R2-D2 írásai 1.0

.




A lehetetlen



„Del Toro aktív producerkedése mellett a rendező első filmje borzongatóan jól sikerült - várom a következőt, tisztelt Bayona úr!” – nos, tudom, nem szép dolog magamtól idézni, de ezt nem hagyhattam ki. 4 évvel ezelőtt írtam e sorokat, az Árvaház kapcsán, s azóta én már el is felejtettem Juan Antonio Bayona nevét…

Ám ezután már biztos nem fogom. A fiatalember második nagyfilmje ugyanis éppoly zseniális lett, mint az első, csak teljesen más témában és stílusban. Az Árvaház horror jellege után most egy katasztrófafilm ízesítésű családi drámát láthatunk, ami ugyanúgy az anya karakterére fókuszál, ám - az egész mozi egyik legnagyobb erényére – nem a megszokott hollywoodi módon… Bayona még nem qrvult el: A lehetelen pont attól lett ugyanis kivételesen jó mozi, hogy spanyol. Igaz, hollywoodi sztárokat vonultat fel, de a lényege, a forgatókönyv pont azoktól az amerikai sallangoktól mentes, amik oly gyakran képesek padlóra tenni egy tengerentúli produkciót…

2004 karácsony másnapja. Még élénken él emlékeimben a döbbenet, amit az indonéziai földrengés által kiváltott cunami pusztításának látványa okozott. Még élnek az emlékeimben a legutóbbi, japán kataklizma képei, s ugyanúgy él emlékeimben az Azután című film első húsz perce, ami már kicsi bepillantást engedett abba az iszonyatba, amit akkor az emberek átélhettek. A 200.000 áldozatot követelő szökőár valódi erejét a kényelmes szobából ugyanakkor baromi nehéz elképzelni, ráadásul túl közeli és túl valós az esemény ahhoz, hogy fájó sebek felszakítása nélkül hiteles filmet lehessen forgatni róla. A hitelességen van a hangsúly, hisz a készítők hajlamosak mindenféle eszközzel kiszínezni a valóságot, élvezhetőbbé tenni egy katasztrófafilmet – hogy a végére csak nyomaiban emlékeztessen a tragikus eseményekre (számomra a világ legsikeresebb filmje is ilyen). No, erre írtam azt, hogy a Lehetetlen más…

Egyrészt nem is katasztrófafilm. Bár a tízedik perctől, mikor jön a víz, brutálisan erős képsorokban mutatja be a tragédiát, de mégis megmarad egy családi drámának, ahol a cunami csak maga a háttér. Egy olyan családi drámának, ahol nem kell a fejünket fogni: nem, itt nem egy széthulló, válófélben lévő családot szakít el egymástól a természet – made in USA -, hanem egy igazi, egymást szerető, háromgyerekes család válik ketté: a sztori tehát az apuka lehetetlen harca, hogy megtalálja eltűnt feleségét és gyerekét. Valós alapokon nyugvó történet, ahol az út vérrel és szenvedéssel, kétségbeeséssel és reménnyel van kikövezve, közben pedig a kicsorduló érzelemtől néha biza’ könnybe lábad az oly keménynek hitt férfiszív is.

Túl sok akciót és csúcsra járatott érzelmi szitut mégse várjunk – az az egy épp elég bele -, inkább a mindennapos/perces szenvedéseké a főszerep. A valóság borzalma és fájdalma rendesen átjön a képernyőn, ahogy pl. Maria (Naomi Watts) és fia kijön először a vízből, ahogy a fára mászik, de leginkább a kórházi részben. Míg az érdekes történetvezetés szerint Henry (Ewan Mc Gregor) szála bekapcsolódik a történetbe, addig az együttérzés, a fájdalom és a reményvesztettség mély bugyrait éljük meg, olyannyira, hogy már ettől is emlékezetes lehetne a film. A keresés, annak minden izgalma, az elszakadáson belüli elszakadás külön tragédiája már csak hab a tortán, a kórházas nagyjelenetet, mikor Lucas (Tom Holland) futkos az épületben, meg egyszerűen zsebkendő után kiált. Zseniális, tipikus filmes eszközöket felvonultató jelenetsor, amire talán a legjobban rá lehet húzni az amerikai jelzőt. De még ez is jócskán visszafogottabb terjedelemben, mint máshol lenne, ráadásul a végkifejlet még hátra volt. S bármennyire is úgy lett vége, ahogy vége lett – szerintem ütősebb lett volna egy még drámaibb finálé -, igazán jól nem érezhetjük magunkat. Mert a repülőből mutatott záró képsorok a letarolt pálmafarengeteggel emlékeztetnek arra, hogy nem csak ez a család volt ott, s nem csak ez a család szenvedett rengeteget… Sőt…

A technikai megvalósítás első osztályú. A cunami képei, az egész katasztrófa hibátlan: a gyors vágások illenek a filmhez, jótékonyan takarnak is, ámde mégsem érezni őket zavarónak. Azt a káoszt, ami ott volt, remekül érzékeltetik. A színészek iszonyat erősek, Naomi Watts Oscar jelölése megalapozott – cicistől, lyukas tüdőstől, vért hányva, mindenhogy. McGregor szokás szerint nagyszerű, de nekem mégiscsak Tom Holland, a legidősebb srác játéka tetszett a legjobban. A kölök sokra viheti még.  A 30 millió USD gyártási költség ugyanakkor nem kevés, bízom benne, hogy a mozi idővel lemezen fog akkora kultuszstátuszba emelkedni, hogy nyereséget termeljen a készítőknek. Mert megérdemlik.

Érzelmileg tán csak a Hotel Ruanda volt rám ekkora hatással, pedig az sem volt akkor agyonreklámozva, s ez sem. Nem is értem, miért nem kapott ez nagyobb publicitást. Creeper moziajánlójára halványan emlékeztem ugyan, de ha nincs egy erős baráti ajánlás, lehet, kihagytam volna ezt a filmet. Kár lett volna érte, hisz április elejére így már két top 10-es filmem is van. És remélem, Bayona úr következő mozijára nem kell újabb négy évet várni.


95%


.

.




Kényszerleszállás



A Flighthez - és itt nem méltatom a remek címválasztást és annak kiváló fordítását, mert azt már sokan mások megtették már előttem máshol – való viszonyomat sajnos alapjaiban meghatározza az alkoholhoz való viszonyom is: így hát bármennyire jó és ígéretes mozi lehetett volna az egész, nagyszerű színészekkel, megrázó történettel, nekem szabályosan kínszenvedés volt végignézni… Ha most tételesen leírhatnám, mi vezetett odáig, hogy gyakorlatilag gyűlölöm az alkoholt és mindenkit, aki a rabjává vált, talán érhető lenne iszonyom Whiptől és az egész filmtől. Mindazonáltal ez nem az Anonim Antialkoholisták Klubja, meg tulajdonképp senkinek semmi köze hozzá – a lényeg az, hogy jó okom van rá.

Ezek tükrében a mozi becsületére váljon, hogy végig bírtam nézni. Az első fél óra a repülőgép szerencsétlenséggel qrva jó volt, ahogy az meg volt csinálva, ahogy Whip lehozta azt az óriási vasat, az nagyon tetszett. Bármelyik Airport film bázisa lehetne az egész, jól felépített, feszült képsorok, egy csöppet talán gyengus CGI-vel. Ám az utána következő másfél óra szenvedés. Nemcsak Whiteker kapitánynak (Washington), hanem nekem, nézőnek is. Amit művel, az vérlázítóan visszataszító, bosszantó és logikátlan, ráadásul szép fokozatosan eléri azt, hogy nemszeretem figurává váljon. Az pedig nálam nem szokott működni – egyébként is kétséges sikerű vállalkozás egy film főhősét megutáltatni a nézővel, játszva ezzel a film végi katarzisélmény felerősítésére, a megváltás minél nagyobb átélésére. Mert adott estben bizony pont a visszájára fordulhat az egész, s lesz a katarzis egy hiteltelen és elfuserált jelenet. Mint itt is. Valahol olvastam, hogy ha a rendező „felborította volna az asztalt”, akkor lett volna zseniális film a Flight. Így csak középszerű lett, ami az egyik legnagyobb amerikai klisével zárul – ismét.

Ha már rendező. Zemeckis filmjeit szeretem, de valahogy úgy éreztem, ez a téma túl sötét neki. Mint ahogy szerintem Washingtonnak sem állt jól az alkoholista kapitány szerepe. Valahogy az ő korábbi képéhez ez nem illett, illetve ő nem illett ebbe a filmbe: az egész film stílusa, hangvétele számomra Washington-idegen volt. Emlékeimben kutatva eddig inkább „családias” filmekben játszott, olyanokban, amiben néha eldurran ugyan egy fuck, de összességében visszafogottabb alkotások. Ez meg… Már az elején a pucér csajnál passogtam (igazából semmi szerepe nem volt), hogy aztán utána a káromkodások válogatott tárházát hallgassam. Mintha ezzel is próbálták volna még sötétebbé, durvábbá tenni a filmet és Whip karakterét.  Nálam viszont ez sem működött. Mint ahogy az sem működne, ha mondjuk Koncz Zsuzsa énekelne holnaptól trágár dalszöveget…

Ha szigorúan kettéválasztom az élményt, s lehámozom róla a személyes érintettségből fakadó borzalmat, akkor is gondban lennék a film értékelésével. Egy kőkemény dráma, egy ember civódása, küzdelme az alkohollal, a droggal, de legfőképp önmagával – ami kifejezetten irritáló és néha unalmas. Irritáló, mert ekkora balf@sz nincs a Földön, seggrészegen autót vezetni az egész film alatt meg jócskán valószerűtlennek tűnik. Unalmas, mert többször elpuffogtatják a meggyógyultam és mégsem, letettem és mégsem jelenetet, ráadásul másfél órán keresztül egy részeg faszit lesni nem felüdülés. A tárgyalás pedig: sajna az egész mozi leggyengébb pontja, én az utolsó percig bíztam benne, hogy máshogy dönt – mert az jobban illett volna a karakterhez. Így csak egy szimpla hatásvadász jelenetté vált, amit a legvégén még leöntöttek cukorsziruppal is. Még szerencse, hogy a díler figurája, John Frédi Goodman rengeteg mindent ellensúlyozott, az ő szerepe felüdülés volt az egész sztoriban.

Tudom, sokan nagyon jó filmnek tartják a Kényszerleszállást, s az Oscar nominálások is inkább a többiek véleményét látszanak alátámasztani. Számomra azonban a zuhanással vége lett a mozi élvezhető és értékelhető részének, onnantól borzalom volt látni egy alkoholista f@sz vergődését. Meg különben is: láttam eleget közelről, s nem vagyok mazochista. Nem szeretem ezt a filmet.




.

R2-D2 írta:

Kényszerleszállás

Nekem se nyerte el a tetszésemet, pedig nagyon vártam. Idegesítő és hatásvadász film lett, amiben még Washington oscar-jelölt alakítása is olykor ripacskodásként csapódott le. Mentségére szóljon, hogy a film borzalmasan volt megírva és Zemeckist is rendesen cserbenhagyta az arányérzéke. Egyik drámai túlzásból a másikba esett a film. Már a felénél úgy voltam, hogy bazmeg, akkor igyál! Tényleg kínszenvedés volt végignézni. Az utolsó jelenettől, amiben a fia dolgozatot ír róla a legcsodálatosabb ember, akit soha nem ismertem címen, így visszagondolva is feláll a szőr a hátamon.  


.

.




Doomsday book




Na, basszus… mostanában kicsit besokalltam Holywoodtól, de ez után a film után szinte vágyom rá újból. Nemrég pont emlegettem, milyen jó kis sci-fi novellák voltak a nyolcvanas évekbeli Galaktikákban – főleg szovjet íróktól – erre tessék, ebben a filmben kapásból három hasonló jött velem szembe. A baj csak az, hogy hiányzott hozzá az a (amerikai) mainstream filmkészítés, ami élvezhetővé tette volna: hiányzott a szájbarágós módszer, ugyanis ebben a koreai csodában nem mindig voltak képesek átlépni a hajdani novellák néha bizony szürreális és elvont hangulatát, s ez nagymértékben az élvezhetőség rovására is ment.

Hol is kezdjem… Vélhetően még a filmrajongó társaim sem nagyon hallottak erről az alkotásról, én egy sci-fi őrült ismerősömtől kaptam megtekintésre. Figyelemreméltó azonban, hogy a két rendező közül az egyik, Jee-woon Kim nem egészen kispályás figura, a Két nővér már ismertebb filmje korábbról, de legnagyobb megdöbbenésemre ő rendezte a legutóbbi Schwarzenegger mozit, az Erőnek erejével is. A 2012-ben ötmillió dollárból készült Doomsday book tulajdonképp három novella megfilmesítése, a sci-fi témakörén belül, az első vírusos-horroros, a második robotos, a harmadik vígjátékos-posztapokaliptikus beütéssel. Ha az ember képes túltenni magát az elsőre egyforma szereplőkön, a magyar fülnek idegen nyelven, három elvont – de elgondolkodtató kis sztorira bukkanhat. Nézzük sorjában…

  1. A The brave new world igazából egy zombi apokalipszis megfilmesítése, leginkább a 28 nappal/hónappal később stílusában. Egy rejtélyes vírus nyomán a társadalom dühöngő őrültekké változik, akik egymást támadják és harapják, a vírusra pedig nincs ellenszer, s a nulladik páciensre sem találnak rá. Igazából már láttuk néhányszor az egészet, de mégis volt benn néhány dolog, ami miatt maradandó élmény volt. Az egyik, a gusztustalanság, mert a mozi bizony nem állt meg a hollywoodi megharapom, folyik a ketchup szinten, hanem a betegség egyéb mellékhatásait is élénken szemlélteti, a gyomorrontással kezdődően… A másik, ami viszont baromi jól meg volt csinálva, az a kidobott ételmaradék újrafelhasználásának – kvázi a betegség kialakulásának – útja, nem kevésbé gyomorforgató módon. Emellett egy pici társadalmi körkép is egyben Korea mindennapjairól, ha ez tényleg így van. Az első epizód így inkább egy sokkoló, felkavaró vírusos filmecske lett, érdekes kamerabeállításokkal - a zombi POV felvételek igazi ínyencségnek számítanak -, nehezen értelmezhető mondandóval. Számomra talán az összes közül a leggyengébb volt.

  2. A The heavenly creature című második epizód jóval érthetőbb, mégis elvontabb is egyben. A lényege az, hogy egy buddhista templomban az egyik robot (ami tisztára olyan, mint Sonny az Én, a robotból) megvilágosodik, Buddhának képzeli magát, s a templom lakói annak is tartják. Azonban mivel egy robot nem világosodhat meg, dezintegrálása mellett döntenek – megjelenik a gyártó cég góréja, s jó negyed órás jelenetben a robotika minden lényeges értelmi és érzelmi felvetésére választ kapunk. Maga az ötlet itt sem új, azonban a buddhizmus miatt érdekes perspektívát kap az egész. Kicsit unalmas, kicsit lassú, kicsit elvont, de mégis van benn valami. Fogyaszthatóbb, ámde komolyabb történet.

  3. A harmadik epizód, a Happy birthday talán a legironikusabb az összes közül. A Földet egy meteorit fogja elpusztítani x idő múlva – amiről később kiderül, nem is egészen az, aminek látszik -, a sztori pedig a várható pusztulásra készülődés képei egy család szemszögéből. Egészen kiváló ötletek voltak benn, már maga a bunker is az a biciklis áramfejlesztővel, de nekem legjobban a TV adás tetszett. Mit is csinálnának a bemondók, ha tudják, hogy óráik vannak hátra? Szórakoztatnak? Elemeznek? Reménykednek? Ez a kérdéskör simán elvitte a hátán az egész epizódot, a kis család komikus és szerethető, a meteor hatalmas poén, a vége meg kedvesen optimista. Talán a legszerethetőbb a három rész közül – már ha az ember elfogadja az alapötletet, ami egy merő baromság.


A közel két óra tartogat jó néhány meglepő filmes megközelítést, néhány egészen jó ötletet. A színészekkel nincs baj, a minimális költségvetés ellenére egész jó kis látvánnyal operál. Mégis: egyszerűen nem merem ajánlani mindenkinek, mert baromi nehéz és nehezen befogadható az egész. Nem bántam meg, hogy láttam, de lehet, lett volna értelmesebb elfoglaltságom is. Ebből az alapanyagból szerintem Hollywood mégiscsak élvezhetőbb filmet csinált volna.

65%






.

R2-D2 írta:

Doomsday book

65%

Még a középső sztori, a Buddhás talán érdekelne is, érdekes lehet egy vallási kérdéseket feszegető Ghost in the Shell... de az a 65% eléggé parkolópályára tette a filmet, annak is a végére .
.

Niwrok írta:

Még a középső sztori, a Buddhás talán érdekelne is, érdekes lehet egy vallási kérdéseket feszegető Ghost in the Shell... de az a 65% eléggé parkolópályára tette a filmet, annak is a végére .
.

Na ja, bár az inkább az élvezhetőségnek szól. Szerintem a Te profilobdba beleillhet a film...

.




A robot és Frank



Kis költségvetés, nyolcvanas évekbeli hangulat, Frank Langella. Tömören és röviden ennyiben lehet összefoglalni a Robot és Frank című tavalyi sci-fit – amiről újfent az égvilágon semmit nem lehetett hallani. Nem is igazán értem a filmkészítőket: csinálnak valamit 2.5 millából aztán utána meg nulla publicitás biztosítanak neki. No, nem mintha a nagy hírverés bármit is jobbá tenne, de azért egy szélesebb ismertség a jobb filmeket is eljuttathatná mindenkihez. Konkrét esetben a sci-fi rajongókhoz…

Nekem fogalmam sem volt erről a műről (sem), pedig Frank Langella miatt biztos megnéztem volna, még az elbaltázott sárga borító ellenére is. Bírom az öreget, kiváló színész, s ez a mozi is teljes egészében rá épül. Egy nagyon személyes, sci-fi ellenére totál realisztikus – tán, ha 50 évvel járunk előre az időben – kis mű, ami a maga 85 percével pont arra elég, hogy egy kellemes, de nem örökre maradandó élményt okozzon. Frank, a szenilis öregember egymagában él egy vidéki házban, egy kissé zsémbes öregúr, akivé szinte bármelyikünk válhat később. Apró kis jelekből épül fel valódi személyiségrajza, ki is volt ő valójában, s ebbe a képbe, a saját kis világába robban be a Robot, amit fia hoz neki társ gyanánt. A sztori szerint a két lény kisebb-nagyobb összezördülés után egymásra talál, és valódi társakká válnak – még a nagy kalandban is. A film legfőbb témája így az ember-robot kapcsolat, annak minden, korábbi mozikból már megismert aspektusával és némi új gondolattal együtt. Az utasítások betartása kontra az erkölcs és a törvényesség, a barátság és a bajtársiasság, az önfeláldozás és az árulás végigvonulnak a mozin, arra fogékonyak számára érdekes koncepciókat és gondolatokat vetve fel…

A mozi krimiszála a lopásokkal és betörésekkel épp hogy csak árnyalja az egészet, a vázolt nem túl távoli jövőkép hiteles és reális. Ami még esetleg egyenértékű lehet a főmotívummal, az a család, Frank családjának története. A betegsége miatt széthullott família tagjainak tettei nekem kimondottan tetszettek, a való életben sem lenne másként. Nincsenek túljátszott, kihegyezett érzelmi csúcspontok, s egy icipici meglepő fordulat is belefért a sztoriba. Hunter és Madison karaktere pont annyit nyújt, amit egy adott esetben a fiú és a lánygyermek nyújtana, a feleség feltűnése, pláne kiléte meg érdekes színfoltja az egésznek. Azonban a családi vonal miatt nem lehet a Robot és Frankre kizárólag sci-fiként tekinteni, számomra épp annyira egy családi története is, mint tudományos fantasztikus mű. A költségvetés ugyanakkor inkább az előbbi felé tolja, a robot borzasztó egyszerű – de valahol pont ettől hiteles -, a mozi inkább Frank Langella játéka miatt marad meg emlékeinkben, mint hiper-szuper jövő miatt. Nem baj, kell néha az ilyen is.

Ha jól belegondolok, és szerencsém lesz, mire ilyen szenilis vénember leszek, mint Frank, talán a gyerekek nekem is tudnak már venni ilyen robotot. A neve már mindenesetre meg is van…  



.

.




Felhőatlasz




Gondolom, nem vagyok egyedül vele, de mikor kijöttem tavaly erről a filmről a moziból, hatalmas zűrzavar volt a fejemben. Láttam valamit, amiről éreztem ugyan, hogy különleges alkotás, éreztem, hogy valamit kellene a háttérben észrevennem a hat különböző szál között – azonban valahogy a sok apró részlet nem állt össze egésszé… Innentől kezdve nem is volt kérdés az újranézés - sőt nem is elég egy újranézés -, ami az otthoni, nyugodt körülmények között, ismerve már a film szerkezetét és a főbb figyelnivalókat, meg is hozta a várt eredményt. Lényegesen jobban tetszett a film, úgy érzem, kezdek valamit kapizsgálni is belőle – ugyanakkor a legfőbb gondjaim mégsem múltak el teljesen…

A hat történeti szál, amivel a mozi dolgozik, egyenként kiváló. Vannak persze közülük személyes kedvenceim (különösen a két jövőbeli), vannak, amiket csak most kedveltem meg, de tény, hogy az önálló kis sztorik remekül megírt és filmre vitt történetek. Stílusukban sokrétűek, hisz van itt drámai, romantikus, kalandos, rejtélyes, történelmi hátterű, korban is jócskán máskor játszódnak, de mindegyik simán magában rejti a filmnézés oly elengedhetetlen kellékeit: a személyes kötődést a szereplőkhöz, a hangulatot, a történetet, tehát a nagybetűs ÉLMÉNYT. Mindegyikben meg lehet találni az ember számára megfelelő kapaszkodót, mindegyiket a maga nemében és korában különlegesnek lehet tekinteni. Ahogy egybe vannak fűzve, az meg egyszerűen zseniális. Már a moziban is feltűnt, de itthon jobban tudtam rá figyelni: ennyire kiváló vágást, ennyire sokrétű elemek és jelenetek ennyire kiválóan egybe fűzését rég láttam. Az áttűnések, a mondatok jelentéseinek több korban elhelyezése, a kérdésekre más korban adott válaszok vágása elképesztően jól sikerült, komolyan mondom, filmszerető emberkéknek már csak ezért is megérné megnézni a Felhőatlaszt. S ami első nézésre zavart, itthon az is más értelmet nyert: sokszor csak pár percre, egy jelenet erejéig ugrunk más történetszálba – a kapkodás helyett most már logikusan felépített forgatókönyvet sejtek…

Azonban még ennyi dicséret mellett sem tudok elmenni a Felhőatlasz számomra két legnagyobb hibája mellett: az egyik, hogy a kétségtelen kapcsolódási pontokon kívül hiányzik a mindent átfogó kohézió. Hiányzott a végéről a katarzis, mikor is azt érzi a néző, hogy végigült 164 percet, s megérte: a film végére történik valami, megmagyaráznak valamit, amit egész mozi alatt várt. Nos, itt ilyen nincs. Lehetne erre azt mondani, hogy mi a francért vannak a nézőnek ekkora elvárásai, meg mit is lehetett mást várni, azonban az egész mozi valahogy úgy van felépítve, valami olyasmit sugall végig, hogy ennek a katarzisnak el kell jönnie. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint egy hosszú és nagyon izgalmas pettinghez, amiben minden megtörténik, csak épp a legfontosabb nem. A katarzis… Ebben pedig mindenképp a rendezők a ludasak, hiszen az ő dolguk lett volna az is, hogy művüket közelebb hozzák a nézőkhöz. Jómagam nem igazán szeretem, ha egy filmnél nagyítóval kell keresni a mondanivalót. Oké, a Cloud Atlasra sok mindent rá lehet fogni, de ha mégsem jön át a vásznon elsőre a közlendő, az régen rossz. Ez egy kis költségvetésű művészfilmeknél nem ritka jelenség, no de a 103 millió dolláros büdzsé ez esetben minden, csak nem kis költségvetés – még jó, hogy a gyártási költségek legalább megtérültek.

A másik meg, ami még másodszori nézésnél is zavart kissé, az a színészek felhasználása, nemek kifordítása és az összes ezzel járó dolog. Értem én, hogy ez is a művészi koncepció része, de számomra többször pont a visszájára fordult az egész – különösen Noakes nővér esetében. Azt nem vitatom el, hogy színészi szempontból zseniális és maradandó alkotást látunk, de szerintem a kevesebb itt is több lehetett volna – szerintem jobb lett volna, ha minden szálban külön gárda van. Vagy esetleg ha a színészeken keresztül tisztán le lehetett volna vezetni valamiféle reinkarnációs szálat (nekem még nem sikerült), akkor még talán jobban befogadtam volna, de így inkább zavaró volt számomra. Aztán persze lehet, ha még párszor megnézem, összeáll az egész, de az már az első szerelem varázsát nem hozza el…

Pedig lehetett volna akár az is. A Felhőatlasz technikailag egy nagyszerűen megcsinált mozi lett, minden dollár meglátszik rajt. Tényleg magával ragadó a látvány, tényleg jó kis történetek, kivételesen jó a színészgárda. A Wachowski tesókat nem kell bemutatnom – én ráadásul minden filmüket szeretem – Tom Tykwer pedig a Lé meg a Lolával no meg a Parfümmel lopta be magát a szívembe. Mégsem sikerült nekik egy elsőre fogyasztható, maradandó filmélményt összehozni: maradandó ugyanis csak annyiban lett, hogy az ember les ki a fejéből, mi is történt vele. Meg közben örül, mint majom a farkának, ha felfedez egy asztalláb alá csúsztatott naplót, vagy egy köteg szerelmeslevelet kapocsnak…

Aztán lehet, direkt van így. Az biztos: ennél a mozinál nem kell senkinek sem kellemetlenül éreznie magát, ha nem jön le minden elsőre. Még másodszorra sem fog. Meg kell próbálni szimplán élvezni az egészet, egy felszínes kirakósjátékot játszani a történettel meg a karakterekkel, hátha összejön valami. Csak arra kérek mindenkit, ha sikerül neki, jelezze felém, mert akkor szívesen újranézem annak tükrében is a mozit.



.

.
Niwrok külön figyelmébe!!! Te szereted az ilyeneket, ráadásul ez most csak 990 HUF az Intersparban...






Lépéselőnyben S1



A minap egy multi turkálójában bukkantam rá erre a dobozra, s a tartalomismertető felkeltette érdeklődésemet – de még így is kissé kockázatos kalandnak tűnt belevágni egy újabb sorozatba. Nem is elsősorban a pénzt sajnálja az ember, inkább az esetlegesen elvesztegetett időt, illetve a bosszúságot: hisz hátha ez is egy félbehagyott sorozat lesz itthon. A végére a három veszélyforrásból az utolsó maradt meg, hisz a kissé nehéz indulás után egész jól megbarátkoztam a Leverage történéseivel, s most meg bosszankodhatok, hogy nincs folytatás itthon…

Semmit nem tudtam erről a sorozatról, még csak nem is hallottam róla, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Kicsit utána böngészve a neten, ez egy ún. „heist” sorozat, ami az átverős/bankrablós filmek szakzsargonja, s tényleg: az egész olyan, mintha a Svindlereket összemixelnénk az Ocean’s eleven filmekkel, amolyan Robin Hood módon, némi Sherlock Holmes dizájnnal megfűszerezve. A mostani divattól eltérően azonban a Lépéselőnyben a régi, hagyományos szerkezetet követi, gyakorlatilag különálló epizódok halmaza, amolyan Miami Vice módon – ha nagyon erőltetem, akkor talán csak a főszereplő alkoholizmusa illetve személyes tragédiája visz némi háttértörténetet a sorozatba. Ezáltal az egész egy merőben más élményt nyújt, mint mondjuk egy Lost vagy Szökés…

Más, de nem kevésbé kiváló. A lényege az, hogy 4+1 bűnöző közös munkáik folyamán a szegény, kifosztott, kisemmizett emberek oldalára állva rendszerint megkopaszt egy dúsgazdag, ámde zsarnok/csaló/gonosz vezetőt… Ahogy Robin tette a sherwoodi erdőben, elveszik a gazdagok pénzét, s a szegényeknek adják. Teszik ezt a legkülönfélébb trükkökkel, ha kell hacker-módszerrel, ha kell színjátszással, ha kell betöréssel. Borzasztó sokrétű az egész sorozat, helyenként elképesztően jó és ötletes megoldásokkal, amik után bizony széles mosolyra görbül a szánk. Eme sokrétűség pedig az ötfős csapat összetételéből fakad, a csapat tagjai képviselik az előbb felsorolt módszereket. Ezáltal pedig elérkeztünk minden sorozat alfájához és omegájához, a karakterekhez. Mert – pláne egy ilyen felépítésű – sorozat lelke mindig is az, hogy akiket több estén át bámulnunk kell a képernyőn, mennyire tudják belopni magukat a szívünkbe… A Lépéselőnyben ismeretlen színészeinek ez maradéktalanul sikerült.

Nate (Timothy Hutton), az alkoholista ex-biztosítási ügynök a kulcs, ő a zseni (s számomra egyben a legunszimpatikusabb figura), aki a Tervet kovácsolja, aki mindig felépíti az eseményeket. Képességei Holmes szerűek, mint ahogy az adott epizódok magyarázatai is azok. Sophie (Gina Bellman) az állandó csali, a bombanő színész, aki nélkül sosem jutnának el a többiek az áldozat közelébe. Eliot (Christian Kane) a tökös verőlegény, aki azonban nem csak harcművészeti tudása miatt van a csapatban. A néger Hardison (Aldis Hodge) iszonyat jó arc hackerként, zseniális tudással és rengeteg poénforrással. A végére maradt legnagyobb kedvencem, Parker (Beth Riesgraf), a szőke betörő csaj, aki Macskanő módra jár kel az épületekben, ráadásul sutaságában egy szerethető, igazán poéngyáros figura. Ők öten adják a sorozat vázát, s bár olyan parádés vendégszereplő gárda nincs, mint mondjuk a MV-ban, azért csak feltűnik Crowley az Odaátból, illetve Mariel a Rejtélyek városából. Ínyencfalat azoknak, akik néznek sorozatokat…

Jól összerakott évad lett az egész, néhány egészen kiemelkedő epizóddal, ahol elégedett csettintéssel lehetett hátradőlni a végén. Hogy ezek után mégsem tud nálam a Top5-be kerülni, annak prózai okai vannak. Egyrészt a szerkezete miatt, de ami fontosabb, a néha bizony nagyvonalú és légből kapott történetvezetés miatt. Ha mélyebben bele megyünk egy-egy epizódba, bizony jó néhány bosszantó logikátlanságra lehetünk, hogy került XY oda, ahol van, és az hogy nem tűnt fel senkinek. Ez különösen abban a viszonylag kevés laposabb fejezetben van, amelyek nem sikerültek olyan feszesre, szerencsére a többi, ami pörög és izgis, ott ezeken át lehet siklani. Összességében egy jó 13 részes indító első évadot láttam, ami kint már az ötödik évadnál és a 77-ik résznél jár. Szerintem nálunk ezt örökre elfeledhetjük, pedig érdekelne Parkerék a további sorsa.

A Bufi 2008-as kiadványa viszont több mint korrekt. Lemezenként általában három epizód, valamint magyar feliratos mini werkfilmek, az utolsó lemezen meg még sok egyéb is. Az angol 5.1 hang tisztességes, mint ahogy a kép is – legalábbis TV-show szinten, a magyar 2.0-ba nem hallgattam bele.  Kár, hogy nem folytatták még melegében, mert ennyi idő után hallott ügy.

Ha nem zavar a többi évad hiánya, akkor kosárba!



.

R2-D2 írta:

Niwrok külön figyelmébe!!! Te szereted az ilyeneket, ráadásul ez most csak 990 HUF az Intersparban...

Lépéselőnyben S1

Ha nem zavar a többi évad hiánya, akkor kosárba!

Köszönöm az ajánlást és a vásárlási tippet... de ezúttal megelőztelek, mert már lapul egy ilyen a szekrényemben .

Niwrok írta:

Köszönöm az ajánlást és a vásárlási tippet... de ezúttal megelőztelek, mert már lapul egy ilyen a szekrényemben .

No, akkor majd várom, mit is írsz róla...

.





Hobbit - Egy váratlan utazás





„ Drága Frodom ... Egyszer azt kérdezted, elmeséltem-e neked mindent, amit a kalandjaimról tudni kell. Miközben őszintén kijelenthetem, hogy igazat mondtam, de talán mégsem meséltem el mindent egészen…”

Újra Középföldén… Azt hiszem, ezzel a mondattal tökéletesen ki lehet fejezni az egész Hobbit lényegét, érzelmi motivációit – no meg minőségét. Ugyanis az alkotógárdának, ezen belül elsősorban Peter Jacksonnak köszönhetően a Hobbit innentől szerves része a GYU Univerzumnak, minden egyes rezdülésében illeszkedik hozzá. Így tehát aki azt szerette, vélhetően ezt is imádni fogja, aki viszont ki nem állhatta PJ korábbi fantáziavilágát, az maximum egyszer fogja megnézni a Hobbitot is. Ráadásként – ezt csak halkan, SW fanként jegyzem meg – egyre inkább hasonlít az egész a kedvenc univerzumomhoz: klasszik trilógia után prequel, ugyanolyan fanatikus rajongók, ugyanakkora mánia körülötte…

„Fili, Kili, Oin, Gloin, Dwalin, Balin, Bifur, Bofur, Bombur, Dori, Nori, Ori … egy törp még hiányzik… Bilbo, engedd meg, hogy bemutassam csapatunk vezérét Tölzspajzsú Thorint.”

Szóval Középfölde. A film elejei cameo elég volt arra, hogy PJ kilóra megvegyen: a kapcsolódási pont a GYSZ-hez annyira jól sikerült és annyira rajongói szívhez szólt, hogy utána gyakorlatilag bármi történhetett volna. A törpök feltűnése és lakomájuk pedig még inkább elmélyítette ezt az érzést – holott a mai napig nem tudom, ki kicsoda a nagy kavalkádban. Na jó, Thorint megjegyzi az ember, de a többiek… Az egész vacsorának pedig - ami önmagában iszonyat mókás – csodálatos lezárása a dal, a Misty Mountains, amit közösen énekelnek. Ilyen hangulatos felvezetés, amivel a Hobbit nyit, kevés filmben található. Tulajdonképp nem történik semmi, mégis elmerülünk a környezetben, a díszletben, a karakterekben – legyenek akár régiek, akár újak. S nem, nem hosszú: pont olyan, mint pl. egy igazán jól sikerült este, nem akarod, hogy vége legyen…

„ - Keresek valakit, aki részt venne egy kalandban.
 - Egy kalandban? Kétlem, hogy bárkinek Bree-től nyugatra, kedve lenne holmi kalandokhoz.”

Aztán a nagy kaland még csak most kezdődik. A GYSZ-hez hasonló road movie különböző eseményei és helyszínei mind egy újabb varázslat részei, egy mágiáé, ami nem enged elszakadni Középföldéről. Rengeteg kapcsolódási pont Frodoék útjával, a kővé vált trollok, Völgyzugoly, a Ködhegység gyomra azt a hatást érik el, mintha sosem hagytuk volna el e tájat. Mintha az elmúlt 10 év nem lett volna. A kalandok külön-külön is élményszámba mennek: a trollvacsora gusztustalanságai ellenére már-már gasztronómiai élmény, Elrond házába belépni pedig mindig jó dolog. Az meg, hogy itt is feltűnik néhány régi arc, ismét csak a kapcsolatot erősíti: érdekes volt figyelni a morgul tőrre adott reakciókat a jövő ismeretében. A hegyi ösvényes lett számomra a mozi leggyengébb része, a kőóriások harca valahogy még ettől a fantasyvilágtól is idegennek tűnt. Szerencsére nem vitték (annyira) túlzásba, s a Ködhegység mélyén történtek vastagon kárpótoltak mindenért. No, nem a koboldokra gondolok, mert az a menekülés bizony kissé ront az összképen: technikailag sem lett teljesen hibátlan, meg borulásilag/zuhanásilag is hagy némi kivetnivalót maga után. A Koboldkirály viszont király, olyan, mint Nass főnök az EP I-ből…

„- Én vagyok Zsákos Bilbo.
- Zákosz? Mi lehet az zákosz, kedveszkém?”

A hegy mélyében történtek – s az egész film – legjobb, legmeghatározóbb eseménye természetesen Gollam feltűnése. Nem gondoltam volna, hogy egy valaha is gnómtól borsózni fogok örömömben, de itt ez történt. Az Andy Serkins által megformált lény a GYU univerzum egyik sarokpontja lett, minden perc élmény, amit a vásznon látunk tőle. 10 év alatt semmit nem vesztett bájából, a CGI fejlődésével pedig még élethűbb lett. A drágaszág pedig új gazdát talált…
A finálé nagy csatája méltó lezárása a mozinak, akkor is, ha egy icipicit túlzó és önismétlő. A pillangó feltűnése ugyanakkor csak annak lesz az, aki korábban látta a GYU-át, aki majd a Hobbitot látja először, annak ez lesz az első, megismételhetetlen élmény. Mint ahogy az évtizeddel ezelőtt látott csatajelenetek kísérteties hasonlósága is: sok negatív hangot hallottam arról, hogy a gigászi csatát Erebornnál már láttuk… Igen, de évek múltán, mikor is majd gyerekeink nézik a hat filmet egymás után, minden máshogy fog működni. Mondom, sok mindenben ismétlődik a SW…

„Te! Mit műveltél? Majdnem megöletted magad! Nem azt mondtam, hogy csak kolonc leszel? Hogy sosem éled túl a vadont? Hogy semmi helyed nincs közöttünk? Ekkorát még nem tévedtem soha éltemben!”

Imádom a Hobbit látványvilágát, imádom a helyszíneit, imádom a karaktereit. S ez még csak az első epizód volt, s már mennyi mindenki visszatért. A nagy régieken kívül az „újak” Bilbó, Radagast, Thorin és a törpök karakterileg és színészileg is kiválóak. Jó, hogy Martin Freedman szüneteltette a dr. Watson figurát ezért a moziért, mint ahogy jó, hogy Richard Armitage is lepasszolta John Porter alakját a Válaszcsapásból Thorin kedvéért. Persze, mindig lehet viszonyítani mindent mindenhez, de úgy gondolom, szép lassan Bilbo figurája felnő majd Frodo mellé, mint ahogy Thorin is megközelíti majd Aragornt. Még ha mások a súlypontok, akkor is. Egy valami, egy nagyon pici valami hiányzott harmadik nézésre is: mintha kevesebb idéznivaló szöveg lenne a Hobbitban (akkor is, ha írásomban összeszedtem párat), mint korábban volt – a GYU megszámlálhatatlan ikonikus mondata mellett ezt ebből a szempontból egyelőre kissé üresnek érzem. Leszámítva a „Ha zákosz veszít, megesszük egészben!” dumát…

Ahogy látszik, kizárólag érzelmi szempontból vagyok képes megközelíteni a Hobbitot. Egy imádott franchise részeként, s nem érdekelnek a film hibái, még ha másoknak esetleg teljesen nyilvánvalóak is. A könyv ismerete hiányában ráadásul viszonyítási pontom sincs, nekem ez így a nagybetűs MOZIÉLMÉNY, egy kib*szott időutazás a múltba, amikor is először merültem el Tolkien világában. És jelenleg nagyon örülök, hogy még kétszer megtehetem. A minőség ezek után garantált…



.

téglagyári megálló írta:

Na végre! Imádom ezt az írásod.
Jó látni, hogy bármennyire palástolod, azért benned is bujkál egy Pán Péter!

Én nem palástolok semmit...

T'án néha pont az a baj?

.





Totál szívás S1




Egy csomó díjat nyert drámai” sorozatba szívesen vág bele az ember, hisz mindig bízik a csodában. A csodában, hogy valami elemi erejű újdonságot fog látni, egy magával ragadó történetet, ami újra oda tud szegezni a képernyő elé, körömrágva várva a következő epizódot, valamint új szeretnivaló karakterek sokaságát, akikre sokáig lehet emlékezni…

Nos, a Totál szívás – eh, megint milyen ecebóca cím, szívesebben használom az eredetit – ebből a szempontból sokáig alaposan alulteljesít. A parádés pilot után olyan szinten leül az egész, hogy gyakorlatilag nézhetetlen lesz - erre mondta az egyik barátom, hogy mínuszból kell újraindulni a sorozatnak. Egyébként alapból erősen hullámvasút feelingje van az évadnak, de ami a közepe táján történik, az felér egy kínzással. A mélypont a kispárnás rész – ott majdnem abba is hagytam az egészet… Szerencsére nem tettem. A Breaking Bad (továbbiakban BB) a végére egészen kiváló kis mozi lett, olyannyira, hogy kifejezetten várom a többi évadot, állítólag ötöt rendeltek be, kint az ötödik felénél járnak. Egy ideig lesz mit nézni.

A BB alapötlete zseniális. Egy kémiatanárról kiderül, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákos, ezért – vesztenivalója nem lévén – szövetkezik korábbi tanítványával és speedet kezdenek előállítani. A faszi zsenialitásából kifolyólag az anyag osztályon felüli lesz, ami persze kapóra jön a helyi drogmaffiának, s Walterre, a kémiatanárra, valamint Jesse-re, a terítőre nehéz napok várnak. Már rögtön az elején egészen elképesztő képsorokat látunk, a nyitány baromi magasra tette a lécet – ennek a csúcspontja talán a fürdőkádas jelenet. Nagyon jó, valósághű képsorok, nagyszerű képi megoldásokkal, kamerahasználttal, megfelelő súlyú feszültségoldó poénokkal. A két főszereplő ki nem állhatja egymást, ebből rengeteg feszült és humoros helyzet adódik, remek indítása a történetnek – mindez az évad felére gyakorlatilag köddé válik. Ami akkor történik, az kínszenvedés. Oké, hogy ez egy lassú folyású sztori (állítólag ennek a TV társaságnak ilyenjei vannak), de Walter kínlódása a rákkal, magával, a családjával iszonyat unalmas és felesleges, ekkor csak elvétve akad egy-egy ütősebb pillanat. Azonban ha ezeket mind átvészeli az ember, utána olyan finálé kap, hogy csak na. Talán a kopaszságtól kezdődően újraindul a motor, onnantól nincs a BB-ben hiba, sőt, egyöntetűen az a vélemény a BB bennfentesek közt, akik már előbbre járnak, hogy innentől lineárisan emelkedik a színvonal. Majd meglátjuk.

A BB-re egyszerre három típust is rá lehet húzni: drogos sorozat, hisz végig annak gyártásával, terítésével foglakozik, picit bepillantva a maffia berkeibe is. Okos sorozat, hisz a kémiát szervesen beépíti a történetbe – már a főcím is zseniális a periódusos rendszer használatával -, Walter tudása e témában pedig lenyűgöző és kiváló poénforrás is egyben. Harmadszorra pedig tényleg első osztályú dráma, egy rákos ember története, egy betegség és annak elfogadásának kálváriája. Az összes feeling egybeolvasztása ugyanakkor egy elég érdekes végeredményt adott, amiben néha az arányok a fejük tetejére álltak. A stílus kavalkád ugyanakkor a későbbiekre nézve sok-sok ígéretet rejt magában – már ha az alkotók elhagyják azt a sok felesleges időhúzást.

Mint minden sorozatban, itt is fontosak a karakterek: nos, bátran állíthatom, azok zseniálisak. A kezdetben teszefosza Walter a végére igazi szerethető vezér lesz, Jesse viszont már a kezdetektől bírható arc a maga lúzerségével. A többiek, akik körítik a fő szálat, nemkevésbé érdekes és színes egyéniségek, legyen szó akár a fogyatékos fiúról, akár a dagadt drogvadász sógorról, akár az elmebeteg drogvezérről. Néhány pillanat annyira jól sikerült, annyira ütős lett, hogy simán maradandó képsorok lettek az agyamban – innentől pedig nem is kérdés az értékítélet és a folytatás szükségszerűsége.

A nagy kár az, hogy véleményem szerint erre megint esély nincs hazai megjelenés tekintetében. Az RTL ugyan már a harmadik évadnál jár, szinkron tehát van hozzá, ha akarta volna, a 2008-ban készült, mindössze 7 részes első évadot már rég kiadhatta volna valaki. Akkor még talán piaca is lett volna, mára már veszett fejsze nyele…




.

R2-D2 írta:

Totál szívás S1

Hejj... ha néznék sorozatokat, most milyen jó ötletet kaptam volna tőled . De azt hiszem, ebből is megelégszem az ajánlóddal .