Remo írásai

A szörny (Lake Placid)

A film, amit Roger Ebert az év legrosszabbjai közé választott. Nos, Roger bá tévedett. A szörny, mely valójában egy óriáskrokodilt takar, egy ízig-vérig szórakoztató horror-komédia. A forgatókönyet David E. Kelley, a metsző humoráról ismert sorozatguru írta. Az ő neve már eleve garancia, hogy a film komédia részével nem lesz gond. A rendező Steve Miner, aki gyakorlott kezű iparos a horror műfajban és egyik személyes kedvencem, a humort szintén nem nélkülöző A ház is az ő nevéhez fűződik. A két alkotó közül a filmen Kelley kézjegye az erősebb, így A szörny a komédia irányába tolódik el, a horrorra vágyók leginkább a film nyitányában és végkifejletében élhetik ki magukat. Ez végülis nem olyan nagy baj, mivel a film vígjátékként is élvezetes. Kiváló a szereposztás, még a mellékszerepekben is olyan fazonok marháskodnak, mint az imádnivaló Oliver Platt és Brendan Gleeson, akit ebben a filmben láttam először és rögtön tudtam, hogy a nevét érdemes lesz megjegyezni. A főszereplő Bridget Fondának és Bill Pullmannak igazából nincs sok dolguk, azt leszámítva, hogy még a vége-főcím előtt összejöjjenek. A számtógépes effektek ma már nem olyan ütősek, mint annak idején, de szégyenkezésre etéren sincs oka a filmnek, még mindig jól néz ki. Ez persze nem véletlen, hisz a jó öreg Stan Winston bábáskodott a lény megvalósítása felett. A szörny tehát sok tehetséges embert hozott össze és ugyan a végeredmény nem rengeti meg a műfajt, de kikapcsolódásra tökéletesen alkalmas.

Paprika

Régóta nem merültem el az animék világában, de már egy ideje készültem rá, hogy újra megtegyem. A Paprika már témájánál fogva is vonzott, mivel álom és valóság összeolvadása a kedvenceim közé tartozik. Adva van egy szerkezet (ezúttal az úgynevezett DC mini), amivel be tudunk lépni egymás álmaiba, akárcsak korábban az Álomküzdőkben és később az Eredetben. A Paprika az előbbihez áll közelebb, mivel a szerkezetet terápiás célokra használják, így a filmben a tudatalatti és annak szürreális fantáziái kerülnek előtérbe. Ez a modern animációs eszközökkel páratlan, lenyűgöző képsorokat eredményez. Cronenberg és Lynch is felsejlik, de nem kell félteni ázsiai barátainkat, az ő elméjük is épp eléggé szárnyaló és... nos, elborult. Van ugyan egy konkrét cselekményünk, melynek két fő szála egy detektív traumája és a DC mini ellopásának rejtélye, ezeket viszont elég szabadon variálják. Az, hogy, amit látunk álom-e, a legváratlanabb pillanatokban fordul egyet, hogy végül minden, amit realitásként ismerünk a feje tetejére álljon. Azt hiszem az ilyen filmet nevezi az angol zsargon mindfucknak. Megmaradva a magyar kifejezéseknél úgy fogalmaznék, hogy egy fura és erőteljes vízió, melynek több rétege is van. Nem ad mindenre választ, végül mégis azt az érzetet kelti, hogy kerek egészet alkot, de ezt tisztán látni az ébrenlét logikájával valószínűleg soha nem fogjuk.

Az utolsó mohikán - végső rendezői változat

Az imdb érdekességei közt azt írják, hogy a film első, mozikba sosem került vágása három óra hosszú volt. Ehhez képest hiába jön ki már a második rendezői változat, csak pár perc került hozzá az ismert 108 perchez, a különbségek pedig oly elenyészőek, hogy alig lehet őket észrevenni. A plusz dialógus például minimális, inkább a jelenetek összevágásában történt némi csiszolgatás. Őszintén szólva nem is bánom, hogy így történt. Michael Mann filmjét úgy szeretem, ahogy van. Annyira szépen van megkomponálva mintha a rendező operatőrével mozgó tájképeket festene. Mann technikai maximalizmusa tetten érhető az akciójelenetekben is, amik a maguk módján semmiben se maradnak el a Szemtől szemben klasszikus utcai lövöldözésétől.

Az egész filmre jellemző az apró részletekre való odafigyelés. Az utolsó mohikán bár lényegében egy feszes kalandfilm, egy szép szerelmi történet fogja egybe, ugyanakkor korrajznak se utolsó. A színészek túlzás nélkül tökéletesen lettek kiválasztva, Daniel Day-Lewis a rá jellemző szenvedélyes odaadással válik eggyé szerepével. A zene a film képi világával egyenrangú. A főtéma hatásosságát mutatja, hogy bár szinte minden második jelenetben felcsendül, mégse lehet megunni. Az utolsó mohikán egy magával ragadóan érzelemgazdag, gyönyörűen megalkotott film, melyet élmény nézni. Rendezői-, vagy moziváltozatban, aki szereti a jó filmeket, annak nem szabad kihagynia!

Remo írta:

Az utolsó mohikán - végső rendezői változat

Rendezői-, vagy moziváltozatban, aki szereti a jó filmeket, annak nem szabad kihagynia!

Én is imádom, annyit teszek hozzá írásodhoz, hogy az egész filmzenéje zseniális.

Perfect Blue

A Paprika meghozta a kedvet, hogy próbát tegyek Satoshi Kon klasszikus animéjével, mely a maga idején úttörőnek számított. Objektíve meg is érdemel minden elismerést, már csak azért is, mert pszichothrillert animációs keretek közé tudtommal még nem sokan vittek. A Perfect Blue amennyire lehet, igyekszik kitörni ezekből a keretekből, rengeteg a filmszerű megoldás benne. Alapjaiban véve a történet a radikális imázsváltás folytán személyiségzavarba kerülő popénekesnőről is jól kidolgozott, azonban mostanra már nem hat az újdonság erejével, részben Darren Aronofsky-nak köszönhetően, aki maga is rajongója a műnek, és a nagyját átemelte Fekete hattyú c. filmjébe. Meg kell mondjam, ott jobban is tudott működni a sztori, már csak azért is, hisz legyen Kon akármilyen jó rendező, illetve képalkotó, Aronofsky-t segítette az emberi alakítás ereje, hogy a lélekrajz további mélységet nyerjen. A Perfect Bluenak megvannak a maga erényei - egyebek mellett krimiként is megállja a helyét - és, ha korábban találkozom vele, biztosan nagyobbat ütött volna, így viszont már inkább csak filmtörténetileg tudom értékelni, mint műélvezőként.

Remo írta:

Perfect Blue

A Paprika meghozta a kedvet, hogy próbát tegyek Satoshi Kon klasszikus animéjével, mely a maga idején úttörőnek számított. Objektíve meg is érdemel minden elismerést, már csak azért is, mert pszichothrillert animációs keretek közé tudtommal még nem sokan vittek. A Perfect Blue amennyire lehet, igyekszik kitörni ezekből a keretekből, rengeteg a filmszerű megoldás benne. Alapjaiban véve a történet a radikális imázsváltás folytán személyiségzavarba kerülő popénekesnőről is jól kidolgozott, azonban mostanra már nem hat az újdonság erejével, részben Darren Aronofsky-nak köszönhetően, aki maga is rajongója a műnek, és a nagyját átemelte Fekete hattyú c. filmjébe. Meg kell mondjam, ott jobban is tudott működni a sztori, már csak azért is, hisz legyen Kon akármilyen jó rendező, illetve képalkotó, Aronofsky-t segítette az emberi alakítás ereje, hogy a lélekrajz további mélységet nyerjen. A Perfect Bluenak megvannak a maga erényei - egyebek mellett krimiként is megállja a helyét - és, ha korábban találkozom vele, biztosan nagyobbat ütött volna, így viszont már inkább csak filmtörténetileg tudom értékelni, mint műélvezőként.

A Paprika és a Perfect Blue után szerintem ne hagyd ki a Tokiói keresztapákat sem ! Én csak idén láttam, de már esélyes rá, hogy a karácsonyi DVD-zések állandó, de mindenképpen gyakori résztvevője legyen!

Niwrok írta:

A Paprika és a Perfect Blue után szerintem ne hagyd ki a Tokiói keresztapákat sem ! Én csak idén láttam, de már esélyes rá, hogy a karácsonyi DVD-zések állandó, de mindenképpen gyakori résztvevője legyen!

Kösz, még az HBO-n láttam évekkel ezelőtt. Egész más, mint a rendező most látott másik két filmje, de azért kellemes emlékként maradt meg.

A holló (1994)

Alex Proyas úgy látszik, vonzódik a sötét városokhoz. Főművéhez, a Dark Cityhez hasonlóan itt se éri túl sok napfény az utcákat, ám míg az egy kész műfajkavalkád, A holló lényegében egy sima akciófilm. Igaz, annak jó feszes. A főhős visszatér a halálból és bosszút áll. Ennyi lenne a történet. Egyszerű, mint egy pofon, ennek ellenére rendben van, de nem ebben van a film ereje. A stílusa adja el, és emeli ki a szokványos művek közül. A borongós hangulat, a Tim Burtont idéző gótikus vizualitás, és az én ízlésemtől ugyan elütő, de a filmbe remekül illő zenék mind megérdemlik az elismerő csettintést. Az akciókba némi John Woo hatás is beficcen, ami nagyon tetszett. Persze nem szabad megfeledkezni a főszerepet játszó - a forgatás során elhunyt - Brandon Leeről se, aki itt kezdett beérni igazán és mutatta meg, hogy megvan a maga egyénisége. Nem is akármilyen. Tökéletes ellenpontja Michael Wincott, aki arra született, hogy gonoszokat játszon. A hollóban karrierje egyik legelvetemültebbjét. Abban, hogy a filmnek kialakult a kultusza, Lee halála is benne volt, ez tagadhatatlan, de ennyi év távlatából már sokkal kevesebbet számít. A hollóban ezzel együtt érezhető a színész elvesztése felett érzett fájdalom, ami összecsengve a történetével külön réteggel gazdagítja.

80%

Remo írta:

A holló (1994)

Alex Proyas úgy látszik, vonzódik a sötét városokhoz. Főművéhez, a Dark Cityhez hasonlóan itt se éri túl sok napfény az utcákat, ám míg az egy kész műfajkavalkád, A holló lényegében egy sima akciófilm. Igaz, annak jó feszes. A főhős visszatér a halálból és bosszút áll. Ennyi lenne a történet. Egyszerű, mint egy pofon, ennek ellenére rendben van, de nem ebben van a film ereje. A stílusa adja el, és emeli ki a szokványos művek közül. A borongós hangulat, a Tim Burtont idéző gótikus vizualitás, és az én ízlésemtől ugyan elütő, de a filmbe remekül illő zenék mind megérdemlik az elismerő csettintést. Az akciókba némi John Woo hatás is beficcen, ami nagyon tetszett. Persze nem szabad megfeledkezni a főszerepet játszó - a forgatás során elhunyt - Brandon Leeről se, aki itt kezdett beérni igazán és mutatta meg, hogy megvan a maga egyénisége. Nem is akármilyen. Tökéletes ellenpontja Michael Wincott, aki arra született, hogy gonoszokat játszon. A hollóban karrierje egyik legelvetemültebbjét. Abban, hogy a filmnek kialakult a kultusza, Lee halála is benne volt, ez tagadhatatlan, de ennyi év távlatából már sokkal kevesebbet számít. A hollóban ezzel együtt érezhető a színész elvesztése felett érzett fájdalom, ami összecsengve a történetével külön réteggel gazdagítja.

80%

Tökéletesen 1etértek. Wincott meg zseniális - ahogy az 1492-ben is.

Csatahajó

Második próbálkozásra csak sikerült végignéznem, és megtörtént a korábban elképzelhetetlen, még élveztem is a filmet. Bár a legtöbbet a Transformerst emlegetik vele kapcsolatban és nem csekély Michael Bay hatás tényleg tetten érhető, engem mégis A függetlenség napja és a Top Gun találkozására emlékeztetett. A főhős kezdeti iszonytatóan irritáló balfaszkodása 20 perc után, kb. pont akkor ért véget, ahol először feladtam a film nézését, és onnantól a Tengerészet kontra Űrlények felállás érvényesül. Két fél lövöldözik egymásra, és igen, egy ponton torpedóznak, ebből áll a film, amin akár röhöghetnénk is, de igazság szerint a rendező Peter Berg több tiszteletet mutat az alapot képező társasjáték iránt, mint Bay bácsi, aki címszereplő robotjaiból rendszeresen hülyét csinál.

A külsőségeket illetően mindent ki lehet pipálni, ami egy 200 milliós romboldánál elvárható: a látványeffektek profik, a fényképezés és a zenék összeválogatása nemkülönben. Az idegenek öltözéke is klassz, a pofázmányuk már nem annyira. Taylor Kitsch, amikor hagyják neki, egész jó főhős, és a többiek is okésak. A filmben azért bőven lehet mibe belekötni, kezdve azzal, hogy hosszabb, mint kellene. A történetben még egy ilyen rágógumi mozihoz képest is elég komoly lyukak tátonganak, sok a baromság, amik felett szemet kell hunyni a szórakozás érdekében. Főleg az idegenek stratégiája nincs kidolgozva. Az, hogy csak arra támadnak, ami fenyegetést jelent, rendes tőlük, de, ha azt veszem, hogy emiatt hányszor szalasztják el, hogy végezzenek a főszereplőkkel, akkor idiótáknak tűnnek fel. Az említett Top Gunhoz hűen a filmen egy nagyon erős toborzó jelleg vonul végig, ami a tengerészet iránti rajongásig fajul. Annyira nem kínos, mint ahogyan hangzik, de azért ott van. A Csatahajó egy újabb látványfilm, amit sokkal rosszabbnak állítanak be, mint amilyen, viszont idővel úgyis mindenki megnézi, mivel az a fajta, ami az összes hibájával együtt könnyen lecsúszik. Csirkés burrito nélkül valószínűleg nekem is már elsőre lement volna.  

60%

Remo írta:

Csatahajó

... A Csatahajó egy újabb látványfilm, amit sokkal rosszabbnak állítanak be, mint amilyen, viszont idővel úgyis mindenki megnézi, mivel az a fajta, ami az összes hibájával együtt könnyen lecsúszik....

60%

Pontosan így van. Szórakoztat és kész.

R2-D2 írta:

Remo írta:

Csatahajó
... A Csatahajó egy újabb látványfilm, amit sokkal rosszabbnak állítanak be, mint amilyen, viszont idővel úgyis mindenki megnézi, mivel az a fajta, ami az összes hibájával együtt könnyen lecsúszik....
60%

Pontosan így van. Szórakoztat és kész.

Kiegészíteném: Az első 20-25 perc kínjai után a maradék "szórakoztat és kész"!

Fék nélkül (Premium Rush)

A new yorki biciklis futárok, ezek a legnagyobb forgalomban száguldozó félőrültek már ugyanúgy a városhoz tartoznak, mint a sárga taxik. Jó téma ez egy filmnek, amit az író-rendező David Koepp krimibe csomagolt, akaratlanul is megidézve a szépemlékű BMX banditákat. A futár (Joseph Gordon-Levitt) kap egy rejtélyes csomagot, amit egy heves vérmérsékletű rendőr (Michael Shannon) minden áron meg akar szerezni, és beindul az üldözés. A gond az, hogy David Koepp tudatában a ténynek, hogy másfél órát nem tölthet ki csupán kergetőzéssel, úgy próbálta történettel felruházni filmjét, hogy visszaemlékezésekkel szakítja meg a cselekményt, ami nem vált be, sőt széttagolja és felesleges kitérőkkel higítja fel. A kiszámítható fordulatok és a súlytalan karakterek minden erőlködése ellenére se válnak érdekesebbé. Még a kimagasló tehetségű Levitt és Shannon is kevésnek bizonyulnak ehhez.

Amilyen gyenge a forgatókönyv, olyan dinamikus viszont a rendezés, amikor az üldözések vannak a középpontban. A film nagyon jól néz ki, New York is ritka szépen lett bemutatva. Az operatőr előtt megemelem a süvegem. Akadnak egész érdekes vizuális megoldások is, mint, amikor egy kétes kimenetelű szituációban főszereplőnk felméri, hogyan juthatna át épségben egy kereszteződésen. Ilyenkor sajnáltam igazán, hogy a film összességében félrecsúszott, mert egy sokkal élvezetesebb, akár újranézésre alkalmas mozi is lehetett volna belőle.

Legenda - rendezői változat

A stáblistát nézve hihetetlen, hogy a film méretes bukás volt a maga idejében. A rendezői székben Ridley Scott, a főszerepben Tom Cruise, a maszkokról pedig A dolog kreatúráit életre keltő Rob Bottin gondoskodott. A bukásnak persze megvan az oka, ahogy az se véletlen, hogy a mai napig vegyes a film megítélése. A Legenda a nagy dobás, de kissé mellé tipikus esete, ezt viszont nem árt árnyalni. Ridley Scott ugyanis véleményem szerint alkotói pályájának csúcsán vágott bele ebbe a fantasybe és mégha bele is tört a bicskája (a film létrejötte a hírek szerint legendásan nehéz szülés volt), a zseni kéznyoma határozottan ott van rajta.

De hol is a probléma? Először is Scott bármilyen gyönyörű képeket tud alkotni, ezt itt már a sztori rovására teszi. Egy sci-finél még nem feltétlenül árt némi bombasztikusság, azonban, ha egy szentimentiális mese csordul túl, az könnyen kínossá válik. Különösen a film első, idillibb felében akadnak efféle problémák, amelyben a szépség és a tisztaság rendkívül sziruposan és már szinte gyermekded egyszerűséggel jelenik meg. Tetten érhető, hogy gondok voltak a forgatókönyvvel, nem kevésbé a vágásnál. A sztori döcög. Az alkotók túl sokat fektetnek a történet feltupírozásába, ahelyett, hogy előre hajtanák. További problémákat okoz, hogy Tom Cruise rosszul lett kiválasztva a naív erdei legény szerepére. A kölyök ártatlansága Cruise megformálásában inkább debilitásként jelenik meg. Mia Sara, a hercegnő bár nem alakít rosszul, de inkább a szépsége, mint a játéka a meghatározó a filmben.

Csodák csodájára a Legenda lassan összeszedni látszik magát. Az óvodás humor is egyre inkább háttérbe szorul, ahogy a szereplők közelednek a sötét úr fészkéhez. A kezdetben irritáló mellékalakok is többé-kevébé a helyükre kerülnek. A díszletek és maga a film vizuális megjelenése újra meg újra, ráadásul mind nagyobb szájtátásra késztet. És akkor még hátra van, hogy belépjen teljes pompájában a legerősebb szereplő, az ördög. Az ő személye az, ami igazán megdobja a filmet, és akivel az alkotók 100 százalékos sikert értek el. Rob Bottin maszkmesteri munkáját nem lehet eleget dicsérni, aminek egyik nagy erénye, hogy bő teret enged Tim Curry-nek, hogy alakíthasson. Élő, érzelmekkel teli lénnyé varázsolja a szörnyeteget. Az író is elemében van, nem véletlenül, hisz a gonosz csábítása mindig hálás téma. Scott meg aztán alaposan kiélheti vizuális fantáziáját a megjelenítésében.

Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, hogy a fény megint legyőzi végül a sötétséget, a rendezői változat befejezése azonban hozzátesz a megszokott sztorihoz. Azzal az érzéssel hagyott magamra, hogy több rejlik benne a jó és a rossz ősi harcának sokadszorra való felmondásánál. A sugallat, hogy a film javarészt egy álom és az, hogy úgy búcsúznak el a mese szereplői, mintha csak egyre távolodó gyermekkorom integetne nagyon tetszett. A Legenda még ha nem is tudott maradéktalanul élni a lehetőségeivel, hordoz magában annyi érdemet, amivel rászolgált, hogy inkább a szépre emlékezzek, és egyszer még visszatérjek hozzá.

70%

Remo írta:

Legenda - rendezői változat

70%

Basszus, szégyen vagy sem, én erről még csak nem is hallottam...