játsszák csak Istent… nevetséges… Némi elmélkedés után azt sikerült konstatálnom, hogy az íróknak esze ágában sem volt az én kis kérdéseimmel foglakozni, kitaláltak ugyan egy ígéretes felütést, de annak hátterét már basztak kidolgozni.  

Aztán kicsit még visszatérve az eredeti felvetésre is: tényleg, mi lenne, ha?? Ha valóban kivitelezhető lenne ez az egész és tényleg képes lenne az emberiség erre?? Akkor vajon ki dönthetné el, hogy ki él tovább, és ki nem? Milyen erkölcsi, tudományos és gazdasági érvek lennének a műtét mellett? Vagy ez is csak ugyanúgy végződhetne, mint a 2012? Hogy csak a pénz számítna, és az biztosítaná a halhatatlanságot? Lenne-e, lehetne-e ebben a mocskos, korrupt világban társadalmilag vezérelt túlélőprogram a jelen nagy koponyáinak?? E köré a téma köré egy tök jó kis történetet lehetett volna kitalálni, egy tök jó kis filozofikus sci-fit kreálni, még akár úgy is, hogy meghagyják az akcióthriller stílust… de nem. Nem az lett.  

Damien porhüvelye (copyright by Supernatural) ugyanis korántsem új és üres, s miután ez kiderül, a film inkább azzal foglalkozik, hogy lerántsa a leplet egy többszintes árulásrendszerről. Igazából minden működik, az akciójelenetek kifejezetten üdítőek a maguk hitelességében, a szereplők olyan óriási ökörségeket nem mondanak, és nem csinálnak, tulajdonképp a kislányt leszámítva nem is idegesítőek. Az a morális dilemma, amit a régi testbe költözött új lélek, illetve a gyógyszerekkel elnyomott régi tudat közötti harc hoz, kimondottan tetszett - nem kicsit Burok utánérzéssel ugyan, de működik. Néhány apró bosszantó gondolat ugyan itt is sikeresen befészkelte magát a fejembe, mindenekelőtt a porhüvely kiürítési technikája, illetve a gyógyszeres kezelés mikéntje, annak hatása, de ez még nem húzta le az összképet. A finálé annál inkább: annyira sablonos és kiszámítható volt az egész, annyira mesterkélten érzelemvezérelt, hogy fájt. Már a laborban is, de aztán a tengerparton… ehh… tipikus filmes klisé hegyek.

Pedig a doki szála kimondottan jól sikerült. Ahogy már Damien rájön az összefüggésekre (újabb gondolat a tudattól független beidegződött mozdulatokról), aztán az egész exfeleséges történet s annak szívszorító morbiditása, aztán a lassan saját hatalmába beleőrülő orvos nekem nagyon tetszett. Annak ellenére, hogy jó messze sikerült elkanyarodni a zseniális alaptézistől, az Önkívület még ezen a thriller vonalon is meglepően tisztességesen teljesít. Ahogy haladtunk előre a sztoriban egyre inkább sikerül is elfelejteni, miért is ültünk be rá, az idegesítő és dögunalmas jazzes, új életbe fejest ugró események után egész jó kis nyomozós történet kerekedik belőle. Sajnos szerintem egyébként Ryan Reynolds nem igazán alkalmas az ilyenfajta akciószerepre, meg amúgy is, valahol Ben Kingsley eltűnésével a film egyik (jobbik, ígéretesebb) fele lezárult. Pont közben gondoltam rá, mennyire is hiányzik az öreg a vászonról, a többiek valahogy nem tudták kitölteni az általa hagyott űrt. S a gondolathoz tartozik maga a rendező, Tarsem Singh személye és látásmódja: miután a faszi korábbi műveit kimondottan nem szeretem, ezért nekem egyáltalán nem hiányzott az a vizualitás, amit a nagy többség elvárt volna a moziban. Nekem ez így pont jó volt mr. Singhtőll, pont ennyit vagyok képes és hajlandó befogadni tőle – nem az első és utolsó eset, hogy pont a mások által kedvelt rendező azon munkája jön be nekem legjobban, ami legkevésbé viseli keze nyomát.

Mint ahogy nem az első és nem is az utolsó film, ami egy kiváló felütésből, egy jó ötletből indulva stílust vált és jó esetben átlagosba szürkül: csak valahol bosszantja az embert, milyen jó is lehetett volna…


75%



.