R2-D2 írásai 1.0

.





J. Edgar – az FBI embere




Ha egy szóban kellene összefoglalnom, mit is láttam, az az egy szó az érdekes lenne. Egy érdekes ember érdekes élettörténetét egy érdekes történelmi távlatban, érdekes történelmi tabló előtt, azonban a vélhetően túl nagy merítés miatt sajnos épp maga a mozi lett úgy egészében a leginkább érdektelen.

John Edgar Hoover az FBI 48 éven át regnáló igazgatója volt, nevét összekötik az intézmény megalapításával, sőt a modern nyomrögzítés és megfigyelés/adatgyűjtés feltalálásával is. Az átlagember és az átlag mozinéző számára is ismerősen csenghet Hoover neve, több filmben feltűnt már, vagy épp hivatkoztak rá - legutóbb talán épp a Közellenség című moziban találkozhattunk vele. Clint Eastwood mindazonáltal mégis nagy fába vágta fejszéjét, ugyanis általában egy életrajzi filmben egy személyre koncentrálni, jelen esetben Hoover 48 évét izgalmasan és kellő lendülettel, feszültséget végig fenntartva bemutatni nem könnyű vállalkozás – s úgy érzem, úgy gondolom, nem is sikerült ez teljes egészében. Ráadásul az öreg próbált egyforma hangsúlyt helyezni Hoover személyiségére, illetve magára a szervezet működésére, annak változására is. Így viszont hatalmas lett az alapanyag, a 8 elnököt kiszolgáló történet, egy ilyen fontos ember élete túl sok „kötelezően megemlítendő” eseményt tartalmaz, ami óhatatlanul nagyvonalúvá és felszínessé teszi a cselekményt.

Nekem egyébként már rögtön az indítással bajom volt. Az öreg Hoover kinézete a megöregített Caprióval egyszerűen röhejes volt. Borzasztó gagyi az egész, első pillanatra azt is lehet hinni, Marlon Brando volt a minta a Keresztapából, a maszkmesterek bizony elmehetnének továbbképzésre a WETA-hoz… De még nála is komikusabb és elbaszottabb (lesz majd) az időskori Clyde Tolson (Armie Hammer) maszkja, ő nálam legalábbis nagymértékben rontott az összképen. Szóval. Induláskor az idősödő Hoover épp memoárját meséli Smith ügynöknek (LOL, Smith a Mátrixból), felidézi a Céghez kerülését, majd azon belüli felemelkedését. Ez a rész egyébként kimondottan tetszett, az 1910-es évek, a helyszínelés, az energikus fiatal Hoover (Caprio) céltudatos karrierépítése kiváló volt. Maga az életrajzi tabló, a történet egyébként egy valós gyermekrablási ügy köré van felfűzve, az Atlanti-óceánt elsőként egyedül átszelő, USA nemzeti hős, a híres Charles Lindberg gyerekének elrablása köré: az egész nyomozás, a bizonyítékok gyűjtése, a tárgyalás pedig Hoover érdemének beállítva. Tulajdonképp a mozi azon része, ami az FBI múltbéli tevékenységével kapcsolatos, a nyomozások, a szervezet kiépülése, a szabályok kialakulása, önmagában az ifjú Caprio által megformált Edgar bűnüldözése hibátlan lett. Annak minden percét élveztem, szívesen néznék meg egy komplett, jól összerakott mozit önmagáról az FBI-ról, esetleg a CIA-ról… no persze.

Hoover, mint személyiség már érdekesebb kérdés. Gondolom, nem vagyok egyedül vele, de én ilyen mélységben semmit nem tudtam az ipséről, ezért néha bizony rácsodálkoztam gondolatvilágára, tetteire, ennyire hatalom centrikus, irányító (s néha paranoid) jellemére. A kommunizmus gyűlöletével, a liberalizmus megvetésével, a végsőkig konzervatív (de nem bigott) életfelfogásával önmagában még nem lenne bajom, ugyanakkor meglepődtem a Martin Luther King-gel szembeni ellenérzésén, az egész rasszizmusán. E szempontból kétségtelenül aztán majd fura is lesz a Ku-Klux-Klán hozzá köthető felszámolása – igaz, az már egy másik kor volt. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a filmben elhelyezett súlypontok alapján kialakult kép akár egy mai ember képe is lehetne: az összes boncolgatott jellem, az összes társadalmi probléma, ideológia, mind-mind aktuális ma is. Ez által a film nálam egy olyan aspektusában is betalált, ami esetleg másnak eszébe sem jut: a Lincolnhoz hasonlóan ugyanúgy a saját korom leképzését láttam a történetben, a politikai, hatalmi harcok, pozíciók fogása tökéletesen átültethetők a jelenbe is. Miután pedig ez a politikai aspektusok mindig is érdekeltek, a J. Edgarban rejlő potenciál is megérintett. Hol az állam, a szerv, a bűnüldözés határa? A megfigyelés, nyilvántartás a konzervativizmussal keverve mennyiben különbözik az oly gyűlölt kommunizmustól? És már maga a rasszizmus is: a liberalizmus elutasítása egyúttal út a kirekesztés felé??
Ehh, millió kérdés, ami a napi közbeszédet is átjárja manapság. Ha úgy vesszük, Hoover az illiberális gondolkodás élharcosa lehetne ma, nem is csoda, hogy valamilyen szinten konfrontálódott a Kennedy-fivérekkel. Az azonban tény – világnézettől eltekintve -, hogy az információ hatalom, Hoover pedig sokáig USA leghatalmasabb ura volt.  

Ezek után magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a film ugyanakkor valamiért mégsem működik. Egyrészt a „jelen” Edgarja a 70-es években, amikor diktálja az emlékeit csupán egy unalmas öregúr, egy ideig teljesen a szürkeség homályába burkolózva azt sem tudjuk, ki kicsoda, ki miért van ott ahol, és mit miért csinál. Nem feltétlenül a maszkok az okai, inkább a film szerkezete hibáztatható érte: a flashbackekből visszaváltás, majd ugrás a múltba túlságosan is homogén, egybefolyik az egész. Nem ritkán bámultam zavartan a képet, hogy akkor most hogyan és hol és kinél és miért is vagyunk. Ehhez kapcsolódik a már említett hatalmas intervallum is: néhány jelenet „villanásszerűen” van a filmben, semmihez nem kapcsolódik, s mint olyan, sok szerepe sincs. Ugyanakkor Hoover anyjához való viszonya szerintem túlságosan is előtérbe van tolva – arányaiban túl nagy jelentőséget adtak neki. Ide tartozik még a meglebegtetett meleg szál, ezt viszont szerencsére nem vitték túlzásba… nem hiába, Eastwood konzervatívabb annál. Mindezek mellett pedig túlságosan lassú az egész koncepció, a figurákon , mellékes eseményeken elidőző kamera sem tett jót a dinamikának.

Amúgy a korrajz zseniális, az egész képi világ, a látvány, díszlet parádés. Caprio természetesen szenzációs, de a többiekre sem lehet panaszom. Utólag utánanézve J. Edgar életrajzának, teljesen korrekt és hiteles mozit kapunk, megismerhetjük Amerika egyik (titokban) legbefolyásosabb emberének életét. Életrajzi filmnek kiváló, volumenében, hatásában, jelentőségében a Lincolnhoz tudnám hasonlítani. A J. Edgar összességében egy érdekes próbálkozás, bizonyos szemszögből remek kis mozi, néhány részletet leszámítva nem bántam meg, hogy láttam. Mert legalább tudom, ki is volt az a faszi, aki még az elnököt is tudta zsarolni.

Ezek után viszont elgondolkodtam egy Vaslady – Királynő – Diana – Grace maratonon, bár ezek a női történelmi karakterek annyira nem vonzanak.



75%



.

R2-D2 írta:

J. Edgar – az FBI embere

Amúgy a korrajz zseniális, az egész képi világ, a látvány, díszlet parádés. Caprio természetesen szenzációs, de a többiekre sem lehet panaszom. Utólag utánanézve J. Edgar életrajzának, teljesen korrekt és hiteles mozit kapunk, megismerhetjük Amerika egyik (titokban) legbefolyásosabb emberének életét. Életrajzi filmnek kiváló, volumenében, hatásában, jelentőségében a Lincolnhoz tudnám hasonlítani. A J. Edgar összességében egy érdekes próbálkozás, bizonyos szemszögből remek kis mozi, néhány részletet leszámítva nem bántam meg, hogy láttam. Mert legalább tudom, ki is volt az a faszi, aki még az elnököt is tudta zsarolni.

Ezek után viszont elgondolkodtam egy Vaslady – Királynő – Diana – Grace maratonon, bár ezek a női történelmi karakterek annyira nem vonzanak.

75%

Az "előző életemben" én is írtam erről a filmről, és annyira már nem lepett meg, hogy kb. ugyanazokat a sarokpontokat tartottuk fontos megemlíteni, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak nagyon jó szakaszai, a Lindbergh-ügyről, a maffiáról meg a zsarolásokról, de a jelenkori keret nekem sem tetszett igazán, és ugyanazért, mint neked, a maszkok szerintem sem sikerültek túl jól.

Ezt a maratont viszont... hááát... A Grace-t nem láttam, a Királynő tetszett, de a másik kettő nem lett kedvencem. A Vasladyben kiváló Meryl Streep átalakulása, érdemes megnézni egy összehasonlítást, de maga a történet nekem unalmas volt (sokkal többet foglalkozik a tragédiákba beleőrült Thatcherrel, mint a történelmi alakkal). A Diana pedig egy történelmi hátterű, erősen színezettnek ható romantikus film, amiben Watts jó, de nekem túl sok volt a szenvelgés.

Szóval nekem akkor már inkább a két Elizabeth .
.

Niwrok írta:

J. Edgar – az FBI embere
Az "előző életemben" én is írtam erről a filmről, és annyira már nem lepett meg, hogy kb. ugyanazokat a sarokpontokat tartottuk fontos megemlíteni, akár pozitív, akár negatív irányban. Vannak nagyon jó szakaszai, a Lindbergh-ügyről, a maffiáról meg a zsarolásokról, de a jelenkori keret nekem sem tetszett igazán, és ugyanazért, mint neked, a maszkok szerintem sem sikerültek túl jól.

Tudom, olvastam.  

Még mosolyogtam is, hogy bizonyos szóhasználat is egyezik, annak ellenére, hogy már csak akkor olvastalak, mikor nagyjából kész voltam vele.

Niwrok írta:

Ezt a maratont viszont... hááát... A Grace-t nem láttam, a Királynő tetszett, de a másik kettő nem lett kedvencem. A Vasladyben kiváló Meryl Streep átalakulása, érdemes megnézni egy összehasonlítást, de maga a történet nekem unalmas volt (sokkal többet foglalkozik a tragédiákba beleőrült Thatcherrel, mint a történelmi alakkal). A Diana pedig egy történelmi hátterű, erősen színezettnek ható romantikus film, amiben Watts jó, de nekem túl sok volt a szenvelgés.

Szóval nekem akkor már inkább a két Elizabeth .

Ez jó, könnyebb így félretenni őket. Majd egyszer, talán...

Egyébként úgy alakult, hogy most Narnia-trilógiát nézek. Valamiért szeretem ezeket a filmeket és még mindig működnek.

.




Vérző olaj




Elismerem, ez egy óriási elmaradás volt: már a 2008-es bemutatója óta terveztem pótolni, de valahogy sosem vitt rá a lélek… Legközelebb talán a múltkori New York bandái után voltam hozzá (Daniel Day-Lewis miatt), de még akkor is csak a cserepadra került – hogy aztán pár napja végre (nyomós baráti szóra) abszolváljam ezt is. Meg ugyan abszolút nem bántam, de eufóriába ettől sem estem…

Nem szeretem a negatív jellemfejlődéseket. Egyszerűen utálom nézni, mikor is egy normálisnak, tisztességesnek tűnő ember - aki az adott mozi fő karaktere -, a film végére számomra érthetetlen és mondvacsinált okok miatt teljesen kifordul magából. A Vérző olaj esetében márpedig Daniel Plainview (Day-Lewis) a sikeresen bemutatja, hogyan lehet a jól menő, átlagosan jó lelkű üzletemberből egy mocskos, öntelt alkoholista állat, a fináléra érve a teljes önpusztítás végstádiumába érve pedig olyan dolgot is megtesz, aminek a filmbeli sokkoláson kívül az égvilágon semmi értelme és alapja nincs (van egyébként még néhány hasonló motivációjú jelenet a filmben, amik időszakosan visszarántottak a valóság talajára és eszembe juttatták, hogy minden korábbi pozitív érzés ellenére ez sem lesz az én filmem).

Jól indul. Kimondottan jól. 1898-ban járunk, egy szakállas faszi egy üregben csákánnyal üti a falat – ezüstöt, aranyat keres. Iszonyat hatásos az egész, ahogy ez a bányászat megjelenítve vagyon, a századforduló körülményei, az egész korrajz zseniális. Daniel kutatását siker koronázza, bár ennek ára is van: emberfeletti módon jut el a közeli településre, hogy zsákmányát pénzre váltsa - ebből a pénzből aztán tovább kutat, mígnem olajat is talál saját kútjában, innen indul el bámulatos karrierje. Az első 12 percben!!! nincs párbeszéd, a mozi többszereplőssé bővülése után is csak percekkel később szólal meg valaki: a képek, a hangulatfestő zene szinte feleslegessé is teszik a dialógusokat. Zseniális az egész, filmkészítési technológiából az indítás mestermű – legalábbis nekem nagyon tetszett. A folytatásban egy sajnálatos tragédia után ugrunk az időben, mikor is már Daniel (tök jó, hogy ez a színész neve is, így rögtön előttünk van az arca is) építgeti saját birodalmát. Itt icipicit nagyvonalúnak éreztem a sztorit, mert nem kevés veríték lehetett eddig is eljutni, szívesen időztem volna el az olajkitermelés hajnalában – de a nagy egész tükrében most ár értem, hogy lépni kellett előre…

Hogy elérkezzünk egy Little Boston nevű kisvárosba, ahol is Daniel – még mindig nagyjából normális, és jólelkű  (értsd nem kapzsi) módon területeket vásárol, pénzt és fejlődést ígérve a lakosságnak. Én még itt sem éreztem, hogy az őrületnek és gonoszságnak akár a csírája is benne lenne a jellemében, az egészséges versenyszellem és a tulajdonosi/vezetői határozottságot ugyanis én nem tartom annak. Épp ezért Little Bostonban romlik el nálam valami, ugyanis itt kezd Daniel elméje megbomlani, de bárhogy is erőltetem magam, nem vagyok képes átérezni azt, mitől is történik az egész. A baleset(ek) önmagában nem lehet az, aki ezt a szakmát űzi, annak erre fel kell készülnie és meg kell tanulnia együtt élni vele. Másrészt, aki ismer, annak teljesen nyilvánvaló, hogy egész eddig a totál ateista és vallásellenes Daniel pártján állhattam, így a nyájas vigyorú, idegesítően tenyérbemászó képű fiatal papot már az elején simán felpofoztam volna. Valahogy nekem az egész világ túl szürreális lett – holott most már nem először szembesülök vele -, ez a szektásodó, Hitgyülis, idióta, bolondok tömegét a kereszt alá csábítani képes agymenés tipikus amerikai vallási forma irritálón idegen tőlem. Eli Sunday (Paul Dano), a fiatal pap majd minden megnyilvánulása az idegeimre ment, hozzá kapcsolódik a mozi számomra három legnézhetetlenebb jelenete is. Szóval egy bizonyos pontig egyértelműen Daniel mellett álltam, először talán a fiával való bánása után csalódtam benne – amit meg a templomban művel, amit Eli művel vele, onnantól éles pálfordulás állt be a karakterrel való azonosulásomban.

Ugyanis adott helyzetben én nem így viselkednék. Adott helyzetben én nem csináltam volna sem a gyerekkel, sem az idegennel azt, amit Daniel tett. Adott esetben biztos, nem mentem volna bele a színjátékba a templomban (húúú, mennyire irritáló és undorító az a pár perc), s adott esetben a fináléban sem így viselkedtem volna… no persze, én el sem jutotta volna oda. Értem, hogy a mozinak az az üzenete, hogy a pénz nem boldogít, meg hogy a vagyon magányossá tesz, a magány meg felemészt, meg hogy mindenkiben ott rejtőzik  a gonoszság, csak szituáció kell hozzá, hogy ez felszínre törjön – szóval értem én, de abszolút nem így gondolom. Ebből kifolyólag innentől Daniel komplett életvitele, cselekedeteinek összessége számomra teljesen idegen és hiteltelen, a korábban kedvelt figura meg nemszeretem karakterré válik. És így meg senki nincs, akit szerethetnék… ismét. Az a sok(????) tragédia, ami Danielt érte, simán feldolgozható lett volna mindezek nélkül – egy papot és a vallást hibáztatni érte balgaság. És ismét csak elérkeztünk az Akela dalához…

A film azon része, ami nem ennek a fasznak a vergődése, meg nem az idióta egyházi/vallási picsogás és színjáték, az kimondottan tetszett. Az egész háttér, az olajkitermelés, az akkori emberi tragédiák, maga a vagyonszerzés drámája kimondottan érdekelt volna. Szívesen néztem volna a földből kinövő olajkutak történetét, ki, mit nyert és vesztett vele, hogyan születtek mesés vagyonok abban a korban. Mert a Vérző olaj bizony tanmese a javából, hibája mindössze annyi, hogy az én olvasatomban rendkívül általánosít, egy gyenge, alkoholista jellemre húzva rá az örök igazságokat – mintha mindenki így viselkedne. Hát nem.

Ettől függetlenül a film látványa, hangulata első osztályú. Ott vagyunk a helyszínen, mikor Daniel aranyat talál, mikor kitör az olaj, majd a gáz. Zseniális a korrajz, zseniálisak a beállítások, a vágások – minden, ami önmagában a filmkészítéshez tartozik. Daniel Day-Lewis nem kevésbé az - az Oscar megérdemelt –, az meg egyáltalán nem az ő baja, hogy nem bírom az ilyen önpusztító faszokat. Így viszont szakmai szempontból lehet közel tökéletes is a film, érzelmi szempontból nekem nem ér többet, mint




70%



.

.





Szerelem




Párizs. Rendőrök törik be egy kimondottan jómódúnak tűnő család lakásásnak ajtaját: a bérház a hatalmas belmagasságával, berendezéseivel a múlt századot idézi – egyben igazodva majd lakói életkorához is. Láthatólag nincs otthon senki, viszont a tűzoltók és a nyomozó is maszkot vesz, mikor a lakásba lép, majd rohannak ablakot nyitni. A második zárt ajtó felfeszítése után aztán meg is találják azt, amiért jöttek: egy halott öregasszony fekszik az ágyon, szépen felöltöztetve, virágokkal körberakva…

Ez a mozi első három perce. Ez a kiindulópontunk, s ahogy ki is lehet találni, egyben ez is a végkifejletünk. A továbbiakban egy időbeni ugrással (érdemes megnézni utólag még egyszer a film elejét, a koncerttermet is, miután már tudjuk, ki kicsoda és hol keressük), egy idős pár mindennapjaiba csöppenünk, ahol is az asszony agyvérzése utáni események aktív résztvevői lehetünk – mindenben, ami ezzel jár. Mindig nehéz azonban egy mozit úgy megcsinálni, hogy a hurok működjön, hogy ismerve az utolsó perceket, végig fenn lehessen tartani a feszültséget: nos, Michael Hanekenek ez sikerült. Mert miután a film végkifejletét már ismerjük, csupán két kérdésünk maradhat: hogyan jutunk el addig, és mikor is fog az megtörténni. Ez pedig, az út maga, sok esetben – mint itt is - sokkal lényegesebb, mint a végállomás. A kimondottan nyomasztó hangulat mellett az esemény bekövetkeztének izgalma okozza azt a feszültséget, ami képes ébren tartani minket ebben a meglehetősen ingerszegény és lassú moziban.

A Szerelemig az Az út volt számomra a legnyomasztóbb, legkilátástalanabb, legdepressziósabb filmélmény, amit láttam. Nos, felejtsétek el azt, mert ami a Szerelemben történik, az egyszerűen leírhatatlanul letaglózó. A remény halvány szikrája nélkül nézzük, ahogy egy idős asszony leépül, ahogy az első agyvérzése után még csak félig lebénulva próbál nagyjából teljes értékű életet élni férje segítségével. Aztán ahogy a második agyvérzés is jön, onnantól már csak szenvedés neki az egész, a kommunikáció megszakad köztük, a nő hatalmas fájdalmakkal kínlódva össze-vissza beszél. A férje viszont – a feleségnek tett ígéretéhez híven – nem viszi be a kórházba, hanem emberfeletti erővel ápolja otthon. No most, képzeljétek el: az alapból is már idős ember fürdeti, emelgeti, eteti, gondozza élete párját, egyszerűen képtelen elengedni arra az útra, amire a nő igazándiból vágyik. És ennél a pontnál érdemes megállni, mert számomra több kérdés és gondolat is felmerült a helyzettel kapcsolatban (ami szorosan ugyan nem a filmhez kapcsolódik, inkább személyes kötődése van).

Szóval ugyebár itt van rögtön az eutanázia kérdése. E nélkül a mozi nélkül is maxi mellette álltam, de ez után még inkább: az ember magatehetetlen állapotában, teljesen kiszolgáltatottan, a gyógyulás minden esélye nélkül hadd döntse már el, hogy akarja-e ápoltatni magát vagy sem. Én a  magam részéről elvárnám, hogy ebben a szituban igenis segítsen valaki a halálba, mert az én nyomorúságom fenntartásával nem akarnám más életét tönkretenni (mert bárki bármit állít, tönkremegy). Amikor mama és anyu elment, ugyan borzasztóan fájt, de utólag – miután a gyász elült – kimondottan örültem neki, hogy mindkettőjüknek megmaradt a tisztessége: egyiküket sem kellett mosdatni, gondozni otthon. Ha csak magamból indulok ki: amikor a kórházban mozgásképtelen voltam, iszonyat zavart a kiszolgáltatottság és a nővéri gondoskodás, holott nekik ez munka. Egy családban – bármennyire is erős a szeretet, szerelem érzése – kell lennie egy pontnak, mikor az ápolt tisztessége fontosabb, mikor az szerelem önzését félretéve el kell tudni engedni az illetőt. Még ha fáj is.

Azt nem árulhatom el, a Szerelemben ez megtörténik-e, annyit viszont tudok, hogy ezt a filmet tényleg nem akarom többet látni. Tudom, sokszor írtam már ezt, de ezúttal az élmény, amit a mozi kiváltott belőlem teljesen letaglózott. Két órán keresztül egy idős házaspár mindennapjait nézni akkor sem lenne egy vidám érzés, ha minden rendben lenne köztük, de így, hogy egyikük haldoklik, végképp nem az. A rendező (akinek eddig egyedül a Rejtély című filmjét láttam, s az nem nyűgözött le), becsületére legyen mondva, teljesen korrekten mutatja be a kapcsolatot, a film abszolút mentes minden hollywoodi hatásvadászattól, csöpögő nyáltól, érzelmi túlkapástól. Nincs hiszti, sírás-rívás, egymásba borulás: csupán az elmúlás. Aztán hogy ez mennyire jó, mindenki döntse el maga, számomra talán még kicsit túlságosan is steril lett, a film végi katarzis helyett pedig egy értetlen rácsodálkozás maradt a képernyőre: csak nagyjából tudtam elrendezni a Haneke által kigondolt szimbólumrendszert. Sem azt nem tudom, az öreg hova és hogyan lépett ki a filmből, sem a lánya utolsó jelenetét nem értem.

S ha már öreg. A két színész, Anna szerepében Emanuelle Riva, illetve Georges szerepében Jean-Louis Trintignant egyszerűen elképesztő. Zseniális minden pillanatuk a vásznon, az ember szinte elszörnyed, hogy belőle is ugyanilyen öregember/asszony válik. A sok (és általános) más mozi életerős, vidám karakterei után szomorú volt látni képernyőn az emberi élet alkonyát – nem vagyok benn biztos, hogy én ezt meg akarom érni. Az egész film gyakorlatilag egy lakásban játszódik, igazi kamaradarab, a néhány mellékszereplő (egy korábbi zongoratanuló, a házmester, felesége, az ápolók) végtelenül súlytalanok, egyedül lányuk, Eva (Izabelle Hupert) kap picit több szerepet – ő is lett a legnagyobb ripacs ebben a melankóliában… már a filmhez képest. Ha csak a színészi játékot, a témát, annak súlyát, a díszleteket,a  környezetet, a hangulatot néznénk hibátlan lenne a mozi. De sajnos van más is.

Amellett, hogy két óra szerintem sok egy szenvedéstörténetre (depisebb, mint a Passió), pontosabban ember legyen a talpán, aki ezt végig „élvezi”, amellett túlságosan lassú és helyenként unalmas a film. Haneke szimbólumrendszere (galamb???) néha nehezen feldolgozható – különösen olyannak, aki nem ismeri munkásságát. A művészfilmesek körében persze már önmagában az is fontos infó, hogy Anna zongoratanárnő volt hajdanán, de nekem ez semmit nem jelentett: csupán egy aranyos, beteg öreg nénit láttam benne. A képek váltása, a kameramozgás iszonyat kitartott, a snittek túl hosszúak: értem, hogy Georges nem tud gyorsabban menni, de a lakásban való csoszogása sokadszorra már néha fárasztó volt. Van, hogy csak  állóképeket látunk a lakásról, egyfajta diavetítés formában, van, hogy egy ebéd/reggeli tart percekig. Túl ingerszegény az egész – szerencséje, hogy a halál árnyéka, annak minden fenyegetettségével ott lebeg a fejünk felett. S ez még akkor is így van, hogy két öregember életétől, egyiknek végnapjaitól nem épp a Marvel Univerzum pörgős világát várja az ember.

Nehéz, nyomasztó, borzasztóan szomorú lett a Szerelem. Kicsit hosszú is, a címéhez képest semmi optimizmust és pozitív érzést én nem találtam benn, épp ezért – bár értékelem a filmes teljesítményét – soha az életben nem akarom többet látni. Most tényleg.



80%



.

R2-D2 írta:

Szerelem

Nehéz, nyomasztó, borzasztóan szomorú lett a Szerelem. Kicsit hosszú is, a címéhez képest semmi optimizmust és pozitív érzést én nem találtam benn, épp ezért – bár értékelem a filmes teljesítményét – soha az életben nem akarom többet látni. Most tényleg.

80%

Meglepett, hogy még csak most láttad, elvégre már hónapokkal ezelőtt elküldted , és azt hittem, annyira nem volt jó, hogy írj is róla. De látom, jó, volt annyira, sőt...

Eutanázia témakörben eddig csak a Belső tengert láttam, bár az még ebben a kilátástalan helyzetben sem nyomasztó vagy depressziós, csak "legfeljebb" elkeseredett és morbid a tehetetlenségtől. Szerencsére egyik oldalon sem kellett (még) megtapasztalnom az ennyire folyamatos gondoskodást, a legrosszabb egy bokarándulás utáni egy hetes szobafogság volt, de "látatlanban" nagyjából úgy gondolom, ahogy te... legalábbis a saját részem. Vallásos aggályaim nincsenek, és ha olyan helyzetben lennék, hogy öngyilkos akarnék lenni, de erre fizikailag képtelen lennék, hát, nem szeretném, hogy a folyamatos halálvágyba beletébolyodjak.
.

Niwrok írta:

Szerelem

Meglepett, hogy még csak most láttad, elvégre már hónapokkal ezelőtt elküldted , és azt hittem, annyira nem volt jó, hogy írj is róla. De látom, jó, volt annyira, sőt...

Hát, igen, hónapok óta a pendrive-on van: nagyon sokáig tartott, míg egyáltalán rávettem magam, hogy megnézzem. Tudtam miről szólt, bele is pörgettem , úgyhogy tudtam, hogy ehhez hangulat kell.

Még így is kemény volt, talán egy lottóötös után esetleg nem estem volta mély apátiába...

R2-D2 írta:

Boszorkányvadászok

Tegnap végre megjött ez is lemezen és végre újra tudtam nézni: másodszorra talán még jobban is tetszett, mint elsőre. Igaz, akkor a minőség is megkérdőjelezhető volt (első nettékázásom egyike), így viszont, BD-ről, eredeti TrueHD hanggal új dimenziók nyíltak ki. Kegyetlen jól szól az egész, az ilyenek miatt van értelme rendszert tartani.

Maga a film másodszorra is piszok szórakoztató, a kifordított/átértelmezett mesefeldolgozások talán legjobbika. Felnőtteknek.




.

.





Kriegerin




„A demokrácia a legjobb dolog, ami csak német földön történhet velünk. Mindenki egyenlő. Nincs fenn és lenn, nincsenek különbségek. Egy demokráciába mindenki beletartozik: te, én, alkoholisták, drogosok, négerek, pedofilok, emberek, akik túl hülyék ahhoz, hogy befejezzék az iskolát. Nekik mindegy, mi történik az országunkkal. Nekem nem mindegy. Én szeretem az országomat."


A Kriegerin egy német film, bizonyos David Wnendt első nagyjátékfilmje, s már az óta látni akartam, mióta az előzetesébe belefutottam egy német BD kiadványon. A témáját nézve iszonyat erős filmet vártam a 2010-es évek német neonácizmusáról, egyfajta Amerikai história X, és Gyűlölet stílusában. Azonban nem lenne ez a mozi német, ha minden úgy történne, mint azokban – a kétségkívüli kapcsolódási pontokat leszámítva a teljesen más háttér, történelmi múlt és társadalmi, szociális környezet teljesen más töltetű filmet eredményezett. Nem állítom, hogy jobbat, de mást. A dologhoz (és a szubjektív értékeléshez) az is hozzátartozik, hogy pont idén jártam azon a környéken, ahol a film fináléja is zajlik, valamint a német nyelvhez, életmódhoz, történelemhez való kötődésem köztudomású – így a sokaknak idegennek tűnő nyelv és környezet számomra inkább lubickolás volt, mint kínlódás.

Első kép. Két lány fekszik egy hűvös, homokos tengerparton. Egyikük vérzik, láthatóan haldoklik, míg a másik bűntudattal terhes tekintettel néz le rá… Második kép. Kislány fut a (vélhetően ugyanazon) tengerparton. Öregapjához igyekszik, hátán egy hátizsák. Miután megérkezik, kiderül, hogy a hátizsák homokkal volt tele, s a kislány egy fizikai és pszichés edzés keretein belül teljesítette a távot, egy magasabb eszme érdekében... Harmadik kép. Fiatal neonáci banda garázdálkodik egy német vonaton. Mindenkibe belekötnek, az idegeneket megverik, miközben mindent rögzítenek telefonon. Elképesztően ütős képsorok, amiknek igazi súlyát az adja, hogy a valóságban is bármikor megtörténhetnek. E csapatnak a tagja Marisa (Alina Levshin), filmünk főszereplőnője is, aki beteges szerelemmel csüng a csapat vezérének, a horogkeresztekkel agyontetovált, újnáci Sandro (Gerdy Zint) nyakán. A gyűlölet szinte süt a vászonról, az ártatlan emberekre ömlő agresszió szinte gyomorszájon vág, a mindent elsöprő náci eszme szelleme a fotelbe döngöl. Minden porcikádban érzed, hogy ez nem (csak) fikció, ez kinn a valóság (lehet).

Negyedik kép. Egy fiatal, mindösszesen 15 éves lány, Svenja (Jella Haase) épp hozzáférést csinál egy internetes fiókhoz. A beírt nicknév, az egész account vastagon bűzlik az idegengyűlölettől, pedig a lány (látszólag) normális, polgári családból származik. A kamaszkor kitörési kísérlete azonban nem áll meg a tipikus gyereklázadásnál, hamarosan Svenja is csatlakozik a neonáci csoporthoz, megismerkedik Marissával meg a többiekkel – s egyre inkább elmerül a német felsőbbrendűség eszmeiségében. Azt hittem, a Hitler-maszkos jelenetet nem lehet überelni, de a tetkóssal – pontosabban az azt magyarázó válasszal sikerült. A 88-as szám felhevített tűvel magára tetoválás magyarázata, mint politikai kinyilatkoztatás kifejezése, ennek komolysága számomra megdöbbentő pillanat volt…

Talán ennyiből is kitűnik, hogy nem egy barátságos film a Kriegerin. Kőkeményen elvisz minket egy német szubkultúrába, annak minden vonatkozásával együtt: az öltözködés, az életvitel, az erőszak, a Sieg Heil, a karlendítések, a zene (rég hallottam ennyi jó német metalt) minden autentikussá teszi az utat. Az utat, ami igazából Marissa kitörési kísérlete ebből a maffiaszerű közösségből – nem véletlen az összehasonlítási alap -, miután bűntudata miatt felkarol egy pakisztáni kissrácot, Rasult (Sayed Ahmad). Hogy mi visz rá egy kőkemény náci csajt erre, azt nem árulhatom el, nem fogom elvenni a sokkszerű élményt attól, aki megnézi – legyen elég annyi, hogy Marisa öntudatra ébredésének következménye a nyitó és a záró kép összefonódása. A felütésben szereplő két lány ugyanis nem más, mint Marissa és Svenja, a mozi pedig ismét csak azt az utat követi, hogy megmutatja a történet végeredményét – így ismét csak az oda vezető út válik érdekessé…

Kemény. Nagyon kemény. Megszámlálhatatlan gondolat kavargott a fejemben nézés közben. Az egyik részük az írásom elejében idézett, film főcíme alatt elhangzó narrációhoz kapcsolódott – mennyire is általánosító, kirekesztő, félrevezető, de az arra fogékonyak számára meghatározó tartalmú gondolatok a demokráciáról. Olyannyira, hogy bizonyos aspektusából akár azonosulni is tudnék vele … ez baj? A másik, ami végig a fejemben járt, már sokkal globálisabb probléma, bőven túlmutat Németország határain. A napjainkra érezhetően problémává vált multikulti, a rengeteg bevándorló, idegen kultúrájú és nemzetiségű népesség alkalmazkodási képtelensége és arra való hajlandóság teljes hiánya csak erősíteni fogja az ehhez hasonló csoportok megerősödését. Ez már réges-rég nem a zsidókról és az antiszemitizmusról szól (bár kétségkívül onnan eredeztethető): a túl színes Európában kódolva van az etnikai robbanás, ha pl. a Vezér látná, mi lett szeretett országából, forogna a sírjában. Az inga túlságosan kilengett, a fajelmélettől való túlságos félelem egy károsan nyitott társadalmat hozott létre nyugaton, a bevándorlás ily mértékű liberalizációja pedig magában hordozza a konfliktust. Mert az idegengyűlölet az én értelmezésemben bizonyos mértékig csupán válasz az idegenek viselkedésére: megszüntetni úgy lehet, ha valamit kezdünk az idegenekkel magukkal.

Súlyos gondolatok egy súlyos filmben, ami mindezek mellett kegyetlen jó társadalmi metszetet ad a mai NDK-ról, a német viszonyokról. Nagyon erős a háttér, az egész kortárs korrajz, ami a – még mindig – viszonylag elmaradottabb keleti régiót mutatja be. Legyen szó akár a panelekről, akár az elhagyott gyárban a CCCP-feliratú falfestményről, akár az autókról, vagy a Balti-tenger partjáról: ez van, ez a valóság. A Kriegerin erős dokumentarista jellege mellett (elvégre a rendező mégiscsak onnan jött) valós drámai töltetet is hordoz, Marissa jellemfejlődése egészen kiváló. A kezdeti utálatos náci picsából a végére egy szimpatikus lány lesz, aki rádöbben a környezetére, aki a szemfestékkel együtt próbálja magáról lemosni a gyűlöletet is. Ide kapcsolódik egyébként a nagypapa is: míg az öreg csak a halálos ágyán jött rá minderre, addig Marissa legalább korábban – a sors kegyetlen fintora, hogy mindketten csak a halállal tudnak kilépni a körből..

Hogy ennyi érdekes és felkavaró gondolat után miért nem erről a filmről beszél a fél világ??? Vélhetően a témája miatt is, de azért a rendező rutintalansága erősen meghatározza a film élvezhetőségét. Egyrészt nem véletlen írtam az elején az első, második stb. képet: rengetegszer éreztem azt, hogy a képeket nem tartja össze semmi kohézió. Események jönnek és mennek, de néha túl nagynak éreztem közöttük az űrt. Máshol is olvastam, s osztom is: a karakterek motivációi nincsenek rendesen kidolgozva. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy mindenki olyan, amilyen. Pedig senkiből nem lesz alapból újnáci, valaminek történnie kell az életében – vagy személyes sérelem, vagy nevelés vezet ide. Marissa esetében a végén próbálták átvágni ezt a csomót, de a többieknél nem találtam ilyet. Különösen nem Svenja esetében, aki a „normális” polgári háttérből jött a csapatba. A mozi így azt is sugallja, hogy aki ma a keletnémet részen nem elégedett magával vagy a közösségével, annak nincs is más útja, mint az idegengyűlölet. Az egész mozit leginkább ahhoz az esethez tudom hasonlítani, mint mikor egy barátod mesél egy történetet, mondja a neveket, helyszíneket, mindent, de te senkit és semmit nem ismersz belőle. Ő pedig úgy meséli, mintha mindent tudnál… no, pont ilyen a Kriegerin is: a karakterek motivációinak elnagyolása, a néha túl hosszú snittek meglehetősen csapongóvá teszik a filmet.

Egy kényelmetlen téma kegyetlenül erős feldolgozása egy picit nagyvonalú filmen. Ami ráadásul nem érhető el magyarul (talán angol felirat van), így az ember kénytelen teljes mértékben német nyelvtudására hagyatkozni – no, szégyellem magam, de néha a neonáci csapat dialógusaiban elvesztem. Az a tájszólás – scheisse…



90%


Ui: Lefordítottam a feliratot, a film elérhető ITT. Felirat link a hozzászólásokban.  


.

R2-D2 írta:

Kriegerin

A másik, ami végig a fejemben járt, már sokkal globálisabb probléma, bőven túlmutat Németország határain. A napjainkra érezhetően problémává vált multikulti, a rengeteg bevándorló, idegen kultúrájú és nemzetiségű népesség alkalmazkodási képtelensége és arra való hajlandóság teljes hiánya csak erősíteni fogja az ehhez hasonló csoportok megerősödését. Ez már réges-rég nem a zsidókról és az antiszemitizmusról szól (bár kétségkívül onnan eredeztethető).

Nagyon erős a háttér, az egész kortárs korrajz, ami a – még mindig – viszonylag elmaradottabb keleti régiót mutatja be. Legyen szó akár a panelekről, akár az elhagyott gyárban a CCCP-feliratú falfestményről, akár az autókról, vagy a Balti-tenger partjáról: ez van, ez a valóság.

A mozi így azt is sugallja, hogy aki ma a keletnémet részen nem elégedett magával vagy a közösségével, annak nincs is más útja, mint az idegengyűlölet.

Egy kényelmetlen téma kegyetlenül erős feldolgozása egy picit nagyvonalú filmen. Ami ráadásul nem érhető el magyarul (talán angol felirat van), így az ember kénytelen teljes mértékben német nyelvtudására hagyatkozni – no, szégyellem magam, de néha a neonáci csapat dialógusaiban elvesztem. Az a tájszólás – scheisse…

85%

Német nyelvtudásról az én esetemben nem beszélhetünk, de ettől függetlenül sem biztos, hogy rohannék megnézni a filmet. Tetszik az ajánló, de eddig bármilyen filmet is láttam "hivatásos" fajgyűlölőkről (Amerikai história X, Romper Stomper), mindig lemaradtak a köznapi, átlagos közösségekben  felbukkanó rasszizmus mögött (A hullám, A szabadság határai). Utóbbi ráadásul annyira kimaxolta ezt a témát nálam, annyira etalon lett, hogy nem tudom, bármelyik film is tud-e majd újat mondani erről. Pedig hát a téma örök, eredeztetve az alapvető, idegenekkel szembeni bizalmatlanságtól, át a sikertelenséget, a kudarcokat magyarázni próbáló, leegyszerűsítő bűnbakkeresésen, de nem hagynám szó nélkül a személyes tapasztalatokból származó általánosítást sem. Egyikkel sem könnyű mit kezdeni, pedig kell, ez nem kérdés...

Legjobban az NDK-retró fogott meg a leírásodból, de arról is csak az jutott eszembe, milyen régen láttam a Goodbye, Lenin!-t.
.

Niwrok írta:

Kriegerin


Tetszik az ajánló, de eddig bármilyen filmet is láttam "hivatásos" fajgyűlölőkről (Amerikai história X, Romper Stomper), mindig lemaradtak a köznapi, átlagos közösségekben  felbukkanó rasszizmus mögött (A hullám, A szabadság határai). Utóbbi ráadásul annyira kimaxolta ezt a témát nálam, annyira etalon lett, hogy nem tudom, bármelyik film is tud-e majd újat mondani erről.

Nem ilyen egyszerű, mint gondolod...

A spoilerezés miatt direkt nem írtam bele sok mindent az ajánlómba, de számomra az összes általad említett mozi közül is a Kriegerin volt a legvalóságosabb, a leginkább életszagúbb - ezáltal a legborzongatóbb. Valahogy az összes többi megrendezettnek tűnt, egy képzelt szitu - ez viszont maga volt a hétköznapi NDK. Persze, "hivatásos" fajgyűlőlő az újnáci banda, de a Németországban látott viszonyok között az ő motivációjuk (+a múlt) tűnik az eddigi leghitelesebbnek, ráadásul mögöttük - ahogy ezt a film néhány jelenete ábrázolja - kőkeményen ott van a hitleri eszme is. Házibuliban közös dokumentumfilmnézés, DNVP tankönyv, Hitler gumimaszk, tetkók, minden. Én még egyik filmben sem éreztem ennyire átjönni ezt a fanatizmust, az ok nélküli sugárzó gyűlöletet és agressziót.

A náci srác meg... mikor kijön a sittről, ő nem lesz Derek, ő inkább megerősödve folytatja az útját. Feldühödötten vágja ki a narkót a náci házibuliból, mint ahogy a tankönyvet is: "Ezek csak szavak. Tettek kellenek" - komment közben.

Szóval tud újat mondani... még ha dramaturgiailag nem is egészen hibátlan.


Ja, és hatalmas köszi a regálást.


.

R2-D2 írta:

Kriegerin

Szóval tud újat mondani... még ha dramaturgiailag nem is egészen hibátlan.

Legyen ... Felírtam a listámra .
.

.





Pompeii




„79. augusztus 24-én (ezen a napon rossz ómenként pont Vulcanalia volt, Vulcanus ünnepe) a Vezúv kráterét évezredekig elzáró lávadugó váratlanul, iszonyú erővel dobódott ki Campania derült egére. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Pompeiit 7–8 méter vastag hamuréteg fedte be, s a borsószemnyitől a mogyorónagyságig terjedő kövek szüntelenül hulló zápora temette el.
A rómaiak tudták ugyan, hogy a Vezúv vulkán, de kialudtnak vélték, a Vezúv nem ártalmas vulkánként élt a köztudatban. A kitörés idején Pompeii lakossága a pincékbe húzódott a kőzápor elől. A befelé lejtősre épített római tetők tölcsérként ömlesztették a lapillit (apró kőtörmelék) a házak udvarába. A hatalmas súly alatt a tetőzet hamar beomlott, ha addig egyáltalán ellenállt a gyakori földrengéseknek. Az utcákat magas lapilli- és hamuréteg borította, ami lehetetlenné tette az ajtók és kapuk kinyitását, így aki pincébe menekült, kijönni többé már nem tudott. A szabadban maradt lakosság nagy része a Vezúvval ellentétes irányba, a Sarno-folyó felé menekült, ahol utolérte őket a vég. Pompeiivel együtt több akkori római település is elpusztult, azonban végzetét nem a láva okozta, hanem a vulkánból kivetett hamu és lapilli, amik vastag rétegben rakódtak le a városban, teljesen betemetve azt.” Wiki

Az a jó az ilyen mozikban, hogy az ember – ha tetszik neki a film (márpedig tetszett)  -, képes utánanézni dolgoknak, mi is történt, hogyan is történt, és így sokszor olyan tudás birtokába jut, amire esetleg a mozi nélkül nem tett volna szert. A magam részéről így merültem el az ókori Róma egyik legnagyobb természeti csapásában, egyúttal (át)értékelve mindazt a munkát és hitelességet, amit Paul W.S Anderson legújabb filmjében tapasztaltam.

Amíg azonban ez bekövetkezik, jó hosszú utat teszünk meg. Anderson korban és távolságban is meglehetősen messziről indítja a mozit: negyed századdal a tragédia előtt egy angliai településen a római légió épp felszámol egy joggal ellenálló kelta csoportot, egy lovas nemzetet. A felszámolás – jó bevált módon – a lakosság teljes likviditásával zajlik, a kis Millo is csak úgy maradhat életben, ha a hullák közé rejtőzik. A felütés (és egyben a mozi első fele is) egyébként kísértetiesen hasonlít a Spartacus című sorozat nyitányára, Anderson filmjében a kis srác kerül rabszolgasorba, majd onnan a gladiátorok közé. Azonban bármennyire is tagadhatatlan a hasonlóság, bármennyire is zavarónak tűnik az utánérzés, számomra az egész egy órás felvezetés nagyszerűen működött. Milo, a Kelta (Kit Harington) egy szerethető főhős, akihez személyes tragédiája folytán rögtön az elejétől tudunk kötődni, akinek bosszúvágyát simán át tudjuk érezni: akárcsak a hivatkozott TV sorozat címszereplőjénél … ugyanakkor szerintem a Pompeii-nek kifejezetten jól áll a korhatáros megjelenítési forma. Nincs ész nélküli vér és erotika, a történetet próbálják valódi érzelmekkel és tartalommal megtölteni. A bosszúvágy után ugyanis bejön a képbe egy diszkrét szerelmi szál, no meg az elengedhetetlen politikai-hatalmi csatározás is. Ez egyébként különösen a kivágott jeleneteken keresztül erősödik föl, mikor is Corvus szenátor (Kiefer Sutherland) simán megzsarolja Pompeii egyik első emberét, Severust (Jared Harris). A világ kitágul, a hasonlatba óhatatlanul bekúszik a Róma sorozat hangulata is: ugyanakkor az egész még mindig megmarad egy családi mozinak. Ha csupán ez lenne az egész – mármint egy családi gladiátoros-római politikai film, nekem már akkor is bejött volna, nem hiába egyik kedvencem Ridley Scott remekműve is…

De azért ez mégiscsak egy katasztrófafilm, ugyebár… a baljós események remekül vannak beillesztve a moziba, a Vezúv nyugtalankodása akár a Dante pokla betétje is lehetne. Érdekes lett volna a jósnő jeleneteit, meg a mérgezett levegőtől földre hulló madarakat benn hagyni a filmben, sokkal sejtelmesebb lehetett volna tőle az egész – de így sem lehet okunk panaszra. Miután ugyanis a 64-ik percben kitör a vulkán, Andreson egy olyan első osztályú katasztrófafilmet tesz le az asztalra, amire talán még a pusztítás királya, Emmerich is csettinthet egyet. Egy ideig totál életszerű és hiteles az egész, legyen szó akár a természeti csapás eseményeiről, akár az emberek reakcióiról. Érdekes, milyen sokáig tud a gladiátor és a katasztrófaszál párhuzamosan egymás mellett futni, valahogy tök logikusnak tűnt számomra, hogy a rabszolgának a becsülete fontosabb, mint az élete: az összeomló városban is inkább azért küzd. A pusztítás maga pedig zseniális: szinte a bőrünkön érezzük a természet pusztító erejét…

Számomra icipicit csupán a végén bicsaklik meg az egész, az egész üldözéses jelenet meglehetősen komikusra sikeredett (a korábbiak tükrében), no de a 2012 és társai óta tudjuk, hogy a föld mindig a főhős mögött szakad be, a tűzgolyó pedig mindig  mellé csapódik: pont annyival, hogy kormos legyen ugyan, de nagyjából sértetlen. Az egyébként teljesen nyilvánvaló volt, hogy a bosszúnak is be kell valamikor teljesülnie – de már pont lemondtam az egész moziról és beskatulyáztam volna Hollywood újabb semmitmondó látványfilmjei közé, mikor is a finálé képsorai rendesen megdöbbentettek. Végre!! Anderson meglépte az egyetlen logikus, hiteles és életszerű dolgot, ami egy ilyen eseményláncnál bekövetkezhet – ezáltal ugyan a hőn várt katarzis és kielégülés alapjaiban átértékelődik, de én elégedetten csettintettem a film után. Egyébként tök jól összeillik a film főcíme az egésszel, de ez is csak másodszori nézésnél nyer igazán értelmet.

Mindazonáltal nem tisztem és nem is szándékom védeni a filmet - mindenki azt lát bele, amit akar: engem a történet, annak több rétegű érzelmi töltete, a látványvilág és a végjáték teljesen levett a lábamról. A CGI néha ugyan kicsit nagyvonalú, de ennél nagyobb költségvetésű filmekbe is csúszik hiba rendesen, a korabeli díszlet, korrajz, háttér parádés. Simán lehetne mondjuk egy duplaepizódos Spartacus rész, mondjuk egy olyanban, amiben nem dugnak agyba-főbe. A mozi majd minden aspektusát imádom külön-külön, a zsánerek keverése első osztályúra sikeredett. Kiefer Sutherlandot (Jack Bauert) nem kell bemutatnom, mennyire bírom, de hasonlóképp érzek Kit Haringtonnal, alias Havas Johnnal is. Carrie-Anne Mosst, kedvenc Mátrixos Trinitymet jó volt újra vásznon látni, de örültem Jarred Harrisnak, vagyis Moriarty professzornak a Sherlock Holmesből, valamint Adewale Akinnuoye-Agbaje-nak, a Lost mr. Eko-jának is. Fura módon Cassia (Emily Browning) valahogy nem az esetem, sokkal inkább adoptált testvére, Ariadne (Jessica Lucas) birizgálta a fantáziámat – no de aztán ebben a filmben úgyis mindegy.



Ezt az egészet mondjuk Chuck Norris simán túlélte volna...  



85%



.

R2-D2 írta:

Pompeii

85%

Hmm, lehet, hogy pótolnom kellene! Anderson, ha megerőlteti magát, akkor elég nézhető filmeket csinál.

.





Mobil




Jessica (Kim Basinger) jómódú családanya, épp házvezetőnőjével van otthon, mikor is brutális betörők ütnek rajtuk, a szolgálót szívbaj nélkül kinyírják, őt meg magukkal viszik. Totál fogalma sincs arról, mi miért is történik – mint ahogy a nézőnek sem -, és ahogy arról sem, hol van az az épület, aminek padlására kerül. Ez a kétségkívül in medias res kezdés és a felütés pörgőssége egyúttal meghatározza majd az egész film hangulatát, stílusát is.

Ryan (Chris Evans) igazi dzsigoló, a világba beleszaró, pillanatnak élő szépfiú. A legtipikusabb megtestesítője mindannak, amit egy kaliforniai srtandon lófráló, dologtalan csodabogárról elképzelhetünk, mindent kinézünk belőle, csak azt nem, hogy bárkinek is önzetlenül segíteni tudjon. Legfontosabb dolga, hogy visszaszerezze azt a csajt, aki folyamatos hazudozása és be nem tartott ígéretei miatt ( jó politikus lenne belőle) épp dobta. Ebben a lelki válságban kap egy ismeretlen telefonhívást, amiben egy nő arra kéri, mentse meg az életét…

A nő nem más, mint Jessica, aki elrablóinál egy széttört telefon vezetékeit összeillesztve épp Ryanba botlik az éterben. Abba most ne menjünk bele, mennyire is hiteles és valószerű az egész, ezúttal valahogy elfogadtam a felvázolt élethelyzetet: enélkül ugyanis nem lenne maga a film sem. Szóval Ryan felveszi a telefont – de már le nem teheti, mert ha megszakad a vonal, ki tudja, sikerül-e még egyszer kapcsolatba kerülniük. Őrült hajsza veszi kezdetét egy lemerülő mobillal a kézben, hogy Ryan segítséget keressen Jessicának, miközben az elrablóik, azoknak is a vezére Ethan (Jason Statham) próbálja elvarrni a szálakat…

No, kb. ennyire emlékeztem belőle. Meg még annyira, hogy az egész film egy iszonyat rohanás, egy perc üresjárat nincs benne, végig pörgős és lendületes a sztori. Mivel azonban utoljára kb. 8 éve láttam, jó néhány dolog feledésbe is merült, így a telefonhíváson kívüli háttértörténetre egyáltalán nem emlékeztem. Sőt, valahol a kis processzoraimban szimplán úgy őriztem a Mobilt, mint Statham egyik legjobb filmjét, de csak most, menet közben jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem az ő filmje. Sokkal inkább Mooney őrmesteré (William H. Macy), aki egy mocskos zsarus kerettörténet központi figurájaként segít majd Ryannek a hurokból kiszabadulni. Teljesen új volt az egész háttér, totál elfelejtettem, Ethan és a többiek indítékát, miért is rabolták el Jessicát, mi is volt a céljuk vele. A mozi gyakorlatilag a felétől – miután mindezek nyilvánvalóvá válnak – egy komplett új élmény volt, annak minden pozitív tulajdonságával együtt.

Ami mindenképp fontos: 2004-et írunk, mikor is készült a film és történetünk játszódik. Egyrészt 10 év távlatából megdöbbentő látni a mobiltechnológia fejlődését, másrészt az ifjaknak ez is (ld még az A fülke) totál újdonság lehet: az öregebbek azonban még élénken emlékezhetnek a mobiltelefonos korszak robbanására, annak igazi térhódítására. Tapifon, FB, telefonnet még sehol, a rádiótelefonok (ahogy először hívták őket) még csak ekkor kezdtek el valóban nagy tömegeket elérni. A moziban ennek minden lényeges eleme, összetevője szerepel, a lemerült aksi, a töltő, a kígyózó sorok, minden. E tekintetben a Mobil – a nyilvánvaló szándéka mellett – számomra mindenképp több, mint egy átlag akciófilm, képes vagyok rá akár egy kortörténeti dokumentumként is tekinteni. Egy pillanatképről, az akkoriban széles körben elterjedő kommunikációs eszköz egyik állomásáról, és ez már önmagában is sokat ér számomra. Aztán ha ezt az érdekes burkot lehámozzuk róla, még úgy is egy jó ritmusú akciófilmet kapunk, óriási ökörségek és hajmeresztő hiteltelenségek nélkül. A sztori magja egészen kiváló, és izgalmas, a karakterek hitelesek, Ryan pedig a végére az irritáló seggfejből egy szerethető srác lesz. A mozi humorfaktora nagyon rendben van – a Porschés részen és sofőrön többször felröhögtem- , a látvánnyal, az egész háttérrel sincs semmi baj. Mondjuk fura is lenne, ha lenne, egyszerűen az utcán kellett forgatniuk, 2004-ben, különösebb díszletek nélkül – mert a Mobil sok minden egyéb mellett az egyik legnagyobb erénye az, hogy elhiteti velünk, ez bárkivel megtörténhet(ne)…

Te, kedves néző, mit csinálnál, ha megcsörrenne most a mobilod és valaki kétségbeesett hangon segítséget kérne? Ha azt kérné, ne tedd le a telefont, mert különben ő meghal?? És kiderül, hogy tényleg nem a szokásos közvélemény kutató, vagy az alapítványoknak pénzt kunyeráló vagy termékbemutatóra hívó hülye picsa van a vonal végén, hanem egy valóban veszélyben lévő valaki???



80%



.