Niwrok írásai 1.0

.
Summer Wars


A film után az az érzésem támadt, rájöttem, mi az a sokadik ok, amiért százalékokat kezdtem el osztogatni a filmekre. Azért, hogy súlya legyen, amikor leírom valahova:...

100%


Nem azért, mert más film nem ér fel a nyomába, nem azért, mert tökéletes, vagy mert még sosem láttam ennél jobbat semmilyen szempontból, hanem azért, mert ha össze kéne állítanom az általam látott filmek közül a felső 1%-nak a listáját, ez biztos, hogy köztük lenne. Az előzetes is figyelemfelkeltő volt, eleve az nagyon tetszett, különben meg sem vettem volna látatlanban, ráadásul BD-n, a film viszont még erre is jócskán rálicitált. Ezt az egyszerűségében túlzó, mélységében butácska, közhelyes, de fontos igazságokat felvonultató, gazdag érzelem- és látványvilágú filmet Mamoru Hosoda és csapata készítette. Sem a koncepció, sem a megvalósítás nem tudná letagadni, hogy dolgoztak már ilyen stílusú animén (Digimon), az már meglepőbb, hogy az úr saját bevallása szerint nem sokat konyít a számítógépekhez és a virtuális világokhoz, ő inkább egy családi filmet szeretett volna csinálni...

A történet kedvesen egyszerűen indul: az utolsó éves gimnazista lány, Natsuki megkéri egyik évfolyamtársát, az OZ egyik segédoperátoraként dolgozó, kiváló matekos Kenjit, hogy kísérje el a dédnagymamája 90. születésnapja tiszteletére rendezett családi vacsorára, legyen ott segítségére. Mivel a "segítség" Kenji feltételezése szerint kimerül némi konyhai munkában, a lány meg tetszik is neki a maga szégyenlős módján, ezért elfogadja a "megbízást". Az előbb említett OZ gyakorlatilag maga az internet, kb. olyan, mintha egyetlen virtuális világban egyesülne a facebook, az amazon és mondjuk az Ügyfélkapu, továbbá gyorsítja a nemzetközi kommunikációt (legyen az baráti csevegés vagy üzleti tárgyalás) azzal, hogy valós idejű tolmácsolásra is képes. Egymilliárd felhasználójával az OZ az élet minden területére kihatással van, főleg egy olyan technológiára építő és épülő országban, mint Japán, ezért is fontos a többszintű titkosítási és kódolási folyamat.

De semmi sem olyan szimpla, mint elsőre látszik. A nagyi vidéki házába megérkezve kiderül, hogy az egy családi villa, és hogy Natsuki a tekintélyes történelmi múltra visszatekintő Jinnouchi-család tagja, ami a majd száz rokon és a sokszínű életpályák (katona, informatikus, sportoló, tűzoltó, stb.) és személyiségek miatt igen változatos, hangulatos és zajos, és amit a dédnagymama irányít hol erélyesen, hol jó szóval. A második meglepetés akkor éri Kenjit, amikor a lány mint a vőlegényét mutatja őt be a családtagoknak, és ez még mind semmi ahhoz képest, amikor egy rejtélyes éjszakai sms után reggel a tévék képernyőjén látja viszont magát, mint akit az OZ meghackelésével és informatikai káosz okozásával vádolnak...

Mint egy bonbonosdoboz, olyan az egész, és minden darabban olyan volt a "töltelék", amit szeretek vagy fontosnak tartok. Egyszerre szól a hagyományok fontosságáról, egymás tiszteletéről, a családi értékekről, erre épül az OZ-on keresztül az óvatlanul és felelőtlenül használt technológiába rejtett hatalom és veszély, a gyors fejlődés mellékhatásai, de itt van az első szerelmek izgatottsága és bizonytalansága, a felnőtté és felelőssé válás terhe, személyes küzdelmek, és mindezt még megkoronázzák a remek karakterek, az olykor abszurditásba hajló humor, a mély érzelmek, Oz képlékeny képi világa, az aktuális japán kultúra hangulata és a zene. Hol hangosan nevettem, hol csak jóindulatú mosolyra futotta, de volt, hogy a kissé bepárásodott szememet kellett megtörölni, hogy jobban lássak... és volt, hogy azt is örömömben.

Bár minden elemről tudnék még írni, de inkább csak egyet emelnék ki, a társadalmi kérdések feszegetését. Tetszik vagy sem, Japán, de sok más ország korfájának kitörölhetetlen része lett a Pokémon-generáció, akik ezen a sorozaton és a nyomában járó utánzatokon nőttek fel, ebben a környezetben szocializálódtak, és mára már ők is felnőttek. Nekik kiváló és praktikus otthon az OZ, amiben mondjuk minden további nélkül megköthet egy lakásvásárlási ügyletet egy sárkányszárnyas vonat meg egy cowboykalapos nyúl, pontosabban az ezeket irányító emberek az avatárjaikon keresztül. A stílus ezért lett még a rajzfilmek között is stilizált, de ettől még ugyanolyan izgalmas, aprólékos és lenyűgöző, de azért csak ott motoszkált bennem a sok cukiságot látva is, hogy hova vezet mindez, minden rétegében... ill. ez ott van a filmben is, ahogy az OZ kiesésével a társadalom lefagyott, mint a Windows, és a kapkodástól meg a kommunikáció hiányától fejetlen csirkeként kezdett rohangálni... amíg a háborús tapasztalatokkal rendelkező dédnagyi nem vág rendet köztük:)...

Amit pedig még mindenképpen meg szeretnék említeni, és ami nekem már tényleg a csokipötty volt a tejszínhab közepén levő meggy tetején, az a hanafuda koikoi. A hanafuda egy díszes japán kártyafajta, szimbólumokkal meg minden... és én az ilyenekért meg vagyok veszve! Kb. isteni szerencse és pár, ebből a szempontból kívánatosnak tartható jellemvonás és életkörülmény eredménye csak, hogy nem lettem kártyajós vagy szerencsejáték-függő vagy bármi, aminek a kártyákhoz köze van. Aztán az ilyen Pokémon-féle rajzfilmeknek van egy olyan válfaja, amikor valamilyen egyszerű eszközből (golyó, pörgettyű, vagy ugye kártyalap(!)) mindenféle mágikus és virtuális lények jönnek elő, és folytatnak gigantikus, lézershow-val kiegészített csatákat; ahogy említettem az elején, ilyen a rendező közreműködésével készült Digimon, igaz, az pont nem fogott meg. A Summer Warsban lények ugyan nem másznak ki a lapokból, de az OZ-ban lezajló hanafuda koikoi párbaj nekem nagyobb élmény volt, mint akár egymásnak rontó seregek látványa Középföldén vagy a világűrben:)...

.

További figyelemfelhívásnak itt egy előzetes:

Niwrok írta:

Summer Wars


.

Köszi az ajánlót! Nem igazán szeretem az animékat, de azért rendesen csináltál hozzá kedvet. Az a 100% ígéretes, valahonnan beszerzem és meglesem.

Valamikor.

Csak hogy elsőre itt dobjam be a köztudatba, az éves listám mindentől lecsupaszítva egyelőre így néz ki:

1. A leleményes Hugo - /Hugo/ (2011)
2. A vizsga - /Exam/ (2009)
3. Bosszúállók - /The Avengers/ (2012)
4. Skyfall - /Skyfall/ (2012)
5. Warrior - A végső menet - /Warrior/ (2011)
6. Pi élete - /Life of Pi/ (2012)
7. The Expendables - A feláldozhatók 2. - /The Expendables 2/ (2012)
8. Ház az erdő mélyén - /The Cabin in the Woods/ (2012)
9. Bikanyak - /Rundskop/ (2011)
10. A sötét lovag - Felemelkedés - /The Dark Knight Rises/ (2012)

.
Az idő fölött járó lány / The Girl Who Leapt Through Time


A "múltkori" Summer Wars után, ahogy szoktam, megint végeztem egy kis feltérképezést a készítőknél, így került képbe ez a kedves kis anime is, ami a japán tinirajzfilmekben oly gyakori fiúk-lányok-felnövés-szerelem témakört járja végig, ezúttal egy kis időcsavarral.

Makoto, a végzős középiskolás, kissé szeleburdi lány rendszeresen jár baseballozni két barátjával Chiakival és Kosuke-vel. Bármennyire is megszokottak lettek az utóbbi időben számukra ezek a találkozók, bármennyire is tervezgetik a nyarat meg az iskola utáni életüket, mindhárman érzik, hogy semmi nem maradhat úgy, ahogy van, és a párkapcsolatok meg a távolság meg fogja gyengíteni a barátságukat. A változás előszele Makotot viseli meg leginkább, aki bármit megtenne hogy a dolgok maradjanak, ahogy vannak... és a véletlen (pontosabban a kíváncsisága és az ügyetlensége) pont egy ilyen eszközt ad a kezébe, ami egyben életmentő is lesz számára. Egy nap a délutáni iskolai munka során a kémiaszertárból gyanús hangokat hallva belopakodik a terembe, ahol egy hirtelen zaj miatt megijed, hanyatt esik a cipelt könyvekkel együtt, beveri a könyökét, de csillagok helyett furcsa látomásai lesznek, majd a fejét beütve elájul. Pár perc múlva magához is tér, és bár a sportpálya felé menet elmeséli a többieknek, mi történt vele, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonít az esetnek. Délután aztán a nagynénje felé biciklizve, egy meredek lejtőn lefelé gurulva rémülten veszi észre, hogy elromlott a fék, a lejtő alján levő vasúti kereszteződésben pedig a sorompó ereszkedése jelzi, hogy hamarosan jön a vonat. Makoto mindent megpróbál, hogy megállítsa a biciklijét, de minden próbálkozása hiába, a bicikli nekiütközik a sorompónak, a lány átbucskázik rajta, egyenesen a mozdony elé pördülve... de ahelyett, hogy meghalna, visszakerül az időben egy pár perccel korábbi pillanatra, még a lejtő tetejére! Makoto nem ért semmit, de lassan rájön (leginkább a nagynénjével beszélgetve), hogy valahogy képessé vált "visszaugrani" az időben, és hogy mindennek a szertárbeli eséshez kell köze legyen. A lány mindenesetre nagy élvezettel veti bele magát az időugrálás örömeibe, javítva ki korábbi hibáit, időkorlát nélkül szórakozva, egyre jobban próbálva a többiek fölé kerekedni tanulásban és sportban egyaránt. Még a nagynénje is hiába figyelmezteti, hogy az efféle felelőtlenségnek meglehetnek a maga következményei. Makoto végül könnyelműségében és a változásoktól való, korábban említett félelmétől vezetve olyan hibát követ el, melyet úgy tűnik, bárhogy próbálja, sehogy sem tud helyrehozni, sőt, minél többször próbálkozik, annál súlyosabb áldozatokat követel tőle és másoktól is.

Időutazás tekintetében nem sokkal nyújt többet, mint a Pillangó-hatás vagy az Idétlen időkig, vagyis némi tanmesét a felelősségről, a döntések súlyáról, a hibákból tanulásról, a veszteség elfogadásáról és a jobbá válásról, de mindezt időnkénti izgalmassága vagy meglepő fordulatai ellenére is nagyon könnyed és szórakoztató stílusban teszi. Sokkal inkább romantikus tinikomédia, amiben csak eszköz az időutazás, de nagyon szervesen illeszkedő eszköz. Így -bár a látványra, a rajzok kidolgozottságára nem lehet panasz- a képi világ helyett a hangsúly inkább a karaktereken van, és azon belül is a trió tagjainak sorsán. Néha egészen mély érzelmeket sikerült kiváltania, néha meg tudott lepni, úgyhogy mindenképpen a jobb animék és a jobb időutazós filmek között tartom majd számon.

Aki esetleg ódzkodik az animéktól, annak mondom, hogy az alapul szolgáló regényből van filmes feldolgozás - még ha kicsit amatőr is:).

85%
.

Niwrok írta:

Az idő fölött járó lány / The Girl Who Leapt Through Time

85%

Baszki, ez az én filmem.... Felírom a megnézendők listájára, bár most egy barátom elhalmozott néznivalóval..

.
Mr Selfridge S1 avagy a századfordulós Nők a pult mögött


A Füstölgő ászok és a Törtetők óta nagy színésznek és remek figurának tartom Jeremy Pivent, ezért amikor olvastam, hogy egy rövidke (10 részes) angol sorozatban "vendégszerepel", úgy döntöttem, ezt látnom kell... noha, ahogy már nem egyszer írtam, a sorozatokkal nem felhőtlen a viszonyom:).

A sorozat életrajzi ihletésű, Harry Gordon Selfridge sikeres amerikai üzletemberként érkezett Londonba a XX. század elején, hogy felrúgva minden lehetséges brit tradíciót ebben az üzletágban, bevásárlóközpontot építsen. Hogy a reménybeli vásárlók szabadon nézegethessék, tapogathassák a kirakott árúkat, és hogy egyáltalán a választék ki legyen téve a pultra, ez abban az időben elképzelhetetlen volt, és Selfridge pont ezen akart változtatni. Élménnyé, látványossá, sőt, kissé hivalkodóvá akarta tenni a vásárlást, de persze a hagyományok, a brit társasági viszonyok és a magánélete is nem várt akadályokat gördített elé. Hiába volt szerető felesége, aki otthont teremtett neki és a gyerekeiknek, hiába volt szinte a becsület megszállottja az üzleti életben, szenvedélyes és kockáztató természete miatt sem a nőket, sem a szerencsejátékot nem vetette meg, hevessége pedig néha a kárára vált.
Bármilyen mozgalmas is volt az élet körülötte, persze ez egy sorozathoz kevés lenne, ezért az írók kiszélesítették a fókuszt, és az üzlet kitalált vezetőségének, munkatársainak is szánnak egy-egy, néha egymást keresztező történetszálat, amikkel már néha a Grace klinikán vagy a Barátok köztben érezheti magát az ember, ahol a házasoknak általában szeretőjük van, az egyedülállók pedig legalább két vasat tartanak a tűzbe. Ez ki-kivel viszonyhálózat az egyes epizódokon átívelő sztori, ill. minden rész (fokozandó az érdekességet és a kor megidézését) egy-egy jeles korabeli személynek vagy eseménynek szentelődik, legyen az a szüfrazsett-mozgalom, a balerina Anna Pavlova, vagy Bleriot átkelése a La Manche felett.

Nos, amennyit ki lehetett hozni abból a sorozatból, melynek jelentős részében annyi történik, hogy puccos arisztokrata hölgyek válogatnak a legyezők meg a kesztyűk között, azt a stáb rengeteg munkát belefektetve majdnem mind kihozta. Például a társadalmi helyzet megkövetelte, hogy ne csak maga az üzletház, hanem úri lakások, varieték, klubok is helyszínül szolgáljanak, ráadásul a lehetőségekhez mérten korhűnek kellett lenniük, és ebben a díszletesek, a jelmezesek ill. a kellékesek kiválóan  emlékezeteset alkottak, elsőként mindenképpen őket emelném ki. Aztán jönnek a színészek, akik több országból és több ismertségi szintről lettek összeválogatva, és közülük számomra meglepő módon nem Piven figurája lett a kedvencem (bár volt egy három perces jelenete, amitől majdnem hanyatt estem a fotellal), hanem a Lady Loxley-t alakító Katherine Kelly (hitelesen bemutatva a minden embert a markában tartó, rideg asszonyt, aki nagyjából olyan, mint egy szárazjégből faragott királykobra), de tetszett Zoe Tapper is, aki Ellen Love-ot, Selfridge kóristalány szeretőjét keltette életre.

A sorozat igazán magával ragadó volt a maga könnyedsége ellenére is, de pont jól esett egy ilyen semmi mélyenszántóval vagy klasszikus értelemben vett izgalommal bíró filmet nézni. Néha talán túl könnyednek és semmitmondónak is éreztem, a kreált és gyorsan kiüresedő konfliktusok miatt a történet szétmálik, mint az ázott papír, hiába a remek dialógusok meg a pazar háttér. Vártam volna némi ívet a történettől, hogy a siker éveitől hogyan jutott vissza Selfridge abba a nyomorba, ahonnan fiatalkorában indult, de halvány utalásoknál nem futotta többre.
A másik, ami viccesen irritáló volt, hogy a hatalmas költségvetés mellett pár kevésbé jelentős apróságra már nem jutott pénz vagy figyelem, leginkább a külső felvételeknél. Az egyik epizódban például nyomatékosan felhívják a néző figyelmét, hogy hogyan adta az utcákat borító lószar azt az ötletet Selfridge-nek, hogy az illatszerosztályt a főbejárathoz tegye... de előtte és utána is minden részben az utcák olyan tiszták, hogy enni lehetne róla. Persze, ki nem szarja le a lószart, de tényleg olyan nagy előrelátást igényelt volna, hogy az epizódok jobb összekötése miatt pár lócitromot minden esetben odadigitalizáljanak? A másik esetben éppen a túl sok ismétlődés tűnt fel (mert nekem semmi sem jó, tudom:)): a stábnak viszonylag kevés oldsmobile állhatott rendelkezésére a forgatáshoz, főleg amiket folyamatosan használhattak, így aztán a külső helyszíneken mindig ugyanaz a tetves busz és ugyanaz az átkozott furgon robog el.

De ezekkel együtt is tetszett. Megfogott a Mr Selfridge régimódi eleganciája, és várhatóan valahogy úgy marad meg az emlékeim között, mint ahogy az ember sem teszi el általában az egész újságot, csak mert talált benne pár érdekes cikket, hanem kivágja és elrakja azokat egy dossziéba.


8/10

Niwrok írta:

Mr Selfridge S1 avagy a századfordulós Nők a pult mögött

Jééé... hogy Te miket nézel...

Túl hosszú a várólistám, hogy ez is beleférjen, ezért ezúttal én elégszem meg az ajánlóddal. Köszi!

.
A Harper-sziget / Harper's Island


Tudom, hogy ment már a TV2-n, de akkor még erősebbek voltak a fenntartásaim egy sorozattal kapcsolatban, mint amennyire kedvelem ezeket a Tíz kicsi négerbe oltott picsahorrorokat, úgyhogy csak most, négy évvel később tettem meg a magam kiruccanását a Harper-szigetre, ami a -tulajdonképpen várt- döccenőkkel együtt is szórakoztató volt.

A sztori úgy indul, mint a hasonló stílusú filmek, vagyis hogy egy kupac ember megérkezik egy szigetre (itt éppen egy esküvőre készülő násznépről van szó), aztán a buli közepette elkezdenek sorban meggyilkolódni, és persze kiderül, hogy az egész mögött egy régi titok lappanghat (ami meg egy évekkel korábbi, ugyanezen a szigeten zajlott sorozatgyilkosságig vezet, meg még annál is távolabb...). Érdekes gondolat volt egy ilyet sorozatformába, 13 részbe önteni, hiszen ennek a műfajnak alapvető kelléke kéne legyen a folyamatosan épülő feszültség, amire itt, így esély sincs. Helyette próbáltak minél több szereplőt mozgatni, minél jobban elszórni a tetemes mennyiségű hullát (részenként általában 2-3 fővel lesz rövidebb a stáblista), minél többet tekerni a történeten, hogy ha már feszültségben nem lehet tartani a nézőt, akkor legalább kétségek között lehessen, és persze mindig benyomni egy mini-cliffhangert a végére, hogy legyen miért egy héttel később is leülni a Harper-sziget elé.

Mindezt a stáb a körülményekhez képest dicséretesen oldotta meg. A fő történetszál ugyan nem tölti ki a játékidő felét sem, de sikerült ezt kiegészíteni-felvezetni olyan mellékszálakkal, amik legalább segítenek elevickélni a futkorászós-bújkálós szakaszig, amikorra már a szereplőknek is kezd nyilvánvalóvá válni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Addig a gyilkosságok, halálesetek (a két dolog azért nem ugyanaz, mert az egyik szereplő akkora balfék, hogy saját magát lövi agyon véletlenül) fű alatt, stikában, másodpercek alatt történnek, és csak arra valók, hogy megtörjék a romantikus thriller hangulatot. Egyébként nem is baj, hogy van idő megismerni kicsit a szereplőket az egymást régen látott barátok hátlapogatása, a szerelmi viszonyok kuszasága és az esküvői rendezvények közepette.

A szereplőkön amúgy is sok múlt, hiszen rengetegen vannak, sok mellékszálat kellett először kézben tartani, aztán szép lassan lenyesegetni, és kellett még egy-két színesítő karakter is, akiket jó érzékkel általában pont azelőtt nyírnak ki az írók, hogy kiürülnének és céltalan hullajelöltekké válnának (tekintettel a műfaj azon alapszabályára, hogy túl hosszú távra egyik szereplőnek sem érdemes tervezni). Kár, hogy pont a főbb szereplők sikerültek teljesen érdektelenre és laposra, a kiegészítő szereplők között sokkal nagyobb a kilengés. "Negatív" szereplő volt nekem például a kötelező gyerekszereplő Madison, akiből véres igyekezettel próbáltak pszicho-misztikus karaktert csinálni rejtélyes beszólásokkal és nyomasztó nézésekkel, amikkel egy másik filmben tuti ő lett volna a gonosz erők által megszállt tömeggyilkos, itt viszont csak az izzadságszag lengte körül. Ellenpontja a Cal-Sully-Cindy-Shane négyesfogat volt, akiknek ugyan túl nagy szerepet nem szántak (olyannyira, hogy időnként teljes részekre elfeledkeztek róluk), de amit kellett, azt könnyedén, viccesen hozták (pl.: "Sir Weeps-a-Lot" vagy a gyűrűs jelenet), és olyat produkáltak, ami ritka egy ilyen filmben, ahol csak sablon gonnabe-hullák szaladgálnak: jellemfejlődést. Cindy lett a kedvenc, őt abszolút elfogadnám bármelyik másik picsahorrorban, mert szőke létére neki volt a legtöbb esze, jópofa volt és lényeglátó, jó kérdéseket tett fel a legjobb helyeken, úgyhogy bár reménytelenül, de bíztam benne, hogy valahogy túléli.

Röviden: Picsahorrornak túl hosszú, de ennek ellenére legalább egyszer sem merül mély dögunalomba, mert ha mást nem, a szereplői között van egy-két maradandó, és azt is jó lehet találgatni, ki a hunyó. Illetve azt sem feltétlenül, ugyanis túl nagy meglepetés nincs, a történet egy pontján pedig előre "leleplezik", kire érdemes figyelni... ezt a pillanatot inkább érdemes keresni:)...


7,2/10

.

Niwrok írta:

.
A Harper-sziget / Harper's Island



7/10

.

Semmi 72%???

Még mindig meg tudsz lepni a címekkel, amiket nézel. Erről pl. nem is hallottam..

Azt hiszem, mostantól elkezdem én is "biztonsági mentésre" használni ezt a fórumot:), elvégre itt csak biztosabb kezekben van.

Eleven testek / Warm Bodies


Rrrrr és Julie... Hiába a nevek hasonlósága, csak utólag olvasva világosodtam meg, hogy az Eleven testek igazából egy Rómeó és Júlia átértelmezés, csak éppen a középkori Verona helyett a helyszín Montreal a közeli jövőben, és a szerelmeseket sem családjuk régbe nyúló viszálykodása szakítja el egymástól, hanem az, hogy egyikük él, a másik meg... már nem annyira.

Az alapoktól éppen ezért túl sokat nem érdemes várni, már a plakát vagy a borító is elég beszédes: van egy fiú, aki zombi, van egy lány, aki élő, fiú virággal udvarol a lánynak, a lány meg nem rohan sikítozva az első fedezék mögé. Olyan "nekrofil cukiság" az egész, és az a nagyszerű benne, hogy a film által bemutatott szabályok szerint még működik is. Az író okosan megpróbálta megteremteni az alapot ahhoz, hogy R miért és hogyan kívánja meg jobban Julie csókját, mint az agyát; mert azt tudjuk ugye, hogy a zombik szinte minden filmben az emberek agyára vetik rá magukat... na de miért? A válasz ötletessége kellemes mélységet adott ennek a történetnek, ebből derül ki sok minden egy zombi lelkivilágáról, működéséről, létezéséről, hogy még a zombik sem feltétlenül a Z világháború homogén, hömpölygő húsmasszája, hanem lehetnek egyéniségek. Ezen felül -ahogy szokott- sok félreértés, kaland és időnként móka ered a szerelmesek szembeszökő különbségéből, meg persze sokan sokféleképpen próbálják lebeszélni R-t és Julie-t erről a kapcsolatról (bár ahogy Julie szórakoztatni próbálja R-t, az lett a kedvenc jelenetem, de igazából nem is R-t kedveltem meg, hanem M-et, R "aggódó" haverját)... de ez nagyjából ennyi, egy lehelletnyi édeskés dögszaggal izgalmasabbá tett egynyári limonádé. Ha csak az élőhalott/szörny-zsánert nézem, azért a vérfarkas és a vámpír iránt egyaránt epekedő Bella sokkötetes kalandjaiból úgy tűnhet, hogy túl sok újat nem lehet már mondani a (látszólag) beteljesülhetetlen szerelem témakörében... aztán meg mégis sikerült, igaz, nem pont a románcra vonatkozóan, az azért nem hagyott volna ennyi fognyomot a szívemen.

Ugyanis nem csak a love storyt magát, hanem azt az ajánlóban említett paradoxont is megindokolja az író, hogy hogyan lehet egy zombi "érzékeny", ehhez pedig a régi mondást aktualizálta: "Mindenki annyira halott, amennyire úgy viselkedik.". Csak mert valaki belülről "hal meg", és ez kívül nem tükröződik elüszkösötött végtagok és cafatokban foszló hús képében, attól ő "él"? Egy olyan egyszerű test funkció, mint a szívdobogás kellően indokolja-e, hogy valakiről kijelentsük, "eleven"?! Vagy olyan szociális normák, mint az étkezési szokások? A film szakít ezzel az "elavult" nézettel, és ehelyett az aktivitásból eredezteti az elevenséget, és ezen keresztül fejezi ki, hogy a "holtak" más értelemben távolodtak el emberi mivoltuktól, mint azt az "elevenek" szeretnék, hogy más vonatkozásában van határvonal élő és holt között. Hogy nekik is meglehetnek a saját társadalmuk, a saját hierarchiájuk, a saját hobbijaik (persze csak halvány utánzataként az élők hasonló szokásainak)... és hogy a holtságot nem a vér, hanem az érzelmek, a tettek "áramlásának" megszűnése, elapadását jelenti. Ebből a szempontból csak azt sajnáltam, hogy a film keveset, de egyszerűsített, így kimaradt R "családja" és az olyan apróságok, mint a Holtak iskolája... de végülis kell valami új a könyv olvasóinak is nem? A Csontikat is átértelmezék kicsit, nyílván kellettek a végső csatajelenetbe a rohangáló turbózombik.

Ettől még a felvetés ugyanolyan érdekes és elgondolkodtató a maga szimbolikus egyszerűségében is. Aki már látott hétfőnként üveges tekintettel a buszon munkába zötykölődő vagy a gyárkapu felé csoszogó embereket... akinek vannak ismerősei, akik esetleg valamilyen okból évekre kvázi-remetékké váltak... aki szerint valami mostanra elveszett az emberek közti kommunikációban és érzésekben... aki úgy érzi, a világban egyre jobban fertőz az apátia és a közöny... Az hozzám hasonlóan rá fog ismerni a reptéren magukat körbe-körbe vonszoló, a mozgólépcsőhöz hasonló egyszerű szórakozásokat kereső, a bárban a söröskorsó felett egymásnak tőmondatokat odamorgó Holtakban a saját szűkebb vagy tágabb környezetére. Nagyon értékeltem ezt a fajta fekete humort, amit a párhuzamokkal kifejez a film... de a mosolyom elég fanyarra sikerült, mert nem volt könnyű a világot ilyen szemmel néznem... és nem is csak a világot.


Röviden: Napjaink zombireneszánszának egyik romantikus vadhajtása. Nekem meg a 2013-as év eddigi legkellemesebb meglepetése.

91%

U.i.: Ó, baz... erkély-jelenet is van, és még ott sem esett le, mit nézek ! Öregszem, na:)...
.

Niwrok írta:

Azt hiszem, mostantól elkezdem én is "biztonsági mentésre" használni ezt a fórumot:), elvégre itt csak biztosabb kezekben van.

Olyan "nekrofil cukiság" az egész,

Itt legalább hárman irogatunk, xpressen még ennyien sem..

Ismerem véleményedet e filmről, ez alapján minden korábbi ellenkező szándékom ellenére meg is fogom nézni ezt a nekrofil cukiságot...

Bár még mindig nehezen tudom úgy az egész szitut elképzelni...  

R2-D2 írta:

Itt legalább hárman írogatunk, xpressen még ennyien sem..
... nehezen tudom úgy az egész szitut elképzelni...  

Viszont itt olvasni is még csak hárman olvassák ... ott meg legalább nem tudjuk, hányan .

A szitu melyik részére vagy ennyire kíváncsi, hogy még egy romantikus komédiára is benevezel miatta? És azt hiszem, nagyobb dicséretet nem kaptam még egy írásomért sem .

Niwrok írta:

A szitu melyik részére vagy ennyire kíváncsi, hogy még egy romantikus komédiára is benevezel miatta? És azt hiszem, nagyobb dicséretet nem kaptam még egy írásomért sem .

Hát egy élőhalott, öntudattal rendelkező, nem büdösen rothadó zombi és egy lány szerelmére... Nem, inkább csak a mondat első felére.

R2-D2 írta:

Hát egy élőhalott, öntudattal rendelkező, nem büdösen rothadó zombi...

Az Eleven testekben a zombiság inkább afféle éber kóma; a gondolatok megmaradnak, csak kifejezni nem tudják őket a hullák. A zombi büdösen rohad itt is, de nem mindegy, milyen fokú a rothadás; R még ennek a folyamatnak az elején lehet... Julie-nak pedig jó oka van rá, hogy elviselje R szagát.

A többit pedig inkább R mondja el neked, ő mégiscsak autentikusabb forrás  :

.