Remo írásai

Legénylakás

Billy Wilder 1960-as filmje egyike a megkérdőjelezhetetlen klasszikusoknak, de hadd valljam be szégyenletes bűnömet: nekem nem tetszett. A maga idejében biztos kiválónak meg újszerűnek számított, most viszont a legnagyobb jóindulattal is csak nézhető. A történetben van lehetőség: Egy kishivatalnok (Jack Lemmon) előmenetele érdekében kölcsönadja lakását főnökei légyottjaira, ám azzal nem számol, hogy egyikük épp azt a lifteslányt (Shirley MacLaine) viszi fel oda, akibe ő is szerelmes. A film borzasztó nehézkes. Egy órába is beletelik mire Lemmon rájön, hogy MacLaine a főnöke szeretője - igaz maga a jelenet és a színész arckifejezése emlékezetes. Eddig se a poénok voltak a legerősebbek a filmben, utána pedig mégkevésbé. Ami inkább megfogott, az a fényképezés. Wilder roppant érzékletesen ragadja meg vizuálisan a hivatalok monoton, szürke állapotát. A széles látószögben mutatott, végtelennek tűnő asztalok sorával a hely inkább méhkasra, mint emberi munkhelyre emlékeztet.

Ami a nagy felismerés után történik, az valamelyest beindítja a sztorit. Az egy lakásba kényszerült Lemmon és MacLaine kapcsolata végre alakulni kezd, azonban a filmet gyakran olyan drámaira veszik, hogy vígjátékhoz képest inkább lehangol, mint felvidít. Egyedül a szórakoztató mellékalakok dobják fel. A középpontba lépő szerelmi szál sajnos végtelenül kiszámítható. Párocskánkat másodpercre pontosan szakítják szét, hogy aztán legyőzve az akadályokat egymásra találhassanak. Wilderék itt ugyan elsütöttek egy pompásan időzített félreveztő poént, ám a tipikus hollywoodi zárókép ismét azt a benyomást hagyta hátra, hogy a Legénylakás nem az az időtlen remekmű, aminek a közvélekedés tartja.

50%

Remo írta:

Legénylakás

50%

Halvány emlékeim vannak csak róla, de ezúttal az 50%-oddal egyetértek!

Egy rossz lépés

Carl Franklin mifelénk nem túl ismert krimijét eredetileg videós megjelenésre szánták, de az első visszajelzések annyira pozitívak voltak róla, hogy mozikba küldték. Ez ám a jó ajánlólevél, a film nem is okozott csalódást. Az Egy rossz lépés a szűkös költségvetés dacára igényesen van elkészítve, karakterei rendkívül élőek és valószerűek. Egy hátborzongató kegyetlenséggel elkövetett többszörös gyilkosság után a nyomozók arra gyanakodnak, hogy a tettesek egy eldugott kisvárosban fogják meghúzni magukat, melynek lelkes sheriffje (Bill Paxton) élete nagy ügyét látva ebben, már alig várja őket. A színészek egytől-egyig kiválóak, sőt akadnak, akik csúcsformában vannak. Paxton egyik legjobb szerepe ez. Kidomborítja megnyerő, lezser személyiségét, és drámai tehetségét egyaránt. Még nála is jobb Billy Bob Thornton (a film társ-írója), aki olyan elképesztő átéléssel alakítja a bármelyik percben ölésre  kész primitív bűnözőt, hogy csodálkozom mennyi év kellett még, hogy felfedezzék. Az a személyes szál, amit idővel az ügybe kevernek egy picit félreveszi a filmet, de a megalkuvást nem tűrő, nyitott befejezés ellensúlyozza. Érdemes tehát pótolnia szerintem annak, aki még nem látta!

80%

Remo írta:

Egy rossz lépés

Érdemes tehát pótolnia szerintem annak, aki még nem látta!

80%

Úgy lesz! Még csak nem is hallottam róla!

Vakszerencse

Ben Affleck ugyan rendezőként helyreállította ázsióját, de színészként még mindig céltábla, ezért nem vettem annyira komolyan, amikor elverték a port új filmje felett. A rendező Brad Furman előző munkája, Az igazsága ára korrekt kis zsánerfilm lett, így volt mire megszavaznom legalább egy minimális bizalmat. A Vakszerencse annyira tényleg nem rossz, mint a híre, egy unalmas délutánra éppen elmegy. Az online póker világa sajna csak kiindulópont, pedig ez a legérdekesebb része. A többi a szokásos mese az ambiciózus ifjúról (Justin Timberlake), akit befolyása alá von kétes mentora (Affleck), hogy aztán rájöjjön, vagy ő veri át, vagy ő lesz átdobva a palánkon, de pofával előre. A színészek a nem túl érdekesre megírt szerepeket tisztességgel hozzák. Nem az ő bűnük, hogy a film fokozatosan ellaposodik. Az egyedüli, ami megmaradt belőle az a tolakodó FBI-ügynököt játszó Anthony Mackie beszólása a végén Afflecknek, ami akkora, hogy emiatt majdnem megérte rászánni az időt az amúgy felejthető thrillerecskére.

50%

Remo írta:

Vakszerencse

Ben Affleck ugyan rendezőként helyreállította ázsióját, de színészként még mindig céltábla, ezért nem vettem annyira komolyan, amikor elverték a port új filmje felett. A rendező Brad Furman előző munkája, Az igazsága ára korrekt kis zsánerfilm lett, így volt mire megszavaznom legalább egy minimális bizalmat. A Vakszerencse annyira tényleg nem rossz, mint a híre, egy unalmas délutánra éppen elmegy. Az online póker világa sajna csak kiindulópont, pedig ez a legérdekesebb része. A többi a szokásos mese az ambiciózus ifjúról (Justin Timberlake), akit befolyása alá von kétes mentora (Affleck), hogy aztán rájöjjön, vagy ő veri át, vagy ő lesz átdobva a palánkon, de pofával előre. A színészek a nem túl érdekesre megírt szerepeket tisztességgel hozzák. Nem az ő bűnük, hogy a film fokozatosan ellaposodik. Az egyedüli, ami megmaradt belőle az a tolakodó FBI-ügynököt játszó Anthony Mackie beszólása a végén Afflecknek, ami akkora, hogy emiatt majdnem megérte rászánni az időt az amúgy felejthető thrillerecskére.

50%

Ezt viszont szerintem kihagyom. Már az előzetese sem keltette fel kellőképp figyelmemet, moziban itt nem volt, egyelőre nem is erőltetetem, hogy bárhogy hozzájussak.

Basszus, annyi más néznivalóm van...

Remo írta:

Vakszerencse

50%

Nincs nagyon mit hozzátennem, "+1", még egy felesleges film a világtörténelemben.
.

U-571

Most, hogy Matthew McConaughey összeszedte magát, az emberek hajlamosak úgy beszélni róla, mintha régen csak szar filmeket csinált volna. Ennek cáfolata az U-571, mely egy tengeralattjárón játszódó második világháborús kalandfilm. Annó volt egy kis balhé körülötte, hogy az Enigma kódgép megszerzését az amerikai haditengerészet érdemének állítja be, pedig a film végén kiírják, hogy azt az angolok szerezték meg valójában. Mindegy is, a sztori középpontjában nem annyira az Enigma, hanem a túlélés áll. Miután nem kis meglepetésre félidőben leamortizálódik a sztárgárda jelentős része, a túlélőknek McConaughey vezetésével egy sérült német tengeralattjárón kell boldogulniuk. A film akciójelenetei briliánsak. Jonathan Mostow rendező akkora feszültséget képes teremteni, hogy én is kétségbeesve kapaszkodom, amibe csak tudok, miközben bombák potyognak körülöttem.

Az illúziót a fantasztikus hangkeverés teszi teljessé. Az U-571 máig az egyik legalkalmasabb film arra, hogy teszteljük házimozi rendszerünket, és a körülöttünk élők tűrőképességét. A színészeket jól összeszedték: a nagy öregeket, mint Harvey Keitel, és az ifjúkat is egyaránt. A zene néha túl patrióta, de akcióban magára talál. Ami picit idegesített, az az irreálisan sokáig életben hagyott német kapitány. Mostow alkotása a tengeralattjárós filmek között feltétlen a jobbak közé sorolható. Egyszerű, de nagyon hatásos. Szégyen szemre hosszú ideje a multik turis kosarainak állandó darabja. Aki netán egyben rátalál, az csak arra ügyeljen, hogy a Budapest Filmes, és ne a lebutított hangú B-Rollos kiadást vegye ki!

80%

Remo írta:

U-571

Ezt nagyon imádtam én is. A hang meg egyszerűen tényleg bámulatos!!!

Remo írta:

U-571

Most, hogy Matthew McConaughey összeszedte magát, az emberek hajlamosak úgy beszélni róla, mintha régen csak szar filmeket csinált volna. Ennek cáfolata az U-571, mely egy tengeralattjárón játszódó második világháborús kalandfilm.

Én ajánlanám tőle a 96-os Ha ölni kell c. filmet. Nekem az egyik kedvencem.

Mr. White írta:

Remo írta:

U-571

Most, hogy Matthew McConaughey összeszedte magát, az emberek hajlamosak úgy beszélni róla, mintha régen csak szar filmeket csinált volna. Ennek cáfolata az U-571, mely egy tengeralattjárón játszódó második világháborús kalandfilm.

Én ajánlanám tőle a 96-os Ha ölni kell c. filmet. Nekem az egyik kedvencem.

Kösz, régóta megvan, tényleg jó!

DREDD BÍRÓ (1995)




A képregény-adaptációk ’90-es évekbeli, a mostaninál jóval kisebb hullámában jött ki a hírhedten erőszakos Dredd bíró első élőszereplős változata. A többség ekkortájt Tim Burton Batmanjét próbálta lekopírozni, azonban a rendezésre kiszemelt Danny Cannon más irányvonalat kívánt követni. Egy nyers és kemény sci-fi lebegett a szeme előtt, mely hűen visszaadja az alapművet. A gond csak az volt, hogy a főszerepre leszerződtetett Sylvester Stallonének nem tetszettek az ő elképzelései, leginkább az, hogy a karakter védjegyének számító sisak a film nagyrészében a fején maradjon. A Dredd bíró producere, Andy Vajna sztárja kívánságainak eleget téve jóváhagyta az általa igényelt változtatásokat, az alkotásból pedig egy tipikus ’90-es évekbeli, buta akciófilm lett.

A történet szerint a jövőben az emberiség nagyja kizárólag sűrűn lakott metropoliszokban él, melyeket hatalmas falak választanak el attól a kietlen sivatagtól, mellyé a bolygó nagyja vált. Főszereplőnk, Dredd ítéletvégrehajtó hivatását gyakorolva ugyanazt csinálja, amit az akcióhősök általában szoktak, vagyis egy személyben rendet tesz és lelövi a rosszfiúkat. Amikor egy riporter meggyilkolását rákenve lecsukják, hirtelen a rendszer másik oldalán találja magát. Az ebben rejlő potenciált sajnos nem használják ki az alkotók, inkább maradnak a kitaposott ösvényen, tehát Dredd megszökik és kinyírja azokat, akik felültették.

Stallone attól tarthatott, hogy a közönség nem fogja szeretni, ha a törvény merev szolgálójaként jelenik meg, ezért hát az ő Dreddje emberibbé válik (többé-kevésbé) a történet előrehaladtával. Ezt úgy próbálják megvalósítani, hogy adnak mellé egy csajt, akivel a film végére összejöhet és egy viccesnek szánt havert. Az elképzelés, bármily sablonos, akár működhetett is volna, azonban mindkét karakter baromira erőltetett. A Hershey bírót játszó Diane Lane mást se csinál, mint érzelmeket igyekszik kicsiholni a többnyire egysorosokkal kommunikáló Stallonéból, mely akaratlanul is vicces pillanatokat eredményez. Ugyan kap egy saját szálat is, melyben Dredd eltitkolt múltját próbálja feltárni, ám a megszerzett információt fél perccel később egy másik személy mondja el nekünk, szóval nem sok haszna van.

A film igazi rákfenéje a humorért felelős Rob Schneider. Kis szerepekben kifejezetten vicces az ürge, de nagy dózisban már fárasztó, itt pedig sokkal többet van jelen, mint amennyi indokolt. Ott szerencsétlenkedik az akciójelenetekben vagy beletrappol egy amúgy se túl erős drámai pillanatba egy hülye beszólással. Ha valaki idejekorán lepuffantotta volna, a film lényegesen élvezhetőbb lehetne. A szereposztás rosszfiúkat érintő része korántsem ennyire vészes. Jürgen Prochnow és Armand Assante szórakoztatóan túljátsszák vázlatos karaktereiket. Az eszelős tekintetű Assante, mint Dredd gonosz ikre, nagy örömmel gyilkolássza végig a jeleneteit, csodálkozom, hogy megmaradt a maffiózó skatulyában. A filmbe még beletuszkolták az elismert Max Von Sydow-t is, aki ad némi rangot szerepének, de pechjére, amint betölti funkcióját, gyorsan félre is állítják az útból.          

Ami kifogástalan a Dredd bíróban, az a látvány. Mega City égig nyúló, terebélyes felhőkarcolóival és óriási reklámjaival nyíltan idézi meg a Szárnyas fejvadászt. A CGI-t a hagyományos trükkökkel ügyesen vegyítő effektek annak idején kimagaslónak számítottak, azonban az én szememet legalább ennyire megragadták a film díszletei. Kevesebb dicséretet érdemel a bírók ruhája, ami inkább csicsás, mint praktikus. Az akciójelenetek korrektek, nem spóroltak a robbanásokkal. A csúcspontot jelentő siklómotoros üldözésből A klónok támadása is nyúlt.  Kár, hogy A pusztító utóérzetű fináléra nem maradt szufla. A feléledő klónhadsereg éppen csak kimászna tartályaiból, amikor leintik számukra a bulit, és be kell érnünk két gyorsan lezavart bunyóval. A következő pillanatban már a szokásos összeborulás zajlik, melynek során Dreddet egy mondattal tisztázzák az őt ért vádak alól.        

Azt, hogy a Dredd bíró adaptációnak pocsék, nem vitatom, azonban akciófilmként végülis nézhető. A fő, hogy ne vegyük komolyan. Stallone se bírta, ezért vihette a könnyen emészthető, agyatlan szórakozás irányába. A filmnek időközben nagyon rossz lett a híre, a 2012-es, a képregényhez jóval hűbb feldolgozáshoz mérten pedig már szinte csak negatív kontextusban szokás emlegetni. Tény, hogy a szimplán Dredd címre keresztelt Karl Urban-verzióval nincs egy súlycsoportban, de, aki egy átlagos Stallone-filmet vár, azt szerintem nem éri csalódás.

60%

Remo írta:

Tény, hogy a szimplán Dredd címre keresztelt Karl Urban-verzióval nincs egy súlycsoportban, de, aki egy átlagos Stallone-filmet vár, azt szerintem nem éri csalódás.

60%

Király írás, köszi!!

Ezzel a utolsó gondolattal meg megleptél - egyben örömet is okoztál. Én is így látom!

Remo írta:

DREDD BÍRÓ (1995)
   
Azt, hogy a Dredd bíró adaptációnak pocsék, nem vitatom, azonban akciófilmként végülis nézhető. A fő, hogy ne vegyük komolyan. Stallone se bírta, ezért vihette a könnyen emészthető, agyatlan szórakozás irányába. A filmnek időközben nagyon rossz lett a híre, a 2012-es, a képregényhez jóval hűbb feldolgozáshoz mérten pedig már szinte csak negatív kontextusban szokás emlegetni. Tény, hogy a szimplán Dredd címre keresztelt Karl Urban-verzióval nincs egy súlycsoportban, de, aki egy átlagos Stallone-filmet vár, azt szerintem nem éri csalódás.

60%

Abszolút egyetértek a kritikával, minden tekintetben. Kiskoromban persze oda- meg vissza voltam a filmtől, a "Robot, tépd le a lábát!" jelenet olyan durván beleivódott az emlékezetembe, hogy volt, azzal álmodtam. Akkoriban még durva, színes-szagos akció sci-fiként élt bennem a film, amit szívesen néztem meg bármikor. Talán egy éve volt, hogy újra elővettem, és akkor már én is hajlottam a te kritikádban foglaltak felé, főleg az új Dredd film fényében, de az is tény marad, hogy mezei Stallone sci-fiként még mindig megállja a helyét, és élvezhető alkotás maradt.

Gyalog galopp


Az angol Monty Python társulat már Repülő cirkusz nevezetű kultikus szkeccs műsorukkal igazolták, hogy nem létezik se téma, se műfaj, melyet ne lennének képesek a fejetetejére állítani. Humoruk teljesen kiszámíthatatlan módon csap le. Hétköznapian induló jelenetek náluk semmi perc alatt válnak totálisan abszurddá. Első mozifilmjüknek már a stáblistája fergeteges káoszba fullad svéd felirataival és a nézőnek kiszóló kérdéseivel. Amikor a zord, középkori Albionban egy domb mögül lódobogás hallatszik, ám lovasok helyett két galoppozó férfi tűnik fel tököket csattogtatva, végképp nyilvánvalóvá válik, hogy itt bármi megtörténhet.

Az Artúr legendát számos alkalommal adaptálták filmre, melyek között akadt történelmi és fantasy megközelítés egyaránt. A Gyalog galoppban Artúr király (Graham Chapman) megmaradt egy nemes elvekkel teli idealista vezérnek, aki lovagjaival a Szent Grál nyomába ered, azonban már az gondot jelent neki, hogy a legelső útba eső várba bejusson. A középkori hangulatot a minimál költségvetéssel rendelkező film meglepő hatásossággal teremti meg. Csodálatos, hogy egy ködgéppel és némi kreativitással mi minden el lehet érni. A filmet rendező Terry Gilliam és Terry Jones középkora pont olyan nyomorult és kegyetlen, amilyen a valóságban is lehetett. A poénok így csak jobban ütnek, hisz egy olyan világot forgatnak ki, mely hihető alapokon nyugszik.

A költséghatékonyság és a társulat hagyományainak jegyében a Python-tagok rengeteg különböző szerepet játszanak el. Annyit, hogy a klasszikus magyar szinkron se tudta átalakulásaikat követni és rendre más-más hangokat adott alájuk. Ami közös a központi hatosban (Eric Idle; John Cleese; Terry Jones; Terry Gilliam; Michael Palin; Graham Chapman), hogy mindegyiküknek a vérében van a komédiázás. Na jó, a szürreális animációs betétekért is felelős Gilliam inkább elemében van a kamera mögött, mint előtt, de szűk színészi eszköztárával jól gazdálkodik. Az összeszokott csapat tagjai mind beleadnak valami egyénit a közösbe. Eric Idle könnyedsége, John Cleese komolysága, vagy Michael Palin felpörgetettsége nagyszerűen kiegészítik egymást. A film szenzációs poénjaiból egyformán kijut nekik. Cleese, aki a legnagyobb karriert futotta be a társaságból se kap nagyobb teret a többieknél.

A Gyalog galoppot már csak epizodikus felépítése révén se sok választja el, hogy szkeccsek sorozatává váljon. A Szent Grál felkutatása csak alibi, hogy egy sor humoros szituációba sodorják tanácstalan szereplőinket, így hagyományos értelemben vett történetről nem beszélhetünk. Ez a film közepe táján üt vissza kissé, amikor a poénok egy része ismétlődővé válik és akad pár, amelyik mellémegy. A készítők folyamatosan szórakoznak velünk, mint nézővel, melynek egyik módja, hogy újra és újra emlékeztetnek rá, hogy, amit látunk az csak egy film. A kurta befejezés már szívatás a javából. Annyira váratlan és lökött, hogy elsőre percekig lesokkolva néztem magam elé, alig fogva fel, hogy meg merték játszani.

A Gyalog galopp utánozhatatlan vígjáték, mely paródiája nem csak az Artúr legendának, hanem magának a filmnek. A Monty Python csapat az abszurditást művészi szintre emelte vele. Felejthetetlen jelenetei, szövegei ma már részei a filmtörténetnek. Nehéz elhinni, hogy lassan 40 éve készült, mivel még mindig frissnek és eredetinek hat. Nem olyan kiforrott, mint későbbi munkájuk, a Brian élete, de legalább annyira merész. Mindegy hányadik alkalommal ülök neki, a röhögőgörcs garantált. A poénok pedig, melyek sokadszorra is ugyanúgy ütnek, a legjobb bizonyítékai annak, hogy a Gyalog galopp örök darab.

90%