Niwrok írásai 1.0

.
Rázós környék / Ill Manors


Ha már megemlítettem pár hete, gondoltam, teljessé teszem a Riz Ahmed kvintológiát (Four Lions, Dead Set, The Reluctant Fundamentalist, Nightcrawler), még úgy is, hogy mind közül ez a filmje jött be a legkevésbé. Pedig ez volt az, amit már régebben a "beszerzedő" listára tettem, de valahogy csak nem akart egy bővebb vélemény összejönni róla.

Az Ill Manors tulajdonképpen a Harry Brown és a Trainspotting keveréke, azaz pár ember sorsán keresztül mutatja be Londonnak azt a részét, amit általában kihagynak az útikönyvekből. Régi munkásnegyed ez, ahol a panelok és a lepukkant sorházak között szinte csak dílerek és drogosok élnek, és közülük kerülnek ki a szereplők, akiknek összefonódik a sorsa. Akad köztük a börtönből évek után kikerülő fűnepper, akinek az üzletét lenyúlta a nevelt fia, a kisbabájáért aggódó orosz drogos prosti, a gangxtaélet hatalmától és lehetőségeitől megrészegült tinédzser, akit előbb-utóbb utolérnek a következmények is, és még sokan mások, akiket Ed és Aaron, a két gyerekkori barátból lett díler köt össze.

A sok szálon futó történet miatt az egésznek van egy kis novelláskötet-hangulata, és még ha az író/rendező Ben Drew biztosan épített bele a saját élményeiből, tapasztalataiból, rappernek részemről biztosan jobb, mint filmesnek. A sztorik nekem túl felszínesek és "ismerősek" voltak, összefonni sem sikerült őket úgy, hogy ne azt érezzem, a film a közepénél teljesen szétválik, és más történetek kerülnek elő más szereplőkkel, amiket csak egy pisztoly köt össze. Sokszor vártam volna egy kicsit több érzelmi töltetet, ha már olyan tragédiák történnek a film során, amilyenek, és végighúzódott az egészen egy kis amatőr hangulat, legyenek azok a színészek vagy a stáb munkája. Voltak persze jobb történetek benne, olyanok is, amik megfogtak, de leginkább mégis azt tudnám kiemelni, hogy a gettódráma mellett egy rapmusicalt is láthattam, több szereplő múltja vagy a történet bizonyos forulatai rapbetétekből derülnek ugyanis ki, egyszer pedig az egyik szereplő kezdte freestyle-ban nyomni.

És tényleg nem nagyon jön róla több szó, az meg általában ennyit jelent:

6/10

Niwrok írta:

Rázós környék / Ill Manors

Az Ill Manors tulajdonképpen a Harry Brown és a Trainspotting keveréke, azaz pár ember sorsán keresztül mutatja be Londonnak azt a részét, amit általában kihagynak az útikönyvekből.

Ha csak ennyi lett volna, meg is néztem volna..

.
Úgy látom, nagyon egy (óra)rugóra jár az agyunk !


Találmány / Primer


Ezt a filmet láttam már egyszer, úgy két és fél éve, és gyakorlatilag a vége főcímmel együtt biztossá vált, hogy ezt nekem újra kell nézni. Egyszerűen azért, mert nem értettem, mi hogy van benne, azt meg ugye nem nagyon szeretem...

Négy fiatal fizikus (Abe, Aaron és két kollégájuk) a munka melletti szabadidejében azon fáradozik, hogy felfuttassák a közös cégüket, hogy start-upként valamilyen "egyszerű, de nagyszerű" forradalmi felfedezést tudjanak szabadalmaztatni, mint amilyen mondjuk a híres űrbeli golyóstoll esete volt a szovjetek ceruzájával. Házibarkács módszerekkel és eszközökkel kezdenek kísérletezni például az elektromágneses-antigravitációs lebegtetéssel, de a kezdeti sikerek után a projekt hosszú hónapokra megreked, és félő, hogy befuccsol az egész. Egy napon aztán Abe felkeresi Aaront azzal, hogy valami egészen hihetetlen képességére jött rá a gépüknek, mégpedig hogy a gerjesztett mágneses mezejében megváltozik az idő folyása, mintha működése alatt létrehozna egy folyamatos hurkot az idő "A" és "B" pontja között. Aaron beleegyezik, hogy amíg sikerül részleteket kideríteniük a gép működéséről és felhasználási lehetőségeiről, addig az egészet titokban tartják... csak hát eddigre Abe-nek már bőven megvannak a maga titkai.

Annak ellenére, hogy sok negatívumot el lehet mondani erről a filmről (a jelentősebbeket én sem fogom véka alá rejteni), egy dolog biztos: a költségvetéséhez viszonyítva ez az egyik legjobb érték/ár arányú film, amit valaha láttam, még ha ez, figyelembe véve a 7.000 dolláros büdzsét, önmagában nem sokat jelentene. Az egész film annyira garázsprojekt, hogy jobban talán nem is lehetne, ahogy Shane Carruth egy személyben az író, a rendező, a producer, a zeneszerző, a vágó, és mellette még játszik is (Aaron), de a többiek is jellemzően kettős szerepet töltenek be, családi, baráti összefogásban besegítve. A Primernél éppen az a jópofán zseniális, ahogy a film tárgyának és a filmnek magának a minimáljellege hogyan megy végig ezen a bő egy órán, párhuzamba állítva a kettőt. Ahogy ugyanis Carruthék tényleg a semmiből hozták össze a filmet, felhasználva bármit, ami a kezük ügyébe esett, úgy dolgoznak ezek a tudóspalánták is azon, hogy szó szerint háztartási cuccokból és pár extrább anyagból olyan eszközt eszkábáljanak össze, amit akár a NASA is sikerrel hasznosíthat a jövőben, még ha jóval nagyobb léptékekben is, mint ami a lehetőségeiből kitellik. Volt már dolgom ilyen "kalákafilmmel", és megvan ezeknek is a varázsa, általában a lelkes amatőrizmusból fakadóan, és ez jó esetben egyáltalán nem megy mondjuk a párbeszédek vagy a történet rovására. A két Sundance-es díj meg pár kisebb egyéb mutathatja, hogy a Primernél nem ez történt.

Mert a Primer ereje a jól átgondolt forgatókönyvében rejlik, egy remek időmanipulálós mindfucknak alapozva meg, pontosabban a film jó része az. Ahhoz azonban -s ez az első "aprócska" probléma- át kell jutni a feltalálós felvezetésen, ami a már fent leírt párhuzam kifejezéséhez szükséges, de önmagában sem a karakterek kapcsolatára nem szán túl sok időt, sem a gép működésére, inkább csak olyan, mint a srác, aki próbál baromi okosnak tűnni, és ezért állandóan olyan idegen szavakat sző a mondandójába, amiknek nem feltétlenül tudja a jelentését, így inkább csak egy unalmas, okoskodó kis kullancs lesz belőle. Úgy fél óra után, ahogy Abe és Aaron elkezdik tesztelni a találmányukat, onnantól pörög fel a gépezet és vele együtt az agytekervények, hiszen a gép működése, hogy mire és hogyan kezdik el használni, hogy eleve hogyan működik (a link természetesen SPOILER!-es, de csak ezért nem akartam egy külön ablakot nyitni a szövegen belül), és hogy ez milyen kérdéseket és lehetőséget vet fel, az bőven túlmutathat ennek a home-made filmnek a keretein. Nem mintha a párhuzamos szálak és a hiányos események összefűzése önmagában könnyű lenne (másodszor nézve, ráadásul ezúttal hozzájutva egy szinkronos példányhoz is akadtak gondjaim), de a film háromnegyedénél Carruth még egyet csavart a filmen, ráadásul az eseménylánc is minden korábbinál töredezettebbé válik, ami állítólag tudatos rendezői koncepció, arra ösztönözve a nézőket, hogy maguk gondolkodjanak el rajta, mi, hogyan, miért, kivel és mikor történik, ezzel keresve kapcsolatot a jelenetek között... és rátok bízom, hogy mit láttok meg ebben: olcsó játékot hülyegyerekeknek vagy a kihívást. Az megint csak biztos, és ez lomboz talán le a leginkább, hogy a leginkább összeszedett magyarázó ábra alapján sem tudom igazából néha még felfogni sem...

És hogy teljes legyen a film-időgép párhuzam: megint bennem van az érzés, hogy újra kéne nézni, újra és újra visszatérve, hátha egyszer végre sikerül teljesen átlátnom... vagy amíg meg nem unom, mert már most is jóval kevésbé kötött le vagy foglalkoztatott, mint elsőre tette. Mivel a filmet a maga 72 perces játékidejével a vasárnapi ebéd elkészültéig sem egy nagy kunszt megnézni, főleg a lényeget, ami igazából csak 40 perc, így most azt hiszem, fogok én még próbálkozni. Addig meg...

7,5/10
.

Niwrok írta:

Találmány / Primer
És hogy teljes legyen a film-időgép párhuzam: megint bennem van az érzés, hogy újra kéne nézni, újra és újra visszatérve, hátha egyszer végre sikerül teljesen átlátnom... vagy amíg meg nem unom, mert már most is jóval kevésbé kötött le vagy foglalkoztatott, mint elsőre tette. Mivel a filmet a maga 72 perces játékidejével a vasárnapi ebéd elkészültéig sem egy nagy kunszt megnézni, főleg a lényeget, ami igazából csak 40 perc, így most azt hiszem, fogok én még próbálkozni. Addig meg...

7,5/10
.

Ez érdekesnek ígérkezik. Köszi!

72 percem lesz rá.

.
Insensibles / Painless


Az 1930-as évek Spanyolországában tragikus események hívják fel az emberek figyelmét gyerekek egy különleges csoportjára, akik nem érzik a fájdalmat. A környékbeli elmegyógyintézet igazgatója, egyben orvosa megvizsgálja a féltucatnyi, tizes éveiben járó fiút és lányt, és arra a döntésre jut, hogy veszélyt jelentenek önmagukra és másokra is, és mert az állapotuk gyógyíthatatlan, ezért azonnal és véglegesen el kell különíteni őket. Az intézetben külön szobákba viszik őket, ahol a napjukat -az étkezéseket leszámítva- leszíjazva kell tölteniük... legalábbis a kezdeti, nagyobb felügyelettel járó időkben. Azonban lehet bármilyen távoli és elzárt helyen ez a valaha talán kolostorként funkcionáló intézet, nem kímélik a változások, majd később a történelem viharai, a polgárháború majd az azt követő fehérterror, hogy végül romosan, elhagyatottan várja az összedőlést. Az ott történtek emlékei azonban még évekkel később is kísértenek... 2010 környékén a sebészként dolgozó David egy tragikus autóbaleset következményeként -amelyben elveszíti a feleségét, és kis híján a fiát is- megtudja, hogy rákos, és az egyetlen lehetősége a gyógyulásra a csontvelő-átültetés. A szülei, akik donorok lehetnének azonban nem egyszerűen elutasítják a kérését, ami meghosszabbíthatná az életét, a reakciójuk inkább dühös, és rövidesen kiderül, hogy ennek okait a régi romok között kell keresnie.

Leginkább ezt is a története miatt választottam ki, mint általában a filmeket, mert az ajánló sok mindent előre vetített a nyomozás izgalmától a bezártság drámáján át a háborús emlékekig, ezekből a szempontokból is jó volt,viszont az igazi erejét a mindebből fakadó, a film egészét sötét ködként beterítő nyomasztó hangulat adta. Kezdve rögtön az érzéketlen gyerekekkel, ahol is szavak nélkül, két perc alatt sikerült olyan töménységben átadni ennek a betegségnek a tragédiáját mindkét oldalról, hogy még szinte el sem kezdődött, és noha a címe szerint "érzéketlen", már nyakig voltam az ingerekben. Ahogy egyszerre sejlettek fel bennem (ha átérezni nyilván nem is tudtam), milyen lehet szülőként így elveszíteni egy életre egy gyereket, de éppúgy gyerekként megélni ezt a bezártságot és magányt... és annak az iszonya is, hogy milyen veszélyeket, kockázatokat rejt egy olyan ember közelében élni, akinek elképzelése sincs a testi fájdalomról, és így arról sem, hogy amit tesz, az másoknak milyen kínokat okoz, hiszen neki magának egyáltalán nem fáj, bármit is tesz a testével.

Érdekes paradoxonja ez az Insensibles-nek, és sokan ezt emelték ki legnagyobb pozitívumaként, hogy miközben az érzéketlenség az alapja, ennek takarásában nagyon is ott van a belső érzelemgazdagság. A múltbeli történet központi alakja egy Benigno nevű kisfiú, aki szintén ebben a betegségben szenved, és aki a nővérek meg az orvosok között barátot, a szomszéd cellában tengődő lányban pedig bimbózó szerelmet talál, még úgy is, hogy ezeket az érzéseket aligha tudja megélni, hiszen a film jelentős részében a fülkéjét sem hagyja el, nem hogy az épületet. Éppen hogy a törődés, az aggódás és a kötődés sokkal erősebben mutatkozik meg ilyen környezetben a kevés inger miatt, a pislákoló érzelmek pedig nem egyszer váltanak át gátlástalan erőszakba, ha valaki azt a keveset is el akarja venni a fiútól, amije van. Párhuzamosan meg ott van David, akinek megvolt mindene, sikeres karrier, gyönyörű, szerető feleség, egészség, egy csapásra mindhármat elvesztette, és most a családi múlt rejtélyes darabjába kapaszkodik elkeseredetten, az élete zálogát látva benne, miközben még azt az egy dolgot sem tudja értékelni, ami igazi motivációja lehetne: az inkubátorba zárt fiát. Eközben pedig olyan kisebb, de igencsak mély drámai kérdéseket is felvillant a film, mint amikor Davidet tájékoztatják, hogy a baleset nélkül talán észre sem vették volna a leukémiáját, és így talán már túl későn került volna csak orvoshoz, hogy akár esélye legyen a gyógyulásra...

Mivel nem ez az elsődleges témája, így a polgárháború, majd a fasiszták kommunisták elleni hajtóvadászata csak háttere Benigno történetének, de itt is akadnak súlyos jelenetek. Sortűzhöz falhoz állítást rég éreztem ennyire szívszorítónak, a bombázás által megremegtetett falakba régen rezzentem meg ennyire, és közben egyre több derül ki arról, mik történhettek a hírhedt 17-es cellában, hogy az egyszervolt gyerekekről korábban megszerzett tudást ki és hogyan aknázta ki. Nekem ezek miatt nem is a befejezés volt a film csúcspontja, hanem amikor David megérkezett a lefüggönyözött ágyhoz a kórházban, és az ágyban fekvő test minden elszenvedett borzalma megmutatkozott már bőven azelőtt, hogy a függönyt elhúzták volna.

Bár a filmet több helyen a Faun labirintusához hasonlítják, ahhoz szinte csak annyi köze van, hogy spanyol a rendezője, és jelentős részben a Franco-rezsim idején játszódik, de engem még így is inkább emlékeztetett az Ördöggerincre. Annál nekem annyival volt jobb, hogy még a láthatóan kisebb költségvetése ellenére is képes volt a film nagyon jó helyszínábrázolásokat és további témákat beleszőni ebbe az amúgy sem könnyen emészthető kettős drámába, amiből talán csak a finálé érzelgős elcsúszása vett le valamennyit, de összességében így is jó volt.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Insensibles / Painless

Bár a filmet több helyen a Faun labirintusához hasonlítják, ahhoz szinte csak annyi köze van, hogy spanyol a rendezője, és jelentős részben a Franco-rezsim idején játszódik, de engem még így is inkább emlékeztetett az Ördöggerincre.
8/10
.

Hoppá!

Ahogy olvastalak, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezt majd meg kell néznem, de az Ördöggerinc mint viszonyítási alap végképp meggyőzött.

Felírtam, de ez nem mostanában lesz. Tele a cetli.

.
Vasököl / Real Steel


Igazából csak a novellaíró Richard Matheson és Dan Gilroy (Nightcrawler... meg mondjuk a Bourne-hagyaték, de azt megbocsájtom) neve miatt kaptam fel a fejem, mert "óvatlanul" megnéztem egy előzetest belőle, és szinte biztos voltam benne, hogy ez a film nekem semmi meglepetést, és így igazából semmit nem tud adni. Apa-fia drámából sokkal jobbakat is láttam már, mint amit ez sugallt, túl soknak tűnt a "csöpögés" és a klisé benne, robotgyepához meg inkább előveszem a Transformerst. Mostanra jött meg a kíváncsiság, és a film végére úgy éreztem, sokkal többet annál, amit vártam, nem kaptam, de azért akadt olyan is.

Ez pedig leginkább magára a robotos-bunyós világra vonatkozik, amit, megjegyzem, a lehető leg-oda-nem-illőbb helyzetben, a lehető legalkalmatlanabb személynek foglalnak össze (Maxnek, mint rajongónak ezt ugyanis egyszerűen muszáj lenne tudnia!), kb. két percben, de azért végig ott van a levegőben. Érdekes volt az az álszent vérszomj, ahogy a normál test-test elleni küzdelem egyszerűen a 2010-es évek közepére kiüresedett, a gladiátorviadalokhoz, nyilvános kivégzésekhez és háborúkhoz szokott emberiségnek (legalábbis annak USÁ-ra vonatkozó részének) már nem okozott élményt/kielégülést, így aztán keresni kellett valami kellően brutális alternatívát. Ahogy a régi vicc szerint mindegy, hogy revolúció vagy menstruáció, a lényeg, hogy folyjon a vér, úgy a fröcskölő vérnek, a sebeknek, a kiütött fogaknak és a reccsenő csontoknak jó "szamarai" a fröcskölő olaj, a horpadások, a szétrepülő alkatrészek és a leszakadó végtagok.

És ez persze a filmnek is jól jött, gépek fejét letépve 12-es karikával is lehet látványos és brutális bunyókat mutatni, eladni családi filmnek, és legfeljebb az állatvédők hördülnek fel (rögtön az első, még Ambush meccse volt a legjobb), azok robotosítását gondolom a régóta rebesgetett második részre tartogatják a készítők. A robotos meccsek így kifejezetten jól sikerültek, és mivel az emberi sportot imitálja, így aztán ennek is megvannak a maga várfajai, így szóba kerül a robot-muaithai, a robot-MMA, a robot-alvilágiharc, a központi téma meg a ringben zajló robot-box. Utóbbi miatt illik is rá a "robot-Rocky", emellett megvan a tréning-montázs, és jót mosolyogtam a bevonuló koreográfián, az egész "tök ari", de leszámítva, hogy a "merjünk nagyot álmodni" és a "korábban szebb napokat látott bajnok a tanítványa útját egyengeti" klisék inkább egy erősen "B"-kategóriás akciófilmből lettek kimásolva, a hűvös tekintetű orosz főgenyacsaj meg épp csak annyival több ottani társainál, hogy jók a lábai és kevésbé szőrös.

Az egymást roncstelepre juttató robotok kiegészítéseként az apa-fia dolog még kellemesen nézhető... is lenne, ha Charlie Kenton nem lenne akkora seggarc, mint ide Lacháza! Értem én, hogy meg kellett alapozni a meghasonulást, ahogy a lelépett, nemtörődöm faterból gondoskodó-támogató "pillangó" lesz (családi filmről beszélünk, a hepiend ezeknél nem spoiler), de talán ennyire mégsem kellett volna igyekezni. Sajnos semmit nem tudott tenni Jackman, amivel feledtetni tudta volna, hogy hogyan vesztette el az első két meccsét a filmben (az elsőt, mert flörtöl, a másodikat meg azért, mert lusta elolvasni a használati utasítást), hogy milyen felelőtlen, hogyan használja ki az embereket, és persze Maxnek is megvolt a maga keresztje, ahogy az anyja halála után máris arra licitálnak az érintettek, hogy ki mennyiért nem akarná a felügyeleti jogot. Így inkább megsajnáltam Max-et, mint hogy megkedveltem volna, ráadásul vele is túlzásba estek, ahogy egyre több jele mutatkozott annak, hogy pont az önhittséget és a törtetést. A legjobb arc így Atom, a robot, aki csak bölcsen figyel a nagy kék szemeivel, és próbál megfelelni az elvárásoknak, ahogy belökik a zúzdába...

Bár sokszor kellett elnézően félresandítanom a Vasököl gyengébb pontjain, fenn csak egyszer akadtam... ahogy akkor éppen Max is. Az egész roncstelepes kutakodás volt nekem a leggázabb az egész filmben, amin a korona Atom kiásása és elcipelése volt. Még egy ilyen filmben is utálom azt, amikor egy tízéves kölyök kikapar, kiskocsira rak, felhúz egy sáros domboldalon, és utána pár kilométeren keresztül vonszol egy többszáz kilós fémdarabot!

Összefoglalóként megint csak azt tudom írni, amit már oly sokszor: amikor ez a film gyereknek nézi a nézőit, akkor igazából az egész remekül hozza a népmesei hangulatot kis családdrámával, "B" akciósablonokkal és robotokkal feltupírozva, a látvány is tetszetős... csak aztán van egy-két alkalom, amikor ehelyett hülyének vagyunk nézve, és attól egyszerűen kiütést kapok.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Vasököl / Real Steel

Összefoglalóként megint csak azt tudom írni, amit már oly sokszor: amikor ez a film gyereknek nézi a nézőit, akkor igazából az egész remekül hozza a népmesei hangulatot kis családdrámával, "B" akciósablonokkal és robotokkal feltupírozva, a látvány is tetszetős... csak aztán van egy-két alkalom, amikor ehelyett hülyének vagyunk nézve, és attól egyszerűen kiütést kapok.

7,5/10
.

Ahhoz képest nem is pontoztad le nagyon.

Nekem anno tetszett, egyszerű kis családi történet, amiben megint csak plusz érzelmi töltetet jelent(het)ett a szülői állapot.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Vasököl / Real Steel
7,5/10

Ahhoz képest nem is pontoztad le nagyon.
Nekem anno tetszett, egyszerű kis családi történet, amiben megint csak plusz érzelmi töltetet jelent(het)ett a szülői állapot.

Pedig ez a film is közel állt ahhoz, hogy megjárja a Hadak útjánt, ugyanazért, csak a robotos jóval finomabban tette, aztán összességében az is 7,5-8 körül volt a tízből. Azon mondjuk sokat dobott a ló, de ott van ugye a nekem kb. 2/10-et érő tanya ...
.

.
Kerülőutak / Sideways


Miles és Jack évtizedes barátok, annak idején főiskolai szobatársként ismerkedtek meg. Előbbi a két évvel ezelőtti válása okozta depresszióból és pénztelenségből a sokadik, ezúttal sem túl sikeres regénye írásával és kiadásával próbál kiverekedni, utóbbi pedig színészként egy évekkel korábbi tévésorozata hírnevéből él, Amiből mostanra már csak olcsó reklámokra futja. Amikor Jack nősülni készül, úgy döntenek, hogy Jack utolsó szabad napjait kiélendő elutaznak Kalifornia legjobb borvidékére, végiglátogatják a pincészeteket, magukba döntenek jófajta borokat, néha golfozgatnak, és így töltenek egy hetet ... pontosabban Miles így tervezi. Jacknek azonban másfajta elképzelései vannak a "kiélésről", és ez az idillinek induló, bormámoros napokat jócskán felforgatja.

Nem pontosan értem ennek a filmnek a besorolását, főleg az olyan megjegyzéseket a borítón, mint hogy ez mekkora vígjáték. Oké, vannak benne komikus vonások, de kb. öt olyan alkalom volt, amikor poént véltem hallani, és ebből egy-kettő volt, amitől mondjuk fel is nevettem (az autós a végén). A fennmaradó időben viszont nem nagyon éreztem ingert a nevetésre, még ha könnyen lehet komikusnak tartani a csetlés-botlást, leginkább Miles esetében, aki tényleg abban bízott, hogy a nőcsábász haverja kizárólag azért tart vele erre a boros kiruccanásra, mert az Irsai Olivér tannintartalmáról szeretne eszmecserélni, két ilyen között meg a motelszobában gubbasztani. A baj csak az, hogy Miles, és jó pár fokkal kevésbé Jack is elég nehéz figura, leginkább amiatt a kínlódás miatt, hogy az egyiknek kapuzárási pánikja van a házassága előtt, a másiknak meg kapunyitási a válása után. A helyzet, amiben megmutatkozni látszik számukra az életük eredménytelensége és kilátástalansága, vezet nem egy mókás helyzethez, főleg a film vége felé, amikor néha talán túl erőszakosnak is hatnak a filmbe passzírozott poénok, de ritkán találom viccesnek az emberek lelki nyomorát. Szóval azt gondolom, hogy bármi is van a borítón vagy az ajánlókban, hasfalszaggató nevetésre senki ne számítson... ha mégis összejön, az meg legyen a bónusz...

De ez közel sem jelenti azt, hogy ne örültem volna a filmnek, csak éppen inkább egy időnként könnyedebb drámaként. Sok jelenetet nagyon is élveztem, mert a kicsit lassú bevezető után a borvidéki első pár nap nagyon szórakoztató. A borkóstolások hangulata, bennük Miles elemzései remekek, főleg ahogy még a rossz borok ízösszetételét is szakértő módjára elemzi ki, és ahogy a két nő érkezésével . Ha nem tudnánk előre, hogyan fog végződni a kaland Mayával és Stephanie-val (pontosabban hogy mi az egyetlen befejezés, amit a hollywoodi forgatókönyvírók el tudnak képzelni), egy remek és kvázi külső konfliktusoktól mentes sztori lenne arról, hogy az ember még akkor is megtalálhatja a szerelmet, amikor már tulajdonképpen feladta az egészet. Maya éppen annyira sérült érzelmileg, mint Miles, ahogy a vagány, szókimondó Stephanie is jó társa lehetne Jacknek, de persze csak akkor, ha az előbbi kilátna a depiből és a borhétre elképzelt menetrendből, amibe csak Jack unszolására fér bele egy duplarandi, és kb. annyira is van ott Miles lélekben, Jack meg nem kapna pánikrohamot az elköteleződés gondolatától, és ha nem a folyamatos hódításban, csábításban látná élete egyetlen megmaradt célját.

A legjobb jelenet, ami nekem mindenképpen megér egy egész bekezdést, és az egész film lényegét hordozta, az volt, ahogy Miles és Maya abszolút egy hullámhosszra kerül a Stephanie-nál töltött este során. Ahogy kiteljesedik a közös téma a borok iránti rajongásban, de ahogy Miles a kedvenc boráról, a Pinot Noirról beszél, nem nehéz kihallani belőle, hogy a boron keresztül önmagát jellemzi, és ahogy erre Maya válaszul hozzáteszi, hogy ő milyennek látja Milest, az zseniális. Tényleg, rég láttam ennyire érzékenyen megírt jelenetet, Paul Giamatti és Virginia Madsen tehetsége pedig megtölti mindezt tartalommal.

Az ilyen többszörös jelentésréteg a film más pontjaiban is felbukkan, már eleve a címtől, aminek ugyan a tükörfordítása a Kerülőutak, de szerintem azokhoz van a legkevesebb köze. A Sideways inkább arra utal, hogy "megdőlt", "oldalirányú", ez pedig lehet a sok borosüveg, Jack az ágyban, Miles a depitől leheveredve jó pár dolog. Ez a sok íz jól keveredik ebben a filmben, ahogy a szakértők a borból is kiérzik a bogyós gyümölcsöket, a citrusféléket, egy lehelletnyi csokoládéval.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kerülőutak / Sideways

Az ilyen többszörös jelentésréteg a film más pontjaiban is felbukkan, már eleve a címtől, aminek ugyan a tükörfordítása a Kerülőutak, de szerintem azokhoz van a legkevesebb köze. A Sideways inkább arra utal, hogy "megdőlt", "oldalirányú", ez pedig lehet a sok borosüveg, Jack az ágyban, Miles a depitől leheveredve jó pár dolog. Ez a sok íz jól keveredik ebben a filmben, ahogy a szakértők a borból is kiérzik a bogyós gyümölcsöket, a citrusféléket, egy lehelletnyi csokoládéval.

8,5/10
.

Most picit megelőztél. Már a múltkori Nebraska során előkerült a Kerülőutak meg a Schmidt története (TM szíves ajánlására), mint két megnézendő Payne film, csak még egyikhez sem volt hangulatom. Márpedig úgy van értelme filmet nézni, ha kedved is van hozzá.

De ami késik, nem múlik. Az ajánlód meg majd mindig eszembe juttatja. Köszi!

Niwrok írta:

.
A holnap határa / Edge of Tomorrow

Ha nem is az év legjobbja nálam az Edge of Tomorrow, de erősen TOP10-es! Pedig, ha nagyon akarom, nem csinál mást, mint újrahasznosít korábban már látott elemeket, akár a történet menetében, akár látványban, de nagyon ügyesen úgy elegyíti vagy variálja azokat, hogy igazán lebilincselővé váljon. Érdekes koncepció egy ismétlésekről szóló filmet kvázi "ismétlésekből" felépíteni, és ahogy Cage próbál változtatni, igazából ugyanazt teszi a stáb is.
Nekem meg annál jobb mérce nem is kell, mint hogy előadás előtt vettem egy fél literes üdítőt, és csak a végén döbbentem rá, hogy még megvan a fele, miközben a legtöbb filmnél jó, ha fél óráig kitart az üveg. Lehet, hogy ezt csak egyszer tudta eljátszani, és az ismétléseknél már közel sem köt le ennyire, de most azt mondom, hogy a már földbe döngölt bevezetőn kívül, kategóriáján belül nem nagyon van gyenge pontja.

9/10

Nem, nem csak egyszer tudott lenyűgözni a Holnap határa.
Másodszorra az idétlenség már kevésbé zavart, ráadásul az a szakasz nem is tűnt olyan hosszúnak, a csatajelenetek viszont legalább olyan izgalmasnak és pörgősnek hatottak, és hiába tudtam, hogy mikor mi fog történni, ahogy Cage, ezzel a tudással csak Cage szerepébe tudtam jobban beleélni magam. A korábbi kérdéseinkre viszont ugyanúgy nem találtam választ, és sajnos az extrák között sem, mert azok inkább a technikai részleteket fedik fel.
A TOP10 garantált, annak is az eleje.
.

Niwrok írta:

A holnap határa / Edge of Tomorrow

A TOP10 garantált, annak is az eleje.
.

Ez nálam sincs másképp.

.
Locke


"You have a call waiting!"

Ivan Locke építésvezetőként dolgozik, és egy nehéz munkanap után este elindul haza. A megszokott kereszteződéshez érve balra indexel, de úgy fél perc vívódás után, ahogy már a többi autós türelmetlenül dudál mögötte, végül jobbra húzza a kormányt, belevágva élete leghosszabbnak tűnő, legtöbb embert érintő útjába a sötét, csak a többi autó és a környező házak megvilágította autópályán, ahol az egyetlen kapcsolata a környezetében élő emberekkel a telefonja lesz... de az szinte megállás nélkül.

A Phone Booth esetében még egy utcát is szűknek éreztünk, és egy sorozatgyilkos kellett ahhoz, hogy a film nagyon is izgalmas legyen. Majd jött a Buried, ahol maximális volt a bezártság Ryan Reynolds kis fakoporsójában, de a biztonság kedvéért raktak bele akadozó mobilkapcsolatot meg kígyókat a pörgéshez. Most itt van a Locke, amelyik annyira monodráma, hogy végig egyetlen embert látunk alig négy-öt kameraállásból, egyetlen autóban, amelyik stabil 90mph-val suhan a sztrádán, és mégis, egyéb kellékek nélkül is fel tudott nőni, részben pedig túl is az említett társain. Pedig lássuk be, amikor egy férfinek egy mesterlövész célkeresztjében kell gátat szabni annak a hazudozásnak, ami nála egyszerre szenvedély és munkaeszköz, vagy amikor egy másik a klausztrofóbia és a fulladásos halál rémével néz szembe, morbid módon elveszve a bürokrácia útvesztőiben, drámai szempontból azért erősebbnek tűnik annál, mint amikor Locke tulajdonképpen nem csinál mást, mint kezelni próbálja a munkahelyi és a családi problémáit, amik a döntése miatt kialakulnak.

Még csak azt sem mondom, hogy a történet maga, legalábbis a félrehúzott kormány oka annyira meglepő lenne, tíz emberből hét szerintem ezt mondaná, ha látatlanban kéne tippelniük, egy férfi miért nem hazafelé indul, ami után a telefonhívások egy jó része a bűnbánatról szól. Ami kiemeli ebből a talán közhelynek tűnő okból a filmet, az az, ahogy a sok félinformációból végülis kiderül, miről is van szó konkrétan, és ahogy a film ezen a ponton bőven túllép, mert ez egyik oldalról sem egyszerű. Locke a kocsijába zárva két olyan pont között utazik, aminek kiindulási pontjában ő jelentette a betonbiztos alapot mindenki számára (és ezzel válik a beton egy, az egész filmen átvonuló hasonlattá), és most, ahogy ő elindult a másik pont felé, közben egyik oldalról a pánik, a csalódottság, a vádaskodás és a kiábrándultság hangjai érkeznek, a másikról meg, a két órás út végén levőről meg a lelkes, túlzottnak ható elvárásokkal teli várakozásé. Mert a hívások szinte folyamatosak, és néha már azon kaptam magam, hogy a sokadik, az éppen zajló beszélgetésbe belepofázó "You have a call waiting!"-től dühös leszek, hogy óóó, ki a faszom az már megint, vagy éppen Locke-ot sajnálom miatta, amiért még pár perccel távolabb tolódik az az időpont, amikor kicsit rendezheti a gondolatait, vagy amikor legalább az újabb információk, problémák, feladatok terhe nem nyomasztja.

Ehhez meg nagyon kellett a stáb, akik nem csak hogy élettel és tartalommal töltik meg a kocsi belsejét a más körülmények között talán rém unalmas egyenes vonalú egyenletes mozgás közben, de ennél sokkal többet tesznek. Térben és időben is annyira kitolták az aktuális pillanatnak a határait, amit én eddig elképzelhetetlennek tartottam, Steven Knight pedig olyan írt és rendezett itt (akinek eddig egyik filmjére sem kaptam fel a fejem, mert ahogy néztem, nem is nagyon lett volna miért), amitől a múlt és a jövő évtizedeinek felelőssége is ott vibrál a levegőben, és ami egyfajta mérleghintaként most Locke vállán egyensúlyoz. Aztán akik esetleg még azt hiszik, hogy Tom Hardy nem korosztálya egyik legnagyobb színésze, akiket a Warrior vagy Bane szerepe esetleg nem győzött meg, azok legalább azt az egy percet nézzék meg, ahogy Locke szemei előtt egy olyan jövőkép jelenik meg a fiát hallgatva, amire abban a helyzetben éppen annyira vágyik, mint amilyen elérhetetlenné vált számára.

Nem kérdés, nem fog ez mindenkinek bejönni, nem egy vélemény olvasható a neten arról, hogy ki a picsát érdekelhet, ahogy egy férfi másfél órán keresztül csak telefonál, intézi az ügyeit, esetleg néha meg bolondként magában beszél és hisztizik. Az legyen az ő dolguk, sőt, azt hiszem, egy kicsit irigylem is azokat, akik számára ez a film ennyire nem nyújt kapaszkodót, akiknél ennyire nem akad meg semmiben, ahogy keresztülfolyik rajtuk. Akik mondjuk még nem hoztak egy olyan döntést az életükben, amivel ugyan felforgattak mindent maguk körül, amit körülöttük mindenki jobb esetben értetlenséggel, rosszabban megvetéssel figyelt, de teszemazt az elveik miatt következetesen ki akartak tartani mellette; vagy éppen fordítva, akik sokáig halogattak egy fontos döntést, vagy folyamatában teszik ezt, éppen a fenti reakcióktól való félelmeik miatt, esetleg régebben a könnyebbik végét fogták meg egy döntésnek, aztán az elveik és a lelkiismeretük bűntudat képében megbosszulta ezt. Jó lehet ilyen embernek lenni.

Nem véletlen, hogy írtam bármiről, más filmekről, a saját hülyeségeimről, Hardyról, a rendezőről, csak a Locke-ról ne kelljen. Ha valakinek kevés, még nagyon szívesen írok Locke BMW-jének belső teréről, az elsuhanó utcai fények szivárványosságáról, a film magyar vonatkozásairól, de bővebb indokot magától a filmtől kell kapnotok az értékelésemre. Utána beszélhetünk tartalmi kérdésekről...

9,5/10
.

Niwrok írta:

.
Locke

...de bővebb indokot magától a filmtől kell kapnotok az értékelésemre. Utána beszélhetünk tartalmi kérdésekről...

9,5/10
.

A fene... ebben is megelőztél. Régóta szemezek vele, talán már felirat is van hozzá (egy ideig nem volt), úgyhogy még az idén reflektálok. Amúgy is: a dobogón egy hely még ingatag év végén...

Az írásért meg szokás szerint:

Idézet :

Aztán akik esetleg még azt hiszik, hogy Tom Hardy nem korosztálya egyik legnagyobb színésze, akiket a Warrior vagy Bane szerepe esetleg nem győzött meg, azok legalább azt az egy percet nézzék meg, ahogy Locke szemei előtt egy olyan jövőkép jelenik meg a fiát hallgatva, amire abban a helyzetben éppen annyira vágyik, mint amilyen elérhetetlenné vált számára.

Hehe... ez nem én vagyok...


.